Az alkotmány fája

Valamikor az 1870-es években egy pesti ügyvéd országgyűlési képviselő akart lenni. Fizetett itt, kötelezettséget vállalt ott, ígért amott. Belépett ide, aláírt oda, elment amoda. Összefogott ezzel, szövetséget kötött azzal, társult amazzal.

Elég sokba került neki, de meglett az eredménye: mint kormánypárti képviselőjelölt mehetett kortesbeszédet tartani.

Jászberénybe.

Az ügyvéd úr a tárgyalóteremben remek beszédeket szokott dörrenteni, de a derék jászkunok földjén eddig csak átutazóban járt. Semmit se tud róluk. Sebaj, majd az ügyvédi rutin segít.

A helyi karhatalom kitett magáért, jókora tömeget összetereltek, hogy az ügyvéd úr beszédét meghallgassák.

Elnézte a választóit. Elég ostoba fickóknak tűnnek. Parasztok. El kell kápráztatni őket. Szépen kell beszélni, és tátott szájjal fogják hallgatni. Utána rá szavaznak. Hülye, rongyos parasztok!

Ezek falusi lelkű marhák, naivak, mindent elhisznek. Aranykort kell ígérni nekik.

Nosza hát!

Az ügyvéd úr szúrós szemmel mérte végig választóit, és nekidurálta magát:

- Tisztelt választók! Elkeresedek, ha önökre nézek!

(A nyomorult azzal folytatta volna, hogy rongyosak, de ő felöltözteti őket, válasszák meg, és ő aranykort teremt Jászberényben. )

- Mi is, ha nagyságodat látjuk! – rikkantott egy öreg kun. – Megint egy nyakkendős pesti csirkefogó!

Az ügyvéd úr arcán savanyú mosly jelent meg. Szeretett volna egy nagyot káromkodni, de gyorsan fegyelmezte magát.

Talán csak hangzatosabbnak kell lennie.

Gyorsan váltott.

- Mi ott Budapesten elültettük az alkotmány fáját. Azóta szárba szökkent, a törzse megvastagodott, és terebélyes koronát is növesztett.

- Az lehet, – szólt közbe egy másik atyafi. - de a gyümölcse olyan keserű, hogy megdöglünk tőle!

Az ügyvéd úrnak elakadt a szava. Politikai pályafutása gyorsan véget ért.

Piknik az Élet-fa alatt

Piknik az Élet-fa alatt;

Örömre ok mindig akad.

Isten bennünk emberré lett;

Közös jelenlét az Élet.

Árad a teremtő Erő:

Múlt és Jelen együtt - Jövő.

Piknik az Élet-fa alatt,

Nem nyavalyog, ami halad.

Sose csügged - zöldell a rét;

Önmagát élteti a Lét.

Őszi tájra holdfény vetül;

Isten soha nincs egyedül.

Piknik az Élet-fa alatt,

Rossz szóból csak halál fakad.

A posztmodern csak izolál,

Nem keres - és nem is talál.

Céllal él, aki Létet ért;

Másokért és önmagunkért.

Piknik az Élet-fa alatt;

Isten, Élet – mindig marad.

Hit nélkül végzetté darál

A nyakkendős profán halál.

Az Igazság el nem szalad;

Piknik az Élet-fa alatt.

Szőke nő zűrben az űrben - 280.

KÉTSZÁZNYOLCVANADIK RÉSZ

Helmut Schellenberg türelmetlen mozdulatot tett.

-         Három óránk? – kérdezte dühösen. – Hogyan lehetne három óránk! Az istenfáját! Nem azt mondtátok, hogy a Digitális Téridő…

Karen rá se hederített:

„Admirális a hajónak! Elrendelem a hibernációs kamrában fekvő személyek felélesztését! A parancs végrehajtását azonnal megkezdeni!”

-         Elment az eszed? – nézett rá Ed Philips.

-         Csak most jött meg igazán!

-         Hát nem értitek? – ordította Helmut.

Karen csak gúnyos mosollyal válaszolt.

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Végrehajtása megkezdve!”

A panorámaképernyő feltűnt a hibernációs kamra. Egy számláló azonnal elindult, lámpák tucatjai kezdtek villogni, halk zümmögésbe fogtak a gépek, és a csőrendszerben őrült sebességgel kezdett áramlani valami.

„Admirális a hajónak! A felélesztés végső szakaszában a feléledő személyeket el kell választani egymástól! A robotharcosok azonnal szervezzék meg!”

Ed Philips a szőke nő arcát tanulmányozta. Helmut azonban már csaknem őrjöngött.

-         Nem értitek? Figyeljetek végre rám!

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Végrehajtása megkezdve!”

-         Figyeljetek végre rám! – óbégatott Helmut, és elkapta Karen karját. – Nem értitek? Figyeljetek már!

Karen most nézett csak rá.

-         Mit óhajtasz, drágám? – kérdezte abban a hivatásos barátnői modorban, amiről az utóbbi napokban azt hitte, hogy már el is felejtette.

Helmut úgy meglepődött, hogy a torkán akadt a szó. Ezt a Karent nem ismerte. A szőke nő egykor szokásos FreeMiss fogpasztavigyorával nézett a szemébe, és ettől a féerfi teljesen elbizonytalanodott.

Karen maga is érezte, hogy elvetette a sulykot. Nem! A hivatásos barátnők világának a számára vége, oda soha többé nem térhet vissza.

-         Bocsáss meg! – váltott vissza admirális asszonnyá, és finoman meg is érintette a férfi karját.

Helmut fellélegzett, de aztán tüstént ki is tört:

-         Hát nem látjátok? Nem értitek?

-         Mit? – kérdezte szórakozottan Ed Philips.

Helmut nagy lendülettel kezdte volna, de nem jutott szóhoz:

„Hajó az admirálisnak! A felélesztési folyamat egy perc elteltével visszafordíthatatlanná válik.”

Karen szórakozottan bólintott.

-         Meggondoltad ezt? – kérdezte Ed Philips.

A szőke nő bájosan mosolygott rá, de ez már nem a hivatásos barátnő arcjátéka volt.

-         Talán inkább hallgassuk meg, mit akar Helmut.

Az ifjabb Schellenberg végre szóhoz jutott:

-         Azt mondtátok, hogy a Digitális Téridő urai küldték ránk ezeket a csatahajókat. Így van, vagy nem így van?

-         Így van, Helmut.

-         De az Isten szerelmére! Hogy lehetne három óránk, amikor azok a Digitális Téridőből jönnek? Az nem kompatibilis a mi időnkkel! Másodpercek alatt egész flotta lehet a nyakunkon.

Karen az első pillanatban komolyan megijedt, és gyorsan a panorámaképernyőre pillantott.

Egyetlen újabb csatahajó sem látszott.

Ed Philips csaknem elnevette magát.

-         Nem, Helmut. Egyetlen csatahajó sem fog másodpercek alatt a nyakunkra jönni.

Helmut képe megnyúlt.

-         Akkor most már semmit sem értek. Nem vagyok képben.

Ed Philips még a vállát is megveregette.

-         A Digitális Téridő elvben valóban nem kompatibilis a miénkkel. Az Ultenberg csoport nagyurainak térideje biztosan nem. De nemcsak ők laknak ott, hanem valakik, akik a biztonságukra ügyelnek. Csatahajó azonban nincs ott.

-         Nincs?

-         Miért vitték volna oda? Szerintem semmiféle fegyver nincs ott. A biztonsági szolgálatuk diszponál a hajóik és fegyvereik fölött, de ez utóbbiak nyilván a mi teljesen hagyományos univerzumunkban vannak. Jól eldugva. Forgalomból kieső, esetleg lakatlannak tűnő helyeken.

-         De hát miért?

A szőke nő is érdeklődéssel figyelt.

„Hajó az admirálisnak! A felélesztési folyamat visszafordíthatatlanná vált.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXLVIII.

SZÁZNEGYVENNYOLCADIK RÉSZ

A gondolatmenet igen fontos pontjához érkeztem.

A továbbiakban elkerülhetetlen, hogy komolyan górcső alá vegyem a jelenlegi kanonizált líra mögött lappangó filozófiákat, ideológiákat és propagandaszólamokat, hogy megvizsgáljam a kanonizált líra épületét alátámasztó poétikai és ál-poétikai elméleteket, megfontolásokat.

Ezek közül már ez eddigiek során is sokat érintettem, de még jó néhány hátravan.

Utána szemlét kell tartanom verstani elméleteik, ritmustani nézeteik, értékfogalmaik fölött, tisztázni, mit és miért tekintenek jó versnek – ha ugyan ez tisztázható egyáltalán.

Ezek közül is esett már szó némelyikről.

Utána meg kell vizsgálnom az egyes kanonizált alkotók műveit, versek tucatjait kell előcitálnom és mérlegre tennem.

Előtte azonban valami egyéb dolgom is van.

Fontos korszakban élünk és fontos helyen.

Eljött a kérdések feltevésének ideje.

Nem juthatunk addig előre a témában, amíg legalább a legfontosabb kérdéseket fel nem tesszük. Itt ezerszámra sorjázhatnának a kérdések, nekem azonban be kell érnem a legégetőbbekkel.

Lássuk tehát legalább a legfontosabb kérdések csoportjait?

„Minden egész eltörött?”

v     Valóban időszerű-e még az örökösen idézett mondat leplezte erkölcsi passzivitás? Időszerű lehet-e egyáltalán egy ilyesféle értelmiségi hozzáállás?

v     Vajon a „minden egész eltörött örökös ismételgetése valóban felment-e bennünket bármilyen felelősség alól?

v     Lehet-e bármely korban, bármilyen helyzetben értelmiségi és művészi alapállás a nem cselekvés?

v     Valóban annak van-e ideje, hogy valamiféle irodalmi önfelszámolás, valami hibbant és petyhüdt szellemi harakiri dekadens szertartása közepette ünnepeljük tétlen önmagunkat?

v     Lehet-e a művészet és az irodalom közege az értelmi, érzelmi és erkölcsi impotencia?

v     Hordoz-e, hordozhat-e a szokásos „intellektuális” ernyedtség bármilyen művészi minőséget?

v     Tagadhatja-e a művészet a saját feladatait?

A költő, író státusza

v     Vajon a költő, író egyéni emberi felelőssége kisebb, vagy nagyobb, mint a hétköznapi emberé?

v     Lehetséges-e, hogy a költőnek, írónak a hétköznapi emberrel ellentétben semmiféle emberi és költői felelőssége nincs?

v     Költőként nincs kötelessége az övéivel, hazájával, anyanyelvével, nemzetével és az emberiséggel szemben?

v     A költőnek feladata, küldetése sincs? Elegendő, ha teng-leng a világban?

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

A líra társadalmi környezete

v     Különleges helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

v     Vajon hányszor kell elolvasnunk ahhoz egy „verset”, hogy a bágyadt, alaktalan és szánalmas semmitmondás lírává nemesüljön?

v     Születik-e a költő, vagy a hivatal nevezi ki?

v     Kell-e a jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből érvényesüljön?

v     Pótolhatja-e az infrastruktúra a valódi költői erőt?

A „Minden egész eltörött – és a világ”

v     Valóban leírja, még mindig leírja a világ helyzetét a mára már bezápult közhellyé degenerálódott idézet?

v     Valóban vége a nagy narratívának és vele a nagy lírának is?

v     Véletlenül nem úgy tűnik, hogy az emberiség minden eddiginél nagyobb narratívában szerepel? Hogy minden eddiginél több, mélyebb és felelősségteljesebb kommunikációra van szükség? Valóban nem lehetséges a nagy líra? A valódi líra? Nem tűnik úgy, hogy nagyon is szükség volna rá?

v     Nem kínoz-e bennünket az emberiség történetének összes eddigi kérdése, nem követik-e el a szemünk láttára az emberiség összes eddigi típushibáját – szinte mindet együttvéve?

Hazánk és a világ

v     Valóban nincs itt az ideje, hogy népben és nemzetben gondolkodjunk?

v     Valóban annyi az értelmiségi feladata, hogy a nyugatot csodálja, és kóvályogjon értelmes cél nélkül a világban, esetleg hagyja itt tömegesen az országot?

v     Nincs felelősségünk Magyarországgal szemben?

v     Ránk zúdult az elmúlt század történelmének minden viszontagsága. Egyedüli ország vagyunk, amelyik a jelek szerint három világháborút veszített el. Nincs területi és egyéb sikerélményünk. Minden nem felmérhetetlenül értékes adomány arra, hogy mindenki másnál tisztábban láthassunk?

v     Elhiszi még valaki, hogy utolérhetjük a nyugatot?

v     Nem az-e a trend, hogy megelőzzük a nyugatot a válságjelenségekben, amelyek ott esetleg még sokkal több áttétellel és még baljósabb körülmények között érvényesülnek majd?

v     Elhiszi még valaki, hogy valaha kifizethetjük az adósságainkat?

v     Ilyen helyzetben az irodalomnak valóban intertextualitással, fásult semmitmondással, meg „posztmodern” szellemi homokozóval kell játszadoznia, „vendégszövegeket” kell lopkodnia, esetleg komolyabb feladata is van?

v     A lírát semmire sem kötelezi az emberiség morális egységének elve? A személyes emberi és költői felelősség?

v     Valóban kisstílű elveken alapuló, kvázi-dilettáns poétikára támaszkodó szövegegyvelegekre van szükség, esetleg valódi értékre?

Ez még nem minden.

Valóban halott-e Isten?

Folytatása következik.

Egy jobb világ - örök álom

Egy jobb világ – örök álom;

Sétálni a szivárványon.

Kacagnánk a Létben végig,

Jövőnk felérne az égig.

Isten szava fennen szólna,

Hajléktalan egy se volna.

Egy jobb világ – örök álom;

Áldás minden igaz vágyon.

Élet, Alkotás, Szerelem;

Szent liget Nyugalom-hegyen.

Hajnal útján béke oson,

Áldás minden gyermekkoron.

Egy jobb világ – örök álom;

Remény ül tavaszi fákon.

Öröm cseppje halkan csobban,

Boldogság minden titokban.

Meghitt varázs élet-ágon;

Egy jobb világ – örök álom.

Töténelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XVII.

TIZENHETEDIK RÉSZ

Folyik az ágyúharc. A török aknászok is igyekeznek aláásni a falakat, de a magyar védők az esetek többségében résen vannak.

Közben azonban már épülnek a közelítőárkok is.

Utóbbiak körkörösen közelednek a várfalak felé, a legfontosabbak a falakon ütött réseket célozzák meg. az árkokat befedik, és egészen a falak tövéig vezetik őket. A támadó gyalogság ezekben fogja megközelíteni a falat, és csak közvetlenül előtte lépnek ki az árkokból a janicsárok, a következő pillanatban pedig már özönlenek be a várba.

Ha az ostrom eljutott ehhez a fázishoz, a védelem nagy bajban van.

A kor egyik nagy tapasztalata volt, hogy passzivitással egyetlen vár sem védelmezhető. Ha egy várkapitány arra spekulált, hogy hadd próbálkozzon a török, támadjon, majd visszaverjük, szinte minden alkalommal elveszítette a rábízott várat.

Különösen az idegen parancsnokok estek időnként ebbe a hibába. Túlságosan óvatoskodók voltak, féltek kitörést szervezni, sőt az ilyesmit tiltották is. betegesen féltek a merész akcióktól, a veszteségektől. Így aztán nem is nagyon szenvedtek veszteséget – de nem okoztak a töröknek sem, sőt az ostrommunkálatokat sem tudták hatékonyan akadályozni.

Az ilyen védelmi harcászat méltó párja a Montecuccoli tábornagy neve által fémjelzett „adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül” taktikának. A nagy manőverezők mindig találnak olyan helyet, ahol senki se zavarja őket – de mindig fennáll annak is a veszélye, hogy ők se zavarnak senkit.

A passzív védelem időt és lehetőséget ad a töröknek arra, hogy háborítatlanul elvégezze az ostrom műszaki műveleteit, megássa a közelítő árkokat, és felkészüljön az általános rohamra. Ezután a vár sorsa gyorsan megpecsételődik.

Itt álljunk meg egy pillanatra.

Hogyan védekeztek a magyarok? Mi volt a magyar várvédelem taktikája?

Ne felejtsük el, hogy a magyar várostromok zömében a támadó nem a szultán vagy a nagyvezír vezette török fősereg volt, hanem valamelyik helyi pasa vagy bég fegyveres ereje. Néhány ezer fő. A várak védői általában néhány százan voltak.

Nagy László írt sokat erről a témáról. Ő mutatta ki, hogy a magyar várvédelem harcászata egy mondatban foglalható össze:

„Lóra katona, kapura hajdú, likra nemes ember!”

Katonának akkor a lovast nevezték. Nekik lóháton kellett várakozniuk, ők alkották a védelem mozgó tartalékát. Akkor vetették be őket, amikor az ellenség valahol betört a vár területére. Sűrűn előfordult, hogy a várba nagy fáradsággal betörő török harcosokra váratlan lovasroham zúdult, amely gyorsan kitakarította őket a várból.

A várfalon tört rések oltalmazása volt a várba szorul nemesek és kísérőik feladata. Közelharcbeli képzettségüknek, neveltetésüknek a korban ez meg is felelt.

A hajdúkról kissé bővebben kell szólnom.

A hivatásos gyalogság, a hajdúk kapták általában a legnehezebben védhető objektumok, a kapuk oltalmazásának feladatát. A források zöme hangsúlyozza, hogy a fürge hajdúk remekül értenek a várharchoz, a várvíváshoz és a védelemhez is. El kell fogadnunk Nagy László állítását: az összességében a nyugati gyalogsághoz viszonyítva korszerűtlennek tűnő hajdú csapatnem helyenként igen modern harceljárásokat alkalmazott – a szökelléstől a rajvonalig és a csatárláncig.

A nagyon eredeti harcmodorú gyalogságot a lengyel királyi trónra jutó Báthory István – a huszárokhoz hasonlóan - Lengyelországban is meghonosította. Elképesztő sikerrel. A „magyar hajdú hadrendben” felálló lengyel erők nemcsak a svéd királyi csapatokat győzték le több ízben, hanem megsemmisítő vereséget mértek a szultán személyes vezetése alatt álló török főerőkre is (Chocim, 1621.).

A huszárokból pedig lengyel földön nehézlovasság lett, a kor legkiválóbb lovassága, amely megszámlálhatatlan diadallal büszkélkedhetett a svéd, török, tatár, német és orosz hadak felett. A „szárnyas huszárok” fergeteges kahlenbergi rohama inspirálta Tolkien regényében a rohírok támadásának híres jelenetét.

Mindebben azt láthatjuk, hogy a magyar katonatípusokban – a huszárban és a hajdúban – a korban hatalmas taktikai tartalékok rejlettek. Nagyon is termékenynek tűnik mindkettő.

Mitől korszerű, vagy mitől korszerűtlen valamilyen katonatípus vagy hadviselési forma?

A huszár és a hajdú a török elleni harcban kialakult katonatípusok. A Mohács előtti Magyarországon is megvoltak már, de csak a végvári harcok idején lettek a legfontosabb magyar csapatnemekké.

A huszár talán szerb eredetű, de a magyar hadviselésben lett alapvető fontosságú típusa a könnyűlovasságnak. Olyan katona, aki képes utolérni, és megsemmisíteni a török portyázókat. Taktikai lehetőségei szinte kimeríthetetlenek voltak, ezért egészen az első világháborúig az európai lovasság egyik meghatározó típusa maradt. Létrejöttét talán a török „deli” lovasság inspirálta, de annál sokkal jelentősebbé vált, gyorsasága, fortélyos taktikája, szívóssága nagy tekintélyt szerzett neki.

A hajdú valószínűleg a felfegyverzett marhahajcsárokból, a „hajtókból” keletkezett gyalogság. Létrejöttét nyilvánvalóan a török hadsereg félelmetes gyalogsága, a janicsárság inspirálta. A magyar fegyveres erőknek olyan gyalogságra volt szükségük, amely képes eredményesen harcolni a janicsárok ellen.

A hajdúk fegyverzetében a kezdet kezdetétől magától értetődő természetességgel jelentek meg a kézi lőfegyverek, viszont a janicsárokhoz hasonlóan következetesen mellőzték a pika alkalmazását. Azzal elveszett volna a kortársak által legjellegzetesebbnek tartott tulajdonságuk, a fürgeség.

A korabeli nyugat-európai gyalogság ragaszkodott a pikához, és a hosszú nyársak kötegei nehézkessé, körülményessé tették a gyalogságot, harcmodorát eleve védekezővé kárhoztatták.

Nagyon jellemző, hogy Montecuccoli tábornagy még a XVII. század közepén is másodrangúnak tekinti a török gyalogságot, a janicsárokat, amiért nem használnak pikát. Sokat levon a tábornagy okfejtésének értékéből, hogy tanulmánya írásakor még semmiféle harci tapasztalatot sem szerzett a török elleni harcban.

Hadtörténészeink egy része nem tud szabadulni attól a sablon-gondolattól, hogy a nyugati hadseregek „korszerűek”, a magyarországiak meg „korszerűtlenek”. Nem veszik észre, hogy a XVII. század második felének állapotát vetítik vissza állandó merevgörccsel a XVI. századba. Akkor, a harmincéves háború nagy katonai újításai után a nyugati csapatok már valóban komoly harcászati és hadműveleti fölényben voltak a török fegyveres erőkkel szemben.

Hát tárgyalt korunkban, a XVI. században?

A korban egyre-másra azt látjuk, hogy a főleg nyugati alakulatokból álló seregek a török tevékenységét érdemben akadályozni nem tudják, utolérni nem képesek, állandó hadműveleti hátrányban vannak vele szemben. A török döntéseit érdemben befolyásolni nem tudják. Amikor pedig nyílt ütközetben szembekerülnek a török főerőkkel, döntő vereséget szenvednek tőlük (Mezőkeresztes, 1596.).

A törököt nem hatják meg a briliáns manőverek, fittyet hány rájuk, a céljait általában eléri, az ellenségből gyakran gúnyt űz. Stratégiai értelemben uralja a hadszínteret.

Ez persze a vezetést is minősíti, de nem csupán azt. A császári stratégiát. A töröknek mindig volt valamilyen határozott koncepciója, azt vagy megvalósította, vagy nem. Ezzel szemben a császári hadvezetés céljai gyakran változtak. Leginkább azt tartották szem előtt, hogy Bécs veszélybe ne kerüljön, de azt sem mindig tudták elérni. A határozott hadműveletekkel operáló oszmán hadak ellen a császári sereg vezetését tanácstalan várakozás, ijedt tétlenség jellemezte. Ez alól csupán a fentebb említett leobersdorfi csata a kivétel.

Ezzel szemben a magyar és horvát csapatok jóval eredményesebben harcoltak a török ellen. Az ország három részre szakadása után a török ellen megnyert ütközetekben részt vevő katonaság túlnyomó részét mindig ők alkották. Elszántabbnak, szívósabbnak, határozottabbnak és ötletesebbnek bizonyultak.

Feltűnt ez a Magyarországra került külföldi tábornokok némelyikének is. Többen indítványozták közülük, hogy a török elleni harcot a magyar csapatokra kellene építeni. Konkrét javaslatokat is tettek, utoljára talán Basta tábornagy. Utóbbi kifejtette, hogy a magyar egységekből kell ütőképes állandó, reguláris hadsereget szervezni, az ezredeket rendszeresen és tisztességesen fizetni, jól felfegyverezni, gondosan kiképezni, és egy ilyen hadsereg döntő fordulatot hozhatna a török elleni háborúk menetében.

A javaslatot elutasították, érdemben nem is tárgyalták…

Az osztrák hadvezetést ismerve azt kell mondanom: természetesen.

Nézzük most már tovább a szigetvári ostrom történetét.

Folytatása következik.

Mi, örök kamaszok

Az esztendők jöttek-mentek,

Évtizedek múltak,

Boldogságos vágyaink

Sohasem csitultak.

Odakint sznob dőreségek

Haláltáncot ropnak,

Idebent megmaradunk

Örök kamaszoknak.

Élet

Igaz Léttel él;

Nem lennék,

Ha nem lennél.

A magány vad szakadék;

Nem lennél,

Ha nem lennék.

Örök kamaszok,

A vén Idő foga vacog,

A hétköznapban halál kavarog,

A zsákutcába futott lét sajog,

S nem boldog senki,

Csak

Az

Örök kamaszok.

Hosszú évek jönnek-mennek

Évtizedek múlnak;

És kettőnket egyre jobban

Egymásba gyalulnak.

A test már sajog,

Fáj ezer helyen,

S nem szűnik fájva,

Sóhajtozva sem

A Szerelem.

Ahogy kopik a test,

Vénül az élet,

Csak egyre szépül ott benn,

Ami éltet.

A világ csacsog,

Isten mosolyog,

Míg élünk, maradunk, amik vagyunk:

Örök kamaszok.

A rosszul gombolt kabát

Egyszer valamelyik bécsi politikus arra hívta fel Deák Ferenc figyelmét, hogy az októberi alkotmányt már nem lehet megváltoztatni.

- Gondolja? – kérdezte Deák.

Az Angol Királynő egyik termében voltak. A vendég úgy hitte, megfogta Deák Ferencet.

- Minden erre épül már – magyarázta. – Mindennek az októberi alkotmány az alapja. A teljes államberendezkedés. A közigazgatás. Az állami infrastruktúra egésze. Már nem lehet változtatni rajta!

Deák a fejét csóválta.

- Nem hinném.

A vendég pofaszakálla megremegett.

- Hát mit képzel? El akarja vetni az egész alkotmányt? Az egész berendezkedést?

Deák vállat vont.

- Ha rosszul gomboltuk be a mellényünket, ki kell gombolnunk, hogy újra kezdhessük.

Idenőttem, itt vagyok

Idenőttem, itt vagyok,

Amíg élek, maradok.

Aki akar, elszalad,

Aki nem fél – itt marad.

Ha a lélek csenevész,

Helytállni mindig nehéz.

Idenőttem, itt vagyok,

A Kegyelem itt ragyog.

Ezerszáz év bennem él;

Ne maradjon, aki fél.

Van is, lesz is zivatar,

De mégis marad magyar.

Idenőttem, itt vagyok,

Férj vagyok, apa vagyok.

Élek meghitt perceket,

Élek boldog éveket.

Idenőttem, itt vagyok,

Meghalni is itt fogok.

Szőke nő zűrben az űrben - 279.

KÉTSZÁZHETVENKILENCEDIK RÉSZ

Helmut rémülten bámulta a képernyőt. Ed Philips is elnémult. Karen Bozchana Kadlecikova azonban most már nem habozott.

„Admirális a hajónak! Tűz!”

Helmut fogai megcsikordultak.

„Hajó az admirálisnak! Tűzparancs nyugtázva! Végrehajtása azonnal!”

A Rodney fegyverei tüzet okádtak. A két hatalmas csatahajó egymás után tűzgömmbé változott és semmivé lett. Karen komoran nézte.

Ed Philips nagyot sóhajtott.

-         Térugrást! Azonnal! Gyorsan!

A szőke nő megrázta a fejét.

-         Nem ez a megoldás! Üljetek le!

-         Hanem? – makogta Helmut.

-         Üljetek le!

A két férfi szótlanul helyet foglalt, a szőke nő azonban állva maradt.

„Admirális a hajónak! Tudom, hogy nem ez a helyes kifejezés, de mennyi a lőszerünk?”

Ed Philips megrökönyödve nézett fel.

„Hajó az admirálisnak! Még háromszáz teljes sortüzet tud leadni a Rodney.”

Karen erre még el is mosolyodott.

„Admirális a hajónak! A Rodney-osztályú csatahajók képesek-e azonnal tüzelni, mihelyt a hipertérből kiérnek?”

Azonnal jött a válasz:

„Hajó az admirálisnak! Igen, mihelyt teljes terjedelmükkel kiléptek a hipertérből, tüzelhetnek. Csak egyetlen másodperc kell nekik ehhez, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

Karen bólintott.

„Admirális a hajónak! Érzékelhető-e előre, ha valahol egy hajó teste kilép a hipertérből?”

-         Mi van? – nyafogta Helmut.

„Hajó az admirálisnak! A Rodney képes előre érzékelni.”

„Admirális a hajónak! Mennyivel?”

A két másik férfi csak kapkodta a fejét.

„Hajó az admirálisnak! Nulla egész hét tized másodperccel, asszonyom!”

„Admirális a hajónak! Elég ennyi a pontos célzáshoz?”

„Hajó az admirálisnak! A Rodney célzóberendezéseinek a negyede is elég, asszonyom.”

Karennek virágos jókedve lett. A férfiak meglepetten figyelték.

„Admirális a hajónak! Elrendelem a maximális harci készültséget! Minden külön parancs nélkül tüzet kell nyitni minden objektumra, amely térugrásból érkezik!”

Ed Philips élénken helyeselt.

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Maximális harci készültség! Külön parancs és figyelmeztetés nélkül azonnal tüzelünk!”

Karen elgondolkodott. Mit akart még mondani? Hirtelen eszébe jutott.

„Admirális a hajónak! Támadásra körülbelül százhetven perc múlva számíthatunk!”

-         Mi van? – kérdezte élesen Ed Philips.

Karen nyugodtan leült melléjük.

-         Mi ez az egész? – morogta Helmut. – Mi az, hogy százhetven perc? Miről van szó?

Ed Philips tekintete csupa kérdés volt.

-         Nem tudom, emlékeztek-e, - fordult hozzájuk Karen. – nekünk három órára volt szükségünk ahhoz, hogy aktiválhassuk a Rodney összes fegyverrendszerét.

-         Meg a védelmi rendszereit – kottyantott közbe Helmut.

Ed Philips felkapta a fejét.

-         Gondolod, hogy…

A szőke nő bólintott.

-         Arra is emlékszem, hogy egy év elteltével a fegyverrendszerek önmagukat helyezik nyugalmi állapotba.

Ed Philipsnek megnyúlt a tekintete.

-         Azt hiszed, hogy…

-         Pontosan azt. Az eddigi támadóink fegyverrendszerei nem voltak aktiválva. Van három óránk.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXLVII.

SZÁZNEGYVENHETEDIK RÉSZ

A marxizmus irányította figyelmünket az anyagi dimenziók fontosságára, de mindjárt túl is lőtt a célon; azt igyekezett velünk elhitetni, hogy az emberi élet alapja, a lelki, filozófiai és erkölcsi szférák lényege is a puszta anyagi dimenzióban keresendő.

Igazából ezzel nem állt egyedül, népszerű kiadványaiban a pozitivizmus sem mondott mást. A nagy pozitivista szintézisekben a természettudomány kapta a terjedelem 90-95 százalékát, a költészet, az irodalom és a szellemi élet meg gyakran néhány bekezdést a végén.

A marxizmus szakszókincse döntő részben a pozitivizmusból, illetve a III. Napóleon alatti és azt követő francia történettudomány fogalomtárából származik, ilyenek, mint társadalmi osztály, osztályharc, termelőerő, termelési viszony stb.

Mindezen világnézetek a nyárspolgári gondolkodásmódból nőttek ki, amely mélyen meg volt győződve róla, hogy a világ létmódja a puszta anyagiság, a létfenntartás. Az eleve elrendelés modern polgári rögeszméje az egyik fő ludas.

A gyalogjáró világnézet a reformáció gondolatvilágában gyökerezik. Nem hiába mondta Northrop Frye kanadai kritikus és esztéta a hasonló felfogásokról, hogy „az apjuk Marx Károly, a nagyapjuk meg Luther Márton”.

A megélhetés, illetve az élethez szükséges anyagi tényezők fontosságát sohasem szabad alábecsülni, de azt is tudnunk kell, hogy önmagukban sohasem fogják megváltani az emberiséget. Meglétük az élet feltétele, de nem célja. Önmagukban nem magyarázzák és főleg nem teremtik a lelki és erkölcsi dimenziókat. Igazából a lét nem határozza meg a tudatot, a mindennapi megélhetés önmagában nem determinálja a személyiséget. Az anyagi sík az emberi jelenség felszínéhez tartozik.

Az embert a dolgok nem teremtik és nem determinálják.

Az ilyesféle világnézetek akkor terjedtek el az európai köztudatban, amikor a 48-as forradalmak bukása miatt válságba került a romantikus látomásköltészet. A líra voltaképpen ekkor veszítette el korábbi befolyását, és igazából sohasem szerezte vissza.

A modern materialista világfelfogás súlyos károkat okozott a közgondolkodásban, amit a világ korántsem hevert ki. Ezek a következőkben foglalhatók össze:

v     Megkérdőjelezte a költészet és általában véve a művészet küldetését. Azzal, hogy a „felépítmény” puszta kreatúrájának nyilvánította, voltaképpen a költészethez és a művészethez való mindenkori sznob hozzáállást juttatta uralkodó helyzetbe. Ennek romboló következményeit ma láthatjuk igazán.

v     Az erkölcsöt „termelőerők és termelési viszonyok” függvényének nyilvánítva relativizálta azt, legalább olyan mértékben utat nyitva a modern barbárságnak, mint azt Nietzsche kapcsán említettem.

A materializmus modern emberistenei aztán a XX. században nem haboztak pokolba küldeni az emberiség mindazon részét, amelyet bűnösnek nyilvánítottak.

v     Az erőszak abszolutizálásával, szerepének, fontosságának hangsúlyozásával (például Engels, nem egy művében) a materializmus eltorzította a közgondolkodás számos szintjét. Jelenlegi társadalmunk felett az erőszak lebeg, igen sok nyílt és még több lappangó változatban – a kanonizált kultúrától a gügye számítógépes játékokig.

v     Az osztályharc piedesztálra emelésével a materializmus súlyosan rombolta a közösségi tradíciókat, arra biztatva az embereket, hogy mindig a közvetlen közelükben keressenek „antagonisztikus” ellenséget.

v     Filozófiai nonszenszek egész sorát teremtette meg például azzal az abszurd állítással, hogy egyedül az osztályharc, vagyis az erőszak képes osztály nélküli, azaz igazságos és erőszakmentes társadalmat létrehozni.

v     A hétköznapi gyakorlatban levette a felelősséget az egyén válláról, és azt az intézményekre, valamint „az élcsapatra” és a „karizmatikus vezetőre” helyezte.

v     Az egyén jelentőségének abszolút tagadásával tömeggé, nyájjá igyekezett változtatni az emberiséget.

v     A hétköznapi gyakorlatban a szkepszist, a pesszimizmust, a mindenben kételkedést, az örökös tétlen kritizálgatást tette normává.

A jelenlegi kanonizált irodalom „filozófiai alapjainál”, keletkezésének forrásvidékén járunk. Az eltorzított „modern” közgondolkodás torz költészetet és irodalmat teremtett. Hatásait ma is érezzük.

Maga a politika is elszörnyed néha annak láttán, miféle irodalmat szabadított a világra. Az egykori „új baloldalhoz” közel álló Peter Schneider német író, 1969-ben írta a következőket:

„az irodalom, amely a megrendülés legkisebb jele nélkül semmi mást nem hangsúlyoz, mint lemondást, kudarcot és veszteséget, az irodalom, amely csak azért mutatja meg a tömegeknek a nyomort, hogy hozzászoktassa őket, ez az irodalom halott és el kell temetni.

Folytatása következik.

Poshadt kánonok recsegnek

Poshadt kánonok recsegnek,

Fúj az őszi szél,

A totyakos Történelem

Csöndben mendegél.

Vén fatörzsek hajladoznak,

Szakad az eső,

Felhők mögött álmodik a

Csecsemő jövő.

Hajlott korok búcsúzkodnak,

Ködös a világ,

Eljövendó Tavaszokra

Készülnek a fák.

Poshadt kánonok recsegnek,

Pityereg a sár,

Elvetélt poétikákkal

Tele a kosár.

Lehet tárgyas a halandzsa,

Lehet alanyi,

Nem röpít a Parnasszusra

Szárnyatlan gagyi.

Istennek a csörgő-zörgő

Műanyag: kevés,

Protokollra, díjesőre

Jön a feledés.

Csörömpöl a múlandóság,

Idő nyikorog,

Múltba tűnnek üres szavak,

Poshadt kánonok.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XVI.

TIZENHATODIK RÉSZ

Az aknaharc a várostromok igen ősi elemei közé tartozik. Már az ókori keleten is alkalmazták.

A védők figyelmét színlelt rohamokkal, látványos, nagyszabású ostromműveletekkel kötötték le, igyekeztek a védelem erőit folyamatos átcsoportosításokra kényszeríteni.

Közben az aknászok jól álcázva alagutat fúrtak a vár alá, és módszeresen, körben aláásták a falakat. Az aláásott falszakaszokat fagerendázattal gondosan aládúcolták. Amikor körbeértek, elhagyták az alagutat, és felgyújtották a gerendázatot. Ahogy elégett, a fal körben összedőlt.

A lőpor megjelenésével az aknaharc új dimenziói nyíltak meg. Már nem kellett az egész várfalat aláásni, elég volt néhány fontos szakaszát aláaknázni és felrobbantani. Sok vár esett így el. A használható lőporos akna kifejlesztése Pedro Navarro spanyol hadmérnök nevéhez fűződik. 1502-ben sikerült felrobbantania a Nápoly melletti Castell del”Ovo (Magyarul körülbelül Tojásvár) falait.

Nem Navarro próbálkozott azonban először, lőporos akna használatáról már 1405-ből is van adat, sőt állítólag Nándorfehérvár magyar védelmezői már 1440-ben sikerrel vetették be a török ellen.

A hadtörténeti irodalomban azonban olyan szerző is van, aki szerint az első sikeres aknaharc csak 1536-ban történt.

Az oszmánok gyorsan eltanulták. Az aknaharcnak a török világhírű, rettegett szakértője volt. A kor legjobb aknászai az oszmán hadseregben szolgáltak. Elit alakulatok voltak, minden fontosabb vár ostrománál bevetették őket. A gránitot is megfúrták, bármilyen falat aláástak, kitartásuk és leleményességük közmondásos volt. igen szaporán dolgoztak.

Az első állandó aknász alegységeket az oszmán hadseregben hozták létre. Nyugat-Európa sokkal később követte a törököt. Ott Franciaországban állítottak fel először aknász századot, de csak 1673-ban.

Zsoldos aknász osztagok ennél korábban is harcoltak az európai hadszíntereken, de ezek üzleti alapon működtek. Egy-egy tapasztalt aknász vállalkozó magas zsoldként állt saját gondosan kiképzett csapatával együtt annak a hadviselő félnek a szolgálatába, aki többet fizetett. A gyalogosok vagy lovasok zsoldjának többszörösét követelték, és ha nem kapták meg a járandóságukat, azonnal továbbálltak. Nem egyszer az ellenség szolgálatába.

Érdekes, hogy a magyarországi török várak ostrománál az ilyen nyugatról fogadott aknász csapatok kirívóan sikertelennek, az alagútharcban a török védők szinte mindig felülmúlták őket.

Buda 1686-os visszavétele idején Lotharingiai Károly és vezértársai igen sokat bosszankodtak a külföldről fogadott aknászok ügyetlensége és használhatatlansága miatt.

Az ostromakna ellenszerének, az ellenaknának a feltalálása talán spontán következett be, a találmányra több jelölt is akad, ma már lehetetlen dönteni az elsőségről.

Ha Nándorfehérvár magyar védői valóban lőporos aknát alkalmaztak, az ellenakna módszere igen hamar megjelent Magyarországon.

Érdekes, hogy a magyar végváriak a török aknaásás ellen roppant egyszerű és hatékony módszert találtak ki.

A veszélyeztetett helyeken egy-egy csapat ember tapasztalt vezető irányítása alatt vigyázott kellő mennyiségű lőporral és az ásáshoz szükséges eszközökkel. Néhány közülük éjjel is virrasztott. A legfontosabb helyen egy-egy feszesre kihúzott bőrű dob állt, rajta pedig – babszemek.

Ha a török ásott, a babszemek ugrálni kezdtek a dobon. A magyarok pedig villámgyorsan munkába fogtak. Tudták, hogy most nincs idő jelentéstételre, hadmérnöki értekezletre, azonnal ellenaknát kell ásni, mert a török a fal alá jut.

A magyar ellenaknák többnyire a török aknászok alatt robbantak fel, megölve ölet, aknáikat pedig betemetve. A török aknászok igen sok embert veszítettek a magyar várak alatt.

Érdekes, hogy a hivatásos hadmérnökök nem boldogultak a török aknákkal. Eger 1596-os elestének egyik oka éppen egy török akna volt, amelynek elhárítása nem sikerült. Ott vesztette életét egy olasz hadmérnök.

Aknaásásra mindig számítani kellett, ha a török a fal közelébe jutott. Mihelyt a várárkot feltöltötték, a mocsarat lecsapolták, a vizet elvezették, tüstént hozzá is fogott. A magyar parancsnokok azonban mindig számítottak rá.

Zrínyi-Újvár ostroma idején a költő és hadvezér Zrínyi Miklós még idejében üzent, hogy a szárazások elfoglalása után a török a falak közelébe jutott, azonnal aknasásba fog kezdeni. A felelőtlen és ostoba olaszok rá se hederítettek. A török pedig másnap felrobbantotta az egyik bástyát.

Szigetvárnál is számítani kellett a török aknászok tevékenységére.

Folytatása következik.

Foszladozó őszi lombok

Foszladozó őszi lombok,

Jön a Tél;

Nem vagyunk mi hitványabbak

Senkinél.

Táncolnak a bús bolondok,

Halihó!

Bár még csak az emlékeket

Lepi hó.

Gyülekezik őszi gondok

Serege,

Fogy a vörös, növekszik a

Fekete.

Foszladozó őszi lombok,

Fogy a Nap;

Életünket nyújtja minden

Pillanat.

Időanyó mosott múltat

Tereget,

Fáradt dogmák nem teremnek

Életet.

Világunkban sok a gaz, s a

Hivatal,

A pszeudo-élet élni

Nem akar.

Foszladozó őszi lombok,

Fogy a fény,

Szerelem, Álom a Jövő,

Meg Remény.

Szőke nő zűrben az űrben - 278.

KÉTSZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ

-         Telitalálat! – suttogta Helmut.

Karen bólintott.

„Hajó az admirálisnak! Ellenség megsemmisítve! Ismétlem: ellenség megsemmisítve!”

-         Hurrá! – kiáltotta a másik kettő meglepetésére az ifjabbik Schellenberg.

-         Még ne örüljünk! – mondta Ed Philips. – Nincs vége.

-         Megsemmisítettük a csatahajójukat! – nézett rá Helmut. – Semmi se maradt belőle!

Ed Philips a fejét csóválta:

-         Ki tudja, hány van még belőle.

-         Csatahajóból? De hát…

-         Elvile ez se létezett. Ahonnan ez jött, egész falka lehet. – Karenhez fordult – El kell tűnnünk innen mihamarabb.

Karen bólintott.

„Admirális a hajónak! Térugrás azonnal!”

Szinte reccsent a válasz:

„Hajó az admirálisnak! Térugrás erősen javasolt! Célt vagy koordinátákat kérek!”

-         Újabb csatahajó! – visított Helmut.

A szőke nő a panorámaképernyőre pillantott. Még egy ellenséges hajó, szinte ikertestvére az előzőnek. Meg a Rodney-nak. Karen összeszorította a száját. Tudta, hogy az újabb támadót már nem engedheti olyan közel, mint az előzőt.

„Admirális a hajónak! Tűz! Azonnal!”

Helmut nagyot sóhajtott. Ed Philips feszülten figyelt.

„Hajó az admirálisnak! Tűzparancs nyugtázva! Végrehajtása azonnal!”

Mindhárman látták, ahogy ismét felvillannak a Rodney fegyverei.

Az idegen csatahajó hatalmas tűzgömbbé változott, majd szétfoszlott az irdatlan sötétségben.

-         Térugrás! – Ed Philips. Kiáltani akart, de csak rekedt suttogás lett belőle.

A szőke nőt azonban nem kellett tovább biztatni.

„Admirális a hajónak! Térugrást! Azonnal!”

Ed Philips felkapott egy poharat, hogy megnedvesítse kicserepesedett ajkát.

„Hajó az admirálisnak! Célt vagy koordinátákat kérek!”

Karen szívesen szitkozódott volna, de fegyelmezte magát.

„Admirális a hajónak! Olyan cél legyen, ahol még nem jártunk! Legyen minél üresebb!”

Ed Philips máris kezdte beszíjazni magát.

„Hajó az admirálisnak! Készüljenek a térugrásra!”

Helyet foglaltak. Máris kigyulladt a fény:

„FIGYELEM! AZONNALI TÉRUGRÁS!”

A szőke nő behunyta a szemét. Lassan gurultak a sötétben a nehéz másodpercek. Karen igyekezett minden félelmet kitakarítani az agyából.

Mindhárman remegtek, amikor a térugrás után lassan kikászálódtak a fotelekből. Ed Philips a vezérlőpult környékén kotorászott, italt keresett.

Karen a panorámaképernyőt figyelte. Megnyugtatónak tűnt a tökéletes sötétség. Ed Philips kortyolt egyet, és a nő mellé lépett.

-         Végre! – sóhajtott fel Helmut. – Megszabadultunk tőlük!

Karen a fejét rázta.

-         Nem hinném!

Ed Philips ijedten nézett rá.

A szőke nő szó nélkül a panorámaképernyőre mutatott.

Újabb csatahajó közeledett feléjük. Mögötte meg egy újabb.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXLVI.

SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

A szerelem az emberi élet érzelmi és erkölcsi tartalma, a tradíció pedig az élet külső kerete.

A tradíció sohasem halott, és nem korlátozódik kizárólag a múltra. Magunk is részei vagyunk. A múltból ível rajtunk keresztül a jövőbe. Ebben a pillanatban mi vagyunk érte a felelősek; nagyszüleinktől és szüleinktől kaptuk, hordozzuk és alakítjuk, majdan pedig továbbadjuk az utánunk következőknek.

A tradíció sohasem marad állandó, mert akkor halott volna. A kihűlt, vagy félig-meddig kihűlt tradíció számára különféle intézmények léteznek, amelyek arra valók, hogy a hatóerejét elveszítő hagyomány újra megtalálja kapcsolatait az élettel, hogy felfrissülve betölthesse küldetését.

A teljesen kiüresedett, erejüket vesztett tradíciók már nem képesek a mindennapokra jótékony hatást gyakorolni, nem hatják át a jelent, és nem teremtenek jövőt. Lassan felületessé és külsődlegessé válnak és kikopnak a köztudatból.

Ha a közösség elveszített tradíciói helyébe nem állít újakat, vagy nem tölti fel friss erővel, élettel a régieket, mindenképpen válságba kerül. A krízis létében fenyegeti a közösséget.

Életünknek szinte minden pillanatában alakítjuk a tradícióinkat. A hétköznapi társasági érintkezéstől a gyereknevelésig, a kulturális tevékenységig ezer szállal ágyazódunk a hagyományba, és minden percben formáljuk, újjáteremtjük. Életünk során bővítjük is, új hagyományokat is teremtünk, amelyek esetleg a családi, a helyi, vagy éppen a nemzeti tradíciók részévé válhatnak.

Az egészséges közösségi tudat ébren tartja, ápolja, és folyamatosan a mindenkori jelenhez integrálja a tradíciókat. Egészséges közösségi tudat hiányában azonban a hagyomány összeomolhat, feledésbe merülhet, vagy a hagyománnyal ellentétes erők, puszta divatok is háttérbe szoríthatják. Ez mindig megbontja a közösség összetartó erőit.

Tévedés azt hinni, hogy a gazdasági sikerek vagy a puszta anyagi javak helyettesíthetik vagy pótolhatják a tradíciót.

Folytatása következik.

Őszi ködök tükörképe

Őszi ködök tükörképe

Mindig a Történelem,

Egy kevéske bizonyosság,

Meg temérdek sejtelem.

Maguktól hatnak a dolgok,

Semmiség csupán a Hit?

Vajon számít-e az ember

Egyáltalán valamit?

Alattomos végzeteket

Küldenek ránk holt egek,

S az Ember a szükségszerű

Anyag útján lépeget?

Őszi ködök tükörképe

Ez a csalóka Jelen,

Talán mégiscsak álmodunk,

S felébredünk hirtelen?

Egyik ember hajléktalan,

Másik milliók ura,

Ugyanaz a rossz mérkőzés

Egy korhadt fél kapura.

Semmiségekért az ember

Most is társait veri,

Lesz-e jobb, nemesebb egyszer,

Mint távoli ősei?

Őszi ködök tükörképe

Minden emberi tudás,

Pénz, fegyver, meg gonosz tanok

Közt lappang az árulás.

Gyarapodó ismeretek

Alatt roskad már az ág,

A sok tudástól miért nem

Lesz jobb mégis a világ?

Tudás fáján nincsen mérleg,

Isten nem kilóra mér,

A tudásunk erkölcs nélkül

Egy bakarasznyit sem ér.

Őszi ködök tükörképe

Mindenféle kósza dal,

Üres humbug a költészet,

Ha nem marad fiatal.

Ha fájdalmas Reményekkel,

Örök Tűzzel nem rokon,

Kérődzhet álmagányában

Mesterkélt, holt díjakon.

Ha pózokba merevedve

Baktat hivatal után,

Nemhogy tüze, füstje sincsen,

Maga is egy póz csupán.

Őszi ködök tükörképe

Ez a műanyag világ,

Szomorúan nyerítenek

A képzelt ködparipák.

Vén statisztika-istenség

Bámul a világ felett,

Nem a költségek teremtik

A csökönyös Életet.

Őszi ködök végvidékén

Sok kis Élet összeér,

Embrió csupán a Jövő;

Anyát és Apát remél.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostrom? - XV.

A török földmunkálatok előre haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a török ostromlóknak volt elég idejük.

A passzív külső védművek felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el is foglalta.

A török nem mindig ásott közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.

A tömeges roham Magyarországon a török legkevésbé sikeres ostrommódszerei közé tartozott. Számtalan rohamot indítottak magyar várak ellen, meglepően kevés sikerrel. A védők ezeket az esetek zömében visszaverték, és a kudarcok az oszmán had számára mindig igen nagy véráldozattal jártak.

A török általában a gyalogságát parancsolta a falak ellen, de az is megesett, hogy lovasságot szállított le a nyeregből, és küldött rohamra. A támadók számtalan lófarkas hadijelvényt vittek magukkal, mert jutalom járt annak, aki ezeket elsőnek tűzi ki. Az eredmény többnyire az lett, hogy a védők sok török hadijelvényt zsákmányoltak, amelyek többnyire a bécsi Hadikincstárba kerültek.

Időnként korbácsos hadrendezők, jaszaulok kényszerítették támadásra a katonákat.

Gárdonyi Géza regénye a török ostromról azt a képet ültette belénk, hogy a török hatalmas sokasággal rohan a vár felé, ostromlétrákat támaszt a falaknak, és a réseknél, valamint a gyilokjárón véres közelharcot vív a védőkkel.

A valóságban ez viszonylag ritkán történt meg. Általában más volt a forgatókönyv.

A korabeli Európa háborúiban a várvédők mindig arra törekedtek, hogy távol tartsák a falaktól az ostromlókat. Ha a támadónak sikerült ostromlétrákat támasztania a falakhoz, a helyzetet kritikusnak ítélték. Gyakran azonnal megadták magukat ilyen esetekben. Előfordult az is, hogy visszaverték a támadást, de hadbíróság elé állították azokat a tiszteket, akiket felelősnek tartottak azért, hogy a támadók ostromlétrákkal jutottak a falakhoz.

Ott más szerepe volt az idő tényezőjének.

Európában úgy vélték, hogy egy ostromlott erődnek harminc napig illik kitartania. Ha ennyi idő alatt nem kapott utánpótlást – korabeli szóval élve nem prófontozták meg –, vagy nem érkezett felmentő sereg, a katonai becsület megtartása mellett lehetett feladni a várat. Ilyen esetekben a védők általában szabad elvonulást kaptak a támadóktól, ami rendszerint kölcsönös katonai tiszteletadás mellett történt.

A szabad elvonulás ilyen esetekben úgy történt, hogy a védők fegyvereiket és személyes tulajdonukban lévő tárgyaikat megtartva, lobogó zászlókkal, teljes díszben vonultak el.

A szabad elvonulás ilyen esetekben megtiszteltetés volt, a győztes ellenfél így ismerte el a védők vitézségét. Jellemző, hogy a téli hadjárat idején a költő és hadvezér Zrínyi Miklós az egyik vár török őrségének szabad elvonulást engedett ugyan, de nem hagyta meg a törökök fegyvereit, mert nem tartottak ki harminc napig.

A harminc napot Magyarországon is számon tartották. Jellemző, hogy az ostromlott várak őrségének idegen származású katonái a legtöbb esetben harminc nap elteltével kezdték követelni a vár feladását. Ilyenkor az addig kifogástalanul harcoló német, spanyol vagy olasz tisztek a kapitány elé járultak, és felszólították a megadásra. A készletek fogytán, a helyzet egyre reménytelenebb, és felmentő seregnek híre-hamva sincs. Ilyen eset szinte mindenütt előfordult, ahol a hosszan ostromolt magyar vár őrségében jelentősebb létszámú idegen kontingens is harcolt.

A külföldi katonaság ilyenkor úgy érezte, megtette a kötelességét. A hazai fogalmak szerint valóban így volt, Magyarországon azonban egy-egy vár eleste mindig valamelyik újabb országrész török kézre kerülését jelentette, ezért a magyar katonák gyakran a mindenki által kilátástalannak tartott helyzetben is tovább védekeztek. Megesett, hogy sikerrel.

Ne higgyük azonban el, hogy a magyarok minden esetben megtették a kötelességüket. Megesett, hogy a magyar őrség hagyta faképnél a várat, sajnos nem is egyszer.

Ha már az idő tényezőjéről van szó, nézzük, melyek voltak a legtovább védekező magyar várak:

v     Nándorfehérvár, 1521. 66 nap

A vár parancsnoka Oláh Balázs volt, mindössze hétszáz katonával, és a védők nem rendelkeztek tüzérséggel. Áruló is akadt, ennek ellenére a védők gyakorlatilag a végsőkig kitartottak. Az életben maradt 72 magyar katona szabad elvonulás fejében adta fel a várat, de a török, mivel az életben maradt védők nem voltak hajlandók átállni, lemészárolta őket.

v     Gyula, 1566. 63 nap

A vár parancsnoka Kerecsényi László volt, az őrség létszáma körülbelül 2-3 ezer fő. Itt a német gyalogosok is hősiesen harcoltak. A szétlőtt vár a kilencedik héten teljesen védhetetlen volt. A tisztek akkorra mind elestek vagy súlyosan megsebesültek. Az őrség maradéka szabad elvonulás fejében adta fel a várat.

A török itt sem tartotta be a megállapodást. Az elvonuló őrséget megtámadta, a védők maradéka elesett. Körülbelül négyszázan azonban kivágták magukat, és sebesült tisztjeik egy részét is magukkal vitték. Kerecsényit azonban a török elfogta, és később kivégeztette.

v     Győr, 1594. 61 nap

A vár parancsnoka Ferdinand zu Hardegg gróf volt, az őrség létszáma 5-6 ezer fő. A felmentő sereg a közelben ügyetlenkedett, végül elvonult. A tönkrelőtt várat szabad elvonulás fejében feladták, a török a megmaradtakat elengedte. Ellenben a „felmentő” sereget vezénylő Habsburg főherceg a parancsnokot „gyávaság” vádjával haditörvényszék elé állíttatta és vezető hadmérnökével együtt Bécsben nyilvánosan kivégeztette.

A nyugat-európai zsoldos katonaságnál ekkor már évszázados múltra tekintett vissza az ostrompénz. A körülzárt várban védekező katonáknak a védelem minden napjáért dupla zsold járt. Néhol a hazai források is említik ezt.

A közvetítőárkok építése időigényes volt, és halálos veszélyt jelentett a védők számára. A kitörések az ostromlövegek mellett elsősorban az árokrendszer építését akarták akadályozni. Ha sikerült jelentős károkat okozni, ami súlyosan hátráltatta az ostromműveleteket, a török könnyen kifutott az időből, és kénytelen volt dolga végezetlenül elvonulni a falak alól.

A védők, ha tehették, felrobbantották az árkokat, lemészárolták az építőket, vagy az árokban gyülekező katonákat. Ezért a török igyekezett minél erősebb rendszabályokat foganatosítani a közelítőárkok és a bennük tartózkodók védelmére.

Ez nem volt könnyű. Az árkok könnyen halálos csapdává váltak a bennük tartózkodó gyalogság számára. A török igyekezett hatékony védelmet biztosítani a számukra.

A közelítőárkokat az ostromlók sugarasan, a falakhoz közeledve ásták. Felülről általában fedettek voltak. Egészen a falak tövéig vezettek, a rohamra induló gyalogság bennük gyülekezett. Az árkokban, a várbeliek lőfegyvereitől védve közelítette meg az erődöt, és csak közvetlenül a rések előtt a falak tövében bukkantak ki az árkokból, hogy rohamra induljanak.

Ez a módszer sok szempontból az egykori ókori ostromművészet újjáéledésének és továbbfejlesztésének eredménye volt. Francia hadmérnökök azt állították, hogy ők is a töröktől vették át.

A XVII. század folyamán ezzel a módszerrel foglaltak el Európában sok fontos várat. A franciák Vauban és más hadmérnökök révén tovább is fejlesztették. Ennek a továbbfejlesztésnek volt az eleme a befészkelés, amit például a Buda 1686-os visszafoglalását ábrázoló metszetek némelyikén láthatunk. Mozgékony könnyűlövegeket vittek a fal réséhez, és az ágyúk, valamint az oda vezényelt gyalogsági alegységek folyamatosan tűz alatt tartották a védőket. Lőtték a védők gyülekező helyeit, közlekedési útjait, bázisait. Tűzzel szorították őket vissza, majd a befészkelt erőkre támaszkodva részekre tagolták és felmorzsolták őket. így foglalták vissza a szívósan védett Buda várát a következő évszázad végének nagy háborújában.

A védőknek azonban nem csupán a közelítőárkok okoztak problémát.

Ahogy eltűntek a passzív külső védművek, és a török útját árok vagy hasonló nem zárta el a falak felé, tüstént kezdetét vette egy félelmetesen alattomos támadás, amit az oszmánok mindig bevetettek, és aminek akkoriban ők voltak a legjobb szakértői a világon.

Az aknaharc.

Folytatása következik.