NEGYVENNEGYEDIK RÉSZ
Eltűnt a tenger!
Valami más volt a helyén. Amerre
a szem ellátott, gigászi, sötét veremként ásított az óceán helye. A tengerfenék
csupaszon tátongott a végtelenbe. Kietlen, mord, fenyegető, rémséges látomás,
mint minden idők poklának világot elnyelni készülő, kitátott torka. Tenger
sehol, és a láthatáron a meztelenül sötétlő tengerfenék találkozott az égbolt
szürkeségével. Mindenütt tátongó sötétség, lucskos-nyálkás, barna-fekete-szürke
tömeg; és a parttól alig néhány nyíllövésnyire már feneketlen feketeségben
sötétlő sok ezer lábnyi mélység. Mint valami zaklatott lelkivilágú, háborgó
kedélyű, elborult elméjű festőzseni állóképe a határtalan döbbenetről. A
pusztuló, romokban heverő Asztlant az irtózatos mélység lábainál. A rettenet
peremén törött árbocú, zúzott bordájú szánalmas játékszerekként hevertek a
szárazra került gályák. A hajók, amelyek alól elúszott a tenger. Ekkor értettem
meg, hogy Asztlant szigetéről nincs többé menekülés.
Belesápadtam a látványba. Eszembe
jutott Holdsarló. Vajon érdemes-e még érte mennem?
A lábfejemet maró fájdalommal nem
törődve rohanni kezdtem. Azaz inkább valami összeszorított fogú botorkálásba,
amit sietségnek érzékeltem. A ház, amit a Papnő mondott, itt kell, hogy legyen,
egészen közel.
Percek alatt odaértem. Szinte
beestem az ajtón, a fájdalomtól és a fáradtságtól kapaszkodni is alig tudtam.
Holdsarlót nem találtam meg.
A házban senki sem volt, csak egy
aggastyán, aki előre felvette halotti köntösét, és éppen saját halotti torát
fogyasztotta, meglehetősen jó étvággyal.
-
Ennek a világnak vége, idegen – mondta szelíden. –
Meghalnak az emberek, de meghalnak az istenek is. egyél velem, amíg lehet!
Lihegve kérdezősködtem Holdsarló
felől.
-
A kisasszony?
-
Már nincs itt, idegen. Elvitték őt még pirkadat után.
-
Elvitték? Kicsoda?
-
Egy másik idegen. Lobogó szakállú, villogó szemű férfi,
aki már régen túl van ifjúsága delén.
Az öregember töprengő arcot
vágott.
-
De valahogy mégis az az érzésem, hogy ti hasonlítatok
egymásra.
Ennyi elég volt. mindent
értettem. Napsárkány magával vitte Holdsarlót. Előbb elkeseredtem, aztán
mérhetetlen hálát kezdtem érezni. Hát persze! Így kellett történnie! A bátyám
talán megmentette, de mit kezdtem volna vele én? Hová vittem volna, és hogyan?
Elindultam vissza. Igazából már
magam sem tudtam, hová. Elgyötört lábfejem nyomorultul fájt, vállamat lehúzták
a fáradtság ólomszárnyai. Nem gondolkodtam, és nem mérlegeltem. Szélfarkas
néhány napja meghalt, Napsárkány Holdsarlóval együtt valószínűleg még jókor
elszelelt. Csupán én maradtam, hogy tanúskodjak a katasztrófáról. Mit tegyek?
Leroskadjak, vagy cipeljem magammal a fájdalmat? Továbbmentem.
Váratlanul nyílt meg az egek
csatornája, és zuhogni kezdett újra az eső. Fekete volt, talán még az
eddigieknél is feketébb. Tombolva dobolt a fejemen, arcomon, fülemen, hátamon.
Vert, vert, vert egyre kíméletlenül, és én csak vonszoltam magam nyúlós
sártengeren és hollószínben tündöklő tócsákon keresztül – előre. Előre, föl
újra a sziklaperemhez.
A tébolyultan dühöngő,
feketésszürke esőfüggönyön át alig látszott a lenti sokaság. Halk robaj
szüremlett a város irányából –most indult újabb fergetegesen szilaj rohamra
Asztlant fővárosának megmaradt építményei ellen az egykori csatornákból elszabadult
szennyes áradat. Idefent az összeomló házak lélekdermesztő halálsikolya is halk
puffanássá szelídült a vihar zajában.
Most már horzsakövek is hullottak
a hamu mellett. Öklömnyi kődarabok csapódtak tompa csobbanással a pocsolyák
vizébe, és embermagasságra lövellt nyomukban a szénfekete vízsugár. Körülöttem
is szikladarabok potyogtak az égből, és a távol vöröslő tűzhányók korai alkonyt
terítettek a sokat szenvedett városra. Asztlant utolsó napja leáldozóban volt.
Tudtam, hogy sürgősen fedett
helyet kellene keresnem, de azzal is tisztában voltam, hogy hiába tenném.
Asztlant szigetén többé nem létezett biztonság. Elindultam hát – egyenesen az
ezer láb magas, kúp alakú parti szikla irányába.
Hogy felhágjak a jókora hegy
csúcsára, élnem kellett a hatalmammal. Megtettem hát – Medve alakjában immáron
utoljára. Eme természet alkotta kilátótoronyból láttam utolszorra Asztlant
fővárosát.
Lapultam szűk gránitágyamon,
kushadó szelek között, miközben kövek hullottak alá az égből, vulkáni hamu
szörnyű fekete hava kavargott a levegőben, és dörgő dobpergésként zuhogott a
földre minden idők legfélelmetesebb, koromszínű záporesője.
Látóhatárom összeszűkült. Immáron
nem láttam egyebet, mint feketén kavargó semmit.
Ekkor hallottam meg a dübörgést.
Távoli morajjal kezdődött.
Valószerűtlenül zúgó robajjal. Ijesztően fenséges volt, mint fenyegető morgása
valami világpusztító, roppant ősi szörnyetegnek, mint rombolásra induló gonosz
birodalmak időkön túli ádáz rohamjele. Ijesztő volt, mint a semmi tátogása,
fenséges, mint a határtalanság, és mély, mint a végtelen zenéje.
Felbecsülhetetlen mélységből dübörgött, mint barlangok öblös vermeibe
süllyesztett milliónyi nagyharang dermesztő kondulása.
Döngve-kongva-dörögve-dübörögve harsogta túl a szél zaját, eső ropogását,
házakat döntő csatornaáradat robaját, kőhullás pufogó dübbenéseit. És egyre
közeledett.
A rettenetes szökőár. Amelynél valószínűleg
sosem volt hatalmasabb. Sem előtte, sem utána. Hegymagas vízfal formájában
közeledett a tenger, és nem volt erő, amely az útjába állhatott volna.
Közeledett borzalmas sebességgel, kérlelhetetlenül.
Asztlant örök sötétségbe merült,
vakfeketeségbe burkolózott, elrejtőzött minden szem elől, mint fogatlan, vén
tigris, amely elvonul meghalni az őserdő legsűrűbb bozótjába. Fülsiketítő
közelségbe került a dübörgés.
Rettenetes fény derengett a város
felől, kilobbant vörös döbbenetben egymás után háromszor, bíborvörös fényt
árasztva eme haldokló világ fölé. A várost most sem láttam, de a hullámfrontot
igen. Tarajos-habos rettentő vízoszlop közeledett zúgva-morogva a láthatás
teljes szélességében. Fehér tajtékvonala szörnyű magasságban örvénylett. Asztlant
percei meg voltak számlálva.
Hirtelen szörnyűségeset rándult
velem a sziklatorony és kondulásszerű robaj bődült a város felől. Felbőgött
döngve a föld, mintha titáni ércbuzogány csapott volna egy, a világ négy sarka
közé feszített, gigászi bronzlemezre.
Sziklakilátóm eltaszított
magától, és én puffanva csapódtam be valami érdes felszín közepébe. A következő
pillanatban végigtiport rajtam a dübörögve vágtató tenger, és rám zuhant a
menny szörnyű boltozata. Nem voltam.
És nem volt többé Asztlant sem…
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése