Szökőnapon, szökőnapon...

Szökőnapon,
Szökőnapon...
A világ: túlzsúfolt vadon.

Dogma Szellemet üt agyon,
A Hagyomány - szégyenpadon.

Borongós szürke alapon,
Szökőnapon,
Szökőnapon...

Az ég: hamuszürke flakon,
Bánat ül - fellegkalapon.

Szökőnapon,
Szökőnapon...
Tél mereng elmúlt fagyokon.

Nap kucorog égi bakon,
Benéz a földi ablakon.

Szürke árnyék a falakon,
Múlik a Tél -
Hallgatagon...

Szökőnapon,
Szökőnapon...
Múlt kérődzik tél-romokon.

Télutó fáj minden tagon,
Szökőnapon,
Szökőnapon...

Jövő áll vékony oszlopon
Szökőnapon,
Szökőnapon...

Számot vetünk a partokon,
Hallgatagon,
Hallgatagon...

Szökőnapon,
Szökőnapon...

"De nyugszik immár csendes rög alatt"

Tisztelt Bíróság!

Én, Altorjay Bence, előre megfontolt szándékkal elkövetett időhamisítás bűncselekményéért elítélt budapesti lakos őszinte és töredelmes beismerő vallomásra szántam el magam, és ezennel a jelen lévő Iványi Endre büntetés-végrehajtási hadnagy, Apafi Luca börtön-dokumentátor, mint tanúk, valamint jogi képviselőm, dr. Utassy Zoltán előtt az alábbi, jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozatot teszem.

Mielőtt részletezném, fent megnevezett tanúk előtt ítélőképességem teljes birtokában kijelentem, hogy a nyilatkozatot minden kényszer nélkül, szabad elhatározásomból teszem annak reményében, hogy a feljebbviteli bíróság alábbi nyilatkozatomat enyhítő körülményként tekintetbe veszi, és letöltendő életfogytiglanra szóló börtönbüntetésemet legfeljebb húszévi szabadságvesztésre mérsékeli.

A Petőfi-projekt történetéről az alábbiakat kívánom előadni:

A költő megmentésének ötletét először még 2043 nyarán hallottam Szabó Bélától, amikor Balatonakarattyán, a strandon véletlenül összefutottunk. Akkor csak futólag beszéltünk róla egy sör mellett, mert még egyikünk sem rendelkezett a váratlan ötlet megvalósításához semmiféle eszközzel, és Szárnyasi Károlyt még nem is ismertük. Érsek Mártont mindketten korábbról ismertük, de ő akkor nem vett részt ezen a beszélgetésen. 

Az elmúlt év során többször is találkoztam Szabóval is, Érsekkel is, de a projekt ügye csak december elején vetődött fel komoly formában. Akkor emailt kaptam a néhai Érsek Mártontól, hogy számít rám is, mint régi barátjára egy igaz ügyben – Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő megmentésének ügyében.

Elmentem a megadott címre, Szárnyasi Károly lakására. Szárnyasi körülbelül harmincöt éves lehetett. Nem volt költő, ahogy a tárgyaláson pontatlanul állították, ez a megállapítás tévesen került a vádiratba.

Szárnyasi Károly szinkronszínészként dolgozott, nem írta, hanem tolmácsolta a verseket. Gyönyörű, karakteres hangja volt, számos felvételen hallható. Az övé az egyik legszebb hang volt jelenkori magyar színművészetünkben, úgy gondolom, sokra vihette volna. Mindannyiunk közül ő az egyetlen, aki feltehetőleg valóban megtudta, mi is történt Petőfi Sándorral 1849. július 31-én. Ezt azonban sohasem fogja elmondani, mivel szerintünk a költővel együtt esett el.

A későbbi Petőfi-projekt alapító tagjai ott találkoztak első ízben, 2045 karácsonya előtt, Szárnyasi Károly zuglói lakásán.

Sokat beszélgettünk akkor. Rengeteg cenzúrázatlan hírünk volt külföldről, és sok ellenőrizhetetlen pletykát is hallottunk, mind az időhamisításról szóltak. Ilyenekkel az internet is nagy bőségben árasztott el bennünket. Természetesen megvitattuk mindazt, amit a világmédia közölt néhány éve arról a német csoportról, amely megkísérelte Adolf Hitler egykori hatalmának feltámasztását, illetve a franciákról, akik a waterloo-i csata kimenetelét akarták megváltoztatni. Természetesen mi is megkaptuk – ahogy minden európai és amerikai polgár – személyre szólóan kézbesítve az ENSZ Biztonsági Tanácsának az időhamisításra vonatkozó határozatát.

Nem mondhatnám, hogy nem értettünk egyet a nemzetközi közösségnek az időhamisításra vonatkozó elutasító véleményével. Az viszont felháborított bennünket, hogy az elsüllyedt brit cirkáló aranyszállítmányának megkaparintói feltűnően enyhe büntetést kaptak arra való hivatkozással, hogy nem változtatták meg a történelmet.

Itt kezdtünk kételkedni.

Azon az első megbeszélésen igazából semmi konkrétum el nem hangzott, hiszen nem is rendelkeztünk semmiféle eszközzel a vágyaink megvalósítására. Mégis megalapítottunk a Petőfi-projektet. Tudom, hogy az ügyész a tárgyaláson valósággal tüzet okádott ránk emiatt, de nem volt igaza. Ez nem sokkal volt több annál, mint amikor az ember gyerekkorában valami bandát hoz létre. A fiúk zöme kiskamasz korában tagja lesz legalább egy ilyennek; és ezek önmagukban sohasem veszélyeztetik sem a közrendet, sem a világbékét, sem pedig a demokráciát. Mi egy kissé túlkoros banda voltunk, és sokáig úgy tűnt – mi is úgy láttuk – hogy talán sohasem leszünk több ennél.

Igen, már hallom a kérdést, valóban beszéltünk Petőfi megmentéséről, ahogy beszéltünk az UFO-król és a futballról is. Meg sok egyébről.

Elöljáróban szeretnék néhány szót szólni a két bajtársamról. Kérem, nézzék el nekem ezt a kifejezést, nincs ebben semmiféle militarista vagy ál-militarista gőg, egyszerűen a szó szoros értelmében használom a kifejezést. Nem tudom másképpen megnevezni őket: bajtársaim. Arról a két emberről van szó, akik soha többé nem lehetnek közöttünk, akiknek ebben a világban még sírjuk sem lehet, akik ott ragadtak a demarkációs vonalon túl, a messze XIX. században. Természetesen Szárnyasi Károlyról és Érsek Mártonról van szó. Szabó Béla és én itt maradtunk ebben a gyönyörű világban, hogy börtönt szenvedjünk mindazért, amit elkövettünk. Ha őszinte akarok lenni, el kell mondanom, most már örülök annak, hogy az említett két bajtársam nem tért vissza a segesvári csatából, hogy gyászolhatom őket, hogy se ügyész, se bíró, se állam nem üldözheti őket a halálban.

Ők ketten voltak, akik igazán szívvel-lélekkel fogtak a közös ügy végrehajtásához, akik hittek és lelkesedtek, akik bennünk is lelkesedést keltettek. Ezt nem azért mondom, mintha a felelősséget halott társaimra kívánnám hárítani, hanem azért, mert ez az igazság.

Magam igazán keveset tudtam Petőfi Sándorról; akkoriban voltam diák, amikor megengedhettük magunknak tanóra alatt a létező összes nyegleséget, internetezhettünk, ki-bejárkálhattunk, lehurroghattuk  a tanárainkat. Akkoriban Petőfiről legfeljebb annyit tudtam, hogy mindig feleltetni akarnak belőle.

Ma már sokkal többet tudok egykori nagy költőnkről, és ezt egyedül a társaimnak köszönhetem. Legalább egy tucatnyi versét fújom már könyv nélkül, és idebent szándékomban áll még többet megtanulni, hiszen valamivel el kell majd foglalnom magam a várhatóan hosszú és rideg börtönévek alatt. Talán a sors igazságszolgáltatása, hogy négyünk közül egyedül én vagyok az, aki egészen biztosan nem pillantottam meg egykori nagy költőnket, én vagyok az egyetlen, aki egy pillanatra sem láttam Petőfit. Talán még Béla is megpillanthatta egyszer, én azonban soha.

Szárnyasi Károly az édesapjától örökölte nyughatatlan természetét. Az idősebb Szárnyasi kisvárosi vendéglős volt, állandóan újabb és újabb vállalkozásokba fogott, folyton adóssággal volt tele, egyikből fizette a másikat. Amikor a házát lefoglalták, szolgálati lakásban élő falusi boltossá vedlett, és nem tudta tovább taníttatni a fiát. Károlyt kitették a kollégiumból, attól kezdve főleg vagonrakásból tartotta fenn magát, míg a hangjára való tekintettel valami jóindulatú  ismerőse be nem ajánlotta egy reklámstúdióba. A szinkronszínészi képzésnek borsos ára volt, de Károly közben dolgozott, végzős korában már több világsztárnak ő volt a magyar hangja – futotta a keresetéből tandíjra.

Aztán szinkronizált – felkapott, keresett művész lett. Miközben mindenféle akciófilmek és egyebek – zömmel ökörségek - magyar szövegét mondta; kevesen tudták róla, hogy szabad idejében, amikor senki sem látja és nem hallja, magyar költők verseit mondja. Zömmel Petőfiét. Tömérdek felvétel maradt utána, a bíróságon is szó esett róla.

Érsek Márton osztálytársam volt valaha, nagyon régen. Ő eminens tanuló volt – manapság ritka fajzat – én meg az osztály derékhadához tartoztam, és csak edzettem a bőrkeményedéseket a faromon és a könyökömön. Márton Erdélyből származott, Segesvárt és környékét jól ismerte, tízéves volt, amikor áttelepültek a szüleivel.

Márton költő volt – valódi költő. Nem afféle, a modern időkben szokatlan bőségben tenyésző nyegle, kizárólag irodalmi kapcsolatokban létező álköltő, akinek a dilettáns, entellektüel játszadozás az életeleme; hanem valódi költő, akinek a verssorai visszhangra leltek az emberek lelkében. Itt-ott már kezdtek megjelenni a költeményei; és a belterjes irodalmi vadon csúcsragadozói minősítették dilettánsnak háztáji orgánumaikban – ami az egyik legbiztosabb jele az igazi tehetségnek. Előbb vagy utóbb befutott, nagy költő lehetett volna belőle. Igazán kár érte. Ez az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas fiú mindörökre ígéret maradt¸verseiből sugárzott a költői erő. A torzóban maradt költői erő. Legfeljebb huszonnyolc vagy huszonkilenc esztendős lehetett.

Mártonnak az volt az álma, hogy aláíratja a verseit a megmentett Petőfivel. Meg akarta kérni a költőt, írja valamelyik verse kéziratára:

„Költőbarátomnak, érsek Mártonnak sok szeretettel:

Petőfi Sándor”

Emiatt mindig a zsebében hordozta nyolc-tíz verse kéziratát. Amikor elmondta nekünk, hogy mit tervez, Béla persze azonnal lecsapott rá:

- Remek ötlet! Szerintem külön-külön írasd rá ezt vele legalább nyolc-tíz versedre. Iszonyú összegekért kelnek majd el, milliomos leszel.

Márton rá se hederített.

Akkor fordult komolyra a dolog, amikor Béla örökölt a nagybátyjától. A családban valaha simlis alaknak tartott Demeter élete javát az Egyesült Államokban élte le. Ott mérnökként dolgozott, és jelentős vagyon maradt utána. Családja nem lévén mindent a legközelebbi rokonára – azaz Bélára – hagyott.

Az örökség legfontosabb része a számunkra természetesen a TimeVoyager230-as időutazó készülék volt. Ez még abból az időből származott, amikor – az időutazás néhány évig tartó hőskorában – bárki hozzáférhetett az ilyesmihez, aki képes volt megfizetni egy-egy készülék hihetetlenül borsos árát. A Nemzetközi Időrendőrség felállításával és a hatékony bemérési eszközök feltalálásával vége szakad a kalandoknak, a készülékek használhatatlanná váltak, és időnként bagóért cseréltek gazdát.

Nem tudni, hogy jutott hozzá az öreg Demeter, és azt se, használta-e valaha.

A TimeVoyager az örökségben lajstromozott tárgyak egyike volt. Csodák csodájára nem kobozták el, Béla haza is hozathatta, de itthon három különböző hatóság is figyelmeztette: aligha kaphat engedélyt. Elidegeníteni is csak hatósági hozzájárulással lett volna szabad.

- Akkor mi a bánatot kezdjek vele? – kérdezte Béla az Időrendőrség nyomozójától. Sikerült tanácstalan és reménytelenül ostoba képet vágnia, mint akinek sejtelme sincs, mihez is kezdhetne a masinával.

A nyomozó vállat vont.

- Ha magának volnék, felajánlanám tudományos célokra. Azzal talán még kereshetne is valamit.

- Kinek ajánlhatom fel? Tudna segíteni?

- Majd éppen arra érek rá! Mit képzel?

Béla éppen ilyen válaszban reménykedett. Esze ágában sem volt felajánlani a készüléket, de azt sem akarta, hogy a nyomozó gyanakodni kezdjen.

Alig félórával az időhekus távozása után a Petőfi Projekt tagjai már a készülék körül ültek Béla házában. Boldog eufóriában szemléltük az ölünkbe hullott kincset. Mintha Isten is azt akarná, hogy megvalósíthassuk a célunkat!

- Tudjuk használni?

- Angolul van a használati utasítás. – nézett körül reménykedve Béla.

Károly néhány nap alatt lefordította. Elég bonyolult, jobban mondva nehézkes volt a TimeVoyager használata. Manapság sokkal egyszerűbben kezelhető időgépek vannak már, de azokhoz egy átlag magyar polgár nemigen juthat hozzá.

- Bemérésgátló! – hajtogattam naponta többször is. – Kellene egy jó bemérésgátló!

Muszáj volt figyelmeztetnem őket; a sajtóban egymást érték az Időrendőrség sikereiről szóló cikkek. A legtöbbször persze tettenérésről volt szó, amit a jól szervezett bemérő egységek tettek lehetővé. Különös, hogy a világ talán legelső, igazán hatékonyan működő intézménye éppen az Időrendőrség volt…

Tudtam, hogy néhány országban még mindig forgalmazzák thaiföldi bemérésgátló berendezéseket. A gyártásuk ugyan abbamaradt, amikor az ENSZ háborúval és megszállással fenyegette meg Thaiföldet, de illegálisan még mindig hozzá lehetett jutni ilyesmihez. Már nem volt nagy keletjük, mert az Időrendőrség világszerte egyre több időkalózt juttatott rács mögé.

Béla Ukrajnában vásárolt egy bemérésgátló berendezést, és valahogyan sikerült áthoznia a határon. Már örülni kezdtünk, amikor kiderült, hogy nem kompatibilis a TimeVoyager-el.

- Sebaj, - mondta Béla. – ezt megoldom. Új kapcsolókat szerelek rá, és kicserélem a vezetékeket.

Egy szép márciusi napon érkezett el a készülék kipróbálásának ideje. Mivel energiakapszulánk még egyáltalán nem volt, kénytelenek voltunk hálózatról működtetni a masinát. Természetesen nem időutazásra készültünk, csak közönséges kukkantásra.

A kukkantásról tudtuk, hogy alapvetően nem tilos, de engedély kell hozzá, és kötelező felszerelni a masina egyik nézőkéjére egy digitális kamerát, amit az Időrendőrség ügyeletese bármikor ellenőrizhet. A felvétel teljes egészében megőrzendő, és időrazzia esetén az ellenőrzést végző hatósági közegnek átadandó. Annak bizonyítékaként, hogy valóban kizárólag kukkantás történik, az átszállólépcsőt le kell szerelni a készülékről. Így nem lehet a múlt felidézett korszakába átlépni, csupán kívülről szemlélhető.

Az engedély jelképes összegbe kerül, ha a felhasználó kizárólag saját életének korábbi időszakába akar betekinteni. Ebben az esetben természetesen írásbeli engedélyt kell felmutatnia minden, a felvételen szereplő személytől, vagy ezek jogutódaitól. Ha olyan korba végeznek kukkantást, ahonnan már egyetlen túlélő sem lehet, lényegesen többe kerül az engedély.

Saját korábbi összejöveteleinkbe kukkantottunk, így tökéletesen biztonságban érezhettük magunkat akkor is, ha rajtunk üt az Időrendőrség. A bejelentést ugyan elmulasztottuk, de ez elsőre csupán hatósági dorgálással jár. Az utóbbihoz társuló bírság összege lényegében attól függött, hová kukkantottak a delikvensek. Mi vigyáztunk rá, hogy a meglátogatott időpillanatokban négyünkön kívül senki se lehessen a képernyőn, így nem volt mitől félnünk.

A próba remekül sikerült.

Következhetett a lényeg.

- Megmentjük Petőfi Sándort?

Egymás tenyerébe csaptunk.

Elgondolásunk a következő volt:

Közvetlen beavatkozással megmentjük Petőfi életét a segesvári csatában, gondoskodunk róla, hogy Bem mellett maradjon, nem hagyjuk, hogy elessen az augusztus 6-án vívott nagycsűri, vagy a kilencedikei temesvári csatában, és hozzásegítjük a költőt, hogy Bem tábornok kíséretében elhagyja az országot.

Az előzetes számítások alapján lehetségesnek tűnt.

Ma már tudom, hogy ostoba elgondolás volt. Igazat kell adnom a bíróság által beidézett szakértőnek: sohasem tudtuk volna, mikor és hol kell újra beavatkoznunk, így az általunk újra generált múltban nem tudtuk volna biztosítani célunkat, a költő életben maradását.

Akkor azonban nagyon hittünk a sikerben.

Tanulmányozni kezdtük a segesvári csata történetét. Mindent elolvastunk róla, amihez csak hozzájutottunk.

Különös érdeklődéssel tanulmányoztuk mindazt, amit Petőfi halála kapcsán találtunk. Éreztük, hogy van a történetben számos bizonytalanság, de ezt elhanyagolhatónak véltük, úgy hittük, a történet nagyjából tisztázott, támaszkodhatunk rá.

Útra keltünk. Bejártuk Segesvárt és a környékét. Ebben a Petőfi Projekt tagjainak tulajdonában lévő egyetlen gépjármű, Béla terepjárója játszotta a főszerepet. A tíz-tizenöt éves Isuzu ungot-berket bekalandozott velünk Segesváron és környékén. Megnéztük Segesvár csodálatos régi városrészét, aztán bejártuk a csata helyszíneit; többször is átkeltünk a Küküllőn, megnéztük Fehéregyházát és Héjjasfalvát.

Aztán ott álltunk Petőfi halálának állítólagos helyén. Az Ispánkút melletti emlékmű fémkerítéssel körülvett apró gyászliget a költő emlékművével. Körülötte szép füves terület, arrébb nyílt mező.

- Tehát itt? – kérdezte Béla.

Márton némán bólintott.

- Merrefelé jöhetett ide?

- Sárpatak hídjától indult. Végig kellene járnunk.

Az Isuzuval gyorsan megjártuk. Már menet közben nyugtalanítani kezdett valami, de mindegyre elhessegettem. Aztán újra visszatért. A terepjáróval nem túlságosan nagy távolság, de vajon Petőfi gyalog valóban erre jött?

Amikor újra az emlékműnél voltunk, fel is tettem a kérdést:

- Valóban erre jött?

Márton nem értette.

- Valóban erre jött?

Érsek Márton erre elővett egy dossziét, és felolvasta:

„A bécsi császári titkos levéltár iratai őrzik a csata végét, mely szerint „Azonnal, mihelyt a felkelősereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozákrajok keltek át Fejéregyházán és Fejéregyháza fölött a Küküllőn is, ily módon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját; ezeket mindjárt le is kaszabolták.”
A halott Petőfiről Heydte osztrák őrnagy, majd ezredes tanúskodott 80 évvel később: neki a fogoly tisztek „az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas”, mellén átszúrt felkelőt Petőfivel azonosították a személyleírás alapján. Emellett pedig a holttest mellett talált egy fontos iratot: Kemény Farkas jelentése volt Bemhez a csapatok állásáról”

- Igen, ez perdöntő bizonyíték. – nyögtem végül. Nem is tudom, miben kételkedtem.

- Akkor hát itt, - nézett körül Károly. – ide kellene hoznunk.

Félénken helyeseltem, Márton nem figyelt, Béla azonban hevesen tiltakozott:

- Megbuggyantál? Hurcoljuk ide, és tegyük közszemlére? Ide állandóan jöhet valaki, és perceken belül lebukhatunk. Nem. A készülék nálam marad. Otthon.

Ő volt a tulajdonos, beleegyeztünk.

Ma már tudom: ez is súlyos hiba volt. Ha valahol az egykori segesvári csata helyszínén vagy annak közelében ütjük fel a tanyánkat, jobban tudtunk volna ügyelni az energiára. Így azonban nemcsak az időben, a térben is jókora távolságot kellett leküzdenünk. Ezt pedig nem kalkuláltuk bele.

Rájöttünk, könnyen keveredhetünk az ütközet helyén csetepatéba, ezért fegyverkezni kezdtünk. Talán ez volt egész ténykedésünk legalaposabban végrehajtott momentuma. Rettenetes tűzerőt gyűjtöttünk össze.

A fegyverek beszerzését Károly intézte, ma sem tudom, honnan. Azt mondta, különösebb fáradság nélkül be lehet szerezni régi, de hatásos tűzfegyvereket, amelyek a számunkra 1849-ben elsöprő tűzfölényt biztosítanak. Összesen hét darab, az egykori Magyar Néphadseregben használt AMD-65 típusú géppisztolyt szerzett be egyenként nyolc tele tár lőszerrel. Ez már így is túl sok volt, de Szárnyasi kerített még valahonnan egy könnyű Kalasnyikov géppuskát is több hevederrel, két láda lőszerrel.

Találtunk egy helyet a Pilisben, ott gyakoroltuk a lövészetet. A géppisztolyok nem voltak nagyon megbízhatóak, ahogy mi sem lettünk elsőrangú lövészekké, de okádták a tüzet.

- Arra vigyázzatok, Petőfi irányába ne nyissatok tüzet! – nyugtázta Béla.

Ideje volt megbeszélni a visszatérés technikai megoldását is. erre én tudtam a választ:

- Protézist alkalmazunk.

Csodálkozva meredtek rám.

A protézis volt a múltból való visszatérés legkorszerűbb, elvileg legtökéletesebb módja. Azért találták ki, hogy a múltba tévedt mozgásképtelen, elfogott, megkötözött emberek szükség esetén haladéktalanul visszatérhessenek időotthonukba, a jelenbe. Amikor egy amerikai időutazót boszorkánymesterként máglyán égettek el, és a nyomorultnak mindvégig a csuklóján volt a korábban általánosan alkalmazott digitális pánt – de nem tudta használni, rá is égett a karjára – akkor fejlesztették ki a protézist. Ha az ember egy bizonyos módon ráharapott, másodpercek alatt biztonságosan hazajuthatott.

- De honnan veszünk protézist? – kérdezte Béla. – Megfizethetetlen.

- Tudok szerezni hármat! – vágtam rá magabiztosan.

Tudtam, mit beszélek. A regionális néprajzi múzeum – ahol teremőrként dolgoztam – rendelkezett három példánnyal az egyik legújabb típusból. A múzeumnak volt engedélye, hogy szükség esetén néprajzi problémák tisztázása érdekében időutazást végezzen, a protéziseket pedig pályázaton nyerte. Használni soha senki nem használta őket, mert az igazgatóm kijelentette: néhány évvel a nyugdíj előtt nem kockáztat meg egy komoly vizsgálatot, amely az időutazás megvalósítása esetén bizton várható. Így hát a három protézist csak egyszer bontották ki, jól megnézegették őket, aztán visszakerültek a dobozaikba, a dobozok pedig az igazgatóhelyettes irodájának asztalán hevertek – immár évek óta. Hozzá tartoztak a szoba képéhez.

Tudtam, hogy munka végeztével bármikor elhozhatnám őket, de másnap reggel vissza kell tennem őket az asztalra, mielőtt a főnökök megérkeznek, mert a hiányuk tüstént szemet szúrna.

Most már csak egy kellőképpen hosszú hétvégét kellett választanunk, amikor a múzeum zárva van.

Március tizenötödike péntekre esett, Petőfi megmentésére jobb időpontot el sem tudtunk képzelni.

Akkor már tudtuk, hogy csak hárman megyünk. Béla eleve kikötötte, hogy ő a visszatéréseket felügyeli.

- Tériszonyos vagyok és klausztrofóbiás. Itt maradok, és vigyázok rátok. – ebben maradtunk.

Kieszelte, hogyan tart szemmel bennünket. A műszerre rákötött egy kisméretű monitort. Így mindig láthatta azt, amit az egyikünk lát.

Már csak az energia problémáját kellett megoldani. Az előzetes számítások alapján úgy ítéltük meg, három energiakapszulára lesz szükségünk. Ennél kevesebbre nem számolhattunk.

Elszontyolodtunk, hiszen az energiakapszula a feketepiacon csillagászati összegbe került. Végül kettő Béla vásárolt meg, feláldozva ezzel öröksége maradványának tetemes részét, a harmadikra meg összedobtuk hárman a pénzt – ráment minden megtakarításunk.

Talán ez volt a legnagyobb hiba. Ma már tudom, hogy minimum kétszer ennyi energiakapszulára lett volna szükségünk. Egy teljesen ráment a térbeli ugrásra, és mindig az energia hiánya miatt kellett a legrosszabb döntéseket hoznunk.

Még egyszer elmentünk Segesvár környékére, hogy a műszer számára a rávezető jeleket elhelyezzük. Havazott.

- Erre majd vigyáznunk kell, - jegyezte meg Károly. – nálunk hideg van, akkor pedig július harmincegyedike volt, és pokoli hőség.

Nem ebből lett a legnagyobb baj, alig vettük észre a különbséget.

Márton ragaszkodott hozzá, hogy az öltözetünk a célzott korban s viszonylag elfogadható legyen. Ezért egyszerű fekete nadrágot és félcipőt, fehér vászoninget és fekete mellényt öltöttünk. Béla maradt az otthon viselt kitérdesedett melegítőjében.

Márton és Károly mindenképpen szerettek volna belekémlelni a csatába. Ezért először ők mentek vissza. Próbáltam szemmel tartani őket a kis monitoron keresztül. De Bélától alig fértem hozzá. Amit láttam, olyan volt, mintha valami kosztümös filmet néznék.

Egy óra múlva tértek vissza.

- Láttuk Petőfit! – újságolta Márton. – És Bemet is! Csak ők lehettek! Láttuk, ahogy folyik a csata! Láttuk a Monostor-kertet!

Nagy hibának bizonyult a kalandjuk. Ezt Béla közölte néhány perccel később:

- Semmit sem végeztetek, nem lettünk okosabbak, de félig lemerült az egyik energiakapszula.

Meghánytuk-vetettük a dolgot, és úgy határoztunk, másnap délelőtt jöhet a döntő beavatkozás. Felkeltünk, alaposan megreggeliztünk, aztán hárman teleaggattuk magunkat fegyverrel, addig Béla beállította a készüléket.

- Petőfit délután ötkor még a sárpataki hídnál látták. Ezért semmi értelme, hogy öt előtt ott legyetek. Mentsétek meg, kísérjétek biztonságos helyre, aztán gyertek haza!

Egy perccel később ott voltunk, Fehéregyháza és Héjjasfalva között, 1849. július 31-én.

Első látásra úgy festett, mintha valami vidéki tanya környékén lennénk. Alig ismertem rá a helyre. A következő gondolatom az volt, hová a csudába tűnhetett az emlékmű.

Kerekes kút, arrébb zöld terület, szemben roppant kiterjedésű kukoricás. Hihetetlen volt, hogy itt bármi fontos történhetne.

Fehéregyháza felől gazos dűlőút vezetett el a kút és a facsoport mellett, és ráérősen tekergett tovább, valahol a kukoricásban nyoma veszett.

- Ha csak nem megy be a kukoricásba, onnan kell jönnie.

Mindannyian figyeltünk.

- Azért jó lesz vigyázni, - jegyezte meg Márton. – lehet, hogy tüstént a nyakában lesznek a lovasok, hiszen itt érték utol.

Mind a hárman betettünk a géppisztolyunkba egy-egy tárat. Kik-ki kényelmes tüzelőállást keresett. Márton előrement a legelső fához, Károly a kukoricásba hasalt, én meg a kútnak támaszkodtam.

Éppen letettem volna a földre a géppisztolyt, amikor zajt hallottam.

- Lódobogás – mondta lakonikusan Márton. – lovascsapat közeledik.

Már elő is bukkant egy csapat. Harminc-negyven lovas, gondolom, egy szakasz. Az első pillanatban meghökkentünk a színpompás lovasok láttán, úgy festettek, mint valami karneváli menet. Pirossal díszített egyforma kék egyenruhát és nagy fekete kucsmát viseltek, a kezükben hosszú lándzsát tartottak. Bámultam őket, mint egy hülye kamasz. Elöl valami tejfelesszájú, kese hajú tiszt, mögötte nagy bajszú idősebb fickó, talán altiszt. Szakállas szláv pofák.

Furcsa módon a kukorica közt lapító Károlyt vették elsőnek észre. Az egyik máris nekiszegezte a lándzsáját, és feléje ugratott.

- Ezek kozákok! – kiáltotta halálfélelmében a barátom. – Lőjetek, hülyék!

Én kapcsoltam elsőnek, és egy sorozattal szitává lőttem a Károly felé törtető lovast.

Akkor aztán tüzet nyitottunk mind a hárman. Mit mondjak?

Lekaszáltuk őket. Csúnyán, véresen, dühödten, őrjöngve, irgalmatlanul. Cafatokra lőttünk lovat és lovast. Némelyik a lovát táncoltatva próbált megfordulni. Véres péppé lőttük. Akadt, aki a lándzsáját szegezve ordított, és megpróbálta lerohanni valamelyikünket. Még a lándzsanyél is darabokra esett a lövedékektől. Szaporán lőttünk, és cseréltük a tárakat.

Aztán csak álltunk, és néztük a nagy halom véres húscafatot.

Hol van Petőfi?

Előrementünk egy jó darabon, de sehol nem láttuk. Dolgunk végezetlenül tértünk haza.

Valami nem úgy volt, ahogy tudtuk. A protéziseket visszavittem, és készültünk a következő útra.

Az előző utunkat nem véglegesítettük, hiszen egy nyavalyás tömegmészárláson kívül egyebet nem végeztünk.

Alaposabban körül kellene nézni azon a csatatéren.

Járműre volt szükség.

- Na, ne nézzetek így rám! – szabadkozott Béla. – Az Isuzut nem adom!

Károly szerzett másik terepjárót. Özönvíz előtti UAZ volt, évszázada készült, évtizedek óta használaton kívül. Sokba került a rendbe tétele, nem is maradt pénzünk egyébre, se energiára, se lőszerre.

Húsvétkor folytattuk. Nagypénteken újra elloptam a múzeumból a protéziseket.

Már takarékoskodnunk kellett az energiával. Legalább egy kapszulára mindenképpen szükségünk lett volna, de nem volt rávaló. Mindegy, próbáljunk szerencsét.

Rossz előjelek között indultunk. Amikor mindhárman útra készen álltunk, kis piros lámpa kezdett fényleni a készüléken.

- Bemértek bennünket – közölte lakonikusan Béla.

- A bemérésgátló?

- Üzembe helyezem, de az is energia. Csak ketten mehettek. A kocsit csak én tudom visszahozni.

Sorsot vetettünk. Márton otthon maradt. Károllyal beszálltunk a terepjáróba, az anyósülésen kiteregettem a térképet.

Csak néhány pillanatig álltunk az ispánkút mellett. Meg kell keresnünk Petőfit. El kell indulnunk lassan az úton. Tudtuk, hogy valamikor elő kell bukkannia a kozák szakasznak, hát majd vigyázunk.

Pöfögtünk az ócska tragaccsal a dűlőúton felfelé. Az UAZ jó háromszáz métert bírt, aztán bedobta a törölközőt. A motor olyan váratlanul állt le, hogy a fejem a szélvédőnek csapódott.

- A fene egye meg! – ordította Károly, és kiugrott a kocsiból.

- Meg tudod javítani? – kérdeztem magam is elég dühösen. Ha a buta kaszni felmondja a szolgálatot, itt állunk megfürödve.

Károly matatott a kerekek körül, aztán nekiveselkedett, hogy felemelje a motorháztetőt. Az meg se mozdult, ellenben Károlynak véres hab ütött ki a száján. Nem igaz, hogy ennyire nehéz legyen, gondoltam gyanútlanul, aztán földbe gyökerezett a lábam. Károly melléből egy lándzsa hegye kúszott elő. Mögötte feltűnt a kozák altiszt szélesen vigyorgó pofája

Felnéztem. Körülvettek bennünket a kozákok. Már a szélvédőn kopogtak a lándzsák.

A géppisztoly az ölemben hevert. Gondolkodás nélkül tüzet nyitottam a szélvédőn keresztül. Hulltak sorba. Véres péppé lőttem a nyavalyás altiszt fejét. Aztán a többit is. a kese hajú fiatal tiszt oroszul visított, talán az életéért könyörgött. Nem érdekelt.

A düh megszállottságával tüzeltem. Több géppisztoly is hevert az üléseken, sorra felkaptam őket, néha tárat s cseréltem. Két lovas menekülni próbált, utánuk eredtem, és lelőttem őket. Távolabb újabb lovascsapat tűnt fel, elegáns sötétkék ruhában, lengyeles csapkában. Eleget nézegettem korábban az uniformisokat. Dzsidások! Okádtam közéjük a sorozatokat. Talán néhány elmenekült, de a zöm ott maradt. Talán egy szakasz volt, talán több. Dögöljetek meg! Rohadt dögök!

Se láttam, se hallottam, nem tudtam, mit teszek. Felkapaszkodtam a hűtő tetejére, a kezembe kaptam a géppuskát. A facsoport mögött feltűzött szuronyú, sisakos orosz gyalogság menetelt. Rohadékok! Megsoroztam őket a géppuskával. Döbbenten megálltak, én pedig lőttem, mint az eszelős. Sokan összeestek, a többi esze nélkül menekült, én pedig tüzeltem a futókra is. a kocsitól két-háromlépésnyire becsapódott valami, és pedig lőni kezdtem oda, ahol az ágyúkat sejtettem. Nem feleltek. Tüzeltem, mint valami gyilkos őrült. Közben semmi egyébre sem gondoltam, mint arra, hogy orosz fegyverrel, orosz lőszerrel kaszálom halomra az oroszokat.

Lőttem, amíg csak tartott a lőszerem. Amikor elfogyott, sírva borultam a kocsi volánjára.

Béla hozott vissza az autóval együtt.

Nem volt rá mód, hogy visszanyerjük Szárnyasi Károlyt. Akkor sem, ha nem véglegesítünk. Gyertyát gyújtottunk. Elveszítettük a barátunkat. A szabadságharc hősi halottja lett.

Nem maradt egy szál lőszerünk se, energiánk is alig. Semmit sem tettünk Petőfiért. Hogyan tovább. Akkor jutott eszünkbe az a nyavalyás protézis. Ott maradt Károly szájában. Ha hétfőn nem viszem vissza, máris lebuktunk. Eszembe sem jutott, hogy bármi mást tegyek a dobozba. A többieknek se.

Béla számba vette a megmaradt energiát.

- Az egyik kapszula töredéke – közölte szigorúan. – csak egyikőtök mehet.

Jelentkeztem, de leintett.

- Nem fogsz még egy műsort csinálni. Márton megy.

Nem volt apelláta.

Átment az én Érsek Márton barátom, hogy Károlyt megkeresse. Átment egyedül és fegyvertelenül. Az én az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas Márton barátom…

Vagy túl későre sikerült a nagy kapkodásban, vagy a kozákok voltak gyorsabbak. Szinte azonnal körülvették. Tehetetlenül álltunk Bélával együtt. Láttuk, amint az a mocsok altiszt hasba szúrja a lándzsájával….

Még csak ki sem sírhattuk magunkat. Tettenérés történt. Ráadásul a számból vették ki a tárgyi bizonyítékot, a protézist. Lehetett volna annyi eszem, hogy kiveszem…

Az én az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas Érsek Márton barátom…

Ott fekszik valahol a múltban, valahol a végtelenben. Végleg és gyógyíthatatlanul eggyé vált Petőfivel.

Mi lehetett az igazi Petőfivel?

Talán Béla tudja. A bíróság előtt azt mondta, mintha Petőfit látta volna egy csapat magyar katona között. A Monostor-kertben.

A börtönben Arany versét olvasgatom, és néha elsírom magam:

„De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az "Egy gondolat".
Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.”
Nyugodjatok békében, barátaim!

A télutó poétikája

Télutó poétikája:
Modern közhelyek;
Minden sora álmatagon,
Lustán nyekereg.

Hosszas eső-áriára
Fényes napsütés,
Hüppögő pesszimizmusból
Józan ébredés.

Véget ért a bánat-özön,
Vagy csak szünetel,
Ha célja volt, egész biztos
Nem érhette el.

Télutó poétikája
Csontos és merev,
Egészségnél, gyógyulásnál
Fontosabb a seb.

Rezignált szomorúsággal
Zeng a télutó,
Tudja, nem feledtetheti
Azt, hogy élni jó.

Borongós jövőképeket
Festeget a szél,
Hogy a dollárdémon minden
Reményt elmetél.

Télutó poétikája
Lázasan hörög,
A Lét célja nem a halál,
Az Élet örök.

2015. - XVI.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”

Sürgős parancs!

Minden egységnek!

Elrendelem azonnal hatállyal a Budapesti Rendőr Főkapitányság alárendeltségébe tartozó XY rendőr százados, illetve az alárendeltségébe tartozó összes kommandós letartóztatását és előállítását, illetve – ha ez nem megvalósítható – a likvidálásukat!

XY rendőr százados megtagadta a parancsot, és elárulta a demokratikus magyar államrendet. Megtagadta, hogy tüzet nyisson a demokratikus államrendet veszélyeztető, állami közintézményekre támadó lázadó bandákra, ráadásul alárendeltjeivel lefegyvereztette azt a menekültekből toborzott szakaszt, amelyik hajlandó lett volna a magyar demokrácia védelmében a fegyvereit használni. A menekültekből toborzott katonákat XY százados alárendeltjei helyenként igen durván bántalmazták.

XY rendőr százados és minden alárendeltje lázadónak, felforgatónak, a demokratikus magyar államrend ellenségének minősül. Minden egységnek ezennel megparancsolom, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezzék őket lefegyverezni, vagy megsemmisíteni.

Egyúttal mindenkit figyelmeztetek: XY százados és emberei különlegesen képzett és rendkívül veszélyes hivatásos katonák. Ellenük csak a legerélyesebb fellépés segíthet.

Fegyverhasználat javallott!

Országos rendőrfőkapitány

Részlet Kolozsvári Zoltán Az eltiport ország című regényes önéletrajzából

Ahogy hazaértem, Omárt és anyámat a televízió előtt találtam. Csillogott a szemük.

-         Felébredt a néped, kölyök! – mosolygott rám líbiai nevelőapám.

Magyar Televízió

M1

2015. október 6.

17 00

Kedves nézőink!

Adásunk bizonytalan ideig szünetel.

A kellemetlenségért szíves elnézésüket kérjük!

Khaled ibn Selim Mustafa Farakh az Iszlám Állam veteránja visszaemlékezéséből:

(Az Iszlám Világarchívumból)

Budapesten leírhatatlan volt a káosz. Régi iraki ismerősömet teljes kétségbeesésben találtam.

-         Khaled testvérem, nagy baj van itt! Mindannyian halálos veszedelemben vagyunk.

Vállat vontam.

-         Az iszlám néha áldozatokat követel. Insallah.

Az ostoba fickó szeme elkerekedett.

-         Nem tudod, mit beszélsz, Khaled testvérem. Allah bocsássa meg neked! A magyarok fel fognak lázadni. Talán még ma, de lehet, hogy holnap. Viszont holnapután egészen biztosan.

-         Nekünk ehhez mi közünk?

Egy teljes percig pislogott rám. Aztán kitört.

-         Khaled testvérem, Allah megzavarta az értelmedet! Ezek az emberek itt gyűlölnek bennünket! Bármelyik pillanatban kirobbanhat a harc! Mindannyiunkat halomra fognak lőni! Temetetlenül fogunk heverni ebben az átkozott idegen országban!

-         Félted az életedet?

-         Féltem hát! Tégy már valamit, te kutya!

Vállat vontam.

-         Miért tennék érted bármit is? Tégy magadért, amit akarsz!

Faképnél hagytam. Kígyót-békát kiabált utánam.

Ibrahim sejk már nehezebb eset volt.

Reggel ott ült az ágyamon. Felugrottam, mint akit kakas csípett meg.

Október hatodikát mutatott a naptár. Ennek akkor reggel még nem tulajdonítottunk jelentőséget.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CCXLVI.

KÉTSZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

Ilyen értelemben kellene tovább hömpölyögnie a versnek.

Helyette:

„Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,
ha fel-feldobott kő leszel,
ha óvatlan vagy épp ravasz,
és mondjuk puff, és rámesel,
hazám, hazám, te Mol, te Shell,
te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Helyette bizony ez a híg szóáradat következik.

Nézzük részleteiben:

„Ha nyelvvel és ha felesel,”

Szándékos elírás lehet a „nyelvvel” a „nyelvel” helyett? Igazából kevés a jelentősége, a sor lényegében nem szól semmiről.

„Ha nyelvvel és ha felesel,

A legjobb esetben is önmagát ismétli.

„Ha nyelvvel és ha felesel,

Innentől a vers tömény formatúltengés. Játszadozás.

„Ha nyelvvel és ha felesel,

Ha a szónokra vonatkoztatjuk, akkor is logikai bukfencet állapíthatunk meg. kivel felesel a szónok? Eddig nem volt arról szó, hogy valakivel vitázna. Eddig szónokolt, „ordibált”.

A Költő úgy változtatta meg a vers szituációját, hogy talán még maga se vette észre.

Tovább:

„ha Cola Light, ha langy melasz,”

Jönnek a közhelyek tömött sorban.

„ha Cola Light, ha langy melasz,”

A Coca Cola fél évszázada a modern irodalom legkedveltebb közhelyei közé tartozik, képletesen szólva már rojtosra rágták. A Cola Light manapság divatos, a globalizáció egyik jelképe.

A „langy melasz” szembeállítása a Cola Light-al tagadhatatlanul szellemes, de önmagában még nem koncepciózus.

„ha pótkávé, mit teleszel”

Megint a rím van domináns helyzetben:

„ – felesel

-         teleszel”

Ráadásul ismét egy teljesen funkció nélküli enjambement. Más oka nincs, csak az, hogy a „teleszel” sorvégi rímelő helyzetbe kerüljön.

„ha pótkávé, mit teleszel”

Voltaképpen ez is banalitás.

„ha pótkávé, mit teleszel”

Cola Light, langy melasz pótkávé…

Az italok sajátos kollekciója. Ha nagyon akarjuk, ebbe természetesen „bele lehet érteni” bármilyen társadalmi vonatkozást, az italok jelképezhetnek egy-egy társadalmi réteget. Lehet érvelni mellette is, ellene is, de nem szeretnék ebbe belemenni, mert az ilyesmit közönséges belemagyarázásnak tartom. A vers nem támogatja.

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

Hát ezzel a sorpárral így mit kezdjünk?

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

Lehet ez konkrét helyzetre való emlékezés is, puszta fantázia is.

Csakhogy…

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

Hogyan kapcsolódik ez előzőekhez?

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

A legújabb kori költészetnek van az ilyesmire egy bűvös szava: asszociáció. Ha meg a vers végképp a halandzsa sötét susnyás vidékére téved, meg is fejelik egy jelzővel: szabad asszociáció.

Csakhogy…

Az értelmetlen szöveghalmaznak semmi köze a lírai költészethez, akárhány „tudós” dolgozat is bizonygatja ennek ellenkezőjét. Lírai költészet ott létezik, ahol Költő, mű és közönség egymásra talál. Az olvasatlan vers nem lesz a valódi líra része, akárhány díjat is kapott érte a szerzője.

A valódi asszociáció fokozott alkotói felelősséget igényel. A Költő ilyenkor részben némileg szabadabban kezeli saját tudatvilágát, ugyanakkor azonban meg is teremti a közönség számára a részvétel lehetőségét.

A magyar lírában erre József Attila a legjobb példa. Számos alkalommal él az asszociáció eszközével, de minden esetben hidat épít hozzá az olvasónak.

Hát itt?

Hogy fest a megelőző és a követő sorokkal együtt?

„Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,”

A zavar nem szintaktikai szinten jelentkezik. Egyszerű felsorolás, amit nem igazán a tartalom szervez, hanem – megint a rímek.

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

A kenyérrel teleszelt pótkávé sajátos fogás lehet, de ez mellékes kérdés. De gustibus non est disputandum.

Van azonban itt egyéb is.

„nénikém tavasz,”

A magyarban ez így vaskos nyelvhelyességi hiba.

Mit akar mondani? Két lehetőség is van.

1. A Költő „elfelejtette kiírni” a határozóragot.

Ebben az esetben „nénikém tavasszal” lenne a helyes megfejtés. Ebben az esetben súlyos, értelemzavaró nyelvhelyességi hiba.

2. A magyarban szokatlan jelzős szerkezet akar lenni.

„Tavasz nénikém”

A latin vagy a francia nyelvben ez teljesen szabályszerű jelzős szerkezet volna. A magyarban azonban nem. Ebben az esetben is súlyos értelemzavaró nyelvi hiba.

Mindkét lehetőség a nyelvhelyességi hiba zsákutcájába torkollik.

Ilyenkor szokta a kánon kórusa azt dalolni, hogy a költő „nyelvteremtő”, meg „nyelvi újító”, aki „jelentésteremtő nyelvet” alkalmaz.

Ez persze lárifári – a halandzsa akkor is halandzsa marad, ha díszszegélyes keretbe foglaljuk. A költő – minden költ mindenkor – valóban „nyelvteremtő”, de a nyelvteremtés sohasem azonos a nyelv rombolásával.

Caesar non supra lingua…

„kenyérrel nénikém tavasz,”

Így persze közönséges halandzsa, de a Költő nem hibáztatható. Ha a nyelvhelyességi hibáit rendszeresen ötletességnek és szójátéknak titulálják, nyilvánvalóan vérszemet kap. Szokta valaki bírálni az ilyen „ötleteit”?

Bármit leírhat, elvtelen hozsanna kíséri.

Ha Ubulka mond ilyet, a tanító néni helyre teszi, esetleg még egy kokit is kap otthon apucitól.

Hát a Költő?

Neki mindent szabad… Amit tesz, leír – zseniális..

Sokadszorra lepleződik le a művészet hivatali elméletének abszolút használhatatlansága és a kánon elvtelensége…

„kenyérrel nénikém tavasz,”

Nehogy azt képzeljük ám, hogy a halandzsa a költészetet minősíti. Még csak nem is a Költőt. Egyedül a kánont, amely azon erőlködik, hogy „beemelje” a lírai értékek közé.

Folytatása következik.

Drága Gyöngyöm, Anikóm!

Drága Gyöngyöm,
Anikóm,
Szeress, amíg élek,
Ameddig Veled élhetek,
Szép marad
Az Élet.

Én Neked - Te nekem...
Ezt úgy hívják:
Szerelem...

A Szerelem
Isten adománya;
Aki nem hisz benne,
Soha meg nem kapja,
Bárhogy kívánja...

Feleségem,
Édesem,
Drága kicsi Társam!
Nem hinném, hogy szerencsésebb
Ember akad nálam.

A percek tűnnek,
Illannak az évek,
Homályosodnak az emlékek,
És fényképek
Galériája őrzi
Időszámításunk kezdeteit.

A vén Idő korosodik,
Recseg,
Anyányi lett már
Mindkét csöpp gyerek....

Mi megálltunk,
Csak az idő szalad,
Isten kegyelme rajtam -
Általad.

Drága Gyöngyöm,
Anikóm,
Szeress, amíg élek,
Ameddig Veled élhetek,
Szép marad
Az Élet.

A Nap ugyanúgy ragyog - XLIII.

NEGYVENHARMADIK RÉSZ

Minden mozdulat kín volt, lélegzetvételnyi pihenés sem akadt.

Minden újabb háztömb újabb nehézség, újabb kockázat. Minden utcasarok a halál birodalma, ahol újabb rettentő veszélyek leselkedtek. Mindent ellepő fekete áradat, romok és halottak mindenütt. Ilyen képet nyújtott Asztlant fővárosa.

Jócskán benne jártunk a délutánban, mire sikerült a kikötő mögött emelkedő szelíd dombhátra felvergődnöm. Nem volt ez olyan magas, mint a parti sziklák, de egyelőre nem érte el az ár. A girbegurba utcácskáknak és szeszélyesen egymásra hajigált házikóknak eme festői tömkelege még csaknem érintetlen volt a vésztől. Akár a béke szigete…

Akkortájt értem a dombtetőre, amikor – mintegy varázsütésre – elállt az eső. A hamuhullás is alábbhagyott, csupán lassan szállingózó, ritka pernyecsomókat vitt a csendesen fújdogáló szél. Kimerülten rogytam egy fa tövébe. Száraznak éreztem a jókora pocsolyákkal tarkított sártengert. Fejemet a reves-vizes fatörzsnek vetve nyomban lehunytam a szemem. Tudtam: ha nem kelek fel, elnyom a buzgóság. Megpróbáltam volna feltápászkodni, de csak a gondolatig jutottam el. Nyilván el is aludtam volna, de magamhoz térített a lábfejembe maró őrjítő, nem emberi fájdalom. Nyitott szemmel szorítottam össze a fogam, és gondolkodni próbáltam. Hová is igyekszem? Kit is keresek?

Ezúttal arra ébredtem, hogy fejem fölött imbolyog a fakorona. Döbbenten néztem. A többi fa és a közeli házak szintén mozogtak; lassan, ütemesen dülöngéltek jobbra-balra. Dülöngéltek? Nem. Inkább remegtek. Amerre csak néztem, rezgett-remegett a város. Finoman rázkódtak a fák, vibráltak a falak, imbolyogtak a háztetők.

Sérült lábammal mit sem törődve pattantam azonnal talpra. Mi történik itt? Miféle újabb vész fenyeget? A halálsápadt nap is ideges cikázással vibrált a fekete hamukönnyet hullató, dermedt szürke égen.

Mélyen morajló félelmetes robaj döndült fel a Szent Hegyen magasló templomváros irányából, és láttam, amint porködbe burkolózva összedőlnek a márvány fehér falú templompaloták. Könnycsepp gördült a szemem sarkába. Onnét jöttem el hajnalhasadáskor, és ott hagytam magára a Papnőt. Ebben a baljós pillanatban biztosan tudtam: Asztlant utolsó Papnője többé nem jósol és nem ad örömet senki emberfiának.

Tovább botorkáltam, utam egy kiálló sziklaperem mentén vezetett. A vizes gránitba kapaszkodva megálltam, és szétnéztem. A város felé visszatekintve elborzadtam a kietlenségtől. Talán azért, mert élő embert nem láttam sehol. Balra roppant tó fekete víztükrén akadt meg a tekintetem: tegnap még nagy testgyakorlótér volt a helyén. A városra többé nem lehetett ráismerni.

Ha a városban teremtett lelket sem láttam, annál több embert fedezhettem fel, ha előre tekintettem – a tengerpart és a kikötő irányába. A rakpartokon, mólókon, meg a parti szirtek lábánál tengernyi embertömeg hullámzott – valósággal lidérces sokaság. Hatalmas, szorongó csődület, mérhetetlen hangyaboly vidám nyüzsgés nélkül, zsibongó lárma nélkül, halálra szánt komorságban. A kétségbeesés fekete felhőjeként, mint gyéren szállingózó, ítéletnapi fekete hóesés, hullt rájuk a hamu és a pernye.

Volt a látványban valami iszonyú, valami borzongató, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Nem fogtam fel, de éreztem, hogy valami nincs rendjén. Nagyon, de nagyon nincs rendjén! Percekig tartott, mire megértettem, hogy mi az. Akkor azonban égnek meredt minden hajszálam a rettenettől.

A sziklák alatt a tengerpart mélykék csíkja kezdődött. Láttam ezerszer. A rakpartok, parti sziklák, kikötői berendezések, hajók árbocerdeje, mögöttük a tenger. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, hol kezdődik a tenger. Mélyen belém rögződött, pedig én nem is voltam asztlanti. A kikötő, és azon túl a tenger. A kúp alakú sziklánál kezdődött a végtelen óceán.

Csakhogy – nem kezdődött. Nem kezdődött sem a kúp alakú sziklánál, sem a parti sziklák tövében, sem a hajók árbocerdeje mögött. Eltűnt a tenger!

Folytatása következik.  

Isten nem dadog

Isten nem dadog.
A Lét gomolyog,
Anyag nemléttel
Kéz a kézben
Köztünk andalog.

Önjelölt próféták sora;
Demagóg közhelyvacsora...

Dolláristen centig áldja;
A Haza - csak alku tárgya.

Isten nem dadog,
A Föld búsan forog,
Reklámokra festett Jövőnk
Máris nyomorog...

Ha mindent a pénzre hagyunk,
Magyarnak nem maradhatunk.

Pedig csak maradni - kevés;
A Nemzet:
Önrendelkezés.

Isten nem dadog,
Csak gépi jelen-viharok
Vasgyomra korog.

Ahol Zrínyi lelke lebeg,
Mohamed nem szállhatja meg.

Amit az ősünktől kapunk,
Az unokánknak tartozunk.

Isten nem dadog,
A Lét sajog;
A Jövő még Lét
És nemlét között imbolyog.

A Múltak esőben fáznak,
Agymosottak fasisztáznak.

Dörögnek média-egek,
Forognak a köpönyegek.

Közösségek büszke Léte,
Vagy - egyedek leveréke...

Isten nem dadog,
De nem is háborog.

Csak rajtunk áll a dolog;
Egy épkézláb Jövő számára mi leszünk?
Leletek,
Holt romok,
Vagy tisztelt
Mentorok.

Ha létünk a jelen torkán reked,
Isten nem hullajt értünk
Könnyeket.

Isten nem dadog.
A mindenhatóság dimenziója
Nincs ránk szabva,
Nem varázslókabát,
Nem pótolja a bátrak akaratát.

A mindenhatóság öreg folyam,
De másutt a medre,
Hömpölyög csendesen,
Ahol senki se látja,
És nem ad mentséget
Az árulásra.

Isten nem dadog,
Sípjába sem fúj Ő,
Mint vén, szakállas játékvezető.
Nem ad sárga lapot,
És nem legyint;
Ő minden embert
Felnőttnek tekint.

Istennek a világ - egy pillanat;
Nekünk az ég alatt
Az Akarat
Szabad.

Kiberotika

Denise elég nehezen szánta rá magát erre a lépésre. A barátnői, akiket megkérdezett, igyekeztek lebeszélni róla.

- Robotszerető? Kiberotikus házi szolga? Magadnál vagy, Denise? Az hatvan-hetvenéves mamókák szokása, hát nézd már meg magad a tükörben! Ragyogó hölgy vagy, mi az a negyvenhárom év? A világban hemzsegnek a korban hozzád illő pasik, nagyon hamar találsz valakit, csak öltözködj egy kissé ügyesebben! Letelt a gyászév, újra tavasz van, jöhetnek az élénkebb színek, az elegánsabb ruhák. Smink és hajfestés, mi ez a spártai tartózkodás?

Denise ilyenkor százig számolt magában, végighallgatta az egész szóáradatot, aztán visszatért a témára.

- Értsétek meg, én nem akarok másik férfit! Gino az életem szerelme volt. Meghalt. Egy nyavalyás gyorshajtó suhanc megfosztott a férjemtől. Én azonban még egészséges nő vagyok, a testem követeli a részét, és beleőrülök, ha nem kapja meg. Viszont elsüllyednék a szégyentől, ha Gino után bárki is hozzám érne. Huszonkét évet éltünk együtt, és én továbbra is őt szeretem. Nem érdekel, ha meghalt. Ha kapok egy kiborgot, az pusztán egy testi funkció életben tartása lesz, ha másik férfival adom össze magam, nem tudok többé a tükörbe nézni.

A barátnők rosszallóan csóválták a fejüket. Az ismerős asszonyok nemkülönben. Szinte mindegyik ismert olyan férfit, aki közeledni szeretett volna Denise-hez. Főleg most, hogy a gyászév letelt. Elektronikus szerető? Micsoda ötlet!

Will Sutton jártában-keltében hallotta, hogy Denise szeretőt fog készíttetni magának, de úgy gondolta, a nő nyilván valamelyik agyonreklámozott nagy céghez fordul majd. Meg sem fordult a fejében, hogy éppen az ő laboratóriumát fogja felkeresni.

Jól ment az üzlet, sokan várakoztak, de leginkább férfiak. Carol, a mogorva vén titkárnő csak annyit mondott, hogy van a várakozók közt egy középkorú nő is, Will-nek eszébe sem jutott, hogy éppen Denise az.

Jött egyik ügyfél a másik után. A többség komoly vevő volt, akkurátusan elmagyarázták, miféle nőt szeretnének, Will feljegyezte az adatokat, elmondta, mikorra készül el az áru, és megalkudott velük a vételárról. Egy részüket tüstént ki tudta szolgálni; ezek valamelyik színésznő, vagy más ismert közéleti hölgy pontos másolatát akarták, és az ilyenekből Will mindig tartott raktáron néhány példányt. A vevő fizetett, Will munkarobotjai pedig kicipelték a terméket a vevő kocsijába. Olyan eset is volt, hogy az áru a maga lábán hagyta el a laboratóriumot; valami megtollasodott parfümkereskedő buta kamasz fia ragaszkodott hozzá, hogy minél többen lássák kézen fogva a világ egyik legünnepeltebb énekesnőjével. A fickó persze nevetségessé tette magát, hiszen mindenki tudta, hogy a nő eredeti, de ezt Willt nem nagyon zavarta. A fiú túlságosan nyegle volt, pofátlanul alkudozni akart, és olyan tónusban tárgyalt a hatvanhárom éves mesterrel, amelyben szemernyi tisztelet sem volt. Csak hadd váljon bohóccá. Az értelmesebb emberek persze becsomagolva vitették a kocsijukba a terméket, vagy éppen házhozszállítást kértek.

Will üzlete teljesen legális volt; az összes számba jöhető hírességtől írásos engedéllyel rendelkezett a másoláshoz. A szerződésben foglaltakat minden esetben lelkiismeretesen teljesítette; némelyik azt kérte, hogy a másolatának ne legyen hangja, a másik azt, hogy egyáltalán ne tudjon szavalni vagy szerepelni, hogy ne legyen képes épkézláb interjút adni. Akadt olyan is, aki azt kötötte ki, hogy a másolat minden alkalommal – ha idegenekkel beszél, jól érthetően és egyértelműen jelentse ki: nem azonos az eredetivel, csak másolat. Szinte mindenki kérte, hogy a másolat ujjlenyomata és DNS-e ne egyezzen az övével. A legfurcsább annak a színésznőnek a kérése volt, aki ahhoz ragaszkodott, hogy másolatának feneke legyen puha és lapos, és nagyobb, mint az övé.

Este öt óra tájban már ritkultak az ügyfelek. Akadt néhány visszatérő vásárló, egy-két modellen javítgatni kellett. Will már kezdte élvezni, hogy vége. A következő két napon nem volt nyitva tartás, Sutton végre a gyártással foglalkozhatott, amit sokkal jobban szeretett. Nehezen felülmúlható örömet okoz, amikor egy-egy arcél megelevenedik, amikor a száraz, fagyott arcbőr életre kel, amikor az android először mosolyodik el, amikor megteszi az első lépéseit…

Gyorsan végzett a hátralévő ügyfelekkel, a többségük visszajáró vevő volt, félszavakból is értették egymást. Will a kezébe vette a kávés csészéjét, aztán Carolhoz fordult:

- Van még kint valaki?

- Valami középkorú nő.

- Hát jöjjön be az a középkorú nő!

Amikor Denise az irodába lépett, Willnek elállt a lélegzete. Zavarában gyorsan a monitor képernyője mögé menekült.

Ez nem lehet igaz!

Denise-t látásból ismerte már ifjú korából. Ragyogó kislány volt, gyerekkorában is feltűnő szépség. Sudár, nyúlánk fiatal nő lett belőle. Utána azt pletykálták, hogy túlságosan hamar és felelőtlenül kötött házasságot, a férje szegény ördög, aki soha semmire sem viszi.

A pletykák és a rájuk alapozott feltételezések tévesnek bizonyultak. Denise férje tehetséges ember volt, és szépen éltek. Esztendőre megszületett egyetlen lányuk, Patricia – ő most építészhallgató valamelyik itáliai egyetemen. Az asszony valamiért nem szülhetett többször. Will tudta, hogy ezt a férj tudomásul vette, ragaszkodott a feleségéhez. Harmóniában éltek, és ezt mindenki látta rajtuk.

Tavaly történt a tragédia. Valami hibbant kölyök nagy sebességgel belerohant Gino autójába.

Ezután Will ritkán látta a környéken Denise-t. Ha nagy néha felbukkant, érezte rajta az önfegyelmet, látta, hogy tartása, arckifejezése látszólag a régi, de a gyászruha elleplezi a sudár termetet, az érett, asszonyos idomokat, és a nő beesett szeme is azt mutatta, Denise befelé gyászol.

Denise belépett és kissé elfogódottan köszönt.

Will a képernyő mögé bújt. Carol valami epés megjegyzésre készült, mire Ethel, a hosszú kórószerű asszisztensnő szigorúan végigmérte. Ethel nem szenvedhette a titkárnő állandó különvéleményét, folyamatos emberszólását, felesleges locsogását. Carol jó munkaerő, de jobb, ha csak az iratokkal foglalkozik, az ügyfelekre kifejezetten rossz hatást tesz.

Carol már tudta a dolgát, a hátsó ajtón elhagyta az irodát. Kívül volt egy berendezett kis munkafülkéje, ahol mindig elegendő gépelnivaló várta. Senki mástól nem rettegett úgy, mint Etheltől. Az átkozott frigid tyúk!

Ráadásul még el is ismeri, hogy frigid.

- Frigid vagyok, na és? Nem mindenki esik bele a verembe, bármekkora is legyen. Ezen a munkahelyen úgyis minden a kefélés körül forog, kell valaki, aki érdektelen.

Ethelben szikrányi nőiesség sem volt. Rövid haja, örökösen viselt fekete garbója, csendessége, ritkán felreccsenő szokatlanul mély hangja a jelentéktelenségnek olyan aurájába burkolták, ahol szinte elrejtőzhetett az érdeklődő tekintetek elől. Munkáját pontosan és szenvtelenül végezte.

Carollal sem volt baj férfi ügyfelek esetén, de ha női vevő jelent meg a színen, az esetek többségében ki kellett küldeni. Ezt mindig Ethel foganatosította, mert benne – Will-lel ellentétben – semmi megbocsátás sem volt.

- Denise Marchioli vagyok. – mutatkozott be félénk hangon a nő.

Will erőt vett magán, és felemelkedett.

- Will Sutton!

Egy pillanatig nézték egymást. Látásból már mindkettő emlékezett a másikra, tudták is, hogy kicsoda, de még sohasem beszélgettek.

- Foglaljon helyet, hölgyem! – segítette ki őket a zavarból Ethel személytelen hangja.

- Miben állhatok a szolgálatára, kedves Denise?

A nő nagyot sóhajtott.

- Meghalt a férjem. – kezdte idegesen, vagy inkább bátortalanul. Aztán el is hallgatott.

- Ezek szerint szexuális partnert szeretne? – kérdezte Ethel. – Férfi vagy női robotot parancsol?

- Izé. Férfit.

- És milyen legyen?

Denise kissé sápadt lett, a fülei kivörösödtek. Will megszánta.

- Csak egészen nyugodtan mondja el nekünk, milyen modellt szeretne, kedves hölgyem. Mi ezzel foglalkozunk.

Denise megigazította a székét, kissé még mindig hezitált.

- Tehát férfi! – szólt rá Ethel. – Hallhatnánk a paramétereit?

- A micsodáit?

- Méreteit, tulajdonságait. Milyen robotot szeretne, asszonyom?

Denise mély lélegzetet vett. Will igyekezett megnyugtatóan mosolyogni, pedig nagyon is ideges volt, sőt izgult, akár a kamaszok.

A nő végre elkezdte:

- Volt egy csodálatos férjem, Mr. Sutton. Ebben a korban, amikor az egész világot elöntötték a nyers szexualitás beteges hullámai, mi nagyon is régimódiak voltunk. Mindennek, amit egymással tettünk, fantasztikus érzelmi töltete volt, eufóriában szerettük egymást. Ha most szexről olvasok, mindig mindent a technológiai részletekre és a teljesítményre hegyeznek ki. Nekem ilyen kérdések soha eszembe sem jutottak a férjem mellett, mi meghittségünk, szerelmünk csodálatos felhőjébe burkolóztunk. – észrevette, hogy vadidegenek előtt nyílt meg, kissé zavarba jött.

- Kérem, folytassa! – biztatta Will. Ethelben volt annyi tapintat, hogy most ne szólaljon meg.

- Kérem, Mr. Sutton – vett új lendületet Denise Marchioli. – készítsen nekem egy kibernetikus szeretőt. Olyat, akinek a karjaiban valamit visszaidézhetek abból, amit elvesztettem. Legyen gyengéd, ugyanakkor határozott és erőteljes. – kezdett felbátorodni. – Simogassa, becézgesse a testemet akár órákon keresztül is, ha azt szeretném. Legyen végtelenül türelmes.

Sóhajtott.

Csend volt, csak Ethel billentyűzetének alig hallható nesze hallatszott, ahogy jegyzetelte Denise kívánságait.

- Azt szeretném, ha mindenben alkalmazkodna az elvárásaimhoz. Csábítson el minden alkalommal újra és újra, de ha én mégsem akarom, sohase legyen erőszakos. Ilyet szeretnék.

- Rendben van. – felelte némileg elfogódottan Will. Le nem vette szemét a nő szoknyájáról. Nem igazán tűntek át rajta a kellemesen nőies idomok, némi fantázia kellett hozzá, hogy oda képzelje őket.

- Értem, - tért át a prózára az első alkalmas pillanatban Ethel. – kérem, ecsetelje a leendő robot testi felépítését. Nyilvános megjelenésre is szánja, vagy csak belső használatra?

- Hogy micsoda?

- Azt kérdeztem, utcán, strandon, szórakozóhelyen is mutatkozni akar vele, vagy csak odahaza használná?

Denise egy leheletnyit újra elvörösödött.

- Nem, - dadogta. – természetesen nem.

- Mit nem?

- Természetesen nem vinném nyilvános helyekre. Csak otthon.

- Ez nem természetes, hölgyem, - oktatta Ethel. – sokan vannak, akik még a nyaralásra is elviszik, sőt hivatalos rendezvényekre is.

Denise agyában felvillant valami. A polgármesteri hivatal nagyterme, ahová nemrég hivatalos volt. Csodálkozott, miért ez a felirat:

Androidok számára tilos a bemenet!

Ugyan, ki hozna ide robotot? A jelek szerint biztosan akadhatott már, aki megpróbálkozott vele, mert az ajtóban egyenruhás emberek álltak DNS-detektorral a kezükben. Hát mivé fajul a világ?

- Tehát csak otthoni használatra szánja? – folytatta Ethel. – Akkor módunkban áll az energiatakarékos, kis fogyasztású változatot felkínálni. Ez fele annyiba kerül, mint a nyilvános szereplésre is alkalmas modell.

- Azt hiszem, az lesz a megfelelő.

Ethel bólintott, és írt valamit. Denise le nem vette róla a szemét. Ennek a nőnek csúf vastag ajka van. Csaknem vaskos.

Most Will is jegyzetelt valamit. Közben Ethel végzett, és felállt a helyéről.

- Szabad méretet vennem? – kérdezet az ügyfelet.

- Méretet?

- Természetesen, hiszen Mr. Sutton az ön használatára készíti majd el a terméket. Vagy van valami különleges kívánsága a robot testméreteit illetően?

- Nem, nincs. Azt szeretném, ha magas és karcsú volna. De emellett erőteljes.

- Erőteljes? Úgy érti, olyan, mint egy díjbirkózó?

- Jaj, dehogy! Szép magas termetű, erőteljes férfit akarok.

- Fehér bőrű legyen?

- Természetesen.

- A szeme és a haja színe?

- Mindkettő legyen meleg gesztenyebarna.

Ezt hallván Ethel újra visszaült, és jegyzetelt.

- Árulja el nekem, milyen testhelyzetekben óhajt szeretkezni vele? – kérdezte aztán.

Denise arcán némi pír suhant át, de kivágta rendületlenül és gyorsan:

- Az összes létező formációban!

- Részletezné ezt, kérem?

Denise nem értette:

- Mit részletezzek?

- Hát a testhelyzeteket.

- Már mondtam: minden testhelyzetet szeretnék kipróbálni.

Ethel a fejét csóválta és felállt.

- Kedves asszonyom! – úgy magyarázott, mint matematika tanárnő valami fogyatékos nebulónak. – Olyan nincs, hogy minden testhelyzet. Nekünk meg kell terveznünk a kiborgot, aztán Mr. Suttonnak el kell készítenie. Ezért kérdezem, nem szórakozásból. Ön lesz, aki két nap múlva visszahozza, és ön fog felháborodva reklamálni, ha nem megfelelő. Jó lenen, ha pontos adatokat szolgáltatna, mert annak ismeretében kell megállapítanom a robot pontos méreteit. Ha például ön gyakran szeretne vele állva és előrehajolva, hátulról szeretkezni, akkor ennek figyelembevételével kell a súlypontját meghatároznom. Ha azonban ön nem ezt a pozitúrát kedveli, hanem, mondjuk, a fél méter magas heverőjére feltérdelve akar minden áldott nap hátulról egyesülni vele, nekem teljesen máshová kell tennem a súlypontját, és ha netán ön egy hokedlire térdelve és a földre támaszkodva szereti, megint egészen eltérő paraméterekkel kell dolgoznom.

Denise lángvörös lett. Dühösen mérte végig Ethelt, a szeme felizzott. A száraz, fekete nő egykedvűen nézett vissza rá, és folytatta:

- Higgye el nekem, a misszionárius pózzal van a legkevesebb gond, de természetesen ott is meg kell kérdeznem, hogy mit szeret tenni a lábaival. Átkulcsolja velük a férfi derekát, esetleg a talpait a térdhajlataiba helyezi? Nekem ennek megfelelően kell kidolgoznom az ön kibernetikus szeretőjének a méreteit. Velem ugyan ne szégyenlősködjön!

Most jött el a pillanat, amikor Denise megenyhült.

Will látta a pillantást, és értette. Denise ebben a pillanatban azt hiszi, hogy Ethel – robot. Sokan voltak így vele, az asszisztensnő pedig még rá is játszott, mert az ügyfelek ettől kezelhetőbbek lettek.

Azért a következő néhány pillanat nem volt könnyű. Más ügyfelekkel még sohasem volt ennyire kínos. Ethel hosszú kérdőívet tartott a kezében, és részletesen, gépies és monoton hangon kikérdezte Denise-t a szeretkezési szokásairól. A nő teljesen meggyőződött róla, hogy robottal beszélget, ezért felengedett, és nyugodtan válaszolt az összes kérdésre. A végén azonban újra zavarba jött:

- Milyen hosszú legyen megmerevedett állapotban a hímvessző?

Denise-nek tátva maradt a szája.

- Hát… hosszú…

- Mégis, mennyire hosszú?

Denise hallgatott, Ethelnek elfogyott a türelme:

- Nézze, ha annál fogva akarja körbevezetgetni a szobában, nem árt, ha hosszabb. De ezt azért mégis önnek kellene tudnia.

Denise azonban nem tudott a kérdésre épkézláb választ adni.

- Rendben! – elégelte meg az asszisztensnő. – Akkor beépítek egy méretszabályozó mechanizmust, és akkor ön állíthatja be akkorára, amekkorára akarja. Így megfelel?

- Igen. – mekegte Denise.

- A mérethatár? Mennyi legyen a mérethatár? Úgy értem, mettől meddig?

Denise rákvörösen hallgatott.

- Na jó! Nyolc centimétertől negyvenöt centiméterig! Ez némi ártöbbletet jelent majd!

Nem volt még most sem vége. Ethel újabb terjedelmes kérdőívet vett a kezébe.

- Most arra vagyok kíváncsi, hogy a fő menüpontokon kívül miféle elágazásokat kell létrehoznom. A vaginális közösülésen kívül mi egyebet szeretne?

Denise most már meglepően könnyen felelgetett a kérdésekre. Általában ez volt az ügyfelek adatfelvételének leghosszabb része; sokan olyan ki nem mondott vágyaikkal szembesültek itt, amelyek létezését sem sejtették korábban – vagy önmaguk előtt is úgy tettek, mintha nem sejtenék.

Will ezt fontosnak tartotta, hiszen az volt a meggyőződése, hogy az emberek a robotszeretőjükkel szemben sokkal kevésbé szemérmesek, mint az emberi partnereikkel. Utóbbiak közt előfordul, hogy bizonyos vágyait az egyik fél esetleg egy több hónapon át tartó kapcsolatban sem meri kimondani, a robotpartnertől viszont gátlás nélkül várja el minden igényének teljesítését. Egy tízéves házasságban persze már minden kiderül, és de a kibernetikus szerelmi partnert legalább tízéves kapcsolatra kell tervezni.

Amikor végeztek, Will vette át a szót:

- Körülbelül három hét múlva készül el az ön kibernetikus partnere. A hűségprocesszor behelyezésénél feltétlenül jelen kell lennie, Mrs. Marchioli.

- Az a biztos, - tette hozzá Ethel. – egyébként előfordulhatnak fennakadások ezen a téren.

Denise előbb az egyikre, aztán a másikra nézett:

- Végeztünk?

- Volna még egy apróság, – mondta Ethel. – a neve?

- Mondtam már: Denise Marchioli.

- Nem a magáé, a kibernetikus partneré. Hogyan akarja hívni?

- Hát, nem is tudom…

- Sokféle nevet adnak, egész egyszerűtől a választékosig, előkelőig. Van, aki Fütyinek nevezi el, mások meg ragaszkodnak a jó hangzású, háromelemű névhez. Ön hogy’ akarja szólítani?

- Nem is tudom, talán valami antik név…

- Antik? Romulus? Horatius? Agathocles?

- Azt hiszem, az Agathocles megfelelő lenne.

- Rendben van, - Ethekl már írta is. – a robot neve: Agathocles.

Amikor a nő elment, Will végigolvasta a kitöltött kérdőíveket, és áttüzesedett tőlük a teste. Előtte feküdt Denise nemi életének valóságos enciklopédiája! Hirtelen úgy megkívánta az asszonyt, hogy az már fájt.

Ethel száraz hangja ébresztette fel ábrándozásából:

- Ezzel a nővel sok gond lesz még. Reklamálni fog.

- Gondolja?

- Arra mérget vehet, főnök!

Amikor Agathocles elkészült, Denise kocsival jött érte. A robot már becsomagolva várta. Mindenkit meglepett a nő kérése:

- Szeretném, ha ő kísérne engem az autóig!

Carol szívta a fogát, mert neki kellett hirtelen eltávolítani a többszörös csomagolást.

- Voltaképpen nem tudom, hogy is kell bekapcsolni. – vallotta be közben Denise. Látszott rajta: alig várja, hogy hazavigye, és birtokba vegye Agathoclest.

Ethel bemutatót tartott, valóságos ki- és bekapcsolási szemináriumot. A végén bekapcsolva hagyta Agathoclest.

- Na, indulj, öregfiú! – és a gazdája felé tuszkolta.

Egy kora nyári napon szokás szerint megint tele volt a várószoba. Ilyenkor az ügyfelek többsége fiatal férfi volt, egy részük diák, akik zömmel a szüleiktől könyörögték ki, hogy kibernetikus szeretőt csináltathassanak maguknak – nem egyszer a jó bizonyítvány jutalmául. Most, hogy a vakáció elkezdődött, csapatostul jöttek az efféle kölykök. Pökhendiek voltak, gyakran közönségesek és primitívek; néha még Ethelt is kihozták a sodrából.

Késő este lett, mire kiürült a várószoba.

Will a kezébe vette a kávés csészéjét, aztán Carolhoz fordult:

- Van még kint valaki?

- Az a nyűgös nő.

- Kicsoda?

- Hát az a múltkori nyűgös nő.

- Nem tudom, ki az, talán hívja be.

Denise lépett a szobába. Will a képernyő mögé bújt. Carol valami epés megjegyzésre készült, mire Ethel szigorúan végigmérte. Carol már tudta a dolgát, a hátsó ajtón szokás szerint elhagyta az irodát.

Denise csupa panasz volt:

- Túlságosan félénk, túlságosan kimért. Én nem ilyen teszetosza szeretőt akartam! Vegye észre, mit akarok, csábítson el akkor is, ha ellentmondok, mert ellent akarok mondani. Ha férfi, ismerjen! Ha érzi, hogy valójában én is akarom, hát gázoljon át a vonakodásomon, mint egy fregatt! Igenis, kapjon el, és ne hagyjon nyafogni.

Will meglepetten nézte, Ethel meg olyat művelt, amit ritkán szokott: elvigyorodott.

- Sokkal férfiasabb és határozottabb legyen! – folytatta Denise. – Nem kell mindig a végtelenségig nyújtania az előjátékot! Nem legyen ennyire kiismerhető.

- Akkor összegzem! – nézett rá Ethel. – Ön azt szeretné, ha Agathocles időnként elkapná, és megdugná?

Denise tátott szájjal meredt rá.

- Hozza be, kérem, a robotot. – könyörült meg rajta Will.

Amikor Denise elment, Will még mindig elég felindult állapotban volt. A szíve vadul zakatolt. A nő közelléte olyan volt a számára, mint áramütések sorozata. Elképesztő! Sírni szeretett volna, annyira megkívánta Denise-t.

Ethel hangja rángatta vissza a valóságba:

- Még mindig reklamálni fog.

- Gondolja?

- Én előre szóltam, főnök!

Késő ősszel újra megtelt a várószoba. A válások és szakítások időszaka volt ez¸a megcsalt, elhagyott és csalódott emberek csapatostul tódultak a Will-éhez hasonló intézményekbe. Ilyenkor a vevők kilencven százaléka nyilvános szereplésre való robotot csináltatott – mind azt akarták, hogy a hűtlen szerető vagy házastárs feltűnően jó külsejű vetélytárs oldalán lássa őket. Időnként bohózatba illő jelenetek játszódtak a várószobában – amikor mindkét fél egyszerre jelent meg szeretőt csináltatni. Ilyenkor aztán az egyik – vagy mindkettő – dúlva-fúlva távozott.

Késő este lett, mire kiürült a várószoba.

Will a kezébe vette a kávés csészéjét, aztán Carolhoz fordult:

- Van még kint valaki?

- Az a nyűgös nő.

- Kicsoda?

- Hát az a múltkori nyűgös nő.

- Nem tudom, ki az, talán hívja be.

Denise lépett a szobába, még bokáig érő, kétsoros ármeneti kabátját sem vetette le. Will a képernyő mögé bújt. Carol valami epés megjegyzésre készült, mire Ethel szigorúan végigmérte. Carol már tudta a dolgát, a hátsó ajtón szokás szerint elhagyta az irodát.

Denise csupa panasz volt:

- Agathocles olyan pimasz, hogy az minden határon túlmegy! Nem törődik semmivel, egyszerűen lerohan. Nyúlkál. Pofátlanul. Olyankor is, amikor egészen más dolgom volna. Tegnap betelt a pohár. A főnökasszonyommal beszéltem telefonon, amikor ez a hülye benyúlt a szoknyám alá, és megfogta a fenekemet. Kérem, csináljanak vele valamit! Jó lenen, ha disztingválna!

- Összegzem, - mondta Ethel. – ön azt akarja, hogy csináljunk ártalmatlan háziállatot abból a disznóból, amivé legutóbb tettük Agathoclest.

Denise mérgesen mérte végig.

- Kérem, hozza be a robotot! – vetett véget a feszültségnek Will.

Amikor a nő elment, Will csaknem elsírta magát. Minek gyötri ez az átkozott némber ennyiszer? Mit nem adna érte, ha egy napra Agathocles helyébe kerülhetne…

Közeledett a karácsony – ilyenkor újra tele lett a laboratórium. A vevők zöme azonban nem saját részre csináltatott az évnek ebben a részében robotot, hanem ajándékba valaki másnak. Zömmel távoli rokonoknak vagy munkatársaknak. Akadt olyan munkahelyi középvezető, akinek karácsonyra valóságos háreme keletkezett. Volt, aki négy-öt kibernetikus szeretőt is megtartott, a többség azonban eladta vagy visszahozta a felesleget.

Amikor a roham lement, Will a kezébe vette a kávés csészéjét, aztán Carolhoz fordult:

- Van még kint valaki?

- Az a nyűgös nő.

- Kicsoda?

- Hát az a múltkori nyűgös nő.

- Nem tudom, ki az, talán hívja be.

Denise lépett a szobába, magán hagyta fehér prémes kávébarna, igen takaros télikabátját. Will a képernyő mögé bújt. Carol valami epés megjegyzésre készült, mire Ethel szigorúan végigmérte. Carol már tudta a dolgát, a hátsó ajtón megint elhagyta az irodát.

Denise csupa panasz volt:

- Agathocles igazi semmirekellő. Folyton csupán egyetlen dolog jár a fejében. Elegem lett belőle. Kérem, alakítsák olyanná, hogy vegye észre, ha valami tennivaló van odahaza. Gyakran hagyom bekapcsolva. Képes kihűlni hagyni a lakást. Hegyekben áll a mosogatnivaló, esze ágában sincs segíteni. Ez így nem mehet tovább.

Ethel vigyorgott.

- Összegzem, - mondta szokott száraz hangján. – maga komornyikot akar csinálni a cicisbeójából.

Denise dühödten vetet szemügyre.

- Hozza be, kérem, a robotot! – csóválta a fejét Will.

Amikor a nő elment, Will nehezen tért magához. Komolyan sajnálta Denise-t, és aggódott érte. Vajon helyes volt kibernetikus partnert csinálni neki? De ha ő visszautasítja, megtette volna más.

Kívánta a nőt, de tudta, hogy reménytelenül. Húsz év – húsz év. Ez túlságosan nagy korkülönbség.

Eljött újra a tavasz, és az első meleg napokon újra megtelt a várószoba. A hosszú, kemény tél próbára tette az emberek türelmét, sokan voltak kiéhezve a testi szerelemre.

A nap végeztével Will-nek Denise jutott az eszébe. Vajon eljön még? Miféle kifogása lesz legközelebb?

- Van kint valaki?

- Nincs már senki.

Will beletörődött.

- Akkor csomagoljunk össze, holnap nincs nyitva tartás, de sok a munka.

- Sok bizony, főnök. – helyeselt Ethel.

Ekkor robbant be Denise. Feltűnően csinos volt és jó illatú. Carol ijedten kiszaladt, Ethelnek most rá sem kellett néznie.

Denise Will-re mosolygott.

- Will Sutton, - mondta ünnepélyesen. – elegem volt a másolatokból. Nekem az eredeti kell. – és azon mód nekiesett Willnek.

Hosszú csókban forrtak össze, senkivel sem törődve. Ettől még a sokat tapasztalt Ethel is eltátotta a száját. Rendben, a nő robotnak tartja, de a főnök is?

Pár mert múlva köhintett egyet.

- Úgy látom, - nézett rájuk vigyorogva. – a probléma megoldódott. Denise, kedves, megteszi, hogy nekem ajándékozza Agathoclest? Megtáncoltatnám egy kissé. Anyám mindig azt mondogatta, ostoba az olyan szakácsnő, aki egyszer se kóstolja meg a főztjét.