A Nap ugyanúgy ragyog - XLIX.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Ő is beállt azoknak a nőknek és férfiaknak végeláthatatlan sorába, akik az egészséges gondolkodást kerülőútra kényszerítő megcsontosodott, begyepesedett szellemi dudvakupacok talmi fénnyel derengő látszatigazságainak kerge lidérctánca kedvéért hagyták magukat a boldogságtól és az igazitól megfosztani.

Eljátszottam tehát létezésem legripacsabb mutatványát. Eljátszottam, amint eltávozik belőlem a „gonosz lélek”. Eljátszottam, azután bamba vigyor torz kritikáját vetettem a szerencsétlen Farkasasszonyra. De ő se látott, se hallott, annyira lefoglalta saját papnői mivoltának és ásatag varázsigéjének megszokott tévedhetetlensége.

Ebben a pillanatban ért véget az iránta érzett szerelmem. Véget ért örökre. Farkasasszony üdvözült papnő-mosolyának bárgyú átszellemültséggel villogó sátánfogai az utolsó húst, az utolsó lefittyedő cafatot is letépték róla, nem maradt egyéb az érzelem árva gyűlöletcsonkjánál. A szerelem eltűnt, ellibbent, elment; távozott végérvényesen és visszahozhatatlanul.

Utána szeretkeztünk, Farkasasszony önfeledten, én pedig hányingerrel küszködve. Csókja büdös volt, érintése kellemetlen, örömének nedve nyálkás, ágyéka undorító, sikolya visszataszító. Émelyedtem az izzadságszagától, viszolyogtam a bőrétől, undorodtam az orgazmusától. Eksztázisban fürdő arca látványától aprócska jégdémonok futkároztak a hátamon, tűzforró testétől a szívemig kúszott a hideg.

Bármeddig vele maradhattam volna, de kibúvót kerestem.

-         Későre jár, Farkasasszony – hazudtam álnok sajnálkozással. – Hiúzasszony húgom, házam úrnője még ma látni kíván.

Farkasasszony bosszankodott, én pedig menekültem. A tőle való szabadulás érdekében ekkor hajlandó lettem volna még akár Hiúzasszonnyal is szeretkezni, szerencsére a húgom nem értette meg a helyzetemet. Viszont minden tőle telhetőt megtett azért, hogy Farkasasszonnyal ne találkozhassak. Mérhetetlen hálát éreztem ezért, és igyekeztem a kezére járni.

A két nőszemély tökéletes patthelyzetet teremtett: Hiúzasszony biztos volt benne, hogy Farkasasszony gonosz praktikái akadályozzák, hogy a kedvére tegyek, Farkasasszony pedig arról volt teljesen meggyőződve, hogy továbbra is őt szeretem, csupán Hiúzasszony álnoksága gátol meg abban, hogy vele találkozhassak.

Így hát ettől kezdve szeretkeztem fűvel-fával, csak éppen Farkasasszonnyal nem. Beszélni is csupán egyszer beszéltem vele. Feltettem neki egy vakmerő kérdést.

-         Miért kell meghalnia a Napférfinek? – készületlenül érte, csodálkozva tátotta el a száját. Nem is válaszolt azonnal.

-         Így akarja a Mindenség Édesanyja? – kérdeztem metsző gúnnyal.

-         Te ezt nem tudhatod! – kiáltotta dühösen.

-         Nem ezt kérdeztem! – csaptam rá nyersen.

Nehezen jutott levegőhöz.

-         Koszoskutya, drága Koszoskutya! – esengett panaszos hangon. – Ezt nem mondhatom el neked! Meg kell értened!

Kurtán bólintottam.

-         Rendben van, drágám! – húztam el a számat. – Kérlek, ne haragudj, sietnem kell. Hiúzasszony a lelkemre kötötte, hogy hamarosan látni kíván. Ő a házam úrnője.

Elkapta a karomat.

-         Hazaviszlek magammal! – sikította. – Akarod?

-         Újra elhúztam a számat.

-         Nem vagyok biztos benne, hogy Hiúzasszony ehhez hozzájárulna. Mint mondottam, ő a házam úrnője!

-         Gyere velem!

-         Kérlek, ne tarts fel engem, asszonyom!

Erre a megaláztatásra zokogni kezdett, de a karomat nem engedte el.

-         Velem kell jönnöd!

-         Válaszolsz a kérdésemre?

Csupán néhány pillanatig gondolkodott.

-         Hallgass rám, szerelmem – hadarta aztán. – A Napférfi sorsa az örök ifjúság. Igazából azért hal meg, hogy a következő Napférfi alakjában újjászülethessen. Örökké fiatal marad, de minden évben meg kell halnia, hogy örökifjú maradhasson. Meg kell halnia, hogy a nap a következő évben is ragyogjon, hogy a mag szárba szökkenjen, virágot hozzon, és termést adjon. Meg kell halnia, mert ez az élet örök törvénye. Meg kell halnia, ahogy a Mindenek Édesanyja is újjászületik és meghal minden egyes esztendőben. Érted már, szerelmem? Haragvó Tekintetűnek lenni a legnagyobb megtiszteltetés, ami csak egy férfira várhat.

-         Te mégsem akartad, hogy az legyek.

Lehajtotta a fejét.

-         Nem, mert önző vagyok, Koszoskutya drágám, végtelenül önző. Nem akartalak elveszíteni, mert nem tudhattam, miféle férfialakban látlak majd viszont. És amellett – sóhajtott egyet. – és amellett féltettelek a szenvedéstől, ami az áldozattal jár.

Elhallgatott, és kérőn nézett rám.

-         Olyasmihez ragaszkodsz – mondtam szomorúan. – amiben igazából magad sem hiszel. Boldogságunk helyett a mérhetetlen ürességet választottad.

Magára hagytam. Többé nem gyűlöltem, és nem undorodtam tőle. Nem éreztem iránta egyebet mélységes szánalomnál. Az efféle szánalom az, amely sohasem tud a szerelemnek táptalaja lenni.

Apránként összeállt a képem az emberáldozatról.

Folytatása következik.