Nyári éjszaka, utolsó..

Nyári éjszaka - utolsó...
Őszt szövöget már az orsó...

Nyarunk örökre elmarad
Távol emlékhalom alatt.

Távozik a kedves vendég;
Jön a megszokott szürkeség.

Nyári éjszaka - utolsó..
Misztikus távol harangszó...

Majd hétköznapok festenek
Élénk színre emlékeket.

Kétségeink fáját vájja
A vén Idő misztikája.

Lágy, hűvös idő-koprsó...
Nyári éjszaka,
Utolsó...

Megy a hajó - élek még

Megy a hajó - élek még,
Integet a Messzeség.

Hétköznapi örömök;
Még csak az Idő zörög.

Van miért - van kis család,
Van Otthon - meleg kabát.

Megy a hajó - élek még,
Kéken mosolyog az ég.

Munkakedv Létből fakad,
Értelmes cél is akad.

Isten szervát adogat,
S én rovom a sorokat.

Megy a hajó - élek még,
Ma sem kisebb lánggal ég.

Ötvennégy év elfutott,
S erőm teljében hagyott.

Kedvesem ma is csoda,
Ifjan tart a mosolya.

Lát az Isten,
Kék az ég;
Megy a hajó - élek még.

Eltelik egy újabb nyár is...

Eltelik egy újabb nyár is,
Most se lettem liberális.

Vérfürdővel fenyegetve
Vigyorog vén dollár-medve.

Ideje jött maszkabálnak,
Doktrínák jövőt zabálnak.

Eltelik egy újabb nyár is
A világ sose fatális.

Mindig sutba kerül a lom,
Elmúlik minden hatalom.

Pokol kapuja kitárva,
Lucifer még mindig sánta.

Eltelik egy újabb nyár is,
Az Isten nem virtuális.

Tigrisen elefántorrmány
Lenne most a világkormány...

Arc nélküli embermassza
Szállna távol múltba vissza.

Eltelik egy újabb nyár is,
A világ nem lett normális.

Rossz utópia-gyárakat
Az Idő magával ragad.

Most pöffeszkedik a tőke,
A Jövő nyugton lesz tőle.

Eltelik egy újabb nyár is,
Minden szeretet lokális.

Globál őrültségek tára
Otthonból legyen kizárva.

Ha pénz közösséget darál,
Atlantisszá degenerál.

Eltelt már egy újabb nyár is,
Sose leszek liberális.

Vegyem-e Csinszkát feleségül?

Ady levélben kért tanácsot Hatvany Lajostól - vegye-e feleségül Csinszkát.
Hatvany egy 1914. július 10-én kelt levélben válaszolt.

Nem idézem a teljes választ, csak a legfontosabb motívumokat - azt is szabadon.

Hatvany a következőket felelte:

"Adva van egy nem egészséges, és nem is fiatal költő. Meg egy kislány, egy húszéves hisztérika. Hajaj...Uccu neki! Az élet annyit ér, amennyi az élmény!"

Nyárvégi szép verőfényben

Nyárvégi szép verőfényben
Isten néz fáradtan széjjel.

Túl az időn a fellegek,
Vénülő Nyár búcsút rebeg.

Konyul közeljövő bajsza,
Kezdődik az újabb hajsza.

Nyárvégi szép verőfényben
Csak a Felelősség ébren.

Pusztító éjszakát hozna
Ránk több ezer rossz mihaszna.

Féltő szavak szélbe vesznek,
Globál-gnómok jövőt esznek.

Nyárvégi szép verőfényben
Az udvarunk apró Éden.

A tiszta lelkiismeret
Pihentető álmot szeret.

Jövő-gyümölcs akkor ér be,
Ha mindnyájan teszünk érte.

Béke van még
Földön,
Égen,
Nyárvégi szép verőfényben.

Hallgatnak a kék egek

Hallgatnak a kék egek,
Gyűlnek a talányok,
A mérföldes szakadékból
Nem lesz vékony árok.

Dogma-bódult emberek
Orrukig se látnak,
Véradó kell elszabadult
Papír-doktrínáknak.

Pakol vénülő Nyarunk,
Őszbe fordul máris,
A pokolba vivő ösvény
Multikulturális.

Hallgatnak a kék egek,
Felhők komorodnak,
Jövő-ajtónk előtt gügye
Végzetek topognak.

Les a globálpénz-madár,
Mint varjú a dögre,
Csőrébe venné sorsunkat
Helyettünk örökre.

Globál nadragulyában
Pénzes fejek főnek,
Vajon lesz-e értelme itt
Életnek,
Jövőnek?

Belső világosság, vagy
Kinti talmi fények;
Kiderül, hogy anyagban, vagy
Lélekben a lényeg.

Valódi szabadság, vagy
Birodalmi átok;
Hallgatnak a kék egek,
Gyűlnek a talányok.

Olimpiai bajnokainkhoz

Szüksége van Rátok ennek a Népnek,
Akármit kotkodácsol a profán hang...

Amikor távoli egek alatt
Értetek csendül fel a Himnuszunk,
Az mindig -egy-egy újjászületés;
Benne van népünk múltja, jelene,
És - Általatok - a jövője is...

Temérdek munka,
Himnusz,
Aranyérem...
Az Isten áldjon meg Benneteket!

Szüksége van Rátok ennek a Népnek,
Szívből köszönjük a temérdek munkát!

Köszönjük
A munkát,
Fáradozást,
Ezer lemondást,
Nyűgöt,
Sérülést,
A fogvicsorgató edzéseket,
A törhetetlen, nem szűnő Hitet,
A kitartást
Erőt,
Kiválóságot,
És:
Gratulálunk - ezerszeresen!

Köszönjük azt is, ezerszeresen,
Hogy sok nemzet képviselői közt
A legkülönbek most Ti voltatok,
Hogy okot adtatok a büszkeségre,
Erőt,
Boldogságot,
Öntudatot,
Hogy Ott voltatok,
Hogy küzdöttetek,
Hogy itthon izgulhattunk Értetek!

Szüksége van Rátok ennek a Népnek,
Pénzzel ki nem fejezhető,
Hogy mennyit értek...

Érezzétek hálánkat,
Amíg éltek;
Örömre tanítottatok
Egy népet...

Szerelem és líra - CCLXIX.

KÉTSZÁZHATVANKILENCEDIK RÉSZ

Nem jobb a szegmentum negyedik sora sem:

„rányitottam a vízcsapot.”

Ez a kegyelemdöfés.

„rányitottam a vízcsapot.”

ha még eddig nem volt elég zagyva…

„rányitottam a vízcsapot.”

Most már az lett.

Innen már egy etapot alkot a maradék:

„Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Láthatóan több energiát fordít a Költő arra, hogy ebben a záró szakaszban minél több József Attila-utalást helyezhessen el, mint arra, hogy befejezze a versét.

Elég különös eredmény született.

„Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Nem érdemes megszámolni a parafrázisokat. Némelyik fájdalmasan erőltetett. Mint ez:

„a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,”

Akad egészen bárgyú „nyelvi lelemény” is.

„míg odva mélyén elsimedve”

Nyilván azért, hogy rímhívó szót találjon a „medve” rímhez…

„míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,”

Nagyon fáradt lehetett…

„míg odva mélyén elsimedve”

Így fest a fáradt Parti Nagy nyelvi leleménye…

„míg odva mélyén elsimedve”

Ha megfelelő kondícióban van, ennél könnyen talál jobb megoldást. A feladat nem nehéz…

„míg odva mélyén elsimedve”

Majd a lakáj helyrehozza. Majd a kanonizált kritikus esszéisztikus hajlongása kellőképpen zseniálisra tupírozza ezt a szerencsétlen sort…

„míg odva mélyén elsimedve”

Úgyis megszokták a „nyelvi leleményeket”…

Valahol talán a Költő is érezte, hogy ez a sor rossz. A következőből ez látszik:

„morgott e nyelvi mű miatt,”

Persze, hogy morgott. Mindenki „morogna”, akinek van önálló véleménye..

„morgott e nyelvi mű miatt,”

Mintha maga a Költő is feszélyezve érezné magát „e nyelvi mű miatt”. Meg tudom érteni…

Alkalmat teremt azonban a következő József Attila-utalás elhelyezésére:

„morogjon, aki buksi medve,”

Ez meg ürügy az ezután következőre:

„édes hazám, ne vedd szivedre,”

A paródia jelleg a záró részben végig erősödött, itt kulminál…

Ha az eredetivel összevetjük:

József Attila:

„édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hûséges fiad!”

Parti Nagy:

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Ez bizony – paródia. Nem a tehetségesebb fajtából.

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Ha ezt a másfél sort valami versfaragó suttyó követi el, példátlan ledorongolásban részesül – jogosan.

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

A kanonizált líra fejedelmének azonban – szabad. Senkinek esze ágában sincs megírni, hogy az a primitív paródia-kísérlet bizony ugyanolyan ízléstelen itt is, mintha valami „lábszagú tahó” követte volna el…

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

A hangvétel nemcsak súrolja, át is lépi a nyegleség határát.

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Kár érte. A versben valóban vannak értékek, valóban vannak szép megoldások, de az ilyen és ehhez hasonló katasztrofális hibák miatt nemigen tudnak érvényre jutni.

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Vajon ilyen esetekben miért nem működik a fentebb jelzett „öncenzúra”?

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Vagy az „öncenzúra” nem terjed ki a lírai minőségre?

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

A jelek szerint: nem.

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

A „polkorrekt” „elveit” nem sérti. Akkor meg „mi a baj vele”?

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Nagy baj, ha egy Költő a „polkorrekt elvárásait tartja szem előtt. Szájkosárral nem lehet jól írni. Itt a példa. Ez egy vers befejezése…

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Szánalmas? Az.

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Nagyon eufemisztikusan szólva is suta befejezés…

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Olvastam, hallottam erről a befejezésről egyebeket is.

Természetesen az ilyen kirívóan rossz zárlat a legtöbb esetben kérdéseket vet fel, amelyek válaszokat generálnak.

Ilyen válaszkísérlet, hogy Parti Nagy a verse végén voltaképpen kinyilvánította hazaszeretetét, a hazához való hűségét, de a „maga sajátos, szójátékos módján”.

Tehát így:

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Hogy ez – vagyis inkább az utolsó sor a Költő hazaszeretetének bizonyítéka.

Tehát ez:

„hadd legyek hűs”

Ez nem meggyőző, voltaképpen nem egyéb, mint a Parti Nagy verseit gyakorta kísérő szokványos belemagyarázás.

Ilyen alapon bármi bármit „kifejezhet”. Kár több szót vesztegetni rá.

Olyat is mondanak, hogy az utolsó sor voltaképpen Parti Nagy „sajátosan rövidített” vallomása – József Attila nyomán.

Tehát:

„hadd legyek hűs”

Voltaképpen József Attila sorainak egyféle „rövidítése”:

Azaz:

„édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hûséges fiad!”

Ennek „rövidítése”:

„hadd legyek hűs”

Hm…

Voltaképpen ez is csak – belemagyarázás.

Az említett magyarázatok egyik változata, hogy Parti Nagy „a maga módján”, eléggé „visszafogottan”, azaz szégyenlősen, de ebben a két sorban nyilvánította ki hazaszeretetét.

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Hm…

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Szégyenlősen?

Miért? Fél talán? Kitől? Mitől?

Mitől vagy kitől félhet?

Ø      A kánon reagálásától?

Ø      Saját érzelmeitől?

Ø      Valami egyébtől?

Ha félelmeink korlátozzák mindennapi életünket, hétköznapjainkat, abban nincs semmi különös. Többé-kevésbé minden ember így van ezzel. Ettől még nem vagyunk gyávák.

Ettől még nem vagyunk gyávák. Bátrak sem. Előbb-utóbb jön az elkerülhetetlen pillanat, „a csillagóra”, amikor kiderül, bátrak vagyunk-e vagy gyávák…

Ha azonban a Költőt a vers írása közben korlátozza valamilyen félelem – gyáva. Gyávaságból igazán jó vers nem születik.

Ez sem az. Nem igazán jó vers. Nagyon messze van attól.

A kánon berkein belül minden másképpen van. Törődni kell a polkorrekttel, a „mértékadó liberális” véleményekkel, az esetleges külföldi reagálásokkal. Ezektől félni kell. A hazától és az Olvasótól – nem.

„édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Végezetül:

Talán egyik magyarázat sem jó, talán Parti Nagy egyszerűen így fejezte be a versét, minden indoklás, és minden meggondolás nélkül – csak.

„A rá jellemző módon”. „Sajátosan”.

Lehet…

Ez a befejezés talán sajátos. Talán egyéni. Talán Parti Nagyra jellemző.

De – semmiképpen sem jó.

A magam részéről azt tudnám javasolni Parti Nagy Lajosnak, veselkedjen neki, és írja meg újra ezt a művet. A jelenlegi állapotot tekintse nyersanyagnak. Hajítson ki minden fölösleges sallangot, poént, ötletdramatikus idétlenséget, és – írjon jó verset.

Ebben a műben benne rejlik egy valóban nagy vers lehetősége. Olyané, amely magától értetődően kerülhetnek a magyar líra örök érvényű alkotásainak sorába.

Jelen állapotában csak torzó.

Folytatása következik.

Együgyű dal

Együgyű dal,

Együgyű dal...

Az együgyű kósza Remény

Mindig fiatal...

Úgy tűnik, hogy

Szűken mérten

Élni – a legnagyobb érdem.

Ha rejtőznek a "miértek",

Meggondolom, hogy mit  értek.

Ha az eszmék enni kérnek,

Egy fél világot se érnek.

Együgyű dal,

Együgyű dal...

Az Ember mindenekelőtt

Szeretni akar...

Úgy tűnik már 

Szűken mérve,

Mintha Isten
Nem is élne.

Nem fontos más, csak a cobák;

Ostobának áll a világ.

Anyag elv tudat-vaksága

Nem sejti, hogy élni - drága.

Együgyű dal,

Együgyű dal...

Sose épül fel magától

A szalmakazal.

Úgy tűnik

Valahol - bárhol

Nagy pénz - nagyon szűken számol..

Csak együgyű hétköznapok

Hozhatnak 

Szépet és

Nagyot.

Isten és emberség egén

Annyi csillag, ahány

Egyén.

Együgyű dal,

Együgyű dal,

Attól Ember az ember, ha

Szabadon akar.

Idő-rágta világunkban

Idő-rágta világunkban

Isten se henyél,

Aki folyton panaszkodik,

Talán sose él.

Kis hétköznap-patakokból

Gond-folyam ered,

A nagy Élet viszont száraz

Lábbal lépeget.

Emlékeink tesznek hosszú,

Vén idő-falat,

De a valóság mindig csak

Néhány pillanat.

Idő-rágta világunkban

Kommersz lett a bú,

Aki komolyságot színlel,

Mindig szomorú.

Bürokratikus jelen csak

Papíron erős,

Akinek meg sok a pénze,

Lehet eszelős.

Halál és bolondság ellen

Nincsen patika,

Csörgősapkában pózolgat

A politika.

Idő-rágta világunkban 

Műanyag csodák,

Polkorrekten kérődzik a

Művelt butaság.

Multikultin darálódik

Az ember-filé,

Rossz doktrínák rángatnak a

Szakadék felé.

Torz ember-masszát igényel

Pénz-utópia,

Pedig a bab nem hús, a sas

Meg nem hárpia.

Idő-rágta világunkban

Álarcos a szép,

Hanyatlás-mocsár mindenütt,

Akárhova lép.

Massza-lét helyett Jövőnek

Lesz valami más,

Önrendelkezés, közösség,

Szent identitás.

Idő-rágta világunkban

Hazudik a szél,

Mégsem szabad elhinnünk, hogy

Isten is henyél.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXVIII.

HATVANNYOLCADIK RÉSZ

-         Mi hát az ára? – Szélfarkas tekintetében annyi volt a visszafojtott mohóság, hogy a paraszt döntött: előhozakodik vele.

-         Tíz tehén, uram! – mondta kissé félénken, közben magában imádkozott. Bárcsak adna kettő a görög.

Szélfarkas megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre! Csakhogy kibökte a nyavalyás!

-         Rendben van, megkapod! – közölte kurta biccentéssel.

A trákkal fordult egyet a világ. Táncot jártak a ráncai. Csipás szemének véreres sarkából még egy kósza könnycsepp is előbuggyant a nagy örömtől. Ez a görög még annál is ügyefogyottabb! A malacszemekben felvillant a mohó kapzsiság alamuszi lidércfénye. Vérszemet kapott.

-         Jól van, uram. Azonban mégiscsak a gyermekemről van szó, akit én nemzettem. Úgy illik, hogy időnként meglátogassam, hogy meggyőződhessek róla, valóban jól megy-e a sora. – mohón leste a választ.

Szélfarkas ehhez semmiképpen sem akart hozzájárulni. A paraszt ezt nagyon is jól tudta. Csakhogy most túllőtt a célon. Szélfarkas megijedt, és gyanút fogott. Csapda ez? Ki ez az ember? Rémülten kezdte vizsgálni a szőrös arcot, hátha valamelyik testvérét rejti. Rettegett Napsárkánytól – még jobban tőlem. A bozontos ábrázat azonban kellőképpen bárgyú volt, és a sóvár malacszemekből sütő egyértelmű bírvágy végképp elhessentette Szélfarkas gyanakvását. Közönséges bugris ez!

-         Jól van, öreg - mondta mérhetetlen gúnnyal. – kapsz még öt tehenet, és mellé három ökröt is, hogy podagrás lábaidat a hosszú út fáradalmaitól megkíméljem, és háborgó atyai szíved végképp megnyugodjék.

Boldog röhej rezzentette a retkes szőrtömeget, és a porral tömött mély ráncok egyenként elvigyorodtak. Micsoda nap ez, boldog istenek! Bizony, jól gondolta, hogy ezt a bolond görögöt meg lehet kopasztani, mert szerelmi nyavalyával verték meg az istenek! Csak azt sajnálta, hogy nem srófolta fel a vételárat még ennél is magasabbra

A kisebb csordára való barom harmadnapra már ott bőgött eme lelkiismeretes atya portáján. Egyelőre a szabad ég alatt, de a gazda meg a fiai már nekiláttak, hogy télire valami fészerfélét eszkábáljanak nekik.

Holdsarló apja egy csapásra módos emberré vált, és fenemód rátarti lett. Holdsarlót pedig egy szál öltözékben vezették el Szélfarkas birtokára.

Szélfarkas minden teketória nélkül közölte vele a feltételeit: ágyasává óhajtja tenni. holdsarló kezdetben megvetéssel utasította el.

Szélfarkas erre verette, éheztette, és minden módon sanyargatta a lányt, de ez nem vezetett eredményre. Holdsarló már sokkal többet szenvedett annál, hogy ilyesmivel meghátrálásra lehessen bírni. A végén Szélfarkas erőszakkal tette magáévá. Ebben semmi öröme se telt, sőt Holdsarló öngyilkossággal akart tőle szabadulni. Ennek az lett az eredménye, hogy Szélfarkas éjjel-nappal őriztette őt.

Szélfarkas dühöngött. Nem először fordult elő vele, hogy fellázadt ellene az élet: amit ő oly könnyűszerrel magyarázhatónak, leírhatónak, ábrázolhatónak, kiszámíthatónak vélt, az most csúfot űz belőle. Még csak azt sem tehette meg sohasem, amit az általa oly gyakran követett nagyképű fő okosok szoktak ilyen esetekben tenni: hogy egyszerűen kijelentik, hogy mindaz, amit az ő asztal mellett kikotlott, dohos írásokból felkérődzött, ezerszer megcsócsált életsablonjaikba nem fér bele, az egyszerűen – nincs.

Holdsarló túlságosan is valóságos volt, és valóságos volt Szélfarkas létezésének többi problémája is. ezért aztán időnként elhajította, sutba vágta némelyik sikerületlennek bizonyult bölcsességrendszert, de csak azért, hogy hamarosan egyedül helyesnek harsogjon ki valami egyéb, csikorgó mondatokkal és verejtékszagú érvekkel megtöltött eszmekórságot. Utána aztán azon csámcsogott – míg az is meg nem feküdte a gyomrát. Sok víz elpárolgott a teng erekből, mire Szélfarkas bátyám megértetet, hogy a magasröptűen olvashatatlan, fennkölten értelmetlen, elmeszakasztóan érthetetlen, vagy éppen kenetteljesen semmitmondó és bárgyúan elvont szellemi tűzifarakások egyebet sem tesznek, mint joggá emelik az erőszakot és kapzsiságot, és az emberi lét legfőbb törvényévé a boldogtalanságot.

Holdsarló nem állt kötélnek, mire Szélfarkas szabályszerűen a hitvesévé tette őt, és elhalmozta minden földi jóval. Holdsarló azonban magányon és olvasnivalón kívül semmi egyébre nem vágyott. Ezt megkapta, de Szélfarkas ragaszkodott az alkalmankénti testi kapcsolathoz. Holdsarló hosszas gondolkodás után belement. Szélfarkas bátyám havonta egyszer bevonulhatott felesége ágyasházába.

Holdsarló végtelenül magányos volt, Szélfarkas előtt pedig ott állt a lehetőség, hogy elnyerje az asszony szerelmét. Nem sikerült. Sem most, sem később. Nem volt érzéke olyan mélyen emberi dolgok iránt, mint a szeretet, a szerelem, a gyengédség, vagy a nagylelkűség. Még türelmetlen is volt.

Egy év sem telt el, és Holdsarló végleg megtagadta magát tőle. Erre Szélfarkas – akit ekkor Arisztonikosznak hívtak – durván és aljasul kezdett vele bánni.

Arisztonikosz kedvet kapott hozzá, hogy busás haszon reményében részt vegyen szülővárosának a szicíliai Szürakuszai ellen indított nagyszabású hadi vállalkozásában. Ezért húsz-harminc cseléd kíséretében asszonyával együtt útnak eredt, hogy a Khalkhidiké-félsziget valamelyik kikötőjében felszálljon egy Athén felé induló hajóra. Útjuk első két napja a szokásos egyhangúságban telt. A harmadik napon Holdsarló megszökött egy Polüperkhón nevű ágrólszakadt megaraival. Azaz velem.

Harmincesztendős voltam, éppen akkor szöktem meg a rabszolgaságból harmadjára. Hajlott orrom és göndör fürtjeim élvhajhásznak mutattak, habár soha nem vettem borospoharat a kezembe, és a szerelemben sem voltam különösebben szerencsés. Eme életem viharos volt, mint a tenger kora tavasszal Athosz foka környékén.

