2012. december 31., hétfő

Boldog új esztendőt - 2013-ban

Legyen az új esztendő
Sokszorosan áldott;
Tartsa meg jó egészségben
A régi barátot.

Ne főzzön marhaságot
Politika üstje,
S ha főz, ne legyen nagy lángja,
Szálljon el a füstje.
—–
Adjon az új esztendő
Békét és türelmet,
Tartsa meg jó egészségben
A régi szerelmet.
—-
Legyen új esztendőben
Otthon éjszakára,
És a mindennapi ebéd
Ne legyen túl drága.
—-
Gyűjtsön össze minden kalászt
A kioldott kéve;
Testi-lelki szerelmeknek
Legyen ez az éve.
—-
Hozzon egyszerű világot
Ez az új esztendő;
Kezdődjön vele értelmes,
Boldogabb jövendő.
—-
Valódi emberről zengjen
A valódi ének;
Éljenek a kis családok,
Lelkes közösségek.
—-
Teremjen értelmes munka,
Csók, szerelem bőven;
Kívánok hát minden szépet
Az új esztendőben!

2012. december 30., vasárnap

Amikor olcsó volt a könyv...

Új cselédlány került Móricz Zsigmondhoz. A cserfes, felvágott nyelvű teremtés csodálkozva nézte, hogy az író már hajnalban felkel, és órák hosszat egyfolytában – ír.
Eddigi gazdáinál nem ehhez szokott a lány. Törte is a fejét naphosszat, miért is körmöl ennyit az a nagyságos úr.
Talán penitenciába kapta? Akadnak olyan hóbortos papok…
Nem, a nagyságos úr nem katolikus. Akkor nem  lehet penitencia…
Akkor meg mi a manó? Mi oka lehet ennek a gazdag nagyságos úrnak erre?
Az eddigi gazdái ittak, mulatoztak, szeretőt tartottak vagy utazgattak. Ez mi a markolábnak ír annyit?
Egyszer aztán a fruska összeszedte a bátorságát és odaperdült Móricz nagyságos úr elé.
- Nagyságos úr, kérdezhetek valamit?
- Kérdezzen bátran, Erzsók!
- Mit ír ilyenkor a nagyságos úr?
- Regényt-
A fruska erre kuncogni kezdett:
- Amondó vagyok, ugyancsak feleslegesen dolgozik ennyit a nagyságos úr.
- Miért gondolja, Erzsók?
- Mert két-három pengőért a nagyságos úr annyi könyvet vehet, amennyit akar…

2012. december 29., szombat

Két ünnep között

Ballag a Nap odafent
A ködön át;
Imádom a Feleségem
Mosolyát.
—-
A Karácsony
Integetve
Elszalad;
Profanizálódik
Minden
Pillanat.
—-
Halvány szürkén meditál
A magas Ég;
Minden Pillanat
A Létnek menedék.

2012. december 28., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - 201.

KÉTSZÁZEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára


-         Mi az a digitális téridő? – kérdezte a szőke nő is.
A fogoly egy pillanatig habozott, de látva karen arckifejezését, tüstént beszélni kezdett:
-         A digitális téridőt az Ultenberg csoport szolgálatában álló fizikusok alakították ki, befogadóképessége korlátozott. Hogy ebben az univerzumban hol helyezkedik el, hogy egyáltalán elérhető-e, megközelíthető-e, senki se tudja, bár nagyon sokan nyomoznak utána. Lényegében véve saját univerzum. Állítólag sohasem jöhet vissza, aki egyszer oda belép. Lehet, hogy belépni sem lehet oda, de ebben nem vagyok biztos. Nem nagyon értek a fizikához, hölgyem.
Karen emésztgette. A gazdagok saját téridőt szeparáltak maguknak, és elvonultak tulajdon magán paradicsomukba.
-         Mit tudsz még róla? – kérdezte a fogolytól.
-         A digitális téridőről, asszonyom?
-         Igen, arról.
-         A benne élő személyek olyan lehetőségekkel rendelkeznek, amelyek a fantasztikum határát súrolják. Vagy át is lépik.
-         Miféle lehetőségekkel?
-         Egyszerűen visszapörgethetik az időt.
-         Micsoda?
-         Visszapörgethetik a saját idejüket.
Döbbenten meredtek a fogolyra. Mintha még a robotharcos is elcsodálkozott volna.
-         Várjunk csak – tért magához a szőke nő. – ez azt jelenti, hogy…
-         Bármikor bármelyik dönthet úgy, hogy vissza akarja magát helyezni életének egy korábbi szakaszába. Akkor egyszerűen újra negyvenéves lesz. Vagy újra húszéves. Tetszőlegesen visszatérhet életének bármelyik korábbi pillanatába, és onnan újra kezdheti az életet. A tapasztalatai fényében más döntést hozhat, mint korábban, és az élete ennek megfelelősen folytatódik.
Karen úgy érezte, nem kap levegőt. A két férfi is megrökönyödve nézett.
A szőke nő próbálta összeszedni a gondolatait.
-         Ez azt jelenti, hogy abban a digitális téridőben lényegében mindenkinek saját külön világa van?
-         Igen, hölgyem, ezt jelenti.
-         És a többi ember?
Erre a két férfi is kíváncsi volt, feszülten figyeltek.
-         A többi ember, asszonyom – felelte a fogoly. – az egyén külön világaiban csak díszlet. Sokat hallottam erről. Lehet, hogy valamilyen formában a téridőt visszapörgető egyén rá tudja kényszeríteni a többieket, hogy teljesítsék az akaratát. Nem sokat tudok erről, csak azt, hogy az oda kerülő emberek különleges jutalomnak fogják fel ezt a paradicsomot. De nem az a legfontosabb benne, hogy mindenki kiélheti a szeszélyeit.
-         Hanem mi?
-         Lényegében örökké élnek. Ha megöregszenek, betegek lesznek, vagy baleset éri őket, ezek egyszerűen visszatekerik az időt. Elvben sohasem halhatnak meg.
Hallgattak.
-         Van ám itt egy-két bibi – mondta néhány pillanattal később Helmut.
-         Micsoda?
-         Vajon az a digitális téridő lényegében áll, vagy valahogyan mégis szinkronba kerül a normál téridővel?
A fogoly előbb Karen arcát kémlelte, majd Ed Philipsre nézett. Mivel egyikük sem reagált, ő felelt az ifjabb Schellenbergnek:
-         Úgy hallottam, a digitális téridő minden egyéb tértől és időtől független.
-         Nem lehet az, ha a mi világunkban létezhet a hozzá vezető út – dörmögte Ed Philips.
A fogoly gondolkodott néhány pillanatig, aztán félénken hozzátette:
- Azt is hallottam, hogy valahonnan kívülről kell kiszolgálni a digitális téridőt. – amikor látta az érdeklődést, gyorsan be is fejezte: – Sejtelmem sincs, hogy ez mit jelent.
Ed Philips bólintott.
-         Nem hinném, hogy másképpen működhetne.
Karen gondolkodott. A pénzes csirkefogók egy elvetemült csoportja különleges kiváltságot biztosított magának, ahogy mindig. És ezt is pontosan ugyanúgy érte el, ahogy a történelemben annyiszor: élősködik az összes többi emberen.

Nem világos, miképpen élősködik, de biztos, hogy élősködik.
Nagyot sóhajtott. Most valami fontosra bukkant. Nagyon fontosra.
-         Akkor halljam, mit tud még az Ultenberg-kölcsönszerződésről? Legyen nagyon részletes!

Folytatása következik.

2012. december 27., csütörtök

Szerelem és líra - LVII.

Ötvenhetedik rész

Fentebb megállapítottam, hogy az epika jelenkori népszerű formái igen nagy mértékben vannak kiszolgáltatva tulajdon infrastruktúrájuknak. Szerző és közönsége között valóságos intézményrendszer épült ki, amely nélkülözhetetlen. Az epika ezen infrastruktúra nélkül nem juthat el az Olvasóhoz.
A három nagy műnem közül az epika az, amelyik a leginkább ki van téve a globalizáció nemkívánatos hatásainak, éppen ezért ez van a legveszélyeztetettebb helyzetben. De ennek is van még jelenleg jól és pontosan működő tulajdonsága, ez pedig a soknyelvűség.
A soknyelvűség a jelen pillanatban az epika önállóságának a legfontosabb feltétele. Ha valamilyen technikai eszköz által kiküszöbölhetővé válna, akkor az epika – azaz annak legfontosabb közönségműfaja a regény – globálisan ellenőrizhetővé válna. Ha a Föld elbeszélő irodalma hirtelenjében egynyelvűvé válna, az egyben – a jelenlegi hatalmi helyzetet alapul véve – meg is szüntetné világszerte a regényirodalom funkcióit,, és a hatalom  eszközévé alacsonyítaná az epikát.
Mindebből következik, hogy jelenleg egy minőségi epikai mű nem az által tölti be igazán jól a funkcióját, ha „világnyelvre” fordítják, hanem ellenkezőleg; saját körében, eredeti nyelvén kell hatnia, azzal teljesíti küldetését. A világnyelvre fordítás másodlagos, elhanyagolható szempont.

A globális uralomra törekvő magán pénzhatalom korában a kis nyelvek szerepe felértékelődik. Tudjuk, hogy a „kis nyelv” legfeljebb az etnikumhoz tartozó személyek más etnikumokhoz viszonyított kisebb létszámát jelenti, nem pedig a nyelvhez kötődő kultúra másodrangúságát. Sőt éppenséggel a globális kulturális dömping az, amit másodrangúnak kell tartanunk az egyes népek és nemzetek élő saját kultúrájához képest. Az emberiség valódi fejlődése érdekében kulcsfontosságú a kis népek és nemzetek megmaradása, a helyi és regionális kultúrák közösségteremtő és megtartó funkciójának erősödése. Egyedül ez hozhat a világ számára valódi, emberhez méltó jövőt. Aligha kell bizonygatnom, milyen fontos ebben a helyi és nemzeti nyelvű irodalmak szerepe. Ezek kulcsfontosságúak és pótolhatatlanok.
A helyi és nemzeti nyelvű irodalmak azonban csak akkor tölthetik be a küldetésüket, ha képesek kommunikálni a közönséggel, ha nem lép a mű és a publikum közé a mesterséges ködösítésnek olyan arzenálja, mint azt például a posztmodern esetében láthatjuk.
Az sem lényegtelen természetesen, hogy – mi az irodalom üzenete. Erről majd egy későbbi részben szólok.
Megjegyezném azt is: a posztmodern köré szinte egyházszerűen szerveződött, irodalomkritikai intézményekből, honlapokból, folyóiratokból, egyesületekből álló roppant holdudvar nemcsak a tehetetlenségi nyomaték miatt tűnik áttörhetetlennek, ez valójában sokkal inkább eszköze a hatalomnak, mint maga a posztmodern. Felszámolni is nehezebb lenne. Ez a szertelenül nagyra puffadt infrastruktúra a valódi, a közönséggel kommunikálni képes irodalom mellett fölösleges volna, de a posztmodern, vagy ahhoz hasonló irodalmak számára létkérdés, mert azokkal szimbiózisban él. A posztmodern esetleges összeomlása utána sürgősen újabb ahhoz hasonlót keresne magának. Az irodalmi közélet felől nem tűnik parazitának, élősdi jellege csak akkor válik szembeötlővé, ha kívülről vizsgáljuk.
Részben ez az oka annak, hogy a rendszer roppant ingerülten reagál mindenre, ami „populista”. Ha valódi emberek valódi, létező, emberközeli és egyedi problémáival kezdünk foglalkozni a „globalizált” liberális felfogás követelte statisztikai gólyaperspektíva helyett, a rendszer azonnal riadót fúj. Nem véletlenül. Pedig az irodalomnak ősidők óta ez az egyik legfontosabb küldetése; a szenvedők, elnyomottak, a hatalom és gazdaság terheit viselő kisemberek sorsának feltárása, felmutatása. Meg az erkölcsi szempontok egyetemességéhez való szívós ragaszkodás. Ha a posztmodern (meg a többi hasonszőrű irányzat) poétikáit vizsgálgatjuk, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az ott foglaltak kedvéért ezt hagyták cserben, ezt árulták el.
Láttuk, hogy a dráma bizonyos értelemben könnyebb helyzetben van, mint az epika, de emellett ugyancsak nagyon komoly és költséges infrastruktúrához van kötve, utóbbit pedig könnyűszerrel uralhatja a hatalom. Leginkább úgy, hogy rátelepszik a felső szintjeire, pénzével, díjaival, nemzetközi kapcsolatrendszerével ízlés-diktátorként lép fel. Ez ma már hosszabb ideje így van.
Ilyen körülmények között a színház és éltető eleme, a dráma között különös meghasonlás támadt.
Ennek alapvető oka az, hogy a színház, mint nagy infrastruktúrát igénylő intézményrendszer, a pénz által uralható, a dráma nem. Nem véletlen, hogy napjainkban a színház intézményrendszere leginkább éppen a drámaíró személyét, státuszát szeretné kiküszöbölni, helyettesíteni. Egymást érik a megnyilatkozások, amelyek nyíltan vagy burkoltan állítják, hogy drámaíróra – voltaképpen nincs szükség. Egyre-másra születnek a (leggyakrabban elmondhatatlanul silány) „kollektív műalkotások”, „átdolgozások” stb. a színészi munka fontos részét képező, de színházi műalkotás létrehozására igazából alkalmatlan rögtönzés szerepe felértékelődött, valóságos kultusz tenyészik körülötte. Ezerféle ideológia próbálja alátámasztani, amelyek egyúttal le is leplezik a mögötte megbúvó törekvéseket.
Valóban volt a színház történetében olyan korszak, amikor a rögtönzés képezte a színházi műalkotás alapját, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a commedia dell’arte művészei (akik egyébként a színészi mesterségnek virtuózai voltak, amennyire ma kevés aktor) szigorúan ragaszkodtak az előre megbeszélt canovaccio-hoz (kanavászhoz, cselekményvázlathoz). Emellett egy-egy színésznek állandó szerepköre volt, többé-kevésbé kidolgozott jellemmel. Egyáltalán nem parttalan improvizációt műveltek, hanem olyan színdarabokat játszottak, amelyeknek nem volt megállapodott szövegük. Ez pedig igen nagy különbség.
Arra is emlékeztetni kell, hogy ők nagyon is képesek voltak a közönséggel való kommunikációra, a publikum minden rezdülésére figyeltek, egyáltalán nem képviselték az arisztokratikus sznobizmust. Ami nem jelenti azt, hogy arisztokrata közönség előtt esetenként ne tudtak volna helytállni.
Nemcsak a drámaíró vált feleslegessé – a dráma is.

Nézzük csak, mit is játszanak sok esetben a színházak. Alkalomadtán „darabot” íratnak bármiből, olyanból is, amelynek nemcsak a színházhoz, az irodalomhoz sincs köze. Mindenféle témából összekotlott félkész, silány tákolmányok lepték el a színpadot. A klasszikusok műveit gyakran a felismerhetetlenségig eltorzítva játsszák. A színházakhoz tartozó darabírók egy-egy rendező „instrukciói” alapján toldozzák-foldozzák, írják újra esetenként tucatszor és a megrendelt „közösen készülő” darabokat, amíg a legtöbbször igen sivár végső változat el nem készül. De ők még mindig „jól jártak”, hiszen játsszák a „darabjukat”. A „pikszisben” vannak.
Sohasem volt annyi bemutatatlan kortárs színdarab, mint most.

Miközben a színházak egy része félkész csinálmányokkal kérődzik, és mindenféle lila rendezői ötleteket teljesítve kreál gyakran szánalmas és undorító „színdarabokat”, százszámra hevernek a fiókokban a bemutatatlan kortárs magyar darabok. Több ilyen van, mint a szocializmus idején. Még az is sok, ami megjelent, de – mert ehhez is pénzre vagy kapcsolatrendszerre van szükség – a zöm meg sem jelenik. Kéziratban lehet találkozni velük, drámaíró kollégák egymásnak küldözgetik őket. Van, aki már régóta egy színháznak sem küld darabot. „Megírni meg kell, de ezekkel nem foglalkozom.” – pénz, kapcsolat, politikai aknamunka nélkül nem lehet a tűz közelébe kerülni, ez meg nem a valódi írónak való terep.
A színházak a politikai erővonalak mentén csetlenek-botlanak, esetenként elönti őket a gazdasági és kulturális korrupció.
Ha valaki manapság korlátlan anyagi eszközök felett diszponálna, nem függne sem pénztől, sem politikától, és igaz elkötelezettséget érezne a magyar színház ügye iránt, vadonatúj színházat alapítva könnyűszerrel körözné le a többit. Remek társulatra tehetne szert. Az ismertség már nem garancia a szakmai tudásra; a seggrepacsi-nívójú sorozatokban ripacskodó celebek mellett számos kitűnő színész van mellékvágányon. Bármikor kiváló társulatot lehetne belőlük összegyűjteni. Az új színház évtizedekig képes volna évi öt-hat bemutatót tartani a legváltozatosabb témájú és műfajú, kiváló kortárs magyar drámákból.
Láthatjuk, hogy a színház is elárulja az eredeti küldetését, de ezen nincs mit csodálkozni. A „rendezői színház” voltaképpen a pénzügyi háttérhatalom sugallta ideológiák színházi felépítménye. Látszólag szilárd, de ha meg-meginog, ma is csodákra képes. A jelen idejűség ellenőrzése a háttérhatalom számára megvalósíthatatlan. Nem is beszélve a színház hátországáról, a kis intézményekről, amatőrökről, diákokról. Sok esetben éppen ők őrzik a színjátszás becsületét. Meg az ember kiirthatatlan ősi vágya a szerepjátszásra és a játékban való gyönyörködésre.
Ennyit a drámáról és a színházról.
Hát a líra?
A lírának egyáltalán nincs szüksége infrastruktúrára.

Mi kell ahhoz, hogy líra létezzen? Vers, szerző, közönség. Ez lehet nagyon kicsi közösség is, baráti kör, iskolai osztály, vállalati csoport. Falu. Kisváros.
Ki a költő? Mi a líra?
A külvilág lélektani fikció. Igazából annyi emberi világ létezik, ahányan élünk benne. Minden ember olyan világban él, amelynek saját maga a középpontja. Ezek a kis, én-központú világok csak nehezen és meghatározott módon képesek egy közös világban egyesülni. Ennek eszköze a líra. És semmi más.

Folytatása következik.

2012. december 26., szerda

Karácsonyi rigmus

A Karácsony puha paplan;
Felmelegít gondolatban.
—–
Meghitt szoba, meleg bársony,
Kiskarácsony, nagykarácsony.
—–
A Karácsony bojtos párna;
Isten legkegyesebb álma.
—–
Integet a fenyő hegye,
Itt most a világ közepe.
—-
Csomagolópapírt tépek,
Egyre nyílnak a remények.
—-
A Karácsony meleg szoba,
A Lélek örök otthona.
—–
Kiskarácsony, nagykarácsony;
Remény fészkel fenyőágon.
—–
Bolyhos szakállú szeretet;
Amit adsz – örökre tied.
—–
Ezüstös rés idő-rácson;
Élet-hozó kiskarácsony.
—-
Megérint a mosoly-varázs;
Minden csupa szívdobogás.

Kicsi otthon, tündérálom -
Vigyázz reánk, kiskarácsony.

2012. december 25., kedd

Karácsonyi találkozás

Rozi néni húsz éve élt egyedül. A gyerekei régóta külföldön voltak, néha ímmel-ámmal hívták is, de ő érezte, hogy csak púp lenne a hátukon ott a messzi idegenben, ezért mindig nemet mondott. Már nem hiányolta őket karácsonykor sem. Tudta, hogy ilyenkor sem jönnek, hogy sok a dolguk. Ezt megszokta, tudta, ha a lelkében nem is fogadta el soha.
Az iszákos férje tizenegy éve ment el, igyekezett a lehetőségekhez mérten szép temetést rendezni neki, de leginkább megkönnyebbült.
Rozi néni sohasem szerette az urát. Akkor sem, amikor a gyerekek születtek. A férfi komisz, iszákos, nagyhangú ember volt, Rozi néni a kezdetektől sokat szenvedett mellette. Amikor berúgott, nem lehetett vele bírni. Az utolsó években volt a legkomiszabb, hetente többször is megverte az asszonyt.
Rozi néni úgy gondolta, az ura volt az oka, hogy nem tudtak rendes embereket nevelni a gyerekekből. Alig volt rájuk idő. Egyáltalán nem csoda, ha olyan messze mentek, ha nem törődnek az édesanyjukkal öregségében. Rozi néni már ezzel is megbékélt, és egyre ritkábban gondolt a gyerekeire.
Csak Mihály jutott néha az eszébe. Annak idején fess volt, fiatal, feleségül akarta venni Rozit, a lány hozzá is ment volna, de az apja tiltotta tőle.
-         Mit akarsz attól a koldustól? Ahhoz mész, akihez én adlak!
Így lett Rozi az ura felesége. Mihály meg úgy eltűnt, mintha sose létezett volna. Többé nem is hallott felőle semmit.
Végigsírták azt az utolsó estét.
-         Szökjünk meg, Rozi! Szökjünk meg, Kicsi Gyöngyvirágom! – kérlelte Misi.
-         Mit szólnának ahhoz az emberek?
Talán jobb lett volna megszökni, de most már mindegy, az évek elszálltak. Mi lehet Mihállyal? Azt se tudja, él-e, hal-e.
Többé senki sem szólította Rozit Kicsi Gyöngyvirágnak, ő most már leginkább „Rozi, az anyád!” volt. Bizonyára Isten akarta így.
Mihályra mindig emlékezett, különösen a jeles napokon, amilyen a karácsony is. Vajon milyen lett volna vele az élete? Mindegy, most már úgyis kárba veszett minden.
Néha azért még megnézte magát a tükörben. A bőre megereszkedett, a teste fájt a temérdek munkától, de még mindig nem az a fonnyadt vénasszony, ami a koránál fogva lenne. Mi értelme? Csúnya göncöket vett magára, öregasszonyos fejkendőbe rejtette őszülő, de még mindig sűrű haját.
Amikor újra eljött a karácsony, Rozi néninek furcsa gondolata támadt. Miért ne díszítsen fel egy kis fát? Nagyon régóta nem volt már karácsonyfája, azóta, amióta az ura részegen tüzet okozott az égőkkel, és félig leégett a ház. Kicsik voltak a gyerekek, minden megtakarításuk ráment az újjáépítésre.
Miért ne díszítsen fel egy kis fát?
Egész nap ezzel foglalatoskodott, egyre jobban érezte magát. Szép karácsonyi vacsorát készített, bekapcsolta a hetek óta néma tévét, szépen felöltözött.
Már sötét volt, amikor kopogtak az ajtón. Ismeretlen férfi volt, elegáns felöltőben.
-         Kit keres?
Ejnye, de ismerős? Ezek a kemény, kék szemek, ez a sóvár tekintet. Ki ez? Ugyanolyan jóvágású, mint…
Istenem, ki ez?
-         Kicsi Gyöngyvirágom!
Rozi néni sírva borult Mihály karjaiba.

2012. december 24., hétfő

Szenteste




Szent pillanat,
Maradj velünk soká!

Fenyőillat, gyertyafény,
Varázskörben ülök én.

Köszönöm, hogy élhetek,
Foghatom a Kezetek.

Fut az Idő,
Ki tudja még, hová…
Szent pillanat,
Maradj velünk
Soká!

2012. december 23., vasárnap

Boldizsár apó

Boldizsár apó egyedül élt, immár évtizedek óta. A feleségét még fiatalon elkergette, a gyerekei sohasem látogatták meg.
Korábban csak a munkának élt, mindig pénz után szaladgált, alig ért rá otthon lenni.
Utazó ügynök volt a mestersége, sokat keresett, de valahogy soha életében nem értette meg, mit jelent az otthon melege.
Nem volt Boldizsárnak bizony se kutyája, se macskája. Nem is vágyott egyikre se. Járta az országot, kínálta a portékáját, vásárolt, költekezett, nem érdekelte a család sem. Barátai sem voltak, hiszen semmi egyéb nem érdekelte, csak a pénz.
Amikor azonban megöregedett, Boldizsárból Boldizsár apó lett. Attól kezdve naphosszat otthon üldögélt – egyedül. Bizony bánta, keservesen bánta, hogy neki nincs családja, mint a többi embereknek. Mit nem adott volna érte, ha ott nyüzsögnek körülötte.
Amikor eljött a karácsony, Boldizsár apó igyekezett elfeledni, milyen nap is van. Először ment is. A második magányos karácsony szomorú volt, a harmadik csaknem elviselhetetlen.
Negyedszerre sírva fakadt…
Közelgett immáron az ötödik magányos karácsony. Boldizsár apó mostanra másik városba költözött, és maga is más emberré vált. Az új városban nem ismerték a korábbi ügynököt, és Boldizsár apót jó embernek tartották, kedvelték a szomszédok.
De ettől még továbbra is magányos volt.
Így jött el a szenteste előtti nap. Boldizsár apó egyre szomorúbb lett. A tévé sem érdekelte, unta már.
Este szomorúan tért az ágyába.
Éjjel azonban álmot látott. Mintha maga Jézus szólította volna meg. Ott áll bizony előtte a megváltó, éppen olyan volt, amilyennek mindig képzelte.
-         Te ugyan nem jársz az én házamba, nem látnak a templomban, de én holnap eljövök hozzád!
Ha Boldizsár apó társaságba járt volna, nem veszi komolyan az álmát. Bárki rá mondta volna, hogy ostobaság, és ő többet nem törődik vele. De Boldizsár apó magányos volt.
Egészen lázba jött. Úgy kitakarította a házát, mint eddig soha. Minden ragyogott, csillogott-villogott, készen állt az Úrjézus fogadására. Rendbe hozta a kaput, kijavított mindent, amit csak tudott.
Ráadásul főzött. Pazar lakomát készített a várva várt vendégnek.
Délelőtt szinte tűkön ült, alig várta, mikor jön már Jézus.
Nem jött. Boldizsár apó már kiállt a háza kapujába, minden járókelőnek jól a szemébe nézett, de egyik sem volt Jézus. Mikor jön hát? Ki fog hűlni az ebéd.
Éppen dél múlt néhány perccel, és Boldizsár apó már azt fontolgatta, bemegy és megebédel – egyedül.
Közmunkások tisztogatták a háza előtt az árkot, rosszul öltözött, beesett arcú, borostás, mogorva emberek. Boldizsár apó közömbösen nézte őket. Lassan elfogytak, már csak egy maradt, beesett arcú, szomorú szemű fiatal férfi.
Boldizsár apó éppen bement volna a házába, amikor a férfi rosszul lett.
Senki sem volt a közelben, aki segíthetett volna.
Boldizsár apó a férfihoz lépett. Látta, hogy nem részeg. Felemelte, betámogatta a házba. Szörnyű gyanúja támadt.
-         Mikor evett utoljára?
-         Talán tegnapelőtt.
Boldizsár apó előbb a fürdőszobába vitte a férfit, fürdőt készített neki, közben átnézte a saját régi ruháit. Szekrényszámra álltak a kinőtt, használhatatlan ruhák. Tetőtől talpig felöltöztette a férfit, aztán asztalhoz ültette, és megebédelt vele. Bőséggel jóltartotta.
Jézusról el is feledkezett…
-         Nem hittem volna, hogy vannak még ilyen emberek – búcsúzott délután a vendég. – A Jóisten áldja meg, Boldizsár bácsi!
Miután kikísérte a vendéget, akkor jutott az eszébe Jézus. Vajon miért nem jött? Elfeledkezett volna róla? Esetleg észre sem vette? Sebaj – eljön legközelebb.
Álmában megjelent Jézus:
„Nem ismertél fel?”
Másnap karácsonyra virradt. Boldizsár apó boldog volt. Nagyon boldog.

2012. december 22., szombat

Karácsony

Amikor eljön, reszketeg a Lélek,
És holtnak képzelt régi csodák élnek.
—-
Szent karácsony…
A ködbe apró lámpa fénye vág,
S megújul bennünk
Élet és – világ.
—–
Egy pillanatra az Idő megáll,
S a lusta remény végre égbe száll.
—–
Szent karácsony…
Fenyőillat árja…
A tévelygőket Isten
Hazavárja.
——-
Szent karácsony…
Óv, mint acélpalánk;
A Szeretet
A mi örök Hazánk.
—–
Mosolyog ma a mindig néma
Hit;
Megláthatjuk most
Isten titkait.
—–
Az Élet örök,
A halál halandó,
Magányos, pillanatnyi minden gyarló.
—–
Amíg az ember
Csillagokba néz;
Lelkében ott
A Rész
Meg az Egész.
—-
A Lét misztériumát Isten adja,
De szállást Istennek az ember ad
Őszinte, szívből jövő szeretettel.
——
Ha lelkünk szeretetre nyitva áll;
Kisjézus bennünk szállásra talál.
——
Meghitt szavak, karácsony, tiszta csend;
A szeretet világokat teremt.
—-
Szeretve néz az Ég,
És hord a Föld;
Az Isten értünk
Mindig testet ölt.

2012. december 21., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - 200.

KÉTSZÁZADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő nagyot sóhajtott.
-         Folytassa!
-         Minden idők legnagyobb pénzügylete volt.
Pillanatnyi csend támad.
-         Ha jól értem, – szólalt meg Ed Philips. – Akkor a hírhedt Ultenberg-kölcsönszerződés mindössze annyiból állt, hogy az Ultenberg csoport gigászi összegű hitelt nyújtott a Föld irányítóinak saját termékeinek megvásárlására?

A fogoly bólintott.
-         Igen, uram.
-         Nem furcsa ez?
-         Mi nem furcsa, uram? Százhatvan százalékos volt a kamat.
-         És a kölcsönösszeg?
-         Azt nem tudom, uram. Sok nulla lehetett a végén.
Karen nem volt elégedett. Soha nem is hallott még az Ultenberg-kölcsönszerződésről, ennek ellenére soványkának érezte a most kapott információt. Miért ennyire érdekes ez? Nem viselkedtek-e mindig is így a pénzügyi hatalom birtokosai?
Mi köze ennek a hibernációs kamra lakóihoz?
-         Folytassa! – mondta türelmetlen tónusban.
-         Ez volt a szerződés lényege, asszonyom.
-         Rendben van – Karen bólintott, aztán felpattant, és a vezérlőhöz lépett. – Együttműködést kérek a fogoly megtévesztésében! – morogta csak úgy maga elé.
Senki sem hallhatta, de a szőke nő remélte, hogy eljutott a kérés a számítógéphez. Csupán néhány másodpercet várt.
-         Admirális a hajónak! Készülj fel a fogoly kivégzésére! A szokásos eljárás alkalmazandó!
Maga Karen is meglepődött, milyen gyors választ kapott:
„Hajó az admirálisnak! Parancsot értettem! Harminc másodpercen belül készen állok a fogoly szokásos eljárással történő kivégzésére, és a hulla szabályszerű eltávolítására.”

Karen nem állta meg mosoly nélkül.
A fogoly felpattant volna, de a robot őr nem engedte. Erélyesen visszanyomta a székbe a próbálkozót, mire a férfi nagyot horkant.
- Ne, asszonyom! Ne, kérem! Ne végeztessen ki! Elmondok mindent, ne végeztessen ki!
Karen a fejét csóválta.
-         Egyáltalán tud maga bármi lényegeset? Eddig csak fontoskodott.
-         Kérem, asszonyom! Kérem! Elmondok mindent!
Karen mogorva képpel sétált vissza. Ed Philips elismerően mosolygott a szőke nőre.
-         Halljam!
A fogoly mély lélegzetet vett.
-         Tudnia kell, asszonyom, hogy ezt senkinek sem volna szabad elmondanom.
-         Maga honnan tudja?
-         Bizalmi állásban szolgálok.
-         Nem hiszem.
A fogoly megadóan legyintett.
-         Rendben van, asszonyom. A kedvesemtől tudom. Carolyne Hogarth-nak hívják, Mr. Yokosuka hivatásos hackere.
-         Ki az a Mr. Yokosuka?
A fogoly tekintetében némi értetlenség villant, de pillanatnyi habozás után válaszolt:
-         Mr Yokosuka a Carnell Járműtársaság tulajdonosa, asszonyom. Herculián van a székhelye – amikor látta, hogy Karen szeme elkerekedik, még gyorsan hozzátette: – A cég főrészvényese igazából természetesen Mr. McPherson.
Karen tudta, hogy ütnie kell a vasat, de maga is alig kapott levegőt.
-         Térjünk csak vissza a kölcsönszerződésre! – segítette ki Ed Philips. – Mi az, amit erről még nem mondott el?
Karen hálásan pillantott rá.
- Halljam! – mordult aztán a fogolyra.
-         Voltak a szerződésnek titkos pontjai is, asszonyom.
-         Éppen ezekre vagyok kíváncsi.
-         Az Ultenberg csoport a kamatok visszafizetése után elengedi a kölcsön teljes összegét.
Karen megrökönyödött.
-         Elengedi?
-         Igen, asszonyom!
-         De hát ennek mi értelme van?
-         Igazából nem engedi el, asszonyom, a titkos változaton más kifejezés szerepel. Carolyn évek óta gyűjti az ide vonatkozó dolgokat, nagfyon érdekli az Ultenberg-szerződés.
-         Mégsem engedi el?
-         Nem, asszonyom.
-         Hanem?
-         Természetben kéri.
-         Természetben?
A két férfi is meglepődött.
-         Mi az, hogy természetben? – kérdezte Karen.
-         Jelen esetben azt jelenti, hogy az Ultenberg csoport tagjai elvonulnak a saját maguk által kialakított digitális téridőbe, ahonnan soha több nem áll szándékukban visszatérni. A vásárlók a kölcsönösszeg végleges elengedése fejében kötelesek elvégezni a digitális téridő végleges lezárását, és örök időkre lehetetlenné tenni az oda való behatolást.
Néma csönd lett néhány pillanatig.
-         Mi az a digitális téridő? – kérdezte aztán bátortalan hangon Helmut Schellenberg.
Folytatása következik.

2012. december 20., csütörtök

Szerelem és líra - LVI.

Ötvenhatodik rész

Egy kis kitérő következik.
A színházról még akad mondandóm. Erre azért van szükség, mert később, amikor a lírában elharapódzó egyes jelenségeket tárgyalom, hivatkozni szeretnék ezek színházi analógiáira (is). Ezen jelenségek egy jelentős része leginkább éppen a színház vonatkozásában érhető tetten.
Fentebb elmondtam, hogy a színház a globális hatalom számára teljes egészében ellenőrizhetetlen, de lehet olyan terrénuma, amely annak teljes ellenőrzése alá kerülhet. Ilyenkor persze ez egyféle „színházi elit” jelmezében tetszeleg. Ennek a természetrajza korántsem egyszerű.
Fentebb már sűrűn értekeztem Shakespeare Rómeó és Júlia című drámájáról. Talán az összes drámai mű közül ezt ismerik ma nálunk a legtöbben, ezért megint hozzá fordulok. Számos jelenség lesz talán érthetőbb, ha előtte konkrét példákat mondok. Az esetleges ismétlésekért előre is elnézést kérek, ez a tanulmány hétről hétre „önmagát írja”, majd a végén kerül sor egy alaposabb összefésülésre.
A Shakespeare művészetében és a darabban rejlő üzenetek potenciálja messze meghaladja minden befogadó kapacitását, de csak abban az esetben, ha a mű teljességét tartjuk szem előtt, ha hűségesek vagyunk a darabhoz, Shakespeare-hez, az irodalomhoz, az emberséghez (és önmagunkhoz). A mai „sok okos rendező” korában a bölcs rendezők hajlamosak azt feltételezni, hogy a buta író művének egy része felesleges, az okos rendezőnek azokat ki kell gyomlálnia. Az okos rendező mindenhez ért – jobban, mint az író.
 A jó rendező ilyet csak mélységes szakmai alázattal, nagyon vigyázva tesz, az ilyenekkel alighanem Shakespeare is egyetértene. Munkája során nem a drámai szöveg barkácsolását tekinti elsődleges feladatának.
Akadnak azonban „Shakespeare-nél okosabb” rendezők, mégpedig jelentős számban. Az ilyenek gyökeresen megreformálják „szegény buta Shakespeare” (vagy más klasszikus drámaíró) művét, voltaképpen újat alkotnak annak felhasználásával.
Világszerte sokszor megesett az elmúlt ötven évben, hogy a Hamletből valamelyik okos rendező „kihúzta” a Fortinbras-jelenetet, amivel sikerült alaposan eltorzítani és meghamisítani Shakespeare művét.
Nálunk Madách remekével esett meg sokszor, hogy „kihúzták” a záró mondatot. Ezzel persze az okos rendező saját munkáját is elárulja, hiszen önkényesen félreértelmezi a darabot. A dráma olyan műfaj, ahol az első mondat értelmét gyakran az utolsó adja meg. Madách remeke az önkényuralom idején íródott, egy nagy formátumú alkotó fájdalmas, drámai töprengése, de egyáltalán nem olyan divatos „kincstári pesszimizmust” képvisel, ahogy néhány sablon-ítész erőlteti.
(Más kérdés, hogy orális szex sincs benne, sem a római színben, sem másutt. Ilyen értelmű megjegyzés, szerzői utasítás nincs Az ember tragédiája eredeti szövegében, bármelyik okos rendező hajtogatja is az ellenkezőjét. Félreérteni – véletlenül vagy szándékosan – persze lehet, a rendezőnek ehhez éppen olyan joga van, mint a sebésznek a halálos műhibához.)
Voltaképpen még a mai napig sem sikerült megtalálni a Tragédia igazán méltó rendezését, pedig a magyar színház már jócskán túl van az ezer előadáson. Külföldön helyenként tiszteletre méltó merészséggel bántak vele – különösen női rendezők. Na, nem a szöveget torzították, rendezői kötelmeiket teljesítették.
Annak idején Paulay Ede vitte Madách művét először színpadra, általában azóta is a történelmi színeket, vagy ezek valamelyikét hangsúlyozza egy-egy rendezés. Voltak jobb és gyengébb előadások. Érdekes, hogy eddig még senkiben sem merült fel, hogy a történelmi színekben nem igazi történelmet találunk, hanem álombeli, Lucifer alakította stilizált, kvázi-történelmet, amellyel szemben a mű világában a keretszínek alkotják a valóságot. Ha egyszer valaki így rendezné meg, és sikerülne kiküszöbölnie a történelmi színek nyújtotta történelem minden eddigi előadáson végigvonuló par excellence eleve elrendelt jellegét, meglepő, és éppen a jelen számára nagyon fontos árnyalatokkal gazdagodhatna Madách remekműve, és talán éppen egy ilyen szemlélet lenne képes kibontakoztatni a benne foglalt üzenet eddig felfoghatatlan mértékű teljességét.
Ehhez persze abba kellene hagyni a szöveg kicsinyes csonkítgatását, mert azzal már nem lehet jelentős eredményt felmutatni. A rendezőnek ehhez ki kell emelnie a fejét a részletek közül, látnia kell(ene) a fától az erdőt, nem szőröznie és ötletelgetnie kellene, hanem – rendezni. Az igazi kérdés nem arról szól, adjunk-e a bizánci szín szerzeteseinek a kezébe géppisztolyt, vagy Hitler-bajszot visel-e Lucifer. A mű dramaturgiai alapjaiban kellene gondolkodni – ahogy minden más dráma esetében is.
Meglepő, hogy az okos rendező fejében milyen ritkán merül fel, hogy a dráma szerves egységet alkotó irodalmi műalkotás, amelyben – mint az egész részének – minden szegmentumnak megvan a maga üzenete, és a részletek zöme nem küszöbölhető ki a mű jóvátehetetlen megcsonkítása nélkül.
Visszatérek a Rómeó és Júliához.
Általában Kosztolányi Dezső fordítása forog közkézen, de a rutinos színházlátogatónak ma már fel kell készülnie másra is, mert elő is kerül. Nem Mészöly Dezső remek, a mű dramaturgiai alapjaiban gondolkodó fordításától kell tartanunk, hanem azokra a színházak háza táján – vagy egyebütt – manapság gyakorta keletkező „modernizált” fordításokra, amelyek szó szerint hozzák a Shakespeare eredeti művében található trágárságokat – helyenként meg is fejelik azokat. Sok kimondottan alacsony színvonalú tákolmány akad közöttük.
Vessünk egy pillantást Shakespeare elgondolására.
A tragédia közvetlen forrása Arthur Brooke The Tragical History of Romeus and Juliet című verse (1662). A történet itáliai eredetű, több olasz novella, valamint színdarab témája. Az egymással torzsalkodó családok eredetileg guelfek és ghibellinek voltak, Montecchiek és a Capelettik. Cremonában és Veronában harcoltak egymás ellen. Rómeó és Júlia története először talán Matteo Bandello 1554-ben megjelent Giulietta e Romeo című novellája nyomán kerülhetett az érdeklődés homlokterébe, bár az ő műve sem ősforrás, Salernitano már nyolcvan évvel korábban megírta egy novellában a történetet.
Az olasz novella nem volt remekmű, tendenciája sem egyezett Shakespeare tragédiájának felfogásával. Shakespeare írói koncepciójáról fogalmat alkothatunk abból, ahogy a maga képére formálta, és drámai anyaggá varázsolta a gyengécske novella történetét.
Nézzük, mit művelt a cselekménnyel:

  • Összevont, merészen ejtett néhány problémát, kiküszöbölte a nem kívánatos mellékszálakat. A konkrét történelmi eseményekre való utalásokat is. A körülményeskedő magyarázkodás, a prózai valószínűség nem érdekelte – másutt sem.
  • Tömörített. A fatális bonyodalmat, mely eredetileg hosszú hónapok alatt fejlődött ki, merészen összevonta.
  • Gyorsította az iramot.
  • Hozzáadott és kiemelt.
  • Drámai jellemeket teremtett.  

Mercutio lényegében véve Shakespeare leleménye. A forrásművek egyikében ugyan szerepel Mercutio, de egyetlen tulajdonsága, hogy a keze " jégnél fagyosabb". Ebből varázsolt az angol drámaíró jellemet.
A novella igen rosszallóan beszél a két szerelmesről, akik nem hajlandók bölcs szüleiknek engedelmeskedni. Shakespeare tragédiájában megváltoznak az előjelek – kifordítja sarkaiból a világot.
Megállapíthatjuk: a forrás kezelésével az angol drámaköltő meglehetősen markáns módon tudatta velünk céljait és szándékait. Elgondolását (látszólag) nem is lehet félreérteni. Véletlenül bizonyosan nem.
A műben tisztán és egyértelműen jelenik meg a reneszánsz neoplatonizmus szerelemfilozófiája: egyetlen más darab sem meri ennyire nyíltan képviselni. Ezért a Rómeó és Júlia a világirodalom legmerészebb alkotásai közé tartozik. Tolsztoj és Goethe is kifogásokat emelt ellene, számos helyen ma is betiltott mű.
Részben emiatt számunkra – a szerelem és a líra vonatkozásában – nagyon fontos alkotás.
A drámának kettős egzisztenciája van; egyfelől egy másik műalkotás, a színjáték fontos része, nyersanyaga, másfelől pedig önmagában teljes irodalmi műalkotás. Azonban a dráma, mint irodalmi műalkotás, teljes szövegazonosság mellett is egészen más, mint a dráma, mint a színházi műalkotás nyersanyaga.
A magyar köztudatban Babits (és mások) nyomán némi zavar van ebben a kérdésben. Erről Mészöly Dezső és Czímer József írtak sokat.
A szocialista korszak talán legfontosabb irodalomtudósa, Lukács György is elsősorban olvasnivalónak tekintette a drámát.
A drámaíróknak azonban merőben más a véleményük. Egyértelműen kifejti ezt közülük például Moliere a Szerelem, mint orvos című vígjátékának előszavában.
A színjáték, mint műalkotás merőben egyedi, időben lezajló és lényegében rögzíthetetlen folyamat.
A Rómeó és Júlia a színpadon
Shakespeare a magyar színpadokon amolyan „házi szerző”; csaknem ugyanolyan gyakorisággal szerepel, mint az angolszász színpadon. Bizonyos Shakespeare valamelyik művéhez kapcsolódó hagyományokat átvettünk. Általában nálunk is Prospero szerepét szokta eljátszani utoljára a nyugdíjba vonuló nagy színész. Néhány Shakespeare-darab sűrűn kerül műsorra, a Rómeó és Júlia közéjük tartozik.
A hazai játékmodor azonban még csak nem is hasonlít az angolra. A mű prológusa szerint a Rómeó és Júlia „kétórás darab”. Stratfordban, a Bárd szülőhelyén az ottani színház ma is ennyi idő alatt játssza, nálunk általában húzásokkal is hosszabb. Ez az egyik legnagyobb különbség; a tempó eleve meghatározza a játékmodort.
Sajnos időnként van egyéb is…
A „rendezői olvasatok” elburjánzásának korában nem árt vigyázni. Elképesztő dolgokkal találkozhatunk. Ezeket nagyjából három típusba sorolhatjuk, általában az első kettőből hiányzik a belső harmónia. A harmadikból nem, de annak meg kevés köze van Shakespeare művéhez:

  1. Ötlet-dramaturgikus elemek betolakodása az előadásba

  • Extrém tárgyak, jelmezek, mozgások, játékfelfogások dominálnak az előadásban, az anakronisztikus vagy kaotikus képi világ nemcsak a befogadást nehezíti, vagy akadályozza meg, a mű világát is szilánkokra zúzza. Az eredeti tendenciákkal gyakran ellentétes üzenete van. a végeredmény valamiféle bajszos Shakespeare.
  • Néhány tárgyi motívumot nagy hangsúllyal ellátva erőszakolnak az előadásba. Ezeknek általában közönséges és allegorikus mondanivalójuk van. Nem az a probléma, hogy „értjük vagy nem értjük” ezeket, hanem hogy a dráma egész szövetéhez képest üres allegorizálással, szánalmas aktualizáló igyekezetükkel megbontják az egységet, a jelentéstartalmat nem bővítik, hanem szűkítik.
  • A mű valamely részének ötletszerű, nehezen indokolható felborítása, hevenyészett átértelmezése.
  • Külsőségekben kimerülő ál-modernizálás.
  • Aktuális politikai szlogenek betolakodása az előadásba.

  1. a mű szövegének csonkítása vagy illetéktelen kiegészítése

  • A rendező eszköztára gyakorlatilag végtelen, mégis lábra kapott az a nyegle divat – különösen nálunk – hogy társszerző szeretne lenni. Az indokolt húzás mindig erősít egy darabot, de Shakespeare esetében erre vigyázni kell(ene). Mindenkinek érdemes (volna) megszívlelnie az egyik legtapasztaltabb magyar dramaturg és Shakespeare-szakértő, Mészöly Dezső szavait, aki tanulmányaiban számos példát hozott a dilettáns húzásokra. Az ilyesmi a valódi rendezői eszköztár szánalmas pótléka. Ettől nemcsak a Rómeó és Júlia szenved sokat, de erre a közönség különösen érzékeny.

  1. A ritmus és a hangsúlyok eltorzítása
Az összes illetéktelen beavatkozás közül ez a legintelligensebb és a legnehezebben megfogható. Erre csak valóban tehetséges, mesterségük minden csínját-bínját, valamint a színpadot kiválóan ismerő rendezők, színházi emberek képesek.

  • A színpadi hangsúlyok egyfajta „átértelmezése”. Hangsúlyos helyekre olyan momentumok kerülnek, amelyek nem tartoznak a darab cselekményének előre vivő elemei közé. Ezzel szemben például az erkély-jelenet hangsúlytalan pozícióba kerül. Ha a színpadi térrel folytatott játékot a tempó is erősíti, az előadás merőben másról szól, mint Shakespeare műve.
  • Pusztán a tempó is előidézhet az előzőhöz hasonló, de annál megfoghatatlanabb szituációt.
  • Az interakció, a hangsúlyok és a térhasználat együtt is képes tökéletesen „átértelmezni” bármilyen szöveget, még akkor is, ha egyáltalán nem csonkítanak rajta. Ez a rendezői státusszal való visszaélés.

A fentebb jelzett esetekben nyilvánvalóan nem valósul meg a katarzis, sem pedig a színjáték célja, a színházi élményközösség.
Az utóbbi időben magam is sok ilyesféle előadást láttam
A fentebb elsoroltak némelyikére majd még a líra kapcsán is vissza kell térnem. Sokkal több az analógia, mint elsőre gondolnánk.
Miért?
A jelenlegi magyar lírát és a hozzá tapadó közéletet lényegében ugyanazok a jelenségek torzítják el, amelyek a bajszos Shakespeare-előadásokat produkálják.
Folytatása következik.

2012. december 19., szerda

Úgyis eljön majd a vég

Szomorú köd pityereg,
Téli este didereg,
Vizes a fa – rosszul ég…
Úgyis eljön majd a vég.
—-
Szorongat a vén Idő,
Egyre hűl a levegő,
Szétfoszlott a nyári ég…
Úgyis eljön majd a vég.
—–
Vonulnak a fellegek,
Komprádor sosem leszek.
Rám gördült minden kerék…
Úgyis eljön majd a vég.
—-
Ötven évem elszelelt,
Sose nyaralt, csak telelt;
Egyre gyűlik már a jég…
Úgyis eljön majd a vég.
—–
Öltöny-parazitaság
Tavaszt zabál, nyarat rág,
Semmi élő nem elég…
Úgyis eljön majd a vég.
—-
Reped az életfa-ág,
Fél lábon áll a világ,
Hit, akarat tartja még…
Úgyis eljön majd a vég.
——
Amíg jó munka akad,
Gyermek, haza, feladat,
Csodálatos Feleség;
Addig élni hagy az ég.
——
Isten szava van velem,
A tollam le nem teszem,
Írok, amíg kék az ég,
Amíg el nem jön a vég.

Figyelj, ember-maradék;
A Szerelem: haladék,
Amíg láng van, s hagyaték
Addig nem jön el a vég.

2012. december 18., kedd

Irodalomtörténeti szösszenetek - 28.

Nagyon megnőtt a bizalmam Lengyel József írásaival szemben, amikor annak idején először olvastam tőle a következőt:
Az egyetlen ok feltételezése mindig tévedéshez vezet!”

Úgy gondolom, hogy ez a XX. századi magyar írók által leírt mondatok egyik legtisztességesebbike.
A szöveg egyébként a következőképpen folytatódik:
„Legyen az faj, gének, a termelőviszonyok, a szex, a tudatalatti, a szükségszerűség, a logika, az intuíció, a földrajzi viszonyok, az evolúció, felsőbb lény akarata, a voluntarizmus vagy az ellenkezője – mindig súlyos tévedésekhez vezet, és kiagyalt hamis következtetésekhez.”
(Kiemelés tőlem)

A szememben valahol itt kezdődik az igazi író…
Olyan korszakot élünk, amikor keményen szkeptikusnak kell lennünk mindazzal szemben, amit a kor propagandája igazságként felkínál, és elfogulatlannak mindazzal, amit elutasít. Korunk a hivatalos verziókban való bizalom összeomlásának időszaka. Legyen az politika, gazdaság, tudomány vagy művészet – a józan paraszti ész megtanult kételkedni a sablonokban, a hamis összefüggésekben, a túlságosan egyszerű és túlságosan logikus gondolatmenetekben. Mert valahol mindegyikben ott rejlik a hazugság.
Mert manapság már csak az alsóbb, a populáris szinteken lehet igazságot és őszinteséget találni, a politika és a gazdaság, meg a globál-szélhámosság dimenzióiban semmi sem az, aminek látszik.
Mondjak aktuális példát? Mi nem az?
Tudja valaki, voltaképpen mi is történt 2001. szeptember 11-én?
Annak idején olyan egyszerűnek és logikusnak tűnt…
Egy agresszív mohamedán szervezet tömegmészárlást rendezett a modern világgazdaság egyik legfontosabb városában. A civilizált világ védelmének érdekében háborút kellett indítani. A terror ellen.
Oszama bin Láden…
A művelt világ első számú közellensége….
Már az gyanús volt, hogy a Föld legerősebb és legkönyörtelenebb erőszakszervezetei a jelek szerint tíz éven keresztül bottal ütötték a nyomát. Aztán egyszer csak hirtelen…
Nem elkapták?
A csudába! Nem meghalt? Pedig olyan érdekes lett volna, ha bíróság elé állítják
Aztán kiderült: bin Láden a CIA ügynöke volt…

Akkor most mi van?
Ki indított támadást?
Ki ellen?
Ki terrorizál? Kit?
Főleg: ki kit akar átverni?

Gyanítom: az ördög Lengyel József idején sem volt feketébb, mint ma.

Vannak ám más régiói is a hazugságnak. A hivatalos, kanonizált irodalom és költészet se kutya.
Kinek jó ködösíteni, mesterkélt, nem is létező problémákat kiagyalni, üres díszlet-poétikákat záptojásból kikotlani, látszat-dimenziókban povedálni műanyag nyelven.

Cui prodest?
Az egyetlen ok és az előre gyártott magyarázat mindig gyanús.

2012. december 17., hétfő

Enyhe téli estén

Szürkén lebegnek az est falai.
Elcsitultak a tél rohamai.
——
Vad volt az attak, cudar és kemény,
De kifulladt, mint egy vén vőlegény.
—–
Az öreg Tél, a vén fogatörött,
Erőt gyűjt most a horizont mögött.
——
Fáradt földgolyónk csendesen forog,
Fent az égen vidám Hold hunyorog.
—–
A messzeségen sötét fátyol ül,
Mögötte töpreng a Tél – egyedül.
—–
Mért nem lehet soha biztosra menni,
Mért nincs előre elrendelve semmi?
—–
Miért fogatlan bábú az Enyészet;
Miért vall mindig kudarcot a végzet?
——-
Az alvó Föld már új tavaszt remél,
Hogy mi az Élet – nem érti a Tél.
—–
Bár zsákutcában az emberiség;
Ez világvégéhez még nem elég.
——
Bár végzet rendeltetett el megint;
Talán az Élet erre még legyint.
——
Kicsorbulhat a tőr, a reszelő,
Kudarcot vallhat a pénz-túlerő.
——
Pénz-világállam rossz álom marad;
S világvégénk megint hoppon marad.
——
A téli ködbe már remény vegyül;
A Tél csak töpreng, töpreng egyedül.
——
A Jövő ingerlő és büszke nő;
De ringyóvá sohasem züllik ő.
——
Akadt már errefelé világvége,
Szép Atlantiszok hullottak tüzébe.
—-
Látszólag minden ugyanúgy halad;
De az özönvíz mégis elmarad.

Hátha az ember tovább menetel;
Hátha önmagát nem árulja el?
——
Pénz, öltöny, blabla, igyekezzetek;
Mire megy a végzet nélkületek?
—–
Az égbolt már új Tavaszról regél;
S rosszkedvűen töpreng tovább a Tél.

2012. december 16., vasárnap

Nyomós ok

Turenne marsall egy kora nyári napon sietve vonult a seregével Lotharingián keresztül. Igazából nem is volt ez sereg; néhány század dragonyos meg vértes, némi tüzérség, és valami hat-nyolc zászlóaljnyi gyalogság menetelt éppen Turenne alatt.
A marsall minél előbb szeretett volna a gyülekezőhelyen lenni, ahová seregeit rendelte. Úgy érezte, a német földre tervezett hadjárat sikere a gyorsaságon múlik.
A következő város előtt díszbe öltözött polgárok tömege várta.
Turenne elszörnyedt. Ebből szónoklatok lesznek, utána díszebéd a városházán, millió pohárköszöntő utána meg este bál. Legalább egynapos időveszteség.
Mit tegyen? A várost nem lehet kikerülni.
A marsall nagyot sóhajtott, aztán feltette látványos, fehér tollforgós, széles karimájú kalapját, és a menet élére rúgtatott.
A díszruhás polgármester tüstént rákezdte:
- Marsall úr! Szerettük volna önt ágyúsortűzzel üdvözölni, de sajnos erről le kellett mondanunk. Hogy miért, annak ezer oka van. Először is: nincs ágyúnk.
- Polgármester úr! – vágott a szavába Turenne. – Ez az első ok annyira nyomós, hogy a további kilencvenkilencet már el sem kell sorolnia.
Azzal intett az élen haladó lovasok kapitányának, és a kis csapat megállás nélkül vonult át a városkán.

2012. december 15., szombat

"A tél iker fia"

“A tél iker fia,
Eső és hó szakad.”
——
A vén Tél két vad gyermeke
Az Eső és a Hó,
Nincs még a földön két ilyen
Arcátlan nebuló.
—–
Ez jeges vízzel permetez,
És vad szelet dagaszt,
A másik nyakig elborít,
S fehéren megfagyaszt.
—–
Ha elfogy Hó becsülete,
Jön Eső uraság;
Tél-parlamentben így pörög
A váltógazdaság.
——-
A többség bármelyik lehet,
Akár kétharmados;
Míg fel nem bukkan a Tavasz,
A világ fapados.
——-
Lehet sovány bármely iker,
Vagy nőhet potroha;
Szebb létet, életet, jövőt
Egyik sem hoz soha.
——
Dicsérhetünk, vagy szidhatunk
Esőt, havat, telet;
Önjelölt végzet-nagyurat
Csak túlélni lehet.

2012. december 14., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - 199.

SZÁZKILENCVENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára
Ultenberg-kölcsönszerződés? A szőke nő roppant tanácstalanul nézett Ed Philipsre, de a férfi arcán ugyanolyan értetlenség ült, mint amilyet ő is érzett. Mi a csuda az Ultenberg-kölcsönszerződés?
Helmut Schellenberg is meglepetten nézett, de tőle Karen nem is várt mást.
A fogoly azonban szemmel tartotta Karent, a szőke nő pedig nem óhajtotta elárulni neki a teljes tudatlanságát.
-         Ön mit tud az Ultenberg-kölcsönszerződésről? – kérdezte tőle magától értetődő természetességgel.
A fogoly mély levegőt vett.
-         Amikor megkaptam a megbízatásomat, nyolcas fokozatú esküt kellett tennem – magyarázta.
Karen türelmesen elmosolyodott.
-         Döntse el – mondta a fogolynak kimért hangon. – akad-e együttműködni velünk.
A férfi az ajkába harapott.
-         Mit kapok, ha akarok? – kérdezte pimaszul.
Karen vállat vont.
-         Az égvilágon semmit. De életben hagyom.
-         És ha nem?
-         Félórán belül kilőjük az űrbe a koporsóját.
A fogoly tétovázott.
-         Döntse el, mit akar! – vetette oda látszólagos nemtörődömséggel a szőke nő, és igyekezett minél türelmetlenebb arckifejezést ölteni. – Van néhány percem. Ha érdekes, meghallgatom. Ha nem, ne rabolja az időmet tovább.
Mivel a fogoly még mindig habozott, Karen felpattant a helyéről.
-         Ne! Kérem, ne! Elmondok mindent, amit akar!
Erre még Ed Philips is nagyot sóhajtott, de a fogoly nem rá figyelt.
-         Rendben van – ült vissza Karen. – Beszéljen!
-         Mit akar hallani?
-         Először is azt, mi szivárgott ki az Ultenberg-kölcsönszerződésről.
Ed Philips elmosolyodott. Tanítványának érezte a szőke nőt, és ebben a pillanatban nagyon büszke volt rá.
-         Az több időt kíván – nyögte a fogoly.
-         Az igazságra van időm. Ha be akar csapni, el se kezdje.
-         Rendben van, elmondom.
-         Halljam!
A fogoly láthatóan elszánta magát. A három rabtartó feszülten várakozott.
-         Hol kezdjem?
-         Az elejénél. Mindent tudni akarok, amit ön tud az Ultenberg-kölcsönszerződésnél, mit tudnak az ön megbízói, aztán azt is, ki fecsegte ezt el magának, mikor és miért. Érti? Mindent!
A fogoly bólintott.
-         Az Ultenberg-kölcsönszerződés világunk alapvető fontosságú tényezője. Nekem azt mondták, csak ennek ismeretében érthető meg az Univerzum jelenlegi helyzete.
-         Folytassa!
Ed Philips is hegyezte a fülét, Helmut pedig tátott szájjal hallgatott.
-         Annak idején – folytatta a fogoly. – pontosan nem tudom, mikor az Ultenberg-csoport, vagyis inkább annak akkori vezetője, Aaron Joshua Ultenberg hatalmas összegű hitelt nyújtott egy több száz üzletemberből álló csoportnak, akik lényegében az akkori Föld tényleges irányító testületét alkották. Az Ultenberg-kölcsönszerződés elvileg magándokumentum, semmiféle állami hatóságnak, semmilyen állam kormányzatának nincs hozzá köze, mégis minden ettől függ.
-         Tovább!
-         Akkoriban a nagyközönség elvben még nem szerzett tudomást a világűrbe költözés lehetőségéről, pedig akkor már évek óta működtek az első titkos emberi kolóniák szerte a Tejútrendszerben, sőt azon is túl. Maga Aaron Joshua Ultenberg is egy ilyenen élt, amelynek pontos helye szigorúan titkos volt, és ma sem deríthető ki.
-         Igen. Folytassa!
-         A kölcsönszerződés előírta, hogy a pénz csupán egyetlen célra fordítható; meg kell vásárolni belőle az Ultenberg tulajdonában lévő különleges eszközöket, amelyek a létező terek kilencvenöt százaléka feletti uralom kiépítését teszik lehetővé.
Karen csaknem felkiáltott. A térmanipulátor! Látta, hogy Ed Philips is ugyanezt gondolja. A szemük találkozott, ettől némileg megnyugodtak.
A fogoly felnézett és elhallgatott.
Karen tudta, hogy beszéltetnie kell.
-         Miért mondták el magának mindezt?
-         A küldetésem miatt.
-         Rendben. Folytassa!
-         A kölcsönszerződés előírta, hogy a világtérnek az Ultenberg által megnevezett részéről a vásárlók örök időkre lemondanak, azt nem is tekintik a Világegyetem részének. A szerződés záradéka kötelezte a vásárlókat és leszármazottaikat arra, hogy az ügylet lejárta után a legrövidebb időn belül gondoskodnak róla, hogy minden állam deklarálja tér és idő szabadságát, illetve a téridő szabad megválasztásának szabadságát.
-         A téridő szabad megválasztásának szabadságát? – visszhangozta Helmut.
-         Igen, uram. Az időről a szerződés tizenkettedik pontja beszélt. Sokan nem is tudják, hogy az Ultenberg-kölcsönszerződésben nemcsak a térről, az időről is szó van. az idő megválasztásához szükséges eszközök csakis akkor kerülhetnek a vásárló birtokába, amikor az teljes egészében kifizette a kamatokat.
Folytatása következik.

2012. december 13., csütörtök

Szerelem és líra - LV.

Ötvenötödik rész

Epikának és drámának a közönséggel való találkozás érdekében sajátos infrastruktúrát kell kialakítania.
Az epika jelenleg népszerű változatainak tárgyiasult formát kell ölteniük. Ez (ma már) nem feltétlenül a hagyományos könyv formája, de mindenképpen olyan alak kell, hogy legyen, ami a manapság kizárólagos magányos olvasásra alkalmas. Ebből következik, hogy az epikai mű teljes egészében alá van vetve a piac törvényeinek. Magyarán: áru, hiszen csupán tárgy formában juthat el az Olvasóhoz.
A gyakorlatban persze már vannak ez alól kivételek, de ezek a piactól való függést nem csökkentik, hanem éppen fokozzák, hiszen a különféle egyéb módokon is leginkább olyan epikai alkotások jutnak el az olvasóhoz, amelyek a piacon már jó árunak bizonyultak, hiszen leginkább ilyenekre van igény.
Már a homéroszi időkben is megvolt az epika infrastruktúrája; csak akkor a könyvkereskedők helyett a rapszodoszok voltak a közvetítők mű és közönség között.
Jelenleg kizártnak tekinthető, hogy kellő mennyiségben találtassanak olyan emberek, akik esetleg epikai művek százait lennének képesek fejben tárolni, és szükség esetén recitálni. A mai divatos epikai formák erre nem is alkalmasak, mert ezek már kimondottan a magányos olvasáshoz alkalmazkodtak.
A film nem helyettesítheti az epikát, még töredékes formában sem, gyökeresen más élményt ad, más a funkciója. Ráadásul: még költségesebb, még nagyobb infrastruktúrára van szüksége. Emiatt irányíthatóbb, ellenőrizhetőbb, monopolizálhatóbb.
Minél nagyobb külső felépítménye van egy-egy irodalmi formának, annál uralhatóbb a hatalom – kimondottan a pénzre támaszkodó hatalom – számára. Az epika jelenlegi formáinak jelentős infrastrukturális igényeik vannak, amelyek részben lehetővé teszik az ellenőrzését, a hatalom szempontjainak való alárendelését.
Az epika teljes ellenőrzése azonban jelenleg elképzelhetetlen, mert globálisan áttekinthetetlen és megfoghatatlan. A soknyelvűség talán a legnagyobb akadály a hatalom monopolhelyzetbe kerülésének útján. Ha valaha bekövetkezne az a képtelen helyzet, hogy az epika jórészt egyetlen nyelven jelenne meg, előállítása és sokszorosítása globálisan ellenőrizhető és monopolizálható lenne, az epika teljes egészében a hatalom érdekeinek alárendelhető és manipulálható lenne. Ma nagyon messzire vagyunk ettől, remélhetőleg sohasem kerülünk hozzá közelebb.
Az elvi lehetőség azonban sajnos adott akkor is, ha jelenleg ez még nem a valóságnak, hanem a disztópiáknak az eleme.
A drámának még nagyobb infrastruktúrára van szüksége, a helyzete azonban nem nehezebb és nem reménytelenebb, mint az epikáé, ha annak is tűnik.
A drámának elsősorban arra van szüksége, hogy színpadon előadják, igazi közönségéhez ebben a formában jut el.

Mivel a színpadi előadás igen költség- és infrastruktúra-igényes, látszólag a dráma igen könnyen uralható a gazdasági és a politikai hatalom eszközeivel. A gyakorlatban azonban nem így áll a dolog.
A dráma (és az előadás) minden hatalom számára a legkevésbé uralható és befolyásolható jelenségek közé tartozik. Ennek több oka van.
  • A dráma előadása, a színjáték magányosan nem fogadható be, az általa nyújtott élmény – amelynek semmiféle más művészeti ágban nincs megfelelője – a színházi élményközösség érzelmi jellegű, művészeten kívüli eszközökkel nem idézhető elő. Hatalmi eszközökkel külön-külön a színház is, a dráma is és a közönség is befolyásolható, de a színházi élményközösség kialakulása – a színjáték értelme – nem. Caesar non supra grammatichos.
  • A kimondottan konzerv epikával szemben a színjáték mindig jelen idejű. Nem raktározható, nem ismételhető, és – lényegében véve – nem is rögzíthető. A színházi élményközösség az alkotók és a jelen lévő közönség közös interakcióinak eredményre. Goethe nem hiába mondta, hogy „színpad és nézőtér együtt alkot egészet”.
  • A dráma előadásához nincs feltétlenül szükség a kor legdrágább és legszínvonalasabb színpadtechnikájára; gyakran „két fa között” jobb előadásokat produkálnak, mint a legjobban felszerelt színházakban.
  • A színházhoz nem csupán a hivatásos színészek és a nagy színházépületek tartoznak, hanem a fél-amatőrök és amatőrök hatalmas tömege is; a színjátszás világa voltaképpen áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen.
Az epikát a soknyelvűség védelmezi a globális ellenőrzésre törő gazdasági-pénzügyi hatalommal szemben, a drámát meg a tulajdon természete.
Hát a lírát?
A lírának voltaképpen nincs is szüksége infrastruktúrára.

Amit a jelenlegi irodalmi közeg sugall, hogy a lírához, kötet kell, meg egyesületi tagság, meg folyóirat, meg előkelő helyeken közzétett recenzió, meg díjak – csak füst, tűz nélkül. Csupa másodlagos dolog, a lírának egyik sem nélkülözhetetlen tartozéka. Külön-külön és együttesen is elhagyhatók.
Mi tehát a líra lényege?
Folytatása következik.

2012. december 12., szerda

Nem hiszek a túlerőnek

Nem hiszek a túlerőnek
Se jobbnak,
Se balnak;
De hiszem, hogy a magyarok
Még élni akarnak.
——
Nem hiszek a médiának,
Akárhogyan fújja;
Nem hiszem, hogy csak a pénzre
Mutat Isten ujja.
—–
Nem hiszek se komprádornak,
Se száj-gerillának;
Nem hiszem, hogy pénz  vagy fegyver
Jobb jövőt találhat.
—-
Nekem a sok fényes csillag
Idegen,
És hidegen ragyog;
Én nem vagyok uniós,
Én csak magyar vagyok.
——
Nem hiszek mell-döngetésnek,
Se propagandának,
De hiszem, hogy kényszerpályán
Csak a halál várhat.
—-
Nem hiszek a túlerőnek,
Se a fegyvereknek;
De hiszem, hogy a békesség
Jár az embereknek.

Nem hiszek a hiteleknek,
Se az uzsorának;
De hiszem, hogy jobb jövője
Lehet a világnak.
—–
Nekem a vén globál-végzet
Ostobán
És üresen makog;
Itthon kéne békességben élni,
Magyarok.
—–
Megalkuvónak én érdes
És öreg vagyok;
Próbáljunk meg,
Ha még lehet
Élni,
Magyarok.

2012. december 11., kedd

Irodalomtörténeti szösszenetek - 27.

Számtalanszor elmondták, leírták a következő maximát: Petőfi Sándor életműve 1849. után folytathatatlan lett volna.
Nem szeretem az ilyen kijelentéseket. Túl olcsók. az egyszerű tény, hogy a költő halála miatt a tétel (ahogy az ellenkezője is) bizonyíthatatlan, vitára képtelenné teszi az állítást, kinyilatkoztatója meg az orákulum szerepében tetszeleghet.
Most mégis megkockáztatnám az ellenkezőjét.
Az is irodalomtörténeti közhely, hogy a 48-as forradalmak bukása kihúzta a talajt a forradalmi látomáslíra talpa alól. Igen, utólag, felülről szemlélve, a jelen gólya-perspektívájából ez az állítás is cáfolhatatlannak tűnik, ha közelebb megyünk, kissé már problematikusabb.
De Petőfi művészetét tekintve – úgy érzem- ennek akkor sincs döntő jelentősége, ha megdönthetetlen igazságnak tekintjük. Tagadhatatlan, hogy Petőfi költészetében a forradalmi látomáslíra szerepe nagy, de ez csak a költő krőzusi gazdagságának egyik eleme.
Ma talán úgy tekintünk Petőfire, mint a forradalmi látomáslíra nagy alakjára, de a maga korában ez nem így volt. A költő népszerűsége nem ebből fakadt. Forradalmi látomásverseinek zöme 1846-tól datálódik, és ekkor Petőfi már országosan ismert költő volt.
Nem ettől vált mindenki kedves költőjévé, nem ezért olvasta és szerette verseit az egész ország. Sőt ha más okból nem vált volna népszerűvé, a forradalmi látomásversei sem jutottak volna el annyi emberhez.
Petőfi legfőbb esztétikai elve az egyszerűség volt. Ez látszólag veszélyes poétikai alapállás, de ha szilárd és jó ízléssel, verselési tudással, életismerettel és aktuális mondanivalóval társul, minden korban képes áttörni az éppen aktuális akadémikus líra mesterkélt rendszerének közönséget taszító falán.
Felfoghatatlan ma már, mennyire népszerű költő volt Európában Petőfi Sándor. A halála utáni évtizedekben is. Külföldön csak akkor vált azzá igazán.
Közhely, hogy III. Napóleon francia császár a hatvanas években többször is úgy nyilatkozott, hogy Petőfi A puszta télen című versének zárlata az ő bukását jövendöli. Ráadásul a bukás után ezt rezignáltan meg is erősítette.
Petőfi verse eljutott III. Napóleonhoz.
Napóleon tehetségtelen unokaöccse hatalmas udvart tartott, de ebben nem hemzsegtek az irodalomhoz értő emberek. A császárné, Eugenie óriási befolyással rendelkezett Európában, de nem éppen irodalmi téren – ő volt a divat diktátornője. Valamiért a fejébe vette, hogy ő a kivégzett Marie Antoinette reinkarnációja, és a néhai királyné egykori rokokó ruhatárának látványos darabjait újította fel, és szabatta “korszerűre”. Emellett újra behozta a divat történetének egyik legrafináltabb és legköltségesebb ruhadarabját, az úgynevezett Pompadour-szoknyát. Máskor meg antik istennők alakjában pózolt, sőt több ízben le is festette így magát a kor divatos művészeivel.
Hogy’ kerülhetett be egy ilyen udvar köreibe Petőfi költészete?
III. Napóleon kutykuruttyot se tudott magyarul. Nyilván franciául olvasta a verset, valamelyik népszerű fordításban, amelyek akkor meglehetősen el voltak terjedve.
Itt nyilvánvalóan fordítva történt, mint a divat esetében, nem Napóleon vagy Eugenie terjesztette el Petőfi költészetét, hanem ellenkezőleg; Petőfi versei annyira ismertté váltak a korabeli francia kultúrában, hogy a császár sem vonhatta ki magát a hatásuk alól.
Semmiféle állami vagy magán propaganda nem költött milliókat Petőfi műveinek terjesztésére. Nyilván maguk a művek bizonyultak annyira aktuálisnak, hogy sokan olvasták őket.
Olyan butaságot is olvastam már, hogy Petőfi korabeli franciaországi népszerűségének oka egyedül a hazánk, levert szabadságharcunk iránti tisztelet és részvét volt.
Nem hinném. A nyugatra igazán nem jellemző az irántunk megnyilvánuló tartós részvét. 1956 idején – állítólag – szintén tiszteletet és részvétet mutatott irántunk, de eszébe sem jutott magyar irodalmat vagy költészetet olvasni.
Angliában is volt némi tisztelet és részvét. Lord Palmerston ennek ellenére azt mondta az orosz követnek, végezzenek velünk minél hamarabb.
(Hetven évvel később jól meg is büntetett bennünket Anglia, amiért kitartottunk a Habsburg-birodalom mellett, amitől nem hagytak elszakadni.)
Szóval Angliában is ismerték a korban Petőfit. Igaz, itt nem csupán őt. Ekkoriban fordították angolra Eötvös József A falu jegyzője című regényét, és ennek kapcsán valaki azt írta, hogy “teljesen megnyeri Magyarország ügyének a pártatlan angol közvéleményt”.
Nem a részvét játszott szerepet egyik esetben sem, hanem a fordításon is átütő irodalmi minőség.
Ezek után érdemes-e még olyat állítani, hogy Petőfi művészete folytathatatlan volt?
Azt gondolom, az egyik olyan terület, ahol Petőfi igazán jelentős műveket alkothatott volna, a dráma volt.
Coriolanus-fordítása és drámája (Tigris és hiéna) hosszú ideje részét képezi a magyar színi kultúrának. Sajnos semmit sem tudunk Zöld Marci című darabjáról, ezt a költő 1845-ben dühösen elégette. A drámabíráló bizottság a darabot elutasította, a költő pedig elkeseredésében meg is semmisítette művét.
Kár érte. A bizottság értékítéleteihez több esetben is komoly szó férhet. Számos rossz döntést hozott. Jelen esetben két fontos tény is megkérdőjelezi:
1. Egressy Gábor elfogadta a darabot a saját jutalomjátékára
2. Vahot Imre felvette volna egy irodalmi gyűjteménybe
A mű sikere vagy sikertelensége Egressynek és Vahotnak anyagi kockázatot jelentett volna, ha megkapják. A bizottság tagjainak nem. Egressy és Vahot irodalomhoz, drámához értő emberek voltak.
Azt gondolom, a Zöld Marci nem lehetett rossz darab. Nyilván remekmű sem volt, de a kor – bizottság által is elfogadott – bemutatott darabjainak átlagszínvonalát bizonnyal elérte. Talán meg is haladta.
Petőfi (valószínűleg) legutolsó drámai írása, a Caraffa-töredék pedig kiváló drámaírót ígér…
Folytathatatlan életmű?
Talán az olyan ökörségek folytathatatlanok, amelyek arról papolnak, hogy egy rendkívül tehetséges költőnek huszonhat évesen “szükségszerűen” meg kellett halnia.

2012. december 10., hétfő

Fagykeresztség



Beköltözött az első
Kemény fagy a Télbe;
Szalad a Múlt a Pokolba,
A sznobok meg Bécsbe.
——-
Megdermed az alkonyat,
Biceg a jég hátán,
Hűvösen triumfálhat
A fagybordájú sátán.

------

Tél fekszik a földeken,
Mint fényes fehér festék,
Csapra veri a jeget
A gyilkos fagykeresztség.

----

Fagy-bundájú Tél koma
Ül hó-prémes trónra,
Szavára tombol immár
A fagy-diktatúra.
-----

Ádventi fagy éjjelén
Fagy-csókok recsegnek;
Értekezik a sötétség
A riadt egeknek.
---

Fagy-propaganda mondja:
A hideg nem álnok;
Napsugár-cenzúra alatt
Nyögnek délutánok.
---


Megszokott régi szavaink
Cenzor-tűzben égnek;
Elnevezzük majd a fagyot
Fehér napsütésnek.
---


Meg is tennénk a télnek,
Hogyha egyet szólna,
Hogyha ez a vén diktátor
Szó-mimóza volna.
--
 

Fagy-keresztség éjjelén
A hó puha bársony;
Valahol a hegyek mögött
Készül a karácsony.
---

Sóhajt a sok kis fenyő,
Szentestére készen;
Pislog a Göncölszekér
Fenn a magas égen.
---
 
Fagy-keresztséget hozott
Az öreg diktátor;
Fagyosan bár, de tiszteli,
Ha valaki bátor.
---

Fagy-keresztség vén tele
A viccet nem érti;
De hogy melyikünk vonalas,
Azt sohase kérdi.
--


Fagy-keresztség vén tele
Néz a jégcsap-rácson;
A szabadság mértéke:
A szabad karácsony.
 

2012. december 9., vasárnap

Vezérböjt

Nem is tudom, miről jutott az eszembe…
——
(A kegyes Olvasót csak arra kérem, a történet olvastán ne csak jobbra integessen, és ne csak balra integessen; ez pártatlan történet – jobbra-balra igaz.)
—-
Háború volt. A hadsereg az ellenség legfontosabb várát ostromolta. A dicsőségre sóvárgó hadvezér harci díszbe öltözött, aranyozott mellvértben, remekmívű fegyverekkel a kezében készült a rohamra.
Amikor azonban az ellenség kemény védekezését meglátta, úgy döntött, tisztes lőtávolban marad. Elvégre az anyja nem harcosnak szülte, hanem hadvezérnek, az ő élete fontos, vesszen csak az értéktelen közkatona.
De – mivel azok az értéktelen közkatonák is kezdték félteni a bőrüket – nem haladt az ostrom.
Mit tegyen hadvezérünk?
Magad uram, ha szolgád nincsen…
Valami kis hadvezéri propagandát ki kellene fejteni.
Hadvezérünk odasétált egy nemrég megfutamodott alakulat elé. Szerencsére a tisztek már rendbe szedték a zászlóaljat, így nem taposták le figyelmetlenül a hadvezért.
- Katonák! – kezdte a beszédet.
A tisztek lepisszegték (vagy elkussoltatták) a bakákat, a hadvezér beszélhetett.
- Katonák! Aki ma elesik, odaát a mennyek országában Szent Péterrel fog vacsorázni, méghozzá válogatott finomságokat. Ezt biztosan tudom, Isten jelt adott.
A ritka nagy ökörségre ritka mérges csönd támadt.
Persze, Therszitész minden hadseregben van. Itt is akadt egy, nagy fülű, retkes, kövérkés fickó volt.
- Tábornok úr miért nem jön velünk a mennyei lakomára?
A hadvezér mérgesen nézett a bakára. Ki ez a hülye?
- Azért fiam, – recsegte bosszúsan. – mert ma böjtölök.

2012. december 8., szombat

Szakad a hó

Szakad a hó,
Kifehérlik a Jelen;
Csúszkálhat a posztmodern
A flaszteren.
——
Jégfehéren
Gondolkodik a világ;
Politika jövőt-jelent
Odavág.
—–
Recseg az út,
Jéggé fagy a levegő;
Koporsóban születik meg
A Jövő.
——
Szakad a hó,
Jeges, fehér nyugalom;
Nagy pelyhekben hull a globál
Hatalom.
——-
Vihog a fagy,
Az eszement lett a rend;
Öltöny-agyú pénz-klán trónol
Odafent.
——
Pénz-logika
Pénz-ésszel papírra fest;
Cipekedünk, s gurítjuk
A szögletest.
——
Szakad a hó,
Dér-bundát ölt a folyó,
Büdös pénz-szagtól köhög
A Földgolyó.
——–
Hermelin köd
Száll a Földre:
Hófehér;
Fent köröz a globalizált
Bőregér.
——-
Zsémbel a szél,
Ködös ég, a Hold fakó;
Tervekre meg kamatokra
Hull a hó.
——
Szakad a hó,
Az éj balladát regél;
Tél tábornok
Fagyos arccal
Mendegél.

2012. december 7., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - 198.

SZÁZKILENCVENNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő arcán csupán átsuhant az értetlenség, Ed Philips is leplezte megdöbbenését. Helmut Schellenberg azonban megnyúlt arccal bámult a fogolyra.
-         Értem – mondta a lélekjelenlétét visszanyerve Karen. – Mit akar ezzel mondani?
-         Hát nem érti?
Karen a fejét csóválta. Ennek így nincs értelme. Ez a fickó tud, vagy tudni vél valamit. Valami olyasmit, amit neki sem ártana tudnia.
-         Igen, Morgensohn kísérője és menyasszonya voltam.
-         Akkor maga mindent tud, kedves hölgyem. Talán többet is, mint én.
-         Mi az a minden?
A fogoly láthatóan gondolkodott. A szőke nő türelme vészesen fogyott.
-         Hölgyem, maga Mr. Morgensohn menyasszonya. Morgensohn pedig Mr. McPherson megbízásából tevékenykedik.
-         Így van.
-         Akkor önnek mindent tudnia kell.
Karen mély lélegzetet vett.
-         És maga? Mit tud maga?
A fogoly dacosan hallgatott.
Karennek támadt egy ötlete. Vajon a fogoly mit gondol arról, hogy miért nem sikerült megölnie a hibernált admirálist és tisztikarát? Lehet, hogy ezzel lehetne kiugrasztani a nyulat a bokorból?
-         Rendben van – mondta közönyösen. – Láthatja, hogy számítottunk rá, amit tenni akart. Meg is tudtuk akadályozni. Valóban Morgensohn kísérője voltam, aki pedig csakugyan McPerson megbízottja volt. De ha jobban szétnéz, láthatja, hogy sem Morgensohn, sem pedig McPherson nem tartózkodik a hajómon. Nélkülük vontam ellenőrzésem alá a Rodney csatahajót, és nélkülük vetettem fogságba a személyzetet önnel együtt. Ön a foglyom.
A fickó arca nagyot rándult. Karen biztos volt benne, hogy a megfelelő hangot ütötte meg.
-         Tudni akarom, hogy ön mit tud, – mondta kimérten. – mégpedig késedelem nélkül. Egy percet adok. Ha nem kezd beszélni, átadom a kihallgatórobotnak.
A férfi szemében határtalan döbbenet tükröződött.
-         Ki az ördög maga?
Karen közönyös arccal nyugtázta, hogy a blöffje valószínűleg elsöprő sikert arat.
-         Beszél végre, vagy nem beszél?
A fogoly szemében ijedelem vibrált.
-         Maga sátán!
Ed Philips elmosolyodott.
-         Ideje beszélnie, barátocskám. Programozzam a kihallgató robotot, admirális? – a szőke nő szemébe kacsintott.
Karen félmosollyal az arcán ránézett, és helyben hagyóan bólintott.
-         Nem akarok időpazarlást. A lehető legradikálisabb és leggyorsabb kihallgatást szeretném.
-         Értem, admirális.
A fogolly szeme rémülten cikázott ide-oda kettejük között. Karen látta, és mulatott rajta.
-         Kezdje minél hamarabb!
-         Értettem, admirális! Meddig mehetek el?
-         Bármeddig. Szabad kezet kap. Ha a fogoly nem bírná, kérem, önállóan intézze az űrtemetést. A hajóm maradjon higiénikus.
-         Értettem, admirális.
Karen kurtán bólintott, és gyors léptekkel elindult, a vezérlőterem felé.
-         Hölgyem! Álljon meg! Kérem!
A szőke nő látszólag csodálkozva fordult meg.
-         Mit akar tőlem? Megvolt rá a lehetősége, hogy beszéljen!
-         Kérem! Mindent elmondok! Nem kell a robot! Kérem!
Karen unott arccal visszafordult, és leült.
-         Halljam, de szaporán!
-         Azt nyilván már ön is tudja, admirális asszony, hogy minden az Ultenberg-kölcsönszerződés miatt van – kezdte a fogoly.
Folytatása következik.

2012. december 6., csütörtök

Szerelem és líra - LIV.

Ötvennegyedik rész

Látszólag a líra csaknem teljesen elszakadt a voltaképpeni közönségétől, lényegében a levegőben lóg, egyfajta lombik-költészet lett belőle, steril, műanyag körülmények között, nem állnak mögötte költészetkedvelő tömegek, nincs hátországa, rá van utalva a körülötte burjánzó infrastruktúrára, műviségénél fogva igazi fejlődésre nem képes, bezárkózott önmaga felépítményébe. Önmagán túlmutató hatása nincs, társadalmi befolyása nulla.
Ráadásul a teljesen öncélú „formabontásával” végképp elvetette a sulykot, napjainkra már nemcsak a ritmust, a verszenét tépte Floki kutya módjára apró cafatokká, hanem helyenként a nyelvet is. Ebből adódóan sokkal primitívebb bármely egyéb kor középszerű költészeténél (is), egyre nevetségesebb, amint Pierrot stílusában tetszeleg a „magas líra” hozzá nem illő álarcában.
Utóbbi folyománya, ahogy a hallgatóság fogadja. Normális esetben a szavalat a vers ünnepe. Igazából a jó vers mindig is abból a célból íródik, hogy elszavalják, közönség előtt előadják. Igazi értékei az emberi hang mutatkoznak meg, hiszen a versritmusban hatalmas, közösséget befolyásoló erők rejtőznek. Az ókortól napjainkig mindig is a szavalat segítségével került igazi közönsége elé a vers, teljes hatásmechanizmusát a hallgatóság előtt fejti ki. A magányos olvasás ezt sohasem pótolhatja.
Csendben megjegyezném, hogy a jelenlegi kanonizált költészet „alkotásainak” zöme még a magányos olvasás kontrollját sem viseli, azt tudós magyarázatoknak kell kiegészíteniük, nélkülük az ilyen „vers” lényegében életképtelen. Az olvasó az akadémikus esszék segítségével kísérelhet meg valamiféle rendet vágni a sefülesefarka szöveg-káoszban, ami a „vers” minősítést viseli. Ha ugyan van Olvasó…
A szavalat? Kilátástalan próbálkozás…
Illetve nem is annyira az – csak éppen nem úgy üt ki, ahogy azt a koszorús költő urak és hölgyek remélik. Ezt bárki kipróbálhatja. Jómagam láttam is, műveltem is. Hogyan működnek ezek a versek, ha lelkiismeretesen és komoly pofával próbálják őket előadni?
Képzeljük el, amint jól képzett, szép hangú, harmonikus megjelenésű előadók, ünneplőbe öltözött fiatal férfiak és nők megkísérlik legjobb tudásuk szerint előadni napjaink kanonizált verseit. Hadd szóljanak a művek önmagukért.
Az eredmény – perdöntő.
A publikum az első másodpercekben döbbent némasággal reagál. Aztán – vadul hahotázni kezd. A következő pillanatban az egész terem rázkódik a röhögéstől. Nem szervezett, mesterkélt, nyögvenyelős nyerítéstől – amilyenek a médiában hangzanak néha, és ahol a szervezettség, a fizetett röhögők erőlködése napnál világosabb – hanem valódi, őszinte nevetéstől.
Komoly szándékkal írott vers számára nincs ennél csúfosabb fiaskó.
Láttam már ezt nem is egyszer. Olyat is láttam, amikor az egyik jelen lévő (ilyen-olyan-amolyan díjas) költő dühösen nehezményezte, hogy „kigúnyolják”. „Te gúnyoltad ki saját magad” – volt a felelet.
Talán önmagában ez a hatás is bizonyíthatja a kanonizált líra némely „alkotásainak” értékét. De legalább ennyire perdöntő az is, hogy egyetlen korábbi poétikától. Esztétikától sem vezet út a posztmodernhez. Előd-keresés persze zajlik, de némely bombasztikus és könnyen cáfolható ráfogáson kívül egyéb eredményre nem jutott.
Ilyen helyzetben volna a líra?
A mondottak a kanonizált költészetre érvényesek. Látszólag azon kívül más nem is létezik.
Látszólag.
Biztos ez?
Folytatása következik.