43. Rész
Most lesz igazán érdekes, ha teljes egészében vizsgáljuk meg
újra az ominózus idézetet:
„Úgy tűnik, a
költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból. Tán mert
annyira atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák,
a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."
Az ellentmondásai most már Napnál világosabbak:
Állítás:
„Úgy tűnik, a
költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból.”
Indoklás:
„Tán mert annyira
atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák, a
nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."
Mit is mond itt?
Parti Nagy szerint azért
a költészet a legépebb műnem, mert népszerűtlen.
Ehhez nem kell sokat hozzátenni – ez a kánon filozófiája…
Érdemes megvizsgálni a Parti Nagy munkásságát kísérő
tiszteletköröket. Viszonylag frisseket hoznék és csak a legrövidebbeket – mert
akad köztük tengerikígyó-hosszúságú is. Az ájult hódolattól sugárzó
farkcsóválások hangneme nagyon hasonló. Közös bennük azonban az is, hogy gyakran olyan tényezők emlegetésével, sőt
kihangsúlyozásával dicsőítik a Költőt, amelyek más nézőpontból szemlélve
egyáltalán nem válnak a méltatott dicsőségére.
Az első 2013. október hetedikén kelteződött.[1] Az életrajzi
adatokat kihagynám, csak a Költő jellemzését idézem:
„Senkinek nem
szükséges bemutatni. Ő a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedően sokoldalú,
kiváló és szórakoztató alkotója.”
Nézzük, miféle motívumokkal lelkendezik a Méltató:
Ø „Senkinek nem szükséges bemutatni.
Parti Nagy tehát Méltató szerint olyan mértékben közismert,
hogy mindenki azonnal tudja, kiről is van szó. Ha ez igaz volna, azt jelentené,
hogy Parti Nagy ismertsége a lakosság körében a legnépszerűbb celebek és futballsztárok
ismertségével vetekedne.
Erről aligha beszélhetünk. A média eléggé nagy
erőfeszítéseket tesz ugyan a Költő népszerűsítésére, de úgy tűnik, Parti Nagy
Lajos ismertsége nagyjából az értelmiség köreire korlátozódhat. Kötelező
tiszteletkör volna? Afféle „megszokott túlzás”?
Voltaképpen az, de nem jelentés és üzenet nélküli túlzás.
Azt jelenti, hogy Parti
nagy munkásságát mindenki ismeri, aki számít. Hát, aki nem ismeri? Az nem
számít.
Ez nagyon jellemző a kánon felfogására. Laza kézmozdulattal
kitagad (szándékosan nem mondom azt, hogy „kirekeszt”, mert ezt a kifejezést a
propaganda szólamok rojtosra koptatták) a magyar kultúrából mindenkit, akinek
az övétől eltérő a felfogása. Mivel a kánon hatalmasságait „mindenkinek illik
ismernie”, aki őket nem ismeri, nem is számít.
Még valami: ha a
közönség nem ismeri a kanonizált magyar líra legfontosabb alkotóit, azért a
közönség a felelős. A közönség a műveletlen, tájékozatlan. Sőt. Alpári,
tahó, lábszagú stb. jelzők is előfordulnak.
Ez persze mindig fordítva sül el. Az arányok miatt az
eredmény komikus: a kánon, mint
szubkultúra önmagát zárja be a lótuszevők szigetére.
Ø Ő a kortárs magyar irodalom egyik
kiemelkedően sokoldalú,
Mert minden műnemben alkot.
Ø kiváló
Ø és szórakoztató alkotója.”
Így együtt enyhén komikus. A „kiválóság” – mármint a
jelenlegi kánon szempontjai szerinti kiválóság – némileg ütközik a
„szórakoztatóság” fogalmával, hiszen semmiről sem beszélnek a kanoniták
időnként nagyobb megvetéssel, mint a „szórakoztató irodalomról”.
A „szórakoztató” természetesen azt jelenti, hogy a kánon tagjai
szórakoztatónak tartják, vagy annak nevezik.
„Parti Nagy Lajos
Papírdal című verse a humor és a valóság találkozása.”
Nagyot akart mondani – így sikerült.
„…Mint minden
írásában, a versesköteteiben is tetten érhető a szerzőnek a nyelvi játékok és a
nyelvi humor iránti fogékonysága, amely az 1990-es Szódalovaglás című
verseskötetben teljesedett ki.”
Félreértés ne essék, ezekben a sorokban verseskötetről van szó, nem humoreszkek antológiájáról. Ezek
szerint a verseskötetben a méltánylásra legméltóbb tényező
„a szerzőnek a nyelvi
játékok és a nyelvi humor iránti fogékonysága,”
Sőt.
„, amely az
1990-es Szódalovaglás című verseskötetben teljesedett ki.”
Ennek már olyan színezete van, mintha a Költő említett
kötetének éppen ez volna a legnagyobb erénye.
Talán az irónia? Fentebb láthattuk, hogy éppen az ez a
kényszerzubbony, amit a kánon pártfogói a leggyakrabban próbálnak rásegíteni
egy-egy kanonizált műre, ha amúgy nincs róla különösebb mondanivalójuk.
Fentebb erre komolytalan próbálkozásokat láttunk. Esetleg
itt komolyan erről van szó? Ezt mindenképpen vizsgálni kell majd.
Az irónia fogalma a modern kultúra kényes kérdései közé
tartozik. Kierkegaard az mondta róla, hogy:
„…végtelen, abszolút
negativitás..”[2]
Az irónia ugyanis az elutasítás egyik leghatározottabb
formája. Erősebb, szilárdabb mit a közönséges nyílt gúny. Az ironikus hangvétel
Horatius költészetétől kezdve – vagy még előbb – jelen van az európai lírában,
de soha egyetlen költőnél sem volt a világlátás abszolút alapja. Nem is lehet,
hiszen az olyan költő szélsőségesen mizantróp volna, sőt ember-és világgyűlölő,
azaz egy olyan alapállás képviselője, amelyre jelentős költészet nem épülhet.
Fentebb nem kellett erről beszélnem, mert az ironikusnak
aposztrofált műveknek semmi közük sem volt a valódi iróniához. Most azonban meg
kell jegyeznem, a kanonizált műveket védelmező kékharisnyák aligha tudják, hogy
mit beszélnek, amikor „a magyarok nem
vevők az iróniára” típusú „érvekkel” hozakodnak elő. Az esetenkénti irónia
általában sikeres, de a teljes ironikus alapállásra senki sem „lenne vevő”. Az
mindennek az elutasítása.
Itt Méltató hangsúlyosan nem iróniáról, hanem humorról
beszél – nyilván tisztában van azzal, amit az előbb mondtam:
„a nyelvi játékok és a
nyelvi humor iránti fogékonyság”
Erre épül a líra?
A humor a lírában jelen lehet, de a líra súlypontja másutt
van. Méltató ugyanígy folytatja:
„És mert
letagadhatatlan sajátja a játékosság, a könnyen felismerhető humor, a nyelvi
“furcsaságok” megjelenése, mely ritka széles ötlettárral bír, ezért akarva
akaratlanul is elgondolkodtat: “tényleg azt akarta írni a költő, amire
gondolunk?”.”
Mit is mond? Mit emel ki? Nézzük:
Ø a játékosság,
Ø a könnyen felismerhető humor,
Ø a nyelvi “furcsaságok” megjelenése,
Ø mely ritka széles ötlettárral bír
Ez így együtt a jó
gyermekversek jellemzője. Talán arról van szó, hogy Parti Nagy gyermekverseket
ír? Korántsem.
Természetesen a líra korról korra megújul, újabb és újabb
törekvések szorítják háttérbe a régieket. De a nagy költészet sohasem
egyoldalú, és nem egyetlen hangon szól. Az a harmad-negyedrangú líra
jellemzője.
Lehet, hogy Méltató egyszerűen félreértette a művet?
Meglátjuk. Most egy konkrét vers taglalása következik, azon keresztül
megvizsgálhatjuk Méltató véleményét.
„Az Esti
kréta címet viselő kötetben megjelent Papírdal című vers mindent
tartalmaz, mit szó- és betűkészlet adhat.”
Kissé hangzatos nyitány. Az ilyen felvezetés akkor is túlzó,
ha a világköltészet legnagyobb alkotásainak egyikét vezeti fel. De hátha igaza
van…
„Rímei kiáltanak
felénk, ezért azonnal magunkévá tesszük, egybecsengésük egyszerre hívják fel a
figyelmet a dallam megjelenésére és a szembetűnő tartalom különbözőségére:”
Szinte érezzük Méltató meghatottságát. Teljesen elérzékenyül
attól, hogy írhat a kanonizált líra legtekintélyesebb szerzőjének egyik
verséről. Mint a földesúr üdvözlésére kivezényelt jobbágylány, akinek
izgalmában összeakad a nyelve. Ez lehet a nyelvi baki magyarázata.
Mondandóját a következő idézettel támasztja alá:
“Toll fut, futol,
leszen papírdal,
a margóig se bírja
pírral”
Erről szól a fentebbi lelkendezés:
„Rímei kiáltanak
felénk, ezért azonnal magunkévá tesszük, egybecsengésük egyszerre hívják fel a
figyelmet a dallam megjelenésére és a szembetűnő tartalom különbözőségére:”
Tehát itt valami egészen mesteri rímrendszer található?
“Toll fut, futol,
leszen papírdal,
a margóig se bírja
pírral”
Nézzük:
“Toll fut, futol,”
Illetve:
„leszen papírdal,
a margóig se bírja
pírral”
Kétségtelenül nem rossz rímelés, de a gaudium túlzott.
“Toll fut, futol,”
Eléggé keresett nyelvi játék. A „futol” igealak leginkább a
Dél-Dunántúlon használatos. A szellemesség leplezi az öncélúságot.
„leszen papírdal,
a margóig se bírja
pírral”
A rímelés itt se rossz, csak „a szembetűnő tartalom” adja magát nehezen.
Hozsanna tárgyát képezi Méltatónál rímelés tekintetében a
következő sorpár is:
„és
“Toll fut, futol,
zizeg a rosttoll,
masé leszel majd
papirostól,”.
Nézzük:
“Toll fut, futol,
zizeg a rosttoll,”
Rádupláz az előzőre, de ez csak annak gyöngébb karú
kisöccse.
„zizeg a rosttoll,
masé leszel majd
papirostól,”.
Ez nyelvi játéknak valóban bravúros, versnek már nem
annyira. A szójátékokon kívül egyéb sincs benne, teljesen azokra épül.
Méltató fejébe szöget üt valami:
„Ki a megszólított?
Kihez írta a költő a versét?”
A kérdés kiváló. A vers aligha önmegszólító. Akkor ki a
megszólított? Méltató ezen töri okos kobakját.
„Vegyük magunkra?
Taszítsunk vagy azonosuljunk?”
Mármint az olvasó? Aligha van mit magunkra vennünk:
“Toll fut, futol,
zizeg a rosttoll,
masé leszel majd
papirostól,”.
Ezt biztos nem. Méltató nekiveselkedik:
„Nézzünk szembe a
ténnyel, hogy a húsodba irdaló lapszél örökké összetartozik, így
egyértelműen valami olyasmit mutat be, ami különbözik és elválasztható a
papírtól, és elvisz egészen a tömöttlelencházig.”
Ezt a briliáns fejtegetést nem szükséges kommentálni. Kissé
homályban marad, hogy mi az állítás, és mi az indoklás…
Méltató azonban úgy véli, kellőképpen megindokolta
mondandóját, nekidurálja magát a következő tiszteletkörnek:
„És még csodálkozunk,
hogy Parti Nagy Lajost éppen a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek
kihasználásáért és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért ismerték el az
idén Kossuth-díjjal?”
Lelkendezve csapja le a magas labdát.
Csakhogy…
Miről is van itt szó?
„És még csodálkozunk,
hogy Parti Nagy Lajost éppen a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek
kihasználásáért és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért ismerték el az
idén Kossuth-díjjal?”
Csodálkozni? Dehogyis csodálkozunk. Nincs miért. Nem
csodálkozunk sem Part Nagy Kossuth-díján, se Méltató olvadozásán.
Néhány dolgot azért meg kell jegyeznem, nem csodálkozás
okán.
Méltató ultima ratio gyanánt említi a Kossuth-díjat. A díj abszolút értékmérő, ami minden vitát
eldönt.
Rendjén van ez?
Igazából nem a díjnak
kell szavatolnia az alkotásért, hanem az alkotásnak a díjért. A díj
önmagában semmi, a valamirevaló műnek díj nélkül is helyt kell állnia
önmagáért.
A kánonban persze minden fordítva van, ott a díj minőség abszolút bizonyítéka. A kanonizált költők a
díjakat úgy viselik, mint valami neobarokk titulust: ilyen-díjas, olyan díjas.
A díjaknak hierarchiájuk van: tekintetes, nemzetes, nagyságos méltóságos,
kegyelmes…
Az is roppant érdekes, hogy mit is emel ki Méltató a díj
indoklásából:
Ø
„a
nyelvben megbújó végtelen lehetőségek kihasználásáért
Ø
„és új
jelentésű szóösszetételek létrehozásért”
Hogy is van ez? Egy költő
ezért kapja meg a legmagasabb hazai díjat?
Ø „a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek
kihasználásáért”
Jó, ez valahol a Költő dolga, de egy lírai életműben nem
ezen a fő hangsúly. Ha új házat akarok, a kőművest nem azért fogom fizetni,
hogy „kihasználja a téglában rejlő végtelen lehetőségeket”, hanem azért, hogy
lakályos otthont építsen nekem és a családomnak.
A másik még érdekesebb:
Ø
„és új
jelentésű szóösszetételek létrehozásért”
Ezek szerint Parti Nagy talán – nyelvújító?
Új jelentésű szóösszetételeket naponta alkot az emberek
zöme. Más kérdés, hogy ezek közül csak igen kevés válik a nyelv közös tulajdonává.
Emiatt kap díjat egy – költő?
Folytatása
következik.
