A Nap ugyanúgy ragyog - XIV.

TIZENNEGYEDIK RÉSZ

…A balszárnyon álltam a többi Plataia-beli férfival együtt. Oldalamon az öcsém, Kleombrótosz. Előttünk a ligetekkel tarkított, tágas maratoni sík, meg a barbárok tömege.

A perzsák megfutamodtak, és az athéni meg plataiai hopliták falanxa kérlelhetetlen vasfalként, perzsa holttetemeken tapodva, vérben gázolva zúdult utánuk. Nyomultunk feléjük feltartóztathatatlanul és kérlelhetetlenül, előreszegezett lándzsával, lehúzott sisakban. Közeledtünk feléjük kivédhetetlenül és ellenállhatatlanul, meg nem alkuvóan és félelmet nem ismerve, akár a bosszuló igazság istennőjének büntető keze. Eszüket vesztve, félelemtől üvöltve, megriasztott birkacsordaként menekültek előlünk a fennhéjázó király tarka ruhás zsoldosai; ravasz kisázsiaiak, fonott szakállú asszírok, büszke perzsák, sötét arcú médek, és a nagykirály birodalmának ki tudja még hányféle népsége. A fényes királyi hadból szemünk láttára lett vinnyogva futó, egymást letipró, szánalmas, rettegő csőcselék. Ez a szétkergetett had volt az egykori szárnyas önbizalmú, önmagát legyőzhetetlennek képzelő sereg, amely teljes behódolást követelve fenyegetőzött otthonaink elpusztításával, szeretteink legyilkolásával még tegnap délután is. ez az uralkodói parancsra ugrabugráló söpredék menekült most előlünk, Hellász dolgos fiai elől, fiúk, fivérek és családapák elől, boltosok, hajóácsok és cserzővargák elől, mindennapi életüket oltalmazó egyszerű emberek elől.

Midőn a barbárokat kiűztük a táborukból, mindenféle egyéb népség verődött soraikba: táncosok, csepűrágók, ágyasok, tűznyelők, jövendőmondók, meg a perzsa táborok összes többi hordaléka. Sokan fogságunkba estek, a többiek között saját menekülő lovasaik fegyvere vágott rendet.

Amikor a megvert perzsák a hajóik felé iszkoltak, és a hoplita harcosok tömege ádáz bosszúvággyal vetette magát újra rájuk, akkor pillantottam meg a halott mágust. Khaldeai köntösét vérfoltok borították, hosszú szakállát por szennyezte be. Napsárkány volt. arcán ugyanaz a torz, acsarkodó vigyor ült, amit akkor éjjel láttam rajta.

*

Tizenöt esztendeig tartott, amíg öntudatomat, személyiségemet és hatalmamat visszanyertem. A halálról semmit sem tudtam meg, és nem tudok ma sem. Emlékeim a nagy zuhanásnál megszakadnak, az új emlékek halványan szivárgó erecskéje négy-ötéves koromban kezdődik, nyolc-tízesztendős koromban lett csörgedező patak, hogy újabb öt-hat év múltán méltóságteljesen hömpölygő folyammá növekedjék. Szélfarkas gyűlölködő ábrázata volt az első emlékfoszlány, amely régi életemből megkísértett. Ahogy rám nézett azon az éjszakán.

Kisgyermekkoromból csak annyi maradt, hogy sokan aludtunk a kunyhóban, és leírhatatlan volt a nyomorúság. A tűzhely füstje, piszok, ürülék, örökös gyereksírás, közösülő párok lihegése, sebekkel, fekélyekkel borított emberi testek kipárolgásának nehéz szaga.

Ötéves lehettem, amikor az idegenek ránk törtek. Lángba borultak a kunyhóink, sokan meghaltak, a többieket magukkal hurcolták a fegyveresek. Tudom, hogy egyedül maradtam. Hisztérikusan sírtam, és az ütlegek sem hallgattattak el.

Rabszolga lettem egy idegen földön, valahol a hatalmas déli tengeren. Közelebbit erről nem mondhatok, magam sem tudom, hol voltam, csupán halovány sejtelmeim vannak, hiszen akkoriban még egészen másképpen festett a világ.

Először állatokat őriztem, majd földeken görnyedtem a tikkasztó hőségben, gerincroppantó, nehéz, verejtékes munkában. Hajnaltól szürkületig dolgoztam, sokadmagammal aludtam. Éhezni nem éheztem. Mivel módfelett nagy termetű és erőteljes ifjúvá serdültem, bekerültem egy építőcsapatba. Tizenhárom-tizennégy esztendős lehettem ekkor. Irdatlan kőtömbökből álló roppant falat építettünk, sok ezren mozgattuk vezényszóra a lomha, ház nagyságú építőköveket. Ügyességemmel kitűntem társaim közül. Ekkoriban ébredtem valódi kilétem tudatára. Sok volt a halállal végződő baleset, és én javaslataimmal sokszor segítettem át az építőket a munka válságos pillanatain, megmentve ezzel nem egy társam életét. Az építőmesterek hallgattak rám, és általam növelték nevük dicsőségét. De nem voltak hálátlanok. Finomabb, önállóbb feladatokat kaptam¸ oszlopokat, domborműveket, szobrokat faragtam, és beköltöztem saját kis kunyhómba. Rabszolgának rabszolga maradtam, de egyre megbecsültebb kőfaragó – és építőmester.

Ahogy mind nagyobb örömöt leltem a munkában nappal, úgy lettek az éjszakáim egyre nyugtalanabbak. Mi lehet apámmal? Mi történt Holdsarlóval? Hol vannak a testvéreim? Egyre erősödött bennem a vágy, hogy őket megkeressem. Csakhogy fél világ választott el tőlük. Hogy délen vagyok, azt tudtam a csillagokból. Úgy véltem, nagyjából húszesztendős lehetek. Vajon mi történt azóta? Hiszen én tovább éltem itt, mint ahány esztendőt aranyhajú életemben eltöltöttem!

Gyakran elnéztem magam a favályú tükrében. Hatalmas termetű, bivalyerős férfi voltam, afféle tagbaszakadt, dagadó izmú óriás. Mindenki fölé fejjel magasodtam,nehéz kőlapokat emelgettem, malomkövet hajigáltam fél kézzel, súlyos oszlopdobokat cipeltem és illesztettem a helyükre egymagam. Ilyen mérhetetlen erő költözött belém, és ne tudnám megtalálni az apámat?

Gazdám az építőmesterek kérésére hamarosan szabaddá nyilvánított, és én munkát keresve jártam a vidéket. Gyorsan tudatosult bennem, hogy jókora szigeten élek. Boldog voltam, hogy lehullt rólam a rabszolgaság járma. A tüzes vassal való megbélyegzés – ahogy a vas maga is – itt ismeretlen volt.

Ekkoriban hallottam, hogy valamelyik szomszédos szigetre fehérbőrű idegenek hajója érkezett; és ezek az emberek a legjobb építőmesterek után tudakozódnak. Gyorsan odasiettem, hogy szemügyre vehessem a hajót. Úgy volt, ahogy gondoltam. Asztlanti hadigálya ringott az öböl csendes vizén.

A kapitányt asztlanti nyelven szólítottam meg. azt tudakoltam, miféle munkára keres építőmestereket.

-         Honnan tudod a nyelvünket? – kérdezte Maxitana kapitány bizalmatlanul.

-         Sokfelé jártam, uram – hazudtam. – ahol szép és jeles épületek vannak. Jártamban-keltemben ragadt rám az asztlanti szó.

Maxitana hosszan végigmért, aztán megkérdezte:

-         Eljönnél-e velünk Asztlantba?

Majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna ennek a szikár asztlantinak.

-         Igen, uram!

-         Építőmester vagy?

-         Építőmester és kőfaragó, uram. Értek a paloták, templomok, házak, tornyok építéséhez, szobrok, domborművek, oszlopok csiszolásához, faragásához, tudok éket vájni a kőbe, és mérhetetlen darabokat leszakítani a hegy testéből.

-         Mi a neved?

-         Medvének szólítanak, uram.

-         Illik rád a neved, barátom. Azt mondtad, eljössz velem Asztlantba. Szeretném, ha jobban meggondolnád. Holnap újra felteszem neked a kérdést: akarsz-e napsugaras hazádból velem a nagyon távoli Asztlantba jönni. Élj a hajónkon, egyél-igyál velünk, és közben gondolkozz! Nem tagadom le a nehézségeket. Az út fél esztendeig tart, és elmondhatatlanul nehéz. Húsz-harminc napig nem fogsz magad körül egyebet látni, mit mérhetetlen vizet. Akkor kikötünk, és néhány napig pihenni fogunk. Utána hosszú-hosszú ideig ismét csak a tenger következik. Amikor már azt hiszed, hogy nincs rosszabb a tengeri utazásnál, partra szállunk, és te örülni fogsz, hogy újra szilárd talajt érzel a talpad alatt. De örömöd korai lesz. Akkor nehéz munkával darabokra szedjük a hajónkat, hogy ezer rabszolga cipelje utánunk a világ legborzalmasabb útján. Őserdők áthatolhatatlan bozótjában fogunk vánszorogni, rengeteg erdőségeken, végenincs mocsarakon és szörnyekkel teli óriásfolyamokon keresztül, dögletes kipárolgások, mérges kígyók, vérszívó rovarok miriádjai, emberevő fenevadak és gonosz, alattomos bennszülöttek között. Hónapokon át tart az út, és sokan nem érnek majd a végére. Amikor már azt hiszed, nincs rosszabb a szárazföldi útnál, újra megpillantod a tengert magad előtt. Akkor fáradságos munkával újra összerakjuk a hajónkat, és újfent nekivágunk az óceánnak. Ha holnapig gondolkodsz, és akkor is igent mondasz, megtudod, ,i lesz a feladatod Asztlantban.

Nem sejtette, hogy én már határoztam. Azt sem, hogy nincs más választásom.

Beköltöztem hát az asztlanti hadiflotta Hírnök nevű hajójára. Ez volt a legpompásabb hajó, amit valaha láttam. Még a Tengeri szellőt és a Tengerasszonyt is felülmúlta. Kedvtelve jártam körül.

-         Tetszik a hajó? – kérdezte valaki.

Mosolygós, karcsú fiatalember állt előttem.

-         Apám építette – mesélte. – Erre a hajójára a legbüszkébb.

Liniko volt, a Hírnök ifjú másodkormányosa. Első látásra megtetszettünk egymásnak.

Délután ért utol létezésem egyik legnagyobb meglepetése. A helybeliek éppen valamilyen vallási ünnepet ültek, és ennek fénypontja az emberáldozat lett volna. Rokonszenves arcú, mosolygós hadifoglyot készültek megölni, amikor legnagyobb meghökkenésemre Maxitana kapitány fegyveres tengerészeivel közbelépett, és véget vetett a szörnyű, szégyenletes parádénak.

A bennszülöttek élénken gesztikulálva, dühösen tiltakoztak.

-         Asztlantban már nincs emberáldozat! – harsogta Maxitana. – Nem engedjük, hogy másutt legyen!

A megmentett fiatalembert a Hírnök csónakja vitte haza a néhány mérföldre lévő falujába.

A kapitány másnap reggel a kajütjébe hívatott.

-         Eljössz velünk Asztlantba?

-         Igen, uram!

-         Örülök a döntésednek, Medve – mondta a kapitány. – Nyilván számot vetettél az út nehézségeivel, és tudod, mit beszélsz. Tudnod kell azonban, hogy a világnak erről a részéről te vagy az egyetlen építőmester, aki ezt vállalta.

-         Mi lesz a dolgom, uram? – már nagyon fúrta az oldalamat a kérdés.

-         Asztlant nagy bajban van, Medve. Recsegnek-ropognak a világ eresztékei, és a mindenség kifordulni látszik sarkaiból. Olvadni kezdtek az Északi Jégföldek roppant kiterjedésű fehér hósivatagjai, és olvadékvizük megduzzadt folyamok hátán zúdul a tengerbe. Az óceán szintje mind magasabb lesz, és elnyeléssel fenyegeti hazánkat, Asztlantot. Haragszik a hatalmas Tengeristen. Pedig papjai éjt nappallá téve imádkoznak, hogy elhárítsák szigetünkről a borzalmas katasztrófát. Már tenger borít minden alacsonyabb partszakaszt, és néhány sziget is víz alá került. Ifjú királyunk ezért úgy határozott: gyűljenek össze a földkerekség legjobb építőmesterei ezerszámra, és építsenek gigászi tornyot, irdatlan falakat és lakóhelyet, akkorát, hogy a víz színe felett maradjon akkor is, ha az egész szigetet betemeti a tenger. Fejtsenek követ, készítsenek téglát, érjen az épület a felhők pereméig. A papok vessenek véget az emberáldozatoknak, a Tengeristen véres oltárán áldozzanak ember helyett bikát. A hadihajók ne támadjanak idegen partokat, a gyalogosok és harci szekeresek ne vonuljanak fel idegen népek ellen, legyen mindenütt béke. A hadihajók fussanak ki, és keressenek építőmestereket minden ismert és ismeretlen vidéken. Mindenki legjobb tudásával munkálkodjon a közös ügyön, épüljön meg a gigantikus torony, hadd maradjon meg Asztlant az idők végezetéig. Neked pedig az lesz a dolgod, barátom, hogy velem jöjj Asztlantba, és ott gyakorold a hivatásod: vájj éket a kőbe, szakíts ki mérhetetlen darabokat a hegyek testéből, állíts szobrot, csiszolj követ, faragj domborművet, rakj téglát a téglára, követ a kőre, vegyél részt legjobb tudásod szerint a torony építésében. Elfogadod-e?

-         Igen, uram.

-         Mi erről a véleményed?

Tudtam, hogy most teljesen őszinte lehetek.

-         Az ötlet fantasztikusnak, reménytelennek, sőt építészeti szempontból balgatagnak tűnik. Viszont nagy és szent eszme, méltó Asztlanthoz és uralkodójához. Az ember közösen, egymással összefogva, egymást támogatva, mindenkivel békében élve tör a magasba. A terv e pillanatban kivihetetlennek tűnik, de az eszme nagy és szép, és én nem tudom tőle megtagadni a csodálatomat. Kész vagyok tenni érte, uram.

Másnap felvontuk a horgonyt, és a Hírnök kifutott a tengerre. Huszonöt napig nem láttunk magunk körül egyebet, mint mérhetetlen vizet. Akkor kikötöttünk, és néhány napig pihentünk. A harmadik napon eljött a Hírnök fedélzetére a sziget kormányzója.

-         Nagy baj van, Maxitana – mondta a kapitánynak. – A szárazföld országai többé nem ismerik el maguk fölött sem a Tengeristent, sem Asztlant királyát. Azt mondják, Asztlantnak hamarosan vége; városaink leomlanak, palotáink elpusztulnak, szigetünket elnyeli a tenger. Többé nem engedelmeskednek nekünk. Azt mondják, Asztlant Tengeristene még saját ősi lakhelyét sem képes megoltalmazni, hogyan tarthatná hát uralma alatt a földkerekség ilyen távoli vidékeit? Továbbra is embert áldoznak, és immáron csak a saját isteneiket tisztelik. Azt mondják, Asztlant fiainak az ő földjükön nincs többé semmi keresnivalójuk. Akit elfognak közülünk, azt rémítő külsejű isteneik oltáraira hurcolják, a kőre feszítik, szent obszidiánkéssel felhasítják a mellkasát, kitépik a szívét, és feláldozzák isteni uraiknak. Mi már belenyugodtunk, hogy itt kell maradnunk a szigeten, és Asztlantot többé nem láthatjuk. Botorság volna továbbmenned, Maxitana! Telepedj le köztünk az embereiddel, és élj az élvezeteknek, meg a vidámságnak!

Maxitana kapitány a fejét csóválta.

-         Emberileg megértelek, kormányzó, de nem tudom elfogadni, hogy ne lássam viszont a szülőhazámat. Nem telepszem le köztetek az embereimmel, nem élek itt az élvezeteknek, meg a vidámságnak, hanem, ha egyetlen út létezik is hazafelé, én megtalálom! Hajómmal és embereimmel áttörök Asztlant felé akkor is, ha ezer poklon kell keresztülvágnom.

Nem volt helye további vitának. Másnap hajnalban a Hírnök elhagyta a szigetet.

Hosszú ideig hajóztunk ismét a végtelen tengeren. Húsz nap múlva megpillantottuk a Kettős Kontinens hosszan elnyúló partjait.

Másnap hatalmas kikötőváros elé értünk, de Maxitana kapitány nem vitte be a Hírnököt a kikötőbe. Már nem bízott a bennszülöttekben.

Kisvártatva előkelő városbeli uraságot hozott egy csónak. Az uraság királyi követ volt, és mézesmázos szavakkal invitált bennünket a kikötőbe. Maxitana úgy döntött, próbára teszi az uralkodó jóindulatát. Azt válaszolta, csupán rövid ideig időzik, és máris továbbmegy, ezért nem evez be a kikötőbe. A követ erre ünnepélyes szóvirágokkal tűzdelt kis beszédet tartott arról, mily nagyon várja már a király, hogy az asztlantiak partra szálljanak városában, hogy kifejezhesse irántuk érzett jóindulatát és nagyrabecsülését. Maxitana erre a követ útján kérte a királyt, küldjön a Hírnök számára élelmet és ivóvizet, merthogy ez a legalkalmasabb lehetőség a jóindulat és nagyrabecsülés kifejezésére. A követ csónakba szállt, és távozott.

Este újra visszajött. A király szívesen ellátná a Hírnök legénységét minden földi jóval, de csak a kikötőben. Az alkudozás másnap délelőtt is folytatódott. Maxitana nem állt kötélnek, a városbeliek pedig végtelenül udvariasan bár, de gyakorlatilag megtagadták, hogy bármivel is ellássanak bennünket. Az éles szemű Liniko vette észre a fenyegető veszedelmet.

-         Nézd, uram! – mondta a kapitánynak. – Nézd a kikötő jobb oldalát! Az a sok kisebb-nagyobb csónak tegnap még nem volt ott. Rengeteg ember nyüzsög körülöttük! Ott azt a két nagyobbacska hajót egyértelműen útra készítik elő! Szerencsére igazi hadihajójuk nincs, de úgy éljek, hogy ma éjszaka megtámadnak bennünket!

-         Látom – felelte a kapitány. – A Hírnökre fáj a foguk. Legjobb, ha rögtön továbbállunk. Jobb a tengeren éjszakázni, mint ilyen alattomos népség közelében.

Parancsára a legénység nekiállt kibontani a vitorlákat, mire lóhalálában érkezett a követ csónakja. Az uraság kövérségét meghazudtoló fürgeséggel mászott a Hírnök fedélzetére.

-         Hová készültök, kapitány? – károgta felbőszülve. – Máris elhajózol ahelyett, hogy tiszteletedet tennéd, ahogy illik?

-         Nem látom értemét a további színjátéknak – mondta Maxitana. – A te királyod nem barátja már Asztlantnak. Olyannyira nem, hogy jóakaratot színlel, miközben körmönfontan a vesztünkre tör.

A követ is látta, hogy a további alakoskodás haszontalan.

-         Úgy van, Maxitana kapitány – felelte meglepő bátorsággal. – Asztlant többé nem szipolyozza a mi országunkat. A ti birodalmatokat halálra ítélték az istenek. Nem irigyellek. A te sorsod a tengerfenék vagy az áldozati oltár. Jó utat a halálba, kapitány!

A legénység azon nyomban fel akarta koncolni a vakmerőt, de Maxitana nem engedte.

-         Hadd menjen békével!

Újra kihajóztunk a nyílt tengerre. Két nap múlva megpróbálkoztunk egy újabb várossal. Itt már nem volt semmi alakoskodás, a bennszülöttek nyíltan kimutatták ellenséges érzületüket. A kikötőt hatalmas lánccal zárták el a parton fegyveres katonák fegyelmezett sorai sorakoztak. A hegytetőről baljósan tekintettek ránk a fellegvár félelmetes, komor falai. Kifutott elénk egy csónak, úgymond üzenettel az asztlanti barbárok számára. a csónak utasa messziről, menekülésre készen kiáltotta fel nekünk. Rövid volt, de velős. Menjünk az anyánk keservébe.

Az éjszakát megint a nyílt tengeren töltöttük. Reggel Maxitana kapitány összehívta a legénységet.

-         Olyan elhatározásra kell jutnunk, amely eldönti a sorsunkat. Próbáljunk-e hazajutni, vagy forduljunk vissza a szigetre, és éljük le életünket szülőhazánktól és családjainktól távol, a világ túlsó felén?

A Hírnök tengerészeit kemény fából faragták. Személyesen válogatta ki őket a kapitány.

-         Fel Asztlantba! – dörgött az egyhangú válasz. Odahaza asszonyaik, gyermekeik várták őket.

-         Helyes! – Maxitana megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezt várta az embereitől. – El kell döntenünk, hogy melyik utat választjuk, bajtársaim. Az egyik lehetőség: elindulunk napnyugat irányába, és sok hónapig, talán több évig is hajózva követjük nyomon a lenyugvó napot. Ez esetben valamikor, nagy sokára ismerős vizekre érhetünk. Ha eljutunk odáig! Ismeretlen partok, ismeretlen vizek, ismeretlen veszélyek felé vezet majd az utunk. Ez nem más, mint ugrás a sötétbe. Kétségbeesés sarkallta felfedező út ismeretlen országok, ismeretlen birodalmak felé. Ez az egyik lehetőség. Semmivel sem jobb a másik. Elindulunk a zord dél irányába, amerre a Déli Jégföldek hóval fedett hegyóriásait rejti a jeges óceán. A szelek és viharok kietlen honába, amelyet a földkerekség legrettenetesebb helyének tartanak ősidők óta a tengerészek. Néhány száz éve törte át a tenger a keskeny földnyelvet, ahol a Kettős Kontinens a Déli Jégföldekkel egykor összeért. Ez az átjáró talán hajózható. Ott állandóan viharos szelek tombolnak, zátonyok leselkednek a jéghideg vízben, és kopár, zord sziklafalakon törik meg a hullámverés. Ember sok száz mérföldes körzetben nem lakik. Nincs ott egyéb, mint barátságtalan sziklaszirtek, jégmezők, és rettenetes, elmondhatatlan hideg. Ott vannak a tengerek legmagasabb hullámai. Senki sem éli túl, ha hajótörést szenvedünk. Meg kell küzdenünk az elemekkel, de arrafelé ellenséggel, ellenséges emberekkel nem találkozhatunk. Ezek a lehetőségeink. Ezek közül kell választanunk, ha haza akarunk jutni. Válasszatok, bajtársaim! Döntsétek el, merre fordítsuk a hajó orrát!

Maxitana kapitány példátlan dolgot művelt: szavazásra tette fel a kérdést.

-         Itt áll ez a nagy agyagedény. Mögötte két halom kavics. Az egyik szürke, a másik vörös. A vörös azt jelenti: nyugat, ahol esetleg véres kalandok várnak ránk. A szürke azt jelenti: dél, ahol a tenger és a sziklák szürke sivatagja leselkedik ránk. Mindenki egyenként odamegy az agyagedényhez, és beledob egy kavicsot. Utána megszámoljuk az agyagedényben a kavicsokat. Ha vörösből lesz több, nyugatnak indulunk, ha a szürkéből, akkor délnek.

Amíg a tengerészek szavaztak, magához intett a kapitány.

-         Medve, te nem vagy asztlanti, ezért külön megkérdem, velünk tartasz-e ezután is? Ha nem, valahol partra teszlek. De ha velünk jössz, ugyanazt kell teljesítened, mint a legénységnek!

Dehogy hagyom őket cserben!

-         Veletek tartok, uram!

-         Köszönöm, Medve! Eredj, dobj te is egy kavicsot az edénybe!

Odamentem, de nem dobtam bele semmit. Se vöröset, se szürkét. A magam módján szintén a legénységre bíztam a döntést, akárcsak Maxitana kapitány.

Amikor mindenki végzett, az edény tartalmát finoman egy fehér kendőre borították. Néhány vörös kavics volt benne. És nagyon sok szürke.

Elindultunk hát a zord dél irányába, amerre a Déli Jégföldek hóval fedett hegyóriásait rejti a jeges óceán. A szelek és viharok kietlen honába, amelyet a földkerekség legrettenetesebb helyének tartottak ősidők óta a tengerészek. Oda, ahol állandóan viharos szelek tombolnak, zátonyok leselkednek a jéghideg vízben, és kopár, zord sziklafalakon törik meg a hullámverés. Oda, ahol sok száz mérföldes körzetben nem lakik ember. Oda, ahol nincs egyéb, mint barátságtalan sziklaszirtek, jégmezők, rettenetes, elmondhatatlan hideg és a világ legmagasabb hullámai. Oda, ahol a biztos halált jelenti a hajótörés.

Elindultunk megkeresni a helyet, ahol áttört a tenger a Kettős Kontinens és a Déli Jégföldek között. Az átjárót, amely mindössze néhány száz éve létezett. Az átjárót, amely talán hajózható.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXXI.

SZÁZNYOLCVANEGYEDIK RÉSZ

Most már jöhet a többi kérdés:

v     Vajon hányszor kell elolvasnunk ahhoz egy „verset”, hogy a bágyadt, alaktalan és szánalmas semmitmondás lírává nemesüljön?

Akad olyan vers, ami elsőre nem tud megfogni bennünket. Ennek számos oka lehet. A jó vers azonban előbb-utóbb megszólítja az olvasóját. Ha nem elsőre, akkor később. Mindannyian vagyunk így számos alkotással.

Ezzel (is) igyekszik visszaélni mai kanonizált költészetünk.

A jó vers mellett is elmehetünk, de valami mégis arra késztet, hogy idő múltán újra elolvassuk. A rossz vers nem. A rossz vers képtelen rá, hogy az olvasót megfogja. Némi tapasztalattal az esetek többségében azonnal megérezzük, ha rossz verssel van dolgunk. Ha nem vagyunk ebben biztosak, megnézzük újra. De ha már egyszer meghoztuk a végleges ítéletet, semmiféle hivatalos biztatás nem fog bennünket ettől eltéríteni.

A rossz verset soha többé nem akarjuk még egyszer elolvasni. Akkor sem, ha bárki, bármilyen eszközökkel próbál bennünket erre rávenni.

Vajon miért?

Ø      Nem tetszik a vers véleménye?

Ø      A szóhasználata?

Ezek hozzájárulhatnak, de egyik sem perdöntő. Ha a vers foglalt vélemény a miénktől eltér, attól még elismerhetjük a költeményt. Sok ilyen vers van. a szóhasználat már perdöntőbb lehet, de ezen is túltesszük magunkat.

Nem.

A rossz verset egészen egyszerűen azért utasítjuk el, mert – rossz.

Itt akárhány újraolvasás sem segít. Ez fölösleges időtöltés. A kanonizált verseket azonban „nem elég egyszer elolvasni”. Fentebb már szóltam erről, most is ugyanazt tudom mondani. A többszöri elolvasás itt semmi egyebet nem céloz, csak azt, hogy az olvasó – meggyőződését, első ép érzékét félretéve – „alkalmazkodjon” az alapvetően sznob elvárásokhoz, és kínnal-keservvel keressen valami értéket ott, ahol nincs.

v     Születik-e a költő, vagy a hivatal nevezi ki?

Igazából egyik módon sem keletkezik a költő. Nem hinném, hogy születéssel lenne a líra művelésére predesztinálva.

Az emberek jelentős része rendelkezik több-kevesebb költői tehetséggel. Ez azonban puszta adottság. El is halhat, ha nem gondozzák, ha nem fejlesztik.

Az igazi tehetséget a munka teremti. A születéssel hozott, vagy utána szerzett tehetség önmagában semmire sem ad biztosítékot. Kell hozzá még az érdeklődés, a hajlam, ami munkára sarkall, alázatra nevel, felkészít az alkotásra.

Még ez sem elég.

Elhivatottság is kell hozzá, a szerep vállalása.

Önmagában még ez sem elég – pontosan meg kell érteni a szerepet, a feladatot. Vállalni kell a küldetést.

A kanonizált költő mindezt megkerüli. Kinevezteti magát a hivatallal, aztán a kánon világában helyezkedik, kapcsolatokat épít, ezek segítségével köteteket produkál, díjakra hajt, és begyűjti az erőviszonyai adta kritikákat.

Ehhez nem kell küldetés.

A protokoll látszólag jól képes helyettesíteni mindent, ami fontos. Bizonyos alkalmakkor a művelődési intézményeket figyelmeztetik (ma is), hogy az alkalomra melyik kanonizált költőt „illik” meghívni. Ha már valahová invitálják, a hivatal gondoskodik róla, hogy az adott vidéken több helyen is alkalma legyen fellépni. Eljópofizgat a gyakran kivezényelt közönségével. Fotót készít a csinos lányokkal, ölelgeti őket, a fruskák meg roppant büszkék rá, hogy közös fotójuk van XY vagy NN költő-műfordítóval.

Ez nem küldetés, csak protokoll. A kinevezett költőnek nem kell megküzdenie a közönségér, számára csak a kánonon belüli erőviszonyok számítanak.

Folytatása következik.

Csak a normális emberek oldalán!

Nyári verejtékben úszik

A politika,

Jobbról csapkod,

Balról csapkod,

Jobbról hápog,

Balról hápog;

Mint egy úszni most tanuló

Kerge kiskacsa.

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Egyik jobbról,

Másik balról

Nyögve fuldokol;

Összes ostobaságáért

Mindig mást okol.

Hol lehet most tiszta szívvel

Felsorakozni talán?

Tiszta szívvel,

Becsülettel

Csak a normális emberek oldalán!

Az egyik fegyvert ragadna,

Vagy kaszát-kapát,

A másik meg idehozná

A fél Afrikát…

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Lila ködök jobbról-balról,

Majom vigyorog a fán;

Sehol másutt

Nem lehet jó,

Csak a normális emberek oldalán.

A jövőben?

Vagy globális zagyva

Világ-massza tekereg;

Vagy világ,

Nemzetek,

Családok

És Emberek…

Szegény Föld!

Szegény világ!

Vagy a közösségek

Otthonukká

Érlelik;

Vagy globális

Atlantisszá,

Üzletesedik.

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Hol lehet most tiszta szívvel

Felsorakozni talán?

Tiszta szívvel,

Becsülettel

Csak a normális emberek oldalán!

Akár a jobb,

Akár a bal -

Fél fülére egyik se hall;

Pártfegyelem,

Rossz műanyag pagoda -

Egyik se jut sehova.

Csodát felelősség tehet:

Egyéni lelkiismeret.

Se fegyveres acsarkodás,

Se rossz  gyáva megalkuvás.

Se faj-elvű ősi vadság,

Se címzetes pénz-szabadság.

Isten

Létet,

Erőt adott;

De nem koldul szavazatot.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - L.

ÖTVENEDIK RÉSZ

Új helyzet állt elő. A kapitány látta, hogy a várost tovább nem tarthatja. Itt lévő ágyúit a várba küldte, és a katonáknak is parancsot adott, hogy fokozatosan húzódjanak oda vissza. A várost most már sorsára kellett hagynia.

A város lángokban állt. Így került sor az ötödik rohamra. A védők ezzel is felvették a harcot, és csak lassan, öldöklő küzdelemben vonultak vissza a vár felé.

Az ellenségnek komoly veszteségei voltak, de sikert ért el. Övé volt a város. Nekifogott a tűz eloltásának, és igyekezett berendezkedni az elfoglalt városban. Némileg el is aludt a török ébersége.

Hangosan örvendeztek a városban, és zászlókat tűztek ki a városra, éppen a várral szemben. Akkor is létezett már lélektani hadviselés.

Khadim Ali úgy vélte, újabb frontot nyithat. Négy löveget irányított az elfoglalt város északi részéhez, és haladéktalanul tűz alá vetette velük a várat. Nyilván nem a bástyát lövette onnan, hanem közvetlenül a kurtinát, ami mindig nagyon veszélyes a védelemre nézve. Úgy tűnik azonban, hogy a török főparancsnok sem volt elég körültekintő.

Katonái sem.

A védők ezt könyörtelenül kihasználták. Azonnal kitörtek egy váratlan ponton, ami nagy zavarba hozta az ellenséget.

„alig egyórai pihenő után, nem tudták megállni, hogy nagy erővel ki nem törjenek, s a sáncokról el ne űzzék az ellenséget”

Alaposan meglepték a törököt.

„Ujlaki Sebestyén és Radovan vezetése alatt egy titkos kapun át kinyomultak, s egyenesen a sáncokra támadtak. Miután az ellenségből igen sokat lekaszaboltak, néhány ágyúmestert is, a törököket az erődítményből nagy erővel kivetették. Már elfoglalták az ágyúkat is, s ezeket már kezdték helyükből kimozdítani, hogy közeli árokba taszítsák. A törökök nagy sokasága futott azonban oda, s oly ádáz és kegyetlen küzdelem támadt, amilyen még soha, mert  a törökök elszánták magukat, hogy minden erejükkel megvédelmezik az ágyúkat. Több mint négy óráig tartott a csata.”

Ádáz ütközet támadt, a kitörő várvédők szétrombolták az ágyúállást, kárt tettek a lövegekben, sok törököt megöltek, köztük tiszteket is.

A töröknek négy órába telt, mire úrrá lett a helyzeten. A megtámadott ütegállás rendbe hozatala még több időbe.

A védők fegyelmezetten vonultak vissza a várba. Foglyokat is hurcoltak magukkal, közöttük Veli janicsár aga volt a legmagasabb rangú. Emellett huszonkilenc levágott török fejet is bevittek, ezeket a támadók megfélemlítésére nyomban ki is tűzték a falakra.

Veli janicsár aga története némileg bizonytalan. Egy másik forrás ugyanis azt mondja, hogy a kitörő magyarok egy árnyékszékben lapulva találtak rá, a török tiszt könyörgött, „nagy summával” akarta életét megváltani, de a magyarok irgalmatlanul lecsapták a fejét.

A pillanatnyi siker ellenére azért a védők elszántságával is akadtak már problémák az ostromnak ebben az időszakában.

Árulási kísérlet történt.

Folytatása következik.

Mit ér az egyén?

Ugrándozik a nyár-kópé,

A vén Nap kacsint;

A világban

Nagy Testvérek

Egymást marják

Szokásuk szerint.

A tükörből mindenkire visszanéz

Egy Én;

Mit ér az egyén?

Ezer bajra

Millió vigasz;

Sajnos tudjuk:

Egyik se igaz.

Jelen posványos tavából

Kéne Jövőt inni;

Könnyű lenne

Valamilyen hangos szónak

Hinni.

Magányosan,

A Lét peremén…

Mit ér az egyén?

Higgyük el,

Hogy Kánaán lesz

Pénz-vezérelt kikötőben

A globál-világ;

S légicsapások védik

A jólétet,

A demokráciát?

Higgyük el,

Hogy minden úgy van,

Ahogy repedt média dalol?

Ahol sunyi végzet látszik,

Ott csupán a

Liberális Jövő

Abrakol?

Az ár közepén,

A Hatalom szavazástól korhadt peremén

Mit ér az egyén?

Higgyük el,

A Hazafiság

Régi rossz kabát?

Fogadjuk be országunkba

A fél Afrikát?

Higgyük el,

Hogy magától megszűnik majd

A Gond?

Hozzunk létre

Multikulturális

Trianont?

A Lét felszínén;

Mit ér az egyén?

Minek kell megváltoznia síkon és hegyen,

Hogy minden ember hazája

Élhető legyen?

A tükörből mindenkire visszanéz

Egy Én;

Mit ér az egyén?

Politika-kotyvalékban

Kontinensek főnek;

Zsugorodik a világ,

Csak a gondok nőnek.

Akárhol vagyok,

Bármit akarok,

A Földért,

Mint minden ember

Felelős vagyok.

Állam,

Hatalom,

Meg egyéb

Tömérdek lehet;

De egyszemélyes marad

A lelkiismeret.

Milliárdos,

Hajléktalan;

Koplal,

Égre száll;

A világ csak

Egyénekből áll.

Lehet áruló:

Folyékony,

Granulált tömeg;

Isten nem helyezett ide

Csak egyéneket.

A Föld kerekén

Nem felelős más

Csak az EGYÉN.

"Szerkesztői" kérés

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a XIX. században volt egy magyar lapszerkesztő. Az egyszeri szerkesztő.

Igazából laptulajdonos volt, az érdemi munkát a segédszerkesztői végezték – éhbéren. Csak azokat igazgatta. amikor úgy hozta a kedve.

Mindazonáltal tisztességesen fizetett, és a korszak írói számára ez mndennél többet jelentett. Igyekeztek is kimutatni a hálájukat, mert tudták, hogy a szerkesztő lojalitást követel tőlük.

Mivel a szerkesztőnek az volt az elve, hogy csak olyan írók műveit közli, akik már befutottak, boldog-boldogtalan küldött neki a megjelent köteteiből tiszteletpéldányt. Kár volt érte – a szerkesztő keveset olvasott.

Egyszer feldühítette a sok tiszteletpéldány, és akkor a bölcs szerkesztő úr – rendkívül ostoba hirdetést tett közzé a pesti lapokban:

„Tisztelt Író Urak! Felhívatnak azok, akik nekem tiszteletpéldányt szoktak küldeni, hogy a dedikációnál ne írják oda a nevemet, hanem hagyják a helyet üresen, mert kétszer annyit fizet az olyan könyvért az antikvárius, ahol a címzett helyére a vevő nevét lehet beírni.”

Két vihar között

A Nap hőséggel kartácsol;

A Vihar?

Valahol távol…

A nyári ég visszahőköl,

Indulat lángol a hőtől.

Gondolatok tűkön ülnek,

Pattanásig megfeszülnek.

A Nap hőséggel kartácsol,

Sunyi homály poklot ácsol.

Sülve lapít az enyészet;

Strandon piheg tán a végzet.

Hőség vihog felhő mögül;

A fél világ már menekül.

A Nap hőséggel kartácsol,

Jövő hajója bukdácsol.

Vasbaglyai globál-szesznek

Globál mérget permeteznek.

Gyilkos fantazmagóriák

Műanyag foga Hitet rág.

A Nap hőséggel kartácsol,

Az Igazság?

Mindig máshol…

Apró helyek lokál hősét

Nyomja poshadt globál-hőség.

Pénz pénzebbé lenni akar;

A horizont mögött – vihar.

A Nap hőséggel kartácsol,

Helyt kell állnunk,

Legyünk bárhol.

Készül már a Vihar távol,

A Nap hőséggel kartácsol.

Nap ugyanúgy ragyog - XIII.

TIZENHARMADIK RÉSZ

Bevezettek a parancsnok szobájába, ahol két álmos tiszt ült. Látszott rajtuk, hogy most ugrottak ki az ágyból. Az orruk elé dugtam a parancsot, és várakozásteljesen megálltam. Láttam, amint összevillan a szemük.

-         Nem – csóválta fejét a borzasabb. – Ez valódi. Látod? Őfelsége kézjegye.

-         Kételkedni merészeltek őfelsége parancsában? – kérdeztem kihívó hangon, és a kardomhoz kaptam. A mögöttem álló Banaka úgyszintén.

-         Jaj, dehogy, uram! – mondta ijedten a borzas. – Csak tudod, a múlt éjszakai eset! Bizonyára hallottad, hogy valami gazemberek megpróbálták elszöktetni a várból a leányt egy hamis paranccsal. De azon nem volt semmiféle kézjegy, két bandita meghalt, de a főkolompos alighanem elszelelt.

A szemem se rebbent. Tudtam, hogy ebben Napsárkány keze van, de nem gondoltam tovább a dolgot. Ez hiba volt. nagyon súlyos hiba.

-         Megengeded, uram, - kérdezte bátortalanul a tiszt. – hogy idehívassam az írnokunkat, és felolvastassuk vele a parancsot? Tudod, uram, hogy így hivatalos.

Csaknem elnevettem magam. A tiszt urak nem tudták elsajátítani a betűvetés nehéz tudományát.

Ment minden, mint a karikacsapás. Az írnok elnyekeregte a parancsot, a foglyot elővezették, hogy Tlakalla kapitány napkelte után majd visszahozza. Szándékosan hátat fordítottam Szélfarkasnak. Csak akkor léptem elé, amikor már rég elhagytuk a börtön épületét, és én parancsot adtam egyik emberemnek, oldozza el a bátyám kezét.

Megrökönyödés ült az arcán. De nem hangzott el semmi „Köszönöm, testvér!”.

-         A lány akkor is az enyém lesz! – mondta megátalkodottan.

Többé rá se hederítettem. Magamhoz intettem a másodkormányost.

-         Banaka, hét emberrel vidd a bátyámat a hajóra! Hárman velem maradnak. Ha hajnalig nem térünk vissza, szedd fel a horgonyt, és hajózz haza! A napkeltét nem várhatod meg!

-         Úgy lesz, uram!

Ekkor ugrott elém Szélfarkas.

-         Nono, öcskös, a te szereped most véget ér! Mostantól én parancsolok!

Az egyik matróz fáklyájának fényénél keményen a szeme közé néztem.

-         Nem, Szélfarkas testvérem! Nem parancsolsz te senkinek, hanem teszed, amit mondok! Amíg apánk elé nem állítalak.

Ránéztem és visszaborzadtam. Soha semmikor, sem előtte, sem utána nem láttam egyetlen ember arcán sem ekkora gyűlöletet, mint ekkor Szélfarkasén. A testvéremén.

Következett a nehezebbik feladat. Holdsarló kiszabadítása. Életemben először élnem kellett a hatalmammal. Más mód nem volt.

A vár marcona kapuőrei riadtan rebbentek szét a királyi kézjegy láttán. Olvasni ők sem tudtak. Holdsarlót három katona őrizte. Két papnő is volt velük. Sorra elaltattam őket. Egyiket a másik után. Kézen fogva vezettem ki Holdsarlót Asztlant királyi várából. Már közel jártunk a kikötőhöz, amikor egy kockaköves útszakaszhoz értünk. A hegyoldalba vájták az útépítők. Jobbra száz öles szakadék tátongott.

Holdsarló szép volt, mint a tavaszi rügyfakadás, és friss, mint a hajnali harmat.

- Végre találkoztunk, Fénysugár! Ugye, többé nem hagysz el?

Éppen bólintottam, amikor vad üvöltés harsant.

- Átkozott asztlantiak!

Elképedve láttam, hogy vagy húsz vad alak támad ránk. Döbbenetemben a fegyveremről is elfeledkeztem. Láttam, hogy az enyéim kardot rántanak, és visszaűzik a csőcseléket, amikor valaki mellbe taszított. Hátratántorodtam, és egy ellobbanó fáklya fényében iszonyodva ismertem a rám acsarkodó szakállas ábrázatban – Napsárkány arcára.

Átbucskáztam a szakadék szélén, és zuhantam… zuhantam.. – egy teljesen új testbe.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXX.

SZÁZNYOLCVANADIK RÉSZ

Most kell újra feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

A válasz egyértelmű: Nem.

Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk?

Nem árt tisztázni, hogy voltaképpen mit is jelent a „meg nem értett zseni”. Ebben a fogalomban két, egymástól merőben eltérő karakter mosódik egybe.

Nézzük:

1. Az olyan költő, akinek a versei életében nem tudnak eljutni a közönséghez, a publikum a művészetéről információt nem szerez, versei szűk körben maradnak. A halála után azonban a körülmények megváltoznak, a költő művészete széles körben ismertté válik, és életműve elnyeri a megérdemelt ismertséget és sikert.

Fontos hangsúlyozni, hogy ilyen költő esetében életében a társadalom minden rétege elutasítóan viselkedett, hiszen a közöny is az elutasítás egy neme. Hogy ennek oka az információk hiánya, vagy valami más, az nem releváns. Az ilyen költő mindig „alulról” érkezik. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül szegény ember volna, akár arisztokrata lehet, az „alulról” itt a kor elismert költészetéhez viszonyítva értendő.

A költő halála után azonban a versei tovább harcolnak, és végül győznek. A költő – a magánember – erről természetesen sohasem értesül. Halála ellenére a költő eljut a közönséghez és a versek alkalmasnak bizonyulnak a lírai élményközösség megvalósítására.

Itt világlik ki, mennyire nem azonos a költő, mint magánember, és a költő, mint a vers szerzője. A magánember tragédiája, hogy nem éri meg versei sikerét, a költő azonban végső soron mégis győzelmet arat.

Az ilyen költőnek nincs rá módja és alkalma, hogy meg nem értett zseninek jelentse ki önmagát, ne is teszi. Mások meg főleg nem. Nem képes, nem tud a közönség elé állni. Hogy miért? Mindig az okok egyedi kombinációja miatt.

Az ilyen költő rászolgált a közönség megbecsülésére, és azt el is éri. Talán életében is elérte volna, ha a kommunikációs körülményei szerencsésebbek.

Ilyen költő bőven akad az irodalomtörténetben nálunk is, másutt is.

A másik – ezzel sajnálatosan összemosott – karakter azonban egészen más.

Gyakran olyan költőt titulálnak meg nem értett zseninek, akit éppenséggel a kánon szeretne a publikumra tukmálni. Ott bent kiváló pozícióba került, korszakos jelentőségűnek magasztalják, és a kánon mindent megtesz, hogy az olvasókra erőltesse. Az ilyen „meg nem értett zseninek” komoly infrastrukturális és anyagi támogatása van, de a kánon sznob holdudvarán kívül a közönség nem vesz róla tudomást, vagy kereken elutasítja.

Az ilyen költők általában se nem zsenik, se nem meg nem értettek. Megbuktak a közönség előtt. A kánon egy ideig még erőlködik velük, de aztán – legkésőbb nemzedékváltás idején – keres helyettük mást.

Van ennek a kanonizált költőtípusnak egy sajátságos változata, manapság különösen sok van belőle. Ez éppenséggel saját maga igyekszik meg nem értett zseninek feltüntetni önmagát, ügyesen vagy ügyetlenül; de nem a közönség irányában, hanem éppen a kánonon belül, így akarván növelni respektusát.

Ez a típus napjainkra eléggé nevetségessé is tette a „meg nem értett zseni” fogalmát. Már évtizedekkel ezelőtt is erősen kérdőjeles volt. nem véletlenül alkotott róla aforizmát Feleki László:

„Modern költő meg nem értésre vágyik.”

Ideje utoljára feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

Most már teljesen egyértelmű a válasz:

Nem. Semeddig. A „meg nem értett zseni” a költészetben abszurdum. Különösen akkor, ha élő emberre mondják.

Folytatása következik.

Hazánk

Aki elmegy, megsiratjuk,

De ha egyszer visszajön;

Felragyog az Otthon arca,

Árad a tisztes

Öröm.

Más meg végleges szándékkal

Búcsútlan világnak áll,

Pörét vesztve a világban

Meghalni

Hazatalál.

Aki örökre elmenne,

Ne tartóztassuk tovább,

Mi nem neveltük olyanná,

Hogy szeresse

A Hazát.

Ha egyszer csonttá fagy rajtunk

Az Idő, a vén kabát;

Gyermekeink,

Unokáink

Öröklik majd

A Hazát.

Nem keresünk ellenséget,

Volt az már több, mint elég;

Minden szomszédunkkal békét

Kellett volna kötni

Rég.

A Barátokat becsüljük.

Aki bennünket szeret,

Tisztelet fogadja nálunk,

S méltó

Vendégszeretet.

Most miénk a felelősség,

Hogy él-e magyar tovább;

Gyermekeink,

Unokáink

Öröklik-e

A Hazát.

A Múltunkat nem feledjük,

Velünk él, amíg vagyunk,

A baj csak az, hogy belőle

Eleget

Nem tanulunk.

Bennünk bízik most az Isten,

Magunk vagyunk a Jelen;

A Múlt értünk van, Jövő meg

Csupán általunk

Terem.

Most rajtunk a felelősség,

Mi halljuk Isten szavát;

Gyermekeink,

Unokáink

Öröklik-e

A Hazát?

Mindig befogadtuk, aki

Tiszta szívvel érkezett,

Fogadjon minket testvérnek,

S Hazájának

E helyet.

De aki fegyverrel jönne,

Az jobb, ha otthon marad;

Martalócnak,

Hódítónak

Legyen kívül tágasabb.

Ezerszáz éve temetnek

Itt magyar

Anyát,

Apát;

Utánunk a
Gyermekeink

Öröklik majd

A Hazát.

Itt a fű érettünk zöldell,

A Nap miattunk ragyog;

Ez a Hazánk,

A gazdái mi maradunk,

Magyarok.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLIX.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Khadim Ali úgy gondolta, eljött ez ideje annak, hogy közvetlenül a várat is támadja. Ezért a török június 21-én, az ostrom tizenkettedik napján ágyútelep építésébe fogott a vízimalomnál, a vár délkeleti szögletbástyájával szemben. Eleve jól védett ütegállásnak készült, négy nagy kaliberű ostromágyút és három tarackot telepített belé a török tüzérség. Az egész ostrom folyamán ez lett a támadók legveszélyesebb ágyúállása.

A védők felmérték a veszélyt, tüzet nyitottak a munkaterületre, de nem értek el sikert. A szakszerűen tervezett és épített ütegállás nem szenvedett károkat, védelmi eszközei állták a tüzet. Nagyobb kaliberű, hatásosabb lövegek kellettek volna. Most először mutatkozott meg igazán drámai formában a védők tüzérségi hátránya.

Khadim Ali megint máshová helyezte a támadás súlypontját. Úgy vélte, hogy az újonnan telepített ütegállás veszélyeivel a védők tisztában vannak, és tartott tőle, hogy a leleményes magyarok valamilyen módon mégis felszámolják. Ezért sürgősen foglalkoztatni akarta őket másutt. A városban.

Tüzes lövedékekkel több ponton is felgyújtatta a várost. Ez nem volt nehéz, a faszerkezetű házak és a zsúptetők a nyári hőségben könnyen tüzet fogtak. Ez egyúttal rávilágít, hogy a várkapitány elmulasztotta azt, amit ilyenkor ostrom előtt tenni szoktak, nem romboltatta le maga ezeket a gyúlékony épületeket, és nem pusztíttatta el a tetőket. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy maga is ilyen házban lakott, és nem akarta hajléktalanná tenni bajtársai zömét.

Most azonban itt volt a baj.

Khadim Ali úgy érezte, eljött a döntő pillanat. Rohamra vezényelte csapatait a lángoló város ellen, egyszerre több ponton is. a támadók újabb és újabb hullámát vetette harcba.

A védők elkeseredetten harcoltak. Négy rohamot vertek vissza.

Jött az ötödik. Horváth Márk látta, hogy fel kell adnia a várost.

Folytatása következik.

Fülledt, nagy melegben

Fülledt nagy melegben

Még szellő se rebben,

Hétköznapok fuldokolnak

Egyre nehezebben.

Torlódnak az évek,

Idő-tűzben égnek;

Emlékek áradatában

Úsznak a remények.

Ember néz az égre,

Reszket puha Béke,

Két szelet idő-kenyérnek

Nyár a tölteléke.

Fülledt, nagy melegben

Lét függönye lebben,

Izzad a kis gnóm Jövendő

Mind keservesebben.

Nem látszik a felleg,

Propaganda billeg,

Szétfőnek a liberális,

Globális idillek.

Aki kapja, marja,

Hosszú a pénz karja;

Ne képzeljük, hogy helyettünk

Isten kicsikarja.

Krisztus urunk még szegényebb volt!

Egy választáson történt, az 1880-as évek közepén, valahol Magyarországon.

—-

A kormánypárti jelölt megtollasodott iparbáró volt, aki tényleges bárói címet is vásárolt magának a királytól. Tartott azonban ellenfelétől, a híres magyar tudóstól. Mindenképpen ő akart a képviselő lenni, és úgy gondolta, napnál világosabb, hogy erre csak ő alkalmas. De mi lesz, ha ezek a buta polgárok és még butább parasztok mégse rá szavaznak?

Valahogy meg kellene győzni őket! De mivel?

Valami kézzelfogható dologgal!

Ezek az ostobák talán nem sokat tudnak, de a pénz és a vagyon értékét csak ismerik! Ez kell ide! Ezt megértik!

- Ne válasszátok meg az ellenfelemet, kedves polgártársaim! – bőgte harsányan. – Annak semmije sincs! Egy lánc földje se! Mit tudna az magukért tenni? Rám szavazzanak, nekem van pénzem, az meg nincstelen! Mit tehetne egy vagyontalan? Nekem mindenem van, vagyonos vagyok, rám szavazzanak, ne a nincstelenre!

Néma csend támadt. Aztán megszólalt egy parasztember.

- Rosszul mondja az úr. Krisztus urunk még szegényebb volt, mégis tudott mit tenni!

Kivándorlás Profániából

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él;

Kisvilágát megszentelni

Csak az képes,

Aki igaz szívvel

Él.

Ricsajozik a profán,

Mászik az uborkafán;

Azt hiszi:

A több fogyasztás

Jobb életet ad

Talán.

Kapzsi háttérhatalom

Gubbaszt a lét-romokon;

“Szabad” piac-édenkertet

Ural

A dollár-pofon.

Minden anyag,

Semmi lélek…

Profánföldön – nincs is Élet.

Panasz-puszta, Harag-patak;

Tévé rágta porsivatag.

Hétköznapi lövészárok;

Fényben úszó hazugságok.

Panaszkodjon, aki fél,

Nyögjön, aki szesszel él;

Drótos fülbe rossz zene,

Ami fehér – fekete.

Profánföld – homok hona;

Rossz otthon és rossz haza.

Csak nyavalyog, aki fél,

Butul, aki szesszel él.

Nincs már ünnep,

Csak ivás,

Glóriát kap

Minden hazaárulás.

Ami szép volt, mind elégett;

Profán létben nincsen Élet.

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él;

Kisvilágát megszentelni

Csak az képes,

Aki igaz szívvel

Él.

Szenteljük meg igaz szívvel,

Hűséggel és tisztességgel,

Hadd maradjon a miénk -

Legyen végre a miénk.

Kisvilágunk

Profán helyett

Szent legyen.

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él.

Isten,

Haza,

Becsület;

A sok drótos fül

Süket.

Csinnadratta-közéletre

Rókalelkű pénz ügyel;

Szegény buta liberális

Sose tudja,

Mit ad el.

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él.

Profánföldről emigrálva

Magyarországra megyek;

Aki szépen akar élni profánság helyett,

Követ.

Szerelemben,

Házasságban,

Hétköznapi helytállásban

Telnek a napok;

Profán dalra,

Hamis dalra,

Propaganda-hangzavarra

Sose hallgatok.

Bárkinek a kisvilága

Profán helyett

Szent lehet;

Nem kell hozzá egyéb:

Hűség,

Tisztesség, meg

Szeretet.

Pénz,

Technika,

Handabanda

Fentről csodát nem tehet;

Szent a világ csupán

Alulról

Lehet.

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él;

Kisvilágát megszentelni

Csak az képes,

Aki igaz szívvel

Él.

A Nap ugyanúgy ragyog - XII.

TIZENKETTEDIK RÉSZ

Intettem a kormányosnak, mire a Vízisellő irányt változtatott, és megközelítette a Tengeri Szellőt. Ez nem volt túlságos vakmerőség, kíváncsiskodni mindenki szeret.

-         Micsoda pompás hajó! – kiáltottam a tisztek felé. – Nem eladó?

-         Kéne mi, fickó? – felelte a kövérebbik. – Sose lesz a tied!

-         Melyik asztlanti hajóépítő műhelyben készülnek ilyen remek hajók? – próbálkoztam tovább.

-         Ez nem asztlanti hajó – szólta el magát a fiatalabb. – Valami varázslófitól koboztuk el nyolc másikkal együtt. Csupa nagy gálya!

-         Hordd el magad, idegen! – förmedt rám a kövér.

Elengedtem a fülem mellett.

-         Errefelé ilyen sok varázslófi hajózik?

-         Nem volt, csak egy – kottyantotta el a fiatal.

-         Takarodj innen, idegen! – dühödött fel a másik. – Ha el nem tűnsz, belefordíttatom a csatornába azt a hitvány teknődet! Micsoda szemtelen banda! Pimasz barbárok!

Nem volt tanácsos tovább bőszíteni az asztlantiakat. Gyorsan irányt változtattunk, és faképnél hagytuk őket. Amit akartam, megtudtam. Ennyit nem is mertem remélni. A többire már magam is könnyen rájöttem.

Szélfarkas meggondolatlanul belerohant a csapdába, és fogságba esett. Szerencsétlen tengerészei nyilván még rosszabbul jártak. Őket alighanem már fel is áldozták a Tengeristen véresen telhetetlen oltárán. Szélfarkason már csak én segíthetek.

A Szélfarkasnál jóval elővigyázatosabb Napsárkány esetében azonban más a helyzet. Minden hájjal megkent idősebbik bátyám bizonyára gyanút fogott, és elkerülte a lelepleződést. Akkor pedig remek kis hajójával együtt valahol a közelben lehet. jó volna találkozni! Ketten többre mehetnénk!

A kikötőhelyen egy karvalyarcú, előkelő öltözetű fiatalember várakozott ránk jókora csapat rabszolga és húsz-harminc fegyveres kísérő társaságában.

Nalaszko volt, Mixitla úr elsőszülött fia. Természetesen az elefántcsont érdekelte. Feljött a fedélzetre, és megszemlélte az árut. Fejét csóválva kezdte ócsárolni a rakományt. Ezt akarom neki eladni? Ezeket a hitvány elefántborjú-nyúlványokat? Hiszen ezeknél egy jóféle mészároskutya agyara is nagyobb! Hiszen én még nem is láttam elefántot! Egyáltalán van fogalmam róla, hogy néz ki? Hogy nagy és ormánya van? De hiszen az a tapír! Hogy nagy a feje? Az meg a víziló! Fulladjon meg egy darab kecskesajttól, ha nem tévesztem össze az elefántot a vízilóval! Hogy nagy és idomtalan? Úgy bizony, és ronda pofája van, akár az új tengernagynak! Az meg az orrszarvú! Hát én tényleg nem tudom, milyen is az elefánt! Hogy nagy a füle? Az meg a szamár! Úgy bizony, a szamár! Nagy a füle, és azt mondja: iááá, iáááá! Legyeket csapdos a farkával, és azt rikácsolja: iáááá, iááá! Hát ő még olyan emberrel nem találkozott, aki elefántnak nézte volna a közönséges, hosszú fülű csacsit! Szóval mifelénk iáznak az elefántok, mi? a kafferbivalynak meg pikkelye nőtt, és kókuszdiót hajigál a pálmafa tetejéről! Legközelebb majd menyétagyarat akarok rásózni elefántcsont gyanánt!

Nevetségesen alacsony ételárat ajánlott, végül megegyeztünk a tízszeresében. Nalaszko rabszolgacsapata imponáló gyorsasággal hordta partra a hatalmas rakomány elefántcsontot, a karvalyarcú fizetett, és elvonult a karaván. Tisztában voltam vele, hogy bagóért adtam el neki. Ezt ő is akaratlanul elismerte, amikor távozásakor gúnyosan végigmért. Nyilván úgy vélte, most csinálta élete nagy üzletét. Ebben nem is tévedett. Nem bánkódtam rajta, hanem magamban nagyot kacagtam Nalaszko furfangosságán. Kedvemre való embernek találtam.

Legfőbb ideje volt, hogy rátérjek az igazi dolgomra. Két embert kellett kiszabadítanom. Mindketten a királyi várban voltak, ahová nem volt könnyű bejutni. Ehhez néhány dologra szükségem volt. Legfőképpen információkra. A legegyszerűbb megoldást választottam. Felöltöztem, és Banaka másodkormányos kíséretében elmentünk a Megmentő Tengeristen kis templomába, amely a kikötő közelében állt. Itt szokták az asztlanti tengerészek istenüknek a sikeres hajóutat meghálálni. Takoatl úr bizalmas embere otthon mindent elmagyarázott. A kis kőoltáron bőséges áldozatot helyeztünk el a papoknak. Reméltük, hogy ezzel sikerül valamelyiküket előcsalogatnunk. Ebben nem csalódtunk.

-         Áldott legyen a nevetek a bőkezű ajándékért, derék tengerészek! – fuvolázott egy kenetteljes kappanhang a hátunk mögül. – A Tengeristen nem fog megfeledkezni rólatok!

Megfordultunk. A Tengeristen eme szolgája hajlott hátú volt és teljesen kopasz. Közel járhatott a hetvenhez.

-         Idegen hajósok vagyunk, uram – mondtam szertartásosan meghajolva. –

-         Úgy. Akkor még nagyobb dicséret illet benneteket, amiért illendően áldoztok a hely istenének. Az idegenek közül nem mindenki cselekszik így. Különösen nem ilyen méltó módon.

Elérkezett az ideje, hogy előadjam a mesémet.

-         Tíz nappal ezelőtt iszonyú viharba keveredtünk, uram. Az ég koromfekete volt, hatalmas villámok cikáztak körülöttünk, s a fedélzet fölé száz láb magas hullámok tornyosultak. A hajó eresztékei- recsegtek-ropogtak, és egyre jobban feltámadt a szél. Tudtuk, bármelyik percben kettétörhet a kormányevező, és akkor ki leszünk szolgáltatva az elemek kénye-kedvének. A vitorlát ugyan bevontuk, de semmilyen erőfeszítéssel sem sikerült hajónkat szélirányba fordítani. Balról százötven láb magas óriáshullám közeledett tíz öles fortyogó tajtékoszloppal a tetején. Tudtuk, ütött az utolsó óránk. Egyszerre csak napnyugat felől aranyfénybe borult az óceán, és elámulva láttuk, hogy két pár hatalmas szárnyas ló húzta óriási csodaszekér közeledik nyargalvást a hullámok tetején. Ezüst volt a kereke, küllőit öklömnyi rubintkövek díszítették, zafírberakás csillogott a hajtószáron, a paripák homlokán pedig egy-egy jókora smaragd. A zablákat igazgyöngyök tömege borította, és igazgyöngyök csillogtak a kocsitakarón is. a kocsi tömör aranyból volt, zafír és türkiz borította. Hatalmas, fenséges tekintetű istenalak állt benne. Testét isteni fény ragyogta be, ajkáról az igazság szólt. Dörgő hangon szólított meg bennünket, hangja olyan volt, mint a hegytetőről alázúduló vízesés robaja. Azt mondta, neki áldozzunk, mert ő az igaz isten. Leborultunk előtte a fedélzeten, fogadalmat tettünk, hogy tisztelni fogjuk, rendszeresen áldozunk neki, és magasztalni fogjuk őt az emberek között. Alázatosan kértük az istent, mentsen meg bennünket a vihartól. Amikor felpillantottunk, csodát láttunk: a jelenés eltűnt, a vihar elállt, a tenger hullámai szelíden fodrozódtak, és mi a kedvező szél szárnyán egyenesen ideérkeztünk, Asztlantba. Úgy vélem, a mi hatalmas pártfogónk és megmentőnk, eme leghatalmasabb istenség aligha lehetett más, mint Asztlant Tengeristene. Ezért hát első utam a kikötőből kormányosommal együtt ide vezetett, hogy méltó hálámat neki kifejezzem.

A pap úgy hallgatta, mint akit hájjal kenegetnek.

-         Micsoda tündökletes isteni megnyilatkozás! – kiáltott fel. – De te, uram, nem akármilyen ember lehetsz, ha ő érdemesnek tartott arra, hogy előtted felséges személyében megjelenjék!

-         Büszke vagyok erre – adtam alá a lovat. – és mostantól életem céljának tartom, hogy kövessem az isteni útmutatást. Elhatároztam, hogy otthonomba visszatérve elterjesztem hazámban Asztlant Tengeristenének kultuszát.

-         Micsoda nemes cél! – csaknem felfalt a mosolyával. – Kiválasztott vagy, uram, amilyen kevés van a világban!

-         Elhatároztam, oltárt emelek a leghatalmasabb istennek, az oltár köré méltó templomot építtetek. A templom gyönyörű liget közepében fog állni, hogy a hívők áhítatos, szent elmélkedése számára illendő környezetet biztosítsak.

-         Nagyszerű ember vagy, uram! – lelkendezett a pap.

-         Szerencsém gazdag emberré tett, és most kaptam a hírt, hogy nagyapám elhunytával az ő fejedelmi vagyona egyedül engem illet. Nincs hát kétségem afelől, hogy előtted vállalt fogadalmamat teljesíthetem.

A pap bekapta a horgot.

-         De tudod-e, uram, hogy az egyes templomok a Tengeristen valamelyik asztlanti templomának tartoznak rendszeresen ajándékot küldeni? Erre azért van szükség, hogy itt, a Tengeristen országában méltóképpen tudjuk fenntartani a kultuszát.

-         Természetesen, uram, és kész vagyok rá, hogy eme kötelességemnek azonnal eleget tegyek – biztos voltam benne, hogy az ajándék egyenesen a pap zsebébe vándorol. – Ezenfelül megfogadtam, hogy illendően megajándékozom a Tengeristen első papját is, akivel találkozom. Esedezve kérlek, uram, ne utasíts vissza! – Banaka másodkormányos át is nyújtotta a két csomagot.

A papnak esez ágában se volt szabadkozni. Mohó arcán látszott: áldja a jó szerencsét, amely ezen a szent délutánon templomi szolgálatra vezényelte. Határozottan jó napja volt. ráadásul a nem várt aranyeső folytatódott.

-         Van még egy fogadalmam, uram. Hajósaim jelenlétében szent esküvéssel fogadtam, hogy bőkezűen megajándékozom a Tengeristennek azt a papját, aki részletesen felvilágosít arról, hogyan kell imádni eme legnagyobb és leghatalmasabb istenséget. Hogy addig is, amíg templomunk fel nem épül, és innen Asztlantból szorgalmatos és bölcs papokat szolgálatára nem kapunk, illendő módon tudjuk szolgálni urunkat és választott istenünket, hogy áldozataink módja és rendje addig is a legszentebb előírásokat követhesse.

Banaka mintegy „véletlenül” előhúzta az újabb csomagot. A pap sóvár pillantást vetett rá, aztán hosszas magyarázatba fogott. Egy szavára sem emlékszem, nem is figyeltem oda. Viszont roppant figyelmes és érdeklődő arckifejezést erőltettem magamra. Türelmesen végighallgattam az egész kiselőadást. Amikor rátért az emberáldozatra, nagyon éber lettem, de hiába. Csupán általánosságokat mondott undorítóan kegyetlen részletekkel tarkítva. Már-már kezdtem azt hinni, hogy egész nagyvonalú produkcióm tökéletesen értelmetlen, amikor végre rátért arra, ami engem érdekelt.

-         Éppen most közeleg az esztendő egyik legszentebb ünnepségsorozata.

-         Sajnos – vágtam közbe. – azon idegen létemre aligha vehetnék részt.

-         Igen, ez így van. de biztosíthatlak róla, uram, mihelyt a Tengeristen templomát felépíted, engedélyt kapsz rá, hogy saját szemeddel láthasd a szent ünnepet. De én most elmondok róla mindent, ha akarod. – Banaka már nyújtotta is a csomagot. – Az idén az lesz az ünnep fő különlegessége, hogy két hosszú emlékezetűt is feláldozhatunk. Egy férfit és egy nőt. A nyári napforduló napján a nőt, másnap pedig a férfit. A nő már a templom szomszédságában van, erős őrizet alatt, egyébként zsenge korú gyermek. A férfi azonban veszedelmes alak, valószínűleg gonosz hatalom birtokosa. Az ilyen csak az áldozat napján, bódító szerek hatása alatt léphet a megszentelt helyre. Addig alkalmas helyen őrizni kell. Nálunk a Tlaxan-hegyi börtön az e célra kiválasztott hely. Onnan csak egy útja van: a Tengeristen temploma. Illetve nem! A király gyakran magához rendeli őket. így tett a múlt hónap elején bizonyos Takoatllal, meg a feleségével, azzal az Ilkesz nevű szukával is. de a törvény parancsa az uralkodóra is vonatkozik; az ilyen foglyot ő sem vitetheti idő előtt a várba, nehogy bűnös hatalmával valamilyen jóvátehetetlen kárt okozzon a szent helyen. Ezért ilyenkor valamelyik hadihajóra viteti, ott vallatja ki.

A pap fecsegett még egy darabig, én pedig türelmesen hallgattam. Végül szertartásos udvariassággal elköszöntünk tőle, és távoztunk. Bizonyára nem mulasztotta el, hogy hálaimát rebegjen Asztlant Tengeristenének, amiért elaggott szolgája elé ilyen adakozó balekot vezényelt.

Sietnünk kellett. Létezésem egyik leghosszabb éjszakája állt előttem.

-         A pap felől nyugodtak lehetünk – mondta Banaka. – Jó oka van a hallgatásra.

Menet közben határoztam. Történjen minden ma éjszaka! Holnap már itt se leszünk! Hajnalban felszedjük a horgonyt, én pedig majd a hajón alszom egy jót. Mire kinyitom a szemem, Asztlant már a látóhatár széléről is eltűnik.

Tudtam, hogy Asztlant királya ezüstlemezre szokta írni a rendelkezéseit. Ilyen ezüstlemezt kell kerítenünk. Egyre gondolhattunk Banakával, mert a másodkormányos hirtelen megszólalt.

-         Emlékszel a Tengeri szellőre, uram? Az a kövér tiszt volt a hajó parancsnoka. Nyakában lógott a kinevezési irat. Ezüstlapon.

Ebben a pillanatban tökéletesen készen állt a tervem. Banaka tengerészszeme aranyat ért.

Alkonyatkor értünk a Vízisellő fedélzetére. Banaka öt emberrel nyomban csónakba szállt, és a szürkület leple alatt csendesen elevezett. A tisztek nyilván a hajón alszanak, őrség meg nincs. Ugyan ki merné megtámadni őfelsége hadihajóját? Mit nyerhetne vele?

Magamhoz rendeltem apám írnokát. Messze földön híres, ügyes ember volt, örültem, hogy magammal hoztam. Elmondtam, mi lesz a feladata. Meglepődött, de aztán elmosolyodott.

-         Az nem könnyű, uram, de nem is lehetetlen. De tudnod kell, hogy meg fog látszani. Viszont a királyi írnokok is gyakran levakarják egy-egy ezüstlap szövegét, hogy újat írjanak a helyébe. Nem hiszem, hogy gyanút fognának.

Miközben Banakára vártam, idegesen sétálgattam a fedélzeten. Lassan besötétedett. Körülöttem sok száz hajó pihent a csöndes öbölben. Tudtam, hogy a Vihar nincs közöttük. Vajon merre lehet Napsárkány?

Már a hold fénye világította meg a kikötő szelíd vizét, amikor Banaka megérkezett.

-         Közönséges hóhérnak érzem magam, uram – mondta már a fedélzeten. – Keményen megfizettünk a Tengeri szellő legénységéért.

-         Amazok? – kérdeztem, és éreztem, hogy elvörösödik az arcom. Restelltem kimondani, hogy „a halottak”.

-         Reggelig senki sem bukkan rájuk. Akkor viszont nagy botrány lesz. Addig el kell tűnnünk, uram. Most, hogy megszabadultunk a rakományunktól, gyorsabbak leszünk. Ha kellő előnyt szerzünk, nem érnek utol.

Banaka csónakja tele volt egy rakás csörömpölő alkalmatossággal: a levágott asztlantiak fegyverei, sisakjai és vértjei hevertek benne. De ami a legfontosabb; kezünkben volt az ezüstlemez. Szabályos kinevezési okirat volt: hajóparancsnokká léptetett elő egy bizonyos Lapoteket, aki nyilván nem más volt, mint dühösködő, jól táplált ismerősünk. Az alján ott virított Asztlant uralkodójának személyes írásjegye. Ember, helyesebben írnok legyen a talpán, aki lemásolja! Nagy szerencsénk volt! ezt a kinevezést a tengernagy is eszközölhette volna, de őfelsége maga adta ki. nyilván a Tengeri szellő volt az első hajó, amelyre uralkodása alatt kegyeskedett hajónagyot küldeni. Az uralkodói hiúság most nagy hasznunkra volt.

Amíg az írnok az ezüstlappal bajlódott, felöltöttem asztlanti szabású díszruhámat. Fejemre fekete vendéghaj és hatalmas tollkorona került. Banaka hasonló jelmezt öltött, tíz vállas matróz pedig beöltözött katonának.

-         Az asztlanti hadiflotta királyi hajóját így hívják: „Győzhetetlen Asztlant” – mondta Banaka az írnoknak. – Erre a hajóra szóljon a parancs. Az gyönyörű vízi palota, de nem igazi hajó. Nem való a tengerre. Mindig ugyanott horgonyoz: a kikötő legvédettebb helyén.

Valamivel éjfél előtt indultunk el. Peckesen csörtettünk a kihalt utcákon, a kései járókelők ijedten tágultak előlünk.

-         Kerülnünk kell, - mondta Banaka. – mert a Tlaxan-hegyre a hadikikötő felől kell érkeznünk.

Jó nagyot sétáltunk, mire odaértünk.

-         Tlakalla kapitány vagyok! Őfelsége sürgős parancsát hozom! – mondtam pattogó hangon a riadt kapuőrnek, aki rémült udvariassággal hajolt meg előttem.

Folytatása következik.