2013. december 31., kedd

Fekete hóesés - XXXII.

XXXII. Rész 
Folytassuk, nézzük tovább Magliani meséjét:
amíg õk a lovakat kötözték” 
Magliani megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha az őt követő lovasokkal együtt érkezett volna a helyszínre. Számára ez az egyetlen lehetséges, sikerrel kecsegtető taktika. Pszichológiai értelemben a dolog merész, de nem lehetetlen védekezés, ráadásul sikerrel is jár. Arra épít, hogy a Zrínyi halálát követő pánikban senkinek sem jut eszébe őt felelősségre vonni, hogy miért is indult el, sőt azt utólag csaknem „természetesnek” fogják majd tartani. A nagy probléma eltereli a figyelmet a kicsiről.
Magliani így építi fel – modern szóval élve – az alibijét. 
Ha valóban együtt kötötte volna meg a lovakat az ifjabb Guziccsal és a többiekkel, Magliani természetesen nem lehetne gyilkos.
Mi szól ez ellen?
Minden.
Nézzük sorjában:
v     Ha az üldözők Maglianit még az előtt utolérik, hogy a helyszínre érkeznének, nyilván elfogják, és felelősségre vonják, miért is indult el. Erre utalás sincs, tehát nem is történt meg. 
Helyette még a történetírásunk is azt a „változatot” kajálja, hogy Magliani egyszerűen „saját ötletétől” vezéreltetve kapott lóra, és szintén ugyanígy „saját ötletétől vezéreltetve” követte őt a többi lovas is. Az évszázad legtehetségesebb magyar főurának, mellesleg „hadi embernek” udvarában annyira nem létezik a barokk időszakra pedig általánosan jellemző fegyelem, hogy a háza népe tetszése szerint kóringyál ide-oda egy nagyúri vadászat után. Amely vadászatokról egyébként a történetírásunk is általában készséggel elismeri.
Bethlen természetesen nem kommentálhatja Magliani meséjét, hiszen akkor egyértelműen le kellene lepleznie a gyilkosságot, amit nem tehet.
v     Magliani meséjének alább következő részéből egyértelműen kiderül, hogy ő érkezett a helyszínre legelőször. 
A mese minden mondata bűzlik a ravasz számítástól.
 „csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt” 
Kétségbeesett és – ötletes. Ha együtt kötözték a lovakat, Paka jajgatását is hallaniuk kellett. Együtt. 
Persze, nem volt semmiféle jajszó. 
Magliani egyébként ezzel még mindig nem feszítette túl a húrt. Ha bárki kifogásolja, legfeljebb némi magyarázkodásba fog:
„Én úgy emlékszem, együtt kötöztük meg a lovakat, és hallottuk, ahogy valaki jajgat a sűrűben. Azt hiszem, Paka volt.” 
Ha kifogás éri, egyszerűen ezt feleli: „Én így emlékszem.” Utána nagyon „jóhiszeműen” bólogatna, játszaná az idiótát, és hagyná, hogy Paka egyedül maradjon a slamasztikában. Még talán karóba húzni is segítene.
Ezzel a félmondattal Magliani látszólag Pakát segíti, gyakorlatilag azonban csakis a saját alibijét erősíti.Valószínűleg úgy egyeztek meg Pakával, hogy Magliani tanúsítja, hogy a jáger segítségért kiáltozott. Ez némileg erősíti Paka helyzetét, segíthet elhitetni a vadkan meséjét. Magliani azonban ezt is úgy oldotta meg, hogy leginkább saját magát fedezte.
Majláni legelébb érkezék” 
Ebben a mondatban kulminál a problémák szinte teljes rendszere. Sajnos Bethlen most nem érzékelteti, hogy pontosan hogyan is fejezhette ki ezt Magliani. Szó szerint hogyan mesélhette el?
Lehetséges, hogy sehogyan?
Bizony, nagyon is lehetséges. A mese minden más része pontosan olyan, mintha Bethlen Miklós azokat egyenesen Magliani szájából vette volna – kivéve ezt az egyetlen mondatot. Mintha ezt nem ő mondaná, hanem valamiféle közbeszőtt narrátor. 
Talán így is van.
Nem tudni, Magliani pontosan hogyan mesélte. Talán úgy, hogy ez a mondat az ő eredeti meséjében nem is szerepelt. Valahogy így:
„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”  
Ebben az esetben nagyon hiányzik innét az ominózus mondat, a szöveg nagyot zökken, akár a harci szekér. Nagyot sérül, ha kiemeljük a fentebbi mondatot.
Talán Magliani valamiképpen nyakatekertebben adhatta elő a mondandóját. Valamiről itt nem szabad elfeledkeznünk: Bethlennek a gyilkosság után módjában állt beszélni a többiekkel is, mindenkivel, aki jelen volt a vadászaton. 
Kikérdezhette a Magliani után iramodó lovasokat, az ifjabb Guzicsot és társait is. Valószínűleg meg is tette.
Még a szkeptikus szemléletű történetírók is elismerik, hogy a Zrínyi halálával kapcsolatos gyanúk Bethlen Miklóstól indultak ki.Általában nem teszik fel azonban azt a kérdést: vajon Bethlen gyanúja mikor keletkezett? Miből indult ki? 
Bethlen ugyan Zrínyi halálának közvetlenül nem szemtanúja, de minden másban az. Valódi szemtanú. Szemtanúja a Zrínyi halálát követő eseményeknek, illetve módjában állt beszélgetni az összes többi szemtanúval. 
Azt gondolom, ezt meg is tette. Legelőször is beszélnie kellett az ifjabb Guziccsal, illetve a vele együtt Magliani nyomába szegődő lovasokkal. Ez kulcskérdés, csak a velük folytatott párbeszéd után rakódhatott össze Bethlen Miklós agyában, hogy mi is történt. Úgy vélem, az Önéletírás szerzője a maga rejtjeles modorában velünk is közli, amit tőlük megtudott. 
Ennek leginkább ez a mondat a bizonyítéka. Bethlen egy szóval sem mondja azt, hogy Magliani a többiekkel együtt ért a helyszínre, mert ez nem felel meg a valóságnak. A többiek ezt nyilván nem erősítették meg.
A többi szemtanú elbeszéléséből nyilván kirajzolódott Bethlen előtt az események sora, és tisztán láthatta, hogy valójában mi történt. Ez azonban időbe telhetett, talán több napba. Nem tudni, mi történt addig Pakával és Maglianival, de élek a gyanúperrel, hogy a két gazember akkorra már elszelelt Csáktornyáról.
Bethlen miért hallgatott? Miért nem hozta nyilvánosságra? Miért nem verte ki a balhét, mai szlenggel szólva?
Ezt a kérdést sem hagyhatom válasz nélkül, a sorozat végén vissza fogok rá térni.
Bethlen tehát a többi szemtanú elbeszéléséből legkésőbb az események után néhány nappal pontosan láthatta már, hogy mi is történt. Nyilván először azt tűnt fel, mennyire nem egyezik a többiek tanúságtétele a Magliani meséjében foglaltakkal. Ebből rá kellett jönnie, hogy Paka és Magliani együtt gyilkolták meg a kursaneci erdőben Zrínyi Miklóst.
Később azonban – ahogy fentebb már jeleztem – Bethlennek nagyon meg kellett gondolnia, mit mond el, és legfőképpen – hogyan.
Kialakította hát a fentebb már említett sztenderd változatot, amiben félreérthetetlen utalásokat helyezett el. Mivel az idő múlásával egyre veszélyesebbnek tűnt nyíltan utalni arra, hogy voltaképpen gyilkosság történt, Bethlen ezt kihagyásokkal és látszólag naiv megjegyzésekkel helyettesítette. 
Ebbe a kategóriába tartozik a fenti mondat is.
Bethlennek mérlegelnie kellett. Ha pontosan követi Magliani meséjét, elsikkad a lényeg, és maga biztosít utólag alibit a gyilkos számára. Az eddigiekben elhelyezett megjegyzésein a gondolkodó – elsősorban magyar – olvasó már amúgy is gyanút foghatott, hiszen az Önéletírás szerzője méltán bízott abban, hogy emlékiratának közönsége pontosan tudja, hogyan is zajlik egy hazai főúri vadászat. Most azonban – a döntő mozzanatnál – egyértelmű utalást kellett elhelyeznie. Nyíltan nem mondhatta, hogy Magliani valamivel az őt üldözők előtt, egyedül ért a helyszínre, hiszen ezzel nyíltan vádolná a gyilkost. Azt viszont nem akarta mondani, hogy a sabaudus ifjú a többiekkel együtt érkezett, mert akkor meg felmentené.
Mit tegyen hát?
Egy közbeszúrt megjegyzéssel tisztázza a helyzetet. Például így:
Majláni legelébb érkezék” 
Így minden világos. A „legelébb” igen határozottan jelzi a tényt:Magliani a többiek nélkül, egyedül, és valamivel azok előtt ért a helyszínre. 
hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán;” 
Erről már hosszasan beszéltem fentebb. Magliani meséje azt állítja, hogy ilyen „csendélet” fogadta, amikor megérkezett a tragédia helyszínére. A kép ugyan megkapó, de nehéz elképzelni, hogyan is alakulhatott (volna) ki „természetesen”. Paka és Zrínyi egymás mögött bemennek a sűrűbe. Aztán…?
Ez az „életkép” Magliani alibi igyekezetének egyik legfőbb momentuma, de még nem ez a csúcspont. Ezer sebből vérzik, ahogy az egész sertés-mítosz. Vajon milyen messze volt a földön fekvő Zrínyitől a „horgas fa”? Két méterre? Háromra?  Hány másodpercig tartott, amíg Paka felkapaszkodott rá? Ezalatt a vadkan végig Zrínyi hátán dühöngött, esetleg üldözőbe vette Pakát is, majd visszatért?
Anekdotába illik a szituáció, vadászok időnként mesélnek hasonlókat. Nyilván meséltek ilyesmit a múltban is. Magliani talán hallott ilyesmit, ez adta meséjéhez az ihletet. Paka rendkívül előnytelen színben jelenik meg, a szerencsétlen, ügyefogyott, gyáva vadász, aki mellett a vadkan lemészárolja az urat. A kenyerét elveszíti ugyan, de ezzel meg is ússza, aki ennyire ostoba, nem lehet gyilkos.
Csakhogy…
Az anekdoták valósághűségéhez minden esetben sok szó fér. Rendkívüli merészség kell azonban ahhoz, hogy egy anekdotikus helyzetet valóságnak akarjunk feltüntetni. Vagy pimaszság. A jelen esetben inkább az utóbbiról beszélhetünk. Arról van szó, hogy Magliani Zrínyi Miklós halálának teljes felelősségét bűntársára, Pakára akarja hárítani. És itt talán ki is rajzolódik Magliani menekülési terve.
Jószerivel az egyetlen lehetőség, hogy megússza a gyilkosságot. Még ebben a felemás helyzetben is.
Vagyis: a „B” terve.
Az „A” terv nyilvánvalóan az lehetett, hogy a gyilkosságot követő siránkozás, pánik zűrzavar közepette mindketten odébbállnak.
Ha Paka már megkapta a gyilkosságért járó fizetséget, ezer ökörrel sem lehet Csáktornyán tartani.

Folytatása következik.

2013. december 30., hétfő

Boldog 2014-et!



Isten adjon minden jót,
Ehetőt és ihatót,
Legyen öröm bőven
Az új esztendőben!
—–
Adjon Isten minden jót,
Emberséges magyar szót!
—-
Békességet, parolát,
Kalácsunkba mazsolát!
—–
Remény-folyót, áradót;
Adjon Isten minden jót!
—–
Bohócokra maskarát,
Gonoszságra zabolát,
Téli kedvhez hógolyót,
Adjon Isten minden jót!
——
Szép, vidám, egyszerű évet,
Megélhetés-könnyebbséget,
Tavaszt, csorgó csobolyót;
Adjon Isten minden jót!
—–
Boldogulást, munkát sokat,
Aranyló nyári napokat,
Békét, szépről álmodót;
Adjon Isten minden jót.
—–
Kíméletes fagyokat,
Gazdag őszi napokat,
Jövő-tavunkra hajót,
Adjon Isten minden jót!
—–
Teremjen hát Szeretet
Az új esztendőben,
Maradjunk meg mindannyian
Örömben,
Erőben;
Teremjen hát Békesség
Az új esztendőben!
—–
Alakuljon magyar jövő
A magyar hazában,
Igaz barátság terjedjen
Szerte a világban;
Jólét-zsemlék ragyogjanak
Csikés keszkenőben;
Teremjen hát Szent Jövő
Az új esztendőben!


2013. december 29., vasárnap

Kepler és a magyar orvos

 Johannes Kepler 1601-től volt Prágában Rudolf császár udvari csillagásza. Madách Tragédiájából ezt szinte minden magyar tudja.
Azt is, hogy Keplert gyakorta megcsalta a felesége, Barbara Mühleck, aki korántsem volt annyira előkelő, mint amilyennek látszani szeretett volna. A nő apja eredetilag vízimolnár volt, aki később lovagi címet vásárolt magának.
Mindenki tudta, hogy csalja az asszony, csak Kepler nem – ahogy lenni szokott…
Kepler legjobb barátja a császár magyar származású orvosa, egy Turóc megyei nemes fia, Jeszenszky János volt.
A doktor is nap mint nap érzékelte Keplerné mesterkedéseit, hallgatta a pletykákat, és tudta, hogy a fél város a barátján nevet. Akocsmákban állandóan beszédtéma volt a felszarvazott csillagász.
Egyszer aztán Jeszenszky sem bírta tovább.
Amikor Kepler éppen a legutóbbi csillagászati megfigyelését ecsetelte lelkes szavakkal, az orvos közbevágott:
Amíg a csillagokat bámulod, észre se veszed, mi történik az orrod előtt!

2013. december 28., szombat

Decemberi szürke ég

Fejünk felett
Decemberi szürke ég,
Hogy a világ jobb lehessen,
Kell nagyon sok
Munka még.
—-
Elsuhant a karácsonyi
Fényözön,
Az esztendő nehézkesen
Elköszön.
—-
Az ünnepsor lelki mentő
Kapszula,
Nem látszik a hétköznapok
Rút sora.
—-
Hallgatag a decemberi
Szürke ég,
Lesz-e még szép magyar jövő?
Lesz-e még?
—–
Ócska kunyhó az idei
Esztendő,
Vad árjával elsodorja
Az Idő.
—-
Fut a folyam, csendesen
Szalad velünk
Jelzőkaró-emlékeket
Cipelünk.
—–
Sejtelmes a decemberi
Szürke ég,
Egyelőre csak a Múlt
A menedék.
—-
Fejünk felett
Decemberi szürke ég,
Hogy a világ jobb lehessen,
Kell nagyon sok
Munka még.

2013. december 26., csütörtök

Szerelem és líra - CVIII.

Száznyolcadik rész 
Költészet és nyelv szorosan egybetartozik, kapcsolatuk pontos jellege egyelőre nem tisztázott. Talán soha pontosan nem is állapítható meg, hiszen az ember történelmi fejlődése folyamán a kapcsolat egyre bővül, állandóan új és még újabb funkciókat kap. Nincs olyan definíció, amely képes lenne ezt az időbeli bővülést kellőképpen akceptálni. Nem is beszélve arról, hogy akadnak súlyos filozófiai kérdések is, amelyekre ebben a pillanatban talán nem is lehet válaszolni.
Utóbbiak között a legfontosabb: Mit is tekintünk fejlődésnek? 
Érdemes ezen elgondolkodnunk. Akármennyire is furcsának tűnik, deaz emberi fejlődésnek a mai napig sincs valódi definíciója. Mit is szokott a tudomány fejlődésnek tekinteni? Általában a következőket:
v     Az anyagi javak gyarapodását, sőt egyszerű felhalmozódását.
v     A technika fejlődését.
v     A gazdasági mechanizmusok fejlődését, a termelés növekedését.
v     A tudomány módszereinek fejlődését, eredményeinek gyarapodását.
Ezek valóban az emberi fejlődés igazi mércéi? 
Ha valóban azok volnának, az emberi történelem szemlélete sokkal egyszerűbb volna. Különböző anyagelvű felfogások képviselői jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálták is érvényre juttatni ezen felfogások valamelyikét. A két utolsó évszázad bővelkedett efféle teóriákban. Leginkább a pozitivizmus és a marxizmus, meg a hozzájuk kapcsolódó egyéb nézetrendszerek.
Ezek a történetfilozófiai építmények általában elhanyagolható jelentőségűnek tekintik, a költészetet – ahogy egyáltalán a művészetet is – ellentétben a roppant fontos, mindenek alapját képező gazdasággal.
Ma is van olyan gondolkodó, aki az emberi fejlődés lényegét az anyagi javak, a termelés növekedésében, vagy éppen a technika eszközök tökéletesedésében véli felfedezni. Ezek az elméletek napjainkban helyenként át is lépik az abszurditás határait. Olyan közgazdász is van – nem is kevés – aki azt állítja, hogy az emberi erkölcs, viselkedés, tolerancia, műveltség, jog és becsület alapja nem más, mint – a gazdasági növekedés. Ennyire egyszerű volna minden. Ha van gazdasági növekedés, az emberek varázsütésre toleránsabbak, erkölcsösebbek és megértőbbek egymásnak, engedelmeskednek a jognak, csökken az erőszak, rohamtempóban fejlődik a tudomány és a művészet. Ellenben, ha a gazdasági növekedés megáll, az emberek azonnal egymásnak esnek, nem törődnek joggal és erkölccsel, őrült módon elharapódzik az erőszak és a szörnyűségeknek nincs határa.
A fejtegetésekben tagadhatatlanul van igazság. Gazdasági növekedés idején a társadalom megnyugszik, a jog konszolidálódik, az erőszak visszaszorul, legalábbis az esetek többségében. Ha azonban a gazdasági növekedés megáll, azonnal csőstül szakadnak a bajok az emberekre. Infláció, drágaság, létbizonytalanság, munkanélküliség, és a mindezekkel törvényszerűen együtt járó elkeseredés.
Csakhogy…
Mindez korántsem bizonyítja, hogy az emberi fejlődés lényege a gazdasági növekedés. Legfeljebb azt, hogy az ember kevésbé indulatos, ha van mit ennie, hiszen a gyakorlatban a gazdasági növekedésre való hivatkozás pontosan ezt jelenti.
Nyilvánvalóan összetévesztik az okot az okozattal. Nem arról van szó, hogy a gazdasági növekedés megoldaná az emberiség összes hétköznapi és államközi jogi, erkölcsi, személyes és egyéb természetű problémáját, hanem arról, hogy a gazdasági prosperitás idején ezeket a gondokat sokkal könnyebb kezelni, mivel megvan a türelem anyagi alapja. Amikor ez elfogy, kiderül, hogy a gazdasági növekedés a problémákat nem oldotta meg, csupán a szőnyeg alá söpörte őket, a – gyakran több évszázados – konfliktusok parazsa még nem hűlt ki, azok még mindig léteznek, csak arra várnak, hogy az indulatok elszabadulásával eszkalálódhassanak. Nemcsak, hogy nem oldódtak meg, az esetek többségében még súlyosbodtak is 
Újra felvetődik a kérdés: miféle gondokat oldhat meg egyáltalán a gazdasági növekedés? Igazából semmit, dekeretet adhat a problémák valódi megoldásához. Tragikus, hogy az ilyenkor mindent háttérbe szorító piacelvű gondolkodás a gyakorlatban ezt többnyire megakadályozza.
Arról nem is beszélve, hogy számos ellenpéldát mondhatunk olyan helyekről és időszakokból, amikor és ahol pedig éppen gazdasági növekedés zajlott.
A gazdasági növekedés tényezőjét, mint az emberi fejlődés alapvető motorját bátran elvethetjük.
Hogy állunk a technika fejlődésével?
A legtöbb gyakorlati tudomány jelenleg is ezzel méri a fejlődést. A régész számára a tökéletesebb eszközök fejlettebb gondolkodást, fejlettebb társadalmat, és fejlettebb embert is jelentenek. A legújabb kor emberi fejlődését is zömmel a technikai eszközök tökéletesedése, az új találmányok megjelenése és elterjedése alapján kezeli – gyakran kritikátlan hozsannázással – a történettudomány.
Az ilyen szemlélet persze a költészet – vagy egyáltalán a művészet – jelentőségét néhány vállveregető közhellyel véli elintézni. Vagy azzal se, egyszerűen elfeledkezik róluk.
Pedig ez a szempont még kínosabb.
Fejlettebb-e emberi értelemben véve az a nép, amely jobb eszközöket készít, mint a másik?
Fejlettebbek vagyunk-e emberileg és erkölcsileg, ha autóval járunk, és nem szekéren?
Fejlettebbek vagyunk-e attól, ha mobiltelefont használunk vezetékes helyett?
Fejlődött-e erkölcsi értelemben az emberiség az utóbbi évezredekben? Hát az utóbbi évszázadokban?
v     Emberségesebbek vagyunk-e egymáshoz?
v     Tisztességesebbek vagyunk-e a magánéletben, illetve az államközi kapcsolatokban?
v     A jelenlegi államok hatalmi játszadozása mennyivel erkölcsösebb, mint a több ezer évvel ezelőttieké?
Rendkívül fontos kérdések. Ha csak az utóbbi kétezer esztendőt számítjuk – mondjuk időszámításunk kezdetétől – azt tapasztaljuk, hogy a kiindulóponthoz viszonyítva a technika fejlődése minden téren óriási. Az ember életének külső keretei hallatlan mértékben változtak meg.
Amennyiben az ember által előállított eszközök – a technika – tökéletesedése egyúttal az emberiség valódi fejlődését is jelenti, úgy ennek megfelelően azt kellene látnunk, hogy az utóbbi kétezer év elsöprő erejű technikai fejlődésének megfelelő emberi-erkölcsi fejlődés is végbement.
Így volt?
Nemigen.
De – hogy biztosak lehessünk a dolgunkban – nézzünk néhány példát:
Fejlődött-e az emberiség attól, hogy a kétezer évvel ezelőtti emberiségtől ellentétben mára „megszűnt” a rabszolgaság? 
Valóban megszűnt? Nem létezik-e ma is számtalan államban, még jogi értelemben is? Nem létezik-e számos álcázott formában is?
Mesterségesen alacsony béreket fizetni, és az embereken folyamatosan élősködni vajon nem a rabszolgaság álcázott változata? Annál még „gazdaságosabb” is, hiszen a rabszolgatartó már attól is megkíméli magát, hogy el kelljen tartania a rabszolgáját és annak családját. Ha az ellátást pénzösszegre változtatjuk az tetszés szerint pofátlanul csökkenthető.
Fejlődött-e erkölcsi értelemben egyáltalán az emberiség?
Talán látunk erre néhány apró jelet. Leginkább azt, hogy a háborút ma már erkölcsi értelemben elfogadhatatlannak, erkölcstelen állapotnak tekintjük. De ez is csak a jelen emberiség egy részének filozófiai felfogása, a többi vígan lövöldöz, még Európa közepén is, ahogy a közelmúltban nem egyszer megesett.
Van persze látszatfejlődés is…
Eltöröltük a halálbüntetést?
Semmit sem jelent. A halálbüntetés magán értelemben továbbra is érvényben van hozzá, és alkalmazza is, aki elég elvetemült, vagy elegendő pénze van hozzá. A halálbüntetés eltörlése csupán jogi aktus, és nehéz nem akceptálni a téma szkeptikusainak véleményét, akik úgy vélik, a halálbüntetés eltörlése egyáltalán nem a humánum megnyilvánulása, csak azt a célt szolgálja, hogy a világ „elitjéhez” tartozó nagytőkések és pénzemberek akkor se kerülhessenek életveszélybe, ha a Föld bármelyik országában átmenetileg fölébük kerekedne a törvény.
Ha azt képzeljük, hogy a magánemberi erkölcs, szülő-gyermek és férj-feleség viszonylatában mégiscsak fejlődött az emberiség, nagyot kell csalódnunk. Ha szétnézünk, látnunk kell, mennyire elenyészően kevesen vannak azok, akire a véleményünket építhetjük. Ha tovább is vizsgálódunk, szemügyre vesszük a múltakat, meg kell állapítanunk, hogy régen is, az ókorban is, a középkorban is voltak igazán példás és szép házastársi és szülő-gyermek kapcsolatok, az ilyenek aránya ma sem nagyobb, viszont napjainkban is előfordulnak a legrémesebb szörnyűségek. A családra a gazdasági változások alapján ráaggatott szociológiai és egyéb elméletek érvényessége nem meggyőző.
Kénytelen vagyok megállapítani: az elmúlt két ezredév alatt a világban korántsem játszódott le olyan emberi-erkölcsi fejlődés, amely arányban állhatna a technika fejlődésével.
Más szempontok is az ellen szólnak, hogy a technikai eszközök tökéletesedését az emberiség általános emberi fejlődésének lehessen beállítani.
A technikai fejlődés csak kevés embert érint, és minél inkább specializálódik, minél bonyolultabbá válik a technika, annál kevesebbet. A világ jelenlegi technikai fejlődése – hiába él a Földön több milliárd – csupán néhány tízezer ember munkájának eredménye. A többiek csak annyiban hordozói a technológiának, hogy kezelni tudják a termékeit, de képtelenek lennének reprodukálni. Az emberek zöme nem képes annyi idő alatt futni a százat, mint a világcsúcstartó, így annak eredménye az emberiség egészére nézve nem releváns.
A technika fejlődése nem jelenti az emberiség egyetemes fejlődését. 
Egyáltalán annak tekinthető-e?
A múltból vannak olyan információ-foszlányok, amelyek arra utalnak, mintha bizonyos időszakokban kimondottan korlátozták volna a technika fejlődését. Vajon véletlenül?
Nem csupán Hérón gőzgépére gondolok itt. A mai hivatalos magyarázat, hogy „nem ismerték fel az akkori primitív gondolkodású emberek a technika fejlesztésének lehetőségét és jelentőségét” természetesen marhaság. A régi korok embereinek gondolkodása semmivel sem volt alantasabb a miénknél. Vajon miért ódzkodtak a technikától?
Miért voltak tele régi vallási előírások a fémeszközök tilalmától? Miért tiltották a fémek használatát? Féltek tőle? Az nem magyarázat, hogy nem ismerték, különben miért tiltották volna? Miért? Talán éppen azért, mert ismerték?
Mi okuk volt rá?
A druidák – és egyéb vallások papjai vezetői is – miért tiltották tanításaik írásba foglalását? Nem tudták, hogy az a fejlődés útja?Vagy éppen azért? Mert tudták? 
Mi oka volt bármikor bárkinek a technikai fejlődés megakadályozására? Miért vannak tele a mítoszaink tudást őrző titkos társaságokkal, papi rendekkel? Miféle tudást őriztek? Ki elől? Miért?
Jelenlegi kultúránk abban a hitbe ringatja magát, hogy a mi civilizációnk a Földön az első és az egyetlen, az ember útja közvetlenül az evolúcióból vezetett a jelenlegi globalizációhoz. Fejlődésünk nagyjából egyenes vonalú. Az emberrel foglalkozó összes tudomány ezen alapul.
Valóban igazat mond?
Az evolúciós teóriák mesterkéltsége nyilvánvaló. Persze mindenki „dilettáns”, meg „kreacionista”, aki bírálni merészeli a gyorsan változó szentírás valamelyik különösen homályos lapját, vagy túlságosan légből kapottnak tűnő állítását. De a kioktató düh nem valódi szellemi fölényt takar, csak a rendszer gyöngeségét.
Tele van a világ egy (vagy több) korábbi emberi civilizáció emlékeivel. Ezek makacs hivatalos félremagyarázása jelenleg a tudomány iránti növekvő bizalmatlanság egyik legfőbb oka.
A konokság ellenére igen gyors tempóban halad az időmélység hátrálása. Az utóbbi harminc-negyven évben kimondottan látványosan változott a régmúlt megítélése. Ha annak idején valaki megpendítette volna nyilvánosan a mai hivatalos nézeteket, az akkori tudományos hivatalosság képviselői hajszát indítottak volna ellene, ledillettánsozzák, talán fel is falták volna.
Hát a tudomány fejlődése?