Anyám a születésemkor halt meg. apám szegény ördög volt, aki filozófusnak mondta magát, de nem volt egy fia tanítványa sem. Ritka vendég volt nálunk a pénz, bátyámmal együtt gyakorta az éhkoppot nyeltük. Finoman gördülő verssorok lágy muzsikáját hallgattuk a csengő drakhmák csörgése helyett, és asztalunkra is gyakrabban kerültek régi meg új bölcselők pallérozott elmeéllel simára köszörült velős mondásai, mint kenyér.

Bátyám a gümnaszeiónba járt, én pedig elszegődtem inasnak egy jó nevű ötvösmester mellé, aki rövidesen Amphipoliszba ment. Vele tartottam én is. drága dolgokat készítettünk trák előkelők, szkíta vezérek, és megtollasodott hellén kalmárok számára. Mesterségbeli tudásom napról napra gyarapodott, gazdám pedig elégedett volt velem és növekvő vagyonkájával. Jól éltünk.

A nagy háború kitörésével rosszra fordult a sorunk. Ellenséges város polgárai voltunk.

Nekem sikerült Amphipoliszból kereket oldanom, de földönfutó lettem. Szabad prédája rabszolgavadászoknak és útkanyarulatok mögött zsákmányra leső, ordas lelkű csirkefogóknak.

Eddigre már megszoktam a vándoréletet. A pillanatnyi béke miatt is szabadabban mozoghattam – jártam hát a világot. Csípős hangú disztichonokat faragtam komisz kufárok, meg hájas semmirekellők rovására. Nagy ritkán csurrant-cseppent pár garas, ha verset írtam győztes atléták tiszteletére, vagy epigrammát szerkesztettem valamely jómódú halott sírkövére. Időnként akadt némi ötvösmunka is, de az rendszerint nem a magamfajta senkifiának jutott. építkezéseken m ár nem is próbálkoztam, hiszen az én ősidőkben szerzett építésztudományom itt már vajmi keveset ért.

Holdsarlót felismertem az első pillanatban – hiába volt lefátyolozva. De felismertem Szélfarkast is, óvatosan el is kerültem. Holdsarló is rögtön tudta, ki vagyok. Pillantásának üzenete egyértelmű volt:

„Segíts rajtam!”

Nem volt nehéz kiszabadítani.

Folytatása következik.

Kedvesemmel - nyárbúcsú idején

Ami egykor gyújtott,
E percben is éget;
Újabb  évgyűrűt sző
Frigyünkre az Élet.

Rajzolata akár
A szalagos achát;
Nyarunk lassan őszbe
Szomorkodja magát.

Mélázik az Idő,
A vén istengyerek,
S a pityergő egek -
Hallgatag díszletek.

Nyárbúcsú idején
Jólesik az emlék,
Ifjúság-harangunk
Régen félreverték...

Nyárbúcsú idején
Édes a Szerelem,
A Jövő bozótja
Bármi békát terem.

Nyárbúcsú idején
Az árnyék kerülget;
Magunkhoz szorítjuk
Örök Kedvesünket.

Nyárvégi idill

Még van miért,
Még van hová,
Van még cél,
Értelem,
Még itt a Nyár,
Miénk a perc,
Még itt a Szerelem.

Még itt velünk
A Nyárutó,
Még tűz a napsugár,
Még itt velünk,
Reményt mutat
A széles látóhatár.

Még létezünk,
Még itt vagyunk,
Még jóra várhatunk,
Még van nekünk
Két gyermekünk,
Meg szép kis otthonunk.

Még van hogyan,
Még van Kivel,
Még van
Hit és
Erő;
Még eljöhet,
Még jönni fog
Egy emberibb Jövő.

Még van Hazánk,
Még létezünk,
Vagyunk,
Az életünkben
Azt tehetünk,
Amit akarunk.

Még van miért,
Még van hová,
Van még cél,
Értelem,
Még itt a Nyár,
Miénk a perc,
Még itt a Szerelem.

Atlantiszi rigmus

Önfeledt nap lesz-e még?
Nyugodt óra lesz-e még?
Szorgalmas hétköznapokat
Ád-e még az ég?

Sírnak a szélben  a fák,
Elfonnyad minden virág,
Sarkaiból kifordulni
Készül a világ.

A Jövő semmibe hullt,
Csökevényes lett a Múlt,
Minden lámpa, minden Remény
A földre borult.

Őszinte könny lesz-e még,
Könnyed öröm lesz-e még?
Marad-e bármilyen Élet,
Ha eljön a Vég?

Globál pénzügyi szeszély,
Dollár-érzelem, fekély,
Hitvány jövő tornyosul, mint
Sziklameredély.

A sátán most se henyél,
Hazug meséket regél,
Legszentebb érzelmeinkkel
Nyeglén visszaél.

Önfeledt nap lesz-e még?
Nyugodt óra lesz-e még?
Szorgalmas hétköznapokat
Ád-e még az ég?

Maradni vagy beolvadni?

(Államalapításunk ünnepén)

Maradni vagy beolvadni?
A mi dolgunk: megmaradni.
Megmaradni,
Megmaradni...

Ezerszáztizenhat éve
Egybefűzött magyar kéve
Nem szállhat szerte a szélbe.
További sok ezer évre
Kísérje
Magyar szó,
Béke.

Magyarok voltunk
És vagyunk;
Múltunknak
Léttel tartozunk.

Maradni vagy beolvadni?
Önmagunkat el nem hagyni,
Megmaradni,
Megmaradni...

Sokszor volt mitől félteni,
Sokszor volt kitől védeni;
Félni,
Félteni,
Éltetni,
Ha félünk is - megvédeni.

Globálnak jelentéktelen,
Nekünk Múlt,
Jövő és
Jelen.

Maradni vagy beolvadni?
Nem elégni,
Nem lefagyni;
Megmaradni,
Megmaradni.


Ha tisztes Jövőért kevés
Egy ezredévnyi szenvedés,
Akkor is kell,
Hátha egyszer...

Maradni vagy beolvadni?
Szirénhangnak sose hinni,
Tovább lenni,
Lenni,
Lenni...

Aki elment - visszajöhet;
Maradók tartják az Eget.

Bús,
Egykedvű,
Vidám orcák;
Magunk vagyunk Magyarország.
Magyarország,
Magyarország...

Maradni vagy beolvadni?
Globál maszlagot nem enni,
Saját utunkon kell menni,
Saját utunkon kell menni.

Károgjon dollár-nagyapó,
A Haza nem lesz eladó.

Voltunk birodalmak része,
Szervezve vagy hevenyészve...

Mindenkori szultán szava:
"Korszerűtlen" lett a Haza...

A mai se marad felül,
Majd múlt-múzeumba kerül.

Bármennyire is globális,
Jöhet majd jobb kor,
Normális.

Minden birodalom véges,
Hazánk meg - ezerszáz éves.

Nem hódolni,
Nem feladni;
Megmaradni,
Megmaradni....

Szerelem és líra - CCLXVIII.

KÉTSZÁZHATVANNYOLCADIK RÉSZ

A zárlat az eddigiekhez méltó:

„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.
Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

Ezzel zárul a vers…

Nézzük részenként:

„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.”

Megint József Attila- parafrázis…

„Az éjjel bársony nescafék.”

Ilyen töménységben már eléggé fárasztó.

„Az éjjel bársony nescafék.”

Ez úgy fest, mintha az eredeti paródiája volna. Egybevetem őket:

József Attila:

„Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellõzködõ, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,”

Parti Nagy:

„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.”

A forma hasonlít. A tartalom?

Nem annyira…

„Az éjjel hazafelé mentem,”

Illetve

„Az éjjel bársony nescafék.”

Ugyanúgy kezdődik, utána Parti Nagy nem tud ellenállni a második sor jelzőjének.

„…bársony nescafék.”

Ez már csak erőlködés. Parti Nagy érezhetően igen látványos zárlatot tervezne a vers végére.

„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;

Ehhez azonban már fáradt.

„„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán,”

Mi tagadás – izzadságszagú.

„ két csapott
kanál és tejporszármazék;”

Ez is. Nagyot akart – így sikerült:

„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;”

Szánalmas.

Folytatása következik.

Nyarat záró bús eső

Nyarat záró, bús eső
Zúdul a világra;
Céllal jöttünk mindannyian,
Csak az Idő árva.

Megremeg a levegő
Ősz sóhaja hallik,
Múltak óceánján ezer
Emlék felmorajlik.

Újra tépelődni kell
Ezer jövő-gondon;
Új szeptember-küszködések
Túl a horizonton.

Nyarat záró, bús eső
Tócsák cseperednek,
Nyár-álomból ősz-ébredést
Jósolgat a felleg.

Bágyadtabb a napsütés,
Csak a Remény lángol,
Nagyot kortyol még az ember
Az elhaló Nyárból.

Közönyös a vén Idő,
Eltelik az Élet;
Élve halott emberekre
Les a buta végzet.

Nyaranta vesz pihenőt,
Levegőt az Élet,
Nyarfat záró, bús eső
Emeli a tétet.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXVII.

HATVANHETEDIK RÉSZ

Ő maga megkülönböztetni is alig tudta a lányait, felesleges szájak voltak. Mindig mondta az asszonynak, hogy némelyiket meg kellett volna fojtani. Más népek is csak az első leánygyermeket hagyják életben, a többinek kitekerik a nyakát. Minek annyi kenyérpusztító?

Ezért inkább a fiaival törődött, azok dolgoztak vele. Bajtársias és elnéző volt velük – néha majdnem szeretetteljes. A lányok azonban csak dühítették. Hogy fogja őket férjhez adni? Mit ad hozományul? Nyakán maradjanak falu csúfjára? Örökösen útban vannak! Az asszony is folyton csak miattuk sopánkodik ahelyett, hogy vele meg a fiaival törődne. Hasas megint az istenadta, nem lehet közeledni hozzá. olyan, mint egy anyanyúl, rögtön vemhes lesz az első érintésre.

Holdsarló apja rendszerint ebéd után jutott idáig a morfondírozásban. Ilyenkor általában nagyot sercintett. Végtelenül dühítette, hogy nem nyúlhat az asszonyához. Ha megint egy átkozott lány miatt, kitekeri a nyakát. Ki ám, az istenekre!

Mind a hat lány igyekezett kitérni az útjából. Ez volt életük egyik törvénye, sivár sorsuk sanyarú fordulataiból leszűrt tapasztalat, a túlélés egyik alapfeltétele: Féljünk az apánktól! Tudta már mindegyik, a legkisebb is.

Apa és lányai között a derekas vesszőzés volt kontaktus egyetlen formája. ebből viszont gyakran kijutott nekik. Régebben a legidősebb kapta a legtöbbet, általában különösebb ok nélkül.

Aztán amióta tavaly nyáron a nagylány megszökött azzal a toprongyos makedónnal, a verések a másodszülött lányra szakadtak. Hiszen már az is eladósorba serdült, mikor akar már férjet keresni magának? Meddig kell még etetni?

Ez a második lány szerencsétlen teremtés volt, megadóan tűrte gonosz sorsát. Csúnya is, buta is volt az istenadta, megfélemlítve a lelke fenekéig. Még sírni sem mert, csak halkan hüppögött. A nővére legalább visszanyelvelt, vagy menekülni próbált, ez meg csak szomorúan tűrte a legádázabb vesszőzést is.

A harmadik leány is ugyanígy viselkedett. Az anyjuk pedig egyre gyakrabban kelt a védelmükre. Őt azonban nem lehetet bántani, mert nyomban megjelent az asszony bátyja, a behemót sógor, aki időnként helybenhagyta húga férjét. Unokahúgaiért nem állt ki, sohasem vette ki őket az apjuk kezéből. Ő nemzette őket, viseljék sorsukat. Testvérhúgát azonban mindig megoltalmazta.

Volt azonban valaki, akit senki sem védelmezett, akivel szemben mindenkinek ellenérzései voltak. Holdsarló.

Különös volt ez a negyedik lány. Vézna, csúnya, vagy éppen tenyeres-talpas testvéreivel ellentétben szép, mint az istennők. Termete finomabb, ízlése, szavajárása kifinomultabb, mint bárkié a faluban. Különös, értelmetlen gondolatok foglalkoztatták, és láthatóan nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy csak lánynak született. Nehéz volt kezet emelni rá. Ahogy nehéz bántani a színpompás virágot, vagy a zengő szavú énekesmadarat. Valahogy hitványnak érzi magát miatta az ember. De ha m égis megtörténik, önmaga helyett is az áldozatot gyűlöli. Ezért aztán az anyja idegenkedett tőle, az apja gyűlölte. Ritkán verték meg. ritkán, de akkor szörnyűségesen.

És most éppen ez a semmirekellő negyedik leány kell a görögnek! Adta kópéja! Ugyan, miben sántikálhat? Rabszolgájává akarja tenni? Rabszolgává az ő lányát? Azt már nem! Még hogy ő árulja a tulajdon, édes lányát, mint holmi kupec a portékáját? Nem! Nyomban a szájára venné a falu. Azt már nem! Nem mondom, ha esetleg sokat kínálna…

Ha derekasan megfizetné, az más. Az már mindjárt más! Úgyis csak a bajnak van az a lány!

Szélfarkas mind türelmetlenebb lett. Most először nyílt rá lehetősége, hogy végre a magáévá tehesse Holdsarlót. Dehogyis fogja elszalasztani! Csak ne habozna ennyit ez a félnótás barbár ökör!

-         Adod, vagy nem adod?

A paraszt pontosan észlelte Szélfarkas tekintetében az eszelős mohóságot. Apró malacszeme ettől résnyire szűkült, bárdolatlan vonásain az együgyűek szánalmas ravaszsága sunyított.

-         Nem beszéltünk még a vételárról, uram – mondta óvatosan, és torzonborz ábrázatának idő verte, mély árkaiban gúnyos fénnyel csillantak meg a berakódott porszemek.

-         A jegyajándékról? – Szélfarkas megkönnyebbült örömében. Ez a bugris nem tud olyan árat szabni, hogy Holdsarló ne érje meg.

-         Arról, uram – felelte széles vigyorral a másik.

Egészen megnyugodott. Fizetni fog a görög, bizony, fizetni fog. Nem is keveset! A vak is látta, hogy eszét vették az istenek! Szerelmi nyavalyát bocsátottak rá. Hála legyen érte nekik!

De jó lesz vigyázni! A görögök álnoksága közismert. Még képes megszöktetni a lányt anélkül, hogy fizetne érte. Azt már nem! Résen kell lenni! Előbb adja meg az árát, utána jöhet a hancúrozás. Akkor viheti a lányt, ahova akarja! De addig nem!

-         Mennyit kérsz érte?

A trák rekedt csikorgással röhintette el magát. Hiszen ez egy buta görög! Egy szegény, sovány eszű flótás! Hogy nem fosztotta ki még a többi hellén? Már többször hallotta, hogy agyalágyultak is vannak közöttük, de ő maga még sohasem látott tökkelütött görögöt. Hát ez is eljött végre! Hányszor kibabráltak már vele ezek a nyavalyások! Most megfizet! Mindent, de mindent visszafizet! Hála legyen érte az összes égilakónak! Hála nekik, hogy elébe vezérelték ezt a szerelmi nyavalyával megvert keshedt értelmű görögöt!

Közben Szélfarkas mind türelmetlenebb lett.

-         Mennyit kérsz érte? – ismételte meg fennhangon.

A trák szőrgombóc ocsmányul vigyorgott. Bolond ez bizony! Az összes istenekre: bolond! A többi görög maga mondana ajánlatot, eszükbe sem jutna ilyet kérdezni! Egy buta hellén képében érkezett a szerencse!

-         Mennyit kérsz érte?

Mintha hájjal kenegették volna a gazdát. Főj csak tulajdon levedben, te eszelős! Tudom én, milyen is a szerelmi nyavalya! Hallottam már róla, nem is egyszer!

-         Mennyit kérsz érte?

Szélfarkas dühöngött. Süket ez a barbár? Vagy máris elfelejtett görögül?

-         Nem akármilyen lány ám ez, uram – kezdte óvatosan a trák, de Szélfarkas egy legyintéssel belefojtotta a szót.

-         Mi az ára?

A paraszt még habozott néhány pillanatig. Merje? Ne merje? Hiszen akármilyen szerelmi nyavalyát bocsájtottak rá az istenek, mégiscsak görög. Hátha elriasztja! Ki tudja, hányadán állunk ezzel a fene szerelmi nyavalyával? Csinos fehérszemély meg annyi akad errefelé, ahány a tarka kutya.

-         Mi az ára?

Folytatása következik.

Mindig olvasok valamilyen könyvet

Mindig olvasok valamilyen könyvet...
Néha többet is.
Van a táskámban,
Van a gépem mellett,
Meg egyebütt;
Hiszen könyvre szükség van
Mindenütt.

Az unalom társas veszedelem,
Nagyon sajnálom a betegeit,
Egyedül nem unatkozom soha.
Van munka,
Van könyv
Ameddig csak élek.

Gyerekkoromban lett a szenvedélyem
Az olvasás.
Lekötött,
Felemelt,
Rossz végzetem örökre
Elszelelt.

Mindig olvasok valamilyen könyvet...
Betűk éhsége lett az életem,
Meg Béke,
Család,
Írás, Szerelem.

Béke,
Család,
Írás,
És Szerelem;
Ezekkel értelmes
Az életem.

Amíg a Vén Bohóc értem nem
Csönget,
Mindig olvasok valamilyen könyvet.

Milton és bíró barátja

Milton egyszer igen súlyos bírósági ügybe keveredett. Igen sok pénzt követeltek rajta, és tudta, ha nem fizet, börtön vár rá.

Ráadásul Milton nem is volt ártatlan.

Kiderült, hogy egy gyermekkori barátja lesz a bíró. A közvélemény azt gondolta, hogy Mr. Milton megússza az ügyet büntetlenül.

A tárgyaláson azonban egészen más történt. A bíró tárgyilagosan és korrekten vezette a tárgyalást. Milton nem volt képes hathatósan védekezni, bizonyítékok voltak ellene.

A bíró a maximális pénzbüntetést szabta ki Miltonra. A költő magába roskadt. A bírságot nem tudta kifizetni, több éves börtönbüntetés várt rá.

A tárgyalóterem közönségének szimpátiája most már egyértelműen Milton felé fordult. Ha volt is némelyik szemben káröröm, most elmúlt. Mindenki sajnálta a költőt.

Ekkor - általános meglepetésre - a bíró levetette és összecsomagolta a talárját. Már civilben lépett oda Miltonhoz.

Letett a költő elé egy halom pénzt. Éppen annyit, amennyi bírságra ítélte Miltont.

- Az ítélet törvényről és becsületről szólt. Ez meg a barátságról

Öregedik a Nyarunk

Öregedik a Nyarunk,
Hevét visszafogja,
Pedig amit eltékozolt,
Vissza sose kapja.

Kánikula-készletét
Morzsáig felélte,
Teljes hosszú esztendőt kell
Dolgoznia érte.

Lusta szelek újra
Szolgálatba állnak,
Éles foga nőtt az eddig
Enyhe éjszakának.

Öregedik a Nyarunk,
Krumpli helyett lencse,
Rövidebb a fiatalság,
Hosszabb a szerencse.

A Lélek fázékonyabb,
Hűvösebb a szándék,
Minden új napra ébredés
Királyi ajándék.

Olimpia idején

Olimpia idején
Kézfogásokat teremt
A Szent Öröm,
A Szép Remény
Az utca közepén...
Olimpia idején...

Büszke vagyok,
Magyar vagyok!
Gyerünk Lányok,
Gyerünk, Fiúk,
Hajrá Magyarok!

Olimpia idején
Közszájon a győzteseink neve
S egy ország forró szeretete
Segíti Őket
A Föld másik felén...
Olimpia idején...

Büszke vagyok,
Magyar vagyok!
Gyerünk Lányok,
Gyerünk, Fiúk,
Hajrá Magyarok!

Életek telnek
Századmásodpercért,
Gólokért,
Néhány centiméterért,
Munka taván,
Lemondás tengerén
Apró, törékeny ladik,
A Remény...
De hogy célba ki ér,
Kiderül
Olimpia idején...

Büszke vagyok,
Magyar vagyok!
Gyerünk Lányok,
Gyerünk, Fiúk,
Hajrá Magyarok!

A bajnokokat tisztelte Athén is,
És Pindarosz írt ódát némelyiknek...
Egy minutummal a világ felett...
Tehetség,
Munka,
Öröm, Tisztelet...

Olimpia idején
A Hit virágzó,
Puha televény,
Üdén ragyog a Nap a Lét egén,
Olimpia idején...

Büszke vagyok,
Magyar vagyok!
Gyerünk Lányok,
Gyerünk, Fiúk,
Hajrá Magyarok!

Szerelem és líra - CCLXVII.

KÉTSZÁZHATVANHETEDIK RÉSZ

Innen továbbkormányozni is nehéz a verset. Parti Nagy azonban ebben korábban is jeleskedett.

Most is:

„kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Ha egybenézzük, érdekes eredményre jutunk:

„Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Megállapíthatjuk, hogy a sor – tökéletesen felesleges.

Nélküle így festene a vers ezen része:

„Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Páros rímak, sokkal lendületesebb verselés, nagyobb költői erő…

Mire kell ez a sor?

„a század kissé megtized,”

Nélküle a versnek ez a része egységesebb.

„Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Akkor miért?

Talán a személyesség miatt?

Ezt érdemes fontolóra venni. Idáig a  vers ezen része személyes síkon fut:

„Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,”

A további két sor már nem:

„kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Vajon a kifogásolt sor vezet át a személyességből az általánosabb síkra?

Nézzük meg:

„Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Nem. Nem vezet át semmit – sehová…

Nézzük közelebbről:

„akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,”

Nem. Láthatóan nincs ilyen funkciója.

„dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,”

A sor – fölösleges.

Akkor miért áll itt?

„a század kissé megtized,”

Egyértelműen a szójáték kedvéért. Együtt szerepelhet egyetlen sorban a „század” és a „tized”.

„a század kissé megtized,”

Ez persze nem vívmány.

„a század kissé megtized,”

Öncélúnak meglehetősen öncélú.

„a század kissé megtized,”

A folytatás:

„kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Voltaképpen ez se különb.

„kevesebb lend és több kerék,”

Bágyadt szóvicc. A szövegkohézióba csak erőltetve fér be.

„s nátótag lettek Ischlerék.”

Lényegében véve ez is.

„s nátótag lettek Ischlerék.”

Az ország a NATO tagja lett…

Mindent egybevetve ez nem a vers legjobb része:

„Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Itt a Költő alighanem érezte, hogy a mű már eljutott oda, ahová eljuthatott – meg egyéb helyekre is – célszerű hát lezárni.

Folytatása következik.

Nemzedékek élettánca

Nemzedékek élettánca
Csörömpöl
Az Idő lánca...

Monoton szó,
Idő dobja
Száz generáció ropja.

Apáinknak rádió szólt,
Sírós, háborús világ volt...

Nemzedékek élettánca;
Takarja Múlt
S Jövő sánca.

Saroglya, meg
Szénaboglya;
Jelen a
Múlt kezét fogja.

Nagyapáink fojtó korban,
Cselédsorban,
Don-kanyarban.

Nemzedékek élettánca,
Száll a Jelen
Szoknyaránca.

Utópia-démon sereg,
Gólemek
Testet öltenek.

Gyermekeink
Jelen hátán;
Külföldre suttog a sátán...

Nemzedékek élettánca,
Dallamát
Az Idő játssza.

Pörgés,
Forgás,
Körbe-körbe...
Nem a lovakat lövik le...

Száll-e madár még az ágra?
Vár-e Jövő
Unokákra?

Nemzedékek élettánca;
Vénséges
Az Idő lánca...

A Nap ugyanúgy ragyog - LXIVI.

HATVANHATODIK RÉSZ

MÁSODIK KÖNYV

NYILAK AZ ÉGEN

6. Fejezet

Az elbeszélés ettől kezdve talán némileg szaggatottabb lesz – nem növekedik terebélyes fává, hiszen ágbogai oly szerteágazóak, hogy lehetetlen mindegyiket felidézni. Nem gyűrűzik mindent behálózó végtelen indaként tovább, mert unalmas volna mindegyik szeszélyes kanyarulatát egyenként végigkövetni. A változások gyakran tébolyító áttekinthetetlenségben, követhetetlenül követték egymást, pulzáló vibrálással, hosszú távon teljesen kiszámíthatatlanul. Ez volt Szélfarkas korszaka.

Ez az oka annak, hogy e ponttól kezdve nem fogom mesém fonalát akkurátus aprólékossággal, minden kicsi részletre kiterjedve szövögetni, miként hálójával azt a pók teszi, hanem a sólyom röptét követve maradok a múltakat rostáló szigorú emlékezet magasában, és onnan fogok zuhanórepülésben alámerülni, ha odalent az idők lombjai közt szemembe ötlik valami, ami a többi kósza emléknél szebb, érdekesebb vagy fontosabb.

Számos alakban léteztem ezekben az évezredekben. Ha mindent le akarnék írni, csömört kapnék az örökös körmöléstől, elolvasni sose lehetne, és elsikkadna benne, ami lényeges. Nem lenne erre erőm, sem időm eme utolsó életemben. Elvenné időmet szerelmemtől, és szemem láttára fejlődő gyermekeimtől.

Saját szám íze szerint válogatom az eseményeket. Nem érdekelnek királyok, birodalmak – többségük meg sem említtetik. Nem fogom követni az utolsó korok történettudományának buta szokását: tankönyveik saját koruk felé közeledvén lettek mind vastagabbak, régi évezredeket elintéztek pár kurta ecsetvonással, miközben freskót festettek irgalmatlan méretű vásznakra közelmúltjuk egy-egy évtizedéről. Így lett történelmük az idők súlyával éppen ellentétes – és ilyen arányok segítettek aztán nekik a múltak tömegéből leszűrni a tapasztalatokat. Az ilyen történelemből nem is lehetett meríteni a jövőre nézve semmiféle igazi bölcsességet.

Az idő folyama a vízözön utáni zuhatagos szakasz után némileg meglassúdott, aztán mind sebesebben kezdett ömleni. Szélfarkas elemében volt. gyakran érezte úgy, eljutott vágyainak és reményeinek tetőpontjára, már csak szinte egy aprócska ráadás hiányzik a szerencséhez, a hőn áhított végső cél karnyújtásnyira – és rendre ezen a ponton szenvedett végső vereséget. Mindig más és más eszméhez, mozgalomhoz, személyhez kötötte az egyszeri és tökéletes világmegváltás egyedüli jussát. Bárgyú módon derűlátó szólamaiknak mindig hitelt adott, és várta a hibátlan világ gyors megvalósulását. Persze mindig hiába. De becsületére legyen mondva, valamivel mindig előbb látta meg a csődöt, mintsem az teljes mérhetetlen valójában bekövetkezett.

Hosszú időnek kellett tovarepülnie ahhoz, hogy Szélfarkas végre csömört kapjon saját korának gonoszságától. A gonosz sohasem öncélú. A gonoszság mindig inkognitóban él.

Álnevek fedezéke mögé bújik. Ilyen álnév lehet a célszerűség, a kényszer, vagy a jövő érdekében hozandó áldozat. Az áldozatot persze a gonosz sohase maga hozza, mindig valaki mást kényszerít rá.

Felvillantja előtted a valószerűtlenül szép jövő lila szappanbuborékát, és ennek fejében jóvátehetetlenül ellopja tőled a jelent. A szép jövő, az ígért földi paradicsom ábrándképe persze évről évre egyre messzebb szökik sóváran kinyújtott kezed elől a beláthatatlanba – lesz belőle gyakran misztikus túlvilág, tündérálmú igazak mennyei birodalma – közben elrohan az életed, őszülnek a gyermekeid, és már az unokáid küszködnek mindannyiótok helyett. A hazugokból közben hatalmasok lettek, most már ivadékaid verejtékét rabolják, fennhéjázó tekintettel néznek rajtad keresztül, pökhendi hangon kioktatnak, leereszkedően megdorgálnak, téged intenek türelemre meg belátásra, és felfuvalkodott ábrázattal tanítanak a saját törvényükre – aminek mindig az a lényege, hogy amit ők művelnek, az szükségszerűség, kényszer, vagy a jövő érdekében célszerű. A bajaidról mindig te magad tehetsz.

Változnak a korok, a nyelvek, az öltözetek, a városok és az eszközök – csak a hazugság lelke marad mindig ugyanaz. Szélfarkas kora a hazugságokra épül. Olyan virágoskert, ahol a virágok örökösen a puszta létükért harcolnak, a gyom pedig az égboltig kúszik. De sebaj – szól a hazugság – csak dolgozz és tűrj, a gonoszok úgyis megbűnhődnek egy másik térben, egy másik időben, egy másik létben, egy másik életben, egy másik világban. Valahol biztosan.

Ha pedig ebből kiábrándultál, jön az újabb hazugság: irtsd ki a gonoszokat, öldösd le őket, zúzd pozdorjává a világukat, és ha mindezt megtetted, akkor jutalmul – te magad lehetsz a gonosz.

Szélfarkasnak rögeszméjévé vált, hogy asszonyává tegye Holdsarlót. Ebben rendszerint félsikert aratott, mert a kor törvényei ugyan rendre kiszolgáltatták neki Holdsarlót, de a nő szerelmét sose nyerte el. szegény Holdsarló! Néha azt gondoltam, Szélfarkas korában valamennyiünk közül neki van a legrosszabb sora.

Minden erőmmel akadályozni próbáltam Szélfarkast Holdsarló birtoklásában, de semmire se mentem. Napsárkány annál inkább. Az ő szelídsége mögül a harc kényszerére előbújt valami különös természetű, nem evilági gátlástalanság – ezzel gyakran keresztülhúzta Szélfarkas számításait.

Jómagam időnként sodródtam, de egyre gyakrabban húzódtam félre néhány évtizednyi boldogságba, és rontásos idők hideg szelében átfázott lelkemet meghitt családi körök és csillámló szemű szerelmek tüzénél melengettem.

A boldogság gyakran a lábunk előtt hever, szinte felbotlunk benne, mégse hajolnánk le érte. Mindenkinek megadatik a lehetőség, de csak kevesek képesek megérteni az igazi érzelmek szavát: türelemmel, szeretettel, tiszta szívvel, érdek nélkül, önfeledten. Ezek nélkül nincsen boldogság. Szélfarkas lebecsülte az érzelmeket, és nem ismerte a szerelmet. Helyette habzsolt, erőszakoskodott, kényszerített, hatalmaskodott, vásárolt, számított – nem tudta néven nevezni az űrt, csak haloványan sejtette, hogy valami hiányzik.

Napsárkány is lebecsülte az érzelmeket, és ő sem ismerte a szerelmet. Helyette hitt, várt, böjtölt sztoikus lemondással, és azt képzelte, hogy a bölcs ember természetes állapota a világon túlemelkedő szomorú derű és a csöndes melankólia.

Én pedig az emberi érzelmeket mindennél fontosabbnak tartottam, és megismertem a szerelmet.

Holdsarló legelőször Thrákiában lett Szélfarkas asszonyává. Apja kérges lelkű földműves volt, és először nem is nagyon értette, mit kíván negyedik lányától a gazdag athéni úr.

Folytatása következik.

Élet-Inga

Élet-Inga
Nemz és öl;
Völgybe le és
Hegyre föl.

Most Nyár van,
Majd jön a Tél;
Aki fél - keveset él.

Tavaszra Nyár,
Őszre Tél;
Idő-arccal mendegél.

Élet-Inga
Meg nem áll,
Perdül születés,
Halál.

Hidegre - kánikula,
Arra meg fagy agyara.

Zivatarra jön aszály,
Szabadságra meg
Szabály.

Élet-Inga
Búg, zörög;
Csupán az Élet örök.

Békességre vad tusák,
Elmúlásra
Ifjúság.

Tavasz volt,
Most itt a Nyár,
Jelen a por,
Múlt a sár.

Élet-Inga,
Porra sár,
Emlék lesz
A Tél
A a Nyár.

A végzet
Álom marad,
Nő a Szabad
Akarat.

Élet-Inga
Vén, erős;
Isten -
Régi ismerős.

Magyarul legyen a legtöbb!

A magyar tudomány kiváló képviselője volt az autodidakta Herman Ottó. Közhely, hogy ő volt az utolsó magyar polihisztor. Számos tudománnyal foglalkozott az ornitológiától a régészetig.

Herman Ottó eredetileg német anyanyelvű, de magyar érzelmű ember volt. Nevét magyaros formában használta (eredetileg Hermann volt). Vézna 14 éves diákként jelentkezett a honvédseregbe. A gyalogsághoz nem mert jelentkezni, mert tudta, hogy kicsi és gyenge. A lovassághoz meg azért nem, mert alig tudott lovagolni. Ezért a tüzérségnél próbálkozott. Tudta, hogy oda zömmel diákok jelentkeznek. De nem tizennégy évesek. Herman Ottót a toborzótisztek azzal az ürüggyel utasították el, hogy nincs írásbeli apai engedélye.

Hosszú utat tett meg a tudományig. Mindvégig megőrizte egészséges humorát, jó kapcsolatát a hétköznapi emberekkel, de vitatkozó hajlamát is.

Egy alkalommal a híres Alfred Brehm látogatott Budapestre. Öt percre sem volt szüksége ahhoz, hogy Herman Ottóval vitába keveredjen.

Herman Ottó azt állította, hogy a kékcsőrű réce hazánkban is fészkel. Brehm a fejét rázta.

- Nem hiszem!

Herman Ottó hiába érvelt, Brehm hajthatatlan maradt.

Herman Ottó azonban nem hagyta magát. Két nap múlva apró, pelyhes kékcsőrű réce fiókákat dugott a nagy Brehm orra alá. A német tudós kénytelen volt elismerni, hogy a magyar kollégának volt igaza.

- Miért nem tudtam én erről? Miért nem publikálta?

Herman Ottó kihúzta magát.

- Kérem, én  publikáltam!

Alfred Brehm előbb zavartan nézett, aztán valami az agyába villant.

- Milyen nyelven?

Herman Ottó kihúzta magát.

- Magyarul, kérem!

Brehm savanyú képet vágott.

- Hát ezért nem hallottam róla! A németül megjelent tanulmányait olvastam. Magyarul hiába jelentet meg bármi, arról a nemzetközi tudományos közvélemény nem vesz tudomást. A magyar nem világnyelv.

Herman Ottó elmosolyodott.

- Mit tenne ön, ha a szakirodalom nagy része csak magyar nyelven volna elérhető?

Brehm vállat vont.

- A magyar állítólag nehéz nyelv. De ha kényszerhelyzetben lennék, megtanulnék magyarul.

Herman Ottó kedélyesen mosolygott.

- Ezért nem fordítottam le a cikkemet.

Kiskutya-váró

Úgy tűnik, a házba
Kiskutya kerül,
Hogy ne legyen tovább Zoe
Egyedül.

Réka, Lilla lelkesedve
Nekilát
Nézegetnek sok képet,
Sok kiskutyát.

Sorra néznek különféle
Ebeket,
Vajon hozzánk közülük
Melyik jöhet?

Egy kiskutya várakozik
Valahol,
Zoe néz, csak időnként egyet
Csahol.

Szedelődzködik aztán
A lánybrigád,
Kutyanézőbe indul a
Kis Család.

Gyorsan száll a kép, a Facebook
Nem buta,
Réka Lányom ölében egy
Kiskutya.

Apró magyar vizslalány a
Kis pocok,
Hogyha igaz, hajnalban
Hazakocog...

Egy vár - mindannyiunkért (Szigetvár hajdani viadala)

Egy vár - mindannyiunkért...
Valaha...
Mint ma egy sporttelep -
Tán akkora...

Derék kis vár...
Emlékek büszke őre,
Valaha fittyet hányt
A gyilkos túlerőre...

Ódon kövei közt
Szellemek járnak,
Miattuk van itt
Nyár-íze a Nyárnak...

Egy vár - mindannyiunkért...
Negyedfél-évszázadnyi messzeségből
Tör át az Idő falain
A Szó:
"A Haza nem eladó!"

Ilyenkor vette éppen kezdetét,
Augusztus elején,
A döntő szigetvári viadal...

Jön a szultán...
Lélek remeg,
Vészjelző harang kondul,
Vén Szulejmán nem tudja még,
Hogy utolsó hadjáratára
Indul...

Egy vár - mindannyiunkért...
Büszke daccal,
Küzdött a túlerő
Az öntudattal.

Szigetvár
Nagy víznek rejtekén;
Határt őriz
A Szabad Világ
Végső
Peremén...

Zrínyi és népe
Nem külföldre fut,
Bizonyítson a túlerő,
Ha tud.

Egy vár - mindannyiunkért...
Mára az Idő vén pora belepte,
Történelmünk is csaknem
Elfeledte...

Szulejmán
Bécsi térképeket
Nézeget,
És útját állja:
Sziget.

Újváros,
Óváros,
S egy dupla vár;
A túlerő útjába
Szalmaszál.

Egy vár - mindannyiunkért...
Szigetvár...
Falainál az áradat
Törik,
Szakad,
Megáll.

Szigetvár...
Szigetvár...
Világraszóló próba;
Tétlen maradt
A hanyag
Európa.

Kétezerötszáz ember
Egy kontinens helyett;
Azon a nyáron a Történelem
Szigetváron lelt
Parkolóhelyet...

Egy vár - mindannyiunkért...
Az erőszak lendülete
Megszakadt,
Bécs,
Prága,
München keresztény maradt...

Egy vár - mindannyiunkért..
Örök emlék,
Figyelmeztet:
Helytállni
Ma is kell még;
Mert nem számít, hogy ki a hangadó,
A Haza
Ma sem eladó.

Egy vár,
Kőből írott fohász
Egy percnyi csendért,
Egy ünnepélyes, szent lélegzetért,
Hazáért,
Szabadságért,
Istenért..

Egy vár - mindannyiunkért...