Múlt tűzhelyén Jövő serceg

Múlt tűzhelyén Jövő serceg,
Csillagórák, csillagpercek...

Idő ablakán benéznek
A gyorsan suhanó évek.

Vén Idő a világ gátja,
A végét Isten sem látja.

Múlt tűzhelyén Jövő serceg,
A Jelen hasztalan henceg.

Jövő gyengül, ha Múlt fakul,
Ami modern - gyorsan avul.

Akarat az Idő elve;
Nincs előre elrendelve.

Múlt tűzhelyén Jövő serceg,
De Jelenben él - a Herceg...

Múlt vagy Jövő - reménytelen;
A Tett otthona - a Jelen...

Lehetőség - múló percek;
Múlt tűzhelyén Jövő serceg.

2015. - XXVI.

HUSZONHATODIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”         

BBC

2015. október 6.

17 45

MŰSORVEZETŐ:

Az első telefonáló Mr. Smith Cambridge-ből. Parancsoljon, Mr. Smith!

NÉZŐ HANGJA:

Úgy gondolom, a magyar kormány elárulta nemzetét és országát. Betolakodók kezébe adott fegyvert, és a saját népét lövette velük. Isten sem akarná őket tovább uralmon tartani, a perceik meg vannak számlálva.

MŰSORVEZETŐ:

Elég határozottan fogalmaz, Mr. Smith.

NÉZŐ HANGJA:

Úgy gondolom, sokat vannak ezen a véleményen Nagy-Britanniában.

MŰSORVEZETŐ:

Mit gondol, mi váltotta ki a magyar válságot?

NÉZŐ HANGJA:

Azt hallottam, a magyar kormány túlságosan sok migránsot fogadott be.

MŰSORVEZETŐ:

Biztos ebben?

NÉZŐ HANGJA:

Ne haragudjon, nem követtem az eseményeket.

A tiszteletre méltó Ali Ahmed Husseini visszaemlékezéseiből

Addigra már több tucat harcos szivárgott közénk. Az aluljárónak több bejárata is volt, az egyik innen érkezett, a másik onnan. Nem mindegyiket vettem rögtön észre, de éberen figyeltem. Toboroztam néhány megbízható segítőtársat.

Nagyon féltem ezektől a harcosoktól. A vesztünket okozhatták. Az okosabbja már nem egyenruhában érkezett. A legtöbbjükön szedett-vedett európai öltözék volt, farmerek, pólók, zakók, tréningruhák. Ki tudja, honnan, kitől vették el. Azt gyanítottam, hogy a legtöbbet holtakról húzták le.

Néhányan muszlim ruhákban is érkeztek, de a bő köpeny alatt egyenruha lapult.

Kénytelen voltam minden egyenruhást kizavarni az aluljáróból.

-         Mit képzelsz, imám? Visszaküldesz bennünket meghalni?

-         Allah népét sodorjátok veszélybe! Nem akarok itt semmiféle uniformist látni! Egyetlen egyeninget vagy egyennadrágot se!

Kíméletlenül elzavartam mindet. Többségük nem is jött vissza. Elestek.

Insallah…

Volt még valami, amiből egyetlen darab sem maradhatott az aluljáróban.

Fegyver.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CCLV.

KÉTSZÁZÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Ismét félrefut a vers.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Személyes vallomás a vers kellős közepén.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

A lírában ez időnként természetes, de itt mintha nem volna az. Elkezdődött éppen egy gondolatmenet…

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Abba nem nagyon illik ez a négy sor, hanem – a rímbe nagyon is…

Ismét a forma parttalan dominanciája…

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Vajon miért került ez ide?

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Úgy tűnik, leginkább a forma miatt. Váratlan rím-ötletek miatt került ide ez a négy sor.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

A vers szerkezete most már elég nehezen tekinthető át.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Részekre bontom:

„„a forma rácsán rendre átbú

Nem eredeti, de kitűnő kép. Az „átbú” igealak a rímhez alkalmazva.

„(bár össze kéne tartanom)”

Voltaképpen talpraesett megoldás. A Költő – saját lírai Énje mögül – kiszól a versből. Versszerkesztési, technikai információt oszt meg az Olvasóval.

Leginkább ez is a rím kedvéért – ahogy lassan megszokjuk…

„a szertelóbált kezü-lábú,”

Kitűnő sor. Saját versének jellemzése némi öniróniával.

„de hazafias tartalom,”

Bocsánatkérés? Nem hinném.

„de hazafias tartalom,”

Öntudat. Ilyen, de ez vagyok én.

„a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

A két sor önmagában teljesen helyénvaló – csak a vers szerkezetéből lóg ki.

Nézem tovább a verset. A következő két sort szándékosan különítettem el ettől a négytől, most viszont összekapcsolom.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Az utolsó két sort nemcsak a páros rím különíti el az előző négytől.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Az a gyanúm, hogy az utolsó két sor már korábban is megvolt, és arra várt, mikor és hogyan épülhet be a versbe.

„mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Ez a két sor már talán a vers kezdete óta vár.

„mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Eleve a vers egyik slusszpoénjának szánta ezt a Költő.

„mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Erre akart kifutni igazából a vers – vagy egyik szakasza.

„mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Nézzük egybe:

”a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Így azonban eléggé zavarosra sikeredett. A megelőző négy sor nemigen támogatja az utóbbi kettőt.

Illetve: két lehetőséget is ad, amelyek nem árulnak egy gyékényen. Az első eset, ha a mit (amit) kötőszóval felvezetett tárgyi mellékmondatot szorosan az előző négyhez kapcsoljuk:

”a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:”

Tehát a hazafias tartalom az, amit „illene kikölteni”.

Csakhogy…

„hazám hazám te min – de nem.”

Ebben az esetben ez a sor - finoman szólva – értelmetlen.

Folytatása következik.

Szeretnivalóságos Kicsi Feleségem

Zsebemben,
Lelkemben
Úgyis velem vagy mindenütt,
Te
Drága
Kicsi
Lélek;
A szenvedélyem maradsz,
Amíg csak élek.

Téged hiányom,
Engem hiányod...
Minden órámat széttelefonálod,
Ez a napi menet,
De ezért is csak
Szeretni lehet.

Jövővel,
Hittel
Tölt fel Jelenléted;
Általad
Élek.

Életem városában
Büszke Dóm;
Te
Drága
Kicsi,
Drága
Anikóm!

A Nap ugyanúgy ragyog - LII.

ÖTVENKETTEDIK RÉSZ

Forgott velem a világ. Az én oly könnyen hívő és könnyen lelkesülő Szélfarkas testvérem pedig ott pózolt a tönk tetején a harcosnők között, nem is sejtvén, miféle hurokba dugta bele a nyakát. Azt persze frissen szerzett méltóságán alulinak tartotta, hogy engem felismerjen. Minden korban tudta játszani az előkelőt, örömét lelte a legmegveszekedettebben ostoba etikett legbárgyúbb előírásaiban is. nem volt képes észrevenni semminek a fonák oldalát, mint aki fél szemére vak.

Agyamban egymást kergették a gondolatok. Mindeme felhajtás azt jelenti, hogy egy esztendő múlva Szélfarkas testvérem iszonyatos tapasztalattal fog gazdagodni, amitől én mindenképpen meg akartam óvni. Saját maga sohasem fogja magától megérteni, mibe is csöppent bele, segíteni kell tehát neki. semmiképpen sem hagyhattam, hogy a testvéremet feláldozzák. Ehhez viszont alaposan fel kellett kavarnom a falu életét.

Ennek a kornak az embere a Mindenek édesanyjában hitt, akit a természettel azonosított. Tavasszal Szűz, nyáron Asszony, télen Anyó; meghal és újjászületik minden esztendőben, gyermekei az emberek, de a fák, virágok és a gyümölcsök is. minden, ami él, egyedül Tőle származik. Az ember nem művel mást, mint elveszi és a maga céljaira használja a Mindenek Édesanyjának adományait.

Feleslegesen, öncéllal elvenni soha semmit sem szabad. Ez a korszak elvetette a „sport” okából történő vadászatot, meg a lelkiismeretlen famészárlást, vagy bármilyen élet felesleges kioltását. A Mindenek Édesanyjától csak azt veheted el, ami a saját életed fenntartásához kell. Egyebet nem! Egyetlen más ok sem fogadható el, hajítófát sem érnek a nyakatekert, szőrszálhasogató politikai okfejtések.

Emellett minél többet vissza kell adnunk a Mindenek Édesanyjának abból, amit tőle elveszünk, és segíteni kel őt, amivel csak tudjuk. Például akkor, amikor szenved. A szenvedésből pedig bőven jut neki – ahogy a földi asszonyoknak is. előbb meghal, aztán újjászületik, és a világot is újjászüli. Ez nyilván pokoli gyötrelmekkel jár, hiszen az egyszerű, halandó asszony is a kínok kínját éli szülés közben át. Ebből a szenvedésből részt kell vállalni – ez az áldozat lényege. Az áldozatot csakis férfi hozhatja, hiszen az ő életében a nőhöz képest sokkal kevesebb a szenvedés. Áldozatával a többi férfi helyett, azok nevében is fizet adományaiért a Mindenek Édesanyjának. Mindazzal a fájdalommal, amit elvisel, a Mindenek Édesanyjának szenvedéseit könnyíti meg, az ő kínjaiból vállal magára. Áldozata nélkül nem születhet újjá a Mindenek Édesanyja, nem újulhat meg a természet, nem teremne a föld, nem borulnának virágba a fák, örökös hideg maradna, sohasem követhetné a telet újabb tavasz. Amikor az ember nem áldozott a Mindenek Édesanyjának, így is volt: hó és jég borított mindent, éheztek és fáztak az emberek. Ezért szent dolog az áldozat, ez a létező legnagyobb megtiszteltetés. Az áldozatot vállaló férfi a hérosz, a hős, minden más férfinél különb. Jutalma, hogy a Mindenek Édesanyjával együtt születik újjá évről évre, és örökkön örökké ifjú férfi marad. Megismerszik arról, hogy ő a legkiválóbb, a próbákon csakis ő győzedelmeskedhet, és évről évre mindig visszatér. Szenvedésével világot vált, vére hullatásával hozza meg a tavaszt, ezért minden más férfinél nagyobb gyönyörűség illeti meg: a Nagyasszony szeretője egyedül ő lehet. ő volt a napférfi, a Haragvó Tekintetű, a Szent Király, a hérosz, akinek neve oly sok alakban maradt ránk, minden hősregék öregapja és elszenvedője. Aki most éppen nem egyéb volt, mint az én kelekótya Szélfarkas bátyám.

A fentebb elmondottakban hittek ezek az emberek. Őszintén, mint talán a Nagyasszony, vagy hézagosabban, mint Farkasasszony, de ez irányította az életüket. Ez volt az ősi, a legősibb hit, amelynek egyes elemei szétszórva, eredeti értelmüket elveszítve, kificamítva, újraértelmezve, de szívósan átvészelték az évezredeket.

Amellett, hogy elképzeléseiket értettem és megértettem, emberáldozatukat nem tudtam elfogadni. Azt meg mindenképpen meg kellett akadályoznom, hogy Szélfarkas testvérem a többi Napférfi sorsára jusson.

Szélfarkas azonban tövig kiélvezte Napférfi-mivoltát, és egyáltalán nem mutatott hajlandóságot az ébredésre. Sajnos a bátyám volt az elképzelhető legjobb Napférfi-alany, aki képes volt önmaga előtt is kidüllesztett mellel tetszelegni és tökéletesen gyanútlan maradni a legutolsó pillanatig. Vele ugyan semmit se kellett volna itatni!

Próbáltam figyelmeztetni, de sokáig nem volt rá módom. Kétségkívül felismert, de nem állt szóba velem, hanem kifejezetten került. Mintha azon igyekezett volna, hogy semmiképpen se adjon alkalmat egy beszélgetésre. Alighanem azért, mert én voltam a faluban az egyetlen, aki képes voltam újonnan szerzett fene nagy méltóságát megtépázni pusztán azzal, hogy nem veszem komolyan. Szegény Szélfarkas! Ostoba döntéseinek egyik ősforrása volt, hogy rendszeresen túlbecsülte a külsőségek jelentőségét. Eme tragikusan téves alapállásából fakadt, hogy az igazi helyett mindig sikerült az álságost kiválasztania. De ebből eredt az is, hogy korábbi balvélekedéseiből csak igen ritkán tanult. A Nagyasszonyhoz és a papnőkhöz húzott, engem kutyába se vett.

Megpróbáltam kierőszakolni egy beszélgetést, de sohasem sikerült. Közben teltek-múltak a hónapok, eljött a tavasz, amikor távozni akartam, de nem vitt rá a lélek, hogy a napférfiség talmi fényében gőgösen pöffeszkedő Szélfarkast magára hagyjam a bajban. Elzúgott fölöttünk a tavasz, elszállt a nyár, és hamarosan sárgulni kezdtek a levelek. Szélfarkassal mindeddig egyetlen szót sem tudtam váltani.

Nagyon haragudtam a bátyámra. Elhatároztam, hogy kijózanítom. Ha nem megy szépszerével, majd megy durván.

A nagy betakarítási orgia előestéjén, amikor férfiak és asszonyok nagy tömegben táncoltak a tábortűz körül, miközben az idősebb asszonyok az ünnepi lakoma készítésével foglalatoskodtak, farba rúgtam Szélfarkast. Úgy, ahogy siheder korában ő maga is gyakran megtette velem odahaza.

Arccal zuhant az ünnepi étkek közé, és orrlyukaival előre korcsolyázott a lekvár felszínén egyenesen bele az árpasörbe. Mindent, de mindent felborított. Még a hatalmas tölgyek koronáját is megrázta a vad röhögés.

Ebből hatalmas botrány lett.

Folytatása következik.

                                                                       

Áprilisi fagy csikorog

Áprilisi fagy csikorog,
Kerge fátum gyomra korog.

Félcédulás próféta lát
Alattomos próféciát.

Nyegle dzsihád-felleg nevet
Lusta Európa felett.

Áprilisi fagy csikorog,
A derűs Jövő - nyomorog.

Sátán a láncait rázza,
Felszökik a Jelen láza.

Józan ész mocsárba téved,
Régi démon újra éled.

Áprilisi fagy csikorog,
A hétköznap nem fanyalog.

Tavasz üdve,
Nyár melege;
Lesz még - tudjunk élni vele.

Áprilisi fagy csikorog;
Most kell helytállnunk -
Magyarok...

Polkorrekt éjszaka

Ez már a legutolsó stádium..
Éjszaka van,
Avagy dehogy!
Bakacsin napszak,
Cseppet sem sötét,
Jó liberális látja a sörét,
Legfeljebb az orrába önti be,
Nem is fekete,
Nehogy valakit megsértsünk vele...

Teregetjük a világ
Dzsihád-szennyesét,
A Hazát óvni:
"Gyűlöletbeszéd",
S a vén Európa -
Szenilis
Vigyorgó idióta...

Múltunk odvas törzsét...

Múltunk odvas törzsét
Rágná "modern" termesz;
Addig élünk, míg Jelenünk
Sivataggá nem lesz.

Árnyas lombok alatt
Jólesik pihenni,
Szeretnénk még a Jövőben
Önmagunkra lelni.

Bennünk nevel Jövőt
Múltunk, a vén gondos,
Rajtunk keresztül áramlik
Minden, ami fontos.

Múltunk odvas törzsét
Sunyi szélvész rázza,
Bértollnok a kuplerájt is
Szűzre magyarázza.

Jelen börtönében
Megremeg a Lélek,
Istent buktatni készülnek
Az anyag-cselédek.

Polkorrekt szó-maszlag
Pusztulásra nógat,
Pénz teremti a cégéres
Hazaárulókat.

Múltunk odvas törzsét
Vigyázza a létünk,
Semmi vihar ki nem dönti
Ameddig mi élünk.

Démonok a Jövőt
Eddig meg nem ölték,
Hogy újra szülessen, miénk
Már a felelősség.

Globál viharoknak
Szennyes, rossz szelében,
Nehezebb dolgunk van, mint az
Őseinknek régen.

Múltunk odvas törzsét
Jelen-hajó szántja,
Szeretetünket, hitünket
Isten is megáldja.

2015. - XXV.

HUSZONÖTÖDIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”         

BBC

2015. október 6.

17 40

MŰSORVEZETŐ:

A magyar kormány tehát migránsokat fegyverzett fel, és a felvételek tanúsága szerint bevetette őket fővárosában, a saját népe ellen.

Mi erről a nézők véleménye?

A tiszteletre méltó Ali Ahmed Husseini visszaemlékezéseiből

Igazából már órák óta vártam a magyar fegyvereseket. Tisztában voltam vele, hogy jönni fognak. Több órám volt, hogy felkészítsem rájuk az enyémeket, és ezt az időt igyekeztem alaposan kihasználni.

Nagyon aggódtam amiatt, hogy az ebhitű magyar kormány a muszlimok közül toborzott fegyvereseket vetett be saját lázadó népe ellen. A kabinet minden szempontból elszámította magát, és teljesen elveszítette a lakosság bizalmát.

Igazából mi is nehezteltünk a magyar kormányra. Úgy éreztük, semmit sem tesz azért, hogy minél hamarabb Németországba mehessünk, inkább erőszakkal akar itt tartani bennünket azért, hogy idővel növeljük a szavazói számát. Ennek képtelenségét elvakult ostobaságában nem volt képes megérteni.

Felesleges és kárhozatos áldozatokra kényszerítette ez a kormány saját népét, állítólag a mi érdekünkben, valójából saját bűnös tehetetlensége miatt. A magyarok erejükön felül kényszerültek számukra nemcsak terhes és felesleges, de kifejezetten értelmetlen és romboló áldozatokra. Előre látható volt, hogy forradalom fog kitörni. Allah elvette a magyar kormány eszét.

Tudtam, hogy harc lesz, és azt is tudtam, hogy nekünk nem szabad belebonyolódnunk ebbe a harcba.

Sokan vitatták ezt, még képzett hittudósok is.

-         Tiszteletre méltó Ali Ahmed Husseini! – kezdte sértő stílusban az egyik. – Úgy tűnik, elhagyott a bölcsességed! A birkánál is ostobább kormány fegyvert adott a kezünkbe, hogy engedelmességre tanítsuk a piszkos gyaurokat! Ideje megmutatnunk nekik Allah erejét.

-         Ideje, de nem most! – feleltem neki. – Nem a gyaurok háborújában kell elvéreznünk, hanem meg kell őriznünk az erőnket akkorra, amikor ezt az országot az iszlám igája alá hajthatjuk végre Allah támogatásával.

Sokan kimentek az aluljáróból, de gyakorlatilag egynek sem sikerült elmenekülnie. A többségük hamarosan visszatért.

Rémhíreket hoztak – ahogy a többi hozzánk csatlakozó igazhitű is.

-         Fegyverropogás mindenütt! Ebben a városban háború van!

Vállat vontam. Órák óta háború volt. Előre látta, aki nem ostoba.

-         A mieink harcban állnak a gyaurokkal!

Erre is csak rándítottam egyet a vállamon. Akit tudtam, visszatartottam. Akit nem tudtam, vigyázzon magára. Insallah…

-         A magyar katonaság szembefordult a kormánnyal!

Erre meg bólintottam. Várható volt. A kormány nem is bízott bennük, ezért adott fegyvert a mieink kezébe. Most hát muszlimok véreztek egy alkalmatlan kormány érdekében.

A következő hírhozó már veszedelmesebb volt.

-         Ölik a mieinket! Allah nevében gyertek és segítsetek!

Láttam, hogy néhány tucat fiatal férfi már mozdulna is. erővel akadályoztam meg őket, néhány pofont is kiosztottam. Az egyenruhás hírvivő dühösen nézett rám.

-         Mit képzelsz, vénember?

-         Neked nem vénember vagyok, hanem imám, te ebfattya!

Láttam, hogy tehetetlen dühében a fogait csikorgatja.

-         Hogy menjek most vissza a harcolókhoz?

Elmosolyodtam. Tehát innen fúj a szél. A fickó egyáltalán nem akar visszamenni a harcba nem azért jött el. Voltaképpen megszökött.

-         Maradj itt, és élvezd a védelmemet! – mondtam neki nyájasan.

Láttam, hogy megkönnyebbül. Igyekezett persze mogorva képet vágni, de átláttam a szitán.

Tudtam egyet-mást erről a himpellérről. Szíriai katonatisztnek hirdette magát, de én biztos forrásból tudtam, hogy sohasem volt tagja a szíriai hadseregnek, viszont Egyiptomban bitófa vár rá. Közönséges gazember volt, ahogy oly sokan a Nagy Menet idején.

Azoknak, akik kifogásolják, hogy annak idején tízezrével fogadtuk be a Nagy Menetbe a legocsmányabb gonosztevőket, el kell mondanom néhány fontos dolgot.

v     A tiszta emberek nem képesek a hódításra. Aki erényes, becsületes lelkű és igaz, annak az otthona a béke országában van, és sohase akarja fegyverrel terjeszteni az iszlámot, mert arra alkalmatlan.

v     Allah számára a gazemberek is fontosak lehetnek, nekik is adhat feladatokat. Az iszlám harcainak hősei korántsem voltak mindig és mindannyian feddhetetlen jellemű férfiak.

v     Sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy még a leghitványabb igazhitű ember is különb bármelyik dhimminél – nem muszlimnál. Nem vehetjük egy kalap alá az igazhitűeket a pogányokkal, ahogy a férfiakat sem a nőkkel. Ezért aljas és istentelen a gyaurok demokráciának nevezett ocsmány rendszere, hiszen az abból az alapfeltételezésből indul ki, hogy az emberek egyenrangúak. Ennél nagyobb istentelenség pedig nem létezhet, hiszen hogyan lehetne egyenrangú egy pogány bármelyik muszlimmal? Akár a legaljasabbal is? Vagy hogyan lehetne egyenrangú egy asszony egy férfival?

Ezért kötélrevaló mindenki, aki kifogást emel az ellen, hogy az iszlám harcosai között cégéres gazemberek is akadtak – ezerszámra. Allah megadta nekik a lehetőséget, hogy jót cselekedjenek, és elfeledtessék korábbi bűneiket. Aki ezzel élt, kedvessé vált Allah szemében, aki meg nem, aki az eurábiai iszlám közigazgatás megszilárdulása után visszatért korábbi aljas szokásaihoz, bitófára került, vagy pallos alá.

Az egyiptomi gazember nagy nyugalommal vette tudomásul, hogy nem buzdítom további harcra, és sietve elvegyült az aluljáróban lapító muszlimok között.

A feszültség percről percre növekedett. Hisztérikus hírek érkeztek.

-         A Nagykörúton magyar katonák géppuskával lövik a mieinket!

-         A Kálvin téren tucatjával hevernek az egyenruhás halott muszlimok!

Mondtam néhány nyugtató szót, imádkoztam, és igyekeztem csillapítani a hisztériát.

Sunyi képű fickó érkezett kevéssel este tíz előtt. Ismertem. Hol szíriainak mondta magát, hol meg irakinak. Nem ismerték se itt, se ott, de az a hír járta róla, hogy a mieinktől is rabol.

-         Istentelenségek történnek! – rikoltozott. – Istentelenkednek a pogányok!

-         Mi történt? – kérdezték többen is.

-         Muszlimokat húztak lámpavasra! Ott lógnak szegények! Tucatjával! Akasztott muszlimokkal van tele az utca!

Megijedtem.

-         A magyarok felakasztják a foglyaikat?

Remegett a szám széle. Ha a magyarok az igazhitű harcos foglyokat kivégzik, mindennek vége. Akkor csak szép álom marad Eurábia, hiábavaló volt a Nagy Menet, a tömérdek szenvedés, imámok százainak imája. Akkor mindannyian hazakerülünk, vagy a Paradicsomban ébredünk, sohasem valósul meg Eurábia – megmarad a gyaurok Európájának…

Néha mennyire kevésen múlik minden…

Mindenkit kivégeznek? Miért ne tennék? Vajon egy iszlám állam mit művelne az ellene fegyvert fogó idegenekkel?

Ha a harcosokat kivégzik, mindenki más számára is megszűnik mindenféle kedvezmény, és kiutasítanak bennünket az országból. Legfeljebb az maradhat itt, aki képes alkalmazkodni az itteniekhez – olyan meg igen kevés akadt a Nagy Menet résztvevői között.

Miért ne végeznék ki őket? Magam is ezt tenném a helyükben. A Próféta is ezt tanácsolta. Ha nem bünteted a gonoszt, a cinkosává válsz magad is.

-         A magyarok felakasztják a foglyaikat?

-         Csak azokat, akik magyar nőket becstelenítettek! De azokat egy szálig!

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Az aluljáróban azonban zaj támadt.

-         Gonosz gyaurok!

-         Nem arra valók-e a gyaur nők, hogy meghágják őket?

-         Micsoda aljas emberek!

Csendre intettem a népséget.

-         Te talán nem ölnéd meg az idegent, aki meghágja az asszonyod?

Villámokat szórt a szeme.

-         Elevenen nyúznám meg a bitangot!

-         Látod, a magyarok kegyesebbek nálad. Ők csak akasztanak.

Visszanyertem a nyugalmamat. Van esélyünk!

Mire a magyar fegyveresek megjelentek, tudtam, mit kell tennem.

Folytatása következik.

Szerelem és líra CCLIV.

KÉTSZÁZÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

A fiatalabb nemzedékek számára azonban a pufajka már egzotikus, ritkán látott kabátféleség. Már kevesen tudják, hogy a legendás vattakabát eredetileg az amerikai ipar ajándéka volt a szovjet hadsereg számára a Land-Lease keretében. Már az én generációm is az oroszokkal kötötte össze. Jelképértéke ezért alapvetően negatív…

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

Talán a negatív jelképérték feloldása is akar lenni a két jelző.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

A következő sorral összemérve azonban elvethetem ezt az ötletet.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Sajnos nem. Még ez sem. A két fölösleges jelző tehertétel, és még csak nem is ez a magyarázata.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

A rím kedvéért. Megint.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Emiatt a mesterkélt rím miatt került az előző sor végére a két szerencsétlen jelző…

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Célzás Arany Híd-avatás című balladájára. Ennek fényében nézem újra a teljes szegmentumot.

„A rím kedvéért: bandukoltam,
mögöttem már a Jászai,
és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,
aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Kiderül, mennyire előkészítetlen és erőltetett az Arany költeményére hivatkozó párhuzam.

„itt minden éjjel hídavattás.”

A magyar életet a kánon tagjai szeretik permanens tragédiának, állandó, örök értékvesztésnek beállítani.

„itt minden éjjel hídavattás.”

A nemzetkritika ilyen változata persze Ady költészetére szokott hivatkozni – ahogy ez a vers is.

„itt minden éjjel hídavattás.”

Legtöbb esetben ez éppen olyan parttalan, mint itt.

„itt minden éjjel hídavattás.”

Az egyensúlyhiány jelzi, hogy itt és a hasonlókban – Ady költészetével ellentétben – üres nonkonformizmusról van szó.

„itt minden éjjel hídavattás.”

Itt derül ki, mennyire hiányzik valami az előző sorból. Az egész etap így a levegőben lóg.

„A rím kedvéért: bandukoltam,
mögöttem már a Jászai,
és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,
aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Így csak odavetett szó – a semmibe száll.

Kár a versnek ezért a szegmentumáért…

Nézem tovább. A következő etap talán a vers leggyakrabban idézett része:

„Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,
szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,
a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Részekre bontom.

„Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,”

Ez így szép és közvetlen vallomás. Kár a nagyon zavaros megszemélyesítésért.

„Az én hazám kopott kabátú,”

Megszemélyesítésnek indul. A „kopott kabátú” haza gondolata ugyan nem eredeti, de minden korban van hozadéka, ezért létjogosultsága is.

A lírában sohasem közhely semmi, ami a lét valódi alapjaihoz tartozik. A szerelem, mint minden kor emberének alapvető tulajdonsága, nem lehet „elcsépelt, közhelyes” – mert akkor maga az élet is az.

„Az én hazám kopott kabátú,”

A „kopott kabátú ország” a világnak ezen a táján mindig rokonszenvet ébreszt. A Költő ismét kinyilvánítja hazaszeretetét, és megint nagyon szépen, természetesen, egyszerűen.

„de nékem zizzenő dzsoging,”

Kár ezért az értelemzavarért…

A megszemélyesítés durván megtörik. Kár érte, hiszen nagyon könnyen összhangba lehetne hozni a két sort.

Két megoldás is kínálkozik.

1. A megszemélyesítéshez való következetes ragaszkodás. Ebben az esetben a haza a lírai Én számára, nem „dzsoging”, hanem dzsogginget viselő ember.
2. a megszemélyesítés eszközétől való eltekintés. Ebben az esetben a haza maga a kopott kabát, ami a lírai Én számára sokkal szebb és fényesebb.

Mindkettő magától értetődő – lenne.

Miért nem?

Komoly gyanúm van…

„Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,
szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,”

Bizony, bizony…

„Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,
szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,”

Megint a rím miatt…

„Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,
szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,”

Bizony, egyetlen nyavalyás rím miatt Parti Nagy inkább vállalja a súlyos értelemzavart. No comment…

„Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,”

Kár az értelemzavarért, nélküle igazán szép hitvallás lenne.

„Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,”

Egy nyamvadt rím kedvéért inkább vállalja az értelemzavart, sőt –  a következő sor összefüggésében – a képzavart is:

„de nékem zizzenő dzsoging,
szemében egy-egy szívlapát bú,”

Nyilván nem a „dzsoging”, hanem a megszemélyesített haza szemében…

„de nékem zizzenő dzsoging,”

Azt nem tudom megítélni, miért vállalja a helyesírási hibát itt Parti Nagy. Akárhol nézem, mindenütt a „dzsogging” a helyes alak…

„Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,”

A megszemélyesítés itt kisiklott, de a következő sorban a Költő úgy folytatja, mintha teljesen rendben lenne:

„szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,”

Tovább viszi a megszemélyesítést. Volt már a vers korábbi részében is nemzet-karakterisztikai megjegyzés, de ez mégis szép és eredeti.

„szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,”

Féltő szeretet bújik meg ezekben a sorokban.

„szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,”

A meghitt hangulat letéteményesei a következők:

v     szívlapát bú

v     kicsit, kicsit

v     meging

A „szívlapát bú” nagyon eredeti jelzős szerkezet, nyilvánvalóan tudatos jelentéstömörítéssel.

„szemében egy-egy szívlapát bú,”

Mindkét szemben „szívlapát bú,”. Kitűnő nyelvi lelemény. Finom humort találunk benne, és csaknem rajzfilmszerű képet fest elénk.

„szemében egy-egy szívlapát bú,”

Olyasmiket közöl a magyarságról, amit már sokan és sokszor mondtak, mégsem közhelyes. Finom irónia gúny és leereszkedés nélkül.

„szemében egy-egy szívlapát bú,”

A fájdalmasságot a kép bájossága enyhíti.

„csuklik kicsit, kicsit meging,”

Azon ritka esetek egyike, amikor a Költő a versben formai problémát hajlandó vállalni a tartalom kedvéért.

„csuklik kicsit, kicsit meging,”

A két, egymást követő „kicsit” miatt ugyan motyog a sor, de olvasás közben észre sem vesszük.

„csuklik kicsit, kicsit meging,”

A sor két igéje:

v     csuklik

v     meging

A megszemélyesített haza cselekvései tehát ezek, de mégsem lesz tőlük sem nevetséges, sem szánalmas.

„csuklik kicsit, kicsit meging,”

Ez kétségtelenül a duplán szereplő „kicsit” érdeme. Jelentésével is, hangzásával is sokat lágyít a két ige jelentésén.

„csuklik kicsit, kicsit meging,”

Érdekes még a „meging” igealak. A sokkal határozottabb „meginog” helyett lágyabb kifejezés, része van a sor meghittségében. Ez a kifejezés duplán is hasznos: nemcsak kiválóan illik rímbe és ritmusba, a tartalmat is remekül befolyásolja.

Tovább lépek:

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Mi van itt?

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Miféle fordulat megint?

Folytatása következik.

Új Tavaszban, újult Hitben

Új Tavaszban, újult Hitben
Szemlél bennünket az Isten.

Bizalom, erő visszatér,
Haldokló Jövő újra él.

A Hajnal hit-zászlót lenget;
Pesszimizmus-fagy felenged.

Új Tavaszban, újult Hitben;
Ne higgyük, hogy Remény nincsen.

Gazdag Júdás - szegény Júdás;
A csüggedés is árulás.

Megbokrosodott a fogat;
Pénzcsürhe Jövőt fosztogat.

Új Tavaszban, újult Hitben,
Ha akarjuk - velünk Isten...

A Nap ugyanúgy ragyog - LI.

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Ha gyümölcsöt, vagy bármi egyebet elfogadok a világot teremtő erőtől, akkor el kell tőle fogadnom a halált is, hiszen az életet és a halált ugyanattól a kéztől kapom. Most a Nagyasszony volt a Mindenség Édesanyjának megszemélyesítője. Aki az általa kínált gyümölcsöt elfogadja és megeszi, jelzi vele: elfogadja a Nagyasszony kezéből a halált. Akkor is, ha nincs tudatában, hiszen a szertartással nem őt kell kibékíteni, hanem halhatatlan szellemét és szellemőseit.

A Napférfi hálásan nézett a Nagyasszonyra, és a gyümölcs után nyúlt.

-         El ne fogadd! – szerettem volna neki odakiáltani, de hang se jött ki a számon. A Napférfi pedig kezébe vette, és mosolyogva elfogyasztotta a gyümölcsöt, aláírva ezzel tulajdon halálos ítéletét. Nem vette észre, hogy a papnők összenéznek, és komoran bólintanak.

A Nagyasszony pedig állt, és kedvesen mosolygott. Vajon hányadszor játszotta most el ezt a gyalázatos komédiát? Hányadszor mészárolta le azt, akivel éjjel még az ágyát is megosztotta?

E pillanatban azt hittem, ennél gyalázatosabb, barbárabb, véresebb és kegyetlenebb korszak nem létezhet. Kénytelen vagyok belátni, hogy ebben nagyot tévedtem. Az utána következő korok ennél sokkal gyalázatosabbak, barbárabbak, véresebbek és kegyetlenebbek voltak. Kivétel nélkül mindegyik.

Az anyauralom kegyetlennek és visszataszítónak tűnő korában azért öltek, mert úgy vélték, ezzel tartoznak a természetnek mindazért, amit elvettek tőle. Ezért öltek, nem másért.

A gyümölcs nem lehetett ártatlan, mert a Napférfi szeme igencsak gyanúsan kezdett csillogni. Ráadásul a papnők valami kotyvalékot itattak vele, amitől bárgyú vigyorra húzódott az arca, és bambán heherészve tűrte, hogy a papnők elvezessék a tölgyliget irányába. Nyilvánvaló volt: olyan állapotba került, hogy azt tehetnek vele, amit akarnak.

Elvitték tehát vesztőhelyére a Napférfit. Messzire, a tölgyliget legtávolabbi sarkába. Onnan már a legeszelősebb fájdalomüvöltések sem hallatszottak el a faluig. Elképzelhetetlen gyötrelmei három teljes napon át tartottak. Meglestem. Bár ne tettem volna, mert éjszakánként azóta is vissza-visszatér, emlékét az évezredek sem tudták eltörölni. A Napférfi halála rettenetes volt, szenvedései leírhatatlanok és elmondhatatlanok.

Közben a tölgyliget másik részében zajlottak a Napférfi-jelöltek kegyetlen erőpróbái. Mire a papnők a harmadik nap délutánján győztest hirdettek, tizenöten haltak meg közülük, és négyen váltak örök életükre nyomorékká. A győztest megkoszorúzva vitték a földekre, ahol nyilvánosan szeretkezett a Nagyasszonnyal, a jó termés biztosítása érdekében. Ez alatt két papnő a segédeivel eltakaríttatta az előző Napférfi földi maradványait.

Szegény Napférfi! Emlékeimben máig daliás, hordómellű szőke óriásként őrzöm, nem szörnyű roncsként, amivé halála napján vált.

Az új Napférfit azután a vesztőhelyre kísérte a Nagyasszony, ahol jelképesen meg kellett ölnie az elődjét, „az apját”. Persze sejtelme sem volt róla, hogy a szertartásnak ez az értelme. Így a gyilkosságot jelképesen magára vállalta, amivel öntudatlanul azt is elismerte, hogy tizenhárom hónap múlva ő is jogosan hal meg majd „a fia” által.

Mélységes undort éreztem. Elmondhatatlan csömöröm volt, kegyetlenül sajnáltam a hajmeresztő kínzások kíséretében legyilkolt Napférfit. Bárcsak figyelmeztettem volna!

Semmi kedvem sem volt látni a boldogan nevető győztest, akiről előre tudtam, hogy mi lesz a sorsa. Egy év múlva ezen a napon ő sem lesz már egyéb nagy rakás véres húsnál, míg az utódja vígan grasszál a Nagyasszonnyal. Ki tudja, meddig fog ez még így menni? Előbb-utóbb mindenképpen megváltozik, hiszen eredetileg Asztlantban és egyebütt is a Nagy Anyát imádták, de ott már boszorkánnyá, rosszindulatú asszonydémonná lett.

Közben az új Napférfit körbevezették a földeken, bemutatták neki sorra a papnőket, beavatták a helyi szokásokba és tabukba. Lezajlott néhány kegyetlen emberáldozat – alattomban nyakon csípett ismeretlen férfiak voltak a szerencsétlenek. Ezt már az új Napférfi irányította. Ezzel kellett bizonyítania: nem habozik vérét ontani az esetleges ellenségnek.

Késő délután a harcosok is felsorakoztak. Ez alól már én sem vonhattam ki magam. Fegyvergyakorlatokat mutattunk be, harci táncot jártunk, tisztelegtünk, majd egyenként hűséget fogadtunk az új Napférfinak, akinek az arcát ekkorra már vörösre festették a papnők. Az új Napférfi feldíszített, magas fatönkön ült, és harcos nőkből álló testőrség vette körül. Ezen korai amazonok sorába tartozott az én egyik nővérem is. mi egyenként elébe léptünk, és mondtuk a fogadalmat.

Az új Napférfi magas termetű volt, de inkább nyúlánk, mint izmos, amellett igen jókötésű, szép férfi. Nagyasszony arcáról sugárzott, hogy nagyon kedvére valónak érzi.

Gyanútlanul belenéztem az új Napférfi szürke szemébe, és elállt a lélegzetem. Szélfarkas volt.

Folytatása következik.

A nélkülem-világ

Csak vakaródzó anyagviszketeg,
Ernyedten tesped az Idők felett...

Nem szid,
Nem dicsér,
Tán nem is köszön;
Nem más, mint lompos, egyhangú
Közöny.

Nem gyűlöl,
Nem szeret,
És semmit nem akar;
Csak időnként a fülembe
Hadar.

Csöröge-száraz
Entrópia-faág;
A nélkülem-világ...

Csak álmodozó anyag-babona,
Létre éledni nem képes soha...

Nem tud,
Nem szeret,
Nem lát,
Nem is ért,
Csak néha
Megkísért...

Hátrafelé araszol, mint a rák,
A nélkülem-világ...

Pedig,
Pedig...
Nélkülem nő a fű...
Mennyire egyszerű...

Ha nincs más, csak anyag,
Ha Istent csak ember farag,
Ha a szót a Mindenség nem érti,
Mitől kéne félni?

Ha utunkba Szó nem áll,
Csak eltörünk,
Mint vékony gyufaszál,
Akkor még csak nem is rejtélyes
A halál...

Múltba fonnyadt,
Meg jövőbéli fák..
Süket,
Közönyös
Nélkülem-világ...

Ha az Élet csupán a véletlen rése,
A világnak nincs semmi küldetése,
Ha képzelgés az erkölcsi világrend,
Isten meg papírdollárt hajtogat,
Akkor a halál
Az anyag kegyelme...

Megszenteletlen,
Avas vén cobák,
Nélkülem-világ...

Mint monília a cseresznyefák,
Úgy élősködik rajtunk
A profán...

Szegény profán világ...
Fojtogatja gyógyíthatatlan
Profit-kapzsiság...

Kíméletlenül terjed,
Mint a rák,
A nélkülem-világ...

A papír-végzettan arra okít:
Csak anyag van,
Az üdvösség: profit,
A Lét az anyag fején furcsa tincs,
Az embernek
Felelőssége
Nincs.

Lyukas,
Szélfútta,
Rongyos anorák
A nélkülem-világ...

Mégis,
Mégis,
Ez az anyaghalom
(Sejtem, talán: tudom)
Sokkal több,
Mint puszta matéria...

Globál-kapzsiság sivár idején
Sem hal meg a
Remény...

Új Idő lesz,
Új Ég,
Új Föld talán?
Vagy megtér a profán?

Nemcsak az utód,
És nemcsak az ős...
Az Ember egyetemlegesen
Felelős...

Tán jobb az egy törékeny, vén halál,
De Isten erre
Rá nem áll...

Virágot hajt,
És újra haj az ág,
Nincs és sosem lesz
Nélkülem-világ...

Bevándorlásügyi egypercesek - I.

- Kimondhatatlanul örülök, hogy végig meg tudtuk őrizni az európai kultúra legnagyobb értékeit, a humánumot és a toleranciát! - mondta sugárzó mosollyal az ebben a pillanatban végleg megszűnő Európai Unió utolsó vezetője, majd udvariasan biccentett a jelenlévők felé, felvette a vörös bársony párnára gondosan elébe készített revolvert, szájába vette a csövét, és elsütötte.

Kedves gesztusát udvarias taps kísérte...

Duna-völgyi szent Tavaszban

Duna-völgyi szent Tavaszban
Harsog a virágsereg,
Múltnak ágyán elszunnyadnak
A kopott évezredek.

Kárpátok karéja mögött
Kikelet ágya kemény,
Hétköznapi mosolyokban
Nevelkedik a Remény.

Vidám tavasz-lobbanásban
Érlelődik a Derű;
Egyszer mégiscsak elmúlik
Minden, ami keserű.

Duna-völgyi szent Tavaszban
Sír az Élet hangosan;
Csak rajtunk áll, hogy ezúttal
Miféle Jövő fogan.

Magyar, szlovák, szerb remények
Nyílnak bátortalanul,
Egymás ellen soha többé
Egyik nép sem boldogul.

Románok,
Szerbek,
Szlovákok,
Németek,
Meg mi Magunk;
Akárhány nyelvet beszélünk,
Mi mégis egy nép vagyunk.

Duna-völgyi szent Tavaszban
Élünk és sóhajtozunk,
Észre kéne venni végre,
Hogy egy néphez tartozunk.

Szerelem és líra - CCLIII.

KÉTSZÁZÖTVENHARMADIK RÉSZ

„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”

Kik ezek?

„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”

A múlt ködképei? Esetleg a Költő személyes ismerősei? Fél-szimbólumokból és fél-valóságból összeállt látomás?

Talán ez is, az is.

„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”

A kép mindenképpen hordoz magában némi misztikát.

A líra alapvető tulajdonsága, hogy igen könnyen lép át és vissza azon a mezsgyén, ami valóságot a természetfölöttitől, a sejtelmek univerzumától, vagy egyszerűen csak az álmok világától elválasztja.

Jó Költő élni tud ezzel. Ezt teszi most Parti Nagy Lajos is.

„és jöttek vélem szembe holtan”

A szórend is kiváló. Mennyivel más lenne így:

„és holtan jöttek vélem szembe”

Vagy így:

„és jöttek holtan vélem szembe.”

Esetleg így:

„és jöttek vélem holtan szembe”

Nem. A „holtan” a sor végére kerül:

„és jöttek vélem szembe holtan”

A sor ritmusába mindegyik változat beleillik.

Mi a különbség?

„és jöttek vélem szembe holtan”

A valóságszerű fikció a lehető legtovább megmarad.

„és jöttek vélem szembe holtan”

Ha valahol bandukolok, a világ leghétköznapibb dolga, hogy más emberek meg velem szembe „bandukolnak”.

„és jöttek vélem szembe”

Hétköznapi látvány, el is altatja az olvasót.

„és jöttek vélem szembe”

Ha a „holtak” korábbra kerülne, minden megváltozna. Ez ugyan első olvasatra jelentéktelen eltérésnek tűnik, de a lírát igen gyakran a prózában jelentéktelennek tűnő eltérések éltetik.

„és jöttek vélem szembe holtan”

Csak a sor végén szembesül az olvasó azzal, hogy akik „szembe jöttek”, „holtak.

„és jöttek vélem szembe holtan”

A dimenzióváltás ebben az esetben annyira váratlan, ráadásul annyira lágy, hogy csaknem észrevétlen. Meggyőződésem, hogy a Költő pontosan így is akarta. Finoman, éles váltás nélkül akarta vegyíteni a különféle síkokat.

„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”

Mintegy átfordul egyik dimenzió a másikba. Szinte zökkenőmentesen.

„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”

Igen összetett, több forrásból táplálkozó, egyszerre több dimenzióban mozgó kép.

„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”

A szembejövők nem konkrét és nem elvont személyek, egyszerre konkrétak is, elvontak is. nem valóságosak és nem kitaláltak: egyszerre valóságosak és kitaláltak.

„kockacsaták vén ászai,”

Az egykori hazárdjáték résztvevői. Az a gyanúm, hogy a hazárdjáték fogalmát ki kell terjesztenem a hétköznapi élet egyéb dimenzióira is, politikára, gazdaságra, kultúrára, és még ki tudja hová.

„kockacsaták vén ászai,”

Lehetnek barátok is, bajtársak is, riválisok is, ellenfelek is.

„kockacsaták vén ászai,”

Szerepel benne a hazárdjáték két legősibb típusa, a kocka és a kártya.

„kockacsaták vén ászai,”

Az élet maga is hazárdjáték, főleg akkor, ha a szabad akarat álláspontjára helyezkedünk.

„kockacsaták vén ászai,”

Az „ászai” azaz „kiemelkedően fontos vagy eredményes résztvevői” lehetnek a Költő személyes életének korábbi, „vén” szereplői, de lehetnek a haza szempontjából fontos személyek is.

„kockacsaták vén ászai,”

Az „ászai” – a szó eredeti jelentésének felhasználásával - bevonja a kocka mellé a kártyajátékot is. lehet, hogy Parti Nagy azért írt „kártyacsaták” helyett „kockacsatákat”, hogy mindkettő bekerülhessen a versbe.

„kockacsaták vén ászai,”

Az „ász” a katonai nyelvből kapott mellékjelentést. A két világháborúban azokat a vadászpilótákat nevezték ásznak (németül Experte, angolul Ace), akik meghatározott számú ellenséges repülőgépet lőttek le bizonyíthatóan.

„kockacsaták vén ászai,”

A múlt fontos szereplői egy vagy több dimenzióban. Rejtett létösszegzés, egyúttal rejtett időszembesítés.

„kockacsaták vén ászai,”

A Költő a saját/és vagy a hazája múltjával szembesül. Így folytatódik a vers:

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Meglehetősen pesszimista sorok.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

A pufajka az orosz típusú vattakabát a szovjet katonai egyenruha darabjaként vonult be Magyarországra. Meglehetősen elterjedt. Igen sokan, főleg mezőgazdasági munkások hordták még a hetvenes években is.

Nem miattuk vált azonban jelképpé, méghozzá negatív jelképpé, hanem az egykori „pufajkások” miatt.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

Ebben a sorban azonban Parti Nagy a sor elejére helyezi a kulcskifejezést.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

Vajon miért?

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Sajnos – ezért. Ismét csak a rím kedvéért…

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

A rím, valamint – ismét egy szójáték…

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Parti Nagy képtelen ellenállni.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Sőt.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

Fentebb olyan résszel találkoztunk, amikor Parti Nagy zseniálisan alkalmazott egyetlen remek jelzőt, nagyon jól, nagyon jó helyen. Itt az ellenpélda.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

Itt bizony Költőnk két – lényegében fölösleges – hátravetett jelzőt is biggyeszt a sor végére, az „aranypufajka” mögé, hogy a hirtelen ötlettől vezérelt szójátékos kínrímét elsüthesse:

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Megint leül a vers…

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Tudom, hogy sokan, sok helyen idézik, de – attól ez még nem jó…

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Pedig lenne ám lehetőség a sokkal erősebb folytatásra.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

Az „ötletdramaturgia” a lírában sem jobb, mint a színpadon. Ha a vers lírai alapjaiban gondolkodunk, észre kell vennünk, hogy ismét mellékutakra tért. Itt ezt azért nehezebb elfogadni, mert a vers utolsó soraiban valóban épült valami…

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

Az „aranypufajka” itt leginkább az eredeti pufajka kabát színére való utalás lehet. nem hinném, hogy a Költő szeme előtt például az Arany Pufajka Díj – vagy valami hasonló – lebeghetett volna…

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

A „pufajka” jelképértéke mindenképpen problematikus, vállalása bátorságra – vagy meggondolatlanságra – vall. Számunkra – és a Költő generációja számára is – olyan viseleti elem, amit naponta láthattunk munkásembereken, és akkori jelképértéke mindennapi gyakorisága miatt semleges volt.

Folytatása következik.