2019. február 28., csütörtök

Szent játék vagy profán játszadozás - 43. Rész


43. Rész

Most lesz igazán érdekes, ha teljes egészében vizsgáljuk meg újra az ominózus idézetet:

„Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból. Tán mert annyira atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

Az ellentmondásai most már Napnál világosabbak:

Állítás:

„Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból.”

Indoklás:

Tán mert annyira atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

Mit is mond itt?

Parti Nagy szerint azért a költészet a legépebb műnem, mert népszerűtlen.

Ehhez nem kell sokat hozzátenni – ez a kánon filozófiája…

Érdemes megvizsgálni a Parti Nagy munkásságát kísérő tiszteletköröket. Viszonylag frisseket hoznék és csak a legrövidebbeket – mert akad köztük tengerikígyó-hosszúságú is. Az ájult hódolattól sugárzó farkcsóválások hangneme nagyon hasonló. Közös bennük azonban az is, hogy gyakran olyan tényezők emlegetésével, sőt kihangsúlyozásával dicsőítik a Költőt, amelyek más nézőpontból szemlélve egyáltalán nem válnak a méltatott dicsőségére.

Az első 2013. október hetedikén kelteződött.[1] Az életrajzi adatokat kihagynám, csak a Költő jellemzését idézem:

„Senkinek nem szükséges bemutatni. Ő a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedően sokoldalú, kiváló és szórakoztató alkotója.”

Nézzük, miféle motívumokkal lelkendezik a Méltató:

Ø  „Senkinek nem szükséges bemutatni.

Parti Nagy tehát Méltató szerint olyan mértékben közismert, hogy mindenki azonnal tudja, kiről is van szó. Ha ez igaz volna, azt jelentené, hogy Parti Nagy ismertsége a lakosság körében a legnépszerűbb celebek és futballsztárok ismertségével vetekedne.

Erről aligha beszélhetünk. A média eléggé nagy erőfeszítéseket tesz ugyan a Költő népszerűsítésére, de úgy tűnik, Parti Nagy Lajos ismertsége nagyjából az értelmiség köreire korlátozódhat. Kötelező tiszteletkör volna? Afféle „megszokott túlzás”?

Voltaképpen az, de nem jelentés és üzenet nélküli túlzás.

Azt jelenti, hogy Parti nagy munkásságát mindenki ismeri, aki számít. Hát, aki nem ismeri? Az nem számít.

Ez nagyon jellemző a kánon felfogására. Laza kézmozdulattal kitagad (szándékosan nem mondom azt, hogy „kirekeszt”, mert ezt a kifejezést a propaganda szólamok rojtosra koptatták) a magyar kultúrából mindenkit, akinek az övétől eltérő a felfogása. Mivel a kánon hatalmasságait „mindenkinek illik ismernie”, aki őket nem ismeri, nem is számít.

Még valami: ha a közönség nem ismeri a kanonizált magyar líra legfontosabb alkotóit, azért a közönség a felelős. A közönség a műveletlen, tájékozatlan. Sőt. Alpári, tahó, lábszagú stb. jelzők is előfordulnak.

Ez persze mindig fordítva sül el. Az arányok miatt az eredmény komikus: a kánon, mint szubkultúra önmagát zárja be a lótuszevők szigetére.

Ø  Ő a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedően sokoldalú,

Mert minden műnemben alkot.
Ø  kiváló
Ø  és szórakoztató alkotója.”

Így együtt enyhén komikus. A „kiválóság” – mármint a jelenlegi kánon szempontjai szerinti kiválóság – némileg ütközik a „szórakoztatóság” fogalmával, hiszen semmiről sem beszélnek a kanoniták időnként nagyobb megvetéssel, mint a „szórakoztató irodalomról”.

A „szórakoztató” természetesen azt jelenti, hogy a kánon tagjai szórakoztatónak tartják, vagy annak nevezik.

„Parti Nagy Lajos Papírdal című verse a humor és a valóság találkozása.”

Nagyot akart mondani – így sikerült.

„…Mint minden írásában, a versesköteteiben is tetten érhető a szerzőnek a nyelvi játékok és a nyelvi humor iránti fogékonysága, amely az 1990-es Szódalovaglás című verseskötetben teljesedett ki.”

Félreértés ne essék, ezekben a sorokban verseskötetről van szó, nem humoreszkek antológiájáról. Ezek szerint a verseskötetben a méltánylásra legméltóbb tényező

a szerzőnek a nyelvi játékok és a nyelvi humor iránti fogékonysága,”

Sőt.

, amely az 1990-es Szódalovaglás című verseskötetben teljesedett ki.”

Ennek már olyan színezete van, mintha a Költő említett kötetének éppen ez volna a legnagyobb erénye.

Talán az irónia? Fentebb láthattuk, hogy éppen az ez a kényszerzubbony, amit a kánon pártfogói a leggyakrabban próbálnak rásegíteni egy-egy kanonizált műre, ha amúgy nincs róla különösebb mondanivalójuk.

Fentebb erre komolytalan próbálkozásokat láttunk. Esetleg itt komolyan erről van szó? Ezt mindenképpen vizsgálni kell majd.

Az irónia fogalma a modern kultúra kényes kérdései közé tartozik. Kierkegaard az mondta róla, hogy:

„…végtelen, abszolút negativitás..”[2]

Az irónia ugyanis az elutasítás egyik leghatározottabb formája. Erősebb, szilárdabb mit a közönséges nyílt gúny. Az ironikus hangvétel Horatius költészetétől kezdve – vagy még előbb – jelen van az európai lírában, de soha egyetlen költőnél sem volt a világlátás abszolút alapja. Nem is lehet, hiszen az olyan költő szélsőségesen mizantróp volna, sőt ember-és világgyűlölő, azaz egy olyan alapállás képviselője, amelyre jelentős költészet nem épülhet.

Fentebb nem kellett erről beszélnem, mert az ironikusnak aposztrofált műveknek semmi közük sem volt a valódi iróniához. Most azonban meg kell jegyeznem, a kanonizált műveket védelmező kékharisnyák aligha tudják, hogy mit beszélnek, amikor „a magyarok nem vevők az iróniára” típusú „érvekkel” hozakodnak elő. Az esetenkénti irónia általában sikeres, de a teljes ironikus alapállásra senki sem „lenne vevő”. Az mindennek az elutasítása.

Itt Méltató hangsúlyosan nem iróniáról, hanem humorról beszél – nyilván tisztában van azzal, amit az előbb mondtam:

a nyelvi játékok és a nyelvi humor iránti fogékonyság”

Erre épül a líra?

A humor a lírában jelen lehet, de a líra súlypontja másutt van. Méltató ugyanígy folytatja:

„És mert letagadhatatlan sajátja a játékosság, a könnyen felismerhető humor, a nyelvi “furcsaságok” megjelenése, mely ritka széles ötlettárral bír, ezért akarva akaratlanul is elgondolkodtat: “tényleg azt akarta írni a költő, amire gondolunk?”.”

Mit is mond? Mit emel ki? Nézzük:

Ø  a játékosság,
Ø  a könnyen felismerhető humor,
Ø  a nyelvi “furcsaságok” megjelenése,
Ø  mely ritka széles ötlettárral bír

Ez így együtt a jó gyermekversek jellemzője. Talán arról van szó, hogy Parti Nagy gyermekverseket ír? Korántsem.

Természetesen a líra korról korra megújul, újabb és újabb törekvések szorítják háttérbe a régieket. De a nagy költészet sohasem egyoldalú, és nem egyetlen hangon szól. Az a harmad-negyedrangú líra jellemzője.

Lehet, hogy Méltató egyszerűen félreértette a művet? Meglátjuk. Most egy konkrét vers taglalása következik, azon keresztül megvizsgálhatjuk Méltató véleményét.

„Az Esti kréta címet viselő kötetben megjelent Papírdal című vers mindent tartalmaz, mit szó- és betűkészlet adhat.”

Kissé hangzatos nyitány. Az ilyen felvezetés akkor is túlzó, ha a világköltészet legnagyobb alkotásainak egyikét vezeti fel. De hátha igaza van…

„Rímei kiáltanak felénk, ezért azonnal magunkévá tesszük, egybecsengésük egyszerre hívják fel a figyelmet a dallam megjelenésére és a szembetűnő tartalom különbözőségére:”

Szinte érezzük Méltató meghatottságát. Teljesen elérzékenyül attól, hogy írhat a kanonizált líra legtekintélyesebb szerzőjének egyik verséről. Mint a földesúr üdvözlésére kivezényelt jobbágylány, akinek izgalmában összeakad a nyelve. Ez lehet a nyelvi baki magyarázata.

Mondandóját a következő idézettel támasztja alá:

“Toll fut, futol, leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral” 

Erről szól a fentebbi lelkendezés:

„Rímei kiáltanak felénk, ezért azonnal magunkévá tesszük, egybecsengésük egyszerre hívják fel a figyelmet a dallam megjelenésére és a szembetűnő tartalom különbözőségére:”

Tehát itt valami egészen mesteri rímrendszer található?

“Toll fut, futol, leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral” 

Nézzük:

“Toll fut, futol,”

Illetve:

leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral” 

Kétségtelenül nem rossz rímelés, de a gaudium túlzott.

“Toll fut, futol,”

Eléggé keresett nyelvi játék. A „futol” igealak leginkább a Dél-Dunántúlon használatos. A szellemesség leplezi az öncélúságot.

leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral” 

A rímelés itt se rossz, csak „a szembetűnő tartalom” adja magát nehezen.

Hozsanna tárgyát képezi Méltatónál rímelés tekintetében a következő sorpár is:

„és 

“Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,
masé leszel majd papirostól,”.

Nézzük:

“Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

Rádupláz az előzőre, de ez csak annak gyöngébb karú kisöccse.

zizeg a rosttoll,
masé leszel majd papirostól,”.

Ez nyelvi játéknak valóban bravúros, versnek már nem annyira. A szójátékokon kívül egyéb sincs benne, teljesen azokra épül.

Méltató fejébe szöget üt valami:

„Ki a megszólított? Kihez írta a költő a versét?”

A kérdés kiváló. A vers aligha önmegszólító. Akkor ki a megszólított? Méltató ezen töri okos kobakját.

„Vegyük magunkra? Taszítsunk vagy azonosuljunk?”

Mármint az olvasó? Aligha van mit magunkra vennünk:

“Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,
masé leszel majd papirostól,”.

Ezt biztos nem. Méltató nekiveselkedik:

„Nézzünk szembe a ténnyel, hogy a húsodba irdaló lapszél örökké összetartozik, így egyértelműen valami olyasmit mutat be, ami különbözik és elválasztható a papírtól, és elvisz egészen a tömöttlelencházig.”

Ezt a briliáns fejtegetést nem szükséges kommentálni. Kissé homályban marad, hogy mi az állítás, és mi az indoklás…

Méltató azonban úgy véli, kellőképpen megindokolta mondandóját, nekidurálja magát a következő tiszteletkörnek:

„És még csodálkozunk, hogy Parti Nagy Lajost éppen a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek kihasználásáért és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért ismerték el az idén Kossuth-díjjal?”

Lelkendezve csapja le a magas labdát.

Csakhogy…

Miről is van itt szó?

„És még csodálkozunk, hogy Parti Nagy Lajost éppen a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek kihasználásáért és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért ismerték el az idén Kossuth-díjjal?”

Csodálkozni? Dehogyis csodálkozunk. Nincs miért. Nem csodálkozunk sem Part Nagy Kossuth-díján, se Méltató olvadozásán.

Néhány dolgot azért meg kell jegyeznem, nem csodálkozás okán.

Méltató ultima ratio gyanánt említi a Kossuth-díjat. A díj abszolút értékmérő, ami minden vitát eldönt.

Rendjén van ez?

Igazából nem a díjnak kell szavatolnia az alkotásért, hanem az alkotásnak a díjért. A díj önmagában semmi, a valamirevaló műnek díj nélkül is helyt kell állnia önmagáért.

A kánonban persze minden fordítva van, ott a díj minőség abszolút bizonyítéka. A kanonizált költők a díjakat úgy viselik, mint valami neobarokk titulust: ilyen-díjas, olyan díjas. A díjaknak hierarchiájuk van: tekintetes, nemzetes, nagyságos méltóságos, kegyelmes…

Az is roppant érdekes, hogy mit is emel ki Méltató a díj indoklásából:

Ø  „a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek kihasználásáért
Ø  „és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért”

Hogy is van ez? Egy költő ezért kapja meg a legmagasabb hazai díjat?

Ø  „a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek kihasználásáért”

Jó, ez valahol a Költő dolga, de egy lírai életműben nem ezen a fő hangsúly. Ha új házat akarok, a kőművest nem azért fogom fizetni, hogy „kihasználja a téglában rejlő végtelen lehetőségeket”, hanem azért, hogy lakályos otthont építsen nekem és a családomnak.

A másik még érdekesebb:

Ø  „és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért”
Ezek szerint Parti Nagy talán – nyelvújító?

Új jelentésű szóösszetételeket naponta alkot az emberek zöme. Más kérdés, hogy ezek közül csak igen kevés válik a nyelv közös tulajdonává. Emiatt kap díjat egy – költő?

Folytatása következik.


[1] http://cultura.hu/kultura/vers-a-hete-parti-nagy-lajos-papirdal/
[2] KIERKEGAARD, S. 1982: 77.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése