Szilveszter éjszakáján

Szilveszter éjszakáján...
Vad démonparti
Sötét esküvő,
S egy kis barlangban gubbaszt
A megszentelésre váró
Jövő...

Rég holt eszmék feltámadnak;
Ördög prédikál
Vadaknak...

Égi vészjelzők huhognak,
Földi marhák - durrogtatnak...

Szilveszter éjszakáján
A Történelem is életre kel;
S éjfélkor tán
Elrendelést
Vedel...

Szilveszter éjszakáján
Nincs lehetetlen,
Nincs szükségszerű;
Lesz Jövőnk is,
Csak el ne hagyjon
Soha
A Derű.

Boldog új esztendőt 2018-ban!

Boldog újesztendőt
Országnak,
Világnak;
Teljesüljenek a békés,
Boldogságos vágyak!

A tévelygők
Igaz ösvényre találjanak;
Családok,
Hitek,
Szerelmek
Gyarapodjanak!

Mindenkinek legyen
Társa,
Békés Otthona,
Kicsi Hazánk maradjon
A biztonság hona.

Örömet hozzanak boldog,
Egészséges vágyak;
Boldog újesztendőt
Országnak,
Világnak!

A vadkanra fogott gyilkosság - 5. rész

Konkrétan mit ír Bethlen Miklós?

Olvassuk el nagyon figyelmesen!

„Posonból mentem Sopronba, híres lutheránus prókátor és fõember Vitnyédi Istvánhoz, onnét Kõszeg és Rohoncra, Batthyány Kristóf nagy gróf úrhoz, ki is igen jó szívvel látott egynéhány nap, de elsiettem, félvén a részegségtõl, mellyel azelõtt a Batthyány-udvar híres volt; azt is költöttem, hogy holmi okra nézve egy üdeig bort nem iszom (nem merék innya). Emberséges szolgát ada kísérõt éppen Csáktornyáig, aki a szentgotthárdi harchelyen mindent megmutogatott, […] és onnét Csáktornyára Zrínyi Miklóshoz. Érkeztem pedig oda 13. novembris, nagy szerencsétlenségemre, mert csak öt nap lehete véle ismerkedésem, s oda lõn.
     Engem ez a nagy ember érdemem felett becsüllött, és amennyire azt egynéhány napok alatt tapasztaltam, szeretett. A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele, minthogy olyan rendet tartott, hogy maga, felesége, két-három kedvesebb úrfi, vagy olyan kedvesebb elsõrendû szolgája, s papjával nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában ett, lévén más nagy asztal uraiméknak a nagy palotán; melyet az akkori üdõben nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne, minthogy a magyar felesége holta után a német feleséggel kezdette volt, és csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége érkezett. Nékem benn volt véle asztalom; ekkor kevesen ettünk benn: maga, felesége, egy kis asszonyka, Zichy Pál úrfi, Vitnyédi csak akkor érkezvén oda, Guzics Miklós udvari kapitánya, a páter és én. Nem sok tál, mint a német szokása, de ugyan szép úri asztal volt a belsõ; a nagy palotán való hosszú igen, magyaros és bõ, tisztességes asztal volt, minthogy nagy udvara is volt.
     Magáról hogy írjak, nincsen erõm s üdõm reá, csak azt írhatom: igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásában nem babonás képmutató s üldözõ, mindent igen megbecsülõ, nemes, adakozó, józan életû, az olyanokat és az igazmondókat szeretõ, részegest, hazugot, félénket gyûlölõ, nagy és szép termetû, lelkû és ábrázatú, in summa [mindent összevéve]: akkor magyar virtuosus és híres ember hozzá hasonló nem volt, sõt az én vékony ítíletem szerént Bethlen Gábortól fogva máig sem, ha olyan országot és szerencsét nem bírt is, sõt talán ezután sem lészen, noha az Isten titka és tárháza véghetetlen.
     Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte: Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait]; semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc. Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál.
     Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is. Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván õ, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója [hattyúdala] helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis õk visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.
     No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Paka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Paka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lõn az erdõben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztõs hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mellyét tartottam. Otthon hosszú, veres bársony dolmányba öltöztették, és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. Így lõn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”

Bethlen Miklós Önéletírásának ez a részlete Zrínyi Miklós halálának elsődleges forrása. Könyvem erre támaszkodik.

Szó szerint valóban vadkanról beszél, de ha megvizsgáljuk, voltaképpen mit akar közölni velünk Bethlen Miklós, más következtetésre jutunk. Zrínyi Miklóst nem sebzett vadkan ölte meg. A merénylet részleteit Bethlen pontosan közli velünk, és a gyilkosokat is megnevezi.

Szóról szóra, mondatról mondatra kell mérlegre tennünk Bethlen szavait. Itt nincsenek véletlen megjegyzések, minden szó fontos. Még az sem mindegy, hogyan ágyazódik a részlet a mű egészébe.

Nyomozásra hívom az olvasót. Van egy elsőrangú szemtanúnk, vizsgáljuk meg lépésről lépésre, mit mond nekünk.

Folytatása következik.

Ünnepközi enyhe napunk

Ünnepközi, enyhe napunk
Alkonyatba játszik,
Az udvaron Mira kutyánk
Az ölembe mászik.

Alkonyati szürkületben
Elmereng az ember,
Tavaszi nosztalgiával
Búcsúzik december.

Ahogy boldog lélek rohan
Az öröm lakába,
Úgy száll ünnepközi napunk
Csendes éjszakába.

Szent játék vagy profán játszadozás 4. Rész

A sznobizmus, mint a rendszer pillére

A kanonizált lírával kapcsolatban a magyar kultúrában kialakult egy sajátos mimikri. A jól nevelt sznobnak egy-egy vaskos trágárság, vagy egyéb ízléstelenség hallatán illik úgy tennie, mintha valamiféle íratlan szabályrendszer alapján pontosan tudná, hogy a mű mégsem azt mondja, amit „látszólag” mond. A „vájtfülűség” – szerző és sznob közönsége közötti reflexszerű összekacsintás, tanult mimikri – segít az egyes művek kanonizálásában.

Más kérdés, hogy ugyanazon sznob közönség ugyanazon tagjai felháborodva utasítják el ugyanazt a művet, ha nem valamelyik kanonizált szerző követi el. A sznobizmus a rendszer alapvető pillére, nélküle hasonló művészet nem létezhetne.

A rendszer a műalkotás létét és minőségét meghatározottnak, adottnak tekinti, a befogadót pedig változónak. Együtt az egész feltételrendszer azt sugallja, hogy a műalkotások műalkotás-mivoltát és értékelését a befogadó készen kapja, neki pedig ehhez a készen kapott minősítéshez kell alkalmazkodni. Hozzáértése, sőt emberi és érzelmi érettsége is pusztán attól függ, mennyire képes magáévá tenni a műalkotásokról nélküle, készen hozott és általában megfellebbezhetetlen, kinyilatkoztatás jellegű minősítéseket.

Ez természetesen sznob magatartást, a műalkotásokhoz való sznob hozzáállást implikál, és a befogadók egy része pontosan ennek megfelelően reagál. A sznob hozzáállás alapja, hogy a műalkotás mindenképpen kiváló, nekem kell felnőnöm hozzá. Ha pedig mégse nőttem fel, ha nem értem, nem szeretem; akkor úgy kell tennem, mintha érteném és szeretném, sőt lelkesednem is kell érte pusztán azért, mert ezt érzem társadalmi elvárásnak.

Ezen a televényen tenyészik a sznobizmus, amely napjainkra minden eddiginél nagyobb hatalommá vált. Voltaképpen a társadalmi érvényesülés egyik alapja lett. Sznobok ülnek a különféle tanszékeken, a médiában, sznobizmusra oktat az iskola, a nagynéni, és a kulturális élet minden egyes területén versengenek egymással a lelkes sznobok. A sznobok szívósak, kitartóak, az önmagukról önmaguk által kialakított hamis kép fenntartása érdekében igen eltökéltek.

A sznobizmus mára értékmérővé vált, ez a „komolyság” etalonja. Ugyanazon személynek gyakran van egy „hivatalos”, illetve egy személyes, csak a legszűkebb családja vagy baráti köre számára tartogatott véleménye. Amelyek – finoman szólva – nemigen egyeznek meg. Vagy csak igen ritkán.

Sznobnak lenni egyáltalán nem ostoba egyéni döntés eredménye, sznobnak lenni ma már elvárt hozzáállás, egyfajta szellemi jogkövetés.

Hogy’ fordulhatott ez elő? Hogyan jutottunk el idáig?

A dolog (egyik) nyitja természetesen az, hogy a műalkotásokról van egy többé-kevésbé kötelező, normatív, intézmények által kialakított minősítés, amihez ragaszkodni illik. Ezt a minősítést meglehetősen nagyra fejlesztett, a társadalomban szinte megfellebbezhetetlen tekintélyt élvező intézményrendszer hozta létre, és tartja fenn. A műalkotásokat ez válogatja, értelmezi, szelektálja és rangsorolja, sok esetben kinyilatkoztatásszerűen. Nemcsak az egyes műalkotásokat, hanem a szerzőket és az irányzatokat is. Ennek a rendszernek a merő diktatórikus jellege csak akkor válik szembeötlővé, amikor józan értékítéletünkkel azt tapasztaljuk, hogy olyan szerzőket és műveket is kanonizál, akik, és amelyek finoman szólva is megkérdőjelezhetők.

Ez a jelenség, a műalkotások lényegében diktatórikus társadalmi kanonizációja a modern civilizáció legkártékonyabb jelenségei közé tartozik. Tegyem hozzá azonnal: a kanonizáció egyben globális, illetve kvázi-globális jelenség, hatását egyféle kvázi-globális értelemben is kifejti. Kártékonysága, élősdi jellege ez által hatványozódik.

A sznobizmus tehát – a társadalmat irányító mechanizmusok felől szemlélve – nem elferdülésnek, nem erkölcsi eltévelyedésnek, nem a szabad ítéletről való önkéntes lemondásnak, nem álszent hajbókolásnak és nem a hazugság intézményesítésének tűnik – hanem egyféle polgári kulturális jogkövetésnek.

A sznobizmus a kulturális kanonizáció iránti abszolút (lényegében belső tartalom nélküli) lojalitás külső megnyilvánulási formája. A sznobizmus feltétel nélküli kulturális parancsteljesítés, egyben a diktatórikus kanonizációval szembeni teljes behódolás.

A kanonizált irodalmat népszerűsítő oktatás, illetve az infrastruktúra erőteljesen ösztönzi is a sznobizmust. Ennek eklatáns példája például a kortárs líra (vagy általában a kortárs irodalom) termékeivel kapcsolatban számtalanszor elhangzó figyelmeztetés: „Nem elég egyszer elolvasni.”

Elsőre magától értetődik. Ami visszhangot vet bennünk, azt bizony magunktól is elolvassuk, akár ezerszer is. Főleg, ha vers. Meg is tanuljuk. Nagyon sok verset tudunk emlékezetből, fel sem tudjuk mérni, hogy mennyit. Erre igazán nem kell biztatni bennünket. Az irodalmi műalkotás csak értelmezett formában létezik, a polcon heverve halott. Attól él, hogy elolvassuk újra és újra.

De itt egyáltalán nem erről van szó. A megfogalmazás valami mást, valami ettől merőben eltérőt foglal magába. Nem egyszerűen arra biztat bennünket, hogy olvassuk sűrűn a verset, amely tetszik nekünk, amely visszhangot vet a lelkünkben.

„Nem elég egyszer elolvasni.”

A „nem elég” nem azt jelenti, „minél gyakrabban”. Hanem eleve feltételezi, hogy első olvasatra a mű valamiféle hiányérzetet kelt a befogadóban.

„Nem elég egyszer elolvasni.”

Ez a mondat eleve azt tételezi fel, hogy első olvasásra a mű nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ezért kényszerül a kanonizált költészetet támogató propaganda erre a – valljuk be – katasztrofálisan rossz instrukcióra. A mai rohanó világban, amikor információk sohasem látott özöne zúdul az emberre, amikor sokkal többet kell olvasnunk sokkal kevesebb idő alatt, mint bármely korábbi korszak embereinek, és az időnk elképesztően szűkre van parcellázva, bizony naivitásnak tűnik ez ilyesféle elvárás. A propagandának azonban nincs más lehetősége, mindenképpen közölnie kell ezt velünk.

Miért?

„Nem elég egyszer elolvasni.”

Ez persze nem esztétikai, hanem propaganda jellegű elképzelés. Egy tisztességtelen ajánlatot vagy szempontot az emberek többsége elsőre kapásból visszautasít, de aki többször is fontolgatni kezdi, előbb vagy utóbb „megbarátkozik” vele. A sulykolás, a megszokás elfogadhatóvá teszi az elfogadhatatlant. Minden újabb olvasáskor egyre nagyobb a szerepe és befolyása a művet kísérő „hivatalos” értékítéletnek és a sznob propagandának. Az emberek hajlamosak lesznek értéket találni az értéktelenben.

A propaganda tökéletesen tisztában van a népszerűsíteni kívánt alkotás elemi hiányosságaival. Ezért megfelelő – vagy annak tűnő - taktikát eszelt ki, hogy a hiányosságokat semlegesítse, sőt arra, hogy egyenesen előnynek tűntesse fel őket.

Miféle hiányosságokról beszélhetünk?

Ezeknek alapjában két csoportját különböztethetjük meg, befogadóktól függ, hogy egy-egy ilyen műalkotás olvasásakor kinél melyik típus dominál:

Ø  Nem tetszik

Ø  Nem értem

Mivel a propaganda tökéletesen tisztában van a hiányosságok természetével, jó előre igyekszik dehonesztálni azokat a befogadókat, akik a hiányosságok két típusa közül bármelyiket hangoztatják. Az ilyeneket azonnal az eszmei vagy esztétikai szobatisztaság hiányával vádolják meg, az ilyen azonnal dilettáns lesz, vagy eszelős populista, esetleg lábszagú tahó. Senki se szörnyülködjön, szó szerint olvastam ilyen minősítéseket – meg még ilyenebbeket is.

A vád általában magától értetődőnek tünteti fel önmagát, hiszen a „nem elég egyszer elolvasni” tétel már „nem szorul bizonyításra”, már „mindenki tudja, aki ért hozzá”, hogy ez az „elfogadott” eljárás. Aki vitatja, dilettáns, ostoba, esztétikailag fejletlen. Tahó. Minden érvpazarlás nélkül, ingerülten.

Nincs mit csodálkozni rajta, a kanonizált líra szellemi testőrsége nem szereti magyarázni a magyarázhatatlant. Sejti valahol, hogy valóban meztelen a király, hogy a kanonizált líra minősége leginkább a „komikus” jelzővel illethető, de nem esik kétségbe. Segítségül hívja a nagy energiával kifejlesztett, mindenhatónak tűnő sznobizmust. Amivel együtt már erősebbnek tudja magát. A kortárs líra egyik-másik termékének értékét ilyen alapon tagadó befogadó csakhamar olyan helyzetbe kerül, mintha az állította volna magáról, hogy UFO-k rabolták el. A helyzete valóban arra hasonlít, hiszen a mechanizmus azonos.

Valójában sokkal több befogadó érzi a fent említett hiányosságokat, mint ahányan nyilvánosan el merik mondani. Tartanak a támadástól, nevetségessé tételtől. Számos embernek ugyanazon műről kétféle véleménye van; egy nyilvánosságnak szánt, a sznobizmus elvárásainak megfelelő és hazug, illetve egy, amit csak a legszűkebb családi vagy baráti körben hangoztat, ami önálló és őszinte.

A sznobizmus így mára a kanonizáció legfontosabb társadalmi tartópillérévé vált. A kánon fennmaradásának nélkülözhetetlen feltétele.

A kanonizáló intézményrendszerhez tartozik a média, a társadalom- és művészettudományos infrastruktúra, valamint a kulturális ipar jelentős része. Az intézmények adják a kánon tekintélyét, a kánonhoz ragaszkodó egyének pedig a fenntartásához szükséges cselekvő aktivitást.

Kanonizáció és sznobizmus egybe tartozik, ugyanazon szisztéma elemei. A sznobizmus a kánon tömegbázisa.

Karácsony második napján

Karácsony második napján
Az égen tavaszi kaftán.

Mákos bejglit majszol a szél,
Karácsonyozni ment a Tél.

Útilapu a rossz talpán,
Karácsony második napján...

Szent Karácsony napja van!

Szent Karácsony napja van,
Kedvünk égig ér;
Még csak hírmondót se hagyott
Mára itt a Tél.

Kint a holdfény simogatja
A házunk falát,
Bent boldog elfoglaltságban
A kicsi Család.

Karácsonyi békés,
Áldott, szép napok;
Minden mosolyban az Isten
Áldása ragyog.

Karácsonynak Szent Ünnepe

Karácsonynak Szent Ünnepe
Érkezik ma el,
Isten mindannyiunkat a
Lelkéhez emel.

Ma minden ünneplő ember
Lelki, szent Rokon;
Szeretet és meghatottság
Van az arcokon.

Családomon keresztül ma
Isten van velem,
Borzongatón árad bennem
A Szent Kegyelem.

Karácsonynak Szent Ünnepe
Érkezett ma el,
Isten mindannyiunkat a
Lelkéhez emel.

Boldog karácsonyt, 2017-ben!

Boldog karácsonyt 2017-ben!

A Szeretet varázslatos

Régi ünnepére

Költözzön az Otthonodba

Boldogság és

Béke!

Mindenki, akit csak szeretsz,

Boldogságban éljen,

Békében,

Harmóniában

Higgyen és reméljen!

Ideje jött ünnepnek,

Hitnek,

Karácsonyfának;

Boldog karácsonyt az egész

Szép Magyarországnak!

A vadkanra fogott gyilkosság - 4. Rész

Mi a probléma Zrínyi halálával?

Jómagam sohasem éreztem „meggyőzőnek” a vadkan verzióját. A magyar közvélemény sem. Ennek oka pedig – a jelenlegi hivatásos történészek véleményével ellentétben – nem „a legendagyártás igénye”, vagy a „csodaváró hiszékenység”, „a mítoszokban való naiv hit”, meg a hasonló zöldségek, hanem az, hogy Zrínyi halála eleve gyanús. Ma is az volna. Ha egy nagyon fontos személy kiélezett időpontban, nem teljesen tisztázható körülmények között halálos balesetet szenved, és a halála az ellenségeire nézve egyoldalúan kedvező helyzetet teremt, az ma is gyanús, mindig is gyanús volt, ezután is gyanús lesz. Ilyenkor törvényszerűen indul a „mendemonda”. Az esetek igen jelentős részében be is igazolódik.

Mit tudunk valójában Zrínyi Miklós haláláról?

Mi az oka annak, hogy bizonyos történet-és irodalomtudományi körök makacsul ragaszkodnak a vadkan meséjéhez? 

Nem tartom valószínűnek, hogy a 350 évvel ezelőtti események feltárása még ma is olyan erőteljes és konkrét politikai, gazdasági, maffiás (ami gyakran első kettő szintézise)  érdekeket sértene, amelyek még mindig az igazság útjában állnának.

Puszta kényelemszeretetből történne? Sok szerző megszokta, hogy tizenöt forrásmunka alapján összetákol egy tizenhatodikat, és nem szeret eltérni a már megszokott állításoktól?
Ez is lehet. Ugyanilyen kényelmes - ha nem még kényelmesebb - volna egyszerűen azt mondani, hogy "halálának körülményei tisztázatlanok" vagy "gyanúsak" és nem foglalkozni a vadkan-verzióval.

Esetleg valami rosszul értelmezett tekintélyelv  generálja? Valami félelmetes főnök a háttérben, aki veszélyeztetné a karriert?

Tudjuk, hogy – a megállapítás Thomas Kuhn valamelyik írásából származik – a tudomány jórészt úgy működik, különösen a társadalomtudományok esetében,  hogy az új nézeteknek meg kell várniuk, amíg kihalnak a régi eszmék képviselői. Ilyesmi lappang a háttérben? Nehéz volna a paradigmaváltás?

Az a nézet, hogy Zrínyi Miklós halálát gyilkosság okozta, a magyar tudomány berkeiben már egyáltalán nem számít forradalmi hatású új eszmének. 

A XIX. század második felében többé-kevésbé már polgárjogot nyert egyszer a gyilkosság teóriája. Éppen Ferenc József uralkodása idején, ami egyúttal azt a nézetet is megdönti, hogy valamely máig fennálló Habsburg-érdek rejlene a háttérben.

E. Dervarics Kálmán Gróf Zrínyi Miklós a költő halála című 1881-ben Szombathelyen megjelent művében már adatokra támaszkodva cáfolta a vadkan-hipotézist.

Még a Pallas Nagylexikon is ennek megfelelően beszél Zrínyi haláláról:

"E. Dervarics Kálmán minden kételyt kizáró adatok nyomán bebizonyította, hogy Zrinyit 1664 nov. 18. esti 5-6 óra közt a bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lőtte agyon."

Dervarics Kálmán, az egykori 48-as honvéd főhadnagy következtetéseit annak idején sokan elfogadták. Grandpierre K. Endre is az ő művére támaszkodva írta Fekete hóesés című könyvét.

Dervarics pontosan állapította meg, kik voltak a gyilkosok, őket Bethlen alapján lehetetlen nem azonosítani, de a gyilkosok egymáshoz való viszonyában tévedett, és a gyilkosság rekonstruálásában sem volt elég alapos.

A hivatalos tudomány miért tér vissza mégis újra meg újra a sertés mítoszához?

Talán valami elpusztíthatatlan mega-összeesküvés lappang a háttérben, és az akkori gyilkosok érdekei most is akadályozzák az igazság kimondását?

Nem hinném.

Vagy másféle kontinuitás rejlik a bokor mögött? Egyszerűen arról van szó, hogy ma is léteznek olyan felfogások, életszemléletek és csoportok, amelyek nem tekintik érdemleges szempontnak a magyarság és a magyar haza tényleges érdekeinek megfelelő cselekvést? Helyette inkább valami úgynevezett "magasabb érdek" szerint cselekszenek? Eme magasabb érdek, magasabb szempont volt és maradt történelmünkben mindenkor a hazaárulás és a puszta önzés, a meztelen, amorális haszonlesés legfontosabb fedőneve.

Zrínyi Miklós a felelősségteljes cselekvő magyar hazaszeretet egyik örök jelképe.

Történelmünk során újra és újra kitermelődnek azok a szemléletek, amelyek számára nagyon kényelmetlen a Zrínyi-féle hazaszeretet; amely Magyarországot és a magyarságot erősnek, függetlennek, nem pedig idegen hatalmaknak kiszolgáltatva szeretné látni. Zrínyi szerint sohasem lehetünk annyira alárendelt helyzetben, hogy ne tudjuk önerőből megoldani a problémáinkat; az idegen érdekek politikai, gazdasági vagy éppen üzleti "segítsége" még nagyobb bajba taszít bennünket, mint amiből menekülnénk általa.

Ez Zrínyi írásainak egyik nagy tanulsága.  Felettébb kellemetlen mindenki számára, akinek az az érdeke, hogy jelentéktelennek és külföldre utaltnak tudjuk önmagunkat. Ezért igyekeznek személyét és életművét bagatellizálni; ezért "nem volt reálpolitikus".

Zrínyi jelszavát a 48-as szabadságharc ágyúinak csövére is felírták:

"Ne bántsd a magyart!"

Mi lehet a gyanú alapja?

Akkoriban a Habsburg-érdekkörben már évszázados tradíciói voltak a politikai gyilkosságnak. Ezeknek csak egy része mondható közismertnek - például Albrecht Wallenstein meggyilkolása, amely már Zrínyi életében történt. Egy ilyen gyilkosságot Nemeskürty István elemzett Önfia vágta sebét című munkájában.

A gyilkosságokat vizsgálva szembeötlő hasonlóságokra bukkanunk.

1. A legkedveltebb módszer

Éjszaka bekopognak az áldozathoz azzal az ürüggyel, hogy fontos híradás érkezett. Átadnak neki egy írást, amikor olvasni kezdi, lesújtanak rá. Így ölték meg - egyebek között - Fráter Györgyöt is. 

Zrínyi esetében ez a módszer nem alkalmazható. Legalábbis Csáktornyán nem.  Zrínyihez aligha lehetne éjszaka csak úgy bekopogtatni. Emellett a vár tele van éber őrökkel; a török elleni harcban edződött hűséges, jól felfegyverzett katonák százaival, akik egy pillanat alatt felaprítanák a merénylőket.

Zrínyi ellen nem így jártak el. Nehéz azonban szabadulni a gondolattól: ha Zrínyit meggyilkolták, akkor a gyilkosságot a fentebbi módszer személyre szabott változatával követték el.

2. Ha az első módszer nem működik.

Ha a fentebbi kényelmes és megszokott módszer nem alkalmazható, az elkövetők - olasz és spanyol brávók, illetve az áldozat közelébe furakodott személyek, gyakran az áldozat környezetének megvesztegetett tagjai - valamilyen, számára természetesnek tűnő ürüggyel magányos helyre csalják az áldozatot, ott legalább minimális túlerőt képeznek, és megölik.

Nem hiszek abban, hogy Paka egyedül volna a gyilkos. Legalább ketten voltak. A magányos tettes nem vall a műhelyre; a kor többi (feltehetően hasonló érdekű) politikai gyilkosságát szinte kivétel nélkül több tettes követte el.

Majláni-Magliani-Migliani kétségtelenül a másik tettes. Nem tudjuk azonban, voltak-e még cinkosaik. Amit tudunk, az alapján ugyanis még ezt sem lehet kizárni.

Nem gondolom azt, hogy egyedül az osztrák "titkosszolgálat" lehetett a ludas Zrínyi halálában. Talán valami sajátos alkalmi kooperáció  lehetett osztrákok és törökök között, ahhoz hasonló, amely a KGB és a CIA között jött létre, amikor meg kellett buktatni a román diktátort.


Ne feledjük: éppen megkötötték a vasvári békét, amely Ausztria diplomáciai történetének egyik legostobább tákolmánya volt. Erről, és a hozzá kötődő döbbenetes osztrák-török diplomáciai kokettálásról sokan beszéltek. Sajnos - azt kell mondanom - a gyilkosság kitervelése és végrehajtása szakértőre vall. Voltaképpen a mai napig csaknem tökéletes bűnténynek tekintendő; hiszen nálunk még mindig sokan ragaszkodnak a gonosztevők által tettük leplezésére kiagyalt vadkanmeséhez.

Zrínyi Miklós hogyan halhatna meg váratlanul?

Mi lehetett a gazemberek terve?


Zrínyi meggyilkolásánál fontos szempont lehetett, hogy a gyilkosság ne tűnjön gyilkosságnak.  Zrínyit csöndesen és váratlanul kellett eltenni láb alól, de úgy, hogy a gyilkosság komoly gyanúra ne adjon okot. Hogy mendemonda támad, arra eleve számíthattak - számítaniuk is kellett.

A „komoly gyanú” fogalma itt pontosításra szorul. Az áldozat személye ugyanis eleve kizárta, hogy a hátramaradottak nyilvánosan leleplezzék a gyilkosságot. A megbízó hidegvérrel belekalkulálta, hogy Zrínyi halála a meggyilkolt bán barátait, rokonait és a magyar rendeket sokkszerűen, súlyos csapásként éri majd. Ha gyilkosság gyanúja merül fel, annak hátterében csakis a bécsi körök állhatnak, ami a magyar rendeket mindenképpen óvatosságra inti.

Miért?

A magyar rendek és a bécsi kormány között nyílt konfliktus érlelődik, de az előkészületek még éppen csak elkezdődtek. Maga Zrínyi, a magyar rendek mindenki által elismert vezére, sem biztos még abban, hogy a kenyértörésre valóban sor kerül. Még bízik benne, hogy van némi halovány esély arra, hogy a gyalázatos békekötést érvénytelenítsék vagy megváltoztassák. Ezért utazna Bécsbe, a tanácskozásra.

Zrínyi Miklós a magyar törvények talaján állt. Csak akkor vált volna egy esetleges magyar rendi függetlenségi mozgalom élére, ha minden más lehetőség bezárul. Nagyjából a bécsi tanácskozás volt az utolsó lehetőség az udvarral való kapcsolatok stabilizálására.

A gyilkosok megbízója sietett. Feltehetőleg tartott tőle, hogy Zrínyi Miklós erőteljes fellépése semmivé teheti a vasvári békét. Ezért tervelte ki a gyilkosságot. Jól ismerte Zrínyi szokásait, feltehetően maga is megfordult Csáktornyán. Talán nem is egyszer, de a vasvári béke megkötése után egyszer feltétlenül.

Tudta, hogy a magyar rendi mozgalom abszolút kulcsfontosságú főszereplője Zrínyi Miklós, elvesztését a rendek nem heverik ki. Pontosan tudta, mi fog történni a gyilkosság után. Gyilkost kiáltani és a bécsi udvart vádolni a nyílt konfliktus azonnal vállalását jelentené, tudta, hogy a magyar rendek ettől visszariadnak. Nincsenek felkészülve. Nem tehetnek mást, mint látszólag elfogadják a látszatot, jelen esetben azt, hogy Zrínyit egy vadkan ölte meg.

A megbízó talán nem is sejtette, milyen sikere lesz a gyilkosság fedőmeséjének. Nem tudhatta, hogy a rendek és az uralkodó konfliktusa csak sok éves késéssel robban ki, vezetői elképesztően dilettáns és felemás taktikát folytatnak majd, és sohasem mernek lemondani az udvarral való megegyezés lehetőségéről. Ezért nyilvánosan nem is beszélnek majd a gyilkosságról, hiszen a vád, hogy Zrínyit a császári udvar, vagy annak valamelyik befolyásos szereplője ölette meg, mindenkor casus belli marad.

A megbízó mindezt nem tudhatta, nekünk azonban tudnunk kell. Ennek fényében kell vizsgálnunk azokat a forrásokat, amelyek annak idején a nyilvánosság számára íródtak.

Térjünk vissza a megbízó terveihez.

Zrínyi Miklós hogyan halhatna meg váratlanul?

Idős talán? Nem. Mindössze negyvennégy esztendős.

Beteg? Nem. Nagyon is ereje teljében van.

Esetleg valami titkos betegség? Amit diszkréten el lehetne híresztelni?  Ostoba dolog lenne, azonnal tudnák, hogy mérgezés készül.

Mérgezést előkészíteni Csáktornyán bajos. A mérgezést, mint alkalmatlan megoldást,  el kell vetni.

Hogyan halhat meg hát Zrínyi Miklós váratlanul? Egyetlen megoldás maradt: a baleset. 

Otthon, Csáktornyán? Ahhoz be kellene épülni a vár személyzetébe, ami megoldhatatlan.

Út közben?  Ki tudja előre, hogy Zrínyi mikor utazik, hogyan, hol, mivel és merre?

Ez bizonytalan. A gaztett kitervelői pedig biztosra akartak menni. 

Mi az, amivel Zrínyi viszonylag gyakran tölti az idejét, nem a csáktornyai vár belsejében van - és veszélyes?

A vadászat.

Ha pedig vadászat, melyek azok a vadak, amelyek a vadászra veszélyesek lehetnek? Nem Afrikában vagyunk, ahol meglehetősen sokféle veszélyes nagyvad él, hanem a kursaneci erdőben. Itt kevesebb a potenciálisan veszélyes vad.

Farkas?

Falkában él, a Csáktornya környéki erdőben talán akad is néhány falka.  De nehezen kiszámítható, intelligens és óvatos vad. Nem egykönnyen szorítható meg; anélkül pedig nem támad. Túl sok vesződséget igényel. Amellett meg miféle dolog farkasra vadászni?

Hiúz?

A kárpáti hiúz (Lynx lynx carpathica) sűrű erdőben élő, igen óvatos állat. Hogy emberre támadjon, nagyon ritka eset. Ez nem tigris, csak egy nagyobbacska macska. Ki tudna hiúzbalesetet rendezni, és ki hinné el, hogy Zrínyi egy hiúz áldozata lett?

Mi maradt egyedül?

A vadkan...

A magyarországi erdőkben felettébb gyakori vad, a magyar urak vadászatainak egyik fő célja. A Kárpát-medencében élő vaddisznók termetesek, kétszer akkorák, mint Dél-Európában; a kan akár három és fél mázsát is nyomhat. Ez utóbbi valóban veszélyes, különösen sebzetten.

Az egyetlen vad a Csáktornya körüli erdőkben, amely gyakori, veszélyes, és veszélyessége kiszámítható.

Úgy gondolom, a gyilkosság kitervelői előre tudták, hogy a gyilkosságot vadkanbalesetnek fogják álcázni.

A célpont tehát: Zrínyi Miklós, horvát bán, tábornok, volt főparancsnok - aki ekkor otthonában, Csáktornyán tartózkodik.


Majláni-Magliani mindenképpen kulcsfigura. Igazi, rossz értelemben vett macchiavellista csirkefogó. Bethlen Miklós néhány mondattal remek jellemrajzot adott róla. Magliani a kulcsfigura, a merénylet szervezője. A gyilkosságot Csáktornya környékén, egy vadászaton kell végrehajtani, és vadkanbalesetnek kell álcázni. A terv egyetlen mozzanata sem tűnik improvizációnak.


Paka a nélkülözhetetlen helyi segéderő. Nem tudni, mikor szervezték be.

Néhány írás fővadásznak nevezi Pakát; ezt Bethlen tanúságtétele nem támasztja alá.

"Azonban odahoza a fátum egy Paka nevű jágerét" - mondja Bethlen Miklós.

Nemcsak, hogy nem fővadász, hanem "egy jáger". A Zrínyi birtokokon élő személy, az udvartartás tagja, vadászként szolgál. Nem lehetett rangos személy, hiszen akkor Zrínyi aligha aposztrofálta volna "ez a bolond" megjegyzéssel a többiek előtt.

Hozott még magával más cinkost is Magliani?  Talán egy-két szolgát, de ezek nemigen játszottak jelentős szerepet a gyilkosságban. Lehettek-e még cinkosai, segítőtársai? Talán.
Kanizsa vára kevesebb, mint harminc kilométerre van Csáktornyától. Parancsnoka, a Szeidi Ahmed helyére gyorsan újra kinevezett Ali a háború kezdete előtt ezt írta Zrínyinek:

"Miután a kanizsai parancsnokságtól megváltam, Egerben, Temesvárott, Jenőben voltam basa, s a tengeren túl oly fejedelemség vala a kezem alatt, melyet sem a budai, se más vezéri állással nem cseréltem volna el; de mivel az én leghatalmasabb császáromhoz annyi panasz és jajveszékelés érkezett nagyságod ellen, őfelségének úgy tetszett, hogy ismét idejöjjek szomszédságodba."

A kanizsai török parancsnok igen viszontagságos életet élt Zrínyi jóvoltából. Nyilvánvalóan szeretett volna megszabadulni a veszedelmes magyartól. Ali pasa már másodszor töltötte be a kanizsai parancsnoki tisztet. Nyilván azért helyezte ide a török hadvezetés, mert az ő szemükben  különösen alkalmas volt a feladatkör betöltésére. Ennek egyik eleme lehetett a helyismeret is.

Részt vehetett-e néhány török Zrínyi meggyilkolásában?

Hátborzongató feltételezés, én azonban nem zárom ki. Részt vehetett, bár nem feltétlenül. 

Ha Zrínyi Bethlen Miklós által említett sebeire gondolok, nem hiszem, hogy azokat vadkan ejtette. De az sem biztos, hogy egy megvesztegetett vadász és egy külföldi kalandor bánt el így Zrínyivel.

A töröknek is voltak kiváló helyismerettel rendelkező, könyörtelen harcosai, akik a béke idején is állandósult kisháború viszonyai közepette rengeteg konspirációs és harci tapasztalatra tehettek szert. A törökök - különösen a Kanizsa várában szolgáló katonák - szemében akkortájt Zrínyi Miklós volt az egyik leggyűlöltebb személyiség. Vajon a törököket nem fűtötte a bosszúvágy?

Kanizsa Csáktornyáról  nem egészen harminc kilométer. Egy derekas lovaglás. Ha kell, a megfelelő időben és helyen két-három tapasztalt török martalóc várakozik. Többre nincs szükség.

Hogy Magliani, mint ausztriai érdekű körök képviselője a magyarok ellen alkalmilag összefog a halálos ellenséggel, abban az évben - a vasvári béke esztendejében - aligha lehetett szokatlan.


Hogyan egyeztettek?

Nem tudni, a vadászatot ki és mikor tűzte ki, de Bethlen szavai:

"Szép őszi idő járván, majd mindennap vadászni jártunk" azt sugallják, ez csaknem mindennapos elfoglaltsága volt Zrínyinek és vendégeinek. A törökök nyilván nem várakoztak nap mint nap, vajon hogyan egyeztettek?

A postakocsi érkezésének napja nehezen eltéveszthető időpont lehetett, erről a felderítők valószínűleg Kanizsán is idejében értesítették a parancsnokot.

Magliani is odaküldhetett valakit Kanizsára - még reggel. Például ez lehetett a korábban említett esetleges szolga reszortja. Este négy-öt órára a török tettestársak elfoglalhatták helyüket.

Ha voltak török tettesek, minden okuk megvolt a hallgatásra. Ha kitudódik, hogy Zrínyi halálában részük van, a magyar végvári vitézek vadászni fognak rájuk, és kínos halál elébe néznek. A  török-magyar végvári harcok történetében sok példa van ilyesmire. Volt, akit évtizedek elteltével fogtak el. Aki valami gaztettet követett el, sohasem volt biztonságban. Megjegyzendő: bár az egymással szemben álló helyőrségek közül a török mindig nagyobb létszámú katonát tartott fegyverben, mint a királyi Magyarország várait védelmező, általában fizetetlen és zömmel magyar katonaság, de az állandósult csetepaték kétharmadában a török húzta a rövidebbet. És: akit a magyar végváriak valamiért üldöztek, azt előbb vagy utóbb valami csellel el is fogták.

A töröknek hallgatnia kellett…

Mítosz és mítoszrombolás

Időnként érdemes elgondolkodni azon, mi is a mítosz. Meg hogy mi is a mítoszrombolás. Tudóséknál a “mítosz” szó vörös posztó, minden hihetetlen és alaptalan gyűjtőneve. Ebben persze nincs igazuk. Elsorolni is hosszú lenne, mennyi csúfos vereséget szenvedett a “komoly” tudomány a lenézett mítosztól.

Zrínyi Miklós halálát a jelenlegi kanonizált történet-verzió szerint 1664. november 18-án a kursaneci erdőben, Csáktornyától nem messze 16 és 17 óra között egy vadkan támadása okozta.

Ebben az ügyben mi a mítosz? A politikai gyilkosság? Vagy éppen a vadkan?

A vadkan történetét nem az igazság, hanem csak az eltelt idő szentesíti, az évszázadok által rá halmozódó vélekedések mára heggyé magasodó tömege. Az eltelt idő teszi mind “szilárdabbá”.

A vadkan mellett a korban sokan nyilatkozhattak érdekből – vagy félelemből. Valószínűleg mindenki tudta, hogy igazából mi történt, de senki sem érezte tanácsosnak, hogy nyilvánosan beszéljen róla.

Szokás emlegetni Esterházy Pál nádornak a XIX. század végén előkerült művét (Mars Hungaricus stb.), amelyben a szerző azt írja, hogy Zrínyi halálának másnapján elejtették a gyilkos vadkant.

Mi ez? Közönséges naivitás? Úgy gondolom, több annál.

Esterházy Pál az ország egyik legokosabb embere volt. Művét talán 1665-ben, azaz a következő évben kezdte írni.

Esterházy nyilvánvalóan megértette, hogy Zrínyi halálával a rendi törekvések kilátástalanná váltak. A külföld Zrínyiben bízott, rá épített, nélküle a magyar rendek komoly segítségre nem számíthatnak. Levonta a konzekvenciát.

Élete végéig következetesen hű maradt a Habsburg uralkodóhoz. Nem vett részt a Wesselényi-féle összeesküvésben, nem lett kuruccá, nem pártolt Thököly Imréhez. Még Kara Musztafa nagyvezír támadásának legnehezebb napjaiban is, amikor szinte mindenki elpártolt, Esterházy kitartott. Semmiféle Habsburg-ellenes mozgalomhoz nem csatlakozott.

Zrínyi halála után Esterházy végiggondolta a saját és hazája helyzetét, döntött, aztán következetesen kitartott az elhatározása mellett.

Ennek fényében kell vizsgálni az írását.

Esterházy részt vett a téli hadjáratban, ennek állít emléket. Markáns képet fest Zrínyi Miklósról, aki úgy lép elénk általa, mint valami mitológiai hős. Magyar napisten. Talán voltak is a szerző fejében ilyesféle gondolatok. Például akkor, amikor azt írja, hogy Zrínyi sokat eszik. Ez nem vág egybe Bethlen leírásával:

„Nem sok tál, mint a német szokása,”

Zrínyi mértékletes asztalt tartott szűkebb körében, bezzeg a kevésbé rangos vendégek számára:

„, de ugyan szép úri asztal volt a belsõ; a nagy palotán való hosszú igen, magyaros és bõ, tisztességes asztal volt, minthogy nagy udvara is volt.”

Természetesen a kevés tálból is lehet sokat enni, de nem is ez a fontos. Bethlen leírásából az következik, hogy Zrínyi lehetőleg mellőzte azokat a nagy zabálásokat, amelyek a kor más nagyobb főúri udvaraiban szokásban voltak. Számos leírás, ételsorrend maradt fenn, elszörnyedünk tőlük.

Másról van itt szó. A mitológia erős emberei nagyon sokat ettek, ezt Esterházy nyilván jól tudja. Az athéni szatírjátékban Héraklész néha felfalt egy teljes ökröt. A nagyétkűség a legyőzhetetlen hősök tulajdonsága.

Másutt is találhatunk Esterházy írásában Zrínyire vonatkozó hasonló finom túlzásokat. Esterházy művelt ember volt. Mintha tudatosan mitizálná Zrínyit.

Ezt észben tartva kell megvizsgálnunk azt a kijelentését, hogy Zrínyi halálának másnapján elejtették és Csáktornyára vitték a „gyilkos vadkant”. Vajon mennyire gondolta komolyan? Talán valamiféle „különös ismertetőjele” volt annak az állítólagos vadkannak? Ilyet aligha feltételez Esterházy. Maga nem volt jelen a vadászaton. Akkor miért ír ilyet?

Nem más ez, mint sajátos naiv eposzi igazságszolgáltatás. Esterházy Pál a maga módján siratja el a XVII. századi magyar történelem legnagyobb hősét. Zrínyi halála nem maradt bosszulatlan.

Ha ennyi, megnyugodhatunk. Magában rejt azonban ez a kijelentés még legalább két lehetőséget. Ezekkel sem árt törődni.


A Habsburg uralkodóhoz való hűség demonstrálása?

Ha Esterházy Pálról van szó, ez sem elképzelhetetlen. Későbbi életében többször is arra kényszerült, hogy a jó szándékú együgyűség, a tájékozatlanság és a hiszékenység palástját öltse magára, ha el akarta kerülni királya bírálatát. Ez mintha azokat az eseteket előlegezné.

Esetleg valami rejtjeles üzenet?

Esterházy Páltól ez sem elképzelhetetlen. A vadkan megbűnhődött. Vagy a gyilkosok. A szerző talán közel volt a tűzhöz, első kézből, bizalmasan hallott valamit, amit szó szerint leírni nem akart.

Később majd kifejtem; nem vagyok róla meggyőződve, hogy Zrínyi gyilkosai büntetlenek maradtak.

Talán ezt akarja velünk közölni Esterházy? Ezek közül valamelyiket? Vagy mindet?

Még az is lehetséges.

Azt azonban nem hiszem el, hogy csupán az állítólagos gyilkos vadkan „megbüntetéséről” lenne szó. Esterházy ugyanis nem volt naiv ember. Némelyik olvasója talán igen.

A magyar történettudomány akkor kezdődött, amikor még az ország a Habsburgok uralma alatt állt. Magától értetődik, hogy az uralkodó dinasztia egyetlen tagját sem lehetett a nemzet hősének meggyilkoltatásával vádolni.  Még közvetve sem. Még a legellenszenvesebb Habsburg királyt, I. Lipótot sem lehetett ilyesmivel illetni.

A kiegyezés után már lehetett volna – módjával. A történettudomány azonban sokkal nehézkesebb, kitart a régi mellett. A komoly változáshoz általában meg kell várni, amíg kihalnak a régi szemlélet képviselői. Ez örökkévalóságig tarthat, mert a tudományos élet sajátos szokásrendje révén mindig lehet az ásatag, de “tudományos” – azaz belső adminisztratív támogatást élvező – nézetek mellé újoncokat találni, akik a régi tudósok pozícióit örökölhetik.

Az irodalom mindig merészebben nyúl a múlt nézeteihez, a tudomány dogmái nem kötik.

Nem én vagyok az első, aki Zrínyi Miklós halálának hivatalos verzióját megkérdőjelezi.
Ez a tény, eme hivatalos verzió maga a csoda. Nehéz megérteni, hogy a magyar történettudomány korról korra miért ragaszkodik még mindig jobb ügyhöz méltó buzgalommal, ernyedetlen szorgalommal és lankadatlan kitartással az ócska és ostoba, ezer sebből vérző vadkan-meséhez ahelyett, hogy végre megkísérelné feltárni a politikai gyilkosság hátterét. A sertés meséje nem az igazság, hanem a mítosz. Nem is akármilyen mítosz. A vadkan meséje a legrosszabb értelemben vett mítosz; maguk a gyilkosok találták ki gaztettük fedezésére.

Folytatása következik.

Most is rendületlenül!

Most is rendületlenül!
Maradni magyarnak!
Világ-pénz hangos szolgái
Akármit akarnak.

Most még megvan a hazánk,
Még nincs mitől félni,
Ezután is szeretnénk itt
Magyarokként élni.

Őrzünk Múltat, Hagyományt,
Szép magányos Nyelvet,
Magyar nyelven éltünk, hittünk,
Vallottunk Szerelmet.

Most is rendületlenül,
Sohasem feladni,
Amíg világ lesz a világ:
Magyarnak maradni!

Ádvent szürke ege alatt

Ádvent szürke ege alatt
Kopaszak a fák,
Szürke csendbe kapaszkodik
A szürke világ.

Néhány kókadt levél zörög
A vén körtefán,
Már a vén Idő is vágyik
Karácsony után.

A vén Nap ma délben is csak
Lustán szendereg,
Kabátunkat gúnyolódva
Nézi a hideg.

Ádvent szürke ege alatt
Remény-sokaság;
Szent Karácsony jöttére vár
A fáradt világ.

Ádvent szürke ege alatt
Az Isten vezet;
Ádvent szürke ege alatt
Fogom a Kezed.

Szent játék vagy profán játszadozás - 3. rész

Baj van a kánonnal?

A fenti tünetcsoport láttán óhatatlanul felmerül bennünk, nincs-e valami igen súlyos probléma a „hivatalos” irodalmi értékítélettel. Miféle kánon van érvényben? Valóban olyan abszurd helyzetről beszélhetünk, hogy ugyanaz a mű, ha brancsbeli írja, irodalmi érték, ha meg brancson kívüli, alkotja meg, dilettáns fércmű?

Lehet értékmérő egy ilyen szemlélet? Lehet bármit is valódi értékké kanonizálni ilyen alapokról? Miféle teória áll mögötte?

A művészet „intézményi” elmélete

Egyetlen olyan művészetelméleti teória van jelenleg forgalomban, amely az említett anomáliákat lehetővé teszi, a művészet úgynevezett „intézményi” elmélete. Ennek végső kidolgozója dr. George Dickie, a chikagói egyetem professzor emeritusza.[1] Sokan és sokféle szemszögből bírálták, ennek ellenére gyakorlati értelemben érvényben van. A világ jelenlegi művészeti kánonjainak zöme Dickie elmélete alapján szerveződik.

„Az a művészet-definíció, melyet George Dickie adott a művészet intézményi elméletének nagy hatású tanulmányában [Art and the Aesthetic: An Institutional Analysis, Ithaca, N.Y. 1976], szükségesnek nyilvánít egy esztétikai feltételt. Eszerint a műalkotás „az értékelés jelöltje”, és ezzel a státusszal egy artefaktumot (a kifejezés Dickie-féle értelmében vett) „művészeti világ” ruház fel – bizonyos személyek valamilyen intézményes jogokkal felruházott csoportja, amely a világ műalkotásaiból álló, általános értelemben vett musée imaginaire meghatalmazottjaiként tevékenykedik. „Ha valamit nem lehet értékelni” – írja Dickie – „akkor nem lehet műalkotás.” Bár Dickie tagadja, hogy ezen specifikusan esztétikai értékelést ért, egy kiváló műkritikus, Ted Cohen mégis így értelmezi (v.ö.: Ted Cohen: „The Possibility of Art: Remarks on a Proposal by Dickie”, in: Philosophical Review 82. 1973, 69-82.o.). Cohen érvelésének, amennyiben helytálló, van némi jelentősége számunkra. Szerinte vannak bizonyos tárgyak, melyeket nem lehet értékelni, tehát Dickie kontrapozitív képlete értelmében nem lehetnek műalkotások. A művészeti világ polgárait tehát köti az értékelhetőség megszorítása, és nem nyilváníthat rendeletileg bármit műalkotásnak.”[2]

Az „intézményi elmélet” voltaképpen afféle „jobb híján”, vagy „ha ló nincs, a szamár is jó” teória, mindenki érti a gyengéit, de a jelenlegi hivatásos művészet oldaláról nézve senki sem tud jobbat javasolni. Az elmélet sikerének titka egyértelműen az, hogy olyan tökéletesen támasztja alá a világban létező jelenlegi liberális művészeti kánonokat, ahogy egyetlen más teória sem.

„Arthur Danto vezette be kedvenc példáján, Warhol Brillo Boxes című alkotásán keresztül – ezt a fogalmat értelmezte át aztán George Dickie a művészet intézményi elméleteként. A művészet intézményi elmélete azonban tisztán eljárási jellegű és formális, mivel a műalkotást úgy definiálja, mint egyszerűen bármilyen „mesterségesen létrehozott tárgyat, amelyet bizonyos személy vagy személyek egy bizonyos társadalmi intézmény (a művészeti világ) nevében az elismerés várományosának státuszával ruháznak fel.”[3]

Természetesen minden avantgárd forradalom ellenére idő kellett hozzá, hogy egy ilyesféle művészetfelfogás kialakulhasson. Előbb a mű születik, utána a hozzá tartozó teória. Előbb voltak a hagyományos esztétika szempontjából értelmezhetetlen műalkotások.

„elsőként Duchamp-t kell megemlíteni. Ami ugyanis a művészettörténeti előzményeket illeti, ő vitte végbe először az átlényegítés szubtilis csodáját, a mindennapi létezés Lebenswelt-jének tárgyait (a lóvakarót, az üvegszárítót, a biciklikereket, a piszoárt) műalkotásokká változtatva át.”[4]

A helyzet igen komoly filozófiai problémákat rejtett:

„Ám aki Duchamp tettét a keresztény esztétika performatív homiletikájára redukálja, elfedi mély filozófiai eredetiségét, legalábbis teljesen homályban hagyja a kérdést, hogy miként lesznek az ilyen tárgyak műalkotásokká – hiszen mindez csak arra mutatna rá, hogy ezeknek a tárgyaknak van egy nem sejtett esztétikai dimenziójuk is.”[5]

Csakhogy…

Semmiféle tárgynak nem keletkezik csak úgy magától „esztétikai dimenziója”. Önmagától nem lesz esztétikai érdekű semmiféle tárgy, még akkor sem, ha valaki saját műalkotásaként helyezi el egy kiállító teremben. A régi időkben az ötlet is nevetségesnek számított volna, a „művész” meg idiótának.

A helyzet nem volt megnyugtató.

„Ezért új kiindulópontra volt szükség, ahol is az átlényegített tárgyak annyira belesüllyednek a banalitásba, hogy még az átváltoztatás után sem adnak esélyt az esztétikai szemlélődés számára. Ily módon azt a kérdést, hogy mi tette őket műalkotásokká, mindenféle esztétikai mozzanat figyelembevétele nélkül lehetne mérlegelni.”[6]

Ezért volt szükség az intézményi elméletre. Az esztétikai tradíció lerombolása árán olyan teóriát kellett megalkotni, amely a műalkotás definícióját kifejezetten esztétikán kívül szempontok alapján alakítja ki.

