SZÁZHETVENNYOLCADIK
RÉSZ
Magánügyben a profán
és a szakrális éppen annyira különbözik egymástól, mint a kukkoló státusza a
résztvevőétől.
Ennek alapján tudjuk felmérni igazán a profán
lehetetlenségét a költészetben.
A szerelem a szerelmesek magánügye. Profán értelemben senki sem lehet benne résztvevő, még a közeli rokonok
sem. A szülők és testvérek – más világ. A gyerekek gyakran képzelik azt,
hogy szüleik szerelmének résztvevői, ez talán egy ideig így is van, de a
leggyakrabban tévedés. Ők a szülők életének egy másik dimenziójához tartoznak.
Minél nagyobbak, annál inkább. Ez a legkínosabban akkor válik nyilvánvalóvá,
amikor a már felnőtt gyermekek nem képesek felfogni, hogy a szülők szerelme még
mindig tart, és azt állandóan megzavarják.
Utóbbiban a tömegkultúra is ludas, hiszen azt sugallja, hogy
igazi szerelmi életre csak harminc év alatti Vénusz-alkatú nők, és harmincöt év
alatti Adonisz-alkatú férfiak képesek, sőt ez szinte csak az ilyenek joga és
kiváltsága.
A szerelem érzelmi töltete harmadik személyre nem tartozik,
voltaképpen harmadik számára igazából ez önmagában fel sem fogható. Az esetek
zömében ez nem is szűrődik ki, harmadik nem figyelheti meg a szerelmi
intimitást. A megfigyelő státusz csak elméletben létezik. A gyakorlatban a XX.
század divattá tette a csókolózást a nyílt utcán, ami gyakorlatilag minden
megfigyelő számára betekintést ad az intimitások egy szintjébe – de ez persze
alaposan le is fokozta a csók intimitásának értékét. Az ilyen nyíltszíni csókot
minden korábbi korszak elítélné, hiszen a felek tulajdon szerelmüket árulják el.
Mára már nem botránkozunk meg ezen, legfeljebb megszokásból félrekapjuk a
fejünket. A dolog a XX. század úgynevezett „szexuális forradalmának” része,
remélhetőleg a jövőben egy szigorúbb, az intimitás értékére többet adó
korszakban majd megszűnik. A nyíltszíni csókok elszaporodtak, divattá lettek,
nem tulajdonítunk nekik jelentőséget. Profán státuszba kerültek. Önmagát lopja
meg velük az ember.
A szerelmi intimitás nyilvánossá tétele mindig
profanizálódást jelent. A szerelemhez az ilyesminek nincs köze. Üzlet lesz
belőle vagy politika. A sztárok magánéletének gyakran aprólékos kiteregetése is
profanizálódott. Egyik bulvárhír olyan, mint a másik. A „felső” körökben dívó
nagyon közönséges promiszkuitás illusztrációi.
A szerelem igazából
nem profanizálható. Éppen úgy nem, ahogy a minőségi líra sem. A
profanizálás elől megszökik, nyom nélkül eltűnik, csak a szexualitás marad,
amely önmagában éppen olyan profán, mint a hírlapi halál.
A szerelmi intimitás általában csak véletlenül, vagy
agresszív módszerrel figyelhető meg; kukkolással. A megfigyelő semmilyen esetben sem lehet az intimitásnak résztvevője,
csak illetéktelen, passzív szemlélője.
A profán alapállás a
mindenkori passzív szemlélő alapállása. Belső emberi és érzelmi ügyekben
nem létezik „objektivitás” – voltaképpen másban sem, de itt könnyű belátni a
teljes képtelenségét.
Az illetéktelen
megfigyelő státusza a profán szemlélet alapvető modellje. Ez minden más
emberi kapcsolatra nézve igaz. Az illetéktelen szemlélő minden magánügy
esetében kínos helyzetben van, megsérti embertársának belső autonómiáját. Még
akkor is szégyelljük magunkat, ha véletlenül leszünk tanúi valami ilyesminek.
Még a gyász esetén sem jelent az „őszinte részvét” valódi
részvétet. A legtöbb esetben ez is csak valamilyen szánalomféle.
Nem az érzelemszegénység ennek az oka, hanem az, hogy a
legteljesebb empátia sem tesz bennünket képessé arra, hogy embertársaink
többségének belső intim világának résztvevőjévé váljon.
Erre csak a líra tesz
képessé bennünket, ez egyik legfontosabb funkciója.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése