NEGYVENKETTEDIK RÉSZ
Lélekszakadva loholtam Holdsarló
keresésére. Közben látnom kellett, hogy pokollá változott a város.
Menekültek zilált és rettegő
tömegei özönlöttek végeláthatatlan sorokban a hegyek felől, ahol a
leghatalmasabb csúcsok felett vörösen izzott az ég, lángot és lávát lehelt a
bércek szörnyű torka. A levegőt elképzelhetetlenül vad dördülések
reszkettették. Hamu és pernye esője hullt a mind szürkébb égből. De mindeme
borzalmas jelek közepette mégis
Tovább folytatta áldatlan harcát
a tulajdon népe ellen Dékó király.
Lélekszakadva loholtam Holdsarló
keresésére, de a mondott hely messze volt, át kellett vágnom a városon. Amíg
keresztül törtem-furakodtam a mindenütt ordítva rettegő-jajveszékelő tömegen,
láttam magam körül a pusztulás iszonyatos jeleit.
Asztlant utolsó királyának sorsa
kora délelőtt teljesedett be. Rettentő morajjal mozdult meg a föld, és a
palotát a templommal együtt mindenestül maga alá temette. A hatalmas királyok
büszke székhelyét pillanatok alatt elöntötte a csatornák kiömlő vize.
A harcnak azon minutumban vége
lett. Dékó maradék katonái halálfélelmükben most már együtt futkostak-őrjöngtek
a rettegő tömeggel. Nem bántott többé senki senkit. Az elhajigált fegyvereket
magával ragadta a zabolájukat lassan szétfeszítő csatornák mindenünnen előbugyborékoló
szennyes-véres vize. A viaskodás lezárult, a csatazajnak mégsem lett vége,
hanem folyvást erősödött. Ennek a harcnak azonban már nem voltak emberi
résztvevői, csupán áldozatai.
Világ urából a mindenség
legelhagyatottabb, legszánandóbb és legtehetetlenebb lényévé lett az ember.
Hatalmáról ítélet mondatott, törvényei összezúzattak, minden műve pozdorjává
töretett. A pusztítás egyensúly-láncaikról elszabadult vak erői kóboroltak
őrjöngve a világban azon a rettenetes napon és éjszakán.
Némelyik utcán már csak úszva
tudtam előrejutni. Néhol még bokáig ért, másutt emeletnyi magasságba emelkedett
a csatornákból kiömlő víz. Az undorító, piszkos áradat mindenféle tárgyakat, de
holttesteket és dögtetemeket is magával sodorva öntötte el a város utcáit. Jött
minden irányból, kiszámíthatatlanul. Néhol szivárogva, egyebütt csordogálva,
másutt meg tomboló erővel, irgalmatlanul. Kétségbeesve kapkodtam a fejemet a
mindenütt jelenlévő vad morajlásban, sosem tudván, melyik irányból ront nekem a
következő pillanatban a víznek árja. Nem létezett többé biztonságos hely. A
moraj sóhajtásnyi időre sem szünetelt, és az áradat bármely irányból jöhetett.
Háztömb, fal nem nyújtott menedéket. Vaskos kőkerítések, vastag tűzfalak
omlottak le, zuhantak alá halálos fenyegetésként a mögöttük bőgő, és nyomban
utánuk zúduló víztömeg nyomására a szemem láttára. Nem kevesen lelték halálukat
alattuk.
Már dél volt, és én alig haladtam
előre. Talán annyit sem tettem meg, amennyit máskor egy fertályóra alatt.
Reszketve kapaszkodtam, csigalassúsággal botorkáltam, fásultan kerülgettem a
halált és a pusztulást. Vánszorogtam egyre lassabban, és mind kínosabban.
Tucatnyi sebből sajogtam, kezem és homlokom vérzett, tenyerem feldagadt,
körmeim berepedeztek, ujjaim tövéről lejött a bőr. Már sántítottam is; bal
lábfejemet nem éreztem, csak húztam magam után, mint érzéketlen koloncot.
Valami rázuhanhatott, de az éles fájdalom is eltűnt, magával vitte városromboló
útján a rémes áradat.
Időnként sokáig pihentem
zihálva-lihegve, oszlopoknak támaszkodva, falak tövében, míg a közeledő moraj
és az eszelős rémület el nem űzött. Ilyenkor letöröltem arcomról az
elmázolódott fekete pernyét, próbáltam magam összeszedni, de gondolkodásra
sosem hagyott időt a didergés és a hamar visszatérő fájdalom. A többi embert
csupán haloványan érzékeltem magam körül. Tudtam, hogy sokan vagyunk
csapzottan, csontig átnedvesedve, reszketve, rettegve, menekülve, de nem
vettünk egymásról tudomást. A vész mindenkit bezárt magánrémületének és
hitetlenkedő reményeinek várába.
Kora délután végképp kihunyt az
eddig is csak szomorúan pislákoló napfény. Az égbolt hamuszürke gyászfátylat
öltött, és a mindvégig hulló hamufergeteg mögül vad zápor csapott le a pusztuló
városra. Tébolyult ropogása gonoszul vegyült az árvíz ijesztő hangzavarába.
Egyhangú ostorcsapásai minden gondolatot kivertek a fejemből. Démoni harcosok
villámnyilai cikáztak és dörögtek az égen, a város házait elszabadult víztömeg
ostromolta, és közben ömlött, ömlött, ömlött az eső.
Sokadmagammal találtam magam
valami úri kapualjban, ahová az egyre viharosabban tomboló zápor kergetett.
Alul térdig vízbe, felül apátiába dermedve szorongtunk, és néma beletörődéssel
figyeltük az eső mindent elhomályosító szürke függönyét, és a cseppek
millióinak fortyogó haláltáncát a víz örvénylő felszínén.
Bámultunk fázó szívvel,
homályosuló öntudattal, némaságba kapaszkodva, és betakarózva a megsemmisülés
süket közönyébe.
Talán egy óra is beletelt, mire
az első tétova mondatokat meghallottam. A víz akkor már combközépig ért.
Néhányan motyogni kezdtek. Mások – mintegy megszokásból – válaszoltak rá.
Csereberélni kezdték fájdalmaikat és panaszaikat. Alig figyeltem rájuk. A zápor
továbbra sem csitult. Őrjöngő dühvel kopogta megkergült gyászindulóját a
repedező falakon.
Társaim tovább beszéltek. Minden
mondatuk csüggeteg gyászjelentés volt, egy-egy szeg Asztlant koporsójában.
-
A déli palotasor összeomlott!
-
A Holdistennő temploma alatt megnyílt a föld!
-
A kőfaragók utcáját elöntötte a víz!
A zápor egyre szakadt, a víz már
a combunk tövét verdeste. Nem szűnt a hamuhullás sem, és valami olyasmit
láttam, amit azóta sem: fekete záport. Kegyetlenül kopogó, kérlelhetetlenül
ömlő szurokfekete esőt. Sose lássak hozzá hasonlót!
A kapualjban magamhoz tértem.
Tudtam, hogy mindannyian halálfiai vagyunk ott, és el kell menekülnünk. Tudták
a többiek is, mégsem szánta rá magát senki se. Sokáig én sem. Végül
felszólítottam őket, tartsanak velem, de nem kaptam választ. Mire elindultam, a
sűrű, fekete lé a derekamig ért. Senki sem követett.
Rettentő kínnal botorkáltam előre
a sötét masszában. Ösztönösen igyekeztem a város magasabban fekvő része felé.
Tudtam, hogy ezzel hatalmasat kerülök, de másfelé már nem vezetett út. Időnként
robbanásszerű csattanások mély hangja dördült a zápor ropogó monotóniájába:
ahogy egy-egy ház összedőlve megadta magát az áradatnak. Jobb lábam görcsben
égett, a balt borzasztó kínnal vonszoltam. A hideg eső ellenére szemembe folyt
a veríték.
Egy alkalommal valami gödörbe
léphettem, kicsúszott alólam a talaj, arccal zuhantam a vízbe, és csak roppant
erőfeszítés árán sikerült újra felállnom. Szemem, szám, orrom, fülem folyékony
hamuval ment tele. Tántorogva prüszköltem, köhögtem, fuldokoltam, nagy nehezen
a falhoz támolyogtam, és egy ötvös cégtábla kiálló pereme alatt kerestem
menedéket. Néhány percig pihentem, de nem maradhattam tovább, mert a víz
folyvást emelkedett. Már az oldalamig ért. Újra kilépni a zápor dühödt
támadásába nagyjából olyan volt, mint kitörni egy ostromlott várból.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése