A vadkanra fogott gyilkosság - 20. Rész

20. Rész

Döntő pillanathoz érkeztünk. A gyilkossági tervnek ez olyan kulcsfontosságú mozzanata, amit egyszerűen nem lehet jól végrehajtani, legfeljebb szerencsésen.

„elfut a disznó,”

Lényegében ez a félmondat hordozza a gyilkosokra nézve a legnagyobb kockázatot. Ha bármilyen módon kiderül, hogy az állítólag elmenekült disznó nem is létezik, abban a szempillantásban világossá válik, hogy ezek ketten megölték Zrínyi Miklóst.

Ez okozhatta a legtöbb dilemmát, de aligha lehet rá teljesen kielégítő megoldást találni. Főhetett is a fejük miatta.

Ez ugyanis nem véletlenszerű mozzanat volt, nem rögtönzést kívánó hirtelen probléma, ez bele volt kalkulálva a bűntény eredeti tervébe.

Ha valaki azt tervezi, hogy végrehajt egy gyilkosságot, amit vadkan támadásának akar feltüntetni, annak eleve gondoskodnia kell arról, hogy „a tettes” – azaz az állítólagos vadkan – háborítatlanul és a lehető leggyorsabban elhagyhassa a tett színhelyét. Meg kell terveznie.
Olyan szerencsével aligha kalkulálhat, hogy a gyilkosság színhelyén a döntő pillanatban feltűnik egy valódi vadkan, amit esetleg sokan láthatnak. Ez gyakorlatilag lehetetlen. Manna sem hull az égből. A gyilkosnak magának kellett a vadkanról gondoskodnia. Úgy gondolom, az időpontot ennek ismeretében választották meg.

Egy vadkant aligha lehet előhúzni a kalapból, utána meg újra eltüntetni. Amikor a merénylet tervét kifőzték, eleve tudniuk kellett, hogy az ő vaddisznójuk bizony – elszalad. Más választásuk nincs.

Természetesen azt is tudták, hogy ez mindenképpen gyanút fog kelteni. A lehetőségekhez mérten előre meg kellett tervezniük a vadkan eltűntét (is). Ezért jött nekik kapóra a vadászat utáni időpont.

Akkoriban nem létezett a mai értelemben vett bűnüldözés, nem volt helyszínbiztosítás, helyszínelés, még valamirevaló vizsgálat sem. Különösen nem egy főnemesi birtokon. A gyilkosoknak sokkal több esélyük volt a sikerre, mint ma lenne. Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy abszolút biztosra mehettek volna.

Több rétegű problémakomplexummal kellett szembenézniük:

1.      Meg kellett gyilkolniuk Zrínyi Miklóst.

2.      Olyan látszatot kellett kelteniük, hogy a horvát bánnal egy vadkan végzett.

3.      El kellett kerülniük a lelepleződést.

Ez így leírva talán egyszerűnek hat a gyakorlatban azonban majdnem megvalósíthatatlan. A gyilkosok sikere paradox módon nem azon múlt, hogy ők mennyire ügyesek, sokkal inkább azon, hogy mennyire gyanútlan és félrevezethető Zrínyi környezete. Láthattuk, hogy bőséggel követtek el hibát, ennek ellenére elvitték szárazon. Ennek oka a jelenlévők gyanútlansága.
Arra már nem mernék esküdni, hogy ez a gyanútlanság kitartott-e akár egy napig is. Fentebb már taglaltam ezt. Érzésem szerint Magliani valóban megúszta, Paka azonban rajta vesztett.

A gyilkosok számára a legfontosabb, alapvető kérdés: hogyan és mikor tűnjön el a „gyilkos” vadkan?

Mint már mondtam, a gyilkosság időpontjának megválasztásánál ez lehetett a legfontosabb szempont. Ezért döntöttek úgy, hogy a gaztettre a vadászat után kerítenek sort. November dereka volt. A vadászatok mindig ebéd után kezdődtek, és mindig ugyanott. A helyszín Csáktornyától valamivel távolabb van, mint tíz kilométer. Lóháton és kocsin tekintélyes séta. A napok rövidülnek, 17 órakor már sötét van. A vadászatot úgy fejezik be, hogy még világosban rendbe tehessék a zsákmányt, és elindulhassanak hazafelé.

Ennek ismeretében könnyen belátható, hogy a gyilkosság végrehajtására a vadászat utáni szituáció az ideális időpont. Fentebb már beszéltem erről, most azért vettem újra elő, mert a vadkan eltüntetésére is ez az egyetlen megfelelő pillanat.

A nem létező vadkan megbízhatóan akkor tüntethető el, ha ott jártának, vagy ott nem jártának semmiféle érzékelhető nyoma sem marad. Ha besötétedik. Természetesen az is igen hasznos a gyilkosok számára, ha az odacsődített emberek minden nyomot összetaposnak, de az igazi, döntő szövetségesük mégis az éjszaka. A vadkan nyoma nem látható, mert besötétedik.
Valószínűleg hidegvérrel kivártak a gyilkosok:

„ s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.”

Kivárták az utolsó pillanatot. Amikor annak jelei mutatkoztak, hogy a társaság pillanatokon belül hazafelé indul:

„Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét,”

Ekkor érkezik Paka. Sem előbb, sem később. Csak akkor, amikor az úr már hazaindulna. Minél közelebb legyenek a sötétedéshez.

Hogy a gyilkosok kivártak, azt közvetve Bethlen szavai is igazolják. Mivel?

Például azzal, hogy Paka lóháton érkezett. Vagy a lovát vezetve.

„Paka után elnyargala”

Mármint Zrínyi.

Korábban már tisztáztam, hogy Paka nem jöhetett az erdőből. Vadászként teljesített szolgálatot. A jelekből ítélve nem ő volt a vadászmester, nem volt fővadász.

„a fátum egy Paka nevû jágerét”

Semmi célzás rá, hogy ő lenne a fővadász, a szövegösszefüggés további része meg eleve kizárja, hogy ő lehetett volna a vadászat irányítója.

Paka beosztott vadász volt, a vadászaton gyalogosan vett részt. Vadkanra nem volt szokás lóháton vadászni, a magyar erdőségek erre amúgy sem volnának alkalmasak. Gyalog vadásztak az urak is. Zrínyi is:

„ Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót”

A nagy bő csizma lovaglásra való. Alatta telkes bocskor, amely meg az erdei kóborlásra sokkal alkalmasabb. A bán gyalogos vadászatra készült.

„és szokása szerént csak egyedül búkálván”

Neki nem volt vadászkísérője, de a többi úrnak bizonyára igen. Ez lehetett Paka státusza. Valamelyik vendéget kísérte vadászat közben. Valószínűleg nem Bethlent, mert ezt az Önéletírás szerzője vélhetően említette volna.

Ha az urak gyalog vadásztak, az őket kísérő vadászoknak is gyalog kellett kísérni őket. Ebben semmi különös sincs, a vadkanra erdőben mindig is gyalog vadásztak. Paka nem vadászhatott lóháton, kerítenie kellett valahonnan egy lovat.

Ez persze már önmagában is megdöntené a sertés-mítoszt. A jelenlegi kanonizált történészi vélekedések akarva akaratlanul azt a színpadias képet sugallják, hogy Paka lóháton vágtatott ki az erdőből, és izgatottan közölte urával, Zrínyi Miklós horvát bánnal, hogy megsebesített egy vaddisznót, el lehetne ejteni. A vadászat rendjéről mondottak értelmében ez persze többszörös képtelenség. Még inkább az lesz, ha végiggondoljuk, mit is művelhetett Paka, mi lehetett a dolga, mint vadásznak a vadászat végeztétől egészen addig, amíg meg nem jelent ura előtt, hogy horvátul mondjon neki valamit?

Nézzük:

·   Kikísérte az erdőből a vendéget, aki mellé beosztották.

·   Megvizsgálta a vendég fegyverét, ha kellett, ki is lőtte.

·   Megjelent a vadászmester (fővadász) előtt, akinek az alárendeltségébe tartozott, és jelentést tett.

Legkésőbb itt és ekkor kellett volna jelentést tennie az állítólagos sebzett vadkanról – amennyiben az utóbbi valóban létezett.  A vadászmester ezek után nyilván meg is tette volna a szükséges intézkedéseket.

A Zrínyi-birtokokon katonás fegyelem uralkodott, amit az összes kortárs beszámoló hangsúlyoz. A katonai rendre pedig a hierarchia a jellemző. Egyebek mellett az is, hogy ami az őrmester hatáskörébe tartozik, azt nem a tábornoknak kell jelenteni.

De Paka ezek után még aligha lófrálhatott szabadon, hiszen nyilvánvalóan uradalmi vadász volt, a vadászmester alantasa, megfelelő kötelmekkel. Akadt még dolga ezután is.

·   Vadásztársaival részt vett a zsákmány rendbe tételében, szállításra való előkészítésében.

Ez is a vadászok feladatkörébe tartozott. Az urak nyilván ezért beszélgettek a hintó körül, azt várták, hogy a vadászok elkészüljenek, hogy együtt indulhassanak haza Csáktornyára.
Amikor ezzel végeztek, Pakának ugyancsak sietnie kellett. Talán már a közelben is volt a lova. Nem hinném, hogy csak úgy ukmukfukk megléphetett volna a felettesétől. Nem lehetetlen, hogy engedélyt kért a vadászmestertől, hogy közölhessen valamit az úrral…
Ebben az esetben a vadászmester nyilván emlékezett. Másnap feltehetően jelentést tett Guzics kapitánynak, később pedig az érkező Zrínyi Péter grófnak.

Paka valamikor ezután kaphatott lóra, és járulhatott Zrínyi elé. Ha valóban sebzett vadkanról lett volna szó, annak addigra lassan a nyoma is kezdett volna kihűlni.

„elfut a disznó”

Önveszélyes mondat. Gyanút kelt. A legelemibb igény Zrínyi környezete részéről, hogy látni akarják a fenevadat, amely az urukat elpusztította.

Csakhogy…

A vadkant a gyilkosokon kívül senki sem látta.

Ebben rejlik a gyilkossági terv legnagyobb gyengéje. Kiküszöbölni nem lehet. Hallatlanul nagy veszéllyel jár. Bármelyik pillanatban a tettesek bukását okozhatja. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy időben korlátozott volna, hiszen akár évekkel később is elgondolkodhat rajta a szemtanúk bármelyike. Ki is látta az állítólagos vadkant?

Kivédeni nem lehet, de fel lehet rá készülni, és Zrínyi gyilkosai fel is készültek. A következményekkel szemben csak egy védelem van: a felszívódás. Minden korok gyilkosainak, gazembereinek legfőbb reménysége. A gaztett után messzire távozni, megváltozni, új alakban élni tovább. Soha többé nem élhetnek nyugodtan. Mindig fel kell készülniük rá, hogy lehet valaki, aki szisztematikusan keresi a tetteseket.

Ez azonban minden gyilkosságra egyaránt vonatkozik. A mostani merénylet alapkérdése az volt, miképpen kerülik el, hogy a vadkan meséje azonnal megkérdőjeleződjön. Kézenfekvő a megoldás: előbb hivatkozni kell a vadkanra, utána azonban tüstént el is kell róla terelniük a figyelmet. Nem érdekük, hogy bárki is vizsgálni akarja a vadkan nyomait.

Látszólag fából vaskarika, pedig igazából nem is nehéz. Mire terelhetik a figyelmet a vadkanról?

Valami sokkal fontosabbra. Zrínyi halálára.

Eleve sokkot és zűrzavart akartak előidézni. Aligha volt más választásuk. Ennek fényében nézzük meg újra, mi is lehetett a tervük.

Ø      Gyorsan meggyilkolni Zrínyit.

A merénylet konkrét végrehajtásáról már beszéltem. A gyilkosságot lőfegyverrel hajtották végre, alaposan felkészültek rá.

Ø      Azt a látszatot kelteni, hogy a bán halálát egy vadkan támadása okozta.

Ez már sokkal nehezebben megvalósítható elképzelés, de erre is felkészültek. Talán hónapokkal korábban kitervelték. Feltehetően rendelkeztek valamilyen eszközzel, amelyet erre az alkalomra vásároltak, vagy csináltattak. Fűrészes, fogazott élő, különleges formájú, borotvaéles, de kisméretű, a ruházatban könnyen elrejthető vágófegyverről lehet szó. Talán nem is egyről. A használatára felkészültek.

Maglianiról még azt is el tudom képzelni, hogy gyakorolta az eszköz használatát. Talán állatokon, de az sem lehetetlen, hogy emberen. Halálra ítélt, nyomorult rabokon. A megbízó eléggé magas állásban lehetett ahhoz, hogy ezt a számára lehetővé tegye. A barokk sok szempontból igen brutális korszak volt, vallásháborúk, boszorkányüldözések, tortúra időszaka.

Lehetett éppenséggel Paka is az eszköz kezelője. Vadász volt a foglalkozása, járatosnak kellett lennie a fegyverek kezelésében, hozzászokhatott az állatok elejtéséhez, nyúzásához, feltrancsírozásához. Lehet, hogy mesterien bánt a késsel.

Semmit sem tudunk Paka előéletéről. Akár török renegát is lehetett. Zrínyi környezetében bőven akadtak ilyenek, némelyik tisztje is az volt. Egyikük, Kiss Farkas hadnagy éppen az elmúlt háború egyik lovassági összecsapásában esett el.

Kiss Farkast gyermekkorában Magyarországról rabolták el, és janicsárnak nevelték. Nem tudták azonban vele elfeledtetni a hazáját, elhagyta a törököt és Zrínyi Miklós kiváló lovassági tisztje lett.

Éppenséggel Paka is mondhatta ezt.

Semmit sem tudunk róla, miképpen került Zrínyi szolgálatába. Arról sem, hány éves lehetett, mióta szolgált uradalmi vadászként.

Ø      A gyilkosság után minél hamarabb elterelni a figyelmet a nem létező vadkanról.

A gyilkosok előre tudták, hogy ez a legnehezebb feladatuk. Úgy kell a figyelmet valami másra terelniük, hogy ő maguk gyanúba ne kerülhessenek.

A feladatnak több szintje is van.

Láttuk, hogy középtávon ezt Magliani oldotta meg. Nem volt túlságosan korrekt a tettestársához. Paka helyzetét még abban az esetben is teljesen aláaknázta, ha senkinek eszébe se jutna, hogy a vadász lehetett Zrínyi egyik gyilkosa. Rövidtávon semmi egyébre nem tudták terelni a figyelmet, mint Zrínyi halálára. Sőt, ezt kellett tenniük, ez volt az egyetlen esélyük a sikerre. Sajnos a gonosztevők ezt a feladatot meglehetősen jól oldották meg. Úgy gondolom, ez volt a merénylet sikerének talán legnagyobb titka.

Ezzel kapcsolatban nem volt nehéz dolguk a gyilkosoknak. Mindenki előtt nyilvánvaló volt Zrínyi Miklós személyének óriási jelentősége. Zrínyi gróf nemcsak itthon számított a legfontosabb embernek, Európa-hírű politikus és hadvezér volt, sőt sokan az egész kontinens kulcsfontosságú személyiségének tekintették. Elvesztésének óriási erkölcsi katasztrófája előre látható volt.

Magyarországon senki sem volt felkészülve Zrínyi Miklós gróf elvesztésére. A nemzet belé vetette reményét, Zrínyi pedig szinte duzzadt az erőtől. Makkegészséges volt, erőteljes és impozáns. Elpusztíthatatlannak tűnt. Negyvenöt éves volt, erejének teljében. Az elmúlt háború során elegáns lendületességgel és fölényes magabiztossággal vezette csapatait télvíz idején a török hátországába, olyan területekre, ahol keresztény seregek fél évszázada nem jártak. Személyesen vezérelte a lovasságot az eszéki hídhoz, ahol vad rohammal gázolta le az ellenséget. A török rettegte, az európai tisztek csodálták. A hazánkba érkező francia parancsnokok is nagyszerű katonai tehetségnek tartották, sokkal különb parancsnoknak, mint a loboncos parókájú, mogorva Montecuccolit. Ezt a véleményüket nem is rejtették véka alá.

Zrínyi mindenki számára a jövő reménysége volt, elvesztésének lehetőségét nem mérlegelték. Felfoghatatlan sokkot okozott a halála.

Erre építettek a gyilkosai. Számítottak rá, hogy Zrínyi halála fájdalmas sokkot okoz, amit ők tovább mélyíthetnek; pánikot, amit szíthatnak. Zűrzavart. Felfordulást vagy apátiát – mindegyiknek alaptermészete, hogy gátolja a hatékony cselekvést. Tervüket a Zrínyi halálát követő általános cselekvésképtelenségre alapozták. Fenn kell tartaniuk a vadkan meséjét mindaddig, amíg a nyomok végképp el nem tűnnek. Ez korántsem hosszú idő, legfeljebb egy szűk negyedóra.

Feltételezték, hogy a gróf halála után a társaságban egyszerűen nincs olyan ember, aki a kezébe venné az irányítást, aki magára vállalná a cselekvés ódiumát. Sajnos ebben igazuk volt.

A gyilkosoknak azonban még valamire szükségük van. Hatékony önvédelemre. A pánik és a fájdalmas letargia akármelyik pillanatban vad indulatokat produkálhat. Ha bárki gyanút fog, ha lelepleződnek, végük van.

Hogyan védekezhetnek? Az egyetlen hatékony módon.

Úgy gondolták, maga az áldozatuk fogja megvédeni őket.

Maga Zrínyi „menti fel” minden vád alól a gyilkosait, a szájába adott „utolsó szavaival”. Ne gondoljuk, hogy ez zseniális. Kényszer szülte megoldás. Annyira merész, amennyire kényszer. Égen-földön nincs más lehetőség arra, hogy a két lator a vadásztársaság szemében ártatlan maradjon. Kockázatosnak persze rendkívül kockázatos, de az egyetlen lehetséges védelem. Meg kellett kísérelniük.

Zrínyi utolsó szavainak egyrészt meg kellett magyarázniuk

Ø      Zrínyi halálát, illetve a vadkannak abban játszott kizárólagos szerepét, méghozzá perdöntő módon.

Ø      Magyarázatot kellett adnia rá, hogy a gyilkosok miért véresek nyakig.

Azt gondolom, erre is felkészültek jó előre. Tudták, hogyan akarják megölni a horvát bánt. A terv végiggondolásakor tudniuk kellett, hogy véresek lesznek, és azt is, hogy legfeljebb néhány percük van Zrínyivel, amíg a többiek oda nem érnek. Már ekkor rájöttek, hogy egyedül Zrínyi „utolsó szavai” menthetik meg őket. Ehhez képest persze rendkívül gyenge „utolsó szavak” ezek.

Talán csak a merénylet elkövetése után döbbentek rá a legnagyobb gyengeségre: ezeket az „utolsó szavakat” rajtuk kívül senki sem hallotta. Magliani megpróbált megoldást találni erre a problémára. Ez merésznek tűnik, de – voltaképpen kézenfekvő.

Nézzük:

„ elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, „

Magliani merészen felcserélte az események sorrendjét. Nem nagyon, csak annyira, hogy a mese hallgatója számára úgy tűnjön, hogy rajta és Pakán kívül mások is hallották Zrínyi „utolsó szavait”.

Magliani meséje alapján tehát már az ifjabb Guzics és Angelo is a helyszínen voltak, amikor Zrínyi Miklós felállt és elmondta úgynevezett utolsó szavait. Ebben az esetben természetesen úgy tűnik, mintha az említett két férfi is megpróbálkozott volna, hogy a fácskával állítsa el a sebesült vérzését, ergo, nekik is véreseknek kellene lenniük.

Ez természetesen képtelenség.

Miért?

Szedjük pontokba!

1.      Ha az ifjabb Guzics a helyszínen volt, miért nem próbálta bekötözni Zrínyi sebeit? Miért ment bele a képtelen próbálkozásba a fácskával? A jelenlévők közül ő az egyetlen, akiről tudjuk, hogy katonaember. Tiszt. Mivel az elmúlt másfél esztendőben Zrínyi fegyveresei mindannyian részt vettek a török elleni háborúban, kellett igazi sebesültet látnia. Mint tisztnek, tisztában kell lennie a szorítókötés fontosságával.

2.      Ezek szerint Guzics is nyakig véres. Bethlen vajon ezt miért nem említette? Azt gyanítom, azért, mert nem is volt véres. Egyáltalán nem. Láttuk, hogy Bethlen nagyon is megválogatja a szavait. Ilyen lényeges motívumot aligha mellőzne. Nemcsak a tények fontosak nála, hanem azok hiánya is. Minden szavát jól megrágja. Következetes. Semmit sem tagad. Ami nincs, nem említi. Az ifjabb Guzics nem szennyezte be a ruháját Zrínyi vérével.

3.      Ezek szerint Guzics látta, hogy Zrínyi meghal:

„Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Azaz: az ifjabb Guzics hosszú percekig volt Zrínyi mellett. Bethlen világosan közli velünk, hogy nem így történt.

Hol?

Bethlen fortélyos és körmönfont írásának talán a legravaszabb részével van dolgunk.
Hosszú évtizedek teltek el. Magliani meséje azóta igazsággá kanonizálódott. A magyar kultúrában talán most először állt elő a képtelen helyzet: úgy teszünk, mintha elfogadnánk egy abszurd hazugságot, miközben a valóságot csak titokban merjük elmondani. Azóta ez sajnos jellemzőjévé vált a magyar kultúrának. Bethlen idején kellemetlen újdonság lehetett. A Szerző tökéletesen tisztában volt vele, hogy Önéletírását alapos vizsgálat tárgyává teszik a császárpártiak.

Ekkoriban már talán egyedül ő van életben a kursaneci vadászat résztvevői közül. Meg kellett válogatnia a szavait. Pontosan tudta, hogy mi történt, de ennek már politikai jelentősége nincs, a csillagóra elmúlt.

Nézzük csak:

„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”

Rendkívül tömör, átgondolt.

Ha Guzics valóban tanúja lett volna Zrínyi halálának, semmi oka sem volt már a sietségre. Akkor levett süveggel érkezne, hogy a gyászhírt bejelentse. Nem ezt teszi. Siet. Abban reménykedik, hogy esetleg az úr még menthető. Hevenyében látta vérben fürödve, de nem adja fel. Nyargal. Sietni kell. Magliani őt küldte vissza. Tüstént, ahogy meglátta. Nem volt tanúja Zrínyi utolsó szavainak, sem a bán halálának. Nem volt benne biztos, hogy Zrínyi él-e még.

Még valami van itt, ami nagyon fontos. Az ifjabb Guzics egy szóval sem említ semmiféle vadkant. Valószínűleg azért nem, mert nem is hallott még semmiféle vadkanról.

Bethlen Miklós zseniális megoldást talált, az ellenség nem is jött rá. Engedte megjelenni és terjedni a művet, mert azt hitte, hogy az inkriminált részlet teljesen az ő szája íze szerint íródott.

Bethlen azonban túljárt az eszén, és ránk hagyományozta az igazságot.

A magyar történelem egyik nagyon fontos pillanata ez. A hazai Habsburg-ellenesség, a kuruc érzelmek forrásvidékénél járunk. Zrínyi Miklós meggyilkolása a Habsburg-udvar egyik „eredendő vétke” velünk szemben. Még akkor is, ha talán nem is közvetlenül a császár adott rá parancsot, ha talán még nem is tudott róla. Ez Lipótnak nem ad felmentést, hiszen ő teremtett olyan helyzetet maga körül, hogy környezetének egyik tagja ezt merészelhesse.
Az osztrákok törvénytelen békét kötöttek a törökkel, és meggyilkoltatták az ártatlan Zrínyi Miklóst.

Ezt sohasem tehetnék jóvá. Most összegződik az elmúlt évszázad minden bűne és sérelme. A Bécsben uralkodó királyok pusztulni hagyták az országot, semmibe vették a magyar érdekeket. Mindig akadt fontosabb az ország felszabadításánál, mindig akadt ürügy, hogy bennünket cserbenhagyjanak. Sohasem mentették fel az ostromlott magyar várakat. Sohasem szánták rá magukat, hogy kockáztassanak az ország érdekében. Magyarul sem tanultak meg.
Hét év múlva kivégeztették Zrínyi (akkor már nem ártatlan) öccsét, Zrínyi Péter grófot. Ezzel kezdetét vette a kuruc-labanc háborúk sora.

A Habsburgok általában nem bíztak a magyarokban, mert általában nem volt tiszta velünk szemben a lelkiismeretük. Aki nagy ritkán mégis bízott Magyarországban, sose bánta meg. Mária Terézia nekünk köszönhette a trónját.

A vadkan kötelező történeti igazsággá kanonizálódott. Vita nélkül kellett tudomásul venni. A magyar történetírás szolgalélekkel vette át, és tartja hatályban ma is. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Makacsul, helyenként a nevetségesség határán túllépő érvrendszerrel. Nem ez az egyetlen osztrákoktól örökölt, „tudományos” jelmezbe bújt hazugság, de talán időben ez az első.

Bethlen tudta, hogy a Habsburgok kénytelenek körömszakadtáig ragaszkodni a sertés-mítoszhoz, amíg csak uralmon vannak. A vasvári béke és Zrínyi meggyilkolása együtt a nemzetnek olyan minősíthetetlenül aljas hátba támadása, amelyre sohasem lesz bűnbocsánat.
Bethlen azonban pontosan közölte velünk a tényállást. Rejtjelezve.

Most már csak egyetlen igazán fontos kérdés van hátra.

Miért nem leplezték le nyilvánosan a gyilkosokat?

Folytatása következik.