Az emberiség zömének erről rendszerint fogalma sincs, a tudomány ma nagyon zárt világ, belső köreibe még azoknak a zöme sem jut el, aki pedig oda készül. Zártsága miatt a tudománynak a közvéleményre a befolyása csekély, a közvélemény pedig – itt most mellékes, hogy miért, okkal is, ok nélkül is – egyre bizalmatlanabb a tudománnyal szemben.
A tudomány előrehaladása nemigen jelentheti az emberiség általános fejlődését, hiszen az emberiség zöme a tudomány eredményeinek nem hordozója. A tudomány előrehaladásától az emberiség éppen úgy nem lesz sem jobb, sem erkölcsösebb, ahogy a technikai eszközök tökéletesedésétől, sem pedig a gazdasági növekedéstől.
A tulajdonviszonyok forradalmi megváltoztatásával és az „igazságos és egyenlő elosztás”, a „mindenkinek szükségletei szerint” elvekkel kapcsolatos anyagelvű, részben utópisztikus, részben riasztóan erőszakos elgondolásokkal itt nem foglalkoznék, kaptak már elég cáfolatot. Nem sikerült jobbá tenniük az emberiséget, bár ezért akár ki is irtották volna…
Miben nyilvánul hát meg az emberi fejlődés 
Jelenlegi reálsoviniszta embertársaink roppant sértődötten tudnak bámulni ránk, amikor Kant gondolataival rájuk pirítunk, dehogyis „objektív” az ő lelkesen körülugrált természettudományuk, még legegyszerűbb tétele sem az, rendszere emberi konstrukció az emberi tudaton átszűrve, a természetben voltaképpen efféle szisztematikus formában nem is létezik¸”a megismerésben benne van a megismerő”.
Mi hát az objektív? Van-e olyan? Kant felel rá: az erkölcsi törvények. 
Itt kell tehát, a belső emberi tartalmak nemesedésében kell keresnünk az ember fejlődését.
Fejlődött-e a világ a XX. században? Ment-e „elébb”?
A levitézlett évszázad tele volt világháborúkkal, nyomorral, embertelenséggel, aljassággal, tervszerűen végbevitt népirtással. Elejétől a végéig.
Ha csak hazai szemmel nézzük, az is elborzasztó.
Az első világháború végén a győztes nagyhatalmak darabokra szaggatták Magyarországot. A „népek önrendelkezési joga” ürügyén több millió magyart szakítottak el az anyaországtól, tíz évszázada hazánk integráns részét képező területeket ajándékoztak csatlósaiknak légből kapott indokokra hivatkozva. Mindezt szemforgatóan üres ceremóniáktól hemzsegő „béketárgyalás” keretében, ahol a magyar küldöttség szót sem kapott. A végén még kenetteljes közhelyektől csöpögő kísérőlevelet is kaptunk elnöki aláírással.
A győztes államok aláírták a kisebbségek jogairól szóló egyezményt, de nem vették komolyan. Tüstént nekiláttak a nyomorult magyar kisebbség szlovákosításához, románosításához, szerbesítéséhez. Elképesztően erkölcstelen fortélyokkal fosztották meg a magyarokat földjeiktől, lakóhelyüktől, értékeiktől – úgymond „törvényesen”. Hivatalos történelemoktatásuk helyenként még most is „alacsonyabb rendű emberfaj” státuszban határozza meg a magyart. Állami szinten nem veszik észre, hogy ők Trianonnak éppen úgy áldozatai, mint mi. A fejlődést csírájában elfojtó, Közép-Európát nagyhatalmi játszótérré változtató „béke” nyertesei nem itt vannak. Nem is a szomszédban.
A területrabló, rossz lelkiismeret még most is torz formában működik, halljuk ezer helyről. Szinte minden héten nyilatkozik vagy művel valami sületlenséget valamelyik nacionalista paprikajancsi. Az oktalan gyűlölet nem csökken. Nekünk kell majd a konszolidációt megteremteni, türelemmel, szeretettel, de teljes határozottsággal a nagyhatalmi aljasság gerjesztette kárpát-medencei halálos légkört feloldanunk, megkönnyebbülést, együttműködést, jövendőt teremtenünk. Nem lesz könnyű, de csak nekünk sikerülhet, mert egyedül nálunk nem zavarja területi sikerélmény a tisztánlátást. 
Na, azért itthon is történt ám egy és más – az se kismiska…
Volt itt mindenféle színű terror. Beálltunk seggnyalónak mindenféle diktátorokhoz, jószerivel akihez csak lehetett. Mi se voltunk jobbak a Deákné vásznánál.
Beugrottunk a második világháborúba, a magyar érdekektől idegen célokért feláldoztunk százezreket.
Honfitársaink egy igen jelentős részét tömeges legyilkolásuk céljából, állami asszisztenciával átadtuk egy idegen hatalomnak.
Amikor aztán kimásztunk ripityára lőtt-bombázott hazánk romjai alól, csakhamar beálltunk az élenjáró, álcázott cári tanok követői közé, és maradtunk is ott – néhány mámoros napot leszámítva – a század utolsó évtizedéig.
Utóbb meg – nagyon úgy tűnik – ritka balfék módon sikerült integrálódnunk a „fejlett nyugathoz”. Ebből kifolyólag pontosan úgy nézünk ki, mint akik egy harmadik világháborút is elveszítettek. 
Akad a fejünkön vaj bőven. 
Másoknak is – de ez minket nem vigasztal.
A „demokratikus” Csehszlovákia például képes volt a koncentrációs táborokból embertelen szenvedések után éppen hazatérő zsidókat újra marhavagonokba zsúfolni, és – megint deportálni. Azt hiszik, örökre titok marad.
Tito partizánjai az SS leggonoszabb különítményeseit megszégyenítő módon gyilkolták le a Délvidék magyar lakosságának tízezreit. A velük harcoló aranyos szlovák partizánlányok magyar kisfiúkon tanultak célozni. A magyar kormány által oktalanul átadott, kiszolgáltatott Szombathelyi Ferenc tábornokot – aki amúgy a délvidéki vérengzés ügyében történetesen ártatlan volt – példásan, „modern módon” büntették: karóba húzták. Közép-Európában, a XX. század közepén. Azt hiszik, örökre titok marad.
Az Észak-Erdélybe beszabadult román Maniu-gárdák ocsmány vérengzéseit még a nem különösebben humánus szovjet hadsereg is megsokallta, lefegyverezte a bandákat, néhány tucat magából kivetkőzött tömeggyilkost felháborodott orosz tisztek lövettek agyon. A román titkosszolgálat egykori viselt dolgainak egy része ma sem ismert. Azt hiszik, örökre titok marad.
Nekünk, magyaroknak azonban el kell temetnünk az indulatokat, örökre félre kell tennünk a megtorlás vágyát. A magyar lírának a megbékélés tiszta vágyáról kell szólnia, és tennie is kell a valódi békéért. De a nemzeti egységről sem szabad soha lemondanunk. Mindez nem fából vaskarikra, „pusztán” hitelesség és igazi szemléletváltás kell hozzá. legalább ráérezhetünk, miben is áll a valódi fejlődés…
A technika, nemhogy emberi fejlődést nem hozott, segített a világ gazembereinek a gonoszságok tömegesítésében, gépesítésében.
Természetesen nem állítom, hogy a líra lenne az emberi fejlődés alapja. Még csak nem is igazán döntő tényezője. De: igaz tükre.

Folytatása következik.

2013. december 25., szerda

Szent Karácsony első napján

Szent karácsony első napján
Az ég szürke csónak,
Csupán a széltől van hideg,
Híre sincs a hónak.
—-
Az évszakok eltolódtak,
Most ál-március van,
Bezzeg szakadni fog a hó
Talán – márciusban.
—-
Fent lebegnek piszkos, szürke
Rongyai az égnek;
De valahol mégis szól a
Karácsonyi ének.
—-
Bár a szokott díszleteket
Sehol meg nem leljük,
Szent Karácsonyt tiszta szívvel,
Szépen ünnepeljük.
—-
Szent Karácsony jelzi; csak a
Tisztesség jut révbe,
Mutatja, hogy az Életnek
Nem lesz soha vége.
—-
Gondok, tűnnek, az örömök
Arcainkra ülnek;
Életet és bátorságot
Teremt ez az ünnep.
—–
Elenyészik minden kóbor
Gonoszság, meg átok,
Békébe és szeretetbe
Bújnak a családok.
—-
Lehet jövő, amíg szólhat
Karácsonyi ének,
Karácsonykor újulnak a
Szerelmek, s a népek.
Mindig lehet csodát, szépet,
Emberibbet várni,
Ha karácsonyt nem sikerül
El-profanizálni.

2013. december 24., kedd

Fekete hóesés - XXXI.

XXXI. Rész 
A gondosan kifundált terv ellenére a gaztett több rögtönzött elemet is tartalmazott. Nem tudni, mióta készültek már a gyilkosság végrehajtására, de mégis kapkodásra kényszerültek.
Részben azért, mert 1664. november 18. délutánja az utolsó olyan alkalom volt, amikor még érdemes volt gyilkolniuk. Ha Zrínyi másnap Bécsbe utazik, a megbízóknak módosítaniuk kell a terveiket, és talán komoly veszteséggel kell számolniuk.
Rögtönözniük kellett az utolsó pillanatokban is. Amikor Magliani észrevette, hogy több lovas is a nyomába szegődött, rá kellett jönnie, hogy nagyon kevés az ideje.
Amikor leugrott a lóról, már tudnia kellett, hogy legfeljebb néhány perce van. Talán már futólépésben indult oda, ahol Zrínyi feküdt, és már futtában előhúzta a fegyvert, amivel a brutális sérüléseket előidézte.
Az eszköz lehetett különleges formájú, fűrészes, vagy akár mérgezett is. Utóbbi a korban már jó évszázada tartozott az itáliai bérgyilkosok eszköztárába. Semmi sem mond ellent annak a feltételezésnek, hogy Magliani esetleg mérgezett élű fegyvert alkalmazott. A merényletet vadkantámadásnak kellett feltüntetnie, és arra kellett törekednie, hogy Zrínyi ne tudja a gyilkosait leleplezni. 
a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.” 
Ez a leírás voltaképpen Magliani jellemrajza. Pontosan következtethetünk belőle, miféle ember lehetett, aki Zrínyi Miklóssal ezt művelte.
És még valami. 
Azt gondolom, már a terv kidolgozásánál úgy döntött, maga fogja Zrínyi halálát a csáktornyai udvar és a vadásztársaság helyszínre érkező tagjainak elmesélni. Félig-meddig talán ki is alakította magában a mondandóját.
Ha azt remélte, hogy percekig nem fog a nyomába szegődni senki, csalódnia kellett. Miattuk kellett rögtönözve alakítania a mesén. Érdemes egyben megnéznünk a végeredményt:
hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,” 
Jellemrajz ez is. A tendenciája világos: Pakát a lehető leghátrányosabb helyzetbe hozni, minél hitványabbnak feltüntetni, ha bárki is gyanút fogna, Paka egyedül legyen a felelős. 
Magliani egyértelműen gyáva gazembernek tűnik.
Lehetőleg Paka üsse meg a bokáját, ha bármi nem úgy alakul, ahogy azt tervezték. Paka egzisztenciáját Magliani meséje akkor is tönkretette, ha elhitték. Az a vadász, aki a bajban a grófot cserbenhagyja, aligha maradhat állásban a csáktornyai uradalomban. A legkevesebb, ha útilaput kötnek a talpára.
Ha meg a társaság tagjai gyanút fognak, elsőnek Paka szorul. Ha felmerül a merénylet gyanúja, ő az első számú gyanúsított. Ha kínpadra vonják, aligha tagad, nyilván rávall a cinkosára. Hogy Magliani erre is felkészült, kitetszik a meséjéből. Merthogy eleve olyan színben tünteti fel a vadászt, mint akinek egy szavát sem szabad elhinni. Ha Paka Magliani-ra vallana, azonnal kész a magyarázat: rágalmazza őt a hitvány szolga, mert szemtanúja volt a gyalázatosságainak. Ha minden kötél szakad, Pakát kivégzik, de ő, Magliani elviszi szárazon.
Akad azért Magliani terveiben hiba és kockázat, nem is kevés.
Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”  
A mesében igen sok nehezen védhető elem van, a gyilkosnak igen jó idegzete lehetett. Szinte bármelyik mellékmondat magában hordozta számára a bukás veszélyét.
Érdemes részleteiben is újra górcső alá venni:
Majláni így beszélte:” 
Nagyon fontos mondat: Bethlen nagy nyomatékkal jelzi, hogy a most következő információk nem tőle számítanak, a bennük előadottaknak ő nem volt szemtanúja, felelősséget érte nem vállal.  Mindezeket Magliani „beszélte”.
Ne feledjük: Bethlen Miklós igen hosszú idővel a történtek után írta az Önéletírást, ráadásul császári börtönben. Mivel a történtek idején nagyon fiatal volt, ráadásul Zrínyi halála az ő pályafutásában is markáns fordulópontot jelentett, jogosan tételezhetjük fel, hogy részletekbe menően emlékszik a történtekre. Közben annyi idő telt el, hogy a következményeket teljes szélességben láthatja át.
Három évvel Zrínyi halála után Bethlen Miklós a Wesselényi-féle összeesküvés vezetőinek követeként Krétán találkozott Köprülü Ahmed Fazil pasa nagyvezírrel. Vajon szóba került Zrínyi Miklós halála? Talán igen, hiszen Bethlen egyebek között Zrínyi öccsének, Péternek az üzenetét is vitte. A törökök külön örültek, hogy „Zerinoglu” a szultán alattvalójának ajánlkozik.
A felajánlást a nagyvezír egyébként jelentős részben a vasvári békére hivatkozva utasította el. Ez főleg azért érdekes, mert hasonló helyzetben a török még béke idején sem szokta magát megtartóztatni a császár ellen fellázadó magyarok támogatásában. Később sem. Vajon most miért nem? Talán felmérte az összeesküvés reménytelenségét, dilettáns jellegét?
Hivatkozott persze az éppen zajló kandiai háborúra is, de abban – a korábbi nagyon súlyos évekkel ellentétben – már győzelemre állt. 1663-64-ben azonban a kandiai háború nehéz hadihelyzete sem akadályozta meg a nagyarányú magyarországi támadást…
Roppant érdekes…
Lehet persze egyéb oka is: a szentgotthárdi csata. Köprülü Ahmed talán volt annyira okos, hogy a csúfos vereség után nem óhajtotta még egyszer összemérni fegyvereit a győztesekkel.
Nem hiszek abban, hogy a szentgotthárdi csata tapasztalatai visszatartották volna a törököt a magyarországi hódításoktól. Egyrészt azért nem, mert a török társadalom a vasvári békét győzelemként élte meg, ezer újabb magyar falu került a fennhatósága alá, évekig hangos volt az ország a megint hódító török brutalitásáról áradó panaszoktól. Nem úgy festett, mintha az oszmánok Szentgotthárd alatt megszeppentek volna.
Talán a vezérkar mégis? Talán levonták a vesztett ütközet harcászati és hadműveleti tanulságait? Rádöbbentek volna, hogy jóvátehetetlen lemaradásban vannak az európai hadviseléshez képest?
Nem hinném.
Ha a török birodalom katonai irányítói levonják a szükséges következtetéseket, aligha fordulhatott volna elő, hogy tizenkilenc év múlva a Köprülü Ahmed vezérkarához tartozó Kara Musztafa a lényegében változatlan szervezésű, kiképzésű és felszereltségű török főerőkkel egyenesen Bécset támadja meg.
A török nem támogatta az összeesküvőket – viszont beárulta őket Bécsben. Formailag persze korrupt hivatalnokok indiszkréciója történt, de ebben is lehet számítás. Panajotti dragomán (főtolmács) tudatta az összeesküvést az osztrák követséggel.
Köprülü Ahmed pasa közvetlenül és közvetetten is ártatlan lehetett a horvát bán halálában, de nem lehetetlen, hogy előre tudott a merényletről. A jelek szerint a vasvári békében kifejezetten érdekelt lehetett.
Lehetetlen, hogy a szemtanú Bethlennel ne meséltette volna el magának, mi is történt a kursaneci erdőben 1664. november 18-án.
Vajon Bethlen hogy’ mesélte el neki?
Zrínyi halálától kezdve az Önéletírás papírra vetéséig Bethlen Miklós valószínűleg több száz alkalommal mesélte el a gyászos novemberi nap történetét. Olyan sokszor, hogy – mint az a gyakorlott mesemondóknál óhatatlanul bekövetkezik – nyilván kialakult a fejében egyfajta sztenderd változat, amelyet bármikor el tudott mondani újra és újra.
Bethlen Miklós fiatal korában rossz diplomata volt, túlságosan sokat fecsegett. Emiatt bőven volt kellemetlensége. Az eltelt évek alatt azonban fejlődnie kellett, lassan – többnyire saját kárán – rá kellett döbbennie, mikor mit mondhat el és mit nem.
Zrínyi halála volt Bethlen ifjúkorának egyik meghatározó, az egyik leginkább érdeklődésre számot tartó élménye. Nyilván igen sok helyen kellett elmesélnie. A hallgatóságban pedig itt is, ott is ülhettek megbízhatatlan, vagy veszedelmes emberek.
Talán éppen a nagyvezír előtti eset lehetett Bethlen számára az egyik legnagyobb tanulság. Nem lehet ugyanúgy elmesélni a történetet akárhol.
Vagy mégis?
Bethlennek meg kellett értenie, hogy veszélyben van. Kialakított hát Zrínyi haláláról egy olyan rendkívül tömör változatot, amelyben csak igazat mondott, aki akarta, értette, de amelyet senki soha fel nem használhatott Bethlen ellen. Mire Önéletírásához fogott, már évtizedek óta mesélhette ezt a változatot. Úgy gondolom, Önéletírásába is ez a változat került. Évtizedek óta letisztult, kiforrott, tömör szöveg.
Majláni így beszélte:”
Egy élőszóban előadott szövegben ez talán még furcsának is tűnhet, de Bethlennek ragaszkodnia kellett hozzá. A következőkért nem áll jót.
hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe” 
Szédületes marhaság. Miféle disznó miféle vérén mentek be, és hol? Hová? Magliani lóháton ment az erdőbe, ahol semmiféle disznó vére nem lehetett, hiszen a jól szervezett vadászat résztvevői már régen észlelték volna.
De azért nem véletlen ám ez a kitétel sem. Magliani talán szándékosan akart elhelyezni egy nyelvbotlást? Nemigen. Nagyon is számító.
A szöveg esetleg valóban „mérgezett”, de ez korántsem biztos. Három lehetőség valamelyikével számolhatunk:
  1. Fordítási malőr
  2. Magliani szándékos álnaivitása
  3. Döbbenetes elszólás
Vegyük szemügyre mindet!
Fordítási malőr? 
Könnyen előfordulhat. A mesét Magliani eredetileg olasz vagy német nyelven mondhatta el. Semmiképpen sem horvátul, mert azt Paka is értette volna. Talán azt is, ha magyarul mondja. Bethlen tehát olaszul vagy németül hallotta, és feltehetőleg a pályafutása során minden általa ismert nyelven tovább is adta.
Az eredeti mesében talán az állt, hogy „a sűrűbe”, ezt Bethlen könnyen félrefordíthatta: „az erdőbe”. Utána már így adta tovább.
De ebben az esetben sem lehet felmenteni Maglianit.
A gyilkos ugyanis ebben az esetben azt állítja, hogy magától rátalált arra a csapásra, ahol Paka és Zrínyi a sűrűbe hatoltak, és a vadkan vérét követve jutott el a bán halálának helyszínére. Mindezt ravasz félmondatban akarja a tudomásunkra hozni.
De ez sem stimmel.
Magliani nem kevesebbet állít ebben az esetben, mint azt, hogy a számára alapvetően ismeretlen helyszínen pillanatok alatt megtalálta a helyet, ahol a sebesült vadkan vérnyomot hagyott maga után. Honnan származott a helyismerete? Elvileg fogalma sem volt, hová is kellene mennie. 
A mese további részében – mint látni fogjuk – megpróbálja az eseményeket olyan színben feltüntetni, mintha az őt üldöző lovasokkal együtt érkezett volna Zrínyi Miklós halálának helyszínére. A továbbiakban azonban ez valótlanságnak bizonyul.
Magliani szándékos álnaivitása? 
Így is értelmezhetjük, bár nagy átfedéseket mutat az előzőekkel.
Ebben az esetben Magliani megpróbálja eljátszani a tapasztalatlan és naiv idegent. Úgy tesz, mint aki azt tételezi fel, hogy Paka és Zrínyi a kan vérnyomán indultak a sűrűbe, velünk pedig azt próbálja elhitetni, hogy maga véletlenül, illetve az előtte járók lépteire fülelve talált rá a megfelelő csapásra. Ha valaki firtatná a vérnyomokat, ő azokat természetesen nem látta, csak „feltételezte”.
Elszólás? 
Ez is lehet, viszont ebben az esetben kissé más volt a gyilkosság forgatókönyve. 
Ha Magliani tüstént „a disznó vérin” indulhatott a sűrűbe, akkor eleve tudnia kellett, hogy hová kell mennie, hol kell keresnie Pakát és Zrínyit. 
Miben áll az elszólás? 
Magliani ebben az esetben nyílegyenesen a kiszemelt helyszínre lovagolt, és még az is elképzelhető, hogy előbb érkezett oda, mint a tettestársa és az áldozat. Ehhez elég volt, ha egy perccel hamarabb érkezik, mint azok. Megbújt a sűrűben, megvárta, amíg Paka előre engedi Zrínyi grófot, és maga lőtte le a bánt. Ebben az esetben egyedül őt kellene gyilkosnak tekintenünk, míg Paka lenne a bűnsegéd.
Elvileg fennáll ez a lehetőség, de sokkal valószínűbb, hogy a gyilkosságot Paka és Magliani együtt követték el. Ha meg mégse, az urát aljas módon lépre csaló Paka nem kevésbé gyilkos gazember, mint a tett tényleges végrehajtója, Magliani.
Van néhány körülmény, ami az elszólás lehetőségére, illetve Magliani egyedüli gyilkos mivoltára utal. Három ilyen is akad:
v     Magliani nyegle és lekicsinylő viselkedése Pakával szemben. A bűnsegédet másodrangúnak tekinti, és minden módon igyekszik rátestálni a teljes felelősséget. Ezt értelmezhetjük úgy, hogy a gyilkos nem tekinti magával egyenrangú tettestársnak a bűnsegédet. Az is lehet azonban, hogy Magliani egyszerűen visszaélt Paka nyelvtudásának hiányával.
v     A tény, hogy Magliani valóban hamarabb érkezett a helyszínre, mint az üldözői, ha ezt leplezni is szerette volna.
v     A Magliani által említett egyetlen lövés. A mesében azt állítja, hogy „hozzálőtt” a disznóhoz. Lehetséges, hogy valóban csak ez az egy lövés esett, Magliani lőtte le Zrínyi Miklóst, Paka pedig el sem sütötte a fegyverét.
Ebben az esetben Paka klasszikus értelemben véve: bűnsegéd.

Folytatása következik.

2013. december 23., hétfő

Áldott, békés karácsonyt!

Szent Karácsony szelíd fénye
Lelkeink felett lebeg;
A világon
Mindannyian
Lehetünk
Jobb emberek.
—–
Fényes kicsi fenyőfáját
Ülje körül a család,
Boldogságban töltsék el
A szép,
Sejtelmes éjszakát.
—–
 Betlehemi istállóban
Kis jászolban: kisgyerek;
Még van Élet,
Mind lehetünk
Még sokkal jobb
Emberek.
—–
Csillagszórók fényszikrája
Hozzon kedvet,
Örömet,
Isten adjon Mindenkinek
Szebb,
Boldogabb
Életet!
—-
A Karácsony meleg dunna;
Lélek pihen meg alatta.
—–
Holdfény játszik havas ágon,
Életet hoz a Karácsony.
—–
Elhamvadt tűz újra éghet,
A Szeretet utolérhet.
—-
Isten ma örömhöz vezet,
Csak nyújtanod kell a  kezed.

Minden embernek,
Magyarnak,
Aki szépet, s jót akarnak;
Örömet hozzon karácsony!
—-
Melengető,
Puha bársony;
Áldott,
Békés
Szent karácsony.
—-
Csillámlanak
Tavak,
Hegyek;
Mért ne legyünk jobb emberek?

 Legyen áldott karácsonyuk,
Akik szépet, jót akarnak,
Minden
Embernek.
Magyarnak.
—-
Fényes rés
Erőszak-rácson;
Jöjj el,
Szent Világkarácsony!
—-
 Ne legyen több fegyverkezés,
Ragály, éhínség, csata,
Járja át a nagyvilágot
A fenyőfa illata.
—-
 Tegye jobbá lelkeinket
Karácsonyi szeretet,
Bocsássunk meg múltat,
Jelent,
Ezennel
 Mindenkinek.
—–
Lehetünk még,
Mindannyian,
Lehetünk jobb emberek!

Áldott,
Békés,
Szép karácsonyt
Kívánok
Mindenkinek!