A művészet intézményi elmélete rendkívül egyszerű: Műalkotás az, amit a művészet világa annak nyilvánít. Ebből egyenesen következik a fenti fonák szituáció: akkor lehet valami műalkotás, ha a művészet világához tartozó személy a szerzője, ha bárki más állítja elő, nem műalkotás.

„Ez a definíció minden lényeges döntést és elvet a művészeti világra hagy.” [7]

Azaz: a művészet mindenkori hivatalos intézményrendszerére, mert csak ez képes egy társadalomban művészeti világként hivatalosan funkcionálni. A gyakorlatban ez még kiábrándítóbb: a „művészeti világ” a hétköznapi életben nem más, mint egy, ezen a jogcímen működő hivatali apparátus.

A végeredmény roppant ironikus. Az avantgárd a „modernség” jelszavával lázadt a fennálló világ ellen, célja volt annak tökéletes átformálása. A hagyományok eltörlése. Elérte csaknem az ellenkezőjét; megteremtette a művészet bürokráciáját.

Természetesen ez sem előzmények nélküli. A művészet bürokráciája megvolt már az akadémizmus korában is. az a süllyesztőbe került, de mára kialakult a helyébe egy másik.

Bármely társadalom hivatalrendszere alapjában a hatalmat szolgálja. Valamilyen, vagy valamelyik hatalmat. Ami eltartja, esetleg eltartatja valamely másik hatalommal. A tradíció nélküli, illetve a tradíció megsemmisítésére törő bürokrácia azonban tökéletesen ki van szolgáltatva a hatalomnak. A politikai vagy a pénzügyi hatalomnak. Esetleg mindkettőnek. Úgy gondolom, a hivatali értelemben vett „művészeti világ” természetrajzához ez is hozzátartozik.

Ez az ára a tradíció megtagadásának.

„Az intézményi elmélet képes megmagyarázni, hogy miként rendelkezhet a művészet meghatározó lényeggel anélkül, hogy tárgyai bármiféle közösen felmutatott esztétikai tulajdonsággal bírnának.”[8]

A színe és a visszája. Az elmélet mindent integrál, amit csak lehet, csak éppen a művészet lényege sikkad el benne.

„Az elmélet, mivel lefed minden hitelesített műalkotást, de csak azokra szorítkozik, sikeres, ugyanakkor magyarázó ereje szegényes.”[9]

Itt van az eb nyughelye. A művészet intézményi elméletének erényei és hibái egy mondatba sűrítve. Megfelel ugyan a brancs minden elvárásának, de tökéletlensége, ideiglenessége első olvasásra is nyilvánvaló.

Lehet-e olyan művészetelméletet alkotni, amely úgy teszi le voksát „a művészet világa”, azaz a művészet egy adott jelenben létező hatalmi-bürokratikus apparátusa – mellett – hogy az egyben a hagyományos esztétikai szempontoknak is megfeleljen?

Nem. Ilyen elmélet nincs, ilyet létrehozni filozófiai képtelenség. Akkor sem, ha brancs vagy apparátus helyett szubkultúrát mondunk. Egyetlen csoport vagy szubkultúra sem sajátíthatja ki magának a művészi érték minőségét.

Esetleg evezzünk az utópia vizeire? Mondjuk azt, hogy „a művészet világa” valamilyen ideál, az adott társadalomban élő alkotóművészek összessége, amelynek mértéke nem az apparátushoz való tartozás, hanem a tehetség? Ilyen csoportot nehéz elképzelni, hiszen a nem elismert, művészeti hatalmat gyakorolni képtelen alkotóművészek az úgynevezett művészeti világ közös döntéseiből eleve kimaradnak, ellenben tartozhatnak oda náluk gyöngébb tehetségek, akik ezzel eleve érdemtelen reprezentációt nyernek.

Nem. Még ez sem volna releváns. Elfogadhatnánk-e egy olyan tételt, hogy műalkotás az, amit a művészet idealizált világa annak nyilvánít?

Csak abban az esetben fogadhatnánk el, ha a műalkotás „a művészet világának” kizárólagos belügye volna, és az emberiség egyetlen más tagja sem volna benne semmiféle módon érdekelve.

Ez fennáll? Aligha.

A művészet nem valami kis csoport belügye. Akkor sem, ha ez a csoport „a művészet világának” titulálja magát. A művészet az egész emberiség közös tulajdona.

A művészet intézményi elmélete olyan szűk sufni, amely egy zárt, öncélú kisvilág monopóliumává fokozza le a művészetet. Nem a művészet a lényeg, hanem az infrastruktúra. A művészet intézményi elméletének művészete voltaképpen megélhetési művészet. A csoport tagjai bármit műalkotásnak nyilváníthatnak, mert a műalkotást az infrastruktúra teszi. Így lehetővé válik, hogy nagyon gyönge művészi minőséget képviselő tárgyak is műalkotássá váljanak. Az e célra létesült infrastruktúra műalkotássá konvertálja őket, és zömük előbb-utóbb valamelyik gazdag sznob magángyűjteményében végzi. Kéz kezet most. Lényegtelenné vált a műalkotás esztétikai vonatkozása éppen úgy, mint a benne tárgyiasult művészi alkotómunka.

Helyette lehet hosszasan lamentálni azon, mi is különböztet meg egy műalkotássá kinevezett szériatárgyat a szériájához tartozó, vele mindenben azonos többitől, amelyek nem váltak műalkotássá.[10]

Ebből már eleve következik, hogy az elmélet értelmében a műalkotásnak semmiféle célja, funkciója nincs; a társadalmi életben azon kívül, hogy infrastrukturális értelemben műalkotássá avanzsált, semmiféle célt be nem tölt.

Az intézményi elmélet értelmében a művészetnek nincs küldetése.

Nincs mit csodálkozni, ha a műalkotás zárt csoport játszadozásává fajul, maga a művészet meg szubkultúrává degenerálódik.

A teória sikerrel „szabadította meg” a művészetet nemcsak az esztétikai vonatkozásoktól – a távlatoktól is. A művész már nem születik, nem is nevelődik, a művészt kinevezik. Ez pedig éppen a költészet terén okozza a legsúlyosabb ellentmondásokat, de erről később.

Ha ugyanis egy darab sajtot, vagy éppen egy sorozatgyártás során készült WC-ülőkét (megtörtént) nyilvánít valaki műalkotásnak, ebben nagy segítségére van a művészeti világ infrastruktúrája. A választott tárgy ugyanis semmi másban nem különbözik sorozatgyártott társaitól, csupán abban, hogy a művészeti világ valamelyik tagja a saját műalkotásává nyilvánította, és olyan körülmények közé juttatta, hogy adott helyzetében effektíve műalkotásnak tekintendő. A kiállító terem vitrinjében elhelyezett hétköznapi tárgy tehát csak azáltal válik műalkotássá, hogy bekerült a művészeti világ infrastruktúrájába és ott a műalkotás státuszát nyerte el. Minden csupán a művészet intézményi elméletének keretében lehetséges, mert minden egyéb teória kellemetlen kérdéseket tenne fel vele kapcsolatban. Hol van a sorozatgyártott tárgyban a művész alkotó, teremtő munkája? Miféle esztétikai mozzanatot tartalmaz a tárgy a vele teljesen azonos többi társával szemben? És így tovább a végtelenségig. A művésznek, hogy bármely hétköznapi tárgyat a műalkotásának tüntessen fel, szüksége van a művészet intézményi elméletére, de a tárgynak is szüksége van erre a teóriára, különben sohasem lehetne műalkotás. Zsák meg a foltja.

Ebből látható, hogy ebbe az elméletbe bármely korok bármely műalkotása kényelmesen belefér, csupán a lényeg marad ki belőle: a művészi minőség, a műalkotásban tárgyiasult erkölcsi üzenet és művészi teremtő munka.

Az elmