Nap ugyanúgy ragyog - XIII.

TIZENHARMADIK RÉSZ

Bevezettek a parancsnok szobájába, ahol két álmos tiszt ült. Látszott rajtuk, hogy most ugrottak ki az ágyból. Az orruk elé dugtam a parancsot, és várakozásteljesen megálltam. Láttam, amint összevillan a szemük.

-         Nem – csóválta fejét a borzasabb. – Ez valódi. Látod? Őfelsége kézjegye.

-         Kételkedni merészeltek őfelsége parancsában? – kérdeztem kihívó hangon, és a kardomhoz kaptam. A mögöttem álló Banaka úgyszintén.

-         Jaj, dehogy, uram! – mondta ijedten a borzas. – Csak tudod, a múlt éjszakai eset! Bizonyára hallottad, hogy valami gazemberek megpróbálták elszöktetni a várból a leányt egy hamis paranccsal. De azon nem volt semmiféle kézjegy, két bandita meghalt, de a főkolompos alighanem elszelelt.

A szemem se rebbent. Tudtam, hogy ebben Napsárkány keze van, de nem gondoltam tovább a dolgot. Ez hiba volt. nagyon súlyos hiba.

-         Megengeded, uram, - kérdezte bátortalanul a tiszt. – hogy idehívassam az írnokunkat, és felolvastassuk vele a parancsot? Tudod, uram, hogy így hivatalos.

Csaknem elnevettem magam. A tiszt urak nem tudták elsajátítani a betűvetés nehéz tudományát.

Ment minden, mint a karikacsapás. Az írnok elnyekeregte a parancsot, a foglyot elővezették, hogy Tlakalla kapitány napkelte után majd visszahozza. Szándékosan hátat fordítottam Szélfarkasnak. Csak akkor léptem elé, amikor már rég elhagytuk a börtön épületét, és én parancsot adtam egyik emberemnek, oldozza el a bátyám kezét.

Megrökönyödés ült az arcán. De nem hangzott el semmi „Köszönöm, testvér!”.

-         A lány akkor is az enyém lesz! – mondta megátalkodottan.

Többé rá se hederítettem. Magamhoz intettem a másodkormányost.

-         Banaka, hét emberrel vidd a bátyámat a hajóra! Hárman velem maradnak. Ha hajnalig nem térünk vissza, szedd fel a horgonyt, és hajózz haza! A napkeltét nem várhatod meg!

-         Úgy lesz, uram!

Ekkor ugrott elém Szélfarkas.

-         Nono, öcskös, a te szereped most véget ér! Mostantól én parancsolok!

Az egyik matróz fáklyájának fényénél keményen a szeme közé néztem.

-         Nem, Szélfarkas testvérem! Nem parancsolsz te senkinek, hanem teszed, amit mondok! Amíg apánk elé nem állítalak.

Ránéztem és visszaborzadtam. Soha semmikor, sem előtte, sem utána nem láttam egyetlen ember arcán sem ekkora gyűlöletet, mint ekkor Szélfarkasén. A testvéremén.

Következett a nehezebbik feladat. Holdsarló kiszabadítása. Életemben először élnem kellett a hatalmammal. Más mód nem volt.

A vár marcona kapuőrei riadtan rebbentek szét a királyi kézjegy láttán. Olvasni ők sem tudtak. Holdsarlót három katona őrizte. Két papnő is volt velük. Sorra elaltattam őket. Egyiket a másik után. Kézen fogva vezettem ki Holdsarlót Asztlant királyi várából. Már közel jártunk a kikötőhöz, amikor egy kockaköves útszakaszhoz értünk. A hegyoldalba vájták az útépítők. Jobbra száz öles szakadék tátongott.

Holdsarló szép volt, mint a tavaszi rügyfakadás, és friss, mint a hajnali harmat.

- Végre találkoztunk, Fénysugár! Ugye, többé nem hagysz el?

Éppen bólintottam, amikor vad üvöltés harsant.

- Átkozott asztlantiak!

Elképedve láttam, hogy vagy húsz vad alak támad ránk. Döbbenetemben a fegyveremről is elfeledkeztem. Láttam, hogy az enyéim kardot rántanak, és visszaűzik a csőcseléket, amikor valaki mellbe taszított. Hátratántorodtam, és egy ellobbanó fáklya fényében iszonyodva ismertem a rám acsarkodó szakállas ábrázatban – Napsárkány arcára.

Átbucskáztam a szakadék szélén, és zuhantam… zuhantam.. – egy teljesen új testbe.

Folytatása következik.