Isten nem kezd kampányokba,
Egyetlen pártnak sem tagja.
Médiából nem szónokol,
Bankszámlája nincsen sehol.
Ha nevét hiába veszik,
Nem büntet,
Csak emlékezik.
Nem tartozik,
Nem követel,
Nem zár be,
Árat sem emel.
Profitot az ördög ismer,
A Teremtéshez Lélek kell.
Isten nem kezd kampányokba,
Csupán a kezünket fogja.
A Kollektív Tudattalan
Évszázadokon átsuhan,
Fényruháját sose váltja,
Csupán Isten szeme látja.
Lelkünk lelke Neki üzen,
S az Időn túl benne pihen.
Vagyunk a Nagy Tudattalan;
Senki sem, de mindannyian.
Trónol az Öröklét hegyén,
Gazdagítja minden
Egyén.
Isten
És mi
Mindannyian;
A Kollektív Tudattalan.
Október végi csendélet;
Múlt helyébe
Jövő éled.
Számítógépem "lapjain"
Szaporodnak a soraim.
Araszolgat szép csendesen
A hetedik évtizedem.
Egyszer a
Kapun átlépek,
S más alakban visszatérek
Egy másik
Életre készen,
Vagy tán egészen másképpen...
Örök körforgás az Élet;
Október végi csendélet.
A Magyar Nép szülőhelye
A Kárpát-medence,
Nyelvünk és
Magyar nevünk
Itt találkozott össze.
Őseink sosem itattak
Urál-hegyi kútnál,
Nem jöttünk ide földi vagy
Égi hadak útján.
Sosem kószáltak magyarok
Fenn a sarkvidéken,
Itt született a nyelvünk, a
Kárpát-medencében.
A Magyar Nép szülőhelye
A Kárpát-medence,
Az Urálba vaskalapos
Tudomány száműzte.
Szemellenzős indogermán
Kultúr-messiások
Rögeszméjükre formálták
Az egész világot.
Kultúrát csak indogermán
Holló csőre károg,
A többi népek meg csupán
Tudatlan barbárok.
Különleges, szép nyelvünknek
Így ment le az ára,
Besoroltak bennünket a
"Finnugor" cellába.
A Magyar Nép szülőhelye
A Kárpát-medence,
Ősi, százszor szent földdarab,
Az Isten kedvence.
Isten áldotta, hatalmas
Természetes egység,
Párját másutt a világban
Hiába keresnék.
Őskor sötét mélységében
Régi népek éltek,
Nyelvtani nemek nélküli
Nyelveket beszéltek.
Hideg őszi reggeleken
A dolgukhoz láttak,
Nyugodtan éltek. Hatalmas
Istennőt imádtak...
Nem a harc volt a kenyerük,
Hanem csöndes béke,
Ez lehetett Európa
Hajdankori népe.
Harcoskultusz áradata
Halálba söpörte,
Ősmasszívumként talán mi
Maradtunk belőle...
Nincs kulcsunk hozzá, de nálunk
A titok-szelence;
A Magyar Nép szülőhelye
A Kárpát-medence.
Csendes őszi
Szerelem,
Melletted van
A helyem.
Régóta fogom
A Kezed,
Régóta fogod kezem.
Csendes őszi
Szerelem,
Köszönöm,
Hogy vagy nekem.
Fogom
Kezed,
Amíg élek,
Amíg élsz,
Fogd a kezem.
Októberi esti vizen,
Vén ladikban ül az Isten.
Ősz lelke bágyadtan lebeg,
Csendesek az idő-vizek.
Szép metamorfózis-szelek
Szelíd fényben örvénylenek.
Isten friss Jövőt keresztel;
Simogatja szeretettel.
Hit bújik könnyű kabátba,
Őszi melankóliába.
Makacs Hitből
Remény terem;
Októberi esti vizen.
Októberi nyár-romokon
Minden ál-érzés monoton.
Kincstári optimizmusok
Csüggedő serege zokog.
Vén utánérzés-költészet
Féli a közelgő véget.
Hulló levelek köd-árnya,
Az ősz melankóliája
Adja a kísérőzenét,
Mű-tragikum száll szerteszét.
Októberi nyár-romokon
Áll a búbánat-masztodon,
Köldökszemlélő közhelyek
Ön-sorsukon töprengenek,
S repedt sarkú dogma-bazár
Hiszékeny vendégekre vár...
Októberi nyár-romokon
Saját magát veszi zokon
Minden szintetikus mítosz;
Nem, tudja -
A Jövő mit hoz...
Fütyül a szél citerája...
Az Ősz az Isten csapdája.
Körforgás -
Legfelső fokon;
Októberi nyár-romokon.
Pokoli fáradtan -
Mennyei boldogan
Állítom a parkolóba benzin-lovam.
Fényes napvilágnál
Reggel indultam el,
Öreg este van már,
Ezer csillag figyel.
Mosolyog fenn a Hold,
Sötét az éjszaka;
Megyek át az úton
Anikómhoz
Haza.
Örök a
Szerelem,
Csak az idő rohan;
Pokoli fáradtan -
Mennyei boldogan.
Nem!
Nem!
Mi nem viseljük el.
Itt nem kell
Bálványnak szentelt profán szentmise,
Ilyet ne hozzon ide
Többé
Senki se.
Ne boldogítson minket
Mesterséges doktrína,
Nem kell ide ideológia
Béke poraira.
Ha a kérdésre hazugság felel,
Mi nem viseljük el.
Nem!
Nem!
Mi nem viseljül el.
Más népek tán eltűrik
Végtelen,
Mi nem!
Mi nem viseljük el!
Íróasztal-okoskodás
A ráfogásos "haladás",
Terjesztői közönséges
Zsarnokságot akarnak,
Nem kellett ez,
Nem fog soha,
S most sem kell
A Magyarnak!
Egy ideig tűrünk, várunk,
Hátha mégis jobbat látunk,
Nem eszik a kását forrón
Sohase,
Helyrebillenhet a hatalom
Esze,
De ha mégse,
Akkor vége,
Robbanunk, mint a bomba;
Utópia-bolondgomba
Nem kell soha
Magyarhonba.
Másutt tán belenyugvás,
Legyen ez, ha kell,
Senki sem felesel,
Mi nem!
Mi nem viseljük el!
Marxizmus és leninizmus,
Modern újliberalizmus,
Ványadt LMBT-világ,
Globális piacgazdaság
Mind hamis mű-utópiák.
Ne jöjjenek,
Nem kellenek,
Se kiszolgálóik
Magyar-fogyatékos rossz hada,
Bárhogyan is rikácsol
Az érdekükben
Pénzzel kent csőrével a rossz
Nemzetközi média.
Másutt tán tűrik,
Hogy a Szabadságnak gyorsan
Lába kel,
Mi nem!
Mi nem!
Mi nem viseljük el.
Mi nem!
Mi nem!
Mi nem viseljük el.
Mi nem!
Mi nem!
Mi nem viseljük el.
Mi soha többé
Nem viseljük el.
Zrínyi Izsák sosem ült nyeregbe,
Vitézek kenyerét sose ette.
Elsőszülöttként, ahogyan illett,
Sosem állhatott az Apja mellett.
Távol maradt szablyától, pennától,
Nem írt eposzt az Édesapjáról.
Nem villogott kezében a szablya,
Nem sújtott le kétlábú vadkanra.
Zrínyi Izsák nem volt teljes élet,
Csak egy teljesületlen ígéret...
Sosem ütött számára az óra;
Zrínyi Izsák sohasem ült lóra.
Őszül az Isten világa,
Ösvényét Csendesség járja.
Kígyózik vékonyan tovább,
Őszi melankólián át.
Ezen juthatunk
Előre;
Nem volt, s nem lesz több belőle.
Van, aki más utat keres,
Pedig azt sosem érdemes.
Ösvényét Csendesség járja;
Őszül az Isten világa.
Szél-fütyülte októberben
Elszántak vagyunk,
Délre izzadunk, reggelre,
Majdnem megfagyunk.
Szél-fütyülte októberben
Kellék a kabát,
Lomb-kórus zúg füleinkbe
Szél-elégiát.
Szél-fütyülte októberben
Fáradt a világ,
Harcról, halálról dalolnak
Rossz melódiák.
Szél-fütyülte októberben
Mégis van derű,
De aki rosszra vár, annak
Minden keserű.
Szél-fütyülte októberben
Minden fejreáll,
Madárcsicsergés helyett a
Szúnyog szalutál.
Szél-fütyülte októberben
Csak emlék a Nyár,
Csípős hajnalok felett az
Ősz illata száll.
Szél-fütyülte októberben
Gyűlik már a dér,
A messzi ködben talán most
Születik a Tél...
"Világba vetett" Heidegger
Túlvilágon -
Túlpartra lel.
Tudja már, mi volt hiába,
Hogy mi vitte zsákutcába.
Pedig érezte a hibát,
Végül mégsem gondolta át,
Hogy az anyagelv mit jelent;
Ha van lent,
De nincs odafent...
"Világba vetett" Heidegger
Talán önmagával perel.
A terhe rendkívül kemény:
Rektor volt Hitler idején,
Kompromisszumok tömege
Vájta fogait lelkébe,
S a szűkös profán távlatok
Éppen ott hagyhattak nyomot,
Ahol nem szabadott volna:
Keserves filozófia
Született -
Félénk, bozontos...
Hogy létezünk, az se biztos...
"Világba vetett" Heidegger
Tévútra többé nem terel,
Több nem áltatja magát,
Hogy minden a profán világ...
Nem él,
De már létezni mer...
"Világba vetett" Heidegger...
Mítosz bátyó októberben
Keresi, hol van az ember...
Az Ősz csendesen mendegél,
Hull az elsárgult falevél,
Világ-sebek felfakadnak,
Üres szavak elszáradnak,
Halott félkész-szerelmeket
Nevet ki az utcagyerek,
És protokoll-beszédeket
Les az éhes egér-sereg,
Avarba gyúlt hazug álmok
Birtokolnák a világot,
De szárnya nő a szép
Tettnek;
Valahol
Mindig
Szeretnek...
Mítosz bátyó októberben
Már tudja, merre az
Ember.
Hét törzs volt, vagy hét nemzetség?
Bár sokan készpénznek vették
Azt a bizonyos hét törzset,
Írtak róluk kéket-zöldet,
Történelmünk mélyére ült,
S mára szinte bele kövült
A történettudatunkba,
Bele száradt az agyunkba
A hét törzs, s a hét törzs neve.
Nem kérdőjeleztük sose,
Pedig tán mégse törzs volna.
Konstantin "genea" szava
Sohasem jelentett törzset,
Hanem csupán nemzetséget,
S a hét név nem a törzseké,
Hanem csupán személyeké.
Hét törzs volt, vagy hét nemzetség?
Akármiben hittünk nemrég,
Csupán lidércfényvillanás.
A valóság egészen más.
Azok a híres hét törzsek
Hogyha voltak,
Hová tűntek?
Hét törzs volt, vagy hét nemzetség?
Porrá omlik a hamis kép.
Kicsi volt az Árpád népe,
Nem volt, csak hét nemzetsége.
A tudomány kézbe vette,
Százezresre átfestette,
Volt hozzá hiszékeny jelen,
És lett hamis történelem.
Hét nemzetség egykor régen
Három kavar nemzetséggel
Jött a Kárpát-medencébe,
És Árpád volt a vezére.
Vajon hányszor ment még lépre,
Hány forrást olvasott félre
A mi büszke tudományunk?
Mi van még, amit nem látunk?
Rossz vonal és hamis mellék;
Hét törzs volt?
Csak hét nemzetség.
Fagyos jövendő didereg;
Hitek nélküli emberek
Menetelnek csont-szegényen,
Fagyos kopár szürkeségben.
Kalandozó végzet-örvény
Kering a pokol peremén,
S taplószáraz eszme-sereg
Játszik profán ördögöket...
Hallgatnak az őszi egek;
Fagyos jövendő didereg.
Ha mindenki csak azt tenné,
Amit tenni kell,
Akkor minden úgy lehetne,
Ahogy lenni kell.
Ha mindenki szívvel tenné,
Csak azt, ami jó,
Jobb és békésebb lehetne
Ez a Földgolyó.
Ha mindenki azt gondolná
Mindig, ami szép,
Egyetértésben élhetne
Valamennyi nép.
A világ egy szebb Jövőre
Ébredhetne fel,
Ha egyszer mindenki csak azt
Tenné, ami kell...
Októberi időpatak
Partján ül a
Vén Hallgatag.
Végzet surran,
Remény csobban;
Az Akarat meg nem roppan.
Zátonyok, mindennapi gond,
Tél-félelem a horizont.
Az Élet
Az Életnek él;
Fontosabb az út, mint a cél.
Csendes parton
Vén Hallgatag;
Októberi időpatak.
Áldásosztó Pillanatok
Fénye mindörökre ragyog.
Ami önmagában
Nemes,
Amiért élni érdemes,
A Léleknek távlatot ad,
A Múltban is
Jelen marad.
Szent tüzük az
Égre lobog;
Áldásosztó
Pillanatok.
Atlantisz alkut nem ismer,
Csak vár csöndben, mint az Isten,
Ön-mítoszát vetve latba
A fényes, szent Pillanatra,
Hogy felragyog még a Felség,
Összedől a hitetlenség.
Vár a Lélek,
Vár az Isten;
Atlantisz alkut nem ismer.
Októberi fellegoszlop
Sötét égen
Feketében
Tömörül;
Anyag szülte profán végzet
A gyengéken
Soha meg nem könyörül.
Októberi fellegoszlop
Reményeken,
Kedélyeken,
Lelken ül;
Amíg él az ember, addig
A fátumnak
Mindig
Ellene szegül.
A Történelem nem végzetfolyam...
Nem rossz, kiagyalt szükségszerűségek
Nyílegyenes medrében fut előre,
Ahogy azt némely történész-zsenik
Elképzelik.
A Történelem
Az Idő Folyója,
Kiszámíthatatlan,
Akár az
Alkotója...
A fátum
Maga az antihumánum;
Nem víz, nem agyag,
A legrosszabb anyagtalan anyag,
Szellem-forgács,
Íróasztalok éjjeli agyréme,
Csak puszta látszat,
Ember alkotta
Teremtés-utánzat.
Rajtunk keresztül ballag a folyó,
Holtágak és
Mellékágak,
Itt csobbannak,
Ott cikáznak,
Fájdalmasan,
Elevenen,
Most még csak jelen,
A halálunk után
Történelem.
Köztük fut a folyó,
Nem szikkadt teória zordon hegyén,
Egyetlen hordozója van csak:
Az Egyén.
Mi lett volna, ha...
Másképpen dönt,
Ha mást szeret,
Tovább él?
Azt egyén
Kérdést feltenni nem fél,
Nem ódzkodik,
Mert önmagának ezzel tartozik.
Az Egyén összegez,
Emlékezik,
Számot vet önmagával,
Gondolkodni nem átall,
Míg az Idő kurtán rohan tova,
Mi lett volna, ha?
Mi lett volna, ha
Akkor...
Valaha...
Kiagyalt összefüggések között,
A holt idő honában
Nem létezik a "mi lett volna, ha",
A végzet gépiesen fut tova,
Mint futószalag a gépen,
Semmi sem történhetett,
Volna másképpen,
Csupán egyféleképpen,
Nem számít Ész,
Akarat,
Hagyomány;
Csak egydimenziós a tudomány.
Halott porban cammog a ráció,
Tömeg,
Osztály,
Réteg - mind fikció.
Ezek közül
Egyik sem kárhozik,
Nem üdvözül...
Az Idő medrében
Csak Egyén suhan;
A Történelem nem végzetfolyam.
Vén darabont a vár fokán
Puskáját tölti szaporán,
Lenn támad a török.
"Rohanhatsz rám, hitvány pogány,
Lehet kezedben jatagán,
Úgyis beléd lövök!"
Jön már roham roham után,
Friss vérfoltok a vár fokán,
A muskéta dörög.
"Acsarkodhatsz, mint a fene,
Rohamozhatsz, de ide be
Sohasem jutsz, török!"
Falvak helyén lett pusztaság,
Szántóföld helyén puszta fák,
És ritkul a magyar,
Menekül, aki nem bolond,
S a falon néhány darabont
Mégis Hazát akar...
A Múlt helyén csak ravatal,
Külföldet óv a védvonal,
Idegen a király,
A töröké a diadal,
Mégis mindig akad magyar,
Aki útjába áll...
Vén darabont a vár fokán
Túltesz a zsoldos katonán,
A puskája ropog,
"Lehet százezer embered,
Az ország nem lesz a tied,
Legfeljebb meghalok!"
Hiába minden túlerő,
Tipródik a világverő,
Pedig csak szalmaszál,
Kipukkad itt a vén dzsihád,
A janicsár nem jut tovább,
A hódítás megáll.
A végvárrendszer ócska gát,
Mégis százötven éven át
Megállta a sarat,
Nem állt mögötte hadsereg,
Se mérhetetlen pénztömeg,
Csak Szabad Akarat.
Vén darabont a vár fokán
Százötven évig szaporán
Védi a falakat,
Már elfelejti a világ,
Mégis a véres pusztaság
Hazának megmarad.
Százötven év most is sajog,
Ezek vagyunk, mi,
Magyarok,
Sohasem engedünk,
Kitartunk rendületlenül,
Ameddig élünk, egyedül,
De az Isten velünk.
Vízöntő poétikája
Nem magányos, hanem árva.
A cikornyát nem kedveli,
Örömét csak abban leli,
Ami egyszerű, és igaz.
Ami tavasz, legyen
Tavasz,
Ne puszta allegória,
S a Létnek legyen
Dallama.
A profán világ vén katlan;
Csak a Remény halhatatlan.
Vízöntő poétikája
Nincs elefántcsontba zárva.
Nincs pléh csillag, kitüntetés,
Se idegen szavas fecsegés,
Nem szolgál rossz hatalmakat;
Elitekre semmit nem ad.
Nem akadémikus műnyelv,
Hanem néhány igaz, hű elv
Vihet az Isten elébe;
Szeretet,
Szerelem,
Béke.
Vízöntő poétikája
Nincs műanyagból csinálva.
Múlt és Jövő közt a Jelen;
Amint lent, éppúgy odafenn.
Vízsugár hátra-előre;
Múlt-mélybe,
Jövő-tetőre.
Múlt-mélybe,
Jövő-tetőre...
Ciklusokon át -
Előre.
Fáradt hét nyugalmas vége;
Péntek éjszaka van végre...
Nagy változás-tömkelegek
Kerestek maguknak helyet
A puszta hétköznapokban;
Október jött sebbel-lobbal.
Az Ősz az asztalon hever,
Múltat, Jelent, Jövőt kever.
Lélegzet jön hétvégére;
Fáradt hét nyugalmas vége.
Októberi csendes őszben
Csípni kezd a dér,
Hidegek a virradatok,
Hull a falevél.
Melankolikus napsütést
Szélkoncert kísér,
Valahol a láthatáron
Dörömböl a tél.
Októberben minden egyes
Remény hű barát,
Melegíti lelkünket a
Szeretetkabát.
Védem Tróját, amíg élek;
Csak az én dolgom, ha félek.
Trója városa
A Hazám,
Amíg élek, számíthat rám.
Míg lélegzem, le nem dőlhet,
Állni fog, míg meg nem ölnek.
Bár a túlerő brutális,
Amíg élek,
Lesz Hazám is.
Nem érdekel pénz, sem érdek;
Védem Tróját, amíg élek.
Urál vidéki szellem-őshazák
Ágrajzos honjukban gubbasztanak,
S mint a holt anyag,
Eloszlanak.
Holt létükre nagyon sokáig éltek,
Bár annyit sem értek,
Mint a tömérdek papírhulladék,
Mely utánuk selejtezésre vár...
Szaktudomány erőszakolta légvár.
Doktrínáktól terhes mellébeszéd
Hajigálta nevében szerteszét
A krónikáink őstörténetét,
Arany, Jókai hiába tiltakoztak,
Szavuk mit sem ért,
Sok hűhó volt a komoly tudományban
Végül miért?
A mínusz semmiért...
Urál vidéki szellem-őshazák
Generációkat vezettek félre,
Eltéve jégre
Minden nyomot,
Amit a Régmúlt
Számunkra
Hagyott...
Ráborult a
Magyar Lelki Tájra
A szaktudomány sötét éjszakája.
Urál vidéki szellem-őshazák...
Milyen sok könyvet írtak meg
Hiába,
Mennyi energia veszett a kárba
Miattuk..
Hamis világ,
Sohasem volt kapu...
A végeredmény:
Se por,
Se hamu...
Tudományos nagyképűség,
Külföld-követés...
Nagyon sokára lett
Megkönnyebbülés...
Európa sötét egén
Indogermán kultúrfölény
Ostoba fellege tornyosult,
Indogermanizálva lett a múlt,
Nem fértünk a magasztos "őshazába",
Ki lettünk űzve
Messze;
Az Urálba...
Tollal rajzoltak
Őshazát,
Elődöt;
A szaktudomány árnyékra vetődött,
Múltat bitorolt a teória,
Lett ágrajzos
Ál-mitológia.
Belterjes, hamis nyelvészeti múlt
Nem tudott gyökeret ereszteni,
Csaknem mindent újra kell
Kezdeni.
Nem jöttünk az Urálból,
Nem éltünk ott soha,
Mi itt vagyunk,
Az Urál vidéke
Más népek hona,
S az volt a múltban is.
Csődöt mondott a tudományos
Hiúság...
Urál vidéki szellem-őshazák...
Október Apó selejtez,
Múltat lezár,
Jövőt tervez.
Most kell mindent megidézni,
A bajok szemébe nézni,
Idő-ladikot vizsgálni,
Eresztéket reparálni,
Amitől majd frissen oson
Veszedelmes szorosokon
Majdani Tavaszok elé,
Értelmes új Célok felé.
Ember tervez,
Isten rendez;
Október Apó selejtez.
