Kicsi Hazám, Magyarország!

Kicsi Hazám, Magyarország!
Tavaszban ragyog az orcád.

Folyamaid tündér-kékek,
Síkjaidon zsong az Élet.

Égre tárulnak a lombok,
Zöldbe öltöztek a dombok.

Kicsi Hazám, Magyarország!
Hazátlanok duzzognak Rád.

Fontosabb, hogy jön már a Nyár,
Máskor is megzsaroltak már.

Fényben ragyogjon az orcád,
Kicsi Hazám, Magyarország!

Szavakban mindenki nagy demokrata

Szavakban mindenki
Nagy demokrata;
Milliószor zúg Szabadság,
Jólét szózata.

Demokráciáról bőgni -
Akad mindig ok;
Csörömpölnek kongó-morgó
Repedt frázisok.

Szóvirágból akad mindig
Jókora halom,
Ami mögött általában
Nem áll tartalom.

Szavakban mindenki
Nagy demokrata,
Ez a mi szegény jelenünk
Divatszózata.

Még a fasizmus is
Békéről hadar,
Az összes diktátor békét
Jólétet "akar".

Ahogy a kenetlen
Kerék nyekereg,
Sorjáznak a szikkadt, herélt,
Süket közhelyek.

Szavakban mindenki
Nagy demokrata;
Az is, akinek nem számít
Se nép, se Haza.

Pedig a mondott szó
Nem tréfadolog,
Ugyanúgy hozzánk tartozik,
Mint a végtagok.

Hogyan vezethetne
Az embereket,
Aki még a szavait se
Válogatja meg?

Tavasz jár hajnal-ösvényen

Tavasz jár hajnal-ösvényen
A lombok felett,
Visszavette régi trónját
A szent Kikelet.

Áldott napfény ragyogja be
Újra az eget,
Újra élni,
Reménykedni,
Szeretni lehet.

A szájtáti öreg végzet
Most néma marad,
Diadalmasan ragyog a
Szabad Akarat.

Mindhalálig érezhetjük,
Hogy Isten szeret;
Tavasz jár hajnal-ösvényen
A lombok felett.

Jövő ablakából Isten néz a tájra

Jövő ablakából
Isten néz a tájra,
Egy szebb világ,
Egy jobb világ
Születését várja.

Jelen is
Jövő is
Még embertől árva;
Pénzhatalom készülődik
Meg-globalizálva...

Lassú a teremtés,
Lélekben a fenség...
Sok dimenziót lakik
Az Emberi Jelenség..

Jövő ablakából
Szemlélődik Isten;
Vonaglik még
A Kegyelem
A régi kereszten...

Fogyatékos jövők
Jelenné szédülnek,
Aztán lassan,
Szégyenkezve
Múlttá szenderülnek.

Pénz-trónoló Jelen,
Globalista csárda..
Megtaláljuk-e
A Jövőt,
Ahol Isten várna...?

A vadkanra fogott gyilkosság - 20. Rész

20. Rész

Döntő pillanathoz érkeztünk. A gyilkossági tervnek ez olyan kulcsfontosságú mozzanata, amit egyszerűen nem lehet jól végrehajtani, legfeljebb szerencsésen.

„elfut a disznó,”

Lényegében ez a félmondat hordozza a gyilkosokra nézve a legnagyobb kockázatot. Ha bármilyen módon kiderül, hogy az állítólag elmenekült disznó nem is létezik, abban a szempillantásban világossá válik, hogy ezek ketten megölték Zrínyi Miklóst.

Ez okozhatta a legtöbb dilemmát, de aligha lehet rá teljesen kielégítő megoldást találni. Főhetett is a fejük miatta.

Ez ugyanis nem véletlenszerű mozzanat volt, nem rögtönzést kívánó hirtelen probléma, ez bele volt kalkulálva a bűntény eredeti tervébe.

Ha valaki azt tervezi, hogy végrehajt egy gyilkosságot, amit vadkan támadásának akar feltüntetni, annak eleve gondoskodnia kell arról, hogy „a tettes” – azaz az állítólagos vadkan – háborítatlanul és a lehető leggyorsabban elhagyhassa a tett színhelyét. Meg kell terveznie.
Olyan szerencsével aligha kalkulálhat, hogy a gyilkosság színhelyén a döntő pillanatban feltűnik egy valódi vadkan, amit esetleg sokan láthatnak. Ez gyakorlatilag lehetetlen. Manna sem hull az égből. A gyilkosnak magának kellett a vadkanról gondoskodnia. Úgy gondolom, az időpontot ennek ismeretében választották meg.

Egy vadkant aligha lehet előhúzni a kalapból, utána meg újra eltüntetni. Amikor a merénylet tervét kifőzték, eleve tudniuk kellett, hogy az ő vaddisznójuk bizony – elszalad. Más választásuk nincs.

Természetesen azt is tudták, hogy ez mindenképpen gyanút fog kelteni. A lehetőségekhez mérten előre meg kellett tervezniük a vadkan eltűntét (is). Ezért jött nekik kapóra a vadászat utáni időpont.

Akkoriban nem létezett a mai értelemben vett bűnüldözés, nem volt helyszínbiztosítás, helyszínelés, még valamirevaló vizsgálat sem. Különösen nem egy főnemesi birtokon. A gyilkosoknak sokkal több esélyük volt a sikerre, mint ma lenne. Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy abszolút biztosra mehettek volna.

Több rétegű problémakomplexummal kellett szembenézniük:

1.      Meg kellett gyilkolniuk Zrínyi Miklóst.

2.      Olyan látszatot kellett kelteniük, hogy a horvát bánnal egy vadkan végzett.

3.      El kellett kerülniük a lelepleződést.

Ez így leírva talán egyszerűnek hat a gyakorlatban azonban majdnem megvalósíthatatlan. A gyilkosok sikere paradox módon nem azon múlt, hogy ők mennyire ügyesek, sokkal inkább azon, hogy mennyire gyanútlan és félrevezethető Zrínyi környezete. Láthattuk, hogy bőséggel követtek el hibát, ennek ellenére elvitték szárazon. Ennek oka a jelenlévők gyanútlansága.
Arra már nem mernék esküdni, hogy ez a gyanútlanság kitartott-e akár egy napig is. Fentebb már taglaltam ezt. Érzésem szerint Magliani valóban megúszta, Paka azonban rajta vesztett.

A gyilkosok számára a legfontosabb, alapvető kérdés: hogyan és mikor tűnjön el a „gyilkos” vadkan?

Mint már mondtam, a gyilkosság időpontjának megválasztásánál ez lehetett a legfontosabb szempont. Ezért döntöttek úgy, hogy a gaztettre a vadászat után kerítenek sort. November dereka volt. A vadászatok mindig ebéd után kezdődtek, és mindig ugyanott. A helyszín Csáktornyától valamivel távolabb van, mint tíz kilométer. Lóháton és kocsin tekintélyes séta. A napok rövidülnek, 17 órakor már sötét van. A vadászatot úgy fejezik be, hogy még világosban rendbe tehessék a zsákmányt, és elindulhassanak hazafelé.

Ennek ismeretében könnyen belátható, hogy a gyilkosság végrehajtására a vadászat utáni szituáció az ideális időpont. Fentebb már beszéltem erről, most azért vettem újra elő, mert a vadkan eltüntetésére is ez az egyetlen megfelelő pillanat.

A nem létező vadkan megbízhatóan akkor tüntethető el, ha ott jártának, vagy ott nem jártának semmiféle érzékelhető nyoma sem marad. Ha besötétedik. Természetesen az is igen hasznos a gyilkosok számára, ha az odacsődített emberek minden nyomot összetaposnak, de az igazi, döntő szövetségesük mégis az éjszaka. A vadkan nyoma nem látható, mert besötétedik.
Valószínűleg hidegvérrel kivártak a gyilkosok:

„ s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.”

Kivárták az utolsó pillanatot. Amikor annak jelei mutatkoztak, hogy a társaság pillanatokon belül hazafelé indul:

„Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét,”

Ekkor érkezik Paka. Sem előbb, sem később. Csak akkor, amikor az úr már hazaindulna. Minél közelebb legyenek a sötétedéshez.

Hogy a gyilkosok kivártak, azt közvetve Bethlen szavai is igazolják. Mivel?

Például azzal, hogy Paka lóháton érkezett. Vagy a lovát vezetve.

„Paka után elnyargala”

Mármint Zrínyi.

Korábban már tisztáztam, hogy Paka nem jöhetett az erdőből. Vadászként teljesített szolgálatot. A jelekből ítélve nem ő volt a vadászmester, nem volt fővadász.

„a fátum egy Paka nevû jágerét”

Semmi célzás rá, hogy ő lenne a fővadász, a szövegösszefüggés további része meg eleve kizárja, hogy ő lehetett volna a vadászat irányítója.

Paka beosztott vadász volt, a vadászaton gyalogosan vett részt. Vadkanra nem volt szokás lóháton vadászni, a magyar erdőségek erre amúgy sem volnának alkalmasak. Gyalog vadásztak az urak is. Zrínyi is:

„ Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót”

A nagy bő csizma lovaglásra való. Alatta telkes bocskor, amely meg az erdei kóborlásra sokkal alkalmasabb. A bán gyalogos vadászatra készült.

„és szokása szerént csak egyedül búkálván”

Neki nem volt vadászkísérője, de a többi úrnak bizonyára igen. Ez lehetett Paka státusza. Valamelyik vendéget kísérte vadászat közben. Valószínűleg nem Bethlent, mert ezt az Önéletírás szerzője vélhetően említette volna.

Ha az urak gyalog vadásztak, az őket kísérő vadászoknak is gyalog kellett kísérni őket. Ebben semmi különös sincs, a vadkanra erdőben mindig is gyalog vadásztak. Paka nem vadászhatott lóháton, kerítenie kellett valahonnan egy lovat.

Ez persze már önmagában is megdöntené a sertés-mítoszt. A jelenlegi kanonizált történészi vélekedések akarva akaratlanul azt a színpadias képet sugallják, hogy Paka lóháton vágtatott ki az erdőből, és izgatottan közölte urával, Zrínyi Miklós horvát bánnal, hogy megsebesített egy vaddisznót, el lehetne ejteni. A vadászat rendjéről mondottak értelmében ez persze többszörös képtelenség. Még inkább az lesz, ha végiggondoljuk, mit is művelhetett Paka, mi lehetett a dolga, mint vadásznak a vadászat végeztétől egészen addig, amíg meg nem jelent ura előtt, hogy horvátul mondjon neki valamit?

Nézzük:

·   Kikísérte az erdőből a vendéget, aki mellé beosztották.

·   Megvizsgálta a vendég fegyverét, ha kellett, ki is lőtte.

·   Megjelent a vadászmester (fővadász) előtt, akinek az alárendeltségébe tartozott, és jelentést tett.

Legkésőbb itt és ekkor kellett volna jelentést tennie az állítólagos sebzett vadkanról – amennyiben az utóbbi valóban létezett.  A vadászmester ezek után nyilván meg is tette volna a szükséges intézkedéseket.

A Zrínyi-birtokokon katonás fegyelem uralkodott, amit az összes kortárs beszámoló hangsúlyoz. A katonai rendre pedig a hierarchia a jellemző. Egyebek mellett az is, hogy ami az őrmester hatáskörébe tartozik, azt nem a tábornoknak kell jelenteni.

De Paka ezek után még aligha lófrálhatott szabadon, hiszen nyilvánvalóan uradalmi vadász volt, a vadászmester alantasa, megfelelő kötelmekkel. Akadt még dolga ezután is.

·   Vadásztársaival részt vett a zsákmány rendbe tételében, szállításra való előkészítésében.

Ez is a vadászok feladatkörébe tartozott. Az urak nyilván ezért beszélgettek a hintó körül, azt várták, hogy a vadászok elkészüljenek, hogy együtt indulhassanak haza Csáktornyára.
Amikor ezzel végeztek, Pakának ugyancsak sietnie kellett. Talán már a közelben is volt a lova. Nem hinném, hogy csak úgy ukmukfukk megléphetett volna a felettesétől. Nem lehetetlen, hogy engedélyt kért a vadászmestertől, hogy közölhessen valamit az úrral…
Ebben az esetben a vadászmester nyilván emlékezett. Másnap feltehetően jelentést tett Guzics kapitánynak, később pedig az érkező Zrínyi Péter grófnak.

Paka valamikor ezután kaphatott lóra, és járulhatott Zrínyi elé. Ha valóban sebzett vadkanról lett volna szó, annak addigra lassan a nyoma is kezdett volna kihűlni.

„elfut a disznó”

Önveszélyes mondat. Gyanút kelt. A legelemibb igény Zrínyi környezete részéről, hogy látni akarják a fenevadat, amely az urukat elpusztította.

Csakhogy…

A vadkant a gyilkosokon kívül senki sem látta.

Ebben rejlik a gyilkossági terv legnagyobb gyengéje. Kiküszöbölni nem lehet. Hallatlanul nagy veszéllyel jár. Bármelyik pillanatban a tettesek bukását okozhatja. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy időben korlátozott volna, hiszen akár évekkel később is elgondolkodhat rajta a szemtanúk bármelyike. Ki is látta az állítólagos vadkant?

Kivédeni nem lehet, de fel lehet rá készülni, és Zrínyi gyilkosai fel is készültek. A következményekkel szemben csak egy védelem van: a felszívódás. Minden korok gyilkosainak, gazembereinek legfőbb reménysége. A gaztett után messzire távozni, megváltozni, új alakban élni tovább. Soha többé nem élhetnek nyugodtan. Mindig fel kell készülniük rá, hogy lehet valaki, aki szisztematikusan keresi a tetteseket.

Ez azonban minden gyilkosságra egyaránt vonatkozik. A mostani merénylet alapkérdése az volt, miképpen kerülik el, hogy a vadkan meséje azonnal megkérdőjeleződjön. Kézenfekvő a megoldás: előbb hivatkozni kell a vadkanra, utána azonban tüstént el is kell róla terelniük a figyelmet. Nem érdekük, hogy bárki is vizsgálni akarja a vadkan nyomait.

Látszólag fából vaskarika, pedig igazából nem is nehéz. Mire terelhetik a figyelmet a vadkanról?

Valami sokkal fontosabbra. Zrínyi halálára.

Eleve sokkot és zűrzavart akartak előidézni. Aligha volt más választásuk. Ennek fényében nézzük meg újra, mi is lehetett a tervük.

Ø      Gyorsan meggyilkolni Zrínyit.

A merénylet konkrét végrehajtásáról már beszéltem. A gyilkosságot lőfegyverrel hajtották végre, alaposan felkészültek rá.

Ø      Azt a látszatot kelteni, hogy a bán halálát egy vadkan támadása okozta.

Ez már sokkal nehezebben megvalósítható elképzelés, de erre is felkészültek. Talán hónapokkal korábban kitervelték. Feltehetően rendelkeztek valamilyen eszközzel, amelyet erre az alkalomra vásároltak, vagy csináltattak. Fűrészes, fogazott élő, különleges formájú, borotvaéles, de kisméretű, a ruházatban könnyen elrejthető vágófegyverről lehet szó. Talán nem is egyről. A használatára felkészültek.

Maglianiról még azt is el tudom képzelni, hogy gyakorolta az eszköz használatát. Talán állatokon, de az sem lehetetlen, hogy emberen. Halálra ítélt, nyomorult rabokon. A megbízó eléggé magas állásban lehetett ahhoz, hogy ezt a számára lehetővé tegye. A barokk sok szempontból igen brutális korszak volt, vallásháborúk, boszorkányüldözések, tortúra időszaka.

Lehetett éppenséggel Paka is az eszköz kezelője. Vadász volt a foglalkozása, járatosnak kellett lennie a fegyverek kezelésében, hozzászokhatott az állatok elejtéséhez, nyúzásához, feltrancsírozásához. Lehet, hogy mesterien bánt a késsel.

Semmit sem tudunk Paka előéletéről. Akár török renegát is lehetett. Zrínyi környezetében bőven akadtak ilyenek, némelyik tisztje is az volt. Egyikük, Kiss Farkas hadnagy éppen az elmúlt háború egyik lovassági összecsapásában esett el.

Kiss Farkast gyermekkorában Magyarországról rabolták el, és janicsárnak nevelték. Nem tudták azonban vele elfeledtetni a hazáját, elhagyta a törököt és Zrínyi Miklós kiváló lovassági tisztje lett.

Éppenséggel Paka is mondhatta ezt.

Semmit sem tudunk róla, miképpen került Zrínyi szolgálatába. Arról sem, hány éves lehetett, mióta szolgált uradalmi vadászként.

Ø      A gyilkosság után minél hamarabb elterelni a figyelmet a nem létező vadkanról.

A gyilkosok előre tudták, hogy ez a legnehezebb feladatuk. Úgy kell a figyelmet valami másra terelniük, hogy ő maguk gyanúba ne kerülhessenek.

A feladatnak több szintje is van.

Láttuk, hogy középtávon ezt Magliani oldotta meg. Nem volt túlságosan korrekt a tettestársához. Paka helyzetét még abban az esetben is teljesen aláaknázta, ha senkinek eszébe se jutna, hogy a vadász lehetett Zrínyi egyik gyilkosa. Rövidtávon semmi egyébre nem tudták terelni a figyelmet, mint Zrínyi halálára. Sőt, ezt kellett tenniük, ez volt az egyetlen esélyük a sikerre. Sajnos a gonosztevők ezt a feladatot meglehetősen jól oldották meg. Úgy gondolom, ez volt a merénylet sikerének talán legnagyobb titka.

Ezzel kapcsolatban nem volt nehéz dolguk a gyilkosoknak. Mindenki előtt nyilvánvaló volt Zrínyi Miklós személyének óriási jelentősége. Zrínyi gróf nemcsak itthon számított a legfontosabb embernek, Európa-hírű politikus és hadvezér volt, sőt sokan az egész kontinens kulcsfontosságú személyiségének tekintették. Elvesztésének óriási erkölcsi katasztrófája előre látható volt.

Magyarországon senki sem volt felkészülve Zrínyi Miklós gróf elvesztésére. A nemzet belé vetette reményét, Zrínyi pedig szinte duzzadt az erőtől. Makkegészséges volt, erőteljes és impozáns. Elpusztíthatatlannak tűnt. Negyvenöt éves volt, erejének teljében. Az elmúlt háború során elegáns lendületességgel és fölényes magabiztossággal vezette csapatait télvíz idején a török hátországába, olyan területekre, ahol keresztény seregek fél évszázada nem jártak. Személyesen vezérelte a lovasságot az eszéki hídhoz, ahol vad rohammal gázolta le az ellenséget. A török rettegte, az európai tisztek csodálták. A hazánkba érkező francia parancsnokok is nagyszerű katonai tehetségnek tartották, sokkal különb parancsnoknak, mint a loboncos parókájú, mogorva Montecuccolit. Ezt a véleményüket nem is rejtették véka alá.

Zrínyi mindenki számára a jövő reménysége volt, elvesztésének lehetőségét nem mérlegelték. Felfoghatatlan sokkot okozott a halála.

Erre építettek a gyilkosai. Számítottak rá, hogy Zrínyi halála fájdalmas sokkot okoz, amit ők tovább mélyíthetnek; pánikot, amit szíthatnak. Zűrzavart. Felfordulást vagy apátiát – mindegyiknek alaptermészete, hogy gátolja a hatékony cselekvést. Tervüket a Zrínyi halálát követő általános cselekvésképtelenségre alapozták. Fenn kell tartaniuk a vadkan meséjét mindaddig, amíg a nyomok végképp el nem tűnnek. Ez korántsem hosszú idő, legfeljebb egy szűk negyedóra.

Feltételezték, hogy a gróf halála után a társaságban egyszerűen nincs olyan ember, aki a kezébe venné az irányítást, aki magára vállalná a cselekvés ódiumát. Sajnos ebben igazuk volt.

A gyilkosoknak azonban még valamire szükségük van. Hatékony önvédelemre. A pánik és a fájdalmas letargia akármelyik pillanatban vad indulatokat produkálhat. Ha bárki gyanút fog, ha lelepleződnek, végük van.

Hogyan védekezhetnek? Az egyetlen hatékony módon.

Úgy gondolták, maga az áldozatuk fogja megvédeni őket.

Maga Zrínyi „menti fel” minden vád alól a gyilkosait, a szájába adott „utolsó szavaival”. Ne gondoljuk, hogy ez zseniális. Kényszer szülte megoldás. Annyira merész, amennyire kényszer. Égen-földön nincs más lehetőség arra, hogy a két lator a vadásztársaság szemében ártatlan maradjon. Kockázatosnak persze rendkívül kockázatos, de az egyetlen lehetséges védelem. Meg kellett kísérelniük.

Zrínyi utolsó szavainak egyrészt meg kellett magyarázniuk

Ø      Zrínyi halálát, illetve a vadkannak abban játszott kizárólagos szerepét, méghozzá perdöntő módon.

Ø      Magyarázatot kellett adnia rá, hogy a gyilkosok miért véresek nyakig.

Azt gondolom, erre is felkészültek jó előre. Tudták, hogyan akarják megölni a horvát bánt. A terv végiggondolásakor tudniuk kellett, hogy véresek lesznek, és azt is, hogy legfeljebb néhány percük van Zrínyivel, amíg a többiek oda nem érnek. Már ekkor rájöttek, hogy egyedül Zrínyi „utolsó szavai” menthetik meg őket. Ehhez képest persze rendkívül gyenge „utolsó szavak” ezek.

Talán csak a merénylet elkövetése után döbbentek rá a legnagyobb gyengeségre: ezeket az „utolsó szavakat” rajtuk kívül senki sem hallotta. Magliani megpróbált megoldást találni erre a problémára. Ez merésznek tűnik, de – voltaképpen kézenfekvő.

Nézzük:

„ elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, „

Magliani merészen felcserélte az események sorrendjét. Nem nagyon, csak annyira, hogy a mese hallgatója számára úgy tűnjön, hogy rajta és Pakán kívül mások is hallották Zrínyi „utolsó szavait”.

Magliani meséje alapján tehát már az ifjabb Guzics és Angelo is a helyszínen voltak, amikor Zrínyi Miklós felállt és elmondta úgynevezett utolsó szavait. Ebben az esetben természetesen úgy tűnik, mintha az említett két férfi is megpróbálkozott volna, hogy a fácskával állítsa el a sebesült vérzését, ergo, nekik is véreseknek kellene lenniük.

Ez természetesen képtelenség.

Miért?

Szedjük pontokba!

1.      Ha az ifjabb Guzics a helyszínen volt, miért nem próbálta bekötözni Zrínyi sebeit? Miért ment bele a képtelen próbálkozásba a fácskával? A jelenlévők közül ő az egyetlen, akiről tudjuk, hogy katonaember. Tiszt. Mivel az elmúlt másfél esztendőben Zrínyi fegyveresei mindannyian részt vettek a török elleni háborúban, kellett igazi sebesültet látnia. Mint tisztnek, tisztában kell lennie a szorítókötés fontosságával.

2.      Ezek szerint Guzics is nyakig véres. Bethlen vajon ezt miért nem említette? Azt gyanítom, azért, mert nem is volt véres. Egyáltalán nem. Láttuk, hogy Bethlen nagyon is megválogatja a szavait. Ilyen lényeges motívumot aligha mellőzne. Nemcsak a tények fontosak nála, hanem azok hiánya is. Minden szavát jól megrágja. Következetes. Semmit sem tagad. Ami nincs, nem említi. Az ifjabb Guzics nem szennyezte be a ruháját Zrínyi vérével.

3.      Ezek szerint Guzics látta, hogy Zrínyi meghal:

„Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Azaz: az ifjabb Guzics hosszú percekig volt Zrínyi mellett. Bethlen világosan közli velünk, hogy nem így történt.

Hol?

Bethlen fortélyos és körmönfont írásának talán a legravaszabb részével van dolgunk.
Hosszú évtizedek teltek el. Magliani meséje azóta igazsággá kanonizálódott. A magyar kultúrában talán most először állt elő a képtelen helyzet: úgy teszünk, mintha elfogadnánk egy abszurd hazugságot, miközben a valóságot csak titokban merjük elmondani. Azóta ez sajnos jellemzőjévé vált a magyar kultúrának. Bethlen idején kellemetlen újdonság lehetett. A Szerző tökéletesen tisztában volt vele, hogy Önéletírását alapos vizsgálat tárgyává teszik a császárpártiak.

Ekkoriban már talán egyedül ő van életben a kursaneci vadászat résztvevői közül. Meg kellett válogatnia a szavait. Pontosan tudta, hogy mi történt, de ennek már politikai jelentősége nincs, a csillagóra elmúlt.

Nézzük csak:

„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”

Rendkívül tömör, átgondolt.

Ha Guzics valóban tanúja lett volna Zrínyi halálának, semmi oka sem volt már a sietségre. Akkor levett süveggel érkezne, hogy a gyászhírt bejelentse. Nem ezt teszi. Siet. Abban reménykedik, hogy esetleg az úr még menthető. Hevenyében látta vérben fürödve, de nem adja fel. Nyargal. Sietni kell. Magliani őt küldte vissza. Tüstént, ahogy meglátta. Nem volt tanúja Zrínyi utolsó szavainak, sem a bán halálának. Nem volt benne biztos, hogy Zrínyi él-e még.

Még valami van itt, ami nagyon fontos. Az ifjabb Guzics egy szóval sem említ semmiféle vadkant. Valószínűleg azért nem, mert nem is hallott még semmiféle vadkanról.

Bethlen Miklós zseniális megoldást talált, az ellenség nem is jött rá. Engedte megjelenni és terjedni a művet, mert azt hitte, hogy az inkriminált részlet teljesen az ő szája íze szerint íródott.

Bethlen azonban túljárt az eszén, és ránk hagyományozta az igazságot.

A magyar történelem egyik nagyon fontos pillanata ez. A hazai Habsburg-ellenesség, a kuruc érzelmek forrásvidékénél járunk. Zrínyi Miklós meggyilkolása a Habsburg-udvar egyik „eredendő vétke” velünk szemben. Még akkor is, ha talán nem is közvetlenül a császár adott rá parancsot, ha talán még nem is tudott róla. Ez Lipótnak nem ad felmentést, hiszen ő teremtett olyan helyzetet maga körül, hogy környezetének egyik tagja ezt merészelhesse.
Az osztrákok törvénytelen békét kötöttek a törökkel, és meggyilkoltatták az ártatlan Zrínyi Miklóst.

Ezt sohasem tehetnék jóvá. Most összegződik az elmúlt évszázad minden bűne és sérelme. A Bécsben uralkodó királyok pusztulni hagyták az országot, semmibe vették a magyar érdekeket. Mindig akadt fontosabb az ország felszabadításánál, mindig akadt ürügy, hogy bennünket cserbenhagyjanak. Sohasem mentették fel az ostromlott magyar várakat. Sohasem szánták rá magukat, hogy kockáztassanak az ország érdekében. Magyarul sem tanultak meg.
Hét év múlva kivégeztették Zrínyi (akkor már nem ártatlan) öccsét, Zrínyi Péter grófot. Ezzel kezdetét vette a kuruc-labanc háborúk sora.

A Habsburgok általában nem bíztak a magyarokban, mert általában nem volt tiszta velünk szemben a lelkiismeretük. Aki nagy ritkán mégis bízott Magyarországban, sose bánta meg. Mária Terézia nekünk köszönhette a trónját.

A vadkan kötelező történeti igazsággá kanonizálódott. Vita nélkül kellett tudomásul venni. A magyar történetírás szolgalélekkel vette át, és tartja hatályban ma is. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Makacsul, helyenként a nevetségesség határán túllépő érvrendszerrel. Nem ez az egyetlen osztrákoktól örökölt, „tudományos” jelmezbe bújt hazugság, de talán időben ez az első.

Bethlen tudta, hogy a Habsburgok kénytelenek körömszakadtáig ragaszkodni a sertés-mítoszhoz, amíg csak uralmon vannak. A vasvári béke és Zrínyi meggyilkolása együtt a nemzetnek olyan minősíthetetlenül aljas hátba támadása, amelyre sohasem lesz bűnbocsánat.
Bethlen azonban pontosan közölte velünk a tényállást. Rejtjelezve.

Most már csak egyetlen igazán fontos kérdés van hátra.

Miért nem leplezték le nyilvánosan a gyilkosokat?

Folytatása következik.

Atlantisz magányos dala az idők mélyéről

A feledés vén éjjelén
Él még az Akarat;
A Szent el nem felejt soha,
A profán - megtagad.

A vízözön-függöny mögött
Minden csak látomás,
Isten se tudja, lesz-e még
Egy újabb felvonás.

Idők mélyén,
Világ végén,
A kollektív tudattalan
Szürke rejtekén,
Nem sejt a világ,
De lát
Az Egyén.

Szent játék vagy profán játszadozás? - 19 Rész

19 Rész

A nyelv uralhatatlansága?

A hetvenes évek végétől[1] kezdve a hazai kanonizált irodalom – különösen a líra - jelentős része elvben a nyelvfilozófia divatos gondolatainak inspirációjára „a nyelv uralhatatlansága” ürügyén áttért „a jelentéshordozó nyelvről a jelentésteremtő nyelvre; azaz sajátos preciőz műnyelvet kezdett kialakítani. A folyamat azóta is tart. Némelyik, az értelemnek hadat üzenő státuszköltőt a pártoló kritika és szakirodalom „vagány”, „újító” stb. jelzőkkel szokta feldíszíteni. Azt is írták már néhányszor, hogy felbukkant „a posztmodern Ady”.

Ha nyersebben fogalmazunk, azt mondhatjuk, hogy kezdetét vette a magyar lírában a halandzsa térhódítása.

A „nyelv uralhatatlanságára” vonatkozó érvek zömével semmi baj, ezek voltaképpen igazak – csak az érvelők szempontjai vitathatók. A nyelv valóban uralhatatlan. De miért is kellene „uralhatónak” lennie?

Amikor a múlt században a fonetikusok eljutottak oda, hogy egyre finomabb eszközökkel elemezvén az emberi beszédet, kimondták, hogy nincs két azonos beszédhang. Furcsa helyzet volt; éppen a tudomány fejlődése volt az, ami olyan szemlélethez vezetett, ami a fonetikát voltaképpen alkalmatlanná tette a beszédhangnak, mint az emberi kommunikáció alapvető elemének vizsgálatára. Szükség volt ezért egy új tudományágra, meg is született a fonológia, amely a beszédhangot nem akusztikai jelenségnek, hanem az emberi kommunikációs rendszer elemének tekinti.

A jelenlegi kanonizált líra egy része nem tölti be funkcióját, helyette energiáit a nyelv „uralhatatlanságának” jelszavával vagy ürügyével a nyelv „nyüstölésének” szenteli. Ezzel semmi baj, de kell helyette egy olyan költészet, amely a társadalomban betölti a líra elárvult funkcióit.

A nyelv éppen olyan „uralhatatlan”, mint a lélek, az emberi személyiség, a történelem, vagy – az időjárás. A nyelv az emberi kommunikáció eszköze, ezért minden pillanatban változik; nagyon nagy baj lenne, ha „uralhatóvá” válna. A kommunikáció nem magától értetődő természeti jelenség, meg kell érte dolgoznunk életünk minden pillanatában.

Mit gondolnánk arról, ha a történészek a történelmi folyamat „uralhatatlanságának” jelszavával úgy döntenének, mától kezdve nem tanulmányozzák a forrásokat, nem kutatják a történelmi események lefolyását, okait, hanem helyette inkább valami fiktív pszeudo-históriát írnának, amely a valódi események és a fantasy zagyva egyvelege lenne, ráadásul nemcsak a fejezetcímeket, hanem az írásjeleket is mellőznék azon az alapon, hogy ezeket z ősember nem ismerte?

Vagy ha a meteorológusok döntenének úgy, hogy az időjárás „uralhatatlan”, és mostantól csak kártyából jósolnának?

Ugyanilyen képtelenség az, ha a nyelv „uralhatatlanságának” jelszavával a líra nyelv és kifejezés végletes szubjektivitásának engednek utat, ami a kanonizált költészetben történik. 

Ennek persze valójában más okai vannak – erről lentebb.

A nyelvi szubjektivitás törvényszerűen vezetett a hivatalos líra erkölcsi szubjektivitásához. Ezt majd az alábbiakban kellőképpen illusztrálni is fogom. A nyelvi és erkölcsi szubjektivitás együtt a líra legnagyobb zsákutcáját jelenti.

A nyelv „uralhatatlansága” az „uralhatatlan” nyelvű líra létezésének nem oka, csak ürügye. Az erre vonatkozó meddő okoskodások nem indokolják egy, a kötelességeit, funkcióit megtagadó, elhanyagoló költészet kanonizálását, fenntartását.

Folytatása következik.

---

[1] A hazai kánonban voltaképpen nem történt rendszerváltás. A Kádár-korszaktól napjainkig apró eltérésekkel, de lényegében ugyanaz a szellemiség jellemzi. 

Télutóból - kora Nyárba

Télutóból - kora Nyárba;
Csak a szkepszis marad árva.

Madárcsicsergő reggelek
Áldott Kikelete pereg.

Újjáéled minden Erő;
Duzzog a téli túlerő.

Télutóból - kora Nyárba;
Jövő Reményébe zárva.

A Csendes többség

A Csendes Többség
Életet akar,
A napi gondok útján mendegél,
Szeret,
Hisz,
Alkot,
Szép Jövőt remél,
Tolja a hétköznapok szekerét,
S el nem engedi
Az Isten kezét...

Másutt?
Rózsaszín vigyor,
Erkölcsi korom..
Büszke vagyok, hogy ide tartozom!

A Csendes Többségnek
Szent a Haza;
Jöhet bármilyen rózsaszín-brutális,
Vagy behízelgő globál-liberális,
Nyílt vagy
Lappangó pénz-birodalom,
Felvonulhat a Föld ezer bohóca,
Acsarkodhat megannyi martalóca,
Reklámvigyor,
Vagy groteszk torzpofa;
A Múlt emlékét,
Meg a Jövő álmát,
Nem adjuk el
Soha.

A Csendes Többség
A helyén marad,
Szeretet kell,
Meg Szabad Akarat,
S elmúlik a pénzbirodalom...
Büszke vagyok, hogy ide tartozom!

Nekünk még számít
Szellem,
Szerelem,
Nekünk a gyermek a Lét ünnepe,
Felnőtté szentel
Anyát
És Apát,
És világunk közepe
A Család.

Az Erkölcs és a
Szeretet örök,
De múlékony a profán hatalom...
Büszke vagyok, hogy ide tartozom!

Azért is hajrá Magyarok!

Azért is hajrá Magyarok!
Bárki tüntet, bárki nyafog.

Lila,
Tarka
Meg fekete -
A bukottak gyászmenete.

Választottunk,
Itt a bünti:
Esemény utáni tünti...

Ellenzéki propánbután
Borul egybe
Sután,
Bután.

Doktrína meg trágár szöveg
Együtt: bűzölgő egyveleg.

Profán ordít,
A pénz makog;
Azért is hajrá Magyarok!

Tavaszi holdvilág, bíborszínű estén

Tavaszi holdvilág
Bíborszínű estén;
Utópiák élősködnek
A Valóság testén.

Fényes Kikeletre
Vágyik test és elme,
Nem kell nekünk se dollár, se
Polkorrekt kegyelme.

Nem fogunk rollerrel
Kanyarban előzni,
Nem akarunk Tavaszunkból
Orwell-mártást főzni.

Tavaszi holdvilág
Bíborszínű estén;
Ideát kell maradnunk a
Katasztrófa-mezsgyén.

A vadkanra fogott gyilkosság - 19- Rész

19. Rész

Csaknem biztosra vehetjük, hogy a vérmes Zrínyi Péter parancsára kivégezték. Csendben, feltűnés nélkül, csaknem titokban. Ez persze nem jelenti, hogy kíméletesen. Akkoriban az elvetemült gyilkosokat általában karóba húzták. Kihegyezett karót vezettek az elítélt testébe a végbelén keresztül a gerincoszlopa mentén, és az általában a kivégzett száján vagy nyakszirtjén bukkant ki a testből. Vigyáztak rá, hogy létfontosságú szervet és ütőeret ne sértsenek. A nyomorult így napokig kínlódott a karón, amíg borzalmas szenvedések közepette meghalt.

Arra gyanakszom, hogy Pakát Zrínyi Péter parancsára legkésőbb nyolc-tíz nappal a gyilkosság után karóba húzták, nagyjából azon a helyen, ahol meggyilkolta az urát.

Hát Magliani? Vele mi történhetett?

Maglianival kapcsolatban éppen fordítottak az esélyek; legalább kilencven százalék sansza van arra, hogy megúszta a gyilkosságot. Ő sem volt azonban könnyű helyzetben, biztosítania kellett magát. Roppant körültekintően kellett eljárnia. Már a gyilkosság másnapján elhagyta Csáktornyát, a kor leggyorsabb közlekedési eszközével, minden esélye megvolt arra, hogy előbb érkezzen Bécsbe, mint a sikeres gyilkosság híre. Ő ugyanis csak addig van biztonságban, amíg a megbízó nem szerez róla tudomást, hogy Zrínyit megölte „egy vadkan”.

Magliani feltehetően előre felvette a fizetségét, ami nem lehetett jelentéktelen összeg, különben aligha gyilkol. A gaztett után azonban már a megbízóval vagy annak embereivel való találkozást is kerülnie kell.

Ha Magliani valóban az volt, aminek látszik – hivatásos bérgyilkos – akkor ezzel nagyon is tisztában kellett lennie. Nem ülhet fel a megbízó fortélyának, bármekkora utólagos jutalommal is kecsegtesse az. Ha beugrik, halálra ítélte magát.

Amennyire szüksége volt a megbízónak Maglianira a gyilkosság előtt, annyira felesleges most. Nemkívánatos tanú, potenciális zsaroló, két lábon járó akna; bármilyen jövőbeli politikai fordulat esetén elveszejtheti a megbízóját.

Magliani, a hivatásos gyilkos, aligha akar besétálni a nyilvánvaló kelepcébe. Bécsbe érkezvén messzire elkerüli a megbízót, villámgyorsan személyiséget vált, és azonnal elhagyja a császárvárost. Talán már az érkezése napján.

Hová megy?

A megbízó a Habsburg-kormányzat befolyásos tagja, valószínűleg igen messze ér a keze. Magliani aligha akar a császár fennhatósága alatt álló területen maradni. Nem hinném, hogy hosszabban Ausztriában felejtette volna magát, és azt sem, hogy Csehország felé ment volna. A német birodalmi területek sem kívánatosak a számára.

Itáliába kellett mennie, de ott sem állhatott meg akárhol. A megbízó emberei mellett előbb vagy utóbb Zrínyi Péter ügynökei is keresni fogják, olyan helyre kell mennie, ahol nem bukkanhatnak a nyomára.

Ez leginkább a spanyol uralom alatt álló Nápoly lehet. Pénze van, talán helyismerete is. Előkelő spanyol vagy olasz úrként élheti hátralévő életét, ott messze délen nem fenyegeti veszély. Legfeljebb akkor, ha elszólja magát, ami nagyon valószínűtlen.

Ebben a forgatókönyvben is van azonban hiba.

Talán a megbízót sem ejtették a fejére…

A postakocsik indulása és érkezése a megbízó – és feltételezett ügynökei – számára pontosan ismert lehetett. A postakocsik személyzete közt az elkövetkezendő évszázadokban igen sok kém és ügynök volt, nem véletlenül. A megbízónak érdeke volt tudnia a postakocsiról, hiszen Zrínyi éppen azzal készült Bécsbe. Talán embere is lehetett a személyzet tagjai közt.

Ez a járat a megbízó számára két létfontosságú információt is hordozott:

1. Zrínyi Miklós nincs a postakocsin.
2. Magliani rajta van.

A harmadikról se feledkezzünk meg: lehetetlen, hogy a Csáktornyán útra készülő postakocsi személyzete ne szerezzen róla tudomást, hogy előző nap meghalt a gróf. Az információ a megbízó számára sokat ér, bizonnyal jól fizet érte. A postakocsi emberei nem is sejtik, miért fontos Magliani személye, de jelentik, mert pénzzel jár.

Megtudhatja-e ezeket az információkat a megbízó előre? Még mielőtt Magliani Bécsbe érne?

Meg bizony!

Akad-e a postakocsinál gyorsabb közlekedési eszköz?

Akad. A lovas futár. Akár Csáktornyáról, akár valamelyik közbülső állomásról indítható egy tapasztalt és ügyes lovas pihent lovon. Használhatja a postakocsijárat infrastruktúráját, az állomásokon – hivatalos állomások még nincsenek, alkalmiaknak azonban lenniük kell, különben a postakocsi nem képes a feladatát teljesíteni – lovakat vált, és a Csáktornya-Bécs útvonalat akár egy teljes nappal rövidebb idő alatt megteheti, mint a postakocsi.

Ebben az esetben Maglianinak nincs sok hátra. A postakocsi a számára mozgó egérfogó. Figyelik, amikor leszáll, a nyomába szegődnek, és reggelre már a gyilkos felismerhetetlen teteme Magyarország felé úszik a Dunán.

Magliani úgy is dönthet, hogy az utolsó pillanatban, éppen indulás előtt leszáll Kőszegen vagy Sopronban. Akár úgy is, hogy a málháját a postakocsin „felejti”.

Ez sem életbiztosítás. Sopron és Kőszeg kisvárosok, minden idegen feltűnő, sokkal nehezebb innen eltűnni, mint Bécsből.

Mindezeket egybevetve mégis azt gondolom, hogy Magliani megmenekült. Talán eleve volt valami biztosítéka a megbízóval szemben. Nem tudhatjuk.

Magliani feltehetőleg életben maradt, Paka feltehetőleg meglakolt.

A gyilkosság után

Miután kissé eltöprengtünk arról, mi is történhetett a gyilkosokkal a gonosztett után, visszatérnék a gyilkosságot közvetlenül követő pillanatokhoz. Magliani ezt – Bethlen Miklós tolmácsolásában – így „beszélte”:

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Fentebb leszögeztem, hogy Magliani meséje alaposan elbánik Pakával, akkor is súlyos vádakat akaszt a nyakába, ha a közvélemény elfogadja a vadkan mítoszát.

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán”

Paka élete végéig nem tudná ebből kimosni magát. Számára Csáktornyán többé nem terem babér, szolgának sem kell majd.

Hogy miért tértem ide vissza?

Azt akartam ezzel illusztrálni, hogy Magliani lényegében halálra szánta Pakát. Ezt bizonyítandó időztem el annál a szempontnál, mennyi esélye volt, egyáltalán volt-e esélye a menekülésre Pakának a gyilkosság után. Úgy gondolom, ő egészen biztosan ráfizetett a gaztettre.

Magliani lényegében likvidálta Pakát, halálos ítéletét a meséjével írta alá. Paka a gyilkosság után feleslegessé vált, terhére lett volna tettestársnak és megbízónak egyaránt. Lehetséges, hogy Magliani és a megbízója együtt fundálták ki a vadász elveszejtését. Ebben az esetben persze Magliani pontosan láthatta azt is, hogy mennyire lesz fontos a megbízó számára a sikeres merénylet után az ő élete.

Részben emiatt gondolom, hogy Magliani megmenekült. Kifőzhetett előre valami olyan furfangos menekülést, amivel túljárt a megbízó eszén. Fortélyos volt, és pontosan tudhatta, mit terveznek ellene. Tudhatott a postakocsiról, rájöhetett, hol van beépített embere a megbízónak. Elképzelhető, hogy lóvá tette a megbízót, és végleg eltűnt a szeme elől.

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán”

Egyébként minden megfontolt gonoszsága ellenére ez az elképzelés nagyon is okos és tanulságos. Magliani kiváló emberismerő lehetett. Tisztában volt vele, hogy önmagáról a gyanút csakis abban az esetben tudja teljesen elhárítani, ha közvetlenül gyanúba kever valaki mást.

A Magliani mesélte helyzet több mint gyanús. Az első pillanatokban – főleg, ha komoly sokk ér bennünket, mint most Zrínyi udvarát és vendégeit – elfogadjuk ténynek, de amint a nyugalmunkat és körültekintésünket visszanyerjük, egyre több apróságon akadunk fenn vele kapcsolatban.

Elsőre bosszankodunk Pakára, amiért gyávaságában cserbenhagyta urát, akit éppen ő csalt egy sebzett vadkan elejtésének lehetőségével bajba. Gyáva, felelőtlen és sunyi alaknak érezzük. Dühösek leszünk, ha csak eszünkbe jut.

Amennyire valószínűtlen a szituáció, annyira mestermunka pszichológiai értelemben. Szinte programozza egyrészt az áldozat iránti szánalmat, másrészt a Paka iránti megvetést. Magliani számára mindkettő létfontosságú; elterelik a figyelmet az ő szerepéről. El kellett feledtetnie, hogy váratlan elindulásával gyanúba keverte magát.

Cserébe szinte ráragasztja Pakára a bűnbak bélyegét.

Paka helyzete már voltaképpen itt kétségbeejtő. A mese elszigeteli őt minden együttérzéstől, nevetségessé teszi, és ráirányítja a figyelmet. Talán ezért nem figyel fel senki Magliani következő mondatára:

„õ hozzálõ, elfut a disznó,„

Pedig itt találhatók a mesének talán legkényesebb részei.

„õ hozzálõ”

Már fentebb beszéltem erről. Magliani a nyomába szegődött lovasok miatt kénytelen beismerni, hogy történt egy lövés. A kint várakozók nyilván semmiképpen sem hallhatták meg, de az érkező lovasok talán igen. A mondatnak a szövegben való elhelyezése egyértelműen utal rá, hogy Magliani tisztában van vele, mennyire veszedelmes dolgot közöl, de elhallgatni sem merte. Mindenképpen neki kellett elsőnek említenie a lövést, semmiképpen sem szabadott megvárnia, amíg valaki más, például az őt üldöző lovasok valamelyike ejt szót róla, a többiek pedig kellemetlen kérdéseket tesznek fel.

Hősnek próbálja magát feltüntetni. Ez persze nemigen sikerülne neki, ha bárki higgadtan fogadná a mondandóját. Akkor esetleg valaki rákérdezhetne, miért és miféle töltött lőfegyvert vitt magával az erdőbe. Az adott helyzetben semmi esélye sem volna a magyarázkodásnak. Iszonyú pánik vesz erőt az embereken. Ha bárki gyanúba keveredne, hogy tevőleges részese Zrínyi halálának, nem biztos, hogy az illető épségben Csáktornyára érne.

Valami sokkal erősebbel kell előállnia.

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán”

Mesteri. Alkalmas az indulatok felkorbácsolására, ráadásul lenyűgözően képszerű is. A képszerűség a mese kulcsa. A kép mindig pillanatfelvétel, egy adott szituáció ábrázolása. Senki sem törődik vele, hogyan is alakulhatott ki ez a helyzet; a kép mindig maga magyarázza önmagát. Nem véletlenül mondja az ember: „Hiszem, ha látom.”  A kép mindig önmagában, indoklás szüksége nélkül hitelesít valamit. A látás érzékszervének az emberi kultúrában kitüntetett szerepe van. A jól megkomponált kép még önmaga műviségét is képes eredményesen leplezni. Egy ideig mindenképpen. Ezért nem kap túlságos figyelmet Magliani következő két közlése.

„õ hozzálõ, elfut a disznó, „

Pedig van ám mit elemezni ezen is. Főleg ezen:

„elfut a disznó, „

Nézzük csak:

„elfut a disznó, „

Talán ez Magliani meséjének legkényesebb pontja. Fentebb már a szituáció több lényeges elemét is érintettem, ezt voltaképpen a végére hagytam. Valóságos csemege. Ha látszólag kapkodva is, ha rejteni akarja is, Magliani itt tulajdonképpen beismeri, hogy az állítólagos vadkant rajta és Pakán kívül senki sem látta. Ezért ez az egész mese egyik legsúlyosabb közlése. Magliani annyira álcázta, amennyire csak lehetett, jelentéktelen mellékmondatba rejtette a sokkal fontosabbnak vagy látványosabbnak tűnő közlések közé.

A vadkant tehát a Magliani után érkezők közül senki sem látta, mert – elszaladt.

Most ne a mellékes körülményekkel foglalkozzunk, ne azzal, hogy miféle állat is lehetett az a gyilkos vadkan, amelyik – miután lemészárolja Zrínyi Miklóst -, amikor már nincs rá szükség, mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen elszelel. Maglianinak ettől a nézőponttól nincs félnivalója. Ártatlan képet vág, és megvonja a vállát. Mit tudom én. Ez egy ilyen vadkan volt.

Felvet azonban a közlés ennél sokkal fontosabb és kényesebb kérdéseket is, nézzük talán ezeket:

v  Akaratlanul is elismeri, hogy Magliani sokkal hamarabb érkezett a helyszínre, mint a többi lovas.

Ez megdönti a hivatalos történészek azon elképzelését, hogy a lovasok együtt indultak volna az erdőbe Zrínyi és Paka után. Ha együtt érkeztek volna, mindegyikük látja a vadkant. Azzal nemigen lehet érvelni, hogy az állat éppen azért menekült volna el, mert megérezte, hogy mások is közelednek, hiszen Magliani előbbi mondata szerint az ő érkezésekor a kan még javában gyilkolta Zrínyit.

„az úr arccal a földön, s a kan a hátán;”

A vadkan esetében Magliani érthető módon nem meri megkockáztatni, hogy bárkit szemtanúnak tüntessen fel. Felettébb gyanús volna, az első méltatlankodó tagadás ellene fordíthatná a közhangulatot. Kénytelen a másik kockázatos megoldást választani:

v  Elismeri, hogy csupán ő és Paka láttak vadkant Zrínyi halálának színhelyén.

Ez pedig olyan tény, amely a legtapasztalatlanabb hivatásos nyomozó figyelmét is azonnal felkeltené. Mivel:

v  Magliani ezzel bevallja, hogy rajta és Pakán kívül senki sem látta a Zrínyi halálát okozó állítólagos vadkant. Nincs szemtanúja, nincs, aki az állításait igazolhatná.

Modern gyilkossági ügyekben már ennyi elég is volna a letartóztatáshoz. Mi is történt?

Váratlanul meghal egy igen fontos személy. Halálát brutális sérülések okozták. Két személyt találnak a holtteste mellett, ezek pedig egy – azóta eltűnt – vadkan támadásával magyarázzák a tragédiát.

Magliani azonban nem tehetett mást. Talán maga is tisztában volt vele, hogy veszélyesen közel sodródott az abszolút hibahatárhoz, de mégsem tehetett egyebet, sürgősen el kellett távolítania a helyszínről a (virtuális) vadkant, hiszen:

„ érkezik Guzics és Angelo.”

A kocka el volt vetve. A vadkan nem maradhatott, mert nem létezett. Azt hiszem, Magliani végtelenül hálás lett volna, ha – legalább ebben a pillanatban – felbukkan egy igazi vadkan. Amire rámutathat. Ennek hiányában azonban megint kapkodásra kényszerült.

A gyilkosság történetének újabb fontos pillanatához érkeztünk. Magliani meséjének ez is egy olyan pontja, ahol az addig elfogulatlan szemlélő agyában felmerülhet a gyilkosság gyanúja.

Hogy miért? Nézzük meg közelebbről!

Induljunk ki az ártatlanság vélelméből. Próbáljunk hinni Maglianinak, tételezzük fel, hogy Zrínyit valóban a vadkan ölte meg, a tragédiához a nyomorult Paka gyáván statisztált a fa tetején, hogy Magliani csak akkor érkezett, amikor a feldühödött kan még a bán hátán tombolt, de Zrínyi már menthetetlen volt. Ezt mind higgyük el neki, és nézzük tovább a történetet. Tegyük fel, hogy Magliani vétlen. Mit tesz ebben a helyzetben egy ártatlan ember?

Az első pillanatban mérhetetlenül örül a társak jövetelének. Aztán azonnal mutogatni kezdi a vadkan még látható nyomait, hiszen azok a rohamos sötétedéssel mind kevésbé láthatók. Fentebb már beszéltem erről: puszta életösztönből, az önvédelem jogos szempontjait figyelembe véve is ezt kellene tenni.

Ezt tenné akkor is, ha nem gondolkodna a tennivalókon. Szemtanúként rettenetes sokkon esett át, látta, amint egy felbőszült fenevad felkoncolja a vendéglátóját. Teli torokból kellene üvöltenie, és az állat nyomait mutogatnia.

Erről már korábban is beszéltem. Van azonban itt egy talán még fontosabb szempont is, amit az ártatlanság feltételezésénél nemigen hagyhatunk figyelmen kívül. Ha Magliani ártatlan, akkor a gyilkos vadkan is létezik, és valahol a közelben van. Még mindig sebzett, és még mindig él. Magliani kilőtte a fegyverét, voltaképpen védtelen. Az állítólagos vadkan viselkedése eddig is kiszámíthatatlan volt, ki tudja, mi bőszíti fel ismét. Az állat bármelyik pillanatban újra támadhat.

Ebben a kétségbeejtő helyzetben az érkező ifjabb Guzics aranyat ér. Katonaember. Nyilvánvalóan fegyvert visel. Az ártatlan Magliani szívéről hatalmas kő esne le, és tüstént átadná az érkező Guzicsnak a parancsnokságot. A várkapitány öccse megvédelmezhetné a többieket a vadkantól.

Természetesen ebben az esetben is meneszteni kellene valakit a többiekhez, de csakis olyan személyt, akinek a helyszínen különösebb hasznát venni nem lehet. Valamelyik inast. Gyakorlatilag majdnem mindegy, ki lovagol vissza. Ha így történik, ez nagyon erős érv lehetne Magliani ártatlansága mellett.

Magliani azonban egészen másképpen cselekedett: haladéktalanul visszaküldte a többiekhez – Guzics kapitány öccsét. Nem félt a vadkan újabb támadásától? Nemigen. Ha valakinek, neki aztán tudnia kellett, hogy semmiféle felbőszült vadkan nincs a közelben. Sokkal jobban félt valami mástól: hogy az ifjabb Guzics esetleg vizsgálódni kezd, és pillanatokon belül bizonyítékot talál a gyilkosságra. Ezért kellett őt sürgősen eltávolítani. Már az első pillanatban.

Mi igazolja ezt? Nem tételezhetjük fel esetleg azt, hogy Guzics maga döntött úgy, hogy személyesen megy vissza értesíteni a bátyját és a többieket, és hosszú percekre védtelenül hagyja a helyszínen várakozókat?

Feltételezhetjük, de – képtelenség.

Miért?

Ugyanazért, amiért az idősebbik Guzics sem saját magát küldte Zrínyi után az erdőbe. A két Guzics katona. Tisztek. Zrínyi neveltjei. Jól képzettek és fegyelmezettek. Hogyan cselekszik egy jól képzett, fegyelmezett, agilis és kötelességtudó tiszt ma is a világ bármely pontján, amikor rádöbben, hogy az adott helyzetben egyszemélyi felelősre van szükség, és a felelősség éppen őt terheli?

-          Átveszem a parancsnokságot!

A jelenleg érvényben lévő szabályzatok szerint ezt ki kell nyilvánítani, de nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy haladéktalanul hozzá kell fogni a szervezéshez, irányításhoz.

Amíg Zrínyi jelen volt, magától értetődően ő volt a parancsnok. Amikor távozott, a parancsnoklás Guzicsra szállt. Vadászat volt, elvileg úri mulatság, mindenki tudta a dolgát, nem volt tehát szükség rá, hogy Guzics kinyilvánítsa, hogy az adott helyzetben ő a rangidős vezető. Egészen addig, amíg olyat nem tapasztalt, ami gyors intézkedést igényelt. Magliani parancs nélkül, sőt kifejezetten a tilalom ellenére Zrínyi és Paka után indult. Ebben a helyzetben Guzics pontosan azt tette, ami tőle elvárható volt: átvette a parancsnokságot.

Korábban már kifejtettem, hogy ez a merénylet megakadályozásához már kevés volt, de Guzics nem is számíthatott arra, hogy Zrínyi életére törnek. Nem testőr volt, nem is gondolkodott olyasformán, ahogy a testőröknek kell. Egy jó testőr nem engedte volna, hogy Zrínyi Paka társaságában lovagoljon be az erdőbe.

Így is kevésen múlt, hogy megakadályozza a merényletet. Többször is a terve módosítására kényszerítette a gyilkost, nehézségeket okozott neki, és olyan helyzetbe sodorta, hogy kénytelen volt a tervezettnél sokkal kockázatosabb mesét előadni.

Ha egy tiszt átveszi a parancsnokságot, haladéktalanul meg kell határoznia, hol a harcálláspontja. Hol az a hely, ahonnan az események a legteljesebben áttekinthetők. Guzics kapitány esetében ez kétségtelenül az erdőn kívül volt, ahol a vadásztársaság zöme tartózkodott. Valakit azonban a renitens után kellett küldenie. Ez volt a testvére, illetve a vele menesztett lovász és az inasok. Utóbbiak nyilván azért, mert nem akadt a társaságban más, számba vehető ember, aki felett Guzics parancsnokolhatott volna. Normális esetben ez elegendő is lett volna, hiszen ezek az emberek biztosították az ifjabb Guzics számára a szükséges túlerőt arra az esetre, ha Magliani renitensnek bizonyulna.

Itt a hivatalos történészi vélemények újabb cáfolatára akadunk. Kiket is vitt magával az ijfabb Guzics?

„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána;”

Nézzük csak:

v  Guzics inasa

v  Zrínyi Angelo nevű olasz inasa

v  A lovász

Elsőre azt gondoljuk, igen, ezek vannak kéznél. A vadászoknak dolguk van, más bevethető katonaember pedig nincs. Mit szűrhetünk le még ebből?

Kik ezek? Két inas és egy lovász. Magyarán: szolgák. Személyes szolgálatot teljesítő emberek.

Nagyon sajnálom a hivatalos történetírást. Azt akarja velünk elhitetni, hogy a barokk időszakban három szolga egy vadászaton a saját elhatározásából lóra kap és a gróf kifejezett tilalma ellenére az úr után lovagol az erdőbe. Nagyjából ide vezet kitartani a sertés-mítosz mellett.

Nyilvánvaló, hogy mi történt: A három szolga a két Guzics parancsára kapott lóra, hogy az ifjabb fivér vezetésével Magliani után induljanak. Egyértelműen szükségmegoldásról van szó. Guzics még nem sejti, mekkora veszélyben van a gróf, de gyanús neki Magliani indulása. Parancsot ad az öccsének, vegyen maga mellé fegyvereseket, és eredjen a gyanús idegen nyomába. Mivel nem volt elegendő hivatásos fegyveres, szolgákat kellett lóra ültetni és felfegyverezni.

A három ember közül a lovásznak talán lehetett némi fegyverforgatási készsége, a két inasnak aligha. Lovagolni nyilván mindegyik tudott.

Ahhoz azonban idő kellett, hogy a három embert felszereljék. Magliani legalább 2-3 perc előnyt kapott.

Guzics kapitány nem tudhatta, hogy nem csupán valami ficsúrral, hanem egy minden hájjal megkent bérgyilkossal akadt dolga. Ha tudta volna, egészen biztosan tűzparanccsal küldi utána a testvérét.

Azt kell mondanom, Guzics kapitány teljes felelősséggel, a tőle elvárható módon cselekedett. Nyilvánvalóan kiváló tiszt volt. Arról nem tehet, hogy olyan veszedelem fenyegetett, amelyre voltaképpen a saját háza táján maga Zrínyi sem volt felkészülve.

Mi történik, ha Magliani segítségül hívja az ifjabb Guzicsot? Ezt kellett volna tennie, ha valóban ártatlan, és valóban a környéken kószál egy dühödt vadkan. Ebben az esetben a tisztáson az ifjabb Guzicsnak kellett volna átvennie a parancsnokságot. Harcálláspontja Zrínyi holtteste mellett lett volna, és haladéktalanul megszervezi a vadkan semlegesítését, illetve felkutatását. Közben óhatatlanul alaposan át kellett volna vizsgálnia a helyszínt. Valakit neki is a többiekhez kellett volna szalajtania. Olyat, akinek nem veszi más hasznát. Ez lehetett volna éppen Paka, vagy akár maga Magliani is. Utána tüstént szemrevételeznie kellett volna a nyomokat.

Ezt Magliani nem engedhette, mert rögtön kiderül a bűntény. Ezért kellett azonnal, az első pillanatban visszaküldenie az ifjabb Guzicsot, az egyetlen katonaembert.

A gyilkosnak jó idegrendszere volt, gyors reflexekkel. A gaztett felfedezésének esélye mindig az első pillanatokban a legnagyobb, utána rohamosan csökken. Magliani nyilvánvalóan abban bízott, hogy a gyors sötétedés és a helyszínre özönlő vadásztársaság lehetetlenné tesz mindenféle nyomolvasást.

Volt ugyanis egy komoly dilemmája. Rajta és Pakán kívül senki sem látta az állítólagos vadkant.

Folytatása következik.

A Boldogság bennünk lakik

A Boldogság bennünk lakik,
Nem a fellegekben,
Nem világöltöny-agyakban,
Nem bankárzsebekben.

Bennünk talál
Szülőre,
Nevelőre;
Ha jól szeretjük -
Felnőtt lesz belőle.

Az egydimenziós profán tagadja,
Mert silány pénz-erkölcsét
Meghaladja...
Hitvány árnyéka csak a karrier,
A gazdagság,
Az üzleti siker...

A Boldogság bennünk lakik,
S bár Isten adománya,
Készen nem kapjuk,
Dolgozni kell érte,
Becsülnünk kell
A Jót,
Szépet,
A Szerelmet;
S míg csak szívünk dobban -
Szeretnünk kell
Őszintén
Mindig
Jobban.

Szent játék vagy profán játszadozás - 18 Rész

18. Rész

„Aki a művészetről beszél, az meg kell, hogy említse az összes lehetséges funkciót is, amit a művészet ma ellát.”[1]

Fentebb már kifejtettem, miféle funkciói (is) lehetnek a társadalomban a költészetnek. Nem hinném azonban, hogy lehetséges volna számba venni az összes funkciót. Ezek száma végtelen.

A művészetesztétika darabokra szakadt, kis túlzással azt is mondhatnám, ugyanúgy szubkultúrákra repedezett, mint az egész társadalom.

„Művész-teóriák léptek az egységes művészetelmélet helyébe. Mert ahol nincsen általános művészetelmélet, ott a művészek jogot formálnak arra, hogy személyes elméletük legyen, amit aztán a művészi munkájukban kifejezésre is juttatnak.”[2]

A művészeti teóriáknak napjainkban valóban se szeri, se száma. Általános művészetelmélet ebben a kusza korban nem létezik, a „posztmodern” szétforgácsoltságban állítólag ilyenre nincs is szükség.

Valóban nincs?

Nézetem szerint egy ilyen általános művészetelmélet megalkotása ma már parancsoló szükség. Az egymással feleselő „posztmodern” teóriák szofizmusa helyett végre tisztázni kellene a művészet feladatait. Talán magát, a művészet fogalmát is újjá kell fogalmazni, a kor, vagy még inkább a jövendő igényei alapján.

Hogy a költészet voltaképpen mi, és mi a feladata, azt a társadalomtudósoknál sokkal jobban fogalmazták meg maguk a költők – minden korban.

Füst Milán:

"A költészet az anyanyelve az emberi nemnek..."

A költészet feladatain, funkcióin a múlt század folyamán sokan elgondolkodtak.  Jan Mukařovský (1891-1975), a prágai egyetem néhai professzora például a következőket írta:

„A költői műalkotás sok és különféle értéket tartalmaz. Ám a költői mű mint művészeti megnyilvánulás számára az esztétikai értéken kívül egyikük sem nélkülözhetetlen. Az összes többi értékfajta is jelen lehet a költői műben, csakúgy, mint bármely más nyelvi megnyilatkozásban; ezek például az egzisztenciális (a tények valódisága vagy valótlansága), az intellektuális (a gondolatok helyes vagy helytelen, eredeti vagy nem eredeti volta), az etikai, a szociális, a vallási stb. értékek.”[3]

Ennél jobban aligha lehetne összefoglalni a líra értékstruktúráját. Egyetlen megállapítása van csak, amivel vitába szállnék:

„Ám a költői mű mint művészeti megnyilvánulás számára az esztétikai értéken kívül egyikük sem nélkülözhetetlen”

Ez igaz, de jelenlegi formájában félreérthető. Az esztétikai érték nem áll önmagában. A semminek nincs esztétikai értéke.

Esztétikai értékről akkor beszélhetünk, ha az erkölcsi érték társul valamivel.

"Ez azonban nem jelenti azt, hogy az esztétikai értékminőségek polifonikus harmóniája már maga a műalkotás. A polifonikus harmónia csupán az a tényező, amely az irodalmi művet műalkotássá teszi (ha a műben ugyanakkor a metafizikai minőségek is megnyilvánulnak), de olyan tényező, amely szerves egységet alkot a mű többi elemével." [4]

Önmagában a poétika szép megoldásai – ötletes tömörség, szép hangzás, szokatlan jelzőhasználat, bravúros képek stb. – csak akkor hordoznak esztétikai értéket, ha az általuk közvetített tartalom összhangban áll az emberiség morális egységének elvével. Éppen ezért a poétikai értékeket önmagukban nem tekintem esztétikai értéknek, mert önmagukban nem is azok.

Fordítva is igaz: az erkölcsi értéket hordozó vers még nem lesz esztétikaivá, ha nincs megformálva. Megmarad jó szándékú, de gyönge rigmusnak.

A poétikai érték önmagában erkölcsi értelemben véve semleges. Esztétikai értékké csak az erkölcsi alátámasztás során lesz.

A gyűlöletet lehet szép, veretes sorokkal kifejezni – de attól még nem lesz belőle esztétikai érték. Szadista hóhérok, inkvizítorok gyakorta írtak arról, milyen „szép” is a kín; hogy szerettek „gyönyörködni” a kínban fetrengő, vagy fájdalomba dermedő emberi testekben. Vagy milyen „szép” a levágott fej, a kiszúrt szem, a megcsonkított test; milyen „gyönyörű” a szenvedő ember kétségbeesett vergődése. Milyen „felemelő szépségű” a tűzhalálra ítélt szerencsétlenek embertelen kínjainak látványa. Lehetséges, hogy a hóhéroknak örömük telt benne – de az „élményüknek” akkor sincs esztétikai értéke.

Kétségtelen, hogy mindezekről igen szép verset lehetne írni. Mindenről lehet. Pompás ritmusban, ragyogó rímrendszerrel, bravúros jelzős szerkezetekkel, szokatlan képek egész arzenáljával. De ettől nem válna értékes lírai műalkotássá.

Azért beszélek erről ennyit, mert itt van az a rés, ahol a költészet küldetésével ellentétes elemek befurakodnak a lírába. Ha az erkölcsi alátámasztásról lemondunk, voltaképpen az értékes líráról mondunk le. A riasztó, embertelen üzenetet megfogalmazó vers akkor sem érték, ha sokaknak tetszik – még többen meg úgy tesznek, mintha nekik is tetszene.

Nézzük még egyszer, milyen értékeket lát a lírában Jan Mukařovsky:

v  Egzisztenciális

v  Intellektuális

v  Szociális

v  Vallási

A felsorolásból kiemeltem az etikait, mert azt a mű egyáltalán nem nélkülözheti. Amúgy a lajstrom láthatóan nem teljes. Még az sem biztos, hogy a felsoroltak a líra legfontosabb értékei közé tartoznak.

Ki lehet és ki is kell egészíteni még legalább a következőkkel:

v  Lelki-érzelmi

Ide tartoznak a szerelmi költészet, a családi líra, a személyes öröm és bánat minden verse. Jószerivel a líra kétharmada.

v  Közösségi

A cseh tudós felsorolta „szociális” elvben ugyanezt jelenti, de a közbeszédben a „szociális” már régen a társadalmi igazságtalanságokkal kapcsolatos jelentésárnyalatot kapott. Ezért két külön kategóriát állapítanék meg.

v  Szociális

Ø  Gazdagság és szegénység

Ø  Szabadság és rabszolgaság

Ø  Szolidaritás (szociális vonatkozásban)

Ø  Betegség és egészség

Ezzel szemben a másik:

v  Közösségi

Ø  Hazafiság, nemzeti érzés

Ø  Csoportszolidaritás – valamely szűkebb csoporttól egészen az emberiségig

De még ez sem elegendő, kell még egy kategória:

v  Egyéb

Ide tartozik minden más. Például a tájélmény versei. Vagy akár a halál-versek. A líra témái kimeríthetetlenek, minden, ami emberi, az erkölcsi alátámasztással és az érzelmi nyomatékkal esztétikai értéket teremthet.

Ilyen szellemben kell kissé pontosítanom Mukařovsky következő megállapítását is:

„Ha tehát a mű adekvát érzékelése során az esztétikai érték a többi érték fölé rendeltetett, akkor nyilvánvaló, hogy ezek az értékek – mint önálló értékek – nem befolyásolják a költői műnek műalkotásként való értékelését.”[5]

Igaz is, nem is. Az esztétikai érték a jó lírai műalkotás alapvető tulajdonsága, de valamelyiknek a többi közül is jelen kell lennie, különben nem alakulhat ki.

Látszólag jelentéktelen módosításokat kell ejtenem, de ezek nagyon is fontosak. Így küszöbölöm ki azokat a kiskapukat, ahol a lírába a XX. század folyamán beözönlött az értéktelenség. Nem lopakodott, nem settenkedett – özönlött. A tanulmány utolsó előtti részében konkrét példákat is hozok.

„A lírai költeményben (más eszközök mellett) az esztétikán kívüli érték gondoskodik a mű érzelmi töltésének tónusáról. Az esztétikán kívüli értékek különbségei és ellentétei jelentős mértékben alátámaszthatják a kompozíciót, különösen a lírai költemény esetében.”[6]

Lám, ismét egy kiskapu.

Nyilvánvaló, de nem egészen pontos az a kifejezés, hogy „esztétikán kívüli értékek”. Enyhén szólva zavaró.  A lírai műalkotásban található erkölcsi, filozófiai, érzelmi és egyéb mondanivaló semmiképpen sem fogható fel esztétikán kívüli értéknek, hiszen ez képezi a mű egy igen fontos részét, a tartalmat. A poétikai eszközök meg a formát. A lírai műalkotás esztétikai értéke a formált tartalomban van; tehát esztétikai, poétikai és egyéb érték elválaszthatatlanul kapcsolódik egybe. Önmagában vett esztétikai érték nem létezik.

Az esztétikán kívüli értékek nem tartoznak jelen vizsgálódásom tárgyához. Az esztétikán kívüli szempontok azonban – sajnos – igen. A jelen körülmények miatt.

Most tehát nagy nyomatékkal ki kell jelentenem újra, hogy esztétikán kívüli szempontoknak tekintem a következőket:

v  A vers megjelenésének körülményei

v  A róla írott kritikák hangneme és értékelése

v  A szerző személyének társasági rangja és jelentősége

v  A szerző egyéb érdemei

v  A szerző megjelent köteteinek száma

v  A szerző díjai

v  A szerző kora, neme, vallása, pártállása, egyéb magán vonatkozása

Ezek esztétikán kívüli szempontok, és egy-egy lírai mű értékének meghatározásában semmiféle jelentőségük nincs.

„A költészet funkciója nem más, mint a társadalomra egy bizonyos érték irányában kifejtett hatása.”[7]

Rendkívül félénk megfogalmazás. Ennél határozottabban kell a líra társadalmi funkciójáról beszélni. Lentebb hamarosan megteszem.

A következő fejtegetéssel is foglalkoznom kell:

„A költői mű funkciójával kapcsolatban talán célszerű említést tenni egy hozzá szorosan kapcsolódó jelenségről, nevezetesen a költészet társadalmi elterjedtségéről. Vannak olyan korszakok, amikor a költészet iránt a társadalom tagjai nagy számban érdeklődnek, amikor a költészet sok társadalmi közeget és réteget jár át, más korszakokban viszont csak viszonylag szűk olvasói rétegeket érint. A költészet befogadásának efféle kvantitatív korlátozottságát időnként magának a költészetnek a számlájára írják és a költészet válságaként aposztrofálják.”[8]

Itt számos állítás fonódik egybe. Ezek külön-külön mind – vagy csaknem mind – igazak, az egész együtt azonban zavart kelt.

Nézzük egyenként:

„A költői mű funkciójával kapcsolatban talán célszerű említést tenni egy hozzá szorosan kapcsolódó jelenségről, nevezetesen a költészet társadalmi elterjedtségéről.”

A költészet valamilyen formában mindig elterjed a társadalomban. Más kérdés, hogy a társadalomban elterjedt költészet minőségi-e vagy sem.

„Vannak olyan korszakok, amikor a költészet iránt a társadalom tagjai nagy számban érdeklődnek, amikor a költészet sok társadalmi közeget és réteget jár át, más korszakokban viszont csak viszonylag szűk olvasói rétegeket érint.”

Itt viszont óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon mit ért a cseh szerző ezekben a mondatokban költészet alatt?

v  A költészetet általában?

v  A korabeli írott költészetet?

v  A korabeli kanonizált költészetet?

A három közel sem ugyanaz.

A költészet valamilyen formában minden emberi társadalomban elterjedt. Úgy is mondhatnám, költészet nélkül voltaképpen nem is létezik emberi társadalom. A költészet minősége már más lapra tartozik. Lehet csökevényes is, akár vegetálhat is. a költészet nem azonos azzal, amit az irodalomtudósok annak tekintenek. A világirodalmi rangú, nagy költészet csak a jéghegy csúcsa, ilyen nem feltétlenül létezik minden korban, létezése nem is szükségszerű. Egyéni kvalitás, tehetség, akaraterő, felelősség és kitartás dolga.

Valóban minőségi nagy költészet csak az egész társadalom nyújtotta alapokra épülhet. Egy-egy nagy életmű a líra történetének ünnepe, de nincs korszak líra nélkül. Minőségi líra hiányában a társadalomban a költészet funkcióját dalszövegek, reklámrigmusok, vagy hasonlók is betölthetik. Ezt látjuk ma.

Régebben a népköltészetet lehetett alapnak tekinteni, a városiasodás korában ennek megszűntek korábbi funkciói, csökevényessé vált, döntő mértékben elveszítette eredetiségét, és a korábbiaknál sokkal jobban kötődik a média s a szórakoztatóipar közvetítette többségében kommersz versekhez és zenékhez.

Az írott költészet a társadalomban létező költészetnek csak egy töredéke, különösen, ha ezt úgy értelmezzük – ahogy vélhetően a szerző is teszi – hogy „nyomtatásban megjelent költészet”.

Ami pedig a harmadik kategóriát, a kanonizált költészetet illeti, vagyis azt a lírát, „amelyet a költészet világa költészetnek tekint”, ennek elterjedtsége a társadalomban kizárólag attól függ, milyen befolyást képes magának teremteni. Ha bezárkózik, betokosodik a maga intézményrendszerébe, és a társadalomban létező minden más költészettel szemben nem az együttműködés, hanem az elhatárolódás lehetőségeit keresi, előállhat az a helyzet, amelyet szerzőnk így jellemez:

„más korszakokban viszont csak viszonylag szűk olvasói rétegeket érint”

Ilyen esetben természetesen az érdektelenségért nem a közönség a felelős, hanem a kanonizált líra az, ami a közönség számára formailag kommunikációra alkalmatlan, tartalmilag érdektelen – vagy mindkettő.

Folytatása következik.

---

[1] Belting, i.m. ugyanott

[2] Belting, i.m.

[3] MUKAŘOVSKÝ Jan: A lírai költészet; A költői mű mint értékek összessége,  fordította BEKE Márton, Kaligram, XIII. évf. 2004. április

[4] INGARDEN, Roman: Az irodalmi műalkotás. (Ford. BONYHAI Gábor) Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1977: 378.

[5] Ugyanott

[6] Ugyanott

[7] Ugyanott

[8] Ugyanott