A vadkanra fogott gyilkosság - 51. Rész

51. Rész

Nézzük tovább, mit írnak. Ők is felteszik az igazi fontos kérdést:

„Az igazi rejtély: volt-e esélye Zrínyi Miklósnak a független magyar királyság létrehozására, lehetett-e ez konkrét, reális célja a megalázó, a nemzet önállóságát szűk határok közé szorító vasvári béke után?

Igen. Zrínyi életének ez a fő kérdése. A halálának is.

„Vajon nyíltan szembefordult volna-e a Habsburg-házzal, vagy titokban tárgyal tovább a magyar főurakkal és a különböző külföldi hatalmakkal, XIV. Lajossal, a pápával, Velencével, a német fejedelmi udvarokkal?”

Úgy vélem, erre választ adhatunk. Zrínyi Miklós a cselekvés embere volt. Tudják ezt a könyv szerzői is. Nem véletlenül foglalkoznak azzal, milyen halotti beszédet mondott 1664. december hatodikán Zrínyiről Münchenben egy András nevű karmelita:

„András barát nem véletlenül említi, hogy Zrínyi éppen a halála előtti napon küldött töröktől zsákmányolt zászlókat – Bécsen keresztül – Münchenbe. Ez a gesztus a bécsi udvar ellen irányult. A török zászlók egyértelműen azt jelezték: Zrínyi nem alkuszik!”

Azt gondolom, ezzel meg is válaszolták az általuk feltett jogos kérdést.

„S egyáltalán elfogadható-e a magyar történetírás és politikai gondolkodás sokszor visszatérő dilemmája: Habsburgokkal a török ellen, vagy török szövetséggel az ausztriai ház, az idegen uralkodó ellen?”

Tisztelet illeti a szerzőket, amiért ezt a kérdést fel merték tenni. A történeti művekben ezzel általában csak axiomatikus formában találkozunk; esszük, nem esszük, csak ez a két lehetőség volt.

Valóban?

Zrínyi ennek is élő cáfolata lehetett volna. Elképzelhetetlennek tartom, hogy török szövetséget keressen a Habsburgok ellen.

Akkor hogyan?

Nem válaszolnék. Erről szól készülő regényem. Aki kíváncsi rá, olvassa el.

A szerzők feltesznek még egy igen lényeges kérdést:

„S ha ez hibás körbe, ördögi körbe vezet: vajon nem éppen 1664 ez a végzetes határpont (vagy a határpontok egyike), ahonnan már egyre inkább hajlamosak vagyunk így, minden valós alternatíva nélkül tenni fel legfontosabb kérdéseinket?”

De bizony, hogy ráhibáztak! A magyar történelemben éppen 1664 az a „végzetes határpont”, ami után a történelmünk sokkal inkább determinált, mint annak előtte volt. Soha többé nem voltunk képesek a sorsunkat megnyugtatóan a kezünkbe venni. A mai napig sem.

A XVII. század végén pusztító háború vetett véget a török hódoltságnak. Hatásaiban csaknem a tatárjárással ért fel. Az elpusztított ország területeit idegen ajkú népek vették birtokba. Az osztrák kormányzat a kezdetektől ellenünk hergelte őket, „Oszd meg és uralkodj” alapon tartott sakkban egymással bennünket.

Hozzátapadtunk egy olyan monarchiához, amely minden nemzeti gondolat ellenfele volt, és különböző hamis tradíciók konglomerátumára épült. Állami létünk alapja önveszélyes rendi kompromisszum volt, elfojtotta a fejlődést, hamis illúziókba ringatott. Cserébe örökös uralkodónkká tettük a bécsi császárt, lemondtunk az ellenállási záradékról.

Soha nem voltak a nemzetközi körülmények számunkra annyira kedvezőek később, egyetlen szabadságharcunk idején sem, mint 1664 végén.

Innentől a történelmünk csaknem nyílegyenesen fut Trianonhoz…

Nézzük tovább a sertés-mítosz védelmezőinek könyvét. Az alábbiakban írói babérokra törnek:

„Lövés dörren az erdőben. A vaddisznó – akár ijedtében, akár mert golyó érte – azonnal elfut a sűrűbe. Egy ember fekszik arccal a sáros, széttúrt avaron, körülötte vér mindenütt, lassan tócsába gyűlik. Néhány lépsnyire Zrínyi olasz vendége, Majláni áll, kezében még füstölög a puska, még csak félig engedte le, miután célzott. Csend. Hatalmas, döbbent csend. Ráborul az erdőre, mindenhol süket némaság.”

Tagadhatatlanul szép. Az is, ami utána jön. De nem igaz.

És még valami: egy gyilkost idealizál.

A két szerző a szarvánál ragadja meg a bikát. Magliani meséjének egyik legsebezhetőbb pontján indítanak, és mintegy „regényes külsőségekbe” burkolják a gyilkos hazugságát. Három dolog láthatóan nem tűnt fel nekik. Nem látták, vagy nem akarták látni a problémát.

Emlékeztetőül:

Ø  A vaddisznót Magliani és Paka kivételével senki sem látta.

Ø  Miféle puska van Magliani kezében? Hogy lehet nála töltött fegyver?

Ø  Mit keres a helyszínen?

Érezhető, hogy megpróbálják rokonszenves színben feltüntetni Maglianit.

Nem hinném, hogy ez szándékos csúsztatás volna. A két szerző körömszakadtáig ragaszkodik a vadkan meséjéhez, talán hisznek is benne. Magliani annyira gyanús figura, hogy a sertés-mítosz legtöbb komolyabb ellenfele magától értetődően benne látja az egyik gyilkost. Bethlen egyértelműen jelzi az Önéletírásban, hogy a fickónak feltétlenül a körmére kell nézni. Magam is gyilkosnak tartom.

A sertés-mítosz hívei ezért kétségbeesetten próbálják Maglianit rokonszenves fiatal olasznak láttatni – és látni. A görcsös igyekezetből azonban látszik, hogy ők sincsenek meggyőződve lelkük mélyén a szavojai ártatlanságáról. Kissé túlzásba is viszik a költőiséget:

„Majláninak a szívverése is eláll. Egy pillanat az egész – aki csak találkozott már a halállal, akit csak megcsapott a dermesztő félelem, az tudja, milyen hosszú ez a pillanat, milyen időtlen idő alatt teszi meg a lélek az utat a felfoghatatlanig, a tükörig, ahol ijesztően pőrének és kiszolgáltatottnak látja magát, és vissza, az apró örömökig és félelmekig, az öntudatlan létezés megnyugtató, órával mérhető rendjébe. Egy másodperc: Majláni megborzong, már tudja, hogy nem ő fekszik középen, ő lőtt – fellélegzik, elindul a heverő test felé.”

Nem túlzás ennyi költőiség? A szerzők irodalmi fikciót csináltak Zrínyi halálából, ami a sertés-mítosz logikus betetőzése; a fiktív vadkan védelmezése aligha lehetséges fikciók halmozása nélkül.

Térjünk vissza az epikus fikció világából a nyers valóságba. Magliani egyáltalán nem megdöbbent, földig sújtott, álmodozó fiatalember, hanem hidegvérű gyilkos. Lehet, hogy eláll a szívverése, de nem Zrínyi halálától, hanem a zajtól, ami jelzi, lovasok közelednek. Egyáltalán nem ácsorog, hanem éppen Zrínyi Miklóst mészárolja.

Ennyi a különbség fikció és valóság között.

Folytatása következik.