Az Ősz napsütéssel vénül...

Az Ősz napsütéssel vénül,
Mint valami büszke,
Régi nő;
Isten bajszán vén morzsaként billeg
Az Idő.

A néhai forró Nyarunk
Alig néhány hét alatt
A Múlt kútjába hullt,
Azóta már emléke is
Rojtosra
Fakult.

Az Ősz napsütéssel vénül,
Mint valami büszke,
Régi nő;
Isten bajszán vén morzsaként billeg
Az Idő.

Szerelem és líra - CCLXXIII.

KÉTSZÁZHETVENHARMADIK RÉSZ

Fentebb már láttuk, miféle művek születnek a kánonban. Ennek ellenére a kérdés érvényes.

Születhetnek-e egy ilyen rendszerben valódi remekművek?

Természetesen születhetnek, hiszen remekmű minden helyzetben létrejöhet.

Csakhogy…

A rendszer nem támogatja a remekművek létrejöttét. A kánon maga az intézményesített kontraszelekció.

Ennek jele, hogy igen sok olyan művet kanonizál, amely a klasszikus esztétikai ideálnak nem felel meg, a klasszikus szemlélet értelmében lírai értéket nem hordoz.

A kánon rendszerének nem érdeke, hogy remekművek szülessenek. Remekművek esetén ugyanis

Ø      A művek közkinccsé válnak

Ø      Magyarázatukhoz nincs szükség külön, zárt apparátusra.

Ø      A rendszer átjárhatóvá válik.

A kánon sajátos zárt szubkultúra. Elsősorban önmaga fenntartása az érdeke. Hogy zárt szubkultúra maradhasson, és kiváltságai felett rendelkezhessen. Nincs szüksége remekművekre. Helyette olyan versekre van szüksége, amelyeket remekművekké magyarázhat.

Folytatása következik.

"Fennkölt elvek"

"Fennkölt elvek"
Kényes-fényes serege;
Zsarnokságba,
Pusztulásba vihet minket
Ízibe'.

Papírszáraz,
Élhetetlen mandalák;
Csörögére szárad majd ki
Miattuk
A nagyvilág.

Mindig újabb
Kenetteljes változat;
De - boldogsághoz nem vezet
Soha
Emberáldozat.

(Óc,
Póc,
Kenderkóc,
Mérges végzet-góc,
Ha nem fogad szót a Haza,
Elmegy a bohóc!)

A Nap ugyanúgy ragyog - LXX.

HETVENEDIK RÉSZ

Vérszomjasan rontottak elő a bokrok közül, hátracsapott fülekkel, hörögve, morogva, kaffogva, vicsorítva, mint vérre ácsingózó alvilági kutyadémonok. Rettenetesen megtermett, ocsmány ábrázatú, nagy randa dög valamennyi.

Dühödten megálltam, és gyilkolásra készen feszítettem meg minden hatalmamat. Kétségbeesetten idéztem tanúnak minden korok létező és nem létező, már letűnt és még ezután eljövendő istenségeit. Miért én legyek jó, amikor minden ki gonoszságra tör? Miért én legyek becsületes, amikor a becsület folyvást a gonoszság peremvidékén balekoskodik? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, hiszen ez már Szélfarkas korszaka volt. ez a világ olyan perceket csiholt ki magából, amikor még a legszeretőbb szemet is gyakran homályosította el a gyűlölet.

Összeszorított fogakkal néztem a felém rohanó dühödt ebeket. Nyomukban már az első emberek is kibukkantak a bokrok mögül. Kétségbeesetten engedtem el Holdsarló kezét.

-         Fuss, ahogy a lábad bírja! – ordítottam rá, és talán még taszítottam is egyet rajta. Annyira kívántam, hogy ne kerülhessen a kezeik közé…

Holdsarló futásnak eredt, én pedig gyilkoló elszántsággal fordultam szembe az üldözőkkel. Ezt látván Holdsarló is megtorpant. Az én kedvesemtől nagyon távol állt, hogy életet vásároljon a más szenvedésén. Beletörődtem. Úgysem volt már idő semmire.

Az élen csörtető molosszus csaknem kőhajításnyira megelőzte társait, és máris utolért bennünket. Eredetileg rám rontott volna, de a tekintetem nem sok jót ígért, ezért az eb fékezett, nagy ívben kikerült, és máris Holdsarló felé vetette magát. A könnyebbik áldozatot kereste.

A kutya ugrott, én pedig összpontosítottam. Az állat szép ívű ugrása megtört, feje hátrabicsaklott, és a kutya törött nyakkal zuhant Holdsarló lábai elé.

Vörös ködöt vont szemem elé a gyilkolás tébolya. Nem tudtam abbahagyni. A második ebet rohanás közben pusztítottam el, a harmadik a torkomnak ugrott volna, és rám lehelte ki páráját. A többi ösztönös, állati rémülettel torpant meg.

Szűkölve hátráltak, farkukat behúzták, sunyi pillantásokat vetettek felénk, de eszük ágában sem volt már támadni. Tudtam: nincs olyan hatalom, amely ezeket az ebeket újra támadásra tudná bírni.

A kutyák fedezékében földbe gyökerezett lábbal álltak az emberek is. A megtermett Drákónt felismertem, és örömmel nyugtáztam, hogy együgyű ábrázatára bárgyú mosolyban ül ki a buta emberek habozó tanácstalansága. Megkönnyebbültem.

Ekkor láttam meg Szélfarkast. Arisztonikosz gőgös maszkjában ballagott elő két-három ember kíséretében. Arcán inkább bosszúság, mint gyűlölet. Nyugodtan felénk indult, mire Holdsarló belém kapaszkodott. A bátyám emberei nem mozdultak. Szélfarkas nyolc-tízlépésnyire tőlünk megállt.

Folytatása következik.

Szabad ésszel, kevés pénzzel...

Szabad ésszel, kevés pénzzel
A Remény sohase vész el.

Legyen - akár több, kevesebb -,
Olyan, amilyet szeretek.

Ha több a "kell", mint a "lehet",
Úriasan mondok - nemet.

Szabad ésszel, kevés pénzzel
Az ember sokat merészel.

Fogy a haj, pereg az idő,
Mégis mindig akad erő.

Letesszük a Lét poharát,
Ha jön az Utolsó Barát.

Szabad ésszel, kevés pénzzel
Az ember sokat átvészel.

Nem a szegénység, vagy bőség,
Hanem csak a felelősség...

Legyen akár "nem", vagy "igen",
Támasza Lélekben legyen.

Jó Lélekkel,
Tiszta kézzel;
Szabad ésszel, kevés pénzzel...

Szeptemberi halvány fények

Szeptemberi halvány fények;
Nem a lármában a lényeg.

Még makacsul zöld levelek;
A világ örökké kerek.

Keserves, csípős hajnalok;
Nem az Élet, ami balog...

Szeptemberi halvány fények;
Gonosz ellenében élek.

Posvány hiába hőbörög,
Csak az Igaz - ami örök.

Isten nem robottervező;
Nem releváns a túlerő.

Mindig a Lélek a lényeg;
Szeptemberi halvány fények...

Még életben van a Béke

Még életben van a Béke,
Bágyadt Ősz a menedéke.

A halál gyomra már korog.
S még élnek az áldozatok...

Ráncos dollár-gnóm kavargat
Pénz-katlanban - borzalmakat.

Még életben van a Béke,
Most, amíg él,
Óvni kéne!

Óvni kéne,
Óvni kéne...

Hagymázas őrült terveket
Az Idő semmibe temet.

Olyanért ne folyjon több vér,
Ami száraz füttyöt se ér.

Még életben van a Béke,
Van értelme tenni érte.

Kezed kezemben...

Kezed kezemben, amíg élek,
Kezem Kezedben, amíg élsz,
Amíg Te vagy nekem - remélek;
És amíg én vagyok Neked - remélsz...

Szerelem és líra - CCLXXII.

KÉTSZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ

Mert van tovább is.

Ha a kánon határozza meg, hogy mi tekinthető az általa lírai műalkotásnak nyilvánított versben értéknek, akkor lényegében nagyon közel került ahhoz, hogy

                                               ↓

Lényegében azt is eldöntheti, hogy voltaképpen mi áll a versben. Azaz: azt lát a versben, amit akar. Nem számít, ha a mű maga az értékelés által állított elemeket nem tartalmazza…

A versben az található, amit a „művészet világa” kinyilvánít…

Így fut szinte önmagától ad absurdum egy önmagában tökéletesen abszurd esztétikai felfogás. Teljes önkényesség és a tökéletes parttalanság.

A belemagyarázásnak tökéletes tere van, hiszen a kánon méltatója azt állíthat a versről, amit csak akar.

A gyakorlatban a kánon elemzője szabad kezet kap.

Ø      Azt magyaráz a versbe, amit akar.

Ø      Azt „ért oda”, amit csak akar.

Ø      Érvelnie, a vers szövegével bizonyítania semmit sem kell, a ráfogás tökéletesen elegendő.

Ø      Amit mond, cáfolhatatlan.

A méltató élhet – és általában él is – a parttalanság lehetőségével.

Az értékelés ilyen rendszere még akkor is katasztrofális, ha az értékelt vers valóban remekmű.

Csakhogy…

Születhetnek-e egy ilyen rendszerben valódi remekművek?

Folytatása következik.

Túl az Időn - kis kunyhóban

Túl az időn
Kis kunyhóban,
Isten ráncos öreg mécse ég,
Kékesfeketén ásít az űrbe ott
Az Ég...

Minden idő
Elmúlóban;
Halott-fehér anyag-hóban...
Minden idő elmúlóban...

Messzi Múltban,
Köd-jövőben;
Bölcsőben -
Vagy temetőben...

Túl az Időn
Kis kunyhóban
Borozgat a vén Történelem,
Elszalasztott alkalmakról fecseg
Szüntelen.

Túl az Időn,
Túl a téren,
Túl minden rekedt miérten...
Éjfekete jegenyefa áll,
Törzse alatt
Dúdolgat
A közönyös halál...

Átdalol sok ezer éjszakát...
Egyre többször,
Egyre többször
Halljuk
A dalát...

Túl az Időn - kis kunyhóban
Vén elszántság
Friss Reményt arat;
Mindkét karján felgyűrve a
Szabad akarat...

Fáradt napon, késő este...

Fáradt napon, késő este
Tompa ég halálra lesne...

Homály gyűlik kopasz hegyen,
A hallgatás - istentelen.

Hideg sötét árnyak alatt
Múlttá válik a Pillanat.

Remény Születést keresne...
Fáradt napon, késő este...

Könnyhullató őszi napon

Könnyhullató őszi napon
Sáros lesz a beton-vadon.

Jövő sarjad remény-magon,
Caplat a vén Idő - vakon.

Fáj az ősz valahol nagyon -
Könnyhullató őszi napon...

Könnyhullató őszi napon,
Könnyhullató őszi napon...

Könnyhullató őszi napon
Jelen kopog az ablakon.

Holt szükségszerűség oson
Virtuális kultúr-nyomon.

Nemhit térdel jövő fagyon;
Könnyhullató őszi napon.

Könnyhullató őszi napon,
Könnyhullató őszi napon...

Könnyhullató őszi napon
Merengünk egy pillanaton.

Túl életen, múlt korokon
Bennünk él ellenség, rokon.

Sétálgatunk múlt-romokon,
Könnyhullató őszi napon.

Könnyhullató őszi napon,
Könnyhullató őszi napon...

Könnyhullató őszi napon
Lélek ül a Távlatokon.

Túl anyagon, végzet-poron;
Isten - távoli partokon.

Ábránd, akarat Jövőt fon,
Könnyhullató őszi napon.

Könnyhullató őszi napon,
Könnyhullató őszi napon...

Könnyhullató őszi napon
Isten ül a világ-bakon.

Felelősség magam-fokon
Alapvető világ-okon...

Életem,
Világom,
Honom;
Megkapom és -
Tovább adom...

Csak ördög, anyag monoton,
Könnyhullató őszi napon...

Könnyhullató őszi napon,
Könnyhullató őszi napon...

Ősz király trónjára lép

Ősz király trónjára lép,
Int a fellegeknek,
A siheder szellőhadak
Széllé cseperednek.

Roppant felhőseregek
Ősz-parancsra várnak,
Emlékét is eláztatják
A néhai Nyárnak.

Hidegen táncol a köd
Friss hajnali égen,
Sárgulnak a falevelek
Lehullani készen.

Ősz király trónjára lép,
Vihognak az árnyak,
A vén Idő megint újra
Parttalanná válhat.

Média méregcumin
Tengődnek a sarjak,
Globális hazugságokról
Kárognak a varjak.

Ránk jöhet a sár-jövő,
Végzet-eső bőven,
Önrendelkezés-ernyő kell
Ítéletidőben.

Ősz király trónjára lép,
Köd banya a párja,
Újra jön a zuhatagos
Hétköznapok árja.

Hétköznapi rohanás
Füstös, szmogos kedve,
Profán-özönben ne legyen
A Szent elfeledve.

Ősz király trónjára lép,
Történjen akármi;
Igyekezzünk minél hosszabb
Ádventre találni.

Világ-zsarnok hitetlenség

Világ-zsarnok hitetlenség
Hitért könyörög;
Nem az a Szent, ami drága,
Csak, ami
Örök.

Globális irányítással
Nyílik a verem,
Halott pénz szolgálatában
Élet nem terem.

Polkorrekt halandzsa helyett:
Lelkiismeret,
Isten bennünket sohasem
Profitért szeret.

Világ-zsarnok hitetlenség -
Globál-kapanyél,
Ami jó érzéssel lehet,
Azzal visszaél.

Világ-zsarnok hitetlenség

Világ-zsarnok hitetlenség
Hitért könyörög;
Nem az a Szent, ami drága,
Csak, ami
Örök.

Globális irányítással
Nyílik a verem,
Halott pénz szolgálatában
Élet nem terem.

Polkorrekt halandzsa helyett:
Lelkiismeret,
Isten bennünket sohasem
Profitért szeret.

Világ-zsarnok hitetlenség -
Globál-kapanyél,
Ami jó érzéssel lehet,
Azzal visszaél.

Kerek évfordulónkon

Akkor is ilyen nehéz idők jártak,
Mérges hangyabolynak tűnt a világ,
Bajok rohangáltak a piacon,
Operett Mars-istenkék hetvenkedtek,
S a munkanapok sisteregve teltek.

Munka után,
Csak szűk családi körben
Igent mondtunk egy csöndes délutánon...

Sok kört futott azóta az Idő,
Emlékek tükréből ragyog elő
Az egykor félszegen ejtett
Igen.

Igen,
Igen,
Igen...
Rád évtizedek után is:
Igen.

Meghitt, szép, megszentelt kis pillanat,
Amit azóta minden évben újra
Ajándékul nyújt nekünk az Idő...

Amíg Te vagy nekem,
Amíg csak élek,
Örökre:
Igen!

Szerelem és líra - CCLXXI.

KÉTSZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

A válasz a kánon lényegi elemeire világít rá.

A kanonizált vers értékelésénél a „kötelező légbőlkapottság” elve érvényesül.

A „kötelező légbőlkapottság” elve a művészet intézményi elméletének kiterjesztése a műértelmezés és a műelemzés területére. A kanonizált líra ítészei számára ez teszi lehetővé, hogy korszakalkotó művé magyarázzák akár a legsivárabb amorf halandzsát is.

A „művészet hivatali elméletének” tökéletes kártékonysága és haszontalansága akkor világlik elő a maga teljességében, ha ezt végiggondoljuk.

A „kötelező légbőlkapottság” elve a művészet intézményi elméletéből magától értetődően levezethető.

A művészet intézményi elmélete

                        ↓

„Műalkotás az, amit a „művészet világa” annak nyilvánít

                        ↓

Alkalmazzuk ezt a költészetre

                        ↓

Lírai műalkotás az, amit a „művészet világa” – azaz a kánon intézményrendszere – annak nyilvánít.

Magától értetődően következik ebből:

                        ↓

A műalkotás értékeit is a „művészet világa” határozza meg.

Ha idáig eljutottunk, érdemes elgondolkodni rajta, mit is jelent ez a mondat.

„A műalkotás értékeit is a „művészet világa” határozza meg.”

Elemeire bontanám:

Ø      Meghatározza, mi tekinthető a műalkotásban valóságos lírai művészi értéknek.

Ø      Meghatározza, hogy mitől értékes valami.

(Ez a kettő csak első olvasatra tűnik azonosnak.)

Ø      Eldönti, hogyan épül fel a műalkotás értékstruktúrája.

Ø      Meghatározza, hogy mi hordozza az értéket.

Ezt végiggondolva világlik ki, mit is jelent igazából a kánon esztétikai diktatúrája. Az esztétikai diktatúra, amelynek alapja a teljes és parttalan önkényesség.

Folytatása következik.

Őszi hegedű

Ősz-futamok halkan járnak,
Hűlt mosolyok kővé válnak.

A Nyarat követve, sután,
Bánat marad a Múlt után.

Bús, fonnyadt, sokszínű ország;
Az Ősz - örök múlandóság.

Ősz-dallamok, tengermélyek,
Kékek a múló emlékek.

Ezüstös Idő-korona
Búval, bánattal kirakva.

Ősszel minden jövő fanyar;
Tudjuk - mégis bizonytalan.

Ősz-hegedű halk zenéje
Készít fel a hosszú télre.

Ősz-futamok halkan járnak,
Remények - Jövőre várnak.

Gyülekező fellegek

Gyülekező fellegek;
Az Ősz Téllel fenyeget.

Globálhárpia-sereg
Műanyag könnye pereg.

Az Életet akarom;
A Boldogság - hatalom.

Gyülekező fellegek;
Ónos jövő csepereg...

Tudod, hogy nem adom fel, Istenem...

Tudod, hogy nem adom fel, Istenem...
Fogam szívom,
Csóválom a fejem,
De ameddig csak kell, tartom magam.
Neked kell szólnod,
Hogyha vége van...

Olyan világban élek, ahol éppen
Semmibe szakadnak a távlatok...
Az ész makog,
Tompul az érzelem,
És a fülhallgatós, vén Lucifer
Bébiszitterként őrzi a világot,
Fel ne ébredjen az emberiség...

Férj vagyok és
Apa;
Ma régimódi,
Mint özönvíz előtti kövület,
Amikor már süket, meg
Vak a többség,
És büszkélkedik a gonosztevő...

Tudod, hogy nem adom fel, Istenem...
Amíg élek, írok,
Tüsténkedem,
Van Anikóm,
Lányaim,
Otthonom...
Miattuk az Élet szent kötelesség,
Miattad pedig helytállás,
Uram...

Tudod, hogy sosem adom fel, Uram...
A vén Idő suhan,
Rossz jelenünknek száraz lelke van,
És önjelölt, kontár partnereid
Öngyilkos világot kotyvasztanak..

A drog-álmot alvó emberiség
A gonosztevő jogait vigyázva
Az áldozatokat gyalázza meg...

A pénz-oltárok profán papjai
Hazug zsolozsmákkal halál idéznek,
Korrupt hazugság fent,
A kocsma lent,
És semmi sem számít már, ami
Szent.

Tudod, hogy sosem adom fel, Uram,
Ébresztgetek,
Amíg értelme van...
A Föld forog,
Jöhetnek ennél hitványabb korok...
Hogy túlerő?
Legfeljebb meghalok...

Dacos külsőkörös költő vagyok,
És vigyázok, hogy mindig az maradjak
Mindenhol,
Csak Előtted nem,
Uram...

Se hivatali brancs, se grémium,
Se disznóhólyag-hierarchia,
Se hazát áruló érdek-sznobok,
Se bikkfanyelvű kan-szirén dalok
Nem csábítanak tévútra Uram;
Megalkuvónak meg öreg vagyok.

Tudod, hogy sosem adom fel, Uram,
A mennyországod se kell - hogyha van..
Akad oda elég semmittevő,
Özön világlátott luxusszamár,
Ismersz eléggé -
Nem vágyom közéjük,
Belém kövültek olcsó, büszke
Elvek,
S az anyagiak - rég nem érdekelnek.

Tudod, hogy nem adom fel, Istenem...
Fogam szívom,
Csóválom a fejem,
De ameddig csak kell, tartom magam.
Neked kell szólnod,
Hogyha vége van...

Bő negyedszázad Szerelem

Bő negyedszázad Szerelem
Él meghitten
Veled, velem.

Egyszer régen,
Nagyon régen,
Egész világ ellenében...

Mindenki lebeszélt róla,
Ha rájuk hallgattunk volna...

Bő negyedszázad Szerelem;
Kellek Neked -
Kellesz nekem.

Kezdődött - első látásra;
Holtig-örök pillantásra.

Azóta közös a Létünk,
Folytatódik - amíg élünk.

Bő negyedszázad Szerelem;
Én Veled,
Te pedig
Velem.

A korhatag nyolcvanasok
Emléke diszkréten ragyog...

Izgalmas kilencvenesek
Pokolfüstje már szendereg.

Bő negyedszázad Szerelem
Azért élek,
Mert vagy nekem...

Háládatlan kétezresek;
Kékcápát játszott a keszeg...

Tízesek: apokalipszis;
Tótágast áll a vén szkepszis...

Kint: csalódás, veszedelem;
Bent - negyedszázad Szerelem...

Szerelmünk,
Munkánk,
Kis házunk;
Felnőtté ért a két Lányunk...

Isten néz a kertünkben szét,
Jelen fogja a Múlt kezét...

Kint tébolyda lett a világ,
Rettegve susognak a fák...

Bent - amíg csak Élni lehet,
Ápolunk Hitet,
Szerelmet.

Egyszer régen,
Nagyon régen,
Egész világ ellenében...

Bő negyedszázad Szerelem
Él meghitten
Veled, velem.

Őszi pompa, színezüst

Őszi pompa, színezüst,
Még ragyog az Élet,
Átsugárzik még a nyári
Napsugár-igézet.

Gáláns, büszke őszelő,
Déli Napja áldott,
Munkakedvvel pótolja a
Régi ifjúságot.

Szeptemberi kora ősz,
Vad tüzek lohadnak,
Csak a bolond érzi magát
Búsképű lovagnak.

Őszi pompa, színezüst,
Ködfalak lebegnek,
Új Hiteket az Ősz a
Régi Szerelemnek.

Múlttá simult már a Nyár

Múlttá simult már a Nyár
Az emlékezetben,
Ősz zsoldjában ragyog a Nap,
Vén szeme se rebben.

Csípős már a virradat,
Sárgul a fa lombja,
De barnára sül délután
A szeptember combja.

Odalett a Nyár kevély,
Vad lelkesedése,
Bár az Ősz az öregedést
Még nem veszi észrre.

Múlttá simult már a Nyár,
Emlék-fallal födve,
Elvonul a mindig ifjú
Nosztalgia-ködbe.

Szerelem és líra - CCLXX.

KÉTSZÁZHETVENEDIK RÉSZ

Hogyan tudnám a verset összefoglalóan jellemezni?

Amikor a kereszténység államvallássá lett, a Kelet-római Birodalom területén olyan óriási templomok épültek, ahol a centrálisan elhelyezkedő középponti, kör alakú szent térhez kereszt alakban négy háromhajós bazilikát csatlakoztattak, így az épület görögkereszt alaprajzú lett.

Képzeljünk el egy ilyen hatalmas templomot.

Idővel különféle méretű, alakú és rendeltetésű épületek csatlakoztak hozzá, elfedve és zavarossá téve az alaprajzát. Újabb évszázadok elteltével hódítók égették fel, azóta romokban áll. Tégláinak, köveinek egy részét elvitték, építkezésekhez használták el. Idővel a romokhoz agyagviskók, fabódék illeszkedtek, majd ezek is romba dőltek.

A világháborúk alatt légibombák, tüzérségi lövedékek robbantak a közelében, harckocsik lánctalpai taposták meg néhány részét.

Ma hatalmas, eklektikus romhalmaz a pusztaság közepén. Tapasztalt építész sem képes átlátni, és észrevenni benne a monumentális koncepciót.

Ilyen épületre emlékeztet engem Parti Nagy Lajos verse.

A kánon versei gyakran a róluk szóló értékelésekkel együtt kezelendők, sőt időnként azokkal együtt olvasandók – mint arra gyakran figyelmeztetnek bennünket.

Szerencsére Parti Nagy verse azok nélkül is megáll.

Érdemes azonban újra megvizsgálni a versről szóló egyik ömlengést. Az „értékelés” alaposabb vizsgálata számos ki nem mondott kérdésre adhat választ.

Előbb a szöveg a maga teljességében:

„Egy nagy vers a hazához. Lesz idő, amikor tanítani fogják a rendszerváltást követő bő évtized szépirodalmi lenyomataként, egyik alapműveként, melyből a versre még fogékony kései utódaink sűrített formában ismerhetik meg a korszak felülmúlhatatlan báját és hasonlíthatatlan bukéját. Ahogy a bugris előbújik kapitalistaként. A párttitkár demokrataként. Ahogy „nátótag lettek Ischlerék." A Vecsés alatt leszívott Lada, ahogy tolja Zombi és Zombiné. Vattás „aranypufajka." És egyáltalán: ez az egész, irányát és értékrendjét vesztett „aranykalászvegasz."

Röhögünk, közben meg mi vagyunk azok: mi csináltuk, mi akartuk, és mi hagytuk, hogy így legyen. „Hazám hazám te min – de nem."

Belenézünk a vers tükrébe – és hirtelen kijózanodunk. Megfagy bennünk a nevetés.

Parti Nagy verse ugyanis nem csupán egy rímbe szedett, pazar és bravúros korfestő tabló, hanem egy -- enyhén szólva – ambivalens viszony, vívódó kapcsolat, Hassliebe drámai dokumentuma. Még komoly, hozzáértő, ivarérett népek is szerették a legutóbbi időkig annyival letudni, olyannak látni ezt az életművet, hogy itten valami szórakoztató madárfüttyös történetről volna szó, tavaszi trilláról a magyar költészet törzsanyagát megképző súlyos, emelkedett szólamok árja fölött. Én ezt a második könyv, a Csuklógyakorlat(1986), de legalábbis a Szódalovaglás (1990) óta gyökeresen és igazolhatóan másként gondolom. A magam részéről folytonosan hallani és érteni vélem a drámai akcentus jelenlétét a zseniális nyelvművészet mélyén. Ahogy itt, a Szívlapátban sem valami külső, cinikus, fölényes krónikás beszél, hanem olyasvalaki, aki számára – holott nem kérte tőle senki – nem megkerülhető, hogy a hazájához való viszonya tisztázva legyen.

Innen a versfolyam végig érezhető tétje, a „Mentem haza, s a haza hol van?" kínzó kérdésfelvetése és személyes érintettsége. És persze hagyományba-ágyazottsága, hisz a költemény mögött ott lüktet a magyar lírai tradíció, a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja. Mindezt Parti Nagy játszi könnyedséggel hozza párbeszédbe, megújítva, továbbírva a magyar lírai hagyomány egyik fontos szólamát. Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Most pedig érdemes elemeire bontani ezt a szöveget.

„Egy nagy vers a hazához.”

Nem az. Korántsem az. Egyáltalán nem nagy vers. A jelen állapotában különböző minőségű részek egyvelege, teljességében legfeljebb a felső középszerhez tartozhat. A magyar líra időbeli teljességét vizsgálva azonban oda se.

A vers jelenlegi állapotában torzó. Mindaddig az is marad, amíg a Költő meg nem írja. A rossz részek helyett új, erőteljes, ha kell, éles, de mindenképpen őszinte új sorok beiktatásával.

„Lesz idő, amikor tanítani fogják a rendszerváltást követő bő évtized szépirodalmi lenyomataként, egyik alapműveként, melyből a versre még fogékony kései utódaink sűrített formában ismerhetik meg a korszak felülmúlhatatlan báját és hasonlíthatatlan bukéját. „

Nem hinném. Jelenlegi formájában semmiképpen.

„Lesz idő, amikor tanítani fogják”

Jelenlegi formájában sohasem fogják tanítani, mert így alkalmatlan arra, hogy a tananyag része lehessen.

„a rendszerváltást követő bő évtized szépirodalmi lenyomataként, egyik alapműveként,”

Nemigen. Jelen formájában nem.

A hipotetikus jövőben a posztmodern esztétika már régen érvényét veszítette, sőt talán még nevetség tárgya is lesz. Ha lesz jövőbeli magyar oktatás, a szépirodalmi minőséget a jelen kánontól merőben különböző elvek mentén fogja meghatározni. Ezt a művet jelenlegi formájában senki sem tekinti majd a kor szépirodalmi lenyomatának, még kevésbé alapművének.

„a versre még fogékony kései utódaink”

Ha a magyar kultúra fennmarad, lesznek versre fogkákony utódok, verset kedvelő magyarok is. Ebben az esetben a részlet hangvétele nem indokolt.

„a versre még fogékony kései utódaink”

A bonyolult jelzős szerkezet kulcsszava a „még”.

Mintha a „versre való fogékonység” éppen kihalóban volna. A kánon oldaláról nézve talán jogos az árnyaltan tragikus felfogás, abszolút értelemben véve azonban nem.

„a versre még fogékony kései utódaink”

A „versre még fogékony kései utódaink” – ha lesznek – egészen másfajta költészetet teremtenek majd, mint a mai kanonizált magyar líra. Bátrabb, erőteljesebb, a tradíciókhoz jobban kötődő költészetet.

„Ahogy a bugris előbújik kapitalistaként. A párttitkár demokrataként.

Ezekről a dolgokról a vers önmagában semmit sem mond. Belemagyarázni mindent lehet, de a vers akkor sem forrás.

„Ahogy „nátótag lettek Ischlerék."

Ez is csak egyetlen tényközlés.

A Vecsés alatt leszívott Lada, ahogy tolja Zombi és Zombiné.

Ennek információs értéke egy utólagos történelmi visszatekintés szemszögéből erősen tart a nullához.

„Vattás „aranypufajka."

Ez se különb.

„És egyáltalán: ez az egész, irányát és értékrendjét vesztett „aranykalászvegasz."

Az utókor a saját szempontjai szerint értékeli majd a korszakot.

„Röhögünk, közben meg mi vagyunk azok: mi csináltuk, mi akartuk, és mi hagytuk, hogy így legyen. „Hazám hazám te min – de nem."

Az utókor aligha fog „röhögni” ezen.

„Belenézünk a vers tükrébe – és hirtelen kijózanodunk. Megfagy bennünk a nevetés.”

Nem. Ez a vers egyáltalán nem tükör. A kornak nem tükre. Korlátozott mértékben sem az. Vagy ha tükör, leginkább szerzője gyakran meddő elképzeléseit tükrözi.

Aligha fagy meg a nevetés. Igazából a vers nem is ingerel nevetésre. Nem humoros, nem vicces. Ami az szeretne lenni, nem lépi át az ingerküszöböt. A szójátékok, „nyelvi lelemények” meg éppen szánalmasak.

Igen, a szánalom. Leginkább ezt érezzük. Ez egy elvetélt vers. Számos szép része van, de az egész együtt nem üti meg a mértéket.

„Parti Nagy verse ugyanis nem csupán egy rímbe szedett, pazar és bravúros korfestő tabló,”

Kötelező terménybeszolgáltatás – kánoni túlzás.

 „rímbe szedett, pazar és bravúros korfestő tabló,”

Szegény vers nagyon messze áll attól, hogy az lehessen.

„hanem egy -- enyhén szólva – ambivalens viszony, vívódó kapcsolat, Hassliebe drámai dokumentuma.”

A kánoni ítészek és méltatók tipikus eljárása. Ilyenkor voltaképpen nem az elvileg górcső alá vett versről beszélnek, hanem annak kapcsán a saját hiedelmeiket adják elő.

„Még komoly, hozzáértő, ivarérett népek is szerették a legutóbbi időkig annyival letudni, olyannak látni ezt az életművet, hogy itten valami szórakoztató madárfüttyös történetről volna szó, tavaszi trilláról a magyar költészet törzsanyagát megképző súlyos, emelkedett szólamok árja fölött.”

Ez voltaképpen a kánon belügye, Parti Nagy kánonon belüli megítélésének kérdése. A vers értékelése szempontjából voltaképpen érdektelen.

Jellemző, hogyan minősíti kollégáit:

„komoly, hozzáértő, ivarérett népek”

Ez a gügye poénkodás fordul aztán gyalázkodásba, amikor nem kanonizált szerzőkről vagy művekről kell írni.

„Én ezt a második könyv, a Csuklógyakorlat(1986), de legalábbis a Szódalovaglás (1990) óta gyökeresen és igazolhatóan másként gondolom.”

Ez is tipikus kánon-reflex. Megteremti magának ködből az ellenfelet, amellyel aztán konfrontálódhat.

„ A magam részéről folytonosan hallani és érteni vélem a drámai akcentus jelenlétét a zseniális nyelvművészet mélyén.”

Semmiképpen sem hallucináció. Part Nagy verseiben tagadhatatlanul van drámai akcentus, de korántsem „a zseniális nyelvművészet mélyén”. Utóbbi ennek hordozására alkalmatlan is. Hanem mellette. A valóban erőteljes részek között, a hiátusok vidékén.

„Ahogy itt, a Szívlapátban sem valami külső, cinikus, fölényes krónikás beszél, hanem olyasvalaki, aki számára – holott nem kérte tőle senki – nem megkerülhető, hogy a hazájához való viszonya tisztázva legyen.”

Méltató nyilván egy másik verset olvasott.

„Innen a versfolyam végig érezhető tétje, a „Mentem haza, s a haza hol van?" kínzó kérdésfelvetése és személyes érintettsége.”

A „tét” egyáltalán nem „végig érezhető”. Ez a vers legnagyobb fogyatékossága. A kérdésfeltevés leginkább befelé irányul. A személyes érintettség aligha vitatható, de hogy a Költő ezt nem egyértelműen vállalja – az se.

„ És persze hagyományba-ágyazottsága,”

Ezt kár felvetni. Ilyen oldalról a vers – minek szépítsük a dolgot – csökevényes. A József Attila-parafrázisok halmozása, a mögéjük való elbújás nem jelent hagyományba ágyazottságot.

„hisz a költemény mögött ott lüktet a magyar lírai tradíció,”

Dehogy lüktet!

„ a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja.”

József Attila valóban ott van, de nem úgy, ahogy kellene. Nem gondolataiban, a vers által indirekt módon megszólított, felmagasodó elődként. Nem így, hanem direkt implikálva, elferdített, helyenként lopott, kölcsönvett szavaival…

„ a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja.”

Ha azonban komolyan vesszük ezt a minősítést, ha valóban hozzátesszük a verset, mit is mond Méltató?

„ a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja.”

Lényegében József Attila-epigonnak minősíti a Költőt…

„Mindezt Parti Nagy játszi könnyedséggel hozza párbeszédbe, megújítva, továbbírva a magyar lírai hagyomány egyik fontos szólamát. „

Ez vajon blöff, vagy üres hódolat?

„Mindezt Parti Nagy játszi könnyedséggel hozza párbeszédbe, megújítva, továbbírva a magyar lírai hagyomány egyik fontos szólamát. „

A versben ugyanis nyomokban sem található az, amit Méltató állít.

„Mindezt Parti Nagy játszi könnyedséggel hozza párbeszédbe, megújítva, továbbírva a magyar lírai hagyomány egyik fontos szólamát. „

Nagy bajban lenne Méltató, ha a vers szavaival kellene megalapozatlan állításait alátámasztani.

„Mindezt Parti Nagy játszi könnyedséggel hozza párbeszédbe, megújítva, továbbírva a magyar lírai hagyomány egyik fontos szólamát. „

Azért nagyon fontos mondat, mert rávilágít a kánont fenntartó „szakirodalom” egyik alapvető tulajdonságára: szeret a kanonizált műveknek olyan jelentéseket tulajdonítani, ami azokban nem található.

„Mindezt Parti Nagy játszi könnyedséggel hozza párbeszédbe, megújítva, továbbírva a magyar lírai hagyomány egyik fontos szólamát. „

Hogyan merészeli? Nem fél a leleplezéstől?

Nem.

Miért nem?

Folytatása következik.

Örökifjú Szerelemben, de vénülő szemmel...

Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel
Látja Isten keze nyomát
A Földön az ember.

Filozófiai síkon
Göröngyös a pálya,
Elvadult lapos anyagelv
Rossz hepehupája.

Eretnekké válnak bennünk
A szépséges esték,
Mert nem hisszük, hogy az embert
Dolgok teremtették.

Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel;
Tudjuk, hogy a Kötelesség
Sohasem ereszt el.

Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel
Látja Isten keze nyomát
A Földön az ember.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXIX.

HATVANKILENCEDIK RÉSZ

Nem volt nehéz kiszabadítani. A nagy tekintélyű Arisztonikosz úr fegyveresei nem tartottak éjszakai támadástól, és nem voltak különösebben éberek. Alig alkalmaztam erőszakot. Mindössze a dagadt képű Drakónnak kellett megküzdenem, Arisztonikosz bumfordi eszű és bölénytekintetű fő-fő emberével, akinek még egy réges-régi ökölvívó versenyen törték be az orrát. Jóvoltomból most még laposabb lett az ormánya, és nagy kék folt jelent meg a szeme alatt.

Kézen fogva menekültünk Holdsarlóval. Dobogó szívvel lihegtünk keresztül erdőn, mezőn, réten, szántóföldön. Napkeltekor nem bírtuk tovább a rohanást; sűrű bozótos közepén nyomott el bennünket a buzgóság. Másnap dél körül keltett az éhség.

Holdsarló még mélyen aludt, én pedig harapnivaló után néztem. Némi kenyér, meg kecskesajt volt az iszákomban, semmi egyéb. Ettem egy keveset, a többit visszatettem. Leültem Holdsarló mellé, és elnéztem a lány arcát. Vajon miképpen maradhat meg oly sok alakban mindig ugyanannak? Hogyan sugározhat annyi arcból ugyanaz a mosoly, hogyan ragyoghat ugyanaz a felhőtlen tekintet, miképpen süthet annyi alakból ugyanaz a legyőzhetetlen nőiség? Holdsarló sohasem viselt koronát vagy palástot, mégis sokkal királyibb volt minden korok összes trónra pottyant vagy trónra született asszonyánál.

Elnéztem a csukott szemhéjon játszadozó pajkos árnyékokat, és első csókunkról kezdtem ábrándozni. Első csókunkról, amelyre évezredek óta vártunk mindketten. Az első csókról, az első ölelésről, az első önfeledt egybeolvadásról, amelynek előszelét, türelmetlenül vibráló eljövetelét már ott éreztem a karomat simogató tavaszi szellőben. A levelek énekében és a madarak trilláiban már első együttlétünk bizsergetően sejtelmes előérzete szállt. Ez aranylott a langymeleg sugarakban, ezt harsogta körülöttünk az élettől diadalmas, harsány tavaszillat.

Néztem, néztem alvó kedvesem arcát, minden érzékem bizsergett a boldog várakozásban. Állhatatosan kívántam, hogy a hosszú szempillák kinyíljanak. Hány testet kellett kinőnünk, hányat elhajítanunk, hányból kellett kimenekülnünk, mire egymásra találhatunk a mostaniban? Virágillattal ujjongott egymásra találásunkon a tavasz, gyöngéden ölelt magához a levélsátor, és nászunkat várva mosolygott ránk az ég.

Ekkor hallottam meg a kutyaugatást. Nyolc-tíz nagy testű véreb közeledett felénk őrjöngő csaholással. Mögülük nagyobb csapat ember lármáját sodorta felénk a szél.

Nem volt vesztegetni való időnk. Rögtön tudtam, nem szórakozó, ismeretlen urak vadászatába csöppentünk, hanem magunk vagyunk a vad. A nekibőszült fenevadak minket keresnek. Szélfarkas testvérem bosszúja vicsorog az agyaraikon.

Holdsarló ijedten serkent fel. Talpra rántottam. Megiramodtunk toronyiránt a bozóton át. Pánikszerű menekülésünk értelmetlen volt, de itt aligha lehetett mérlegelni.

Méltatlankodva rikácsoló madárfelhők kavarogtak a levegőben, és rekedt károgással szórtak átkot a tavaszi csend megszentségtelenítőire. Rémült kapkodással vergődtünk tövisek és bogáncsok közt. Arcomat, vállamat, homlokomat felsértették a tüskék, de Holdsarló pompás combjain is több helyen kiserkent a vér. Mögöttünk egyre közeledett a rosszindulatú csörtetés.

Minden átmenet nélkül ért véget a bozótos. Hatalmas szántóföld szélén találtuk magunkat. Futni próbáltunk a puhán morzsolódó, szinte folyékonyan szétomló hantokon és rögökön, de bokáig süppedtünk a nedves rögökön, és alig jutottunk előre. Pedig rohantunk volna inunk szakadtából.

Talán nyíllövésnyit botorkáltunk a szántóban, amikor Holdsarló elcsúszott. Felemeltem, közben óhatatlanul hátratekintettem. Az első eb akkor ugrott elő a bozótból. Vérbe borult szemekkel, habzó szájjal rohant egyenesen ránk. Ugrás közben vadul csattogtak az agyarai.

Hirtelen három másik kutyát is megpillantottam, majd újabb kettőt.

Folytatása következik.

Hulló őszi eső-bánat

Hulló őszi eső-bánat;
Isten egyszer belefárad...

Él a Remény, tombol a Nyár,
De a vége mindig csak - sár.

Ősz és Tavasz,
Élet, halál;
A Látszat soha meg nem áll.

Hulló őszi eső-bánat;
Jelen mossa a Múlt-kádat.

A Lét élten túl is éget;
Örökkévaló az Élet.

Csak Remény hoz Jövő-ágat;
Hulló őszi eső-bánat.

História-kőmozsár

História-kőmozsár
A vénségtől fújtat,
Nyúlós-nyálkás képletekké
Zúzza szét a Múltat.

Zuhognak a doktrínák,
Elsikkad a lényeg,
Nem is látszik, hogy a Múltban
Már emberek éltek.

Műanyag história
A belátást falja,
Nem is marad Történelem,
Csupán a legalja.

História-kőmozsár
A butaság őre,
Nem hagyja, hogy legyen pénzünk
Életre, Jövőre.

Globalizált végbazár
Az infernót várja,
Rossz műanyag optimizmus
A bolondját járja.

Globál lelkiismeret
Profitra hangolna,
Úgy tűnhet el minden, mintha
Soha nem lett volna.

A képlet-történelem
Ízetlen, rossz kása,
A História-kőmozsár
Nem jó semmi másra.

História-kőmozsár,
Az Idő megette,
Majd igazi Tradíciót
Teremtünk helyette.

NEM!

Míg van mit félteni,
Míg van mit védeni,
Amíg egy csöppnyi kis remény terem,
Hát: NEM!

Míg van elég erő,
Amíg lehet Jövő,
Amíg akad még cél és értelem;
Hát: NEM!

NEM,
NEM,
Nem és nem
Nem adjuk el magunkat
Sohasem.

Bugyirózsaszín szólamokat
Fuvoláz a nemhit,
Hogy csak ennyit,
Csak ennyit,
De ha ott állnánk hódolatra készen,
Majd kiderülne:
Semmiért
Egészen...

NEM,
NEM
Nem és NEM.
Amíg egy csöppnyi kis remény terem,
Hát: NEM!

Ős Hitek márvány vizein

Ős Hitek márvány vizein
Siklik a hajó,
Csak itt érezzük igazán
Azt, hogy élni - jó.

Ős Remények szent folyamán
Vitorlázni jó,
Minden látvány, amit élünk,
Örökkévaló.

A Lét összes forrásánál
Ősi Hit piheg,
Rejtik Időt zabolázó
Élet-ligetek.

Ős Hitek márvány vizein
Megpihen a szél,
De amíg világ a világ,
Isten nem henyél. 

Napsütéses őszi napon

Napsütéses őszi napon
Isten kinéz az ablakon.

Igazat sző már a takács?
Pirul-e a jövő-kalács?

Korhad-e már a vén végzet?
Háborog-e az enyészet?

Napsütéses őszi napon
Ballag a vén Idő - vakon.

Túl a horizonton a Nyár,
Közeledik az őszi sár.

Idő rossz kereke forog;
Mit sem látva tova robog.

Napsütéses őszi napon
Száz fizetett kétség oson.

Félrevert bölcsesség mutál,
Őrült ráció szalutál.

Piperkőc árulás recseg,
Rozsdásodnak a levelek.

Napsütésen őszi napon
Nem vesszük a Létet zokon.

Ősz-úton homályba megyünk;
Isten is öregszik velünk.

Amíg vezet az út tovább,
Sohasem adhatjuk alább.

Helytállás süt az ablakon,
Napsütéses őszi napon.