HETVENEDIK RÉSZ
Vérszomjasan rontottak elő a
bokrok közül, hátracsapott fülekkel, hörögve, morogva, kaffogva, vicsorítva,
mint vérre ácsingózó alvilági kutyadémonok. Rettenetesen megtermett, ocsmány
ábrázatú, nagy randa dög valamennyi.
Dühödten megálltam, és
gyilkolásra készen feszítettem meg minden hatalmamat. Kétségbeesetten idéztem
tanúnak minden korok létező és nem létező, már letűnt és még ezután eljövendő
istenségeit. Miért én legyek jó, amikor minden ki gonoszságra tör? Miért én
legyek becsületes, amikor a becsület folyvást a gonoszság peremvidékén balekoskodik?
Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, hiszen ez már Szélfarkas korszaka volt.
ez a világ olyan perceket csiholt ki magából, amikor még a legszeretőbb szemet
is gyakran homályosította el a gyűlölet.
Összeszorított fogakkal néztem a
felém rohanó dühödt ebeket. Nyomukban már az első emberek is kibukkantak a
bokrok mögül. Kétségbeesetten engedtem el Holdsarló kezét.
-
Fuss, ahogy a lábad bírja! – ordítottam rá, és talán
még taszítottam is egyet rajta. Annyira kívántam, hogy ne kerülhessen a kezeik
közé…
Holdsarló futásnak eredt, én
pedig gyilkoló elszántsággal fordultam szembe az üldözőkkel. Ezt látván
Holdsarló is megtorpant. Az én kedvesemtől nagyon távol állt, hogy életet
vásároljon a más szenvedésén. Beletörődtem. Úgysem volt már idő semmire.
Az élen csörtető molosszus
csaknem kőhajításnyira megelőzte társait, és máris utolért bennünket.
Eredetileg rám rontott volna, de a tekintetem nem sok jót ígért, ezért az eb
fékezett, nagy ívben kikerült, és máris Holdsarló felé vetette magát. A
könnyebbik áldozatot kereste.
A kutya ugrott, én pedig
összpontosítottam. Az állat szép ívű ugrása megtört, feje hátrabicsaklott, és a
kutya törött nyakkal zuhant Holdsarló lábai elé.
Vörös ködöt vont szemem elé a
gyilkolás tébolya. Nem tudtam abbahagyni. A második ebet rohanás közben
pusztítottam el, a harmadik a torkomnak ugrott volna, és rám lehelte ki
páráját. A többi ösztönös, állati rémülettel torpant meg.
Szűkölve hátráltak, farkukat
behúzták, sunyi pillantásokat vetettek felénk, de eszük ágában sem volt már
támadni. Tudtam: nincs olyan hatalom, amely ezeket az ebeket újra támadásra
tudná bírni.
A kutyák fedezékében földbe
gyökerezett lábbal álltak az emberek is. A megtermett Drákónt felismertem, és
örömmel nyugtáztam, hogy együgyű ábrázatára bárgyú mosolyban ül ki a buta
emberek habozó tanácstalansága. Megkönnyebbültem.
Ekkor láttam meg Szélfarkast. Arisztonikosz
gőgös maszkjában ballagott elő két-három ember kíséretében. Arcán inkább
bosszúság, mint gyűlölet. Nyugodtan felénk indult, mire Holdsarló belém
kapaszkodott. A bátyám emberei nem mozdultak. Szélfarkas nyolc-tízlépésnyire
tőlünk megállt.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése