Húsvétra készülve

Húsvétra készülve,
Lét-asztalhoz ülve,
Múlt és Jövő együtt mereng
Jelenné feszülve.

Köd ül még az árkon,
A csupasz faágon,
Egzotikus pénz-ábrándok
Átka a világon.

Múlt és Jelen terhe
Görnyed a lelkünkre,
Reméljük, hogy a Jövő még
Nincs megvetemedve.

Húsvétra készülve,
Lét-asztalhoz ülve,
Múlt és Jövő együtt mereng
Jelenné feszülve.

Nemzetállamról - nagypénteken

Nagypéntek van,
Ma nem szól a harang;
Vöröslő Múltat hord vállán e nap,
Piros ruhában prédikál a pap.

Nagypéntek van,
A csendes templomok -
Ahol az Örök Főpap néz ma szét -
Őrzik Múltunk és Jelenünk Hitét.

Nagypéntek van,
Megvan még a Hazánk;
Sokan haltak,
Még többen éltek Érte;
Méltók vagyunk-e Hozzájuk mi is?

                     *

Kell-e még a nemzetállam?
Jelent nekünk valamit?
Kell-e vajon a becsület?
Kell a hűség?
Kell a hit?

Kell-e nekünk Magyarország?
Kell-e,
Legyen-e Haza?
Vagy a doktrína-csomagnak
Lehet végül igaza?

                  *

Nagypéntek van,
Ma nem szól a harang;
A drónok, atombombák korszakában,
Globalizált pénz-regnum idején
Van-e személyes Szabad Akarat?
Felelnünk kell-e
Jövőért?
Hazáért?

                *

Cohn-Bendit kell nekünk,
Vagy nemzetállam?
Világ-liberalizmus,
Vagy
Haza?

                *

Nagypéntek van...
Ma nem szól a harang..
Van-e bennünk még Szabad Akarat,
Meg Hit?
Ha van -
A Haza megmarad.

             *

Múltunk néz ránk
A Jelenen keresztül;
Minden porszemben,
Esőcseppben ott van,
Minden hajnali sóhajjal üzen:
Személyes felelősséggel születtünk,
Alóla nem bújhat ki senki sem.

           *

A doktrína csak halott szóözön,
Istenek, léleknek nem is köszön,
Csak dudva a vén templom oldalán..
Múlandó,
Kártékony,
Gonosz,
Profán...

Nem pénz-globális összeborulás
Kell a világnak,
Csak...
Valami más...
Önrendelkező kicsi közösségek,
Családok,
Nemzetek...
Alulról növekedve nagyra törnek,
És körbe ölelik a nagyvilágot,
Az ember csupán
Általuk lesz
Áldott...

                 *

Nagypéntek van.
Ma nem szól a harang...
Jézus e napon szenvedett meg értünk...
Elmúlt a Tél
A hó,
Az olvadás...
Míg ember él a Földön..
Volt is,
Van is
Lesz is
Feltámadás...

               *

Csendesen szól a bennünk élő Isten...
Ma is, Mindig teremt
A tiszta Hang...
Nagypéntek van.
Ma nem szól a harang...

Ugocsa most se coronat

Ugocsa most se coronat,
Nem adunk se húst, se lovat!

Vén sátánt kerítés fogad,
Globál doktrína ott rohad.

Rossz tavaszban világ hasad,
Vagy elpusztul,
Vagy megmarad.

Ugocsa önmaga marad,
Amíg élünk:
Non coronat!

Életellenes doktrínák

Életellenes doktrínák
Üstjében serceg a világ.

Nemesebb részeit rágja
Multikultúra ragálya.

Kenetteljes szónoklatok;
Száz gonosz közhely csikorog.

Csak Nemzetek
Közösségek
Által lehet Jövő...
Élet...

Szent játék vagy profán játszadozás - 15. rész

Tizenötödik rész

A boldogsággal kapcsolatban igen sok tévhit és félreértés van forgalomban, nem árt foglalkoznom vele.

A boldogság csak ember és világ harmóniájának részeként értelmezhető, mint állapot. Mindenki lehet boldog, és ez az állapot akkor is életre szóló élmény, ha csak pillanatokig tart, és sohasem ismétlődik.

A jelenlegi tudomány még nem szerezte meg a boldogság definíciójához, sőt még a vizsgálatához szükséges jártasságot sem. Ezért általában félvállról veszi, komolyan nem foglalkozik vele, ahogy a modern filozófia sem.

Nézzük, mi az, amit rendszeresen összetévesztenek a boldogsággal:

v  Anyagi javakban való bővelkedés

v  Sikeres vérbosszú

v  Sikeres megmenekülés valamiféle veszedelemből

v  A hatalom „érzése”

v  Üzleti siker

v  Háborús győzelem

v  Diploma megszerzése, vagy nehéz vizsga teljesítése

v  Váratlan szerencse

v  Vetélytárs felett aratott győzelem

v  Sportsiker

v  Vallási extázis

v  Alkohol vagy drog előidézte mámor

v  Orgazmus

A felsoroltak mindegyike része lehet valamiféle örömérzésnek, de mindegyik nélkülözi a valódi boldogsággal járó teljesség állapotát. A boldog ember a boldogság állapotában

v  teljes mértékben otthon van a világban

v  és önmagában,

v  tökéletesen elégedett,

v  nincs ellensége,

v  nincs bűntudata

v  veszedelem nem fenyegeti.

Az utolsó kettő némi magyarázatot igényel. A boldog embernek lehet ellensége, távlatosan veszélyben is lehet, de a boldogság állapotában ez nem számít, nem releváns. A boldog ember kész ellenségével békét kötni, és bátran néz szembe a veszedelemmel is.

A boldogság olyan állapot, amely még sok vizsgálatot igényel annak ellenére, hogy az emberiség zöme már feltehetően ismeri.

Visszatérnék az első listához.

v  Anyagi javakban való bővelkedés

A ma legáltalánosabb boldogságpótlék. A polgári alapú, anyagi javakra koncentráló boldogságfelfogás elengedhetetlen része, pedig voltaképpen másodlagos. Leginkább negatív mivoltában van jelen a köztudatban, mert számos ember irigyli azokat, akik anyagi javakban bővelkednek, vagy akikről ezt tételezik fel.

Természetesen semmi sem zárja ki, hogy a boldog ember az anyagiaknak (is) bővében legyen. A gyakorlatban azonban ez általában másodlagos.

A modern tudomány a polgári világnézet hatására két évszázada igyekszik olyan vegetatív lénynek feltüntetni az embert, aki számára voltaképpen semmi egyéb sem fontos, csak testi szükségleteinek kielégítése. Ez azonban nem tartható.

A dolognak megint ellenkező értelemben van jelentősége. Az éhező ember valószínűleg nem tud boldog állapotba kerülni, de a jóllakottság vagy a rendszeres étkezés nem a boldogság, csupán a fizikai lét alapfeltétele.

A polgár egyik fő szenvedélye az anyagi javak felhalmozása. A gyakorlatban ez sohasem ad elégedetlenséget, hanem szenvedélybeteggé tesz. A gazdagok zöme állandóan új javakra, még több pénzre éhes. Anyagi javakból és pénzből lehet sok, de a számukra sohasem lehet elég.

Heinrich Schliemann, aki meggazdagodván abbahagyta a pénzcsinálást, kivétel a szabály alól. A legtöbb meggazdagodott embernél maga a további gazdagodás válik életcéllá és életre szóló szenvedéllyé, ami hatékonyan akadályozza meg a boldog állapot létrejöttét. Az ezzel kapcsolatos emberi tapasztalatok azok, amelyekre támaszkodva a modern gondolkodás a boldogságnak a létét is tagadni igyekszik. Pedig ez egyáltalán nem „bizonyíték a boldogság lehetetlenségére”, csupán a polgári világ egyik szánalomra méltó szenvedélybetegsége.

v  Sikeres vérbosszú

Ez semmiféle boldog állapotnak része nem lehet. Elégedettséget kétségtelenül okozhat, de nemcsak az elpusztított emberi lény halála miatti esetleges bűntudat terhelheti, hanem a megbosszult személy miatti gyász is. Az esetleges fenyegetettség érzése itt egyáltalán nem távoli, aligha zárható ki.

Komor, fájdalmas öröm lehet, de nem boldogság.

v  Sikeres megmenekülés valamiféle veszedelemből

Ez már közelebb járhat a valódi boldogsághoz, de leginkább mérhetetlen megkönnyebbülést jelent. Hogy ezen kívül még mi színezi, a helyzettől függ.

v  A hatalom „érzése”

Az „istenember érzése”, a XX. századi diktátorokkal kapcsolatban sokat beszéltek róla. A profán isten, aki poklot rendez be a világ egyik része számára, míg maga valamiféle profán mennyországban él.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a hatalmat birtokló emberek zöme sohasem elégedett. A hatalomhoz üldözési mánia járul, ezek az emberek vagy eredendően pszichopaták, vagy azzá válnak. Hitler vagy Sztálin lehet erre a példa. Talán ez a státusz az, ami a valódi boldogság állapotát a leginkább kizárja.

Úgy gondolom, a hatalom birtokosai közül a felkapaszkodott diktátorok nemigen lehetnek boldogok. Nyilván nem hiányzik belőlük a büszkeség, vagy az önbizalom, de életük boldogságát nyilvánvalóan feláldozták a hatalom megragadása és megtartása érdekében.

Ami azonban a királyi családba született, legitim uralkodókat illeti, az ő esetükben nem zárnám ki a boldogság lehetőségét. Ehhez azonban talán sokkal bátrabb döntésekre van szükségük, mint a hétköznapi embereknek. Az uralkodói státuszhoz jó esetben erős kötelességtudat és empátia is járulhat. Ha ez egyesül a munkatársak sikeres megválasztásának képességével, és bátor személyes döntésekkel, a hatalom csúcsán élő ember sincs tökéletes magányra kárhoztatva.

Apropó: magány. Úgy vélem ez is kizárja a boldogság állapotát, bár a csöndes elégedettséget nem feltétlenül.

v  Üzleti siker

Ez nem ellentétes a boldogság állapotával, annak értékes része lehet. Harmonikusan élő, körültekintő, empátiával rendelkező emberek képesek rá. Ilyenkor az üzleti siker a felhőtlen boldogság egyik elemét képezheti. Ha azonban az üzlet szenvedély, hasonló helyzet állhat elő, mint az anyagi javak halmozása esetén.

v  Háborús győzelem

Elismerem, hogy eufóriát, okozhat, sőt annak tömeges változatát is előidézheti. De ez sem igazi boldogság, csupán a túlélés, a katasztrófák megszűnésének, a gyűlölt ellenség legyőzésének kiáradó érzelemhulláma. A pattanásig feszült idegrendszerek megnyugvásának eufóriája.

v  Diploma megszerzése, vagy nehéz vizsga teljesítése

Ez is lehet a valódi boldogság része, ha tartalmazza a jól végzett munka örömét. Önmagában nagy öröm, de még nem boldogság.

v  Váratlan szerencse

Ez nagy öröm lehet, de fő eleme a megnyugvás, vagy a veszély elhárulta fölött érzett öröm.

v  Vetélytárs felett aratott győzelem

A háborús győzelem egyéni válfaja. Nagy öröm, de nem igazi boldogság. Ha erkölcsi tényező is szerepet játszik benne, akkor akár annak is részét képezheti.

v  Sportsiker

Az igazi boldogság részét is képezheti, ha a többi tényező is jelen van. esetenként azonban a háborús győzelem békés válfaja. Egyes komponensei, mint például a labdarúgásban a gólöröm, bár intenzitásban esetenként az öröm minden más típusát meghaladják, nem képezik az igazi boldogság részét, mert hiányzik belőlük a teljesség élménye.

v  Vallási extázis

Igen nagy intenzitású örömérzet lehet, de miszticizmus színezheti, és aligha része az igazi boldogságnak, mert annak szinte az összes többi tényezője hiányzik belőle. Sőt az igazi boldogságot a vallási rajongó gyakran még bűnnek is érezheti.

v  Alkohol vagy drog előidézte mámor

Ez van a legtávolabb a valódi boldogságtól. Esetenként még örömmel is járhat, de szákutca. Az alkohol vagy drog előidézte mámor a boldogságnak éppen ellentéte: a közöny eufóriája.

v  Orgazmus

Akár az igazi boldogság részét (is) képezheti, de csak a másik ember örömével együtt.

Ezekkel szemben: mi az, ami valószínűleg mindig a részét képezi az igazi boldogság állapotának?

v  Szeretet

v  Szerelem

v  Családi harmónia

v  Az alkotó munka öröme

v  Önbecsülés

v  Önbizalom

v  Elégedettség

v  Nyugalom

A boldogság nem valami alacsonyrendű érzés, nem a kicsinyes, jellemtelen és ostoba emberek mákonya; ahogy a századforduló „filozófiája” hajtogatta – a boldogság az ember erkölcsös célja.

„Boldogság nélkül az élet tébolyult és szánandó kísérlet marad.”[1]

Az erkölcsi igazság fogalmát akkor is feltételeznünk kell, ha sokan nem hisznek, mások pedig csalódtak benne.

Hogyan kapcsolódik mindez a költészethez, különösen a jelen költészetéhez?

Jelen és jövő egységet képez, és a múltból táplálkozik. A jövőt a jelen alapozza meg. Az újkori történelemből megtanultuk, hogy a méltó jövő záloga mindig hagyomány és újítás emberhez méltó egysége.

A hagyománynak minden nemzedék életében meg kell újulnia, nem lehet akadály, holt súly, nem válhat a fejlődés ballasztjává.

Milyen a jó költészet?

A fentebbi fejtegetésben arról volt szó, miféle ügyeket kellene szolgálnia a költészetnek, ha vállalná az emberiség által rá ruházott küldetését.

A fentebbiekből kitűnt: nevetséges dolog azt állítani, hogy a lírának ne volna dolga a világban. Ráadásul nem is beszéltem olyan, talán minden másnál aktuálisabb kérdéskörről, mint globális és lokális viszonya, jelentősége az emberiség közeljövőjében. Erről alább még szólni fogok, mégpedig a líra konkrét feladataival kapcsolatban, hogy a politikai szempontokhoz való kapcsolódást elkerüljem, mert az a véleményem, hogy a jelenleg forgalomban lévő elterjedt politikai eszmerendszerek egyike sem képes az emberiség méltó jövőjét biztosítani, vagy akár megalapozni. Zsákutcába vinne kontroll nélkül a baloldal is, a jobboldal is.

Van hát a lírának feladata bőven. Vagyis: lenne…

A jelenlegi hivatalos (kanonizált) költészet, a státuszlíra ezeket a feladatokat nem tudja, és nem is akarja megoldani.

Milyen a jó költészet?

Az alábbiakban ezt veszem számba.

Folytatása következik.

---

[1] SANTAYANA, George, Idézi: FALUDY György – Jegyzetek az esőerdőből, Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1991.

Úgy terem itt a hazaáruló...

Úgy terem itt a hazaáruló,
Mint árok partján a árvacsalán...
Kígyóként kúszik a jelen falán
Az árulás...
Tagad Hazát,
Magyarságot,
S a tömérdek hazugságot
Úgy zabálja,
Mint szamár
A gazt...

Úgy terem itt a hazaáruló,
Mint részeg orgián a förtelem...
Táncol a sok erkölcsi holttetem
Pénz szavára...
Megtagad Célt,
Emberséget;
Szabad létére
Világ-úrért
Béget...

Úgy terem itt a hazaáruló,
Mint elhagyott udvarokon a gyom,
Tömegük
Ha nem vigyázunk,
Pusztulásba nyom...

Add, Uram,
Hogy kicsik maradjanak,
És ezredannyit se árthassanak,
Mint nagy gátnak
A legkisebb halak...

Segítsd meg őket, Istenem,
Hogy ne árthassanak,
Ne büntesd őket,
Soká éljenek,
Hiszen tudod,
Belőled
Egy taktust sem értenek...

Talán mégis lesz Kikelet...

Talán mégis lesz Kikelet...
Gazdátlan Idő szemereg.

Felhő-módra örvénylenek
Beváltatlan ígéretek.

Hazug eső tördelt ágat,
Töltött sunyi pocsolyákat.

Talán mégis lesz Kikelet,
Álmos Nap a világ felett.

Lucskos, makacs hócafatok
Felett a Megváltás ragyog.

Újra áldó napsugarak
Melegítik a falakat.

Talán mégis lesz Kikelet,
Megint látunk kéklő eget.

Isten nem büntet,
Ne feled;
Talán mégis lesz Kikelet.

Kései hószakadás

Kései hószakadás,

Reszket a vén Mikulás...

Kikeleti Télben,

Jeges hófehérben

Néma a vágyakozás.

Kései hószakadás,

Reszket a hálaadás,

Idősivatagban,

Vén globális fagyban

Késik a rügyfakadás...

A vadkanra fogott gyilkosság - 16. rész

16. Rész

Ha egy kissé nagyobb távlatból nézzük a helyzetet, sajnos meg kell állapítanunk, hogy a baj csaknem elkerülhetetlen volt. Csáktornya áttekinthetetlen vendégserege, a „nagy palotában” tanyázó tömeg puszta léte eleve alkalmat adott a gazemberek megjelenésére, akaratlanul is fedezte őket, megadta nekik az elvegyülés lehetőségét. A várkapitány akkor sem tudta őket ellenőrizni, ha akarta.

Az eddigiektől eltérő fegyelmet kellett volna meghonosítani Csáktornyán. Legkésőbb a vasvári béke hírére. Egyáltalán nem volt – vagy nem lett volna – nehéz megérteni, hogy Zrínyi státusza ettől sokkal érzékenyebbé vált. A vasvári béke megkötése után Zrínyi Miklósnak körülbelül államfőnek kijáró védelemre lett volna szüksége.

Tartott is Zrínyi környezete a veszélytől – de aligha jó irányból:

„Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte: Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait]; semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc. Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál.”

Érezték, hogy veszély fenyeget, csak azt nem tudták felbecsülni, hogy miféle. A régebbi beidegződések működtek bennük. Az őt féltő barátokkal és hozzátartozókkal szemben Zrínyinek igaza volt.

„semmit sem vétettem”

A bécsi kormányzat aligha engedhette meg magának ebben a pillanatban, hogy nyíltan Zrínyi ellen forduljon, hiszen Európa szemében éppen a horvát bán volt a császár legderekabb alattvalója. Korábban már elmondtam: nem gondolom, hogy a megbízók a császár közvetlenül kifejezett akaratát hajtották végre, és azt sem hiszem, hogy Lipót előre tudott volna a merénylet tervéről.

Végrehajthatták-e a gyilkosok a merényletet éppen Bécsben?

Azt gondolom, ebben az esetben éppen a császári kormányzatot hozták volna hihetetlenül nehéz, talán megoldhatatlan helyzetbe. Ha Bécsben Zrínyit meggyilkolják, a kormányzat valószínűleg mindent elkövet a tettesek kézre kerítése és brutális megbüntetése érdekében. Nem biztos, hogy meg tudta volna győzni a közvéleményt arról, hogy a gyilkosságban ártatlan, még akkor sem, ha valóban az.

Zrínyit nem lehetett Bécsben meggyilkolni. A gyilkosok ezt valószínűleg alaposan végiggondolták. Egyetlen lehetőség maradt: még ma. Ma, azaz 1664. november 18-án, közvetlenül a vadászat után.

Addigra már jól kiismerték magukat a csáktornyai udvar életében. Nemcsak azt tudták, pontosan hogyan is zajlik itt egy vadászat, hanem ezer apró jelből következtethettek rá, hogy mikor mit várhatnak. A palotai személyzetek sehol sem tartoznak a különösebben hallgatag és diszkrét népek közé.

Zrínyi másnap el akart utazni. Nyilván már ki is adta a megfelelő parancsokat. Ezek több tucat embert mozdíthattak meg, egyesek csomagoltak, mások a kocsikat, az úti holmit készítették elő, megint mások a lovakat válogatták, megint mások azt találgatták, ki lesz a kíséret tagja. Aki figyelmes, érzékelheti a jeleket. Nem is biztos, hogy különösebben figyelmesnek kell lenni, hiszen szinte mindenütt akad pletykás cseléd, nagyotmondó kocsis.

Zrínyi másnapi utazásának híre akár pánikot is kelthetett a gyilkosok között. Tüstént követte azonban egy új hír: ma is vadászat lesz.

A főúri vadászat előkészítése legkésőbb délelőtt megkezdődhetett, a parancsot Zrínyi Miklós már reggel kiadhatta. Ez is mozgásba hozta a palotát, a gyilkosok egy órán belül megtudták. Paka esetleg még hamarabb is, lévén vadász. Magliani délelőtt már biztos lehetett benne, hogy Zrínyi vadászni megy a vendégeivel. Nem tudni, volt-e dolga annak elintézésével, hogy maga is mehessen, vagy önként csapódhatott a társasághoz. Az utóbbi a valószínűbb, a gyilkos valószínűleg a kevésbé rangos vendég státuszában tartózkodott Csáktornyán.

Nyilván az is a segítségére volt, hogy eddigi tapasztalataiból egyértelműen tudta, a nagyúr és vendégei mindig ebéd után indulnak vadászni. Több órája volt az esetleges előkészületekre.

Ha felkészült, leginkább azért kellett imádkoznia, ne változzon meg hirtelen az időjárás, és hogy Csáktornyán nem történjék semmi rendkívüli, ami esetleg otthon marasztaná Zrínyi grófot.

Eleve lemondott arról, hogy a merényletet a voltaképpeni vadászaton hajtják végre. Nem vinnék el szárazon. A vadászat alatt neki és Pakának a lehető legnyugodtabban kell viselkednie. Maglani valószínűleg el sem sütötte a fegyverét. Főleg azt nem, ami valahol a ruhájába volt rejtve. Talán Paka sem lőtt ezen a vadászaton egyszer sem. Nem tudni, mi volt a feladata, valamelyik vendéget kísérte-e, vagy valami más posztot töltött be. Mindketten remélték, hogy a vadászaton nem történik semmi rendkívüli. Nagy galibát okozhatott volna, ha feltűnik egy valódi sebzett, feldühödött kan. Egyelőre csak várniuk kellett. A gyilkosságnak a vadászat után kellett végbemennie.

Minden előkészületet be kellett fejezniük. Maglianinak szüksége volt egy gyors, az átlagos paripánál sokkal gyorsabb lóra. Ha átgondoljuk a tervet, könnyen belátjuk, hogy ez elkerülhetetlen. Zrínyi udvarában sok embernek, elsősorban sok fegyverfoghatónak volt kitűnő lova, és ezekkel kell esetleg versenyt futni. Nem könnyű feladat, de nem is megoldhatatlan. Egyértelműen pénz kérdése. A megbízónak a pénztárcájába kellett nyúlnia, de ettől aligha riadhatott meg, hiszen a merénylet bizonyos értelemben véve maga is pénz kérdése volt. Hogy a merénylőnek az átlagosnál jobb hátaslóra van szüksége, magától értetődik.

Valószínűleg már ezen a remek paripán érkezett Csáktornyára. Zrínyi lovászaiban igazán megbízhatott, hogy lelkiismeretesen viselik a vendégek hátasainak gondját. Mire megérkezett, már nyilván kellőképpen megtanult bánni a lóval.

Magliani nyilván nagyon jó lovas volt, ami a XVII. századi Magyarországon nemigen mehetett ritkaságszámba, hiszen a nemesek zöme az volt. A ló a mindennapi élet fontos eszköze, harcban és munkában az ember legfontosabb társa. Egy nemesi vendég remek paripával, a csáktornyai vár személyzetének körében ez aligha kelthetett gyanút.

A merénylet tervének az a leggyengébb pontja, hogy Magliani hogyan és mikor kerül a tett helyszínére. A tervnek ezt a részét a gyilkosok nem tudták igazán körültekintően végrehajtani, mert nem is lehetett. Itt volt a kockázat a legnagyobb.

A helyszín kiválasztása döntő fontosságú tényező volt a gyilkosok számára. Bethlen Önéletírása nem tesz említést arról, hogy a vadásztársaság tagjai Zrínyi és Paka távozása után lövést hallottak volna. Feltehetően azért, mert nem is hallottak.

Nyilván megvolt a kocsik szokásos helye az erdő közelében. Gyakran volt vadászat, a megszokás a gyakorta végrehajtott dolgok esetében pedig mindennél nagyobb úr. Talán már évek óta mindig ugyanott álltak meg a kocsik. Ez nem lehetett az erdőtől túlságosan messze, de nagyon közel sem. Az elejtett vadakat az erdőből ki kellett hurcolni, viszont a vadászat irányítójának is szüksége volt némi átlátásra. A vadászatot a korban úgy szervezték meg, mint valami hadműveletet. Ha a kocsik képviselte bázis – a parancsnoki harcálláspont – túlságosan közel van a fákhoz, nem alkalmas rá, hogy onnan vezényeljék a vadászatot. Az irányító nem tudja szemmel tartani, átlátni, hogy hol mi történik éppen.

A leírásból kitűnik, hogy a vadászat legfőbb irányítója nem Zrínyi Miklós volt.

„puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót”

A kocsik állandó várakozóhelye tehát az erdőhöz közel lehetett, de nem közvetlenül a fák alatt.

„Paka után elnyargala”

Elnyargalni csak akkor láthatták őket, ha a várakozóhely és az erdő széle között volt még némi távolság. A kiválasztott helyszín tehát nem volt túlságosan messze, de nagyon közel sem. Gyors lovaglással már néhány perc alatt olyan távolságra lehet kerülni, ahonnan a puskalövés nem hallható. A bő tizenöt éve véget ért harmincéves háborúval kapcsolatban elég sűrűn olvasni megjegyzéseket, amelyek arról számolnak be, hogy valamelyik fél, vagy némelyik kontingens parancsnoka túl messze állt az eseményektől ahhoz, hogy meghallhassa a puskaropogást.

Itt pedig korántsem lehetett szó puskaropogásról, legfeljebb egy vagy két lövésről. Ezek közül az egyik fegyver – ami Maglianinál volt – kisméretű, minden bizonnyal csupán kisebb pukkanást hallató kovás lőfegyver lehetett, a kor kézi fegyverei között ez volt a „csúcstechnika”.

A helyszínt a kocsik állandó várakozóhelyének ismeretében, ahhoz viszonyítva kellett a gyilkosoknak megválasztani.  Feltehetően olyan távolságban volt, hogy a lövéseket a kocsiknál már ne lehessen hallani. A gyilkosok szempontjából ez alapkövetelmény lehetett.

Nem alakult minden a tervnek megfelelően. Magliani kénytelen volt módosítani az előre kitervelt mesén. Elmondta, hogy:

„õ hozzálõ, elfut a disznó”

Azaz kénytelen volt elismerni, hogy elsütötte a fegyverét. Ezzel voltaképpen beismerő vallomást tett, de senki sem vette észre. Fentebb már említettem: nem azért kényszerült erre, mert attól félt, hogy a kocsiknál meghallják a lövést, hanem attól tartott, hogy a nyomába szegődött üldözők fogják hallani.

A gyilkosság helyszínén leadott lövéseket a várakozóhelynél, a kocsiknál nem lehetett hallani. Talán a gyilkosok ezt előre ki is próbálták. Természetesen az is nagyon fontos követelmény volt a helyszín kiválasztásánál, hogy viszonylag közel legyen az erdei utakhoz, ösvényekhez, illetve ezek valamelyikéhez, mégse lehessen könnyen megtalálni. Úgy gondolom, éppen ez volt a merénylet sikerének egyik legfontosabb tényezője.

Eredetileg talán az lehetett a terv, hogy Magliani a vadászatról nem tér vissza, hanem az erdőben maradva a helyszínen, vagy annak közvetlen közelében várakozik. Talán más főúri vadászatokon erre volt mód, itt végrehajthatatlannak bizonyult. Ha Magliani arra számított, hogy igyekszik minél jelentéktelenebbé válni, akit senki sem keres, akinek a hiánya senkinek fel nem tűnik, csalódnia kellett. A vadászok a jelek szerint pontosan számon tartották a résztvevőket, a vadászatról egyáltalán nem lehetett csak úgy eltűnni. Ha valaki a kürtjelre nem jött elő az erdőből, érte mentek, és megkeresték. A korábbi vadászatokon Maglianinak ezt meg kellett tapasztalnia, de még valószínűbb, hogy Paka világosan közölte is vele.

Ezért került bele a tervbe a vitathatatlanul legkockázatosabb mozzanat.

1664. november 18-án a vadászat rendben lezajlott:

„No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak.”

Véget is ért.

„s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.”

Most jött el a gyilkosok pillanata.

És Magliani?

Ő ebben a pillanatban már nyeregben ül. Nyilván lóháton érkezett a vadászatra, ahogy a résztvevők többsége.

„Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is.”

Magliani tehát lóháton ül, elvileg azért, mert a társaság hamarosan indul haza. Úgy tűnik azonban, hogy rajta kívül igen kevesen pattantak még nyeregbe, talán senki. Ez a későbbiekből derül ki, hiszen senki sincs, aki azonnal a nyomába tudna szegődni a gyilkosnak.

Úgy gondolom, ez az első olyan pillanat, amikor Zrínyi Miklós horvát bán, európai áttekintésű magyar államférfi személyes biztonsága csődöt mondott. Nem létezett biztonsági szolgálat, még az úr fokozottabb védelmével megbízott személyek sem voltak. Senki sem állt készenlétben. Ha bárki is akad a társaságban, aki a „biztonsági szolgálat” szerepét betölti, maga is lóra ül, méghozzá harcra készen. Ez csírájában hiúsíthatta volna meg a merényletet.

A „vitézi ösztön alapján álló védelem”, ami a korabeli csatákban nagyon jól működött, és mindig megóvta Zrínyi életét, testi épségét, ebben a helyzetben már nem elegendő. Ezt éppen magának, Zrínyi Miklósnak kellett volna idejekorán tudomásul vennie.

Következik a gyilkossági terv két kritikus pontja.

Az első:

„Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét,”

Megjelenik Paka, és mond valamit a bánnak. Fentebb már bőségesen beszéltem róla, hogy mit gondolok erről, nem bocsátkozom ismétlésbe. Paka horvátul beszél, a közelebb állók közül senki sem érti. Egyedül Zrínyi és ő érti, amit mond.

Magliani közben feszülten várakozik – lóháton.

Zrínyi úgy dönt, utánajár annak, amit Paka mondott.

„meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök.”

Előtte maga tiltja meg, hogy kövessék.

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

Zrínyi úgy gondolja, magának kell az ügyet tisztázni, bármi is legyen az. Fel sem merül benne, hogy veszélyben van. Abban a hitben távozik, hogy néhány percen belül visszatér a vadásztársasághoz, épen és egészségesen.

Ez a következő olyan pillanat, ahol a horvát bán védelme csődöt mondott. Zrínyi Miklós maga többször is leszögezte katonai elméleti és politikai munkáiban, hogy a háború során a vezérnek vagy az uralkodónak kiemelt figyelmet kell fordítania személyes biztonságára, mert esetleges súlyos sebesülése vagy halála a hadjárat vagy az egész ország sorsát veszélyezteti. Neki magának is ehhez kellett volna magát tartania. Zrínyi már nem volt magánember, sehol sem, odahaza sem. Mindenütt az ország vezetője, a magyar remények záloga. Ha nem jut arra a finoman szólva is botor elhatározásra, hogy egymaga indul el egy megbízhatatlan személy, „egy bolond” társaságában, készületlenül az erdőbe bármilyen oknál fogva, akkor a merénylet kivitelezhetetlenné válik.

Egy esetleges „biztonsági szolgálat” készenlétben álló fegyveresei maguk is nyeregben követték volna az urat minden külön parancs nélkül. Fájdalmas, hogy csupán ennyin múlt a magyar történelem egyik legtehetségesebb politikusának élete.

A „vitézi ösztön alapján álló védelem” látványosan csődöt mondott. Guzics parancsot kapott, hogy ne kövesse Zrínyit, maradt hát – esetleges rossz sejtelmei ellenére is.

Valamikor itt hangzik el először a bűvös szó: vadkan. Vagy itt, vagy közvetlenül a bán távozása után.

Zrínyi elment.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala;”

Nem úgy ment el, mint aki valami igazán komoly feladatra készül. Csak néhány percre akarja magukra hagyni a vendégeit, addig legfeljebb beszélgetnek. Úgy viselkedik, mint magánember a saját háza táján. Rettenetes hiba.

Elhangzik a „vadkan” szó. Alighanem Magliani szájából.

Egy pillanatra megállnék. Fentebb már részletesen kifejtettem, mennyire abszurdum lenne, ha Paka ezzel állna Zrínyi gróf elé:

„Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk.”

Ebből az derült volna ki, hogy Paka – az uradalom hivatásos vadásza – többszörös kötelességszegést követett el. Nem teljesítette a feladatát vadászat közben, hanem valahol egymaga vadkan után bóklászott. Az állatot megsebesítette, de ezt csak most utólag jelenti, ráadásul nem is annak, akit ez illet. Egy uradalmi vadász számára az ilyen eset nyilván a karrierje azonnali befejezését jelentené.

Furcsának tűnik, de Magliani szájából talán hitelesebb volna a sertés-mítosz. A balfék idegen, aki nincs tisztában a szokásokkal, a vadászaton elkóringyált, és kétbalkezes, kezdő vadász módjára esztelenül lövöldözött összevissza. Ebben az esetben is felelősségre vonnák azt a vadászt, akire Maglianit bízták, mért engedte elkódorogni a fiatal olaszt.

Bethlen pontosan tudta, miért írta, amit írt. Kortárs olvasókhoz, elsősorban magyar főurakhoz szól az írása. Olyanokhoz, akiknek van róla fogalmuk, hogy milyen is egy magyar főúri vadászat. Magyarul ír, bízik a nyelvi nehézségekben, meg abban, hogy a bécsi latrok nem értenek magyarul, és nem láttak még magyarországi vadászatot, egyébként is barbároknak vélik a magyarokat, akiknél minden olyan „barbárosan” van.

A vadászaton rend volt, talán még az elhasznált lövedékekkel és puskaporral is el kellett számolni. Főleg Zrínyi birtokán.

Térjünk vissza ahhoz a pillanathoz, amikor Zrínyi és Paka az erdőbe ment!

Mindenképpen Pakának kellett Zrínyi gróf elé állnia, lévén ő az uradalom alkalmazottja, aki vélhetően már több alkalommal is beszélt az úrral személyesen. Ha az általam gyanított – és fentebb részben el is mondott – ürügyek bármelyikéről volt szó, ilyesmivel csakis egy helybeli, Zrínyi által ismert, a személyzet tagjának, csaknem bútordarabnak tekintett személy állhatott elő. Idegen semmiképpen. Ha Magliani akarta volna elcsalni a bánt, mindenki azonnal gyanút fog, Zrínyi is.

Paka sikert aratott, a gróf ráharapott a csalira.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Paka után elnyargala;”

Most látják Zrínyi Miklóst utoljára élve. Nem is sejti senki, mennyire közel a katasztrófa.

Ez is fájdalmas, de el kell mondanom: Zrínyi Miklóst pontosan olyan módszerrel ölték meg, ami a bő évszázada tartó török-magyar kisháborúk legsikeresebb eljárása volt, és amiben főleg a magyarok jeleskedtek. Lest vetettek neki. Nem pontosan ugyanúgy, de az elv ugyanaz: előkészített helyre csalták, hogy meggyilkolják. A töröknek nem sikerült, a gyilkosoknak igen.

„Paka után elnyargala”

Most dobja be a köztudatba Magliani a vadkan jelszavát. Hadd higgyék a többiek, hogy Zrínyi valami sebzett kanra vadászik.

Természetesen Paka is odabökhette horvátul Guzicsnak: „Vadkan!” – ezt azonban nem hiszem, azt Zrínyinek feltétlenül hallania kellett volna, mivel a gróf csak Paka után indult el.

Csak Magliani lehetett, hacsak nem tételezünk fel még egy összeesküvőt. Utóbbi felettébb valószínűtlen.

Szerintem Magliani közelebb léptetett a két arisztokratához, és nekik mondott valamit a vadkanról. Hadd rágódjanak rajta az urak. Ez akkor történt, még mielőtt Zrínyi beért volna az erdőbe. Addig Magliani nemigen mert elindulni. Utána azonban lassan az erdő felé poroszkált. Semmiképpen sem gyorsan, az gyanút keltett volna.

Gyanút keltett így is, de sajnos későn.

„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

A „vitézi ösztön alapján álló védelem” voltaképpen nem is vizsgázik rosszul, sőt önmagához viszonyítva határozottan jelest érdemel. Azonnal reagálnak.

Kiviláglanak azonban a hibák is. Guzics kapitány parancsot ad az öccsének, aki szintén tiszt. Vegyen maga mellé, akit talál, és vágtasson az olasz nyomába. Itt derül ki a probléma. Nincsenek készenlétben álló testőrök. Az ifjabbik Guzics csak olyan embereket vihet magával, akik kéznél vannak. Például inasokat. Ezeket azonban még lóra kell ültetni, és fel is kell fegyverezni. Nem hinném, hogy az inasok fegyvert hordanának magukkal. Hogy tudnak-e bánni vele, az a másik súlyos kérdés. Talán azon az egy-két percen múlik Zrínyi élete, amíg lóra ültetik és felfegyverzik ezeket az embereket.

A „vitézi ösztön alapján álló védelem” megméretett, és elégtelennek találtatott. A maga módján jól működött, az idegen gyanús, vagy legalábbis kevéssé érthető mozdulatára azonnal reagált. Nem érezték azonban a veszély nagyságát. Talán nem gondolták, hogy a „sabaudus, Majláni nevű ifjú gavallér” valóban veszedelmes és valóban az uruk életére tör. Azt hitték, elkóválygott egy balfácán. Mindenképpen amatőr módon reagáltak. Nem volt esélyük. Egy könyörtelenül megtervezett és szokatlanul aljas merényletet kellett volna megakadályozniuk.

A vadkan meséjét a gyilkosok találták ki jó előre. Az sem kizárható, hogy a megbízatásuk eleve arra szólt, úgy öljék meg Zrínyi Miklóst, hogy a horvát bán halála vadkantámadásnak tűnjön. Józanul számba véve a lehetőségeket megállapíthatták, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy Zrínyi halálában ne lehessen azonnal a bécsi körök kezét felfedezni.

Egy vadkant természetesen nem lehet gyilkosságra felbérelni. Idomítani sem. Még ma sem. A vadkan hatalmas termetű, roppant erejű állat, ha feldühödik, elképesztő rombolásra képes. Dührohama fergeteges, ilyenkor az állat rendkívül veszélyes lehet. A támadásra azonban nem hajlamos, az ember elől inkább elbújik, vagy elmenekül. Egyetlen esetben lehet a támadására szinte teljes bizonyossággal számítani, ha megsebzik.

Nem tételezhetjük fel, hogy a gyilkosok megsebeztek, és Zrínyire uszítottak egy feldühödött vadkant. Ez így tökéletesen kivihetetlen, lehetetlen. Sebzetten a vadkan bármelyik emberre képes rátámadni. A tapasztalt vadászok egyébként ezzel kapcsolatban azt állítják, hogy a vadkan egyáltalán nem ostoba állat, és ilyen állapotában is azt az embert támadja meg, akiről feltételezi, hogy a szenvedését okozta, de ez talán csak legenda.

A vadkan ravasz állat. Képes mozdulatlanná merevedve elbújni, az ember egy lépésre haladhat el tőle, és gyakran észre sem veszi.

Most azonban Zrínyi gyilkosai egy szerfelett különös vadkant állítanak elénk. Nézzük csak meg, miféle állat is Zrínyi állítólagos támadója:

v       Megsebesül, a mese szerint Paka fegyverétől.

v       Türelmesen megvárja, amíg állítólagos megsebzője kimegy az erdőből, tájékoztatja Zrínyit, majd mindketten lóháton visszatérnek. Ez alatt legalább tíz percnek kellett eltelnie, ami idő alatt egy jó erőben lévő sebzett vadkan akár egy kilométert is megtehetne az erdő belseje felé. Mindenképpen furcsa szerzet, hiszen a fajtársainak zöme éppen így cselekedett volna, igyekezne minél távolabbra, és a rengetegnek minél sűrűbb helyére távozni, hogy az üldözőit lerázza, és valahogyan túlélhesse a sebesülést.

v       Valószínűleg meglapul a sűrűben, nem messze attól a helytől, ahol a lövés érte, és éberen várakozik. Mintha emberhez hasonlóan „bosszúra” készülne.

v       Türelmesen lapul mindaddig, amíg fel nem tűnik Paka és Zrínyi.

v       Amikor Zrínyi és Paka megjelennek, a vadkan „mérlegel”, és a két ember közül az őt állítólag megsebző Paka helyett Zrínyire támad. Mintha csak fel akarná srófolni a „bosszúja” eredményét, Paka helyett a bánt rohanja le, mert az jelentősebb személy.

v       A vadkannak nyilván volt „történelmi realitásérzéke”, mert úgy vélte, ha a jelentéktelen Paka helyett Zrínyit öli meg, fennmarad tettének emléke a történelemben.

v       Következetesen Zrínyire támad, Pakát nem méltatja figyelemre.

v       Amikor végzett, úgy véli, ideje, hogy a saját életét is mentse, és jó messzire távozik. Többé nem is látja senki.

v       Már úgyis megsebezték, és az első sebesülés miatt őrjöngve Zrínyire támad. A második lövésre azonban – ami állítólag Magliani fegyveréből éri – egyszerűen elszalad.

Ezt a maszlagot akarja megetetni a magyar közvéleménnyel a sertés-mítosz.

A vadkan mese kényszer volt, adta magát. Bevezetése azonban nagy körültekintéssel történt. Persze, a vadásztársaság tagjai hagyták magukat félrevezetni. Pedig ebben is nagy volt a hibalehetőség.

Amikor Magliani az erdőbe lovagolt, és a Guzics által utána menesztett lovasok a nyomába eredtek, a társaság tagjai már a vadkanról társalogtak. Ezzel önmagukat készítették elő Zrínyi váratlan halálának fogadására. Ha ugyanis a sertés mítosza a várakozás alatt nem ver a körükben gyökeret, Magliani számára szinte semmi esély sem marad, hogy a bán halálát megmagyarázza.

A gyilkosság igen gyorsan történt, mint a gonosztettek zöme.

Paka valamilyen ürüggyel az erdőbe hívta Zrínyit. Gyakorlatilag lest vetett neki. Zrínyi talán azért nem gyanakodott a vadászra, mert Paka régi alkalmazottja volt. Súlyos hibát követett el, az életébe került.

A sűrűbe érve megkötötték a lovaikat, és gyalog indultak tovább. A kijelölt helyszínre érve Paka valamilyen gesztussal elterelte Zrínyi figyelmét. A legkézenfekvőbb az lehetett, ha maga elé engedte a grófot. Ebben semmi feltűnő sem lehetett, Paka nap, mint nap gyakorolta, Zrínyi pedig az alárendeltjeitől és a szolgáitól megszokhatta. Olyan mozdulat, amire nem kell különösebben figyelni. Most kellett volna. Ez a mindennapos udvariassági gesztus ezúttal halált hozott.

Ez volt a legkönnyebb módja annak, hogy Zrínyi Miklós háttal kerüljön a gyilkosának. Háttal és védtelen helyzetben.

A gyilkosok ezt nem merték letagadni.

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán;”

A szituáció világos. Ha Zrínyi arccal feküdt a földön, akkor az első támadásnak hátulról kellett őt érnie. Itt egyébként Magliani meséjében látszólag zavar van, mert kiviláglik, hogy amikor az ifjabb Guzics és társai a helyszínre értek, Zrínyi már nem arccal feküdt a földön.

Erről szól a mese ezen része:

„Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni,”

Ebből most csupán annyi az érdekes, hogy Zrínyi hanyatt feküdt, amikor Guzics és társai odaértek. Akkor vajon miért kellett azt állítani, hogy eredetileg az arcán feküdt?

Nézzük még egyszer!

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni,”

Tehát:

1.      Zrínyit a „vadkan” hátulról támadta meg, és az arcára döntötte.

„, az úr arccal a földön,”

2.      Az érkező Magliani elkergette a vadkant.

3.      Zrínyi felkel, elmondja nevezetes „utolsó szavait”.

4.      A súlyosan sebesült bán leül, majd lefekszik.

„elõször ülni, osztán hanyatt fekünni,”

Miért volt szükség erre a bonyolult mesére?

A tettesek nem lehettek benne bizonyosak, hogy valaki nem fog komolyabb vizsgálatot kezdeményezni Zrínyi halálának ügyében. A jelen lévők talán nem, de bármikor megérkezhetett az elhunyt öccse, Zrínyi Péter, aki közismerten indulatos természetű ember, és akkor könnyen szorulhat a kapca.

Abban sem lehettek azonban bizonyosak, hogy esetleg Guzics kapitány nem fog gyanút, és nem csukatja le mindkettejüket Zrínyi Péter megérkezéséig. Az csaknem biztos, hogy Guzics nem érezte volna magát illetékesnek a gyanúsítottak vallatásához, és semmiképpen sem vegzálta volna őket. De az, hogy Zrínyi Péter megérkezéséig a várbörtönbe záratja őket, nagyon is valós lehetőség volt a gyilkosok számára.

Ha börtönbe kerülnének, ráadásul egymástól szigorúan elkülönítve, akkor jól egyeztetni kellett a mondandójukat, mert Zrínyi Péter érkezése után halálos veszélybe kerülhetnek.

Az egyik legkritikusabb kérdés: hogyan keletkeztek Zrínyi Miklós sérülései?

Ezt mindenképpen egyeztetni kellett, ha nem akarták, hogy az áldozat öccse rövid úton karóba húzassa őket.

Legelőször is: pontosan tudták, hogy Zrínyi Miklós az első sebet hátulról kapta.

Ha Zrínyi Péter megérkezik, esetleg megvizsgálja a testvére felravatalozott holttestét. A gyanakvó Guzics benne is gyanút ültet el. Utána felváltva hallgatja ki Pakát és Maglianit, és a kérdéseivel ellentmondásokba kergeti őket.

Még akkor is van ok a gyanúra bőven, ha a gyilkosok egyeztetnek. Azt akarják bemesélni, hogy a sebzett vadkan csöndben meglapult valahol, hogy aztán hátulról támadhasson az érkező Zrínyire. Paka a gazdáját cserbenhagyva egy fára menekült, a bán hátán őrjöngő sertést pedig Magliani zavarta el egy puskalövéssel. Utána Zrínyi felkelt, színpadias rövid beszédben igazolta gyilkosait, és meghalt.

A mese mindenképpen rossz színben tünteti fel Pakát, de roppant hízelgő Maglianira nézve. Minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Azért volt szükséges a mesét úgy alakítani, hogy Zrínyit a vadkan támadása hátulról érte, mert a valóságban is hátulról kapta az első sebet.

Hogyan keletkezhettek hát a sérülések?

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

A sűrűben, vagy a tisztás szélén Paka maga elé engedte gróf Zrínyi Miklóst, aki ebben a pillanatban háttal került gyilkosának.

Paka csak erre várt.

Talán egylépésnyire engedte maga elé a grófot, aztán felemelte a puskáját, és közvetlen közelről hátulról nyakon lőtte Zrínyi Miklóst. Zrínyi ezért esett az arcára, és ezért nem tudta használni egyik fegyverét se, sem a kezében tartott vadászpuskát, sem pedig az övén függő spádét.

A vadász nyakon lőtte Zrínyit. Semmiképpen sem tarkón, nyakon. A tarkólövés következményeit, a koponya esetleges szétesését aligha lehetett volna vadkanra fogni.

A gyilkosok - vagy legalább az egyikük – alapos ismeretekkel rendelkezhettek a lőfegyverek okozta sérülések természetét illetően. Ezen ne csodálkozzunk; a hivatásos gyilkos mindenkor tisztában van a fegyvere természetével.

„jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

Paka nyakon lőtte Zrínyit a nyaka jobb oldalán, a füle alatt. Talán kissé ferde szögben. A lövedék valószínűleg keresztülhatolt a bán testén. Zrínyi előrezuhant, arccal terült el a sűrűben. Magliani pillanatokon belül megérkezett, és kezdetét vette a haldokló Zrínyi brutális kivégzése. Először is a puskalövedék okozta sebet kellett olyanná alakítani, hogy vadkan támadására lehessen fogni.

„jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

Hogyan és mivel művelték ezt?

Talán külön erre a célra készített eszközzel. A gyilkosság előkészítése hónapok óta tartott, és a kor kézműves társadalma igazán bővelkedett a kiváló hidegfegyverek előállításához értő mesteremberekben. A múzeumok tele vannak remekül elkészített speciális fegyverekkel. Az eszköz lehetett fogazott, fűrészes, bármilyen. Amit a kedves megrendelő parancsolt.

Még az sem kizárt, hogy esetleg valóban vadkanagyarból készült. Annak idején a tudomány nagyképűen mosolygott Homérosz szavain a vadkan agyarából készült sisakokat viselő harcosokról. A XX. századi régészet aztán Kis-Ázsiában és egyebütt is bőségesen talált ilyen sisakokat, még a trójai háború korszakát évezredekkel megelőző korokból is. Számos vadkant el kellett ahhoz ejteni, hogy sátor formában összeillesztett agyarukból ilyen védőeszköz készülhessen, ami valószínűleg nagyon megnövelhette a viselőjük presztízsét. A vadkan agyarából kézifegyverek is készültek, tárgyalt korszakunkban is, különösen a Balkánon és az Oszmán Birodalomban. A fegyvernek borotvaélesnek kellett lennie. Előre tudhatták, hogy nagyon kevés idejük lesz, talán egy percnél is kevesebb.

Vajon melyikük volt a gyakorlott hóhér?

Talán Paka?

Elvileg vadász volt, számtalanszor nyúzhatott és darabolhatott fel állatokat. Vajon embert is? Nem zárható ki, hogy ebben is szerzett már korábban „szakértelmet”. Én azonban nem hiszek ebben.

Ha a gyilkosságnak ezt a legocsmányabb részét is Paka egyedül hajtotta volna végre, akkor voltaképpen semmi szükség sem lett volna Magliani jelenlétére. Ez pedig a megbízó szempontjából óriási előnyöket rejthetett volna.

Nem csupán a költségvonzatokra gondolok. Természetesen ez is lényeges szempont, hiszen Magliani aligha lehetett olcsójános. De nem ez a leglényegesebb. Ha Paka képes lett volna a gyilkosságot egyedül végrehajtani, szinte az összes fontosabb kockázati faktor kiesik. Nem kellett volna megkockáztatni Magliani elindulását, és akkor a többiek is helyben maradnak. Paka egyedül „kényelmesen” gyilkolhatott volna. Gyakorlatilag bármikor, bármelyik vadászaton. Olyankor is, amikor Csáktornyán egyetlen gyanús idegen sem tartózkodik. Sőt voltaképpen éppen ilyenkor kellett volna végrehajtania a gaztettet. Ezzel minimumra csökkenthette volna a gyilkosság felfedezésének lehetőségét.

Maglianira azonban mégis szükség volt, ez pedig azt mutatja, hogy Paka a gyilkosságot nem egymaga követte el. Ez egyben arra is választ ad, hogy melyikük hajtotta végre a gyilkosság legvisszataszítóbb részét, melyikük hasogatta fel ocsmány könyörtelenséggel Zrínyi arcát és nyakát.

Persze, végezhették ezt mindketten is, az erre a célra szolgáló fegyverből/eszközből is lehetett éppen két példány, de ezt nem tartom valószínűnek. Kölcsönösen akadályozták volna egymást. A jelek szerint minden igen gyorsan történt.

A gyilkosság a következőképpen zajlott:

Paka hátulról nyakon lőtte Zrínyi Miklóst. A bán arccal a földön hevert, amikor megérkezett Magliani, és az erre a célra készült eszközzel felhasította a bán nyakát. Igaza lehet Bethlennek, Zrínyi halálát ez okozhatta.

„jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

Erős és az alávaló mészáros munkában járatos ember pillanatok alatt véghezviheti ezt, egyetlen erőteljes, határozott vágás elég hozzá, csak a lövedék bemenetét kell megtalálni. Közben Paka asszisztált az aljas „műtéthez”, talán ő fordította közben hanyatt az áldozatot.

Ha a lövedék esetleg elakadt Zrínyi testében, most azt is eltávolították. Semmiképpen sem hagyhatták ott.

Magliani nem elégedett meg ennyivel.

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás;”

Még két „rút szakasztást” ejtett.

Nem is akármilyeneket:

„ egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi,”

Miért volt szükség erre az undorító szadizmusra, miért kínozta meg a haldoklót Magliani?

Azt gondolom, ezek a gyilkos kapkodására utalnak. Tudta, hogy jönnek utána, biztosra akart menni. Mindenképpen olyan sebeket akart ejteni az áldozaton, amelyek vadkanra vallanak. Pedig talán egy higgadt vizsgálóval szemben éppen ez keverhette volna gyanúba.

A vadkan agyarai a szájából állnak ki. Sérülést azzal okozhat, hogy erőteljesen csap a fejével. Egy földön fekvő, magatehetetlen emberen képes a fent leírt sebeket ejteni. Mind a hármat.

De…

Hogyan okozhatta ezeket mind egyszerre? Mekkora vadkan volt az, miféle szögben mozgott, és milyen formája volt az agyarának?

Magliani nyilvánvalóan elvetette a sulykot. Az üldözők miatt ideges volt, kapkodott, mindenképpen gyorsan be akarta fejezni a gyilkosságot. Tudnia kellett, hogy az első – Bethlennél utolsónak említett – sérülés önmagában is halálos. Újabb sebeket ejtenie felesleges volt, ezek semmivel sem „bizonyítják” hitelesebben a támadó sertés mítoszát, mint az első. Együtt azonban esetleg elgondolkodtathatnak egy hozzáértő embert.

A sebekkel kapcsolatban akad egy sokkal súlyosabb tény is. Visszautalnék arra, amit korábban mondtam Bethlen Miklós Önéletírásának idevágó részéről. Bravúros, nagyon gondosan fogalmazott, szóról szóra megrágott, kiválóan szerkesztett szöveg. Szikár, sokatmondó és a maga módján rejtjeles. Nemcsak az számít, amit kimond, helyenként az is nagyon fontos, amit elhallgat. Vagy amit nem cáfol.

A sebekkel kapcsolatban valami nagyon fontosat mond Bethlen:

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”

Bethlen csak Zrínyi nyakán és fején számol be komolyabb sérülésekről. Ezeket a vonatkozó szövege terjedelméhez mérten igen nagy aprólékossággal tárgyalja. Az sem véletlen, hogy mivel fejezi be:

„Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”

Zseniális megjegyzés. Sapienti sat. Bethlen nyilvánvalóan azért teszi a sérülések felsorolásának végére ezt a megjegyzést, mert tudatosítani akarja bennünk: nem csupán kiemelte Zrínyi sebeinek némelyikét, hanem felsorolta az összeset. Virágnyelven közli velünk: Zrínyi Miklós testén a felsoroltakon kívül nem volt sérülés.

Miért fontos ez?

A vadkan nem tud két lábra állni. Magliani azt állította, hogy Zrínyit egy több mázsás kan hátulról megrohanta, és a földre döntötte. Sőt:

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán;

A Magliani-féle mese szerint a vadkan megtaposta Zrínyi grófot, a hátán tombolt. Ha így lett volna, Zrínyi testének a térdhajlatától egészen a tarkójáig véraláfutással, súlyos zúzódásokkal kellene tele lennie. Pusztán ebbe is belehalhatott volna. Lehetetlen, hogy ne legyen sérülés a lábszárán és a hátán, ha azon őrjöngött a vadkan.

Az ezzel kapcsolatos következetes hallgatás Bethlen Miklós egyik legfontosabb üzenete Zrínyi haláláról. Ne feledjük: Bethlen a gyilkosságban közvetlenül nem, de a sebek tekintetében mindenképpen szemtanú, sőt koronatanú. Pontosan látta a sebeket, volt alkalma őket alaposabban is megfigyelni. Nem csupán a merénylet utáni pillanatokban, hiszen a holttestet Csáktornyán nyilván alaposan megmosták, utána pedig igen hosszan feküdt Zrínyi teteme a ravatalon. A halott mosdatásánál az ezzel foglalatoskodók pontosan megállapíthatták, hol keletkeztek sérülések Zrínyi Miklós testén, és hol nem. Bethlen Miklós információját első kézből származónak és perdöntőnek kell tekintenünk.

Folytatása következik.

Áldott esti szent Nyugalom...

Áldott esti szent Nyugalom;
Isten és Szerelem - rokon.

Odakint a profán szenved
Ezer céltalan küzdelmet.

Doktrínát gyártó pénz-vigéc
Tükrében ön-istenre néz...

Áldott esti szent Nyugalom
Alkonyi élet-partokon...

Otthon, a Szeretet helye,
Mindig a világ közepe.

Míg a Szentség szét nem széled,
Addig van emberi Élet.

Áldott esti szent Nyugalom;
Isten és Szerelem - rokon.

Szent játék vagy profán játszadozás - 14. rész

"A civilizáció alkonya, - e kijelentés pesszimizmusa csak viszonylagos pesszimizmus. Az alkony az éjszaka hírnöke ugyan, de maga az éjszaka a nap közeli eljöttét jelenti. Így van ez az emberi történelemben is: gyakran előfordul, hogy az estébe hajló alkonyt már a reggeli szürkület első fényei színezik. Úgy gondolom, hogy azok a megpróbáltatások, melyek ma a civilizációra zúdulnak, egy új humanizmustól, mely ma már elkezdődött és egyúttal kezdetét jelenti a civilizáció megújhodásának is."[1]

Nem hihetünk sem Spengler, sem mások pesszimista jövendöléseiben. Gyermekeinkre és tanítványainkra olyan világot kell hagynunk, amelyben állandó útjelzőket találhatnak, amelyek mentén eligazodhatnak. Ilyen útjelzők az örök igazságok.

           

Az "anyagi világ" szférájában semmiféle "örök igazságokat" nem találhatunk. Örök igazságokat az erkölcsi szférában kell tételeznünk, de ott ez kötelező. Szókratész nyomán ki kell mondanunk, hogy léteznek örök és egyetemes igazságok, és ezek erkölcsi természetűek.

"Nem véletlen, hogy Kant lelkiismeret-interpretációja a "törvényszék képzetén" alapul mint vezéreszmén - kézenfekvővé teszi ezt az erkölcsi törvény eszméje, jóllehet moralitásfogalma ugyancsak távol áll a hasznosság-erkölcstől és az eudaimenizmustól. Az értékelméletnek is, legyen az formális vagy materiális indíttatású, az "erkölcsök metafizikája", vagyis a jelenvalólét és az egzisztencia ontológiája a kimondatlan ontológiai előfeltevése. A jelenvalólét olyan létezőnek számít, amelyről gondoskodni kell, s ennek a gondoskodásnak az "értékmegvalósítás", illetve a normateljesítés az értelme."[2]

Az értékek tételezése nem más, mint "az emberi jelenvalólétről való gondoskodás".

"Feltételezem, hogy valóban léteznek tiszta erkölcsi törvények, melyek teljességgel a priori módon (figyelmen kívül hagyva az empirikus indítékokat, tehát a boldogságot) határozzák meg, hogy mit tesz és mit nem tesz - azaz miképpen használja szabadságát - az eszes lény egyáltalán mint eszes lény; és feltételezem, hogy az ilyen törvények feltétlen módon (nem csupán hipotetikusan, más empirikus célokat feltételezve) parancsolnak, s ennélfogva minden tekintetben szükségszerűek."[3]

A világban egyetlen létező szükségszerűséget fogadhatunk el: ez pedig az egyetemes erkölcsi értékek létezésének szükségszerűsége. Nem lehet a vezérelvünk annak vizsgálgatása, hogy az általunk tételezett értékek a világban jelenleg "léteznek vagy nem léteznek", és az sem, hogy vannak-e, és hányan vannak olyan emberek, akik az általunk tételezett erkölcsi értékekkel ellentétesen viselkednek. Ha csak egyetlen ember is van a világban, aki az örök és egyetemes erkölcsi értékek szellemében él és cselekszik, akkor az örök és egyetemes erkölcsi értékek a világban effektíve léteznek.

Az ember nem anyagiságában, hanem szellemi mivoltában fogalmazható meg: az ember elsődlegesen lélek, és csak másodlagosan test.

"A lélek halhatatlansága szellemi és társadalmi természetű. Aki lelket teremt magának, aki művet hagy maga után, az benne él, s rajta keresztül a többi emberben, az emberiségben is mindaddig él, míg az él. Így lehet élni a történelemben."[4]

Az ember tehát alapvetően lelki-szellemi lény, felelősséggel bíró és történetiséggel rendelkező lény. Ilyen minőségben evilágiságában is halhatatlan.

"Kierkegaard él a halálban, mivel igazolja minden ember redukálhatatlan egyediségét a történelemhez képest..."[5]

Nemcsak Sören Kierkegaard, minden ember tovább él az őt szeretők szeretetében és a világ emlékezetében; és minél több szeretetet osztott szét másoknak, annál tovább. Egyedül születünk és halunk meg, de életünket az emberiség közösségében éljük le. Ember és ember közötti kapcsolatnak egyetlen emberhez méltó formája van: a szeretet.

Minden egyetemes erkölcsi érték alapvető elve a minden emberi lényre kiterjedő szeretet. Ez minden emberi erkölcs alapvető mércéje. Minden emberi tevékenységnek ezen kell alapulnia. Legfőképpen a nevelésnek.

"Mindig a szeretet és a megértés maradjon a nevelés középpontjában, mintsem az akármilyen technikák, eljárások és elméletek. De a szeretetet ki kell mutatni és a megértést érthetően ki kell fejezni."[6]

A szeretet hiteles kommunikáció nélkül nem is igazi szeretet.

"Akik nem mutatják ki a szeretetet, nem szeretnek"

("They do not love that do not show their love."

SHAKESPEARE).

Szeretet és szabadság összetartozó dolgok, egyik a másik nélkül nem létezhet.

"A szabadságszeretet egyben embertársaink, az egész világ szabadságának tiszteletben tartásával lehet csak valódi szeretete a szabadságnak. A szabadság szeretete megköveteli, hogy tiszteletben tartsuk embertársaink, az egész világ szabadságát. Csak így lehet a mi szabadságunk igazi szabadság."[7]

Szabadság és szeretet szorosan összetartoznak; a szeretet egyben az ember szabad akaratának egyetlen mértéke.

"Az emberi akarat arbitrium sensitivum ugyan, de nem brutum, hanem liberum, mert az érzékek nem kényszerítik ki szükségszerűen a működését: az emberben benne lakozik a képesség, hogy az érzéki hajlandóságok ösztökélésétől függetlenül határozza meg önmagát."[8]

Az ember szabad akarattal rendelkező lény, képes a szabad elhatározásra és a szabad cselekvésre.

"Az akarat merőben állati (arbitrium brutum), ha kizárólag érzéki ösztönzések határozzák meg, azaz patologikus. Ellenben szabad az akarat, (arbitrium liberum), ha független az érzéki ösztökéléstől, tehát olyan mozgatóokok határozzák meg, melyekről kizárólag az ész alkothat képzetet, és gyakorlatinak nevezünk mindent, ami a szabad akarattal - akár mint alap, akár mint következmény - összefügg. A gyakorlati szabadság tapasztalati úton bizonyítható."[9]

A szabad akarattal rendelkező ember célja a boldogság. A boldogság azonban csak akkor lehetséges, ha az önmagával azonos ember a világgal és önmagával harmóniában tud cselekedni; más szóval: ha szabad akarata van.

"A boldogság indítékán nyugvó gyakorlati törvényt pragmatikus törvénynek (az okosság szabályának) nevezem, ellenben morális törvénynek (az erkölcs törvényének) nevezem azt a törvényt - ha létezik ilyen -, mely nem alapul más indítékon, mint azon, hogy méltók legyünk a boldogságra."[10]

Az erkölcs törvényének alapja a szeretet. Csak akkor vagyok méltó a boldogságra, ha szeretet vezérel. Feltételeznünk kell, hogy az ember nem egy vak, anyagi, az erkölcs iránt tökéletesen közömbös univerzumban, hanem egy morális világban él.

"Morális világnak nevezem a világot, amennyiben minden erkölcsi törvénnyel összhangban van (egy ilyen világ az eszes lények szabadsága alapján létezhet, az erkölcsösség szükségszerű törvényei alapján pedig léteznie kell). A morális világot pusztán intelligibilis világként gondoljuk el, mert elvonatkoztatunk benne az erkölcsösség minden feltételétől (céljától), mi több, valamennyi akadályától is (az emberi természet gyarló avagy hamis voltától). Ennyiben tehát a morális világ puszta idea, de gyakorlati idea, mely valóban hatással lehet - és hatással is kell lennie - az érzéki világra, hogy azt a lehetőségekhez mérten összhangba hozza ezen ideával."[11]

A morális világ elve tehát nem más, mint önmagunk erkölcsiségének a világra való kiterjesztése, mert az ember csakis egy morális világban tud ember módjára élni. Az erkölcsiségnek a világra való kiterjesztése magában foglalja az erkölcsiségnek önmagamból minden más emberre való kiterjesztését is. A morális világ alapja az emberiség morális egysége. Ezen erkölcsi egység cselekvő egység. A szabad akarat és a szabad cselekvés ezen keretek közt létezhet.

Szabad akaratból erőszak nem fakadhat. A háború, amely a történelem régebbi korszakaiban az élet egyik lehetséges kerete volt, mára alapvetően erkölcstelen fogalommá vált.

"A háború lehetetlenségének hirdetése értelmiségi kötelesség."[12]

Szintén nem fakadhat szabad akaratból semmiféle bosszúállás. A háború és a bosszú elvének elvetése a két legfontosabb elv, amelyekkel az elmúlt XX. század az emberiség fejlődéséhez hozzájárult. Igaza csak annak van - és szabad akarattal is az rendelkezik - aki képes a megbocsátásra. A megbocsátás elve önmagunkra is vonatkozik; meg kell tudnunk önmagunknak bocsátani azokat a dolgokat, amelyek önvádként nyomasztják a lelkiismeretünket. Nekünk és a többi embernek ez is közös érdekünk. Ahogy a végzet semmiféle formája nem létezik, ugyanúgy nem létezik "örök életre" tönkretett lelkiismeret, és nem létezik "végképp elrontott" élet; az ember lehetőségei határtalanok.

Szabad akaratból fakadó szabad cselekvés minden olyan emberi megnyilvánulás, amely összhangban van az emberiség morális egységének és a szeretetnek az elvével. Ezen kereteken belül az ember egyetemes mozgástérrel rendelkezik; megvalósíthatja és kiteljesítheti önmagát, részesülhet a kommunikáció és a közösségi élet által létrehozott dologi és nem dologi természetű javakból, alkothat és boldog lehet.

Mindannyian magunkban hordozzuk a szabad akaratot és az ahhoz szükséges erkölcsi megfontolás képességét.

"...cselekedd azt, ami méltóvá tesz rá, hogy boldog légy."[13]

A boldogság, illetve az arra való törekvés az emberi lét egyetlen értelme.

Folytatása következik.

---

[1] MARITAIN, J. é.n.: 7.

[2] HEIDEGGER, M. 1989: 490-491.

[3] KANT, I. 1995: 606.

[4] UNAMUNO, Miguel de - A kereszténység agóniája. Fordította Scholz László. Budapest: Kossuth Könyvkiadó 1997: 25.

[5] SARTRE, Jean-Paul: Módszer, történelem, egyén. Válogatás Jean-Paul Sartre filozófiai írásaiból. Szerk. TORDAI, Zádor, (Ford. NAGY) Géza; Budapest, Gondolat Kiadó, 1976: 323.

[6] KLINE, Peter: Zseninek születtünk. Ford. DOMJÁN, Jenő, Budapest, Agykontroll, 1997: 18.

[7] LENGYEL, J. 1989: 263.

[8] KANT, I. 1995: 428

[9] KANT, I. 1995: 603.

[10] KANT, I. 1995: 605-606.

[11] KANT, I. 1995: 607.

[12] ECO, U. 1998: 22.

[13] KANT, I. 1995: 607.