2016. augusztus 16., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - LXVII.




HATVANHETEDIK RÉSZ

Ő maga megkülönböztetni is alig tudta a lányait, felesleges szájak voltak. Mindig mondta az asszonynak, hogy némelyiket meg kellett volna fojtani. Más népek is csak az első leánygyermeket hagyják életben, a többinek kitekerik a nyakát. Minek annyi kenyérpusztító?

Ezért inkább a fiaival törődött, azok dolgoztak vele. Bajtársias és elnéző volt velük – néha majdnem szeretetteljes. A lányok azonban csak dühítették. Hogy fogja őket férjhez adni? Mit ad hozományul? Nyakán maradjanak falu csúfjára? Örökösen útban vannak! Az asszony is folyton csak miattuk sopánkodik ahelyett, hogy vele meg a fiaival törődne. Hasas megint az istenadta, nem lehet közeledni hozzá. olyan, mint egy anyanyúl, rögtön vemhes lesz az első érintésre.

Holdsarló apja rendszerint ebéd után jutott idáig a morfondírozásban. Ilyenkor általában nagyot sercintett. Végtelenül dühítette, hogy nem nyúlhat az asszonyához. Ha megint egy átkozott lány miatt, kitekeri a nyakát. Ki ám, az istenekre!

Mind a hat lány igyekezett kitérni az útjából. Ez volt életük egyik törvénye, sivár sorsuk sanyarú fordulataiból leszűrt tapasztalat, a túlélés egyik alapfeltétele: Féljünk az apánktól! Tudta már mindegyik, a legkisebb is.

Apa és lányai között a derekas vesszőzés volt kontaktus egyetlen formája. ebből viszont gyakran kijutott nekik. Régebben a legidősebb kapta a legtöbbet, általában különösebb ok nélkül.

Aztán amióta tavaly nyáron a nagylány megszökött azzal a toprongyos makedónnal, a verések a másodszülött lányra szakadtak. Hiszen már az is eladósorba serdült, mikor akar már férjet keresni magának? Meddig kell még etetni?

Ez a második lány szerencsétlen teremtés volt, megadóan tűrte gonosz sorsát. Csúnya is, buta is volt az istenadta, megfélemlítve a lelke fenekéig. Még sírni sem mert, csak halkan hüppögött. A nővére legalább visszanyelvelt, vagy menekülni próbált, ez meg csak szomorúan tűrte a legádázabb vesszőzést is.

A harmadik leány is ugyanígy viselkedett. Az anyjuk pedig egyre gyakrabban kelt a védelmükre. Őt azonban nem lehetet bántani, mert nyomban megjelent az asszony bátyja, a behemót sógor, aki időnként helybenhagyta húga férjét. Unokahúgaiért nem állt ki, sohasem vette ki őket az apjuk kezéből. Ő nemzette őket, viseljék sorsukat. Testvérhúgát azonban mindig megoltalmazta.

Volt azonban valaki, akit senki sem védelmezett, akivel szemben mindenkinek ellenérzései voltak. Holdsarló.

Különös volt ez a negyedik lány. Vézna, csúnya, vagy éppen tenyeres-talpas testvéreivel ellentétben szép, mint az istennők. Termete finomabb, ízlése, szavajárása kifinomultabb, mint bárkié a faluban. Különös, értelmetlen gondolatok foglalkoztatták, és láthatóan nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy csak lánynak született. Nehéz volt kezet emelni rá. Ahogy nehéz bántani a színpompás virágot, vagy a zengő szavú énekesmadarat. Valahogy hitványnak érzi magát miatta az ember. De ha m égis megtörténik, önmaga helyett is az áldozatot gyűlöli. Ezért aztán az anyja idegenkedett tőle, az apja gyűlölte. Ritkán verték meg. ritkán, de akkor szörnyűségesen.

És most éppen ez a semmirekellő negyedik leány kell a görögnek! Adta kópéja! Ugyan, miben sántikálhat? Rabszolgájává akarja tenni? Rabszolgává az ő lányát? Azt már nem! Még hogy ő árulja a tulajdon, édes lányát, mint holmi kupec a portékáját? Nem! Nyomban a szájára venné a falu. Azt már nem! Nem mondom, ha esetleg sokat kínálna…

Ha derekasan megfizetné, az más. Az már mindjárt más! Úgyis csak a bajnak van az a lány!

Szélfarkas mind türelmetlenebb lett. Most először nyílt rá lehetősége, hogy végre a magáévá tehesse Holdsarlót. Dehogyis fogja elszalasztani! Csak ne habozna ennyit ez a félnótás barbár ökör!

-         Adod, vagy nem adod?

A paraszt pontosan észlelte Szélfarkas tekintetében az eszelős mohóságot. Apró malacszeme ettől résnyire szűkült, bárdolatlan vonásain az együgyűek szánalmas ravaszsága sunyított.

-         Nem beszéltünk még a vételárról, uram – mondta óvatosan, és torzonborz ábrázatának idő verte, mély árkaiban gúnyos fénnyel csillantak meg a berakódott porszemek.
-         A jegyajándékról? – Szélfarkas megkönnyebbült örömében. Ez a bugris nem tud olyan árat szabni, hogy Holdsarló ne érje meg.
-         Arról, uram – felelte széles vigyorral a másik.

Egészen megnyugodott. Fizetni fog a görög, bizony, fizetni fog. Nem is keveset! A vak is látta, hogy eszét vették az istenek! Szerelmi nyavalyát bocsátottak rá. Hála legyen érte nekik!

De jó lesz vigyázni! A görögök álnoksága közismert. Még képes megszöktetni a lányt anélkül, hogy fizetne érte. Azt már nem! Résen kell lenni! Előbb adja meg az árát, utána jöhet a hancúrozás. Akkor viheti a lányt, ahova akarja! De addig nem!

-         Mennyit kérsz érte?

A trák rekedt csikorgással röhintette el magát. Hiszen ez egy buta görög! Egy szegény, sovány eszű flótás! Hogy nem fosztotta ki még a többi hellén? Már többször hallotta, hogy agyalágyultak is vannak közöttük, de ő maga még sohasem látott tökkelütött görögöt. Hát ez is eljött végre! Hányszor kibabráltak már vele ezek a nyavalyások! Most megfizet! Mindent, de mindent visszafizet! Hála legyen érte az összes égilakónak! Hála nekik, hogy elébe vezérelték ezt a szerelmi nyavalyával megvert keshedt értelmű görögöt!

Közben Szélfarkas mind türelmetlenebb lett.

-         Mennyit kérsz érte? – ismételte meg fennhangon.

A trák szőrgombóc ocsmányul vigyorgott. Bolond ez bizony! Az összes istenekre: bolond! A többi görög maga mondana ajánlatot, eszükbe sem jutna ilyet kérdezni! Egy buta hellén képében érkezett a szerencse!

-         Mennyit kérsz érte?

Mintha hájjal kenegették volna a gazdát. Főj csak tulajdon levedben, te eszelős! Tudom én, milyen is a szerelmi nyavalya! Hallottam már róla, nem is egyszer!

-         Mennyit kérsz érte?

Szélfarkas dühöngött. Süket ez a barbár? Vagy máris elfelejtett görögül?

-         Nem akármilyen lány ám ez, uram – kezdte óvatosan a trák, de Szélfarkas egy legyintéssel belefojtotta a szót.
-         Mi az ára?

A paraszt még habozott néhány pillanatig. Merje? Ne merje? Hiszen akármilyen szerelmi nyavalyát bocsájtottak rá az istenek, mégiscsak görög. Hátha elriasztja! Ki tudja, hányadán állunk ezzel a fene szerelmi nyavalyával? Csinos fehérszemély meg annyi akad errefelé, ahány a tarka kutya.

-         Mi az ára?

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése