Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - VIII.

NYOLCADIK RÉSZ

Az ostromot megelőző évben a Habsburg uralkodó hadvezére, Schwendi Lázár sikeres hadjáratot folytatott János Zsigmond ellen, elfoglalta egyebek között Tokajt és Szatmárt.  Az új török hadjárat hivatalos oka éppen ezért János Zsigmond megsegítése volt.

Voltaképpen itt és most ismerte el hivatalosan Erdély fejedelmét török vazallus uralkodónak első alkalommal a szultán, ami persze nem jelenti azt, hogy ettől az időponttól kellene számítanunk az Erdélyi Fejedelemség történetét.

János Zsigmondnak még azt mondta Szulejmán, hogy Bécs ellen készül.

Az osztrák közvélemény azonban már ekkor azt várta – pontosabban: abban reménykedett, hogy a török támadás célpontja Szigetvár.

Már beszéltem a támadó török hadak feltételezett létszámáról. Olyan kérdés ez, amelyet talán sohasem lehet eléggé tisztázni. Az eddigiekhez még hozzátenném, hogy Káldy-Nagy Gyula szerint a szultán erre a hadjáratára „szokatlanul nagy sereget gyűjtött”, ami török szultáni viszonylatban már jelenthet valamit. Az udvari csapatokon és a zsoldos egységeken kívül Szulejmán hadba parancsolta Anatólia, Rumélia, Karamánia, Görögország, Temesvár és Buda beglerbégeit, valamit segédcsapatokat követelt a krími kántól, a havasalföldi és a moldvai vajdától is.

Hogy a hadjárat célja Bécs elfoglalása lehetett, arra Arszlán budai pasának az uralkodóhoz írott levelei is tanúskodnak. A budai beglerbég arról biztosítja a szultánt, hogy a támadás során nemcsak Bécs városa, hanem egész Ausztria is elfoglalható.

Az előkészületek nagysága egyértelműen a költő Zrínyi felfogását igazolja; a szultán ezt a hadjáratot kiemelkedően fontosnak tartotta.

A létszám meghatározását gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a hadra kelt seregből különböző csoportokat vezényeltek ki, amelyeket Gyula, illetve Tokaj elfoglalására küldtek. Ezek azonban nem kizárólag a főseregből lettek kikülönítve.

A jól értesült kortársak közül a spanyol követ 120 ezer főre teszi a szultánnal érkező török had létszámát. Meglepő módon az általában igen jó forrásokkal rendelkező Velence bécsi követe – aki ekkor nem is akárki, hanem a köztársaság egyik legfontosabb családjának tagja, Leonardo Contarini – ennél nagyobb seregről tesz jelentést, az ő becslése Szulejmán hadának létszámát 155 ezer főben határozza meg. A szultán serege nagy volt tehát, talán most volt a legnagyobb. A kortársak egy része azonban határozottan úgy vélte, a szertelenül nagyra duzzasztott török had nem képvisel a létszámának megfelelő ütőerőt.

Leginkább Zrínyi Miklós gondolta így. Nem is titkolta.

Mások is így vélték. Akadt olyan török szökevény, aki ezt vallotta: „A szultán seregének száma nagy, de a had erőtlen, Isten segedelmével legyőzhető.”

A török kormányzat nyilvánvalóan sokkal harciasabb lett, mert az előző évben elhunyt nagyvezír helyett a korábbi ruméliai beglerbég, közismerten agresszív Szokoli Távil Mohamed került ebbe a beosztásba. A keresztény gyermekből lett török hatalmasság a kereszténység esküdt ellensége volt, ő lehetett a hadjárat egyik fő szervezője és szószólója.

Szokoli Mohamed pasa kétségtelenül a legtehetségesebb nagyvezírek egyike volt. Pozíciója elődeihez és utódaihoz képest meglepően szilárd, annyira, hogy Szulejmán halála után az új uralkodó, II. Szelim alatt is megőrizte.

A sereget tehát az idős szultán, a sikerekben egyik leggazdagabb oszmán uralkodó, valamint a tapasztalt, tehetséges és harcias nagyvezír irányítja. Elképzelhető-e, hogy ezek Bécs ellen vonultukban éppen Szigetvár alatt fognak leragadni?

Tudomásom szerint soha senki sem elemezte még ezt igazán behatóan. Anélkül, hogy Szigetvár stratégiai jelentőségét megkérdőjelezném, mégiscsak fel kell tennem a kérdést: miért álltak meg, miért maradtak itt teljes 38 napon keresztül?A Zrínyi család ekkor már másfél évszázada állt harcban a törökkel. Miklós testvérbátyja, Zrínyi Mihály a mohácsi csatában vesztette életét. Maga Zrínyi minden követ megmozgatott, hogy Szigetvár királyi kézbe kerüljön. Életpályája szinte összefonódott ezzel az erősséggel.

Hírhedt birtokszerzőnek, zabolátlan nagyúrnak mondják. A források tanúsága szerint az is volt. Ekkoriban az ország egyik leggazdagabb birtokosa. Ötvennyolc éves. Tizennégy esztendeje horvát bán.

Báni katonasága 600 huszárból és 400 gyalogosból áll, emellett néhány száz főből álló magánkatonaságot is tart. Szükség esetén ez talán másfél-kétezerre duzzasztható, ha pedig – mint horvát bán – fegyverbe szólítja a horvát nemességet, viszonylag jelentős kontingens parancsnoka lehet – de hol van ez a szultán seregéhez…

Amikor egy évszázaddal később Zrínyi Péter a Wesselényi-féle összeesküvés során francia kapcsolatokat keresett, a XIV. Lajos királyhoz küldött üzenetében azt állította, hogy a Zrínyiek harmincezer embert tudnak fegyverbe állítani. A szakirodalom véleménye ezzel kapcsolatban eltérő, van, aki túlzásnak tartja, van, aki nem. 1566-ban a Zrínyi-birtokok mérete még jóval nagyobb, mint száz év múlva. A bán esetleg valóban nagy létszámú fegyverest tudott volna lóra ültetni, de annak csak egy töredéke lehetett a valóban tapasztalt, jól felfegyverzett, a török elleni küzdelemre ténylegesen alkalmas katona.

Hol van ez a szultán seregéhez?

Szigetvárat körülbelül 2300 magyar, horvát és német katonával védelmezte. Hol van ez a szultán seregéhez?

1566 nyara van. Szulejmán szultán hetedszer jár Magyarországon. Nemrég fogadta, és kegyeiről biztosította János Zsigmond fejedelmet. Azt mondta neki, hogy Bécs ellen vonul, a hadjárat célja a császárváros elfoglalása. János Zsigmond ezt vegyes érzelmekkel fogadta.

Szulejmán szultán mellett Szokoli Mohamed nagyvezír az oszmán csapatok főparancsnoka. Egyikük sem ifjonc, egyikük sem tapasztalatlan. Mindkettőjüket érték már látványos kudarcok, Magyarországon is, de ha mérleget vonunk, sikeresnek kell őket tartanunk. Mindkettőjüket. Leginkább a mi hazánk, Magyarország rovására.

Ideje valami részösszefoglalás-félét tartanom. Ezt az esszésorozatot annak vizsgálatára indítottam, mennyire lehet komolyan venni a költő Zrínyi Miklós koncepcióját, amelyre Szigeti veszedelem című eposzát építi.

Nem tagadom, hiszen úgyis mindenki tudja rólam, hogy épen alternatív történelmi regényt írok, amelynek a költő Zrínyi a főhőse. Az én regényemben Zrínyi Miklós nem hal meg 1664. november 18-án a kursaneci erdőben. Nem gyilkolják meg – a vadkantámadást a gyilkosok által kiagyalt koholmánynak tekintem. Az én regényemben Zrínyi Miklós tovább él, és ettől nem csak a magyar, hanem az európai történelem is merőben másképpen alakul.

Fontos tehát a számomra, hogy mennyire vehetjük komolyan a költő Zrínyi Miklósnak a fő művében kifejtett koncepcióját.

Emlékeztetőül:

·                            A török Isten büntetéseként jelenik meg, célja a kereszténység elpusztítása

·                            A szigetvári hősök elhatározzák, hogy a saját erejüket szembe szegezik a világhódítóval, és megkísérlik megállítani a szultán hadát.

·                            Magukra vonják az ellenség dühét azzal a céllal, hogy akár utolsó csepp vérükig harcoljanak ellene.

·                            Életüket áldozzák a kereszténység védelmének érdekében – ezzel voltaképpen a Krisztuséhoz nagyon hasonló áldozatot hoznak; Imitatio Christi.

·                            Áldozatukkal megmentik az európai kereszténységet, hiszen a vár alatt meghal a szultán, életét veszti a török főtiszti kar egy igen jelentős része, és a török fegyveres erőket olyan veszteségek érik, amelyek következtében kénytelenek lemondani a további hódításokról.

·                            A török nagyszabású hódító hadjáratai valóban véget érnek Magyarországon, ilyesmire többé nem is kerül sor – majd csak a költő Zrínyi halála után, amikor Kara Musztafa nagyvezír 1683-ban megtámadja Bécset.

·                            A török és a magyar király békét köt egymással.

·                            Isten elfogadja az áldozatot.

·                            Isten többé a törököt nem támogatja, már nem tekinti haragja eszközének.

·                            A török hatalma hanyatlik, az ellene vívott harc többé nem kilátástalan. A keresztények – ha eléggé bátrak és eltökéltek – már képesek felszámolni a török hódoltságot.

·                            Isten azonban nem tesz semmit a szabad akarattal rendelkező keresztények helyett; a magyaroknak maguknak kell cselekedniük.

Mit is mondjak?

Magukra vonják az ellenség dühét azzal a céllal, hogy akár utolsó csepp vérükig harcoljanak ellene…

Nem ez történt ténylegesen?

Zrínyi Miklós nem tartozott egy „súlycsoportba” sem a világhódító szultánnal, sem pedig a nagyvezírrel.

Mégis elérte, hogy miatta félbeszakítsák a hadjáratukat, veszélyeztessék eredeti céljukat, és megálljanak az általa védelmezett Szigetvár ostromára.

Hogy a török főtisztek részéről mekkora kockázatot jelentett belemenni Szigetvár ostromába, azt ma már talán nehezen tudjuk elképzelni. Szokoli Mohamed különösen tisztában lehetett vele, hogy az egri kudarc megismétlését aligha engedheti meg magának, különösen nem a szultán jelenlétében. Túl sokat beszéltek akkoriban az egri fiaskóról, a magyarok számára Eger vára ekkoriban lett „a végek tüköre”, a töröknek a kudarc jelképe. Nem véletlen, hogy harminc év múlva mindkét fél komoly várakozással néz Eger újabb ostroma elé.

Az egri fiaskó ugyan nem vetett véget Szokoli Mohamed karrierjének, de abban nemigen lehetett biztos, hogy egy szigetvári kudarc nem jelentene-e „selyemzsinórt” a számára.

Hogy egy esetleges döntő ütközettel még többet kockáztatott?

Kétlem.

A török tisztikar meg volt győződve róla, hogy a császáriak nem merészelnek nyílt ütközetbe bocsátkozni a szultán seregével. Maguk a császári tábornokok is óvakodtak ettől. A török főtisztek trágár élceket faragtak a császári generálisok rovására; fogatlan, vén ebeknek, birkáknak nevezték őket.

Zrínyi Miklóst nem.

Róla tudták, hogy – nagyon is harapós…

Nem érdekes, ki mit mondott. A tények arra utalnak, hogy Szokoli Mohamed pasa és Szulejmán szultán személyes ellenségüknek tekintették Zrínyi Miklóst, és képesek voltak a hadjáratuk céljait kockáztatni, hogy vele elbánhassanak.

Miért?

Folytatása következik.

Ősz sodrában

Ősz sodrában

Minden remény fekete

Halott Múltnak

Történelem a neve.

Emlékeket

Sodor az őszi Idő,

Most nyeli el

Mindet a múlt-temető.

Régi munka,

Elkopott csók, szalmaszál;

Idő hátán,

Szürke ködbe tovaszáll.

Ősz sodrában

A láthatár elborul,

Ami könnyed,

S ami felszín, tovahull.

Minden bánat,

Bú, csüggedés lesbe áll,

Felvisít bús

Kintornáján a halál.

Lét gyertyája

Félálomban szendereg,

Csak a boldog

Pillanatok védenek.

Ősz sodrában

Aki szeret, mendegél,

Szüretről meg szerelemről

Zeng a szél.

Előbb otthon szerezz barátokat!

Szólónt egyszer felkereste egy idegen városból származó fiatalember, akiből később híres filozófus lett.

- Azért jöttem, hogy barátságot kössek veled, Szólón!

A költő-államférfi végigmérte a vendéget.

- Odahaza már sok barátod van?

- Még egy sincs. Te lennél az első, ó, Szólón.

Szólón a fejét csóválta.

- Az embert a legjobban a hazájában ismerik. Előbb otthon szerezz barátokat!

Szeptemberi időglória

Késő Szeptember

Lassacskán mendegél,

Keményedik az ősz,

Akár az acél.

A vén Idő szomorkásan

Menetel,

Szeptemberben mindig glóriát

Visel.

Tűnő Múltra

Vibráló Jelen terül,

Csak a Jövő sóhajtozik

Egyedül.

Szőke nő zűrben az űrben - CCLXXI.

KÉTSZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

Karen alig kapott levegőt. Ellenben Ed Philips gúnyosan elmosolyodott.

-         Ez jellemző a Földre! – mondta szarkasztikusan. – Maguknak ott egyáltalán nincsenek gátlásaik, ugye?

Morgensohn újra vigyorgott.

-         Hát valóban nincsenek, ezt elismerem. Lenniük kéne?

Ed Philips dühösen nézett vissza rá.

-         Hogyan tudnám én likvidálni az Ultenberg csoportot? – kérdezte a szőke nő.

Morgensohn az arcába vigyorgott.

-         Pontosan úgy, ahogy az eredeti gazdaállatom tette volna.

-         Mikor és hogyan váltottak át erre a megoldásra? – kérdezte most már higgadt hangon Ed Philips.

-         Már az induláskor figyelembe kellett vennünk ezt a lehetőséget is – magyarázta az idegen. – Aggasztó jelek mutatkoztak ugyanis. Rájöttünk, hogy az Ultenberg csoport nagyon is komolyan felfigyelt Morgensohn ügyvéd utazására.

A szőke nő nagyon sóhajtott. Nagyon furcsán hangzott „Morgensohn” szájából ez a „Morgensohn ügyvéd”.

-         Nem tudhattuk azonban – folytatta Morgensohn. – hogy milyen mértékben lepleződött le a tervünk.

-         Az fel sem merülhetett, hogy valaki mást küldjenek? – kérdezte Helmut.

Morgensohn a fejét rázta.

-         Nem! Akkor elárultuk volna a saját informátorainkat. Morgensohn ügyvéd úrnak útra kellett kelnie. Az is felmerült, adjunk mellé nagyobb kíséretet. Nem lett volna értelme. Az Ultenberg csoport ellen ezer főt is hiába adnánk. Ráadásul tudatnánk velük, hogy értesültünk a gyanújukról, amit ezzel meg is erősítenénk. Ha viszont semmit sem változtatunk, esetleg elbizonytalanítjuk őket.

-         Nem sikerült megtéveszteniük az ellenséget – Ed Philips hangja csaknem diadalittas volt.

Morgensohn megvakarta a fejét.

-         Nem. Valóban nem. Biztosak voltak benne, hogy Morgensohn útjának célja valami módon összefügg a Digitális Téridő elleni akcióval.

-         Abban mindenki biztos volt, kedves uram – figyelmeztette Ed Philips.

-         A földi vezérkar számára a Holdon derült ki, milyen nagy a baj.

Karen összerándult. Megrohanták az emlékek.

-         A szociálterroristák elpusztították az összes űrhajót. Kivéve a kínaiakat. Azokról talán nem is tudtak.

Ed Philips elmosolyodott.

-         Mi is meglepődtünk. Az Ultenberg csoporttól szokatlan hiba volt. Senki sem fogadott volna rá, hogy Morgensohn el tudja hagyni a Földet. Illetve a Föld és a Hold rendszerét.

-         Hamarosan még nagyobbat hibáztak.

-         Hol? – kérdezte mohón Helmut.

Ed Philips arckifejezése jelezte: ő sem tudja, miféle hibára gondol Morgensohn.

-         Az Ultenberg csoport nem bízik az emberekben. Kiterjedt ügynökkörében a titoktartásnak valóságos kultusza alakult ki. a nagyobb tudás egyben magasabb rangot is jelent, és a szervezet alsóbb fokaira a Digitális Téridő urai nagyon is fukar kézzel adagolják az információt. Azok a zsoldosok, akik a munka dandárját végzik, nem is sejtik, mi lehet az egyes akciók célja. Sejtelmük sincs róla, hogy a Rodney csatahajó fedélzetén van egy titkos hibernációs kamra, amelynek felnyitása esetén elvi lehetőség van a Digitális Téridő és az Ultenberg csoport felszámolására. Ezért fordulhatott elő, hogy éppen a Rodney küldték Morgensohn elfogására.

Szünetet tartott.

-         És utána? – kérdezte Karen.

-         Utána? Utána a dolgok határozottan érdekessé váltak.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXXXIX.

SZÁZHARMINCKILENCEDIK RÉSZ

Napjaink költészetének egyik legfontosabb küldetése a személyes felelősség értékének helyreállítása. Ez ma az emberi fejlődés egyik legfontosabb kulcskérdése. Személyes felelősség magánéletben, kultúrában, gazdaságban, az élet minden területén.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy felelősséget kellene vállalnunk bármiért, amit mások tesznek a nevünkben.

Meg kell teremtenünk a személyes felelősség új világát, ami egyúttal élhetőbbé és demokratikusabbá is tenné az emberiség életét.

A jelenlegi kulissza-demokrácia világa jelentős részben éppen a személyes felelősség korlátozására épül. Az egyszerű választó a rendszerben a jancsibohóc szerepét tölti be, akarata, elképzelése a szisztéma egyetlen szintjén sem releváns. Programokra kell szavaznia, amelyeket nem tartanak be. Olyan emberekkel „képviselteti” magát, akiket nem érdekel. Az életét érintő döntéseket olyan közegben hozzák, amelynek a működésére a legkisebb befolyása sincs. Olyan érdekek, szövetkezések, intrikák és lobbik alapján, amelyek elvileg – azaz hivatalosan – nem is léteznek.

A hivatalos, kanonizált kultúra lényegében ugyanilyen elvek alapján működik. A különféle kanonizált „irányzatok” talán csak abban egyeznek, hogy mindegyik tagadja a tradíciót és a személyes felelősséget. Gyakorlatilag az alkotói felelősséget is.

Hogyan függ össze egymással tradíció és személyes felelősség?

Folytatása következik.

Szeptember harangja

Fájdalmasan szól

Szeptember harangja;

Elmúlást hoz

Távoli,

Tompa hangja.

Hangja búsan, fájón dobban,

Vén, panaszos alkonyatban.

Szeptember ködkönnye csordul,

Idő cammog,

Harang kondul.

Alkony mélyén köd szendereg,

Vigyázzák távoli hegyek.

Nyár tükre már homályba hullt,

Nézi benne magát a múlt.

Minden Jelen csak átmenet,

Él az Ember,

Hogyha szeret.

Jelen Akarat a Jövőt faragja,

Távolban kondul

Szeptember harangja.

Szeptember harangja

Fájdalmasan szól

Szeptember harangja;

Elmúlást hoz

Távoli,

Tompa hangja.

Hangja búsan, fájón dobban,

Vén, panaszos alkonyatban.

Szeptember ködkönnye csordul,

Idő cammog,

Harang kondul.

Alkony mélyén köd szendereg,

Vigyázzák távoli hegyek.

Nyár tükre már homályba hullt,

Nézi benne magát a múlt.

Minden Jelen csak átmenet,

Él az Ember,

Hogyha szeret.

Jelen Akarat a Jövőt faragja,

Távolban kondul

Szeptember harangja.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - VII.

Szigetvár kiállt eddig néhány ostromot, de a török főerők támadását még soha. Az előző részek egyikében már tisztáztuk: a vár akkori mércével mérve sem tartozott a korszerű erődítmények közé.

Ami a stratégiai szempontokat illeti, hadászati értelemben Szigetvár legfeljebb másod-vagy harmadrangú várerődnek mondható. Még csak országos jelentőségű útvonalat sem zár el. A Bécs ellen induló török elvben nyugodtan megkerülhetné –a hogy korábban már meg is tette.

1526-ban és 1541-ben – amikor a török hadjárata a Magyar Királyság fővárosa, Buda ellen irányult – az oszmán seregek körülbelül hetven kilométerre a vár mellett haladtak el.  

Stratégiai értelemben nemigen lehetett elsőrangú helynek tekinteni Szigetvárat ebben az időben, de veszélytelennek, jelentéktelennek sem volt mondható. A török főerők felvonulását aligha zavarhatta, de Buda utánpótlására nézve veszélyes lehetett.

Még ez a veszélyesség sem tartozott az igazán égető problémák közé. A török a Buda bevétele utáni esztendőkben sorra elfoglalta azokat a várakat, amelyek igazán veszélyeztették a budai pasa székhelyét; ezek közül a legfontosabb Esztergom, Visegrád és Székesfehérvár volt.

Szigetvár nem tartozott ebbe a kategóriába.

Azért veszélytelennek sem lehetett volna nevezni, de a veszélyessége viszonylag korlátozott helyzetben érvényesülhetett:

Veszélyeztethette az eszéki hidat. A török főerők hagyományosan ezen keresztül vonultak fel Magyarországon, és a török hódoltság időszakában a helynek mindvégig stratégiai jelentősége volt. A híd fontosságát a legjobb magyar hadvezérek minden korban felismerték. Elpusztítása esetén a magyarországi török helyőrségek hosszabb-rövidebb ideig utánpótlás nélkül maradhattak. Bár többen is tervezték a híd elpusztítását, az mindössze kétszer történt meg. 1598-ban Pálffy Miklós, 1664-ben pedig Zrínyi Miklós pusztította el.

Veszélyeztethette a török kézen lévő Pécset.

Veszélyeztethette a Budára vezető országutat, zavarhatta Buda utánpótlását.

Ezek azonban csak elméleti lehetőségek voltak, hiszen a jelzett irányokat a török sokkal komolyabb erőkkel fedezhette és védhette, mint amekkorát a Szigetváron állomásozó teljes katonaság jelenthetett.

Nem volt tehát veszélytelen Szigetvár a törökre nézve, de veszélyessége korántsem indokolta volna önmagában azt, hogy a szultán személyes vezérlete alatt álló török főerő vegye ostrom alá.

Az is sokatmondó, hogy amikor a török sereg 1532-ben Bécs elfoglalására indult, a Dráva északi partján haladva körülbelül húsz kilométerre vonultak el Szigetvártól az oszmán hadak. Akkor Szulejmánt nevetséges kudarc érte, hiszen megállította Kőszeg vára, ami még Szigetvárhoz viszonyítva is jelentéktelen.

Erről a hadjáratról már sokat írtak, való igaz, az oszmán vezérkar akkor nem állt feladata magaslatán. A Kőszeg alatti nevetséges piszmogásban bizonyára az is szerepet játszott, hogy akkor Bécs előtt először és utoljára személyesen maga a király bátyja, V. Károly német-római császár állt egy hatalmas birodalmi sereg élén. Az 1532. szeptember 19-én vívott leobersdorfi csata megmutatta, hogy megfelelő vezetés mellett a német gyalogság a magyar huszárokkal együttműködve képes megverni a török lovasságot. Ki tudja, Szulejmán talán nem is akart akkor továbbvonulni.

Az viszont a számunkra érdekes, hogy a Dráva mentén Bécs ellen vonuló török nyugodtan a hátában hagyta Szigetvárat. Ugyanezt természetesen megtehette volna 1566-ban is, legfeljebb utasítja a környező helyőrségeit, tartsák szemmel Szigetvár védőit. A környező török várak őrsége még így is létszámfölényben lett volna Zrínyi Miklóssal és katonáival szemben.

Nem valószínű, hogy a szigetvári őrség – ha egyszerűen megkerülik – valóban komoly nehézségeket tudott volna okozni a szultán seregének. Ugyan, miképpen veszélyeztethette volna, hogy a török megvalósíthassa a céljait?

Egyféleképpen: ha valahogy rábírja arra, hogy Bécs ostroma helyett megálljon Szigetvárnál, és időt, lőszert, fáradságot, emberéleteket fecsérelve hozzáfogjon a vár ostromához. Ha pedig ebből a nézőpontból szemléljük Szigetvár ostromát, nagyon közel kerülünk ahhoz a koncepcióhoz, amelyet a hős várkapitány dédunokája, a költő Zrínyi Miklós állított fel Szigeti veszedelem című eposzában.

Ezt jól jegyezzük meg. A szigetvári időveszteség alapjaiban veszélyeztethette a török céljait. Vajon mi vitte rá az idős oszmán uralkodót, hogy utolsó hadjáratát éppen Szigetvár elfoglalásának szentelje? Talán nem tudta, hogy ádáz védekezésre számíthat? Talán komolyan azt hitte, néhány nap alatt beveszi a várat komolyabb veszteség nélkül? Eddigi tapasztalatai miért nem figyelmeztették?

Mi volt az ok, ami Szulejmánt arra bírta, hogy megtámadja és hosszasan ostromolja Szigetvárt? Egy olyan magyar várat, ami stratégiai értelemben véve legfeljebb másodrendűnek volt mondható?

Két irányból is megkerülhette volna. Ha a Duna mentén – a török hadak leggyakoribb felvonulási útvonalán – halad, hetven kilométerrel a vár előtt halad el. A szigetváriak természetesen okozhatnak kellemetlenséget a roppant túlerőnek, de rajta is veszthetnek, a felvonulás szervezettségétől függően.

Ha a Dráva északi partján vonul Bécs irányába, ahogy egyszer már megtette, húsz kilométerre halad el a vártól.

Szigetvár ostroma egyik esetben sem létkérdés.

Esetleg azért kellett Szigetvárt elfoglalni, hogy valamelyik fontos irányban utat nyisson? Erre is nemmel kell felelnem. Szigetvár bevétele nem tette lehetővé a török számára a legfontosabb irányokba való támadást, hiszen azokat Szigetvár mögött egyrészt a még keresztény kézen lévő Kanizsa, másrészt pedig a csakhamar viszonylag korszerűen kiépített Győr zárta el.

Miért kellett hát megtámadni Szigetvárat?

A szocialista időszak történetírása igyekezett a hangsúlyokat az eseménytörténetről a gazdaság-és társadalomtörténet szempontjaira áthelyezni. Ez előbb távlatokat és új szempontokat adott, de csakhamar elnehezült, zsákutcába, sablonokkal való játszadozássá fajult, képletszerűvé vált.

A történelmet elvont sémákban próbálták értelmezni, mindentudóan kimondták, hogy adott korban mi volt „a polgárság”, vagy „a köznemesség” érdeke, és természetesnek tekintették, hogy a – gyakran általuk kiagyalt – kategóriába tartozó egyedek csaknem mindegyike pontosan úgy cselekszik, ahogy a történettudományos képletek számukra előírták. Legfeljebb azon fontoskodtak időnként, miképpen támasztja alá a képlet érvényességét az is, ha valamelyik egyed „nem ismerte fel valódi érdekeit”, hiszen ez köztudomásúlag a fejletlenség bizonyítéka.

Minden embercsoport állandó motivációjává az anyagi és hatalmi gyarapodást tették, és azt képzelték, hogy ezzel örök időkre meghatározták a történelem „mélyben rejtőző fő mozgatórugóit”.

Az elmélet eredendő hiányosságát leginkább a tudálékos demagógia habarcsával vonták be; illetve kialakítottak egy teljesen abszurd gondolkodási és nyelvi technikát, amellyel azt szokták „bebizonyítani”, hogy a teóriát unos-untalan halomra döntő „kivételek” voltaképpen erősítik az elméletet. Mintha csak azt mondták volna, hogy a kőfalat romboló ágyúgolyó még erősebbé teszi a falat, az akasztás pedig a hosszú élet elengedhetetlen feltétele.

Az elmúlt évtizedek során aztán kezdődött a visszahatás, leghamarabb talán a brit történetírásban; újra felfedezték a történelemben az egyént, a személyiséget. Időszerű volt, hiszen „a történelem egyetlen látható hordozója az egyén”.

Képletek és sablonok segítségével aligha érthetjük meg, miért döntött úgy Szulejmán szultán, hogy Bécs felé vezető útján megtámadja, és ostrom alá veszi Szigetvárat. Miért pazarolta az idős uralkodó élete utolsó nagy támadó hadjáratán erejét és energiáját éppen erre a várra?

Hibázott Szulejmán? Bizonyára igen. Kellett azonban valamiféle motivációjának lenni, ami erre a hibára kényszerítette.

Miért állt meg Szulejmán Szigetvár alatt?

A Szigeti veszedelem alapgondolata, hogy Zrínyi Miklós és Szigetvár védői feláldozták magukat a kereszténység érdekében. 

Miért állt meg Szulejmán Szigetvár alatt?

Miért állt meg Szulejmán Szigetvár alatt?

A Szigeti veszedelem alapgondolata, hogy Zrínyi Miklós és Szigetvár védői feláldozták magukat kereszténység érdekében.

Magukra vonták az ellenség támadását.

Hogyan?

Folytatása következik.

Kemény nap végén

Távozó nappalon

Szelíd est a kéreg;

Kis félelmekre nagy

Megkönnyebbülések.

Az Idő útjába

Ma sem állt tölgyfa gát,

Húzzuk rezignáltan

Tovább is az igát.

Lent és fent a sátán

Akármit is makog,

Békések maradtak

Még a hétköznapok.

A számla követel,

A kartoték makog;

A Élet leginkább

Helytállás:

Magyarok.

Asszonyon és gyermeken nem áll bosszút a magyar

1866-ban Erzsébet királyné menekülésre kényszerült. Délről az olaszok, északról a poroszok közeledtek, a demoralizált osztrák hadsereg eleve fel akarta adni Bécset.

(Ekkor még nem tudták, hogy Bismarck nem akarja elfoglalni Ausztriát, hanem villámgyorsan békét köt.)

Hová meneküljön a királyné a gyermekeivel? Egyik irány sem biztos. Egyedül Magyarország felé szabad az út.

- Megyünk Magyarországra!

Az egyik udvaronc aggodalmaskodott.

- Magyarországra, felség? A magyarok bosszút állnak az elveszett szabadságharcért, a megtorlásért!

Erzsébet már sok magyart ismert. Elmosolyodott.

- Nyugodtan mehetünk. Asszonyon és gyermeken nem áll bosszút a magyar!

Őszi patak csörgedez

Őszi patak csörgedez,

Gyorsul a világ,

Vigyorogva szaporodnak

A régi hibák.

Rövidülnek a napok,

Terjed a sötét,

A Nyár minden reménysége

Elfut szerteszét.

Készülődik a hideg,

Fogy a tartalék,

Bár a déli Nap a felhőt

Kikacagja még.

Őszi patak csörgedez,

Vénül az Idő,

Korhadt jóslatoktól párás

Már a levegő.

Vacognak a hajnalok,

Szomorú a dal,

Az is érzi már a korát,

Aki fiatal.

Hullanak a levelek,

Pityereg a szél,

Eső kintornás bánata

Kopogva zenél.

Őszi patak csörgedez,

Figyel a halál,

Színes a táj, mint valami

Groteszk maszkabál.

Komor az ég, mint ezer

Vesztes háború,

Tócsák tükrében halovány,

Könnyes mélabú.

Pesszimista a magyar,

Merő unalom,

Ahogy elszállt a nyár, úgy fogy

Az önbizalom.

Őszi patak csörgedez,

Didereg a Lét,

Nincs, aki meg merje kérni

A Jövő kezét.

Szűkre szabott a Jelen,

Alig pár marék,

Az egész világ se nagyobb,

Mint egy buborék.

Erőlködik a sátán,

De kinevetem,

A “jobb élet” nem áruház,

Hanem Szerelem.

Őszi patak csörgedez,

Készül már a tél,

Remény, Szerelem, Tűzifa

Új Tavaszt remél.

Szőke nő zűrben az űrben - CCLXX.

KÉTSZÁZHETVENEDIK RÉSZ

Ed Philips arcán különös, szánakozó mosoly ragyogott.

-         És hirtelen kulcsfonosságúvá vált a jelentéktelen szőke nő, ugye, Morgensohn úr.

Morgensohn nem felelt, csak kurtán bólintott.

Karen Bozchana Kadlecikova őszintén csodálkozott.

-         Nem értem! Miről van szó?

Ed Philips Morgensohn felé bökött a fejével:

-         Majd ő elmondja.

A szőke nő kérdőn nézett az idegenre.

-         Ön valóban nagyon fontossá vált a küldetés szempontjából, kedves hölgyem.

-         Mi történt?

-         A földi biztonsági szolgálat egyik aligazgatójának fia ostoba indiszkréciót követett el.

-         Az aligazgató fia?

Ed Philips nevetett.

-         Akinek tudnia sem lett volna szabad semmiről. Nem az ostoba kölyök hibázott, hanem az apja. Valami méregdrága kocsmában apuci rosszul nevelt kölyke elszólta magát.

Morgensohn meglepődött.

-         Maga tudja?

Ed Philips vállat vont.

-         A világegyetem összes titkosszolgálata tudja, kedves uram. A marha suhanc egy szórakozóhelyen részegen azt orditozta, hogy a jó öreg Morgensohn magával visz valamit a világűrbe, és az Ultenberg csoportnak annyi.

Karen csaknem elnevette magát.

-         Nahát! Ennyi? Ez volt a katasztrófa?

-         Először a legtöbben provokációnak vélték – tette hozzá Ed Philips.

-         Sajnos, az Ultenberg csoport nem volt ezek között – folytatta Morgensohn. – Gyanút fogtak, és ennek temérdek jele mutatkozott. A szociálterroristák világszerte akcióba léptek.

-         A szociálterroristák? – csodálkozott Helmut.

Most még a szőke nő is szánakozva nézett rá.

-         A forradalmiság a legostobább emberi szokások közé tartozik, kedves uram – nevetett Morgensohn. – Felfordulást okoz, és a végén mindig valami groteszk diktatúrát juttat hatalomra. Sok hűhó semmiért. A forradalmárok többnyire hősként elesnek, a rumli haszonélvezői meg türelmesen várakoznak. Ostoba dolog ez, talán már régen ki is halt volna, ha nem lenne, aki pénzeli.

Karen meglepődött.

-         Úgy érti, hogy a szociálterroristákat?

-         Persze, hogy őket, kedves hölgyem! A szociálterroristák hálózatát az Ultenberg csopor tartja fenn. Ezt azonban csak a vezetőik tudják. A közemberek úgy halnak meg, hogy nem is sejtik, kinek az érdekében mentek s vágóhídra. Az indiszkréció után már nem lehetett fenntartani semmiféle részleges hírzárlatot. A gazdaállatom utazását sem volt célszerű lefújni vagy elhalasztani. Az még nagyobb gyanút keltett. Ekkor támadt valakinek az ötlete, hogy önnek kell likvidálnia az Ultenberg csoportot. Kedves hölgyem.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXXXVIII.

SZÁZHARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Az elmúlt másfél évszázad igen nagy részben a tradíció válságáról, útkereséséről szólt. A század első felének avantgárd mozgalmai legdühödtebb támadásaikat a tradíció ellen intézték. Bebizonyosodott azonban, hogy a tradíció puszta tagadása jelentős értékek teremtésére minden tekintetben alkalmatlan.

Valódi esztétikai érték csak ott született, ahol sikerült szintézist létesíteni tradíció és modern törekvések között. A magyar költészetben erre a legjobb példa természetesen József Attila életműve.

A tradíció válságával függ össze a világ töredezetté válása, a szubkultúrák elburjánzása. A Marshall McLuhan jövendölte „globális falu” egyáltalán nem olyan, amilyennek a kanadai jövendölte.

A tradíció szétesése állandósította az eszmei zűrzavart és az ideológiák válságát. A tradíció helyébe lépő anakronisztikus, túlfűtött és agresszív nacionalizmus mindenütt kirívóan provinciális, semmiféle távlatot nem hordoz, és nem is pótolja a valódi tradíciót. Hatóköre csekély, mozgósító ereje akkor is marginális, ha időnként tömegeket képes befolyásolni valamilyen szánalmas cél érdekében. az emberek nem akarnak az agresszív nacionalizmus világában élni.

Démonizálása, a fasizmus valamelyik változatával való egybemosása azonban alkalmilag mindig erősíti. Önjelölt „vezérei” erre igyekeznek rá is játszani. A veszedelem azonban nem ez, hanem a fentebb említett általános elbutulás, amelyben a „globalizmus” és kísérő jelenségei nagyon is ludasak. Emiatt (is) élünk puskaporos hordó tetején.

A másik ok a középosztályok deklasszálódása, amely világjelenség. Kanadában éppen úgy jellemző, mint Európában. Egy kisebbség évente, vagy még gyakrabban duplázza meg a vagyonát, a társadalom fő terhét viselő rétegek azonban szegényednek. Ez természetesen a „jóléti állam” berendezkedését felszámoló vadliberalizmus következménye, jól mutatja a „szabad versenyes” ideológiák csődjét, hasznavehetetlenségét. Ezt sok helyen érzékelik, de a világ államai ma már tehetetlennek látszanak a fölébük tornyosuló magántőkével szemben. Elnökjelöltsége idején Bill Clinton többször is elmondta, hogy „Keynes ismét aktuális”, de amint a Fehér Házba költözött, feledésbe merült.

A nagyvállalatok és nagybankok elhatalmasodásának korát éljük. Az elvben „szabad” média és a „független” jegybankok is az ő tulajdonukban vannak.

Franklin Delano Roosevelt ezt a helyzetet rendkívül aggasztónak találná. Tartott tőle, hogy a magán hatalom a demokratikus intézményrendszer fölé kerekedik, az ilyesmit fasizmusnak minősítette.

A magántőke groteszk túlhatalma miatt jelenleg lehetetlennek tűnik a „jóléti állam” mindenféle aktualizálása. Az „állam nem avatkozhat a gazdaságba” dogmává vált, és napjaink mindenféle hatalmi integrálódása a magántőke globalizmusát erősíti. Persze, az sem lehetetlen, hogy a magán hatalom „túlnyeri magát”, de akkor Isten irgalmazzon a világnak.

Pedig éppen a „jóléti állam” gazdaságfilozófiának újrafogalmazása állíthatná megfelelő pályára még a globalizációt is. Az állam, mint polgárai demokratikus akaratát kifejező intézményrendszer megszületése azonban magának az államnak újrafogalmazását is megkívánná. Ez messzemenően kihatna nemcsak az államok belső ideológiájára, hanem kapcsolataik jellegére is.

A modern jóléti állam elképzelésének azonban ma még „nincs gazdája”. Természetes közege, a politikai baloldal saját tradícióit megtagadva a globalizmus szolgálatába szegődött. A jobboldal visszahúzódik a formális hagyománypártolás, vagy éppen a provincializmus vélt menedékébe.

Ma már azonban a liberalizmus is provinciális, maga a „világméretű provincializmus”. Jelszavai kiüresedtek, hitele fogy. Ma már a hétköznapi emberi kapcsolatok szintjén általában sokkal hiteltelenebb, mint a jobboldaliság legtöbb megnyilvánulása. Az emberek a baloldali liberalizmus globális demokráciának álcázott, pénz-oligarcha világában sem akarnak élni.

Változás csak alulról jöhet. A lokális szférák erősítésével, a népek összefogásával. A helyi tradíciók összehangolásával, közösség gyakorlatának újraértelmezésével, a személyesség és a személyes felelősség érvényre juttatásával, teljesen új közgondolkodással.

Napjaink költészetének küldetéséhez mindez szervesen hozzátartozik.

Folytatása következik.

Sátán, a vén aktakukac

Sátán, a vén aktakukac

Bús iroda-töltelék,

Istennek jut a Szerelem,

Ördögnek a kartoték.

A körmönfont bürokrata

Folyvást packázik velünk,

Kiszorít az életünkből,

Hogyha rosszul ügyelünk.

Nem marad majd az életben

Se szépség, se ráció,

Egyéb sem lesz a világon,

Csak dokumentáció.

Sátán, a vén aktakukac

Rendet tenne ízibe’,

Űrlapok sodornák el a

Világot a semmibe.

Bürokratikus világban

Nyakig ér a lelki sár,

Minden létet mélybe húz az

Adminisztratív mocsár.

Sátán, a vén aktakukac

Reméli, hogy célba ér,

Ha egyszer az olcsó látszat

A valónál többet ér.

Sántán, a vén aktakukac

Papírt kérődzik nekünk;

De elsárgul aktáival,

Ha éljük az életünk.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - VI.

Vegyük szemügyre a támadókat!

Az 1566-os hadjárat a források egybehangzó tanúsága szerint nem volt váratlan. A szultán már az előző esztendőben elhatározta. Magyarországon hónapokon keresztül találgatták, mi lesz majd a támadás célja, melyik vár. Eger talán, hogy kiköszörülje a tizennégy évvel korábbi csorbát?

Netán Győr, a Bécs felé vezető utat fedező legfontosabb erőd?

Esetleg Gyula vagy Szigetvár?

Vajon melyik?

A találgatások között csak ritkán bukkant fel Bécs neve.

Amikor a szultán 1566. május elsején elindult Konstantinápolyból, a magyarok még mindig találgatták, mi lehet a támadás célja.

A hivatalos ürügy János Zsigmond erdélyi fejedelem felső-magyarországi terjeszkedésének támogatása volt, de a kortársak sem hitték komolyan, hogy egyedül ez ösztönözte a rettegett oszmán uralkodót hetedik magyarországi hadjáratára.

Ha a szultán személyesen jön, valami nagyobb, fontosabb céljának kell lennie. Vajon, mit akar?

“Szent Iván havának tizedik napián 

Konstantinápolybul megindúlt Szulimán, 

Avval a sok haddal vizeket szárasztván, 

Nagy hegyeket bontván, városokat rontván.” 

Vegyük kissé szemügyre, miféle sereggel is érkezett Magyarországra a szultán. A szultán, aki hatalma tetőpontján állt, birodalma legnagyobb hódítójának érezhette magát.

Számos jel arra vall, közeledni érezte a halálát. Annyira azonban még nem volt törődött, hogy ne vállalkozott volna ennek a hadjáratnak a személyes vezetésére.

Lássuk a seregét.

A török had – a vele szemben álló európai hadseregektől eltérően – állandó hadsereg. Ez az állandó haderő azonban szervezettségében nemigen hasonlítható az utolsó, hosszú időn keresztül fennálló európai állandó hadsereghez, az egykori Római Birodalom egyöntetű felszereléssel rendelkező, államilag felfegyverzett, központilag meghatározott fegyver-és csapatnemekből álló, állandóan együtt tartott, gondosan kiképzett, bármikor bárhová vezényelhető fegyveres erőihez.

Az oszmán hadsereg magán viselte a szultáni despotizmus erejét is, gyengeségét is. Hatalmas erőt tudott kifejteni, időnként ellenállhatatlannak bizonyult, máskor meglepő kudarcokra volt képes.

Szervezési elvei csaknem kaotikusak voltak, azt eredményezték, hogy a szultán hadserege különös egyvelege lett állandó, időszakos zsoldos, feudális alapokon kiállított, illetve alkalmilag fegyverbe parancsolt egységeknek.

Haditechnikai értelemben (ekkor még) a török hadak minden eszközzel rendelkeztek, ami egyáltalán létezett az európai hadviselésben; de nem mindig megfelelően alkalmazták őket, nem mindig rendeltetésszerűen, nem mindig jól kiképzett személyzettel, és nem mindig hozzáértő parancsnokok irányítása mellett.

Az oszmán sereg fő támadó erejét a lovasság alkotja, amely különböző, igen eltérő harcértéket képviselő csapatokból áll.

Az, hogy a török fő ereje a lovasság volt, eleve támadóvá tette a harcmodorát, és némi nem mindig megérdemelt fölényt biztosított az oszmán hadaknak a velük szemben felsorakozó korabeli európai csapatokkal szemben. Sikereik titka a gyorsaságukban rejlett. Az újukba kerülő európai országok kezdetben nem rendelkeztek olyan csapatokkal, amelyek a rabló török könnyűlovasságot képesek lettek volna utolérni, és harcra kényszeríteni. Az albán vagy szerb eredetű, később magyarként világhírűvé váló könnyűlovas csapatnem, a huszárság eredetileg erre a feladatra jött létre.

A nehéz fegyverzetű, főképpen védekező taktikát alkalmazó nyugat-európai katonaság önmagában nem volt képes döntő ütközetre kényszeríteni a törököt, ehhez szüksége volt az ellenséget jól ismerő magyar könnyűlovasságra.

A török lovasság legfontosabb típusát a szpáhik képezték.

A szpáhi több katonatípust is jelent.

A legtöbben a szó gyakoribb jelentését ismerik: adománybirtokokkal rendelkező hűbéres lovaskatona, aki az adománybirtok fejében minden évben tavasztól Kászim Gürü napjáig lovon és előírt fegyverzetben katonai szolgálatra köteles. Attól függően, hogy hűbérbirtoka éppen a birodalom melyik részében található, a ruméliai vagy az anatóliai beglerbég seregéhez tartozik.

A szó azonban jelentette még a reguláris zsoldos lovasság nagy létszámú elit alakulatát is, amelyet a katonai reformer uralkodó, az első rigómezei csatában elesett I. Murad szultán (uralkodott 1359-1389) hozott létre. Egyébként szintén ő osztotta fel a birodalmat Anatóliára és Ruméliára, megalapítván ezzel a hűbéres szpáhik két kontingensét, az anatóliai és a ruméliai hadtestet is.

Az ellenségnek általában a szpáhi lovasság szokta a legtöbb gondot okozni, sokkal veszélyesebbnek tartották őket a janicsároknál is. Még a törököt kiűző háború hadvezérei, Lotharingiai Károly és Savoyai Jenő is őket tekintették az oszmán haderő legveszélyesebb elemének. Negyvenfős szakaszaikat századokba és ezredekbe szervezték.

Az akindzsik voltak talán a legtöbben, igen jó lovasok könnyű fegyverzetben, általában elő- és oldalvédként szolgáltak, zsoldot nem kaptak, a zsákmányból éltek. Félelmetes és alattomos rablók voltak, harcértékük messze a kívánalom alatt maradt.

A nevüket a középkori szaracén lovas íjászoktól kölcsönző fárisz csapatnem katonái irreguláris lovas zsoldosok voltak, helyőrségekben szolgáltak, számuk összesen csak ritkán emelkedett 1-2 ezer fölé. A számos elvetélt hadseregreform egyikének termékei voltak, sohasem tudtak szaracén névrokonaik taktikai jelentőségére szert tenni.

Az átszökött arabokból és perzsákból álló zsoldos, csúcsos turbánt viselő gureba lovasság sem tartozott az ottomán sereg legrettegettebb alakulatai közé. Létszámuk talán éppen ebben az időszakban lehetett a legmagasabb.

Az udvari lovassághoz tartozó szilidár egységek rohamok idején a szpáhik segédei voltak, koronként eltérő harcértékkel. Talán éppen Szulejmán hadjáratai idején értek a legtöbbet. A dzsebedzsik ekkoriban kis létszámú vértes, zsoldos lovasság voltak, soraikban elvétve európaiak – elsősorban franciák és olaszok – is szolgáltak; később a fegyvertárakra ügyelő gyalogságot hívták így.

A számos egyéb török lovassági csapatnem közül már csak egyről szeretnék említést tenni, ez pedig a delik.

Számos hadtörténész úgy véli, ezek fegyverzetének és harcmodorának analógiájára alakult ki a huszárság.

Most pedig nézzük a gyalogságot.

Elsőnek természetesen a janicsárokat kell említeni. A szó a jenicseri (új sereg) kifejezésből származik, az első janicsár alakulatot hadifoglyokból állította fel 1362-ben a már említett I. Murád szultán. Éppen Szulejmán emelte húszezer főre a létszámukat. Az uralkodó testőrségét is ők alkották, és ekkor még csak a szultán személyes vezérlete alatt tartoztak hadba vonulni.

A janicsárok képezték ütközetben a török sereg gerincét, fő támaszpontját, egyben ők számítottak a legjobb gyalogsági alakulatnak. Voltaképpen ekkor még talán modern fegyverzetűeknek is számítottak, a lőfegyverrel való ellátottságuk miatt. Szívós és fegyelmezett harcosok voltak, de a harcmodoruk jelentősen eltért a nyugati gyalogságétól.

A hadtörténeti szakirodalom úgy tartja, hogy a török gyalogság kiképzettsége jelentősen elmaradt a nyugati hadseregekben szolgáló gyalogság kiképzése mögött. Ez a janicsárokra is igaz, ha a spanyol terciók katonáival, vagy a landsknechtekkel vetjük össze őket. A gyakran sebtében, csak a háború időtartamára toborzott és gondolomformán felszerelt gyalogsági egységeket azonban hiba volna akár csak egyenlő értékűnek is tekintenünk a janicsár ezredekkel.

Száz évvel később Montecuccoli azt írja majd, hogy a török gyalogság azért gyengébb a nyugat-európainál, mert nem használ pikát. Ez természetesen tévedés, a pika napjai meg vannak számlálva. Elsőnek a lengyel gyalogság hagyja el Sobieski utasítására, a XVII. század végére pedig az összes hadseregben megfogyatkoznak a pikások.

A török gyalogság taktikájába egészen egyszerűen nem fér bele a pika, mint fegyver. Eddigi harcterein, a Balkán-félsziget hegyes-völgyes vidékén, vagy a sivatagok alattomos vádijai és homokdombjai közt nem sokra mentek volna vele. „Lassúak a kutyák!” – mondta éppen Szulejmán egyik parancsnoka a pikás gyalogság láttán.

Igaza volt a maga szempontjából. A nyugati seregek lassúsága – éppen ebben a korszakban – komoly taktikai probléma volt. Három-négy órára volt szükségük ahhoz, hogy képesek legyenek csatarendbe állni. Ezt egy magyar huszárcsapat V. Károly egyik háborújában már kihasználta, és elfogta az ellenség parancsnokát.

Már csak a tüzérségről kell szót ejtenem. Ez jelentős részben keresztény zsoldosokból áll, parancsnoka Ali Portug bég, nevéhez illően portugál. A török tüzérségről a korabeli források általában elismerően szólnak.

Ilyen hadsereg indult Magyarország felé 1566 májusában.

Folytatása következik.

Szeptemberi partokon

Szeptemberi partokon

Az elmúlás vén rokon.

Ködbe vész a révület,

A Jelen megint süket.

Jövő – csupasz szirtfokon;

Szeptemberi partokon.

Szeptemberi partokon

A túlélés monoton.

Pesszimista tegnap-ár;

Sose létezett a Nyár.

Szél mereng a romokon;

Szeptemberi partokon.

Szeptemberi partokon

Fáradt szellemlét oson.

Ha ballag Idő lova,

Nyár-ünnep gördül tova,

Isten nem veszi zokon

Szeptemberi partokon.

Szeptemberi partokon

Szél csapong bús mámoron.

Szent káprázat a Jövő,

A Lét ára: az Idő.

Milliónyi Higgs-bozon

Szeptemberi partokon

Szeptemberi partokon

Lógunk régi álmokon.

Emlékekből áll a Lét,

Fogjuk Kedvesünk kezét.

Isten ül az alkonyon,

Szeptemberi partokon.