Lilla ballagásának estéjén

Egy régi, áldott

Friss tavasz hozott,

És Te lettél a lelkünk tavasza;

Mózeskosárban érkeztél

Haza.

—-

Izgága voltál hosszú évekig,

Huncut kis apró, mozgékony csoda…

Aztán hamar elnyelt

Az iskola.

——–

Te csacsogó, szép örömlobbanás;

Tele volt Veled

A régi lakás…

——-

Szerelemföldről jöttél,

Mint követ;

Nem kaptunk Tőled mást,

Csak örömet.

——–

De mára mi történt Veled?

Talány…

Hová tűnt el a tündér pici lány?

———

Ma már helyette ifjú hölgy vonul,

Kópé tavasz kuncog az új csodán,

Én meg csak ülök, és

Tátva

A szám…

——–

Hogy’ nőhettél fel ilyen hirtelen?

Rád szerelem, felnőttkor,

Munka vár,

Hogy lehet?

Nemrég még: Mózeskosár…

——–

Az Idő kérlelhetetlen,

Szalad;

Kislány voltál,

Most felnőtté avat,

Majd az is múlt lesz, hogy ma láthatunk,

Anyáddal egymásba

Kapaszkodunk.

Szőke nő zűrben az űrben - 107.

SZÁZHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen Bozchana Kadlecikova kezdte elveszíteni a türelmét.

- Át tudod őket programozni vagy nem?

- Át tudom, persze, hogy át tudom, – tért magához az ifjabbik Schellenberg. – de az némi időt igényel.

- Mennyi időt?

- Hát, nem is tudom. Talán egy órát. Lényegében elég egyetlenegyet átprogramozni közülük, aztán a program továbbítására utasítani. Az úgy már gyorsan megy. Technikailag nem túlságosan nehéz, csak időigényes. Ritkán csinál ilyesmit az ember.

- Negyedóra alatt meg tudnád csinálni?

- Negyedóra alatt…?

- Igen. Ennyi időd lesz rá!

Erich Schellenberg levegő után kapkodott.

„Hajó a kapitánynak! Ellenséges kutter dokkol.”

- Ed! Te mennyit értesz a csatahajókhoz?

- Elvileg keveset, de annak idején tanulnom kellett róluk elég sokat.

- Mit tudsz róluk?

- Amit mindenki.

Karen megcsóválta a fejét.

- Egy-egy ilyen dögnek a kezeléséhez huszonnégyezer ember kellett.

- Annyi nem – rázta a fejét Philips. – a fedélzeten több ezer deszantkatona is tartózkodott.

- Egészen pontosan nyolcezer – mondta fel a nemrég tanult leckét a szőke nő. – a fegyverrendszereket kétezer fő kezelte.

Ed Philips meglepetten nézett rá.

- Lehet, hogy te többet tudsz nálam – motyogta.

- Nem hinném – Karen a férfi vállára tette a kezét. – Te kém vagy, Ed. Kémkedj. Itt van ez a csatahajó. Mindent tudni akarok róla. Miért éppen ez maradt meg? Mi történt vele korábban? Most kik birtokolják? Ülj le, használd a számítógépet, nyomozz, következtess. Deríts ki róla annyit, amennyit csak tudsz.

Ed Philips szó nélkül a vezérlőpult bal oldalához ült – a kommunikációs tiszt helyére. Közben hitetlenkedő pillantásokat lövellt a szőke nő felé.

„Hajó a kapitánynak! Az ellenség most zsilipel.”

Karen bólintott, és feszülten figyelt. Ha a robotok terve nem sikerül, talán azonnal a másik kutterbe kell menekülniük, és a térmanipulátor segítségével minél gyorsabban el kell hagyniuk a hajót. Kérdés hová menjenek akkor?

Karen nem bírta sokáig a feszültséget:

- Kapitány a hajónak! Jelentést kérek!

„Hajó a kapitánynak! Az ellenség lefegyverzése és foglyul ejtése folyamatban!”

Karen bólintott. Erre számított.

- Kapitány a hajónak! Megvan a táblázat?

„Hajó a kapitánynak! Grafikusan szemléltetem a panorámaképernyőn.”

Karen csak egy pillantást vetett a képernyőre. Robert szavai jártak a fejében. Percek óta azon gondolkodott, mit is magyarázott neki a férfi a térugrással kapcsolatban. Említett egy szót. Egy nagyon fontos szót. Mi is volt az?

Megérkezett az egyes számú robot. Mindkét férfi elképedt, amikor vigyázzba vágta magát Karen előtt.

- Jelentenivalóm van, kapitány!

- Halljam!

- Tizennégy embert és negyvenhárom robotot elfogtunk. Az élőerő elkábítva, a roboterő hatástalanítva, kapitány.

- Köszönöm! – Karen Erich felé fordult. – Indulhatsz, Erich. Negyedórád van, hogy átprogramozd a robotokat. Ők mostantól a mi katonáink! Egyes számú!

- Parancs, kapitány!

- Kérlek, segítsetek Mr. Schellenbergnek. Az ő feladata: átprogramozni és a saját erőbe sorozni a robotokat!

Az egyes számú ismét vigyázzba vágta magát.

- Teljesítem a parancsot, kapitány!

Erich a robottal ment.

Karen szeme felragyogott. Eszébe jutott, mit mondott Robert: félbeszakítás. A térugrás félbeszakítása. Robert egészen pontosan azt mondta:

Mint amikor egy feladat végrehajtása közben a MÉGSE gombra ütsz.

Mégse.

Folytatása következik.

A szabad akaratról - VII.

René Descartes híres Cogito ergo sum (Gondolkodom, tehát vagyok) formulája, és a köré Descartes alapműve (DESCARTES, R. 1993) nyomán kialakult nyugati, azaz kartéziánus gondolkodás azt eredményezte, hogy a nyugati ember önmagát nem a teljes lényével azonosította, csupán a tudatával, pontosabban mondva az egójával. A kartéziánus logika értelmében a tudat nem más, mint a testbe zárt, attól valamiképpen elkülönülten létező szellem, amely a testnek egyfajta “ellenőre”. A test képviseli a vak ösztönöket, a szellem a tudatos akaratot; a köztük lévő ellentét kibékíthetetlen. Az ember tehát olyan, akár egy fiókos szekrény; különálló rekeszekből áll, amelyek egymással harcban állnak. A többi személy ugyanilyen módon épül fel, személy és személy között a megértés lehetősége problematikus; innen származik az elszigetelt, elkülönült és lényegi okokból végletes magányra ítélt individuum mítosza. A külvilágról alkotott képünk ennek megfelelő: a világot temérdek különálló tárgy, jelenség és esemény halmazának fogjuk fel. Ugyanilyen fragmentált módon szemléljük az emberi társadalmat is; egymással többé-kevésbé feszültségben vagy harcban álló nemzeti, vallási, etnikai szociális vagy nemzedéki csoportok konglomerátumának.

A kartéziánus gondolkodás válsága akkor kezdődött, amikor az ember azt kezdte hinni, hogy a világból alapvetően hiányzik a transzcendencia, az univerzum nem egyéb öncélúan működő mechanikus szerkezetnél, amelyben a gondolkodó egyén jóvátehetetlenül magányos. A polgár ijedten ragaszkodott a kézzelfogható realitáshoz, és úgy tűnt, hogy a világban csupán egyetlen realitás létezik: az emberi tudat. Ez a probléma mélyen átjárta a modern drámát. “…A bűn nem bűn, a tragédia nem valamely morális törvény megsértéséből fakad, hanem az emberi tudat elégtelen működéséből: … lényegében az ember biológiai létére hivatkozik mint alapra: enni kell, termelni kell, szeretni kell. Erre a biológiai alapra épül aztán következményként a társadalmiság, amelyből…semmit nem fogad el axiómának.” (SPIRÓ, Gy. A közép-kelet-európai dráma története.1986: 212-213.) Ilyen értelemben a puszta létezés — és benne az emberi létezés — problémája újra, korábban soha nem tapasztalt élességgel vetődött fel.

Szent Ágoston a problémát még viszonylag egyszerűnek vélte. “Ezekben az igazságokban egyáltalán nem félek az akadémikusok érveitől, amikor nekem szegezik a kérdést: “És ha csalatkozni fogsz ?” Hiszen ha csalatkozom, akkor létezem. Mert aki nem létezik, az nyilván nem is csalatkozhat, én tehát létezem, ha csalatkozom. Minthogy tehát létezem, ha csalatkozom, hogyan is csalatkozhatnám abban, hogy létezem, amennyiben biztos az, hogy létezem, ha csalatkozom. Minthogy tehát az az én, aki csalatkozik, létezik, ezért abban a tudásomban, hogy létezem, egész biztosan nem csalatkozom.” (SZENT ÁGOSTON /AUGUSTINUS/: az Isten városáról XI. könyv 26. fejezet. Ford. KENDEFFI, Gábor; idézi: STEIGER, K. 1992: 122.)

Descartes a Gondolkodom, tehát vagyok formulával a kérdést megoldottnak tekintette. Kantnak ezzel kapcsolatban komoly kételyei voltak. Miután kifejtette, hogy materialista alapon lehetetlen saját létezésünket bizonyítani; test és lélek elkülönült létezését meg különösen nem, viszont a tapasztalat realitásának feltételezéséhez óhatatlanul szükségünk van rá, hogy előfeltételezzük a tudat egységét. “Ha tehát a materializmus nem alkalmas létezésem meghatározására, a spiritualizmus éppoly kevéssé alkalmas rá, s így arra a következtetésre jutunk, hogy semmit nem tudhatunk meg lelkünk minőségéről a lélek elkülönült létezésének általában vett lehetőségét illetően. Hogyan is volna lehetséges, hogy a tudat egysége révén túllépjünk a tapasztalaton (az életen belüli létezésünkön), mi több, a “Gondolkodom” tétel — ezen empirikus, ám minden szemlélési mód vonatkozásában meghatározatlan ítélet — segítségével valamennyi gondolkodó lény természetére kiterjesszük megismerésünket, ha egyszer magát a tudat egységét csupán azáltal ismerjük, hogy elengedhetetlenül szükségünk van rá a tapasztalat lehetőségéhez.” (KANT, I. 1995: 333.)

Descartes tétele tehát — attól eltekintve, hogy jól hangzik — nem alkalmas a léttel kapcsolatos filozófiai problémák megoldására. A XX. századi filozófia reprezentánsa, Martin Heidegger meg is rója Descartes-ot emiatt: “A “cogito sum”-mal Descartes arra támaszt igényt, hogy a filozófiát új és biztos alapra helyezze. Amit azonban ezzel a “radikális” kezdettel meghatározatlanul hagy, az a res cogitansnak, pontosabban a “sum” létértelmének a létmódja. A “cogito sum” kifejtetlen ontológiai fundamentumainak a kidolgozása az ontológiatörténet visszafelé haladó destrukciójának második állomása. Az interpretáció nemcsak arra szolgáltat bizonyítékot, hogy Descartes-nak nemcsak a létkérdést kellett elmulasztania általában, hanem azt is megmutatja, miért jutott arra a véleményre, hogy a cogito abszolút “bizonyossága” elhárítja e létező létértelmének kérdését.” (HEIDEGGER, M. 1989: 117.) Heidegger úgy vélte, hogy Kant is eleve elhibázott premisszákból indult ki. “Kant — faktikusan joggal, bizonyítása irányát tekintve azonban jogtalanul — előfeltételezi a “bennem” és a “rajtam kívül” különbségét és összefüggését. Hasonlóképpen nincs kimutatva, hogy az, amit a változó és a megmaradó együttes kéznéllétéről az idő vezérfonalát követve megállapítunk, érvényes a “bennem” és a “rajtam kívül” összefüggésére is. Ha azonban Kant meglátta volna a “belső” és a “külső” különbségének és összefüggésének a bizonyításban feltételezett egészét, ha ontológiailag felfogta volna, ami ezzel az előfeltevéssel előfeltételezve van, akkor összeomlott volna annak a lehetősége, hogy a bizonyítékot a “rajtam kívüli dolgok létére” (Dasein) még hiányzónak és szükségesnek tartsa. A “filozófia botránya” nem abban áll, hogy mind ez ideig még hiányzik ez a bizonyíték, hanem abban, hogy mindig újból elvárják és megkísérlik az ilyen bizonyítást.” (HEIDEGGER, M. 1989: 366-367.)

A “filozófia botránya” tehát a lét kérdésével kapcsolatos. Mit tudhatunk egyáltalán a létről? Mit tudhatunk a világról? Valóban olyan keveset, mint Platón véli? “Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen — melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van — gyermekkoruk óta lábukon és nyakukon meg vannak kötve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előre nézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, mely fölött a bábjaikat mutogatják.” (PLATÓN: Állam VII, 514 a-b, Ford. SZABÓ, Miklós) A hasonlat szemléletes, és óhatatlanul benne foglaltatik: a lét valami sokkal de sokkal teljesebb annál, amit mi tudhatunk róla. Mit tudhatunk a létről mi? “A létet nem lehet alacsonyabb fogalmakból definíció útján levezetni és alacsonyabbakkal ábrázolni.” (HEIDEGGER, M. 1989: 90.) Ez kétségtelenül igaz. És a kartéziánus logika értelmében ahhoz sem férhet kétség, hogy “A tudományos bizonyításnak nem szabad előfeltételeznie azt, amit meg kell alapoznia.” (HEIDEGGER, M. 1989: 295.) Ilyen értelemben a lét léte általában véve kétségesnek mondható. “…nem csupán a lét kérdésére adott válasz hiányzik, hanem maga a kérdés is homályos és tétova.” (HEIDEGGER, M. 1989: 91.) Hétköznapi értelemben véve a lét kérdése nem okoz problémát. “A “lét” magától értetődő fogalom. Használatos minden megismerésben, minden kijelentésben, a létezőhöz való minden viszonyulásban és minden magunkhoz-viszonyulásban, és ilyenkor a kifejezés “minden további nélkül” érthető. Mindenki megérti: “az égnek kék színe van”, “vidám vagyok” és az efféléket. Csakhogy épp ez az átlagos érthetőség bizonyítja az érthetetlenséget. Világosan megmutatja, hogy a létezőhöz mint létezőhöz való minden viszonyulásban és minden hozzá viszonyuló létben a priori egy talány lappang. Az, hogy eleve létmegértésben élünk, és hogy ugyanakkor a lét értelme homályba burkolózik, igazolja a “lét” értelmére irányuló kérdés megismétlésének elvi szükségességét.” (HEIDEGGER, M. 1989: 91.) Eleve létmegértésben élünk, a mindennapi értelemben soha nem kérdezünk rá a lét fogalmára. Ha azonban a lét fogalmát a klasszikus kartéziánus filozófia módszereivel vizsgálódásunk tárgyává tesszük; a “Hogyan?” mellett — minden más vizsgálódással összhangban — a “Miért?” kérdését is fel kell tennünk. Azaz rá kell kérdeznünk a lét értelmére. Heidegger szerint: “Minden ontológia, rendelkezzék akár a leggazdagabb és a legszilárdabban felépített kategória-rendszerrel, alapjában vak és a legsajátabb szándékának fonákja, ha nem a lét értelmének kielégítő megvilágításán kezdi, és nem ezt fogja fel alapvető feladataként.” (HEIDEGGER, M. 1989: 100.) Ebben az esetben önmagam létezését egzakt módon bebizonyítani sohasem tudom, viszont tapasztalati alapon elfogadhatom. “A jelenvalólét olyan létező, amely nem egyszerűen csak előfordul a többi létező között. Ontikusan kitüntetett, minthogy létében önnön létére megy ki a játék. A jelenvalólét ilyen létszerkezetéhez hozzátartozik tehát, hogy létében létviszonya van e léthez. Ez pedig annyit jelent, hogy a jelenvalólét valamilyen módon és valamennyire kifejezetten megérti magát létében. E létezőt az jellemzi, hogy létével és léte által ez utóbbi feltárul előtte. A létmegértés a jelenvalólét egyik létmeghatározottsága. A jelenvalólét ontikus kitüntetettsége abban rejlik, hogy ontológiai értelemben van.” (HEIDEGGER, M. 1989: 100-101.) A jelenvalólét azonban alapjában véve az időbeliségben “egzisztál”. “…ha már a lét értelmére irányuló kérdést kidolgoztuk, akkor ennek alapján ki kell mutatnunk, hogy minden ontológia központi problematikája az idő helyesen meglátott és explikált fenoménjében gyökerezik…” (HEIDEGGER, M. 1989: 109.) Önnön időbeliségünkkel a mindennapi élet szintjén tisztában vagyunk. Hogy állunk azonban a rajtam kívül álló dolgokkal? “A “rajtam kívüli dolgok létének (Dasein)” bizonyítéka arra támaszkodik, hogy az idő lényegéhez egyformán eredendően tartozik hozzá a változás és a megmaradás. Kéznéllétem, azaz a képzetek sokféleségének a belső érzékben adott kéznélléte nem más, mint kéznéllevő változás. Az időmeghatározottság azonban valami megmaradó kéznéllevőt előfeltételez. Ez utóbbi azonban nem lehet “bennünk”, mert “épp az én létem (Dasein) időben csakis a megmaradó által határozható meg.” Ezért a “bennem” lezajló, empirikusan tételezett változással együtt kell tételeznünk egy “rajtam kívüli” kéznéllevő megmaradót. Ez a megmaradó a feltétele annak, hogy a”bennem” lezajló változás kéznélléte lehetséges legyen. A kézetek időben-benne-létének tapasztalata egyformán eredendően feltételezi a változót “bennem” és a megmaradót “kívülem”.”(HEIDEGGER, M. 1989: 364-365.) Kant formulája ennél lényegesen egyszerűbb: “Tulajdon létezésem puszta — ámbár empirikusan meghatározott — tudata bizonyítja a térben rajtam kívül lévő dolgok létezését.” (KANT, I. 1995: 237.)

A rajtam kívüli dolgok összessége: a világ. “Sem a tér nincs a szubjektumban, sem a világ a térben. Ellenkezőleg, a tér a “világ”ban” van, amennyiben a jelenvalólétet konstituáló világban-benne-lét teret tárt fel. A tér nem a szubjektumban található, és a szubjektum sem szemléli a világot úgy, “mintha” az a térben lenne, hanem az ontológiailag helyesen értelmezett “szubjektum”, a jelenvalólét, eredendő értelemben térbeli. És mivel a jelenvalólét a leírt értelemben térbeli, a tér mint a priori mutatkozik meg. Ez a kifejezés nem olyasmit jelent, mint az előzetesen hozzátartozást egy mindenekelőtt még világnélküli szubjektumhoz, amely teret vetít ki magából. Az aprioritás itt azt jelenti: a tér (mint tájék) eleve utunkba kerül a kézhezálló mindenkori környezővilági utunkba kerülésével együtt.” (HEIDEGGER, M. 1989: 237.) A “szubjektum”, a “jelenvalólét”, az egyedi létező, azaz az egyes éppen létező ember számára tehát a tér eredendően adott, mint a “világ” része. A “tér” fogalmának csak addig van értelme, amíg van “jelenvalólét”, amely a teret érzékeli. A természeti törvények sem önmagukban létező entitások, hanem a “jelenvalólét” világértelmezésének részei. “A jelenvalólét mint a feltárultság konstitutuma, lényegszerűen az igazságban van. A feltárultság a jelenvalólét lényegbeli létmódja. Igazság csak annyiban és addig “van” (“gibt es”), ameddig van (ist) jelenvalólét. A létező csak akkor felfedett és addig feltárt, amíg egyáltalán van (ist) jelenvalólét. Newton törvényei, az ellentmondás tétele, általában csak minden igazság csak addig igaz, amíg jelenvalólét van. Mielőtt jelenvalólét még egyáltalán nem volt és miután jelenvalólét egyáltalán nem lesz többé, nem volt, illetve nem lesz igazság, mivel akkor nem lehet feltárultságként, felfedésként és felfedettségként. Newton törvényei felfedezésük előtt nem voltak “igazak”, ebből nem az következik, hogy hamisak voltak, s még kevésbé, hogy amidőn ontikusan semmiféle felfedettség nem lesz lehetséges többé, hamissá lennének. Épp ilyen kevéssé rejlik ebben a “korlátozásban” az “igazságok” igazlétének csökkentése. Az, hogy Newton előtt a newtoni törvények sem igazak, sem hamisak nem voltak, nem jelentheti azt, hogy a létező, amelyet felfedve felmutatnak, őket megelőzően nem volt. A törvények Newton által lettek igazzá, s velük vált megközelíthetővé a jelenvalólét számára a létező önmagában. A létező a maga felfedettsége által éppen hogy olyan létezőként mutatkozik meg, amilyen már előzőleg is volt. Így felfedni: ez az “igazság” létmódja.”. (HEIDEGGER, M. 1989: 396.)

A heideggeri fejtegetés óhatatlanul hasonlít a kvantummechanika azon elvére, hogy a megfigyelés eredménye csak a megfigyelővel együtt létezik. Ezen a nyomvonalon szükségszerűen el kellett jutnia oda, hogy felvesse a hétköznapi valóság létének kérdését. “A “realitásprobléma” megjelölésben különböző kérdések keverednek: 1. van-e egyáltalán az állítólagos “tudattranszcendens” létező ?; 2. a “külvilágnak” ez a realitása kielégítően bizonyítható-e ?; 3. a létező, ha reális, milyen mértékben ismerhető meg magánvaló létében ?; 4. egyáltalán mit jelent ennek a létezőnek, a realitásnak az értelme.” (HEIDEGGER, M. 1989: 362.) Láttuk már a természettudomány kapcsán is, hogy ez nagyon kemény dió. Minden tudományban sarkalatos kérdéseket vet fel. “A látszólag legszigorúbb és legszilárdabban felépített tudomány, a matematika is az “alapjait érintő válságba” került. A formalizmus és az intuicizmus közötti harc azért folyik, hogy megtalálják és biztosítsák e tudomány tárgyának elsődleges megközelítésmódját. A fizikában a relativitáselmélet annak a tendenciának a szülötte, hogy magának a természetnek a saját összefüggését “magánvalóságában” kimutassák. A természet megközelítés-feltételeinek elméleteként a fizika és az összes relativitások meghatározásával arra törekszik, hogy megóvja a mozgástörvények változatlanságát, s ez által a számára adott tárgyterület struktúrájának kérdésével, az anyag problémájával kerül szembe. A biológiában arra hajlanak, hogy megkérdőjelezzék az organizmus és az élet mechanikus és vitalista meghatározásait, és újra meghatározzák az élőnek mint olyannak létmódját. A történeti szellemtudományokban felerősödött az a törekvés, hogy a történeti valóságot önnön hagyományai, azoknak ábrázolása és tradíciói révén ragadják meg: az irodalomtörténetnek problématörténetté kell válnia. A teológia az ember istenhez viszonyított létének eredendőbb, a hit értelme által megszabott és a hiten belül megmaradó értelmezését keresi.” (HEIDEGGER, M. 1989: 98.)

Klasszikus értelemben vett tények többé nem léteznek. Az ember kénytelen újra értelmezni a világot és önmagát. A korábbi tudományértelmezéseket újak váltották fel. Gottlob Frege, a matematikai filozófia kialakítója Kant nyomán a következőket mondja: “…az aritmetikai törvények analitikus ítéletek s következésképp aprioriak. Ezek szerint az aritmetika csupán továbbfejlesztett logika, s minden aritmetikai tétel logikai törvény — noha leszármaztatott — lenne. Az aritmetika alkalmazásai a természeti jelenségekre a megfigyelt tények logikai feldolgozásai lennének; a számolás következtetés lenne. A számok törvényeinek a külső világra való alkalmazhatósága (…) nem igényel gyakorlati igazolást; hiszen a külső világban, a térbeliség birodalmában nincsenek fogalmak, sem fogalmak tulajdonságai, s így számok sem. Tehát a számok törvényei tulajdonképp nem alkalmazhatók a külső dolgokra: nem természettörvények. Alkalmazhatók azonban a külvilág dolgaira érvényes ítéletekre: ők a természettörvények törvényei. Nem a természeti jelenségek közötti, hanem ítéletek közötti összefüggést állítanak, s ezek közé tartoznak a természettörvények is.” (FREGE, G. 1980: 103.) Martin Heidegger a matematikai filozófia tudományának jellemzésén keresztül beszél a tudomány alapvető szemléletváltásáról: “Egy tudomány történeti fejlődésének és egyben az ontológiai genezisnek klasszikus példája a matematikai fizika keletkezése. Kialakulását illetően a döntő pont nem abban rejlik, hogy a “tények” megfigyelését fontosabbnak tartják, de nem is abban, hogy a matematikát “alkalmazzák” a természeti folyamatok meghatározásában — hanem magának a természetnek a matematikai felvázolásában (Entwurf). Ez a kivetülés (Entwurf) már előzetesen felfed egy állandóan kéznéllevőt (matéria) és horizontot nyit, kvantitatívan meghatározható konstitutív mozzanatának (mozgás, erő, hely és idő) vezető szempontja számára. Csak egy ilyenformán felvázolt természet “fényében” található meg olyasvalami, mint egy “tény” és tehető ez a “tény” a kivetülésből regulatívan körülhatárolt kísérlet kiindulópontjává. A “ténytudomány” “megalapozását” az tette lehetővé, hogy a kutatók megértették: alapjában véve nincsenek “puszta tények”. A természet matematikai felvázolásakor elsődlegesen megint csak nem a matematikai mint olyan a döntő, hanem az, hogy egy apriorit tár fel. Ennyiben a matematikai természettudomány példaadó jellege nem specifikus egzaktságában és “mindenki” számára való kötelezőérvényűségében áll, hanem abban, hogy benne a témává tett létezőt úgy fedik fel, ahogy egy létező egyedül fedhető fel: létszerkezetének előzetes kivetülésében. Az irányadó létmegértés alapfogalmainak kidolgozása meghatározza a módszerek vezérfonalait, a fogalmiság struktúráját, az igazság és bizonyosság hozzá tartozó lehetőségét, a megalapozás- és bizonyításmódot, a kötelezőérvényűség móduszát és a közlés fajtáját. E mozzanatok egésze konstituálja a tudomány teljes egzisztenciális fogalmát.” (HEIDEGGER, M. 1989: 587.) A tudomány feladatainak újradefiniálása a XX. század közepe óta állandóan folyik. Számos gondolkodó fejtette ki álláspontját ebben a kérdésben. “…a természettudományok nem a világot akarják ismerni, hanem bizonyos általános jelenségek lehetőségeinek a feltételeit. A világnak ez a fogalma régesrég szétfoszlott a metodológusok kritikája nyomán, mégpedig azért, mert nem lehet egyszerre alkalmazni a pozitív tudományok módszereit, és ugyanakkor azt remélni, hogy e módszerek egy szép napon a világnak nevezett szintetikus totalitás értelmének feltárásához vezetnek.” (SARTRE, J. P. 1976: 30-31.) Jean-Paul Sartre megragadta a tudomány alapvető ellentmondását: a specifikumok specifikumainak speciális feltárására irányuló módszerek és a világ alapvető egysége közt fennálló antinómiát.

A jelenvalólét értelme Heidegger szerint az időbeliség. “Ama létező létének értelmeként, melyet jelenvalólétnek neveztünk, az időbeliséget fogjuk felmutatni.” (HEIDEGGER, M. 1989: 108.) Az idő kérdése — ahogy a természettudományban — a filozófiában is új formában jelent meg. “A világ lehetőségének egzisztenciális időbeli feltétele abban rejlik, hogy az időbeliségnek mint eksztatikus egységnek horizontja van.” (HEIDEGGER, M. 1989: 590.) Mivel a világ legalább annyira időbeli, mint amennyire térbeli. Az időbeliség pedig a mindennapi gondolkodás számára kizárólag linearitásában értelmezhető. A jelen kérdése filozófiai és mindennapi értelemben véve egyaránt problematikus. “Ahogy a jelen az időbeliség időben létezésének egységében a jövőből és a voltságból származik, úgy jön létre egyformán-eredendően a jövő és a voltság horizontjával egy jelenné. Ha a jelenvalólét időben létezik, világ is van. Létének mint időbeliségnek tekintetében létrejőve, a jelenvalólét az időbeliség eksztatikus-horizontális szerkezetének alapján lényegszerűen “egy világban” van. A világ nem kéznéllevő, de nem is kézhezálló, hanem az időbeliségben időben jön létre. A világ az eksztázisok önmagán-kívüliségével “van jelen”. Ha semmilyen jelenvalólét nem egzisztál, akkor világ sincs “jelen”. ” (HEIDEGGER, M. 1989: 591.) Az utolsó mondat különösen fontos. Élet és világ sokkal szorosabban tartozik össze, mint azt a hagyományos természettudomány gondolta. A lét egységének alapja az időbeliség. “Csak az eksztatikus-horizontális időbeliség alapján lehetséges, hogy a jelenvalólét betör a létbe. A világ nem a térben van kéznél, a tér viszont csak egy világon belül fedhető fel.” (HEIDEGGER, M. 1989: 596.) Heidegger vitatja Henry Bergson időfogalmát: “…világossá kell tennünk, hogy ez az időfogalom és általában a vulgáris időmegértés az időbeliségből származik, és mi módon származik belőle. Ezzel a vulgáris időfogalom visszakapja önálló jogait — szemben Bergsonnak azzal a tételével, hogy az általa elgondolt idő a tér.” (HEIDEGGER, M. 1989: 109.)

Térről, időről alapjában véve a mindennapi élet keretein belül gondolkodunk, és ezen fogalmak számunkra a mindennapiság határain belül jól értelmezhetőek. “Azt a létmódot, melyben a jelenvalólét mindenekelőtt és többnyire tartózkodik, mindennapiságnak neveztük.” (HEIDEGGER, M. 1989: 597.) Mielőtt továbblépnénk, meg kell jegyeznünk, hogy Heidegger is leszögezi a következőt: “A mindennapiság nem azonos a primitivitással. Éppen ellenkezőleg, a mindennapiság a jelenvalólét egyik létmódusza, akkor is és különösképpen akkor, ha a jelenvalólét igen fejlett és differenciált kultúrában mozog.” (HEIDEGGER, M. 1989: 152-153.) A mindennapiság tehát nem primitivitás. Az ember sohasem valamely metafizikus álomvilágban, hanem mindig a valóságban él, a valóságban alkot; filozófiáról is a valóságban gondolkodik. A valóság kerete pedig a mindennapiság. Kétes eredményekre vezet minden olyan gondolkodás, amely a hétköznapi valóság, vagy annak egyes elemei tagadásával szembeállítja az embert önmagával. Az ember biológiai és fiziológiai szükségleteinek kielégítése nem erkölcsi fogyatékosság, hanem az élet tényleges része. Más kérdés az, hogy ezen tevékenységek milyen mértékben tartoznak hozzá az ember metafizikai lényegéhez, azaz milyen mértékben méltóak a művészet figyelmére. Itt csak annyit szögezünk le; nem fogadhatjuk el mindennapi és nem mindennapi ember egymással való szembeállítását. Veszélyes tendenciának tarthatjuk ugyanis azt, ha az emberen belül elválasztjuk egymástól a mindennapit és az általánost. Erre szolgál Martin Heidegger kifejezése: az “akárki”. “Úgy élvezünk és szórakozunk, ahogy akárki élvez: úgy olvasunk, úgy ítélünk irodalomról és művészetről, ahogy akárki lát és ítél: a “nagy tömegből” is úgy vonulunk azonban vissza, ahogy akárki visszavonul: “felháborítónak” találjuk, amit akárki felháborítónak talál. A mindennapiság létmódját az akárki írja elő, aki nem valaki meghatározott, hanem mindenki, habár nem összegként az. Az akárkinek megvannak a maga saját létmódjai. Az együttlét említett tendenciája, amelyet távolságtartásnak neveztünk, azon alapul, hogy az egymássallét mint olyan gondoskodik az átlagosságról. Az utóbbi az akárkinek egzisztenciális jellemzője.” (HEIDEGGER, M. 1989: 258.) Az “akárki” nyilvánvalóan pejoratív jelentésárnyalatokat hordoz magában. Ezek szerint mindannyian egzisztálhatunk “akárki” és “nem-akárki” létmódban. Ráadásul az “akárki” saját létmódokkal rendelkezik. Az “akárki” az emberiség tömegében egzisztál, az “együttlét”-ben, és “az egymássallét mint olyan gondoskodik az átlagosságról”. Bizonyára így lenne, ha létezne bármilyen értelemben vett átlagosság. Ha lenne átlagos férfi, átlagos nő, átlagos házasság, átlagos gyermek, átlagos életvitel, stb. Az átlagosság azonban csupán a statisztika csapdája; tartalmatlan absztrakció, amely csupán a matematikai logika, nem pedig az emberi élet ismeretén alapul. A hétköznapi értelemben vett átlagosság alapvetően szubjektív fogalom; jelzi a távolságtartóan kezelt szemlélt személynek a szemlélő tudatában a szemlélőhöz viszonyított relatív értéktelenségét. Mint ilyen, a modern irodalom fontos kategóriája, szemléletének egyik alapja; etikai értelemben azonban — mint az emberszemlélet értékmozzanatot tartalmazó felfogása — erősen vitatható. Ezért később még beszélnünk kell róla másféle összefüggésben is. Az időszámítás és egyéb intézmények révén az emberi kultúra a kezdet kezdeteitől fogva gondoskodott róla, hogy az egyes ember életében nemhogy két azonos nap, hanem két azonos perc se lehessen. Az emberi lényegnek az egyes emberekben megvalósuló mértéke semmilyen egzakt eljárás útján sem hozható olyan közös nevezőre, amelyből valamiféle tényleges “átlag” volna kialakítható. Ez csakis a szemlélőnek önmagához viszonyított szubjektív nézete útján lehetséges. Az emberi teljességnek ilyesféle szubjektív “korlátozása” minden esetben a megértésnek nemcsak a hiányán, hanem kifejezetten az elutasításán alapul; feltételezi szemlélő és szemlélt személyeknek a szemlélő javára megvalósuló értékkülönbségét; valamint a szemlélő ítélkezésbeli jogosultságát: emiatt minden esetben elvi okokból, a konkrét helyzetekre való tekintet nélkül csökkent értékűnek kell tekintenünk, mivel a gyakorlatban tagadja az emberiség morális egységének elvét. “Az akárki elől viszont a szituáció lényegszerűen el van zárva. Csak az “általános helyzetet” ismeri, belevész a legközelebbi “alkalmakba” és kétségbe vonja a jelenvalólétet a “véletlenek” kalkulálgatása alapján, amelyeket, félreismerve, saját teljesítményének tart és tüntet fel.” (HEIDEGGER, M. 1989: 500.)

Egyetérthetünk: itt a Filozófus meglepően alacsony színvonalon nyilatkozik. Quanduque bonus dormitat Homerus! (kb. időnként még a jó Homérosz is elszundikál, azaz a nagyoknak is vannak gyenge pillanataik) — mondhatnánk erre; de nem ez a lényeg: a filozófus is ember; a fenti sorokban valami nagyon is személyes bujkál.

Heidegger azonban nem csupán ilyen értelemben használja az “akárki” terminusát. “Az akárki tehermentesíti tehát a mindenkori jelenvalólétet a maga mindennapiságában. Mi több, ezzel a léttehermentesítéssel az akárki segítségére siet a jelenvalólétnek, minthogy őbenne meg benne rejlik a könnyedénvétel és könnyűvététel tendenciája. És mert az akárki ezzel a léttehermentesítéssel minden esetben állandóan segítségére van a jelenvalólétnek, megtartja és megszilárdítja a maga nyakas uralmát. Mindenki a másik, senki sem önmaga. Az akárki, akivel a mindennapi jelenvalólét ki-jére vonatkozó kérdést megválaszoltuk, a senki, akinek a jelenvalólét az egymásköztlétben már mindenkor kiszolgáltatta magát.” (HEIDEGGER, M. 1989: 260-261.) Az “akárki” tehát a jelenvalólét tehermentesítője a mindennapiságban. A tétel súlyos etikai problémát rejt magában: azt sugallja, mintha “akárki” létmódban az egyes emberre más erkölcsök vonatkoznának, mint valamiféle “nem-akárki” létmódban. Ezt semmiképpen sem fogadhatjuk el; az ember minden pillanatban önmaga, és minden pillanatban teljes felelősséggel tartozik a cselekedeteiért. Az “akárki” azonban még mást is jelent: “Az akárki: egzisztenciálé, és eredendő fenoménként a jelenvalólét pozitív szerkezetéhez tartozik. Jelenvalólétszerű konkrétságában aztán ismét különböző lehetőségei vannak. Uralmának nyomatékossága és kifejezettsége történelmileg változhat. A mindennapi jelenvalólét Önmagája az akárki-önmaga, amelyet megkülönböztetünk a tulajdonképpeni, azaz magunk által megragadott Önmagától. Mint akárki-önmaga, a mindenkori jelenvalólét szétszóródott az akárkibe, és még meg kell találnia magát.” (HEIDEGGER, M. 1989: 262.) Ez a fejtegetés tartalmazza mindazokat a rezignált megállapításokat, amelyeket életünk különböző pillanataiban embertársaink valamilyen konkrét cselekvéséről vallunk. Az is tapasztalati valóság, hogy nem tudunk minden pillanatban azonosak lenni a pillanatnyi önmagunkkkal. Az általánosítás azonban több csapdát is magában rejt. Milyen nézőpontok, milyen kritériumok alapján teszünk különbséget egy-egy személy “akárki-Önmaga, illetőleg “Önmaga által megragadott Önmaga” között? Ha ebbe belemélyedünk; a probléma kifolyik a kezünk közül, és a teljes relativitáshoz jutunk. Milyen konkrét kritériumai vannak általában véve “akárki-Önmagunk megnyilvánulásának? Ezzel pedig a teljes szubjektivitáshoz érkezünk. A vége mindig az, hogy meg kell kérdőjeleznünk az “akárki-Önmagunk” és “Önmagunk által megragadott Önmagunk” elvi különbségét.

A “jelenvalólét” nem többnyire, hanem állandóan a mindennapiság létmódjában tartózkodik. Igazából nincs külön “mindennapi” és “nem mindennapi” életünk, létünk egysége egyedül a mindennapok egységében látható be. A mindennapi-nem mindennapi fogalompárnak leginkább a múlt vonatkozásában van számunkra értelme, mint az emlékeink sorát és fontosságát meghatározó egyéntől függő rendezőelvnek. Problematikussá ezen fogalmak a számunkra csakis akkor válnak, ha valamely egzakt módon próbálunk viszonyulni hozzájuk. Akkor többnyire rejtélyessé és definiálhatatlanná válnak; a mélyebb vizsgálódás számára pedig értelmetlenné, azaz oksági alapon értelmezhetetlenné is. Jegyezzük meg a kifejezést: a lét állítólagos értelmetlensége csupán azt jelenti, hogy a logika számára nem megközelíthető, azaz oksági alapon értelmezhetetlen. Ennek az az oka, hogy a logika szabályai szerint nem előfeltételezhetjük a transzcendencia semmiféle megnyilvánulását; e premissza alapján azonban az emberi ontológia a világot csupán erősen csökevényes formában értelmezheti. A filozófia pesszimizmusának ez az oka. Az emberi világmegismerés és világmegértés csakis emberi fogalmak segítségével történhet. “…a megismert világ mindig elbeszélt világ…és az elbeszélő mindig közvetít, amennyiben felkínál egy többé-kevésbé koherens képet a “valóságról”, ami bizonyos beépített garanciák megléte esetén az objektivitás rangjára emelkedik. Ugyanakkor tudjuk, hogy az elbeszélés, a narráció mindig érdekvezérelt, mindig hatalmi viszonyokkal átszőtt helyzetben születik, és az így lefestett valóság mindig társas konstrukció.” (LUST, I. 1991: 143.) A világ általunk elfogadott fogalmába-fogalmaiba mindig beépülnek személyes véleményeink, elvárásaink, de előítéleteink és hiedelmeink is. A világnak magunk is a részét képezzük; lehetetlen tehát olyan “objektív” fogalomrendszert kialakítanunk, amely a világot tőlünk függetlenül értelmezi, ha a transzcendenciát nem előfeltételezzük. Az önmagában vett filozófiai logika segítségével a transzcendenciát sem “bizonyítani”, sem “cáfolni” nem lehet. Ha a filozófia a tekintetét az égről elfordítja, előbb-utóbb belebotlik a halálba. Szükségszerűen történik ez, hiszen az “egzakt” filozófiai gondolkodás számára az emberi életet két tapasztalati fogalom határolja: születés és halál.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Lila akác a kertünkben

Mikor jöttünk

Kicsi volt

És Csenevész,

Csupán egy kis vézna tő volt

Az egész.

——–

Beköltöztünk,

Örültünk,

Hogy virágzik;

Kívántuk, hogy éljen velünk

Sokáig.

—–

Kívántuk, hogy erősödjön,

Ha lehet,

Terjeszkedjen,

Töltse be

A teret.

**********

Egyszer régen

Volt egy első

Pillanat,

Tekinteted az enyémben

Elakadt.

——-

Lettünk egymás számára

A VALAKI,

S megszületett

Kettőnk között

Valami.

——

Kívántuk, hogy erősödjön,

Ha lehet,

Terjeszkedjen,

Töltse be

Az életet.

——

********

Lila akác

Vidám virágot

Fakaszt,

Illata mindig elhozza

A Tavaszt.

——-

Együtt vágytunk

Öregedni,

Kedvesem,

Egy élten át összebújva

Csendesen.

——–

Gyermekeink

Öregednek

Már nagyon;

A Kicsi most fog ballagni

Szombaton.

——–

Tán még sokszor

Túlélhetjük

A telet,

Lesz unokánk,

Lila akác,

Kikelet.

A kísértethajó

2011. április 26.

Szenzációs régészeti leletre bukkantak egyiptomi és brit régészek a Sínai-félszigeten, egy eddig az archeológia számára nem túl érdekesnek tartott helyen, Egyiptom homokjában, a Szuezi-csatornától mindössze huszonhét kilométerre. A csoportot vezető Trevor Richardson (Oxford University) szerint megdőlt az a feltételezés, hogy az ókorban nem voltak képesek fémhajókat építeni. A most talált vízi jármű egyértelműen vasból és acélból épült, hosszúsága meghaladja a kilencven métert.

Arra a kérdésre, hogy miképpen kerülhetett a hajó a vízi utaktól ekkora távolságba, dr. Richardson azt válaszolta, egyes ókori források valószínűsítik, hogy valamikor létezett a Szuezi-csatorna elődje. A most talált hatalmas hajó talán egy ókori Szuezi-csatornán haladhatott, amikor megfeneklett a homokpadokon.

A tudós szerint újra kell gondolnunk mindazt, amit eddig az ókori hajózásról tudtunk. A lelet sarkalatos elméletek megdőléséhez vezet, hozzájárul majd ahhoz, hogy az ókori civilizációkról teljesebb tudással rendelkezzünk.

Ibrahim Rashid al- Hussein – a csoport egy másik tagja – kételyeit fejezte ki Richardson véleményével kapcsolatban. Szerinte a leletkörülmények nem ókori, hanem középkori eredetre vallanak, ez pedig nem az óegyiptomi, hanem a középkori arab hajózásról mond a világnak páratlanul érdekes dolgokat.

Egy magát megnevezni nem kívánó német egyiptológus szerint azonban csalásról vagy provokációról van szó, mivel szerinte a most kiásott hajó orrán tisztán olvasható a DE-173 USS Eldridge felirat. Richardson és al-Hussein azonban közös közleményben cáfolták az anonim vélekedést.

Közelebbit egyelőre nem tudhatunk, a lelet kiásása folyik, az expedíció dolgát nagyban megkönnyíti az önként jelentkező munkások sokasága.

Amerikai tudósok szkeptikus vélekedéseket fogalmaztak meg a lelettel kapcsolatban. Dr. Mark Osborne (Chicago University) szerint csalásról, szélhámosságról, vagy világméretű beugratásról lehet szó.

Az Egyesült Államok haditengerészetének DE-173 USS Eldridge nevű kísérő rombolója (destroyer escort) volt az a hadihajó, amelynek a neve felbukkant az állítólagos Philadelphia-kísérletről szóló híresztelésekben. Az úgynevezett kísérletet állítólag 1943 októberében hajtották végre a Philadelphia-öbölben, a híresztelések Albert Einstein nevét is összefüggésbe hozták az eseménnyel. Az esetről számos könyvet írtak, és film is készült róla.

******************

Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb-nak, akit a hatalmától rettegő hitetlenek Szaladinnak neveznek, az igazhitűek fejedelmének, Mas’r szultánjának, az én uramnak a hidzsra 562. esztendejében, őszinte tisztelettel és hódolattal!

Hatalmas, legyőzhetetlen Szultán!

Allah növessze hosszúra szakálladat, sokasítsa meg napjaidat a földön, irányítsa lépteidet, és adjon győzelmet verhetetlen fegyvereidnek, adja meg a kegyet, hogy a Szent Város uralmad alatt kerüljön ismét az igazhitűek kezére!

A sivatagban talált különös ember minden kétséget kizáróan igazhitű, elmondása szerint egy más korból és egy más világból érkezett hozzánk. Az Ahmed Fazil névre hallgat. Jóslata értelmében három esztendő múlva a Hattin szarvai mellett vívott csatában le fogod győzni a frank keresztesek semmirevaló és átkos disznózabáló nemzetségét, és egy esztendőn belül a Szent Várost is elfoglalod.

Megkíméltük a jövevény életét, és parancsodra alkalmas kísérettel Kairó városába indítom, hogy minél hamarabb Neked is elmondhassa mindazon csodákat és jövendöléseket, amelyekről tudomással bír.

Tisztelettel és hódolattal üdvözöl:

Szulejman ibn Khaled

emír

*****************

A Santa Caterina hadihajó parancsnokától, Gaetano Barberini-től a Nagyméltóságú Serenissima, a Consiglio Maggiore kegyelmes urai, és a felséges dózse számára üdvözlet!

A minap kihalásztunk a tengerből egy ismeretlent, aki magányosan és minden felszerelés híján hajózott egy igen jó építésű és tágas csónakban. Elmondása szerint a csónak egy nagyobb hajó mentőcsónakja volt, és ő szökve hagyta el ezt a hajót.

Kiderült, hogy a férfi nem más, mint ama Giacomo Americani, aki Városunkban polgárjogot vásárolt és nevet szerzett az utóbbi esztendőben, mint hajótulajdonos, bátor és gazdag vállalkozó, és akinek felesége, Anna máris a Köztársaság első hölgyei közé emelkedett.

Csónakjával együtt a Santa Caterina fedélzetére emeltük a tiszteletre méltó férfiút, aki csodálatra méltó történet elmesélésével viszonozta a hadihajó tisztjeinek vendégszeretetét. Állítása szerint véget ért annak a hírhedt hatalmas kísértethajónak a története, amely az utóbbi esztendőben rémületben tartotta az istenfélő hajósokat a tengeren. Signor Americani éppenséggel nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a gyűlöletes hajó egy ideig az ő birtokában volt, de aztán a Sátán szolgái elvették tőle, és hatalmaskodtak felette.

Nem vagyok méltó és illetékes annak eldöntésére, hogy eldöntsem, Signor Americani szavai mennyire felelnek meg a valóságnak. De az ügy fontosságára való tekintettel célszerűnek tartanám, ha az állam és az egyház vezető férfijai hallgatnák meg, és döntenék el, mit tartsanak felőle.

Köztudomású, hogy messziről jött férfiak és utazók gyakran mesélnek felettébb hihetetlen dolgokat, de a Signor Americani által előadottak messze meghaladják azokat a szokásos fantáziálásokat, amelyeket tapasztalt hajósemberek oly gyakran hallanak.

Mivel magam meglehetősen tanulatlan vagyok, úgy vélem, felettébb szükséges és helyénvaló, hogy a Signoria és az Anyaszentegyház tekintélyes vezetői hallgassák meg a nevezett személyt, és ők döntsék el, igazat mond-e, avagy hazudik¸ esetleg a Pokol Fejedelme incselkedik velünk az ő szavai által.

Egyet azonban biztosan tudok: akár a hazugság konkolya, akár az igazság tiszta búzája tenyészik Signor Americani előadásában, semmiképpen sem engedhető meg, hogy mindaz, amit a nevezett férfiú közöl velünk, korunk gyarló embereinek tudomására jusson. Annyi csoda, annyi hihetetlen, annyi újszerű van ezen történetben, hogy mindenképpen meg kell maradnia egy zártabb körben, csak és kizárólag avatott férfiak füle hallhatja.

Megbízható kísérettel a Városba küldöm hát Signor Americanit, és arra kérem Önöket, tegyenek meg minden szükséges előkészületet a kihallgatására.

Üdvözlettel és köteles tisztelettel a Serenissima Santa Caterina hadihajójának kapitánya:

Gaetano Barberini

****************

Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb-nak, akit a hatalmától rettegő hitetlenek Szaladinnak neveznek, az igazhitűek fejedelmének, Mas’r szultánjának, az én uramnak a hidzsra 562. esztendejében, őszinte tisztelettel és hódolattal!

Hatalmas, legyőzhetetlen Szultán!

Parancsodra mégsem küldöm székvárosodba a magát Ahmed Fazilnak nevező hitetlent, hanem – miként elrendelted – nekifogtam, hogy alaposan kifaggassam őt. Ennek eredményét – szintén utasításaidat betartva – levelekben fogom a tudomásodra hozni.

Íme, máris itt küldöm az első levelet.

Ahmed Fazil igazhitű, az ulémák kérdéseire helyesen felelt, a Koránt meglepően jól ismeri, és a Prófétát – Allah növessze hosszúra a szakállát! – kellőképpen tiszteli.

Azt állítja, hogy egy távoli országból jött, ami nagyon messze, a hitetlenek legmesszebb partjain is sok járóföldre túl, az óceánon fekszik. Állítása szerint ott számos hatalmas birodalom létezik, és ezeket hívők és hitetlenek vegyesen lakják. Ez a különös állam valamikor régen hadat viselt a gonosz gyermekei ellen, a háborút megnyervén pedig bőségben gyarapodva igázta le a világ legnagyobb részét.

Ahmed Fazil születésétől fogva odavalósi, állítása szerint a nagyapja vándorolt oda több emberöltővel ezelőtt, mégpedig Szíriából.

Állítása szerint ott olyan hatalmas városokban élnek, amelyeket csak körüljárni is legalább nyolc-tíz napig tartana, égbe nyúló, roppant házakat emelnek, és módfelett gazdagok. Az ott lakók között az igazhitűek kisebbségben vannak, a lakosok zöme hitetlen, többségükben a Könyv Emberei: keresztények és zsidók.

Ilyen és ehhez hasonló hihetetlen dolgokat állít ez az idegen, magam is erősen a hatása alá kerültem az általa elmondottaknak. Parancsodhoz híven alaposan megrágom, és csak kis részletekben hozom tudomásodra a tőle hallottakat.

Allah növessze hosszúra a szakálladat, felséges Szultánom!

Élj boldogul!

Tisztelettel és hódolattal üdvözöl:

Szulejman ibn Khaled

emír

*******************

A foglyot tisztes őrizetben tartották ugyan, de fogságára félreérthetetlen jelek utaltak. Látogatót nem fogadhatót, senkivel nem beszélgethetett, és nem is írhatott. Amikor olvasnivalót kért, hosszas várakoztatás után a főporkoláb elszalajtott valakit, kérdezze meg a Signoria vezetőitől. Azok meg éppenséggel a dózse felé közvetítették a kérést. Velence egyeduralkodója, Orio Mastropiero dózse teljes három napig töprengett rajta.

A fogoly már dühöngött, néha az elmebaj tüneteit mutatta, a főporkoláb pedig figyeltette, vajon kell-e már kötözni.

Harmadnapra megjött a dózse határozott parancsa. A fogoly kezébe nyomtak egy díszes, kézzel írott, gót betűs, latin nyelvű Bibliát. A rab első indulatában csaknem a földhöz csapta. Utána azonban erőt vehetett rajta valamilyen arkangyal, vagy jótét lélek, mert hosszan bámulta az ugyancsak drága kötetet, belelapozott, forgatta a nehéz, pergamen lapokat kedvtelve nézegette a cirkalmas iniciálékat és a művészien festett miniatúrákat, aztán felnevezett, majd óvatosan és vigyázva letette a könyvet az asztalra. Nem az ördög inspirálta gúnykacaj volt az, hanem egészséges, jó testnedvből fakadó nevetés, de mintha valami csendes keserűség is vegyült volna belé.

A főporkoláb úgy vélte, a férfi aligha lehet eretnek, bár ezt jobb, ha az Anyaszentegyház szolgái döntik el.

A városban nem terjedt el Americani rabságának híre, és erről a Signoria tagjai személyesen gondoskodtak. Azt mondták ugyanis Anna asszonynak, hogy a férje nincs veszélyben, de ha sokfelé elkotyogja, hogy fogságban tartják, még megeshet, hogy az inkvizíció emel vádat ellene heretikus tanok (azaz eretnekség) miatt, és akkor könnyen a máglyán végezheti. Az asszony a háza népével együtt okosan hallgatott. A Signoria tagjai tartották benne a lelket; sokszor elmondván neki: nem igazi fogoly az, akit egy palotában őriznek.

A fogoly kihallgatására pápa képviseletében inkognitóban nem kisebb személyiség érkezett, mint Uberto Crivelli bíboros. Egy szép nyári reggelen – miután mindenki alaposan jóllakott, és a fogoly sem maradt éhen, kezdetét vette a kihallgatások sorozata.

Frissítőkkel gazdagon megrakott asztal mellett foglalt helyet Uberto Crivelli bíboros, Orio Mastropiero dózse, valamint a (legalábbis egyelőre) a Serenissima foglyának tekintett Giacomo Americani. Mindannyian ünnepélyes díszruhát viseltek.

Ünneplőben szerénykedett az asztal meghosszabbításában, a maga kis asztala mellett Giovanni mester is, a Signoria írnoka, akinek a válaszok írásba foglalásának felelősségteljes feladata jutott.

(Első Jegyzőkönyv

Én, Giovanni Ferrari, a Signoria írnoka megkezdem Signor Giacomo Americani vallomásainak feljegyzését.

Íratott Velencében, az Úr 1184. esztendejében.

Nevezett Giacomo Americani úr – eléggé töltekezvén az ízletes étkekből és frissítőkből, valamint szomját is bővel oltván – a következőképpen kezdett beszélni:)

Nyolcszázötven évvel később születtem az időben, mint amit most írunk. Ennyivel ifjabb vagyok nálatok, nagytiszteletű uraim. Amikor pedig amaz életemből, azon időből ide megérkeztem, ott az idők már túl jártak az Úr kétezredik esztendején is.

(Némi felhördülés, Monsignore Crivelli megkérdi:

- Hogyan lehetséges ez?

A nevezett Americani úr válasza:)

Abban a korban az emberiség tudása már igen sokat fejlődött, és olyan eszközöket tudnak készíteni, amelyekről itt még álmodni sem lehet. Arról pedig, miképpen volt lehetséges, hogy én a saját időmből ide, a nyolcszázötven esztendővel korábbi múltba érkezzem, a maga helyén fogok szót ejteni.

Eredeti nevem nem Americani, hanem Giacomo Alberti. Az Americani nevet azért vettem fel, hogy utaljak a hazámra, amit ott és abban a korban közönségesen Amerikának neveznek egy genovai hajósról, akinek Amerigo volt a keresztneve, és aki ama föld térképezését elsőnek kezdte meg.

(Monsignore Crivelli közbekérdez:

- Ismerik-e azon, Amerikának nevezett ország lakosai az egyedül üdvözítő, igaz római katolikus hitet?)

Amerika lakosainak zöme keresztény, de nem katolikus. Ezen ne ütközzetek meg, nagytiszteletű uraim, viszont némi magyarázattal tartozom.

Háromszázötven évvel ezután a keresztény vallás több részre szakad. Németországban lép fel előbb egy, majd több vallásújító, mindegyik azt állítja, hogy visszatér a kereszténység eredeti, Krisztustól hagyományozott rendjéhez. Sikert aratnak, és Európa lakosainak zöme csatlakozik hozzájuk. Emiatt véres háborúk törnek ki a különböző felekezetek között. Itália és Spanyolország megmarad katolikusnak, ezekre a területekre támaszkodva a római egyház a következő évszázadban ellentámadást indít, és az elveszített területek egy részét visszaszerzi, valamint térítést indít a világ többi azóta felfedezett részein is.

El kell azonban mondanom, hogy az elszakadt országok zöme sohasem tért vissza a római Anyaszentegyház kebelére, és a jelek szerint nem is fog ezután sem. Legfőképpen Németországról, valamint az északi államokról van szó.

(Monsignore Crivelli közbe méltóztatott dörmögni:

- Azok a németek…)

Meg Angliáról. Az angolok kialakították a maguk sajátos kereszténységét, ami hasonlít ugyan a katolicizmushoz, de nem függ a pápától. Ezt hívják anglikán vallásnak. Ennek a hívei világszerte már többen vannak, mint a katolikusok.

(Monsignore Crivelli a következőt mondta:

- Gyalázatos eretnekség!

Erre a dózse Őfelsége személyesen is megszólalt:

- A maguk szempontjából igazuk lehet.)

Abban az Amerikának nevezett országban, ahol születtem, leginkább az anglikán vallás, illetve az ahhoz közel álló felekezetek jelentik a kereszténységet. De élnek ott még zsidók, mohamedánok és számos egyéb vallás hívei is. Látom, hogy Monsignore csodálkozik, de el kell mondanom, hogy az inkvizíció, a vallási szigor, illetve egyáltalában a vallási erőszak kora lejárt, az emberek a vallásukat szabadon gyakorolhatják, az államok ebbe általában nem szólnak bele.

Sőt, megvetéssel szólnak erről a korszakról, amikor a személyes vallásosság lehetetlen volt, és ezeket az időket – meg ne sértődjetek, nagytiszteletű uraim – sötét középkor néven nevezik.

(Monsignore Crivelli erre felelni méltóztatott:

- Mi is tudjuk, hogy a középső korban élünk, de nem hittük volna, hogy ezután nem az üdvözülés, hanem a hitetlenség kora jön el. Lehet, hogy te voltaképpen az Antikrisztus uralma alatt éltél, fiam, csak eddig nem vetted észre. Adj hálát Urunknak, Istenünknek, hogy ide kerülhettél. Én ebben Istennek irányodban megmutatkozó, különleges kegyét látom, fiam.

A dózse Őfelsége a következőt jegyezte meg:

- Ha csak a vallási erőszak veszett ki, akkor nyilván tág tere van ott a közönséges politikai és kereskedelmi erőszaknak, ami szikrányival sem különb, sőt veszedelmesebb, mert az erkölcsök elfajulását példázza.

Signor Americani erre helyben hagyólag bólintott.)

A dédapám Itáliában, közelebbről Pávia városában nevelkedett. Később élt Toscana több városában, és gyakorta megfordult a kor Velencéjében is, ami többé már nem a Serenissima székhelye, hanem csupán az egységes itáliai állam egyik híres városa.

(A dózse Őfelsége erre nagyot méltóztatott sóhajtani.)

Tőle tanultam, ezért ismerem a lombardiai és a toszkánai beszédet, ámbátor meg kell jegyeznem, az itteni dialektussal nagyon meggyűlt a bajom, amikor először jöttem ide.

Pávia városában a dédapám gyermekkori barátaim közé tartozott egy német ember, egy rövid időre ott letelepedő külföldi család gyermeke, bizonyos Albert Einstein. Ő a kornak igen jelentős tudósa, világhírű professzor, aki érdekes és fontos műveket írt a világ, a tér és az idő természetéről.

Az akkori világot két hatalmas háború is sújtotta, a kettő között mindössze huszonöt esztendő telt el. Mivel mindkettő kiterjedt az egész világra, minden ismert földrészre, méltán nevezték őket világháborúknak. A mai világban elképesztő gépezetek csatáztak egymás ellen, és egy-egy ütközetben néha több ember esett el, mint amennyi a mai Európa teljes lakossága.

Háború folyt a földön, a vízen, a levegőben, még a tengerek szintje alatt is.

(Monsignore Crivelli ebbe beleborzongott, a dózse Őfelsége pedig nem mulasztotta el megjegyezni:

- Mondtam: a közönséges politikai és kereskedelmi erőszak, amit a kapzsiság, az önzés, a gátlástalanság és az Istentől elrugaszkodott, vad uralomvágy irányít. Egyet jelent az erkölcsök végzetes elfajulásával. Örülök, hogy nem érem meg azt a kort.)

A második világháborúban a gonoszok világszerte összefogtak. Sajnos közéjük tartozott a korabeli Itália is, amelyet egy pökhendi, ripacskodó diktátor irányított, aki állandóan a római imperátorokat szerette volna utánozni.

(- Ilyenek bőven akadnak manapság is. – jegyezte meg a dózse Őfelsége.)

A gonoszok a világ uralmára törtek, az erőszak addig elképzelhetetlenül erkölcstelen formáit vezették be, és uralmuk alá vonták egész Európát. Velük szemben a jók és igazak több nagy állam segítségével bocsátkoztak harcba. Az említett jók és igazak között harcolt Amerika is, mint a világ egyik legerősebb országa.

Akkoriban, anno Domini 1943 őszén a dédapám az amerikai tengerészgyalogság tisztjeként – mint több európai nyelvet jól beszélő, az európai emberek szokásait és szükségleteit jól ismerő ember – ama Albert Einstein mellé volt beosztva, azzal a feladattal, hogy gondoskodjék róla. A fentebb nevezett tudós az amerikai haditengerészet szolgálatában különlegesen veszedelmes és pusztító fegyverek kiagyalásával töltötte idejét. A dédapám beosztásában természetesen az is szerepet játszott, hogy gyermekkorából személyesen ismerte a tudóst.

Ekkoriban történt egy különleges esemény, ami dédapámat nagyon megviselte. Az esetet később egyszerűen letagadták.

(- Tehát állami szinten folyik abban a korban a hazudozás. – jegyezte meg Monsignore Crivelli.

- Ebben a mi korunk sem különb, Monsignore. – vágta rá a dózse Őfelsége.)

A Philadelphia nevű város közelében lévő tengeröbölben kísérletet folytattak, amibe bevonták a haditengerészet DE-173 USS Eldridge nevű egységét, egy kisebb hadihajót. Ez a hajó azonos azzal, ami később itt, a ti korotokban kísértethajó néven híresedett el, nagytiszteletű uraim.

(- Kis hajó? – szólt közbe a dózse Őfelsége. – Nagyobb és erősebb bármelyik hadigályánál, amit valaha építettek.)

Philadelphia kísérletet – így nevezték később – dédapám sem látta, csak sokat hallott róla, főleg pletykákból. Azt beszélték, a hajó hirtelen valami furcsán tajtékzó piszkosfehér ködbe került, majd nyomtalanul eltűnt a megfigyelők szeme elől, hogy hirtelen több száz tengeri mérfölddel távolabb bukkanjon elő az óceánon.

A résztvevők állítólag meghaltak vagy elveszítették a józan eszüket – erről regélt a fáma.

Egy késő őszi estén a dédapám magához hívatta Giuseppe fiát, a nagyapámat.

- Beppe, – mondta, és átnyújtott egy jókora tarisznyát, benne hatalmas köteg papírral. – őrizd meg. A professzor iratai. Nem nagyon értem, mi van bennük, de talán jó lesz valamire. Fénymásolóval készítettem róluk a másolatot, a professzor keze írása.

- Fénymásoló? – kérdezte Giuseppe.

- Az. Egy Chester Carlson nevű ember találta fel. Még nem sok van belőle. Én kezelem. Aligha veszik észre, hogy hiányzik a papírból, mert valósággal eszik. Senkinek se mondd el, hogy Einstein professzor iratait lemásoltuk, és nálunk vannak.

A nagyapám többször is megpróbálta kisilabizálni Einstein professzor kézírását, olvasni el is olvasta, de semmit sem értett abból, amiről az iratok beszéltek. 1944 hideg telén a papírköteget csaknem eltüzelték, de a dédapám nem engedte. Később a család a különböző költözködéseknél sem hajította ki, idővel egyféle házi ereklye lett a hatalmas tarisznya és a benne lévő irattömeg.

Dédapám megmaradt a tengerészgyalogság kötelékében azután is, hogy Einstein professzor mellett kitelt a szolgálata. Előre is avanzsált, a századosi rangig vitte. A világháborút túlélte, együtt örült a győzelemnek a született amerikaiakkal. Utána is tengerészgyalogos maradt, nemigen tudott máshoz kezdeni. Elesett a koreai háborúban, egy másik összecsapásban, ami nem sokkal a világháború után tört ki. Giuseppe nagyapám örökölte az iratköteget, magával vitte a házasságába. Még fiatalon elhunyt egy balesetben. Egy lánya volt – ő lett az édesanyám. Az iratok a nagyanyámhoz kerültek.

Fizikusnak készültem. Már az egyetemre jártam, amikor a nagyanyám először tett említést a tarisznya létezéséről. Azonnal nekiláttam Einstein professzor iratainak, egy egész nyarat töltöttem el a vizsgálatukkal, boldog izgalomban.

Az iratokból tanultak sokat segítettek a szakmai karrierem megalapozásában. Magam nem tudtam volna azokat a képleteket felállítani, de a készen kapott levezetésekkel több tanáromat is elkápráztattam, ahogy később, az elmúlt években is gyakran hasznukat láttam. Olyan voltam, mint egy varázsló, aki mindig kész rá, hogy nyulat varázsoljon elő a cilinderből.

(Monsignore Crivelli és a dózse Őfelsége bejelentik, hogy a kihallgatás hivatalos részét mára befejezettnek tekintik, engem elbocsátanak, és a továbbiakban magánbeszélgetést folytatnak signor Americanival.)

**************

Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb-nak, akit a hatalmától rettegő hitetlenek Szaladinnak neveznek, az igazhitűek fejedelmének, Mas’r szultánjának, az én uramnak a hidzsra 562. esztendejében, őszinte tisztelettel és hódolattal!

Hatalmas, legyőzhetetlen Szultán!

Ahmed Fazil továbbra is rendkívül érdekes és nagy részében érthetetlen és értelmetlen történeteket mesél, reggeltől estig, hogy szolgád füle alig győzi őket befogadni.

Mindazonáltal több olyan tényező is a tudomásomra jutott, ami talán alátámaszthatja mindazt, amit e nagyon távoli térből és időből érkező igazhitű mond nekünk.

Először is tájékozódtam ama kísértethajó felől, ami az utóbbi esztendőben oly nagyon felborzolta a hajósnépek idegeit, ami miatt megdrágultak a tengeri szállítás költségei, és amiért néha korbáccsal fenyegetve sem lehetett hajójára kényszeríteni a nyomorult, babonás tengerésznépséget.

Ahmed Fazil meggyőződéssel állítja, hogy a kísértethajó története befejeződött, roncsa magányosan hever valahol a sivatag közepén, remélhetőleg a rajta egykor acsarkodó és az ártatlan moszlim tengerészek felett oly nagyon hatalmaskodó hitetlen brigantik tetemeivel együtt.

Nyugtalanító hír, Szultánom, hogy Damaszkusz emírje nemrég üzenetet küldött, hogy a karavánutak nem biztonságosak, több karaván népét teljesen lemészárolták. A vizsgálat egyértelműen azt mondja, hogy ez most nem a Szent Városban és egyebütt tanyázó gyalázatos, disznózabáló és büdös frank hitetlenek vétke, mert a szerencsétlenül járt igazhitűeket nem vágással vagy döféssel, és nem is nyíllövésekkel gyilkolták meg. Sebeik alapján olyan fegyverekre gyanakodhatunk, amelyekről éppen Ahmed Fazil tett említést több alkalommal is.

Arra gyanakszom, hogy a kísértethajón egykor garázdálkodó aljas hitetlenek némelyike életben maradván rablónak csapott fel. Ezt támasztja alá az is, hogy a karavánok teherhordó állatainak nagy része szabadon kóborol a pusztában. Ahmed Fazil elmondásából tudom, hogy abban a korban az emberek zöme sem a lovakhoz, sem a tevékhez nem ért, egészen másféle, állítólag gépezetekkel hajtott szállítóeszközeik vannak.

Az állatokat minden rablóbanda összeszedte és befogta volna, ha más nem, hát azért, hogy jó pénzért túladjon rajtuk. Csak az nem teszi ezt, aki nem ért hozzájuk, ilyen meg a sivatagban ritkaság.

Tudom, hogy az ügyben nagy körültekintéssel, óvatosan, de minél határozottabban és erélyesebben kell eljárnunk.

Engedelmeddel lóra parancsolom a közelben állomásozó könnyű fegyverzetű lovasaid zömét, hogy segítsem a damaszkuszi emír és az arábiai törzsek hajtóvadászatát, hogy a karavánutak újra biztonságosak lehessenek.

Allah növessze hosszúra a szakálladat, felséges Szultánom!

Élj boldogul!

Tisztelettel és hódolattal üdvözöl:

Szulejman ibn Khaled

Emír

*************

(Második Jegyzőkönyv

Én, Giovanni Ferrari, a Signoria írnoka ismét megkezdem Signor Giacomo Americani vallomásainak feljegyzését.

Jelen van Monsignore Crivelli, a dózse Őfelsége, valamint a nevezett Signor Giacomo Americani

Íratott Velencében, az Úr 1184. esztendejében.)

Egyetemre kerültem, és az akkori fizika legaktuálisabb témáival kezdtem foglalkozni. Ilyen volt az úgynevezett Caldirola-Kanai oszcillátor kérdése. Nem áll módomban most erről részletes beszámolót adni, hiszen hónapokig tarthatna, mire csak akár vázlatosan is megvilágíthatnám, miben is áll az ezzel kapcsolatos tudományos probléma.

Elég legyen belőle annyi, hogy igen sokat foglalkoztunk tanáraimmal együtt az idő jelenségével. Szó volt például arról, voltaképpen mérhető-e az idő, és ha igen, miképpen. Felmerült a chronon, mint idő-részecske kérdése, ennek bevezetését egyébként egy Caldirola nevű itáliai illetőségű tudós – ama oszcillátor egyik névadója – javasolta később, még 1980-ban. Mi azonban ezt megelőzően foglalkoztunk vele, még diákként 1970 körül, és az azt követő esztendőkben.

Az egyetemen összebarátkoztam néhány emberrel. Ezek közül az első volt Ahmed Fazil. Szíriai származású mohamedán arab, csendes, barátságos fiú. Valamiféle kapcsolata mindig is maradt a muzulmán világgal, magam nem tudtam felfogni, miféle. A következő James Osborne, akinek a családja részben Boston, részben meg Washington városában lakott, és Amerika legelőkelőbbjei közé tartozott – legalábbis James ezt híresztelte. Aztán ott volt Abraham Cohen és a menyasszonya: Sarah.

Kérlek, ne csodálkozzatok el, nagytiszteletű uraim, hogy női nevet említek; a mi világunkban a női nem a férfiakkal mindenben egyenrangúvá lett, akadnak női tudósok és női uralkodók is, nem kevés.

(Monsignore Crivelli itt csendesen megcsóválta a fejét, és a következőket mondta:

- Szent Pál apostol úgy vélekedett, hogy az asszonynak hallgatnia kell a gyülekezetben. Az asszonyi állatoknak megvan a maguk természetes helye a világ rendjében, kár lenne onnan kiemelni őket.

Mire a dózse Őfelsége rosszallóan ezt felelte:

- Ne ítéljünk elhamarkodottan; némely dologban a nők a férfiemberek többségénél bölcsebbek tudnak lenni. Természetesen nem hiszek abban, hogy jót hozhat a világnak, ha a nők elhanyagolják legfőbb feladatukat, a gyermeknevelést, de azt sem fogadom el, hogy egyébként kevesebbre lennének hivatottak, mint a férfiak. Monsignore, a kereszténység részben azért is képes a jelenlegi legjobb és legigazabb világot fenntartani, mert hallgatólagosan elismeri férfi és nő természetes jogát a szerelemre, és mert – a muzulmánokkal és más hitetlenekkel ellentétben- határozottan amellett áll, hogy senkinek sem lehet egyszerre egynél több férje vagy felesége.

Monsignore Crivelli jegyzőkönyvön kívül felelt néhány szót, és megállapodtak a dózse Őfelségével, hogy az ezzel kapcsolatos vitájukat majd egy más alkalommal fejezik be.)

El kell mondanom: igazából Sarah volt közöttünk a legtehetségesebb és a legtöbbre hívatott. Mi férfiak aligha értünk a nyomába. Engem leginkább az Einstein professzortól származó iratok tartottak a víz felett, Ahmedet legyűrhetetlen szorgalma, Abe-et meg az, hogy mellette volt Sarah, aki mindenben támogatta, még korrepetálta is, ha kellett.

Igazából Sarah irányított bennünket, ha a lány valamiből kimaradt, tüstént bajba jutottunk. Amerika állama akkoriban háborúban állt egy ázsiai országgal, Vietnammal. A háborút az ország népe elítélte. A barátaimmal mi is arra vetemedtünk, hogy részt vettünk néhány háborúellenes gyűlésen, sőt Abe az egyiken még fel is szólalt.

Emiatt mindhármunkat kizártak az egyetemről. A baj nem jár egyedül: besoroztak bennünket a hadseregbe, és csakhamar Vietnamban találtuk magunkat. Akkoriban már a vége felé járt a vietnami háború, mire mi a harctérre kerültünk, sok minden megváltozott. Külön-külön szolgáltunk, nem találkoztunk, kivéve Jamest. Ő kiváltságos, írnoki posztra került, harci cselekményt távolról sem látott, és mindenkit ismert szinte többször volt szabadságon, mint szolgálatban. Mi pedig Jamest mindannyian ismertük, ezért a vége felé már nekünk is csurrant-cseppent némi kedvezmény.

Nem mondom azt, hogy ne láttuk volna a háború borzalmait. Láttunk bizony belőle éppen eleget – Jamest kivéve – mindannyian. Talán egészen mostanáig nem is dolgoztuk fel az ott átélt szörnyűségeket.

Más emberré lettünk. Megkeményedtünk. Nem biztos, hogy ez mindenben a javunkra vált. Megtapasztaltuk, milyen vad dühvel és gyűlölettel, és milyen ördögi találékonysággal képesek öldökölni egymást Isten képmásai.

(Itt a dózse Őfelsége – látván, hogy Monsignore Crivelli magába temetkezve imádkozik – csendesen intett, mire Signor Americani hosszabb szünetet tartott elbeszélésében. Amikor a bíboros befejezte, csendesen ennyit mondott:

- Imádkoztam azon emberek lelki üdvéért, akik abban a szörnyű távoli háborúban fognak értelmetlen halált szenvedni nyolcszázötven évvel ezután. Testvérem az Úrban, igaz kereszténynek látszol, kérlek, folytasd.)

Utána a háború a számunkra véget ért, megkezdődött az amerikai csapatok hazaszállítása. Szerencsénk volt, nem estünk fogságba – azon nyomorultak közül sok olyan akadt, akik soha többé nem látták meg a hazájukat. Mi hazatértünk. Mind. Sarah közben befejezte az egyetemet, tudományos pályára lépett, és a legjobb tudása szerint segített bennünket. Nagy részben rajta múlt, hogy elsimította a korábbi problémáinkat, így mindannyian visszatérhettünk az egyetemre – külön-külön. Tudtunk egymásról, de nem tudtuk tartani a kapcsolatot, elfoglalt bennünket a vizsgák sora.

Utána mindannyian fizikusként kezdtünk dolgozni – ebben is sokat köszönhettünk Sarah pártfogásának. Két év telt el, mire újra láttuk egymást.

New Yorkban találkoztunk – Abe lakásában. Abe születésnapját, valamint Sarah és Abe eljegyzését jöttünk megünnepelni.

Természetesnek tartottuk, hogy James is ott van. Ekkor beszéltünk először közösen az időről. Emlékszem az első mondatra. James mondta ki:

- Az idő elvileg haladhat hátra is.

Nem is sejtettem, mi minden t indít majd el ez az egyetlen mondat.

A továbbiakban leginkább arról folyt a szó, mennyire jó volna együtt dolgozni. Nos, ez egy éven belül megvalósult – alighanem Sarah jóvoltából. Mindannyian Stanfordba kerültünk, Kaliforniába. Az igen meleg éghajlatú vidék, Amerika egyik leggazdagabb tartományában A

Stanfordi Lineáris Gyorsítóközpont, ahol Sarah már egy éve dolgozott, munkatársakat keresett. Így kerültünk oda mindannyian, formailag a Stanford Egyetem alkalmazásában. Ott, a Menlo Parki Sand Hill Road-on volt a közös munkahelyünk.

Az idő voltaképpen nem tartozott a kutatásunk legközvetlenebb tárgyához, mégis egyre többet foglalkoztunk vele.

(Itt Monsignore Crivelli a következőt mondotta:

„Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett.” Apostolok Cselekedetei 1:7.)

Nekiálltunk, hogy kifürkésszük az idő mélységes titkait.

(Monsignore Crivelli újra megszólalt:

„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van minden dolognak az ég alatt.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.
Ideje van a kövek szétszórásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelésnek és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Ideje van a szerzésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a tépésnek és ideje a varrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.” Prédikátorok Könyve 3:1-8.

Erre a dózse Őfelsége a következőkkel felelt:

„Betelt az idő, és elközelített már az Isten Országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”. Szent Márk szerint való evangélium, 1:15)

Monsignore Crivelli és a dózse Őfelsége bejelentik, hogy a kihallgatás hivatalos részét mára befejezettnek tekintik, engem elbocsátanak, és a továbbiakban magánbeszélgetést folytatnak signor Americanival.)

**********

Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb-nak, akit a hatalmától rettegő hitetlenek Szaladinnak neveznek, az igazhitűek fejedelmének, Mas’r szultánjának, az én uramnak a hidzsra 562. esztendejében, őszinte tisztelettel és hódolattal!

Hatalmas, legyőzhetetlen Szultán!

Ahmed Fazil jövendölései közül van néhány, amely egészen biztosan számot tart a Te érdeklődésedre is. Ez a távolról érkezett igazhitű azt állítja, hogy három év múlva elfoglalod al-Kudsz Szent Városát, amint azt már Neked korábban is hírül adtam.

De az sem érdektelen, amit a város elfoglalása utáni időkről jövendöl. Szerinte a frank keresztények több királya is felveszi a keresztet, és idejön, hogy megküzdjön Veled a város birtoklásáért, ó, Szultán.

Nem érnek majd el sikert, mindannyian dolguk végezetlenül fognak hazájukba visszatakarodni, sőt egyiküket, aki most Rum földjén a legnagyobb hírnévnek örvend, éppen ide vonultában éri majd a halál: belefullad valami folyócskába, akár egy kölyökkutya.

Jön azonban egy, aki a Te igazi ellenfelednek bizonyul, nemes és vitéz ember, övéi oroszlánszívűnek tartják. Uralkodása legszebb éveit a Veled való harcra áldozza majd, de ő sem tud Téged legyőzni, ó Szultán, al-Kudsz a Tiéd marad.

Örvendjen hát szíved eme jövendöléseknek, ó én Uram!

Allah növessze hosszúra a szakálladat, felséges Szultánom!

Élj boldogul!

Tisztelettel és hódolattal üdvözöl:

Szulejman ibn Khaled

Emír

**************

(Harmadik Jegyzőkönyv

Én, Giovanni Ferrari, a Signoria írnoka ismét megkezdem Signor Giacomo Americani vallomásainak feljegyzését.

Jelen van Monsignore Crivelli, a dózse Őfelsége, valamint a nevezett Signor Giacomo Americani

Íratott Velencében, az Úr 1184. esztendejében.)

Ekkoriban kezdtek újra hírek szivárogni a Philadelphia-kísérletről.

Igazából még ma sem teljesen világos előttem, mi is történt, egyáltalán mi volt annak a projektnek a célja. Az általam ismertek szerint az ellenség flottájával szemben akartak kedvező pozícióba jutni azzal, hogy a saját hadihajóinkat tetszés szerint csoportosíthatják át bármikor a tengeren.

(Itt a dózse Őfelsége csendesen megjegyezte:

- Ez talán bennünket is érdekelne, hiszen a Serenissima sorsa a tengertől függ.

Erre Monsignore Crivelli a következőt válaszolta:

- Isten óvja attól Velencét, hogy a Sátánnal kelljen cimborálnia, Orio Mastropiero dózse.)

Csakhogy – amire mi ébredtünk rá – a kísérlet nemcsak a térrel, az idővel is kapcsolatban állt.

A hadihajót a negyedik és ötödik dimenzió segítségével eljuttatták a tér egy másik pontjára.

A tér első dimenziója a hosszúság, a második a szélesség, a harmadik a mélység. Hétköznapi érzékelésünkkel ennyit ismerünk. A negyedikről sokan úgy gondolják, hogy az idő; mi azonban tudjuk, hogy nem teljesen így van. A tér és az idő voltaképpen egybetartoznak, ezért is beszélt Einstein professzor téridőről.

Elővettem mindazt, amit a birtokomban lévő iratokból tudni lehetett, és apránként közöltem a többiekkel. Magát a papírköteget soha nem adtam ki a kezemből, és nem is árultam el, hogy a birtokomban van.

Mindenki hozzátette a magáét, elsősorban Sarah – mert erről is ő tudott a legtöbbet. Kezdtük érteni, mi is történt a hajóval az Úr 1943. évének ama végzetes októberében. Három kísérlet volt, ebből egy legénység nélkül. Az egyik kísérlet katasztrófával végződött. Szerintem csak mi jöttünk rá, hogy miért.

A kísérletek alapvetően sikertelenek voltak, sőt a hajó egy részét füstölgő roncsok borították. Ezt nem lehetett mindenki elől eltitkolni. A katonai felsőbb hatóságok gyanút fogtak, és vizsgálatot indítottak. Nem nagyon értették, amit megtudtak. Viszont ráébredtek, hogy valami őrjítő dolog történt, amiről fogalmuk sincs. Emiatt sürgősen leállították a projektet.

Az Eldridge-et azonnal kijavíttatták, visszaküldték a kikötőbe, leszereltek róla mindent, közönséges kísérő rombolóvá alakították vissza, és rendes szolgálatba állították. A háború alatt szövetséges konvojokat kísért, később eladták Görögországnak. Ott Leon néven futott tovább.
(A dózse Őfelsége nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

- A bizánci császárnak adták el a hajót?)
Nem, felséges uram. Bizánci császárság már régen nem létezik. Az újjászületett Görögország kapta, amely nem sokkal korábban szabadult fel a muzulmán uralom alól.
Később Szivárvány Projekt néven akarták folytatni a kísérletet, de ebből már semmi sem lett.

Most pedig el kell mondanom néhány dolgot arról, mire jutottunk mi. Először James pendítette meg – mint említettem – hogy a fizika egyik legfőbb elméleti törvénye az úgynevezett időtükrözés invariáns, ami azt jelenti, hogy minden, ami az időben előremozdulva megtörténhet, ugyanúgy lehetséges az időben visszafelé mozogva. A gyakorlati tapasztalatunk azonban ellentmond ennek, hiszen a poharak gyakran leesnek és összetörnek, és még soha nem láttuk olyat, hogy a szilánkok összegyűlnének, és a pohár visszaemelkedne az asztalra. Érezzük, hogy a múltat nem változtathatjuk meg, de a jövőt befolyásolhatjuk.

Egy napon Sarah ezt mondta:

Az idő természete igazából merőben más, mint amit a hétköznapi tapasztalat mutat. A múlt nem állandó és nem is változatlan. A jövő megváltoztatása azonban invariáns, mert érzékelési körünkön kívül esik. Az idő iránya valamilyen ismeretlen természettörvényből fakad. A fénysugár is csak egy irányban halad az időben. Az idő valahol felgyülemlik és hullámzik.

Külön-külön nem sokat értettünk mindebből, de együtt fogékonyak voltunk a szavaira.

- Itt van az a bizonyos chronon – fűzte tovább Abe. – Caldirola 1980-ban előadott modelljében 2×10−23 másodpercet javasolt az idő legkisebb értékére.

- Az idő nem egyszerűen a negyedik dimenzió, – töprengett Ahmed. – hanem a negyedik és az ötödik. A negyedik idődimenziót természetesen már jól leírták Einstein és mások. Az ötödik dimenzió elmélete 1912-ig nyúlik vissza, Ouspensky Tertium Organum című könyvéig, mely a világegyetem egy új modelljét írja le angolul. Az ötödik dimenziót, mint a mi valóságunkat írta le. Amit A mátrix és a hasonló filmek feszegetnek.

- A negyediket időnek nevezte, – vetette közbe James. – sohasem ötödiknek.

- De Neumann rájött, – szólt közbe Sarah. – ahogy azt ma néhány fizikus is tudja, hogy az ötödik dimenzió is idő, ez a forgás, egy vektor amely az elsődleges, idő folyását jelző vektor körül forog. A folyás nem anyagi. Azt mondjuk, hogy mi mozgunk előre az időben, mert így látjuk saját vonatkoztatási rendszerünkből. Nem érzékeljük az időt, de az csak folyik majdnem állandó sebességgel. Az e körül forgó másik vektor nem érint minket. Legalábbis normális esetben nem.

Egymásra néztünk.

Azt hiszem, itt és ekkor született meg az ötlet csírája. Ezért vagyok én most itt és ekkor.

Monsignore Crivelli és a dózse Őfelsége bejelentik, hogy elfáradtak, a kihallgatás hivatalos részét mára befejezettnek tekintik, engem elbocsátanak, és a továbbiakban magánbeszélgetést folytatnak signor Americanival.)

**************

Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb-nak, akit a hatalmától rettegő hitetlenek Szaladinnak neveznek, az igazhitűek fejedelmének, Mas’r szultánjának, az én uramnak a hidzsra 562. esztendejében, őszinte tisztelettel és hódolattal!

Hatalmas, legyőzhetetlen Szultán!

Ahmed Fazil azt állítja, hogy a távoli jövőben az iszlám országainak zöme elveszíti szabadságát, és szinte mindannyian a frank hitetlenek uralma alá kerülnek, és egy ideig ott is maradnak.

Arra nézve pedig, hogyan és mi által szerzik vissza szabadságukat a moszlim államok, a távolról közénk jött hitetlen meglehetősen különös dolgokat állít.

Mindezen jövendölései közül az a legfurcsább, hogy szerinte az iszlám országok jövőbeli szabadságának és gazdagságának legfőbb forrása majdan a sivatag homokja alatt hatalmas tömegben található sűrű, sötét és büdös olaj lesz, ami a távoli jövőben az aranynál is értékesebbé válik, és a frank uraságok elvetemülten fogják majd egymást gyilkolni miatta.

Állítólag ez a sűrű és bűzös folyadék lesz az, ami kilencszáz esztendő elmúltával a moszlim fejedelmeket elmondhatatlanul gazdaggá és a világ uraivá teszi.

Allah útjai kifürkészhetetlenek.

Allah növessze hosszúra a szakálladat, felséges Szultánom!

Élj boldogul!

Tisztelettel és hódolattal üdvözöl:

Szulejman ibn Khaled

Emír

*************

(Negyedik Jegyzőkönyv

Én, Giovanni Ferrari, a Signoria írnoka ismét megkezdem Signor Giacomo Americani vallomásainak feljegyzését.

Jelen van Monsignore Crivelli, a dózse Őfelsége, valamint a nevezett Signor Giacomo Americani

Íratott Velencében, az Úr 1184. esztendejében.)

Attól kezdve állandóan arról beszéltünk, mi is történt voltaképpen a Philadelphia-kísérletben. Mivel Einstein professzor akkor már nem élt, lassan rájöttünk, senki a világon nem tudhat erről többet, mint mi.

Rendesen Sarah összegezte a spekulatív felfedezéseinket és ugyancsak ő volt, aki mindig felvetette a következő lépést.

Nekem pusztán Einstein jegyzetei miatt volt nagy tekintélyem a csoportban; valósággal a beidegződésemmé vált, hogy mindig a legjobbkor álljak elő egy-egy onnan származó gondolattal.

- Akárhogy is van, – fejtegette egyszer Sarah. – minden ember egy bizonyos időponthoz kötődik, együtt folyik az idővel, megszületik, éli életét mindazzal, ami hozzá kapcsolódik, és az idő úgy köti, akár egy lakat. Az Eldridgen folytatott kísérlet esetében, az energia olyan roppant nagy volt, az feltörte az idő alkotta lakatokat.

- Állítólag a legénység néhány tagja sosem tért vissza. Mások meg hol előtűntek, hol meg eltűntek.

- Ezt mondja a pletyka – szögeztem le.

- Nem zörög a haraszt, – kontrázott rám Abe. – ha nem fúj a szél.

- Mond azért Ouspensky mást is, – vettem át a szót. – egyes gondolatai valódi misztikusnak mutatják. Például az, amikor Az emberben működő négy központról: az intellektuális, érzelmi, mozgási és ösztönös központról, működésükről és jellemzőikről beszél. Rámutat, hogy minden negatív érzelmünk szerzett és komoly akadálya a fejlődésünknek: a fejlődéshez „az embernek fel kell áldoznia szenvedését” – ez pedig sokkal nehezebb, mint gondolnánk.

(Itt Monsignore Crivelli megcsóválta a fejét.

- Eretnekek hálójába keveredtél, fiam – mondta csendesen. – Örvendj, hogy eljutottál közénk, mert a lelked üdvössége mindennél fontosabb.)

Anyagi problémánk támadtak ekkoriban. James volt az első, aki bevallotta.

- Rengeteg pénzt veszítettem a játékkaszinóban – kezdte egyik este. – Apámnak el se merem mondani, azt az összeget már ő is megérezné. Csakhogy: lassan lejár a határidő. Nagy botrány lesz.

- Mihez kezdesz?

Vállat vont.

Kiderült, hogy mindannyiunkat anyagi gondok nyomasztanak. Ahmed ugyan nagyon szerényen és egyedül élt, de valamilyen rejtélyes célra állandóan pénzt küldözgetett, és emiatt örökös pénzzavarban volt. Nekem a nőügyeim kerültek sokba, és Sarah meg Abe házasságkötését is nyomasztó anyagi gondok késleltették.

Úgy éreztük, egy csónakban evezünk.

- Ha valamelyikünk pénzproblémái megoldódnának, az automatikusan kisegítené a többit is – mondta ki az este végén James.

Akkor nem jutottunk megoldásra.

Másnap igen.

- Azt hiszem, a megoldás egész idő alatt az orrunk előtt hevert, – kezdte James. – csak nekünk nem jutott eszünkbe.

Kíváncsian néztünk rá.

- És mi volna az? – tette fel a kérdést Abe.

James pedig kimondta a bűvös szót:

- A DE-173 USS Eldridge.

Döbbenten néztünk rá.

- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte gyanakodva Sarah.

- Átgondoltátok már? A hajó még mindig megvan egy sajátos dimenzióban. Most ne törődjetek az anyagmegmaradással. Három kísérlet volt. Egy alkalommal a hajót legénység nélkül irányították a hipertérbe. Gondoljátok meg. Legénység nélkül! Üzemanyaggal teljesen feltöltve. Elvileg bármikor elő lehet onnan venni. Nemcsak bármikor, akárhányszor. Ha valamelyik állam tisztáéban volna ezzel a lehetőséggel, az nagy veszélyt jelentene a világra: elég lenne egy hajót egyszer elkészíteni, és a hipertérbe küldeni; utána akár több ezer példányban lehetne onnan elővenni minden további munka és nyersanyag-felhasználás nélkül.

Hitetlenkedve meredtünk rá. Mindig Sarah volt eddig az, aki ehhez hasonlóan összerakta a dolgokat, sohasem James. Most mégis ő mondta ki azt, amire mind rájöhettünk volna, ha végiggondoljuk.

- Azt mondod, zsaroljuk meg a kormányt? – kérdezte Ahmed, látszólag ártatlan kifejezéssel.

James tétován bólintott, Sarah azonban ellenszegült.

- Arról szó sem lehet! Ilyet csak idióták tennének!

- Úgy van! – helyeselt Ahmed. – Alulról szagolnánk az ibolyát egy héten belül.

Megborzongtam.

- Azt hiszem, – tűnődött Abe. – ez már veszélyes tudás. El kellene felejtenünk.

- Csak gondoljatok bele – fűzte tovább a szót James. – Az üzemanyag nem probléma. A hajó lőszerrel is fel van töltve.

Jól emlékszem erre a pillanatra: hányingerem támadt.

- A hajó fegyverzete a következőkből áll – folytatta kíméletlenül James. – Három darab Mk-22 mintájú három- és félhüvelykes ágyú. Két darab negyvenmilliméteres és nyolc darab húszmilliméteres légvédelmi gépágyú. Három darab 530 milliméteres torpedóvető cső, torpedókkal. Mindegyikhez van elegendő lövedék.

Néma csend támadt.

- Miért soroltad ezt fel? – tört ki Sarah.

- Mert ezzel a hajóval – ha értünk hozzá – bármilyen akciót végrehajthatunk, méghozzá tökéletesen büntetlenül. Nemcsak most, hanem a múltban bármikor.

Megkövülten néztünk rá. Senki nem szólt egy szót sem, csak bámultuk őt. James pedig tovább beszélt.

- Zárt körben kell tervezni, és a hajó a jelenbe visszatérhet. Lehet, hogy egyetlen percet sem veszítünk. Öregedni persze öregszünk. Pénzt szerezhetünk. Annyit, amennyit akarunk. Amennyire szükségünk van.

Azt hiszem, igaza van annak, aki azt mondta, a Gonosszal mindjárt az első pillanatban, habozás nélkül, és azonnal fel kell vennünk a küzdelmet. Ha ezt nem tesszük, a köbvetkező pillanatban már nem is tűnik annyira gonosznak. Egy perc múlva meg egészen elfogadható.

- Kit akarsz kirabolni? – kérdezte nyersen Sarah.

- A spanyol Ezüstflottát. Ez minden évben útra kelt az Újvilágból, hogy hazaszállítsa az ott feltárt arany-és ezüstbányák érceiből vert érméket Spanyolországba. Sokat nem ártunk, hiszen ez nem tette gazdaggá Spanyolhont, a flottákat angol és francia kalózok rendszeresen fosztogatták. Minden gondunkat megoldaná, hiszen egy ilyen teljes szállítmány itt ma milliárdokat érne! Egyszer! Csak egyetlenegyszer! – könyörögve nézett ránk.

Monsignore Crivelli és a dózse Őfelsége bejelentik, hogy elfáradtak, a kihallgatás hivatalos részét mára befejezettnek tekintik, engem elbocsátanak, és a továbbiakban magánbeszélgetést folytatnak signor Americanival.)

*********

Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb-nak, akit a hatalmától rettegő hitetlenek Szaladinnak neveznek, az igazhitűek fejedelmének, Mas’r szultánjának, az én uramnak a hidzsra 562. esztendejében, őszinte tisztelettel és hódolattal!

Hatalmas, legyőzhetetlen Szultán!

Ahmed Fazil elmondása alapján némelyik társa, akik közönséges kalózok voltak, mégpedig nemcsak a mi korunkban, hanem egyebütt is, esetleg felfegyverezve kóborol a pusztában.

Jó hírt adhatok tudtodra ezennel, ó, nagy Szultán!

Eddig tizennyolc ismeretlen öltözékű hitetlen hulláját találták meg az Arábiai-sivatagban. Kettőt a Sínai-félszigeten is leltek. Mindannyian szomjan haltak, ó hatalmas uralkodóm! Fegyvereiket elhozták nekem, én pedig megmutattam a messziről érkezett igazhitűnek. Ahmed Fazil azt állítja, a fegyverek már használhatatlanok. Részben azért, mert teljesen eltömte őket a sivatag homokja, de legfőképpen azért, mert már nincs hozzájuk olyan varázsszer, amit a csövekből nyílvesszőként kilőve gyilkolásra lehetne használni. Ilyenhez hozzájutni már nem tudnak, mivel nagyhatalmú és felettébb költséges varázslat kellene az előállítására; hatalmas műhelyeket kellene hozzá készíteni, és nagy mennyiségű ólom meg acél is kell hozzá. A gyalázatos, büdös és ördöggel cimboráló hitetlenek fegyverei így ócskavasnál nem egyebek, ezekkel még egy gyatra lándzsa ellenében sem lehet védekezni.

Hamarosan jelenthetem Neked, ó hatalmas Szultán, hogy a megérdemelt büntetés valamennyi hitetlent elérte!

Allah növessze hosszúra a szakálladat, felséges Szultánom!

Élj boldogul!

Tisztelettel és hódolattal üdvözöl:

Szulejman ibn Khaled

Emír

***********

(Ötödik Jegyzőkönyv

Én, Giovanni Ferrari, a Signoria írnoka ismét megkezdem Signor Giacomo Americani vallomásainak feljegyzését.

Jelen van Monsignore Crivelli, a dózse Őfelsége, valamint a nevezett Signor Giacomo Americani

Íratott Velencében, az Úr 1184. esztendejében.)

Mindössze két napig töprengtünk a terven. Leginkább James erőltette. Úgy gondoltuk, érthető, szorítja a határidő.

Két nap múlva nekivágtunk.

James az apja számlájáról „kölcsön vett” egy tekintélyes összeget a szerkezetre, meg az egyéb felszerelésre, különösen a fegyverekre. Azokat a feketepiacon kellett beszereznünk nagy költséggel.

Sarah irányításával nyolc nap alatt építettük meg a készüléket. Zárt térben, kis tárgyakkal próbáltuk ki, tökéletesen működött. Sarah kidolgozta a zárt kört; egyszeri út a hipertéren és az időn keresztül.

Az Úr 1581. évét választottuk. Ebben az esztendőben szokatlanul sok hajóból állt az Ezüstflotta, és csaknem valamennyi sértetlenül Spanyolországba ért. Elhatároztuk, változtatunk ezen. Forrásokat kutattunk, rekonstruáltuk a hajók útját, lázasan dolgoztunk.

Legénységet kellett toboroznunk. Eredetileg 216 főből állott a Cannon-osztályú hajók legénysége. Ennyi ember nekünk nem kellett, de néhány tucat hozzáértő fickóra szükségünk volt. El kellett nekik mondanunk, hogy mire készülünk. Néhányan bolondnak néztek bennünket, de a nagy pénz kilátásba helyezése után szinte mindegyik igent mondott.

A legénység zömét James tapasztalatait felhasználva gyűjtöttük össze.

Tisztek is kellettek. A közönséges tengeri navigátor Boscoe hadnagy lett. Valóságos hadnagy volt, valami függelemsértés miatt távolították el az amerikai haditengerészet egyik rombolójáról. Kiderült, hogy jól ismeri a Cannon-osztályba tartozó kísérő rombolókat, a személyzet toborzásakor aztán az ő tanácsait követtük. Egy fedélzetmesterre, helyettesre, két kormányosra és húsz matrózra tartott igényt, ezeket ő választotta ki, részben ő is toborozta. A Boscoe által kiválogatott tengerészek között egyetlen alkoholista vagy drogos sem volt, annál több vad tekintetű tengeri medve. Mindannyian szálas, erős férfiak.

A különleges navigáció feladatát mi hárman láttuk el. Sarah nem tartott velünk, Boscoe hadnagynak is az volt a véleménye, hogy a nő szerencsétlenséget hozna a hajóra. Állítólag ez régi tengerészbabona.

(A dózse Őfelsége itt komor arccal bólogatott.)

James maga is kiegészítette néhány személyes ismerősével Boscoe különítményét. Helyettesnek Juan Perezt hozta. Ez sunyi alak volt, de jó tengerésznek bizonyult. Boscoe nehezen békült meg vele, de végül elfogadta.

- Egy útra elfogadom, de ha hosszabb ideig kellene vele szolgálnom, a hideg is kirázna tőle – mondta egy pofa sör mellett.

Fegyveresekre is szükségünk volt a spanyolok sakkban tartására, és az érmék elfoglalására. A fegyvereket James már megvásárolta.

- Apám egy hétig nem néz arra a számlára, de utána észrevenné – mondta.

- Nem tudom, mennyi idő telik el itt – felelte Sarah.

Ez súlyos kérdés volt.

Félre is tettük. Lássuk inkább a fegyvereseket. Vietnami veteránokat toboroztunk erre a célra, a parancsnokuk Boswell őrmester lett. Őt is James szerződtette, Vietnamból ismerte. Már az első pillanatban láttam, hogy veszélyes fickó. Durva, kegyetlen fráter.

Tiltakozni próbáltam Boswell ellen, elmondtam James-nek az aggályaimat.

- Ugyan már, – torkollt le. – Valakinek kordában kell tartania a veteránokat, mert azok mind emberevők. Ide nem való kisasszony. Boswelltől félnek, ő több vietkongot ölt meg, mint bárki más.

Végül belementem. Volt közöttük sok igen rosszarcú fickó, hátha majd Boswell valóban kordában tartja őket. Carl Troso egyike volt a legbrutálisabb veteránoknak. Tagbaszakadt, mocskos szájú férfi, mindenkivel kötekedett, és vödörszámra vedelte a whiskyt.

Kiderült, hogy Boscoe hadnagynak sem tetszik Boswell és bandája.

- Legszívesebben az egész társaságot itthon hagynám, de ti vagytok a főnökök. Viszont az ágyúkat akárki nem kezelheti, oda én akarok embereket keríteni.

Ebbe belementünk.

A tüzérséget a Boscoe által szerződtetett James Forsythe volt tüzér őrmester gondjaira bíztuk. Összesen öt beosztottja volt, mindannyian volt tüzérek.

- Nem kell az összes ágyú mellé ügyelet, légitámadást a XVI. században aligha kapunk – vélekedett.

Ha csak eszembe jutott a tervezett vállalkozás, reszkettem. De úgy éreztem, nincs mit tenni.

Jöjjön 1581.

És jött.

Megtaláltuk és Sarah irányításával előhoztuk a rejtélyes hipertérből a DE-173 USS Eldridge nevű hadihajót. Sarah mindhármunkat megtanított a szerkezet kezelésére.

Az elhagyatott kis öblöt Boscoe választotta. Régebben szemétlerakónak használták, amióta ezt a hatóság megszüntette, a kutya se járt arra. A kis kotróhajó leselejtezett, rossz tákolmány volt, Boscoe vásárolta James apjának pénzén. Az volt az egyetlen szempont, hogy beférjen az aprócska öböl bejáratán. Megkínlódtunk, mire sikerült kellőképpen kimélyítenünk a horgonyzóhelyet, de a kísérő rombolónak el kellett férnie. Kihajózni aligha tudott volna innen, de erre nem is volt szükség.

A hipertérben egész egyszerűen borzalmas volt. Az mindenkit megviselt, néhányan rosszul lettek, sokan hánytak. Másoknak kihullott a hajuk. Nálam egymást váltotta a fájdalom és a rosszullét. Boswell egyik banditája dührohamot kapott, le kellett kötözni. Szerencsére a tengerészek megfékezték, még mielőtt lövöldözni kezdett volna.

Nem tudom, mennyi időt tölthettünk a hipertérben. Talán órákat, talán csak perceket. De az is lehet, hogy napokat. Teljesen cserbenhagyott az időérzékem. Egy kajütben voltam James-szel, Ahmeddel és Abe-bel, mind a négyen szenvedtünk.

A megérkezéskor előbb nagyon megkönnyebbültünk, aztán iszonyú tengeribetegséget kaptunk. A kísérő romboló haditengerészeti nyelven szólva vizes hajó volt, állandóan végigvertek rajta a hullámok.

Nem is olyan könnyű a XVI. századi Atlanti-óceánon megtalálni a spanyol ezüstflottát. Nyolc napig kerestük. Közben két napig szakadt az eső.

Az üzemanyaggal sikerült takarékoskodnunk; újabb és újabb ugrásokat végeztünk újabb és újabb számítások alapján a tengeren.

Amikor a Karib-tenger vizén megláttuk az árbocok erdejét, azt hittük, túl vagyunk a nehezén. Naivul megfogadtuk előtte: egyetlen spanyolt sem bántunk, csupán rájuk ijesztünk, és elvesszük tőlük a pénzt. Aki a vízbe esik, azt ajó angolszász tengerészhagyományhoz híven kimentjük. Még Boswell is rábólintott. Még Troso is.

Nem tartottuk be: elképesztő vérfürdőt rendeztünk a spanyolok között. Pedig először megrémültek, ez nyilvánvaló volt. De nem voltak annyira félénk népség, mint azt mi képzeltük odahaza a XXI. században.

Úgy kezdődött, hogy két galeon megkísérelte az ellenállást, nevetséges ágyúikkal tüzet nyitottak ránk. Azaz inkább: felénk. Forsythe tüzérei percek alatt szitává lőtték a két hajót, a spanyolok tucatjával estek a vízbe. Dehogyis mentettük őket, kisebb gondunk nagyobb volt annál. A tenger pillanatok alatt cápákkal lett tele, borzalmas látvány volt. Még most is hallom az iszonyú halálordításokat, és látom, ahogy véressé válik a víz. Megbántam akkor, Istenem, mennyire megbántam!

Néhány vitorlásnak így is sikerült kereket oldania. Nem tudtuk őket üldözni, lefoglalt a többi hajó sakkban tartása. Boswell emberei átmentek. Rögtön a második hajón egy begőzölt spanyol grand hosszú pallosával levágta az egyik tengerészgyalogos fejét, egy másik meg a rapírjával szíven szúrta Troso legkedvesebb cimboráját.

Borzalmas volt a megtorlás. A négy tengerészgyalogos ripityára lőtte a hajót a legénységgel együtt. Hullott a forgács, recsegtek az árbocok, dőlt a vér. A fedélzet vérben és agyvelődarabokban úszott. Lementem a kajütömbe, sírtam és hánytam.

A többi spanyol hajón nem volt ellenállás. Boswell a spanyol tengerészekkel hordatta át csónakokban az érméket az Eldridge-re. Troso és három haverja felügyelte őket, amelyik spanyol nem volt elég gyors és ügyes, azt habozás nélkül a cápáktól hemzsegő tengerbe lökték. Aznap a Karib-tenger összes éhes reneszánsz kori cápáját jóllakattuk emberhússal…

Estig tartott a rakodás, az érméknek a felét sem sikerült elkoboznunk. A sötétség beálltával a spanyolok zöme különböző irányokban elmenekült, mi meg egész éjszaka kitartottunk, és hordattuk az aranyat és ezüstöt rendületlenül. Reggelre csak három hajó maradt a hatalmunkban. Azokat kifosztottuk, de alaposan. Troso még a tisztek gyűrűit és láncait is elvette.

Eltávolodtunk, hogy felkészüljünk a visszaugrásra. Ez kissé bonyolultabb volt, noha Sarah jó előre kiszámította, még számos kiegészítő számításra volt szükségünk, hogy a megfelelő helyre és időbe érhessünk vissza. Azaz: érhessen vissza a hajó, hiszen bizonyos értelemben maga az Eldridge volt az időgépünk, nélküle senki sem térhetett volna haza.

Egy napot töltöttünk a számításokkal, közben volt időnk beszélgetni, megosztani a tapasztalatokat.

- Boswellt és banditáit legközelebb akkor lássam, amikor a hátam közepét – mondta komor arccal Ahmed. – különösen Trosoval nem akarok ebben az életben még egyszer találkozni.

Egyetértettünk.

Boscoe viszont remek választásnak bizonyult, rendet tartott, akár egy valódi kapitány.

Monsignore Crivelli és a dózse Őfelsége bejelentik, hogy elfáradtak, a kihallgatás hivatalos részét mára befejezettnek tekintik, engem elbocsátanak, és a továbbiakban magánbeszélgetést folytatnak signor Americanival.)

****************

Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb-nak, akit a hatalmától rettegő hitetlenek Szaladinnak neveznek, az igazhitűek fejedelmének, Mas’r szultánjának, az én uramnak a hidzsra 562. esztendejében, őszinte tisztelettel és hódolattal!

Hatalmas, legyőzhetetlen Szultán!

Nemrég megtudtam, hogy Ahmed Fazil a pénzét olyan szabad harcosoknak adta, akik az iszlámért, a Nagy Sátán ellen küzdenek azon a távoli földön. Így tett azzal a vagyonnal is, amit a legelső kalóz vállalkozás során szerzett, amikor egy kapzsi keresztény király aranyat szállító hajóhadát rabolták ki a távoli Nyugati-óceánon.

Megtudtam továbbá azt is, hogy Ahmed Fazil személyesen jelentette országa Központi Hírszerző Ügynökség nevű hatóságának, mit is művelnek a társai, hogy a további vérengzésnek elejét vegye.

Részt vett ugyan a gaztettekben, de a nyereségét az iszlám szent céljai érdekében áldozta fel.

Úgy gondolom, ó nagy Szultán, hogy ezt mindenképpen célszerű lesz majd figyelembe venned, amikor felette ítélkezel.

Allah növessze hosszúra a szakálladat, felséges Szultánom!

Élj boldogul!

Tisztelettel és hódolattal üdvözöl:

Szulejman ibn Khaled

Emír

***********

(Hatodik Jegyzőkönyv

Én, Giovanni Ferrari, a Signoria írnoka ismét megkezdem Signor Giacomo Americani vallomásainak feljegyzését.

Jelen van Monsignore Crivelli, a dózse Őfelsége, valamint a nevezett Signor Giacomo Americani

Íratott Velencében, az Úr 1184. esztendejében.)

Pontosan a kis öbölbe érkeztünk, és erre mind a négyen büszkék voltunk. A pénzt azonnal el kellett távolítani a hajóról. Az osztozást még ott, a fedélzeten véghez vittük. Mindenki milliomos lett. Az emberek elégedettek voltak, bár Troso és néhány más gazember láthatóan sóvárgó tekintettel méregetet a többiek részét.

Boswell mellém lépett.

- Hallod, – szólított meg. – ez jó buli volt. Meg kellene ismételni.

- Túl kockázatos – feleltem. – Most találkozunk utoljára, mindenki megy a dolgára, és sose láttuk egymást. Milliomos lettél, örülj neki.

Még megbeszéltük, hogyan értesítjük egymást, ha valamiért szükségessé válna, aztán elváltunk.

Ahogy felléptem a kis teherautóra, ami négyünk részét fuvarozta, széles jókedvem támadt. Azt hittem, enyém a világ.

Az érmék pénzre váltását James intézte. Megszabadultam az adósságaimtól, és bőven maradt pénzem. Sarah és Abe kitűzték az esküvő napját. James megfizette a tartozását, és az apja számlájára is visszatette az elcsórt pénzt.

Aztán kitört a baj.

Boscoe hadnagyot három nappal később meggyilkolták. Ezt a hírt Abe-től tudtam meg, felhívott telefonon.

Megijedtem. Éreztem, hogy a munkahelyen is sűrűsödni kezdett körülöttünk a levegő.

Forsythe volt a következő halott. Most James telefonált. Teljesen feldúlt volt

- Ezek vadásznak ránk! – sikoltotta a telefonba. – Biztos forrásból tudom! A CIA!

Ez félelmetesen hangzott. A Központi Hírszerző Ügynökség az állam félelmetes titkosszolgálata volt, gaztetteiről rémséges történetek keringtek.

De miért üldözne éppen bennünket? Oka, mondjuk, lenne rá, hiszen olyan dolgok jutottak a tudomásunkra, amelyeket nekünk nem szabadna tudnunk. Kinek járhatott el a szája?

De azért mégsem. Nem eszik olyan forrón a kását.

Dehogynem eszik!

James telefonált újra. Már másnap este.

Abe és Sarah! – sikoltotta. – Szerintem ők is halottak! Nem veszik fel a telefont, pedig péntek este van, ilyenkor mindig otthon vacsoráznak! Amióta összeköltöztek, mindig így cselekszenek!

Melegem lett.

- Azonnal utánanézek! – makogtam.

Magam nem mertem odamenni, egy gyanútlan ismerőst kértem meg erre. Negyedóra múlva megcsörrent a telefon.

- Sarah-t és Abe-t meggyilkolták! – mondta közös ismerősünk. – Tele a lakás a rendőrséggel. Kivégzésszerű gyilkosság! Borzalmas!

Nem volt mire várni. Azonnal leadtam a drótot.

Félóra múlva már James-t is hiába hívtam. Soha többé nem is láttuk, a saját lakásában vágták el a torkát. Állítólag rablógyilkosság volt. Ezt mondta a rendőrség James szomszédjának.

Úgy rohantam el otthonról, mint akit puskából lőttek ki. Soha többé nem tértem haza.

Hajnalra mind ott voltunk a kis öbölben. Vittem a pénzem maradékát is. Ez csak töredék volt, de arany és ezüst érmékben. Illetve nem mind, Ahmed hiányzott. Meglepetésemre Troso ajánlkozott, hogy előkeríti.

- Véletlenül tudom, hol lakik, elmenjek érte?

Kínosan egyedül voltam, szükségem volt Ahmedre. Főleg így, hogy Abe, Sarah és James már nincsenek. Ha Troso elhozza, jó. Ha meg nem, legalább tőle is megszabadulunk. Belegyeztem. Egy óra múlva odacipelte Ahmedet.

- Nem tudta a fickó, hogy baj van – mondta Troso és kiköpött.

Ahmed szégyenkezve hallgatott.

Hová meneküljünk? Ez volt most a kérdés.

- Megmondom én, – szólt bele Boswell. – hát a múltba! Máshova nem érdemes! Azok mindenütt megtalálnak bennünket!

Erre nem tudtam mit felelni.

Szinte találomra kellett meghatároznunk az időt. Mindenképpen korábbi korszakba kellett visszamennünk, mint legutóbb. Ennek részben az a magyarázata, hogy így egyszerűbb, másrészt meg az, hogy el kellett kerülnünk azokat az úgynevezett hurkokat, amelyeket az előző úttal éppen mi magunk hoztunk létre, és nem volt már Sarah, aki értett hozzá, hogyan kell kiküszöbölni ezt a veszélyt.

Mielőtt az ugrást végrehajtottuk volna, leszögeztem:

- A hipertérbe bármikor el tudunk majd jutni, hogy ott frissen, üzemanyaggal és lőszerrel feltöltve megtaláljuk újra és újra a hajót, de a jelenbe visszatérni többé nem tudunk. Soha többé. A gyalogsági lőszerrel takarékoskodjatok, azt nem tudjuk majd pótolni.

Boswell erre megvakarta a fejét.

- Csak meg kellene próbálni.

Végeztük hát a számításainkat. Egészen reggelig. Ahmed sötét arccal dolgozott velem.

Egészen reggelig. Akkor felrecsegett egy kürt.

- Öt percük van arra, hogy feltartott kézzel előjöjjenek!

- Nincs veszítenivalónk! – üvöltötte a fülembe Troso.

- Indulás azonnal! – bőgte Boswell.

- Jó, – szabadkoztam. – de nem tudjuk, miféle kor lesz az. Valahová a Földközi-tenger térségébe jutunk, a múltkori kornál régebbi időbe.

- Mindegy! Indulás!

Így érkeztünk meg a Ti korotokba, nagytiszteletű Uraim. Tájékozódnunk kellett. Mivel alig tudtunk szót váltani valakivel, csak tippeltünk, hogy a középkorban vagyunk. Amikor az első gályát kiraboltuk, megtudtuk, hogy a tizenkettedik század végén.

Kevés üzemanyagot használtunk, ugrásokat végeztünk. Belejöttünk a helyváltoztatásba, de senkit sem avattunk be. Ahmeddel úgy gondoltuk, ez az életbiztosításunk. Az Eldridge kapitánya Juan Perez lett, aki egy követ fújt Boswell-lel és Trosóval.

Ahmeddel eleinte összetartottunk, és felépítettük a készülék egy kisméretű másolatát. Működik, de nem képes akkora tárgyat eltolni a térben, mint a DE-173 USS Eldridge. Ahmed idővel el is feledkezett róla.

Több mint húsz hajót fosztottunk ki. A legtöbbje mohamedán volt – Ahmed csikorgatta is a fogát emiatt eleget, de nem mert szólni. Akadt a gályák közt genovai és francia is. Szent Márk piros zászlaját hordozó velencei hajó egy sem volt, de ezt csak a szerencsének köszönhetem.

Félelmetes lehetett, ahogy a tenger habjaiból hirtelen kibontakoztunk. Különösen éjszaka voltunk riasztóak, amikor rémisztő fény-és hangjelenségek közepette jelentünk meg a semmiből.

Amikor beköszöntött a tél, rájöttünk, hogy nincs megfelelő élelem-ellátásunk.

Valahol bázisra volt szükségünk. Úgy döntöttünk, ez Kréta szigete lesz. Kerestünk egy védett kis öblöt. Partra szálltunk, engedelmességre szorítottuk néhány falu lakosságát. Az ellenálló parasztokat és lovagokat Boswell bandájának gépfegyverei kaszálták le. Továbbra is a hajón laktunk. A nép beletörődött, néhol ügyes-bajos dolgaiban is igénybe vette a szolgálatainkat. Juan Perez egyszer még ítélkezett is valami peres ügyben.

Ebben az életmódban nem volt perspektíva. Ideje volt fontolóra vennünk a letelepedést. Amikor a rögtönzött gyűlésen megemlítettem, leszavaztak. A vita végén Troso pofon csapott. Utána általános lerészegedés következett, demonstráltuk a kibékülést, ittunk egymás egészségére.

Én azonban csak színleltem a részegséget.

Már korábban megvásároltam egy halásztól a kis egyárbocos lélekvesztőjét. Aznap éjjel odacipeltem a holmimat. A pénzemet is. Élelmet, térképeket, ruhákat. Amim csak volt. Tudtam, hogy ezzel a lélekvesztővel istenkísértés elindulni, de nem volt más választásom. Legfeljebb meghalok. Troso és társai amúgy is megölnének.

Elhoztam a készüléket is. Vigyáztam rá, mint Mózes a frigyládára. Most is megvan.

Ahmednek sem szóltam. Már nem bíztam benne. Éreztem, hogy ő se bennem. Naponta tárgyalt valami Máltára tévedt arab kereskedővel. Titkolózott előttem. Rendben van, volt barátom, tégy, amit akarsz.

Bari környékén értem partot. Gazdag hajótöröttnek adtam ki magam. Igyekeztem beilleszkedni a korba, bár sok hibát követtem el, de az emberek általában jóindulatúak voltak.

Velencébe jöttem, házat és hajót vásároltam. Giacomo Americani néven ismertek, ezen a néven akarok tovább élni. Megismertem Annát az özvegyasszonyt, és beleszerettem. Anna viszonozta az érzelmeimet, én pedig tisztességes ember módjára nőül vettem őt.

(A dózse Őfelsége itt bólintott.)

Be kell vallanom, nagytiszteletű uraim, hogy használtam a készüléket. Hajóim ennek segítségével jutnak át a Földközi-tengert a Vörös-tengertől elválasztó földszoroson, és így vagyok képes olcsón és nagy mennyiségben fűszert hozni Indiából. Tengerészeimmel az életünket kockáztatjuk a velencei lobogó alatt azokon a muzulmán kalózoktól hemzsegő veszedelmes vizeken, de az általunk hozott fűszerek haszna mesés, ez nekem és a Városnak hatalmat, gazdagságot jelent.

(A dózse Őfelsége jónak látta hozzáfűzni:

- Bizony, nagy jótétemény ez a Serenissima számára!)

Közben azonban hírek jöttek a kísértethajó garázdálkodásáról. Sok rosszat hallottam, sejtettem, hogy az Eldridge a tettes. Mint később kiderült, Boswellt valahol egy nyílvessző megölte, és Troso vette át a parancsnokságot. Ezzel elszabadult a pokol, az Eldridge gyalázatosabban viselkedett, mint eddig bármikor. Már égő falvak szegélyezték az útját – szerte a partvidéken.

Félni kezdtem Trosótól. Sejtettem, hogy keresni fog, hiszen előbb-utóbb elfogy az üzemanyaga. Ahmed is el tudja őket vinni a hipertérbe, de én vagyok a jobb. Azt hittem, nem is sejti, hol talál. Tévedtem.

Chioggiában jártam valami ügyes-bajos dolgomban, onnan hurcoltak el. Troso és két másik bandita.

- Véget ért a velencei korszakod, fickó, most jössz velünk haza!

Pár óra múlva a hipertérből előhoztam nekik egy üzemanyaggal feltöltött Eldridge-t. A réginek kinyitották a fedélzeti nyílásait, és elsüllyesztették.

Meglepődtem azon, hogy árbocot szereltek a hajóra.

- Spórolni kell így is, – röhögött Troso. – használjuk a szelet is.

A banda sem volt már ugyanaz. Húsznál többen haltak meg, ki fegyvertől, ki meg vízbe fulladt. A legénység számos csirkefogóval egészült ki. Mindenféle bitangok különböző nemzetségekből.

Monsignore Crivelli és a dózse Őfelsége bejelentik, hogy elfáradtak, a kihallgatás hivatalos részét mára befejezettnek tekintik, engem elbocsátanak, és a továbbiakban magánbeszélgetést folytatnak signor Americanival.)

*************

Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb-nak, akit a hatalmától rettegő hitetlenek Szaladinnak neveznek, az igazhitűek fejedelmének, Mas’r szultánjának, az én uramnak a hidzsra 562. esztendejében, őszinte tisztelettel és hódolattal!

Hatalmas, legyőzhetetlen Szultán!

Örömhírről számolhatok be Neked, ó nagy Szultán!

A vashajó legénységének egyik tagja, méghozzá éppen a legkegyetlenebb főkolompos megmenekült, sokáig hiába vadásztunk rá.

A gazember napokig bolyongott a sivatagban, aztán – sajnos előbb, mintsem Allah a viszonylag könyörületes szomjhalállal át tudta volna segíteni a pokolba – egy táborra bukkant.

Vérengző módra tört a gyanútlan emberekre, a fegyverével mindenkit legyilkolt, csupán három formásabb asszonyszemélyt hagyott életben. Azokat sorra megbecstelenítette, és kiszolgáltatta magát velük. Hanem a nők néhány napi szolgasors után valami nadragulyát itattak vele, amitől hideglelést kapott, és elveszítette az erejét. Akkor az asszonyok furkósbottal jól eltángálták, és Musztafa Ali ibn-Khalil sejk kezére adták.

A sejk törvényt ült felette, aztán Medina városának közelében keresztre feszíttette. Ahmed Fazil bizonyos ismertetőjegyek alapján arra jutott, hogy ez volt ama Trozó nevű gazember, aki az ördög hajóján vérengző gyilkosok legkönyörtelenebb főkolomposaként felelős az összes gyilkosságért, amit ama hajó legénysége elkövetett.

Allah növessze hosszúra a szakálladat, felséges Szultánom!

Élj boldogul!

Tisztelettel és hódolattal üdvözöl:

Szulejman ibn Khaled

Emír

*************

(Hetedik Jegyzőkönyv

Én, Giovanni Ferrari, a Signoria írnoka ismét megkezdem Signor Giacomo Americani vallomásainak feljegyzését.

Jelen van Monsignore Crivelli, a dózse Őfelsége, valamint a nevezett Signor Giacomo Americani

Íratott Velencében, az Úr 1184. esztendejében.)

Amikor Troso és társai megtudták, hogy a hajóim Indiából hoznak fűszert, követelni kezdték, vigyem oda az Eldridge-t is.

- Akkor gazdagok leszünk! – üvöltötte a fülembe Troso. – Gyerünk! Fűszert szállítunk, és borsos áron adjuk el. A végén én leszek a császár!

A többiről nem sok mondanivalóm van, nagytiszteletű uraim.

Még Ahmedet sem avattam be. Beállítottam a készüléket. A tévedést nehéz lett volna észrevenni.

A térugrás megtörténik, de a hipertérből a DE-173 USS Eldridge nem a Vörös-tengerre jut, hanem valahová a sivatag közepébe.

Amikor mindenki az ugrásra készült, elvégeztem a számításokat, beiktattam egy nevetségesen egyszerű, mechanikus késleltető eszközt – itt Velencében készítette nekem egy ügyes mesterember, aki megértette, mit akarok az eszközzel, csak ezt nem, hol –magam pedig csendben a mentőcsónakba szálltam, és a hajó tatjáról a tengerbe ereszkedtem.

Isten megkönyörült, a térugráskor nem süllyesztett el, utána meg az utamba hozta a Santa Caterina nevű velencei hajót.

(Itt a dózse Őfelsége kegyesen bólintott.

- Örülök, hogy a Város polgára lettél, Americani uram.

Monsignore Crivelli pedig a következőképpen áldotta meg:

- Munkálkodj Velence és a kereszténység érdekében, fiam.

Ezzel a végére értem a Signor Giacomo Americani kihallgatásáról készült jegyzőkönyvnek.

Íratott az Úr 1184. évében, Velencében.)

**********

Ahogy ezeket a régi feljegyzéseket olvasom, furcsa gondolataim támadnak.

Atyám, a néhai Giovanni Ferrari, a Serenissima egykori írnoka sűrűn mondogatta, hogy sokat tanulhatok ezekből az iratokból, de senkinek egy szót sem szólhatok arról, hogy léteznek.

Jól ismerem az öreg Americanit, a hét fia közül ketten is a gyerekkori pajtásaim közé tartoznak. A lányára nemigen vethettem eddig szemet, de most – hogy immár Velence tanácsnoka lettem – talán arra is gondolhatok, hogy megkérem a gazdag Americani lányának a kezét.

Én, Giancarlo Ferrari, nem titkolnám az eme iratban foglaltakat. Hadd tudja meg mindenki, minő gyarló dolog a tudás és a hatalom önmagában. Hadd tudja mindenki, mennyire rossz útra téved az emberiség, ha az erkölcs helyett a pénzt teszi önmaga iránytűjévé.

Minden ki azt mondja, Signor Americani a legjobb jövendőmondó, olyan jós, aki sose téved.

Bizonyítékom van az ellenkezőjére.

Signor Americaninak sejtelme sem volt arról, hogy Monsignore Crivellit a következő esztendőben III. Orbán néven pápává választják.