A Nemzet soha nem évül;
Napról napra újjáépül.
Napról napra valami más,
De - állandó identitás.
Nincs egyedül üdvözítő,
Könnyen hitelesíthető
Dogma jelölte "haladás",
Hanem számos identitás.
Nincs szabott üdvösségmenet;
Annyi út van, ahány nemzet.
Se előny, se lemaradás;
Sok nemzet -
Nagy erőforrás.
A Nemzet soha nem évül;
Napról napra újjáépül.
Talán minden Titok bennünk,
Éppen úgy, ahogy
Felettünk.
Nem a csillag-miriádok
Vigyázzák az
Igazságot,
Hanem a tömérdek
Lélek;
Bennünk ünnepel az
Élet.
Az Élet
A Lét Királya;
Az anyag az ő szolgája.
Talán minden válasz bennünk,
Éppen úgy, ahogy
Felettünk.
Áprilisi boszorkányok
Táncolnak a szélben,
Mindent megváltoztathatnak
Azon hevenyében.
Szakadó esőből napfény,
A levegő robban,
Aztán hirtelen oly hideg,
Hogy a fogunk koccan.
Egy szál ing sok. Utána meg
A kabát sem állja;
Tél és tavasz, múlt és jelen
Egymást harapdálja.
Ha valami még el nem dőlt,
Van április-érzet,
Még dönthetünk. Akárhogyan
Tolakszik a végzet.
Jövő pislákol valahol
A végtelen éjben;
Áprilisi boszorkányok
Táncolnak a szélben.
Egykori Turul nemzetség...
Amíg éltek, nem nevezték
Őket Árpád-háznak soha;
Ez már az utókor sara.
Igazából azt sem tudjuk,
Árpád volt-e az ősapjuk.
Nem világos a tényállás.
Volt egy fejedelemváltás,
Fajsz elment a süllyesztőbe,
Taksony lépett a helyébe...
Egykori Turul-nemzetség;
Fel, vagy újjáépítették
Kárpát-medence országát,
A magyarok királyságát.
Mi volt a neve valaha?
Pannónia?
Hungária?
Turkok voltak, vagy hungárok?
A néma idő-hullámok
Sora vallani nem akar.
Mikor lett a nevük magyar?
Mikor jött és vajon kié
A Patrona Hungariae?
Egykori Turul-nemzetség...
Régi, reményteljes esték
Korszaka Dunán túl, s innen...
De más volt még akkor minden!
Szép korszak.
Volt benne erő...
Távlatosnak tűnt a jövő.
Más korban,
Más igazságban;
Sokkal őszintébb világban
Isten irgalmát keresték;
Egykori Turul-nemzetség...
Furcsa áprilisi hideg;
Köhögnek a szürke egek,
S közelmúltból lő ránk lázat
A gonosz huszadik század,
Rajtunk ocsmány öröksége,
Talán soha nem lesz vége.
Isten áldott népe helyett
Ősmajom-utód seregek,
Tartós erkölcsi deficit,
Világháborúk, drog, profit,
Bolsevizmus fegyver, gender;
Tán majommá lesz az ember...
Zsarnokság ezer fajtája
Vörös ülepét riszálja,
Hogy több szavazata legyen,
S utána jövendőt egyen.
Evolúció-dal játszik
Ősembertől a dollárig,
Rossz média üvölti szét
A napi fekete misét,
Erkölcspótló hübrisz lázad;
Érlelődik a gyalázat...
Száz gyilkos doktrína terem;
Meddig zuhanunk, Istenem?
Furcsa áprilisi hideg,
Az égen vén Nap didereg,
S belepi a jelen-házat
A gonosz huszadik század.
Meg kéne már szabadulni,
Tőle...
El kéne indulni
Végre igazán előre...
Nem "haladásba" -
Jövőbe.
Az Idő még nekünk pereg;
Furcsa áprilisi hideg.
Nem létezik szent háború,
Nem is volt,
De nem is lesz soha;
Hazug minden véres doktrína.
Isten békére teremtett,
Barátságot akar,
Rendet,
Munkát,
Örömet,
Szerelmet;
Nem fegyvert,
Békét,
Kegyelmet.
Létösszegző áprilisban
Keserű a só,
Hol árnyékban van harminc fok,
Hol szakad a hó.
Az Isten is létösszegez
Ilyenkor talán,
Mi lett volna, ha az ember,
Fenn marad a fán?
Más kérdés, hogy ott sose volt,
A többi talány...
Nagyobb ostobaságot is
Mond a tudomány.
Létösszegző áprilisban
Megalvad a vér,
Régi korok hangulata
Újra visszatér.
A lét velem hatvankettő
Óta enyeleg,
A hatvanas évtizedben
Voltam kisgyerek.
Sok nagy tél volt. Szüleimen
Kopott nagykabát,
Én még láttam gémeskutat,
Meg földes szobát.
Nyaranta nagy kánikula,
Meg sok zivatar,
Hogyha esett, sáros volt a
Baromfiudvar.
Szabadban játszó kölyökre
Jó sok kosz ragad,
Míg lelkesen építi a
Homokvárakat...
Létösszegző áprilisban
Mindig munka vár,
Az élet iskolájában
Isten a tanár.
Vörös zászlók, Lenin-szobrok,
Szigorú világ,
A hetvenes évtizedben
Voltam kisdiák.
Kicsi az iskola, de van
Temérdek gyerek,
Délelőttös-délutános
Rend szerint megyek.
Irkafirka-tömkeleg a
Szúette padon,
Néha-néha elcsattan egy
Tanári pofon.
Piros nyakkendős úttörő
Volt minden gyerek;
Így-úgy a felszabadító
Szovjet hadsereg..
Létösszegző áprilisban
Friss a levegő,
Nyolcvan júniusban voltam
Érettségiző.
Létösszegző áprilisban
Minden múlt rokon,
Ha az ember már két éve
Túl a hatvanon.
Létösszegző áprilisban
Vénül az idő,
Addig élünk tovább, amíg
Számít a jövő.
Minden kor más külsővel, de
Régi kaptafán..
Az Isten is létösszegez
Ilyenkor talán.
Minden korszak lehet szép, vagy
Véres-ótvaros,
Egyedül az Erkölcs, ami
Nem viszonylagos.
Létösszegző áprilisban
Újra szentelünk,
Jobb emberek leszünk, hogyha
Jobban szeretünk.
Mindent tudnak a hülyék!
Számukra nem lehet titok,
Se a Kezdet,
Se a vég...
Mindent tudnak a hülyék!
Mindig tudnak,
Mindent tudnak,
Mindenkinél jobban tudnak,
Mindenkinél mindig jobban,
Szegények...
Sose lesznek
Se Bölcsek,
Se Szerények...
Mindent tudnak a hülyék!
Mindig tudnak,
Mindent tudnak,
Mindenkinél jobban tudnak,
Bőszen kinyilatkoztatnak,
Imponálnak önmaguknak
Szegények...
A többiek tapasztalnak,
Tanulnak a sírig...
Csak a hülyék tudnak mindent
Mindig...
Egykori hungár köznépek
Csöndes szerénységben éltek
Hosszú történelmi éjben,
Itt, a Kárpát-medencében.
Éltek,
Vetettek,
Arattak;
Észrevétlenek maradtak.
Nevet mindig mások kaptak,
Akik aztán beolvadtak,
Maguk is köznéppé lettek,
Éltek,
Arattak,
Szerettek.
Egykori hungár köznépek;
Őket a modern régészet
Nem ismerte, nem kereste,
S amikor mégis meglelte,
Hamis mértékekkel mérte,
Mindig olyasminek vélte,
Amit politika súgott,
Meg a rossz doktrína búgott.
Így lettek hungárok helyett
A "hatalmas szláv tömegek".
Egykori hungár köznépek;
Szűnőben a régi érdek.
Oszlik a vastag ködlepel,
Ők innen sose futnak el,
Hiszen mindig is itt éltek,
Mindig magyarul beszéltek,
Éltek,
Dolgoztak,
Szerettek;
Végre -
Magyarokká lettek.
Kárpátok főnixmadara
Eddig nem adta fel soha.
Hallgatag idő rejti el,
Hogy először mikor szállt fel
Kárpát-medence egére
Hallgat a múlt sötét mélye.
Rézkor?
Bronzkor?
Idő suhan...
Hogy magyar szó mióta van
Kárpátok hegyei alatt;
Tán örökre titok marad.
Kárpátok főnixmadara
Sosem a múltat siratja.
Kárpátok jege csikorog;
Voltak sötét évszázadok,
Vihar, vércsöppek a havon,
Nyegle idegen uralom,
Rabló és hódító hadak,
Mind azt képzelte, itt marad.
Kárpátok főnixmadara;
Sokkal régibb ez a Haza,
Mint arra gondolni merünk.
Mindig is itt volt a helyünk.
A jelen szemét befogják
Mesterkélt uráli dogmák,
De az Idő könyörtelen,
S túllép beteg nézeteken.
Minden itt volt,
Innen ered,
Múlt volt,
Jövő is itt lehet.
Kárpátok főnixmadara
Nem fogja feladni soha.
Valamikor régen,
Csillag volt az égen,
De más csillag,
Régi csillag,
Régi csillagzat volt akkor,
Nagyon-nagyon régen.
Egy hajdani életünkben
Talán még a fát se láttuk
A zöldellő ágtól,
Nem tudtunk egymásról,
Éltünk,
Láttunk,
Tapasztaltunk;
De talán mégsem hallottunk
Még a Boldogságról.
Holdak mosolyogtak,
Napok izmosodtak,
Néha fogytak az emberek,
Néha sokasodtak.
Valamikor régen,
Csillag volt az égen,
De más csillag,
Régi csillag,
Régi csillagzat volt akkor,
Nagyon-nagyon régen.
Másik régi életünkben,
Talán egymást láttuk,
De hiába,
Mert akkor még önmagunkat
Sem mindig találtuk.
Fellegek lebegtek,
Fecskék csicseregtek;
Felelősség a titka a
Boldog
Életeknek.
Valamikor régen,
Csillag volt az égen,
De más csillag,
Régi csillag,
Régi csillagzat volt akkor,
Nagyon-nagyon régen.
Újabb régi életünkben
Tán rokonok voltunk;
Találkozhattunk, de akkor
Még más dalt dúdoltunk.
Dadogtak az álmok,
Mélyültek az árkok;
Mélyre süllyedtek a régi
Szomorú világok.
Valamikor régen,
Csillag volt az égen,
De más csillag,
Régi csillag,
Régi csillagzat volt akkor,
Nagyon-nagyon régen.
Újabb régi életünkben
Felfedeztük végre,
Hogy egyszer majd együtt kéne
Felnéznünk az égre.
Újabb életünkben
Itt vagyunk egymásnak,
Örülünk közös életnek,
Szépnek,
Jónak,
Gyermeknek,
Csóknak és
Kicsi háznak.
Mostani korban is
Csillag jár az égen,
De más csillag,
Újabb csillag,
Új csillagzat más, mint egykor
Nagyon-nagyon régen.
Reggelek,
Percek,
Pillanatok..
Tavasz ragyog,
Álmos világ hebeg-habog;
Az idő hol fut, hol meg andalog,
Vágyak szárnyalnak,
Csak a politika kullog gyalog;
Múlt komorlik,
Jelen dadog,
Friss jövő andalog;
A Szerelem soha el nem párolog.
Reggelek,
Percek,
Pillanatok..
A Lét vacog,
Az Élet mosolyog;
A vén hajléktalan végzet morog;
Gyomra korog,
Az anyagelv részegen tántorog,
A ha a hit imbolyog,
A szkepszis vicsorog,
S örök sírjából elősompolyog.
Reggelek,
Percek,
Pillanatok..
Bennünk-felettünk Isten mosolyog;
Élek,
Hiszek,
Szeretek,
Akarok;
Köszönöm, hogy
A férjed vagyok!
Hatvanas éveim élem;
Mellettem
A Feleségem.
Még jóval a Styxen innen;
Még van jövőm,
Van mit vinnem.
Még van jövőm,
Van mit vinnem,
Még velem ballag az Isten.
Van aranyos
Feleségem;
Hatvanas éveim élem.
A hülyeség prófétái
Szabadok lehetnek,
Tökkelütött szektáikba
Most is térítgetnek.
Világpolitika rétjén
Számos birka béget,
Szorgoskodva terjesztgetik
A szent hülyeséget.
Minden hülyeségnek pedig
Az ám a törvénye,
Hogy még nagyobb hülyeség lesz
A következménye.
A hülyeség prófétái
Tornádót kavarnak,
Miért legyen béke, ha ők
Háborút akarnak?
A hülyeség jó pár ezer
Prófétája béget;
Miért legyen normális a
Hétköznapi élet?
A hülyeség prófétái -
Váltig kiabálván -
Sose veszik észre, hogy csak
Göröngyök a pályán.
Modern korban nem ingyen szól
A próféták szája,
Mindig, mindenkor a pénz a
Hülyeség királya.
Ha az emberek lelkében
Felelősség éled;
A hülyeség birkahada
Mindhiába béget.
Atlantiszi álmok háza
Idő felszíne alatt;
Ami szép álmot teremtünk,
Mindörökre megmarad.
Atlantiszi álmok háza;
Bár hatalmas az Idő,
A régen letépett Remény
Minden nyáron újra nő.
Atlantiszi álmok háza;
Minden csak emlék marad -
Csupán bennünk gyarapodhat
A megszentelt Pillanat.
Jó késő este
Hozzád hazajönni;
Örülni, ahogy egyre fogy az út,
Aztán Rád nyitni a kicsi kaput,
Hallani, hogy a két kutya fogad,
S megpillantani
A Mosolyodat.
Fejünk fölött
Ezer csillag pörög...
Amíg hazavársz,
Mindig
Megjövök.
Se pénz, se posztó-világban,
Étlen-szomjan, mégis bátran,
Düledező várfalakon,
Vagy portyán, zsákmányolt lovon,
Kocka lapján, szablya élén,
Mindig nemzethalál szélén,
Mindig kevés zsoldban-becsben,
Mindig túlerővel szemben,
Halál-szomszédságban éltek
A néhai jó vitézek.
Tragikus, pusztuló idő,
Mindenütt oszmán túlerő,
Jelen, jövő csak ravatal,
Ország közepén védvonal,
Lehet ostrom alatt a vár,
Sose menti fel a király.
Pusztuló hazáért,
Vagy csak önmagáért
Mégis harcol a végvári,
Csonka haza katonái
Feltartóztatják a világ
Akkor legerősebb hadát,
Pasa, nagyvezér, aga bég;
Területrabló csőcselék
Ölve, pusztítva, zabrálva
Tolakodott a hazánkba,
S végül az oszmán áradat
Pannóniában elakadt...
Európát el nem érte,
Nagyon megfizettünk érte.
Ők maradtak,
Pusztultunk mi...
Azóta sem hevertük ki.
Ilyen korszak volt.
A Jövő
Szablya élén bukkant elő...
Néhai magyar vitézek,
Többet harcoltak, mint éltek...
Szemben szultánnal, pasával,
Szemben profán logikával,
Anyagias gyávasággal,
Érdekkel, hazátlansággal...
Köszönjük, hogy maradtatok,
Köszönjük, hogy harcoltatok!
Hogy nem menekültetek el,
Hogy sohasem adtátok fel!
Miattatok van itt
Élet,
Néhai magyar vitézek!
A jó vers sosem alkuszik,
Pénzért, díjért nem hazudik.
A harc elől el nem farol,
Túlerőnek nem udvarol.
Kánonokra semmit sem ad,
Mindig öntörvényű marad.
Nem kuncsorog, nem intrikál,
Hivatalszolgának nem áll.
Szamárlétrára nem oson,
Szirénhangra vállat se von.
A gyöngére rá nem tapos,
Sohasem lesz kétkulacsos.
Rébuszokba nem menekül,
Helytáll, legfeljebb egyedül.
Távoli zuhatag hangja,
Mint ős templomok harangja
Száll az időfolyam felett;
Akik éltek, figyeljetek!
Egyre több a baljós fodor,
S a gyorsuló idő sodor.
Még ragyognak fenn a Holdak;
Élnek a holnapi holtak.
Most kell váltani más ágra,
Jövendőre,
Biztonságra.
Még makacs remények várnak;
Vannak biztonságos ágak,
De fülét hegyezi a baj,
Egyre közelebb a robaj.
Tökfilkó kormányos-sereg
Helyett jöjjenek
Emberek.
Holt jövendő baljós ágán,
Mint újjászületett sárkány,
Világvégi alkonyatban
Hallatszik mind hangosabban,
Mint sötét templom harangja;
Távoli zuhatag hangja.
Tavasz derekán
Sok levél a fán,
Verőfényes szép napok
Jönnek
Egymás után.
Tavasz derekán
Napos délután
Istennek tán egy évezred
Pillanat csupán.
Tavasz derekán
Árnyék a szitán;
Ami csak látszólag múlt el
Visszatér talán.
Tavasz derekán
A Lét udvarán;
Egyszer megvénül az összes
Fiatal titán.
Tavasz derekán
Hosszú tél után
Elégedetten néz Isten
Ki az ablakán.
Tavasz derekán,
Isten Tavaszán;
Várakozunk boldogan a
Jövő teraszán.
Az ész csak az anyag foglya,
Matéria kezét fogja.
Isten lényegét nem érti,
Sohasem fogja felérni,
Mert isten és a ráció
Két egész más dimenzió.
Amaz a
Nagy Határtalan,
Emez meg anyagban fogan.
Eszemmel a Földön élek,
Létezésem meg -
A Lélek.
A Lelkünket Isten fogja,
Az ész meg az anyag foglya.
Tavasz-tervek gyermekhada,
Szép, pirospozsgás csapat;
Viháncol ünneplő ruhás,
Kivirágzott fák alatt.
A lelkünkből bújnak elő,
Mint a friss Remény-sereg;
Lehet álmodni,
Lesz Jövő,
Újra itt a Kikelet!
Háborút bégetnének a birkák,
Világégés tüzét visszasírnák.
Kis szikrából így is túl nagy tűz lett,
De a mindenható fegyverüzlet
Növelné a profitját rogyásig,
Harcolna az utolsó ukránig.
Birka-agyban bűzölög az eszme,
Azt képzeli, nem a pénze veszne,
Szegény emberek halnának rendre,
S ő maradna biztonságban, messze...
Civilizációnk vesztét írnák;
Háborút bégetnének a birkák.
Ha pisztollyal lősz a múltra,
Ágyúval lő a jövő;
Elbánik a túlerővel
Fegyver nélkül
Az Idő.
Ha puskával lősz,
A jövő
Neked ágyúval felel,
Profán őrültség Istennel
Mindhiába felesel.
Ha drónokkal lősz,
Úgy se lesz,
Globális pénzuralom;
A végén majd
Toprongyosan
Kuporogsz a romokon.
Elfeledett hadvezérek
Pantheona lett a múlt;
Nemzet-emlékezetünkből
Számos régi hős kihullt.
Voltak a török időknek
Régi, híres hősei,
De nevüket ma már csak a
Hadtörténet ismeri.
Ilyen hős volt Thelekessy,
A jó "Imre kapitány",
Ha ő volt a vezér, végül
Mindig futott a pogány.
Nehéz idők jártak akkor,
Télen-nyáron folyt a vér,
Akkor lett "Imre kapitány"
Közlegényből hadvezér.
Mohácsnál még nem volt egyéb,
Mint közönséges huszár,
Ország vesztét látta ott a
Nyárutói napsugár.
Túlélte a csatát. Aztán
Véres évek jöttek el,
Thelekessy Imre huszár
Hol itt, hol ott menetel.
Két rossz király közül vajon
Hova állsz? Na meg ne bánd!
Thelekessy úgy gondolta,
Két rossz közül: Ferdinánd.
Csóró király volt Ferdinánd,
Ideges, kedélybeteg;
A munkatársait mindig
Rosszul választotta meg.
Ha nagy ritkán nagyobb hadat
Összegyűjteni tudott,
Élére mindig külföldi
Idiótát állított.
Török portyák. Keselyűhad
A vérző ország felett;
Thelekessynek nem jutott,
Csak mindig apró sereg.
Nyomasztó a török fölény,
Mindenütt kudarc terem,
Szinte csak Imre kapitányt
Kíséri a győzelem.
Néha akadt egy vár, ami
Helytállt dicsőségesen,
Nyílt mezőn törököt nem vert
Rajta kívül senki sem.
Találékonysága mindig
Új ötlettel jön elő,
Ezért veszít csatát mindig
Ellene a túlerő.
Ha magyar is volt ellene,
Üldözni sose akart,
Imre kapitány úgy vélte,
Kímélni kell a magyart.
Ha folyóparton ijedten
Hőkölt hátra a hada,
Öregen is nekiindult,
Akkor átkel egymaga!
Ha komoly hadak élére
Állítja egy nagy király,
Mi mindent tehetett volna
A jó "Imre kapitány"...
Habsburg-halogatás, magyar
Rendi tehetetlenség;
Magyarország hányódik, mint
Kutyák közt a kolbászvég.
Se erő nem volt, se hozzá
Tisztességes akarat,
Thelekessy számára csak
A kisháború marad.
Ha elbírta volna akkor
Hazánk ügyét valaki,
Lehetett volna belőle
Kinizsi vagy Hunyadi...
Olyan lett, mint sok kortársa,
Számos névtelen alak;
Részük van benne, hogy Hazánk
Végül mégis megmaradt.
Dolgukat tették. Ami pedig
Hírnevüket illeti,
Volt akkor, de az utókor
Nevüket sem ismeri...
Hat gyönyörű piros tulipán
Nyílt ki a kertünkben a tél után.
Tavaly csak egyvolt,
Előtte egy se;
Gyönyörűek, mint a legszebb mese.
Nem szedünk le egyet se,
Hadd éljen,
Hadd virágozzék
Örömben, Békében.
Hogy minden gond, baj, hideg tél után
Kinyílhasson majd még több
Tulipán.
Rég elmúlt húsvéti napok;
Élveztem, hogy gyerek vagyok.
Finom húsvéti reggeli;
Én vittem megszenteltetni.
Kertben ajándékkeresés,
Utána meghitt étkezés.
Az egy szem tévécsatorna
Kedvenc filmjeinket adta.
Ajándékok, pazar kaják,
Együtt ünnepelt a család...
Ezt a húsvétot szerettem,
De soha meg nem értettem...
Rég elmúlt húsvéti napok;
Élveztem, hogy gyerek vagyok.
Nagyszombati napsütésben
Fürödnek a fák,
Mézes illatot áraszt a
Temérdek virág.
A hosszú tél elmúltával
Kellemes idő,
Madárcsicsergéssel telik
Meg a levegő.
Ma sem lett tökéletesebb
Még a nagyvilág;
Nagyszombati napsütésben
Fürödnek a fák.
Nagypénteken,
A megváltott világban
Tavasz ragyog,
Vidáman zsong az Élet,
S virágba borult gyümölcsfák alatt
Az ártatlan kicsi Jövő szalad...
Nagypénteken,
A megváltott világban
Másutt fegyver dörög,
Meg tankok égnek,
Sötét füst rajzol zord arcot az égnek,
Az élet annyi, mint egy szalmaszál,
S a toprongyos kis Jövő sírdogál...
Nagypénteken,
A megváltott világban
Pénz tornyosul az államok fölé,
Virtuális önmagát fitogtatja,
Alattomos média támogatja,
S a kifutón kifestve jön elő
A lompos, hermafrodita jövő...
Nagypénteken,
A megváltott világban
Helyenként akut megváltáshiány van...
Bár meg van váltva a világ,
De külön-külön magunk,
Talán mégsem vagyunk.
Kis körben
Napról napra,
Ünnepre,
Hétköznapra
Nekünk kell
Magunkat
Megváltanunk.
Szabad akarattal
Felnőttekké lettünk,
Értünk cselekszik az Isten,
De nem helyettünk.
Nagypénteken,
A megváltott világban
Hallgat a hit,
A butaság okít;
De még mindig mindent
Újraszentel
A Hit.
A megváltott világot
Isten megáldja,
De a maga körében
Minden tisztességes ember
Munkájával,
Szeretetével
Percről percre
Napról napra
Újra és újra
Megáldja.
Nagypénteken,
A megváltott világban
Tavasz ragyog,
Vidáman zsong az Élet,
S virágba borult gyümölcsfák alatt
Az ártatlan kicsi Jövő szalad...
Újra Budapesten voltam;
Jóbaráttal találkoztam.
Napfény volt a Keletinél,
De nagyon süvöltött a szél.
Száz ötlet, terv jövőt festett;
Szépnek láttam Budapestet.
Míg két magyar összehajolt,
Az idő csöndben araszolt.
Némi jövőt hazahoztam;
Újra Budapesten voltam.
Atlantisz általunk üzen
A zajló idő-tengeren.
Jövő csak erkölcstől lehet;
Emberség mindenekfelett.
Nem visz oda profit-bálvány,
Sem a kiherélt szivárvány.
Atlantisz általunk üzen,
Bennünk a Ritmus, az Ütem.
Üzen annak, aki kérdi,
Aki majd egyszer megérti.
Aki még hinni sem akar,
Azon az Idő átsuhan.
Atlantisz általunk üzen;
Idő-háton, tűzön-vízen.
Elkergetné az éjszakát,
Kezet keres - az Időn át.
Vagy hiszünk, teszünk, akarunk,
Vagy közvetítők maradunk.
Dehogyis múlik el!
Égig emel.
Még most is visz tovább,
Sok hétköznapi akadályon át,
Csak visz tovább.
Annak idején
A fél világ duruzsolt
Poshadt "észérveket",
Hogy Rólad lebeszéljenek;
De tudtam, hogy nekem a világ csak
Veled
Lehet
Kerek.
Ez már a negyedik évtized
Veled,
Legyen ötödik, hatodik, akárhányadik,
Csak fusson velünk tovább
A ladik.
A Szerelem dehogyis múlik el!
Mindenre megfelel,
Égig emel,
Míg élünk,
A Szerelem
Sose múlik el.
Csillagmítosz-Testvériség
Lenn a Földön,
Fenn az Égen;
Ahogy nem volt sose régen,
És ma sincs,
Hátha egyszer
Jobbra tárul a kilincs.
Lenn a Földön,
Fenn az Égen;
Legyen jobb, mint ma,
Vagy régen;
Nagy reményű,
Kicsi célú,
Szerencsés Emberiség;
Lenn a Földön,
Fenn az Égen;
Legyen jobb, mint ma
Vagy régen;
Csillagmítosz-Testvériség
Legyen
Örök
Menedék.
Időfolyam holtágai,
Bőszen hömpölyögnek,
Kezdetben szélesek, de a
Semmibe vezetnek.
Egy-egy korszak rögeszméi
Táborokba csalnak,
Lármázgatnak, azután a
Pusztában elhalnak.
Később aztán el se hiszi
Se felnőtt, se gyermek,
Hogy valamikor mi minden
Számított "modernnek".
Időfolyam holtágai;
Partvonaluk érdes,
Medrükben végzi mind, ami
Nem volt életképes.
Kudarcos agyszülemények
Szennyes üledéke,
Kevés erkölcs, sok doktrína;
Sötét az emléke.
Egyszer minden gonoszságon
Túllép majd az ember;
Időfolyam holtágai
Eltűnnek
A Csenddel.
Háborúpárti hülyeség
Víz-elméje csobban,
Fenekedik őkegyelme
Bűzös pénz-vacokban.
Hidegháborús ifjúság
Pénz-mogullá vénült,
De hajdani rögeszméje
Jottányit se évült.
Bigott oroszellenesség -
Nívó egyre lejjebb;
Hat évtized alatt sem lett
Okosabb, modernebb.
Háborúpárti hülyeség
Csak látszólag bátor,
Legyen harc, de otthonától
Maradjon jó távol.
Pénzhatalom, birtokában
Az atomfegyvernek,
Játszadozik, mint a késsel
Az ostoba gyermek.
Háborúpárti hülyeség,
Hatalmas a szája,
Csak mindig legyen, akinek
Több esze van nála.
Valamit elrejt az Idő,
Valami sosem jön elő,
Valami nyugszik nagyon mélyen
Odalenn,
Amiről semmit sem tud a jelen,
Mert annyi tévtan, hamis kezdet, doktrína van közte,
Sehogy sem illik össze.
Valami múltba van dermedve,
Valami el van feledtetve,
Valamit titkol az Idő,
Valami sosem jön elő,
A múlt feneketlen barlangja rejti,
A Lélek érzi,
Az agy nem is sejti,
Az ember már el sem ejti,
De nem lesz jövő,
Ha végleg elfelejti.
Ez legyen az első olyan,
Amiből kimaradunk!
Egyik félhez sem állhatunk,
Ez nem a mi háborúnk!
A pénznél nincs butább dolog,
Számos bajnak kútfeje;
Háború mellett agitál
Mind az összes tyúkesze.
Franciaország messze van,
Azt hiszi, könnyen beszél,
Pedig elérheti már a
Nukleáris kapanyél.
Brit hagyományok ajtaján
Elkorhadt a fakilincs,
A régi brit bölcsességnek
Mostanában nyoma sincs.
Hibbant EU-bürokraták
Raja háborút takar,
Részükről ez korrupciót
Vagy butaságot takar.
Bigott oroszellenesség
Öngyilkos vágyat fogan,
A világ butított fele
Már a vesztébe rohan.
A két volt világháború
Borzalma már elfakult,
Belőlük a mai világ
Úgy tűnik, mit sem tanult.
A globális pénzhatalom
Erkölcsileg kiskorú,
Ócska fazekában fő az
Újabb világháború.
Mi, magyarok, mit tehetünk?
Jobb eszünknél maradunk!
Ez legyen az első olyan,
Aminől kimaradunk!
Szép kora tavaszi estén
Vén Hold somolyog,
Fényes arccal néznek rám az
Összes csillagok.
Még didereg lenn a föld, de
Mosolyog az ég,
Lejárt már a tél ideje,
Elolvadt a jég.
Minden emberi távlat a
Reményből ered,
Ennek az őse meg nem más,
Mint a Kikelet.
Tavaszi esőt hoznak a
Felhőgomolyok,
Szép kora tavaszi estén
Vén Hold somolyog.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szakállunk kinő,
Míg Télre Tavasz,
Utána nyár szalad,
Míg hervatag Ősz után Tél marad,
Míg meg nem áll velünk
A Pillanat.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szorít a cipő,
Amíg az esztendőink száma nő.
Az idő meg nem áll,
Mindig véget ér a Nyár,
És mindig újra visszatér
A Tél.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg van hozzá
Erő,
Míg egyszer el nem nyel a temető.
Tovaszalad a legszebb
Pillanat,
Csak szürkülő emlék,
Más nem marad;
Nincs megállás a földi ég alatt.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
A Lét lehet dicső,
Vagy leverő,
Jeges,
Vagy perzselő,
Azért van bennünk
Erkölcsi Erő,
Hogy a változásban
Helytállni tudjunk,
Hogy Szeretetet
Adjunk,
S elfogadjunk.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg van számunkra
Múlt,
Jelen,
Jövő;
Míg Remény terem,
Míg van számunkra
Cél
És Értelem.
Amíg maradunk
Szépre,
Jóra frissen;
Míg lakóhelyre lel bennünk
Az Isten.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Lehet
Keresztelő,
Vagy esküvő,
A legszebb Pillanat is tovaröppen,
A Múlt múzeuma magába zárja,
Csenddé tömörül bennünk
A hiánya.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szakállunk kinő,
Míg Télre Tavasz,
Utána nyár szalad,
Míg hervatag Ősz után Tél marad,
Míg meg nem áll velünk
A Pillanat.
Úttörők voltunk hajdanán;
Piros nyakkendő...
A szél se fújja már, tova
Vitte az idő.
Mindegyikosztály egy raj volt,
Több őrsre szakad,
S egy iskola dikáksága -
Úttörőcsapat.
Más világ volt, más ifjúság,
Más lelkesedés,
Kevesebb volt a tananyag,
Több a nevelés.
Üttörők voltunk hajdanán,
Semmi fényűzés;
Délután három után volt
Minden őrsgyűlés.
Nem politika-mese volt,
Nem fejtágítás,
Hanem foci, vetélkedő
Vagy kirándulás.
Bár az ideológia
Rajtunk lebegett,
Voltunk, amennyire tudtunk,
Szabad gyerekek.
Hálistennek akkor nem volt
Mobiltelefon;
Nem létezett közösségi
Uborkaszezon.
Úttörők voltunk hajdanán,
Emlékezni jó,
Volt őrsgyűlés, nyári tábor,
Expedíció.
Nem néztük, ki van odafent
Az uborkafán,
Ettől nem lett kommunista
Senki se talán.
Hogy ki szervezte és miért,
Ahhoz nincs közöm,
De tudom, hogy volt számunkra
Benne sok öröm.
Úttörő korunkról már csak
A lelkünk regél,
A gyermekkorunkkal együtt
Fújta el a szél.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Hogy bőven van nekünk,
Az nem titok.
Több évezredre volna elegendő,
Ha óvnánk,
Vigyáznánk,
Ha féltenénk;
Ha megbecsülnénk,
Ami a miénk.
Hogy másoknak is van,
Természetes,
Mert mindenütt kell, hogy legyen
A nemzettudat számára
Alap,
Ahonnan mindig új erőre kap,
Ha a történelmi hullámverés
Eláraszt, dönt, tornyokat borít,
S elmosná partjait.
Mítosz az emberiség anyanyelve,
Nem szoríthatja ki az anyag elve,
Se gyalog eszű szkeptikusok klubja,
Abba az ember csúnyán
Belebukna;
A mítosz lelki kincs,
Súlya, anyaga, vegyértéke nincs.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Általuk Isten és a
Múlt üzen.
Más álmítoszt gyárt verejtékesen,
Vagy lopni próbál,
Hamis zászlót lenget,
És irigyen bámulja a mienket.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Tudjuk, hogy onnan tiszta fény ragyog?
Becsülni kéne,
Alá kéne állni,
Nem megtagadni, deheroizálni,
Nem releváns,
Hogy mit mond, mit mutat,
A barbár kelet, s a fejlett nyugat.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Rajta keresztül tudhatjuk,
Mit érünk;
Ha másnak adjuk, elfelejtjük: végünk.
Nem szórhatjuk el a profit nevében,
Ne hagyjuk veszni semmiért egészen.
Magunk vagyunk mítoszunk, magyarok.
Ez tart össze bennünket, nem egyéb,
Az általuk nevelt sok nemzedék
Megalkotta a maga mítoszát,
S mi is csak így adhatjuk majd tovább;
Mert tovább kell élni,
Tovább kell adni,
Vele lehet
Magyarnak
Megmaradni.
Negyvennyolc áldott emléke
Felröpít minket az égre.
Felröpít minket az égre,
Nemzedékről nemzedékre.
A csillagokat lehozná;
Segít, legyünk méltók hozzá.
Negyvennyolc áldott emléke
Máig ragyog ránk a fénye.
Minket most is égig emel,
Sohasem feledhetjük el.
Szent forradalom,
Vér nélkül,
Lelkünkben soha nem évül.
Jelet ír nekünk az égre
Negyvennyolc áldott emléke.
Kora tavaszi éjszakán
Holdfény csillan a pocsolyán.
Apró sáros víztükörben
Szemléli magát a jelen.
A boldog hatvanas évek
Önbizalma semmivé lett.
Hetvenes évek scifije
Nem avatott be semmibe
Kilencvenes fordulatok
Fényéből már sár se ragyog,
S a huszonegyedik század
Az értelem ellen lázad.
Bő reményből mind szűkebbre;
Pocsolya a jelen tükre.
Hitványabb jön hitvány után
Kora tavaszi éjszakán.
Régi világok lábnyoma,
Rajta évszázadok pora.
Fantom-civilizációk
Tesztelgetik a rációt,
De a legbutább logika
Szemét és fülét becsukva
Doktrínáit fel nem adva
A biztosat is tagadja.
Régi világok lábnyoma
Magányosan, kitagadva,
De soha el nem csüggedve,
Aggódva, figyelmeztetve,
Minket féltve felénk kiált
Hosszú évszázadokon át...
Régi világok lábnyoma,
Alig hallható a szava,
De mégis ő mond igazat,
Többet, mind ezer dolgozat.
Még mindig hiába beszél,
Mint az olvasatlan levél.
Mondja, ismétli ezerszer,
Hátha majd megértjük egyszer,
Hogy a világ miből terem,
Hogy mi is
A Történelem.
Jövendőnk örök záloga;
Régi világok lábnyoma.
Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Gyertyánk talán kissé lassabban ég.
Szent Kikelet!
Telet
Feled
Az Ember;
Létet, jövőt,
Reményt és célokat
Kitűz,
Vagy újra szentel.
Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Egyszer az összes gyertya csonkig ég.
Szent Kikelet!
Virág nyílik,
A derű újra éled;
Ilyenkor érezzük,
Hogy élünk,
Változunk,
Hogy belénk olvadnak a megélt évek,
Hogy csupa újjászületés
Az Élet.
Száz pillanat
Bennünk marad,
A Tavasz meg nem áll.
Mire megszokjuk,
Tüstént itt a nyár,
A pillanat
Gyorsan szalad,
Útját az idő egykedvűen futja,
Megállítani
Még Faust se tudja;
Még élünk. még
Az Emlék
Menedék;
Míg őrizzük,
Nem tipor ránk még a kerék;
Élni,
Örülni
Sohasem elég;
Szürkén néz ránk a márciusi ég.
Isten dolgozószobája
Sohasem volt kulcsra zárva.
Időn túli pusztaságban,
Hegyek alatt, kicsi házban
Munkálkodik a Teremtő,
Mellette figyel az Idő.
Ötezer évnyi múlt kopog,
De a hibák - ugyanazok...
Nagyon makacs lény az ember,
Fog-e majd fejlődni egyszer?
Új kor, új máz, régi lényeg;
Ugyanazok a kérdések.
Miért szálldos légy a kútra?
Hol és mi futott tévútra?
Isten mindet sorra veszi,
A válaszokat keresi.
Sohasem lesz kulcsra zárva
Isten dolgozószobája.
Hatvankettedik tavaszom
Hol vágtat velem, hol oson.
A papír-bölcsesség vacog;
Doktrínákra rég nem adok.
Szánalmasodik a világ;
Érték lett az ostobaság.
Elfeledett múltak alatt
Egyre több lesz az indulat.
Gyorsan szaporodó évek
Lassan öregséggé érnek.
Anikóm itt van mellettem;
Hiszek
Jövőben,
Istenben.
Élve,
Boldogan,
Szabadon...
Hatvankettedik tavaszom.
Réges-régi szép tavaszok
Emléke a múltban ragyog.
Ami mára közhellyé lett,
Azt akkor még merni kellett...
A kor most bármilyen átkos;
Volt a kopottsághoz
Pátosz.
Szocializmus a falig;
Trianonról alig-alig,
Arról csupán suttogás van
Otthon a kopott szobában.
Vörös zászló fennen szálldos,
Magán pátosz röppen házhoz.
Brezsnyev-kép, csillag, hivatal...
Vidám voltam és fiatal
Azokon a tavaszokon;
Iskolában, alapfokon.
Mobilról sose hallottunk,
Iskolába gyalog jártunk.
Voltak tavaszi ünnepek,
Minden hétre esett szünet.
Március idusán járva
Csak azért is volt kokárda
A piros nyakkendő alatt;
A rendőr jó tanácsot ad.
Felszabadulás ünnepe
Volt április negyedike,
Nagyon jóban voltunk vele,
Tavaszi szünet kezdete
Volt ez a nap évről évre,
Kivárni mindig megérte.
A templomban minisztráltunk,
Délután focizni jártunk,
Az emléken pátosz ragyog;
Réges-régi szép tavaszok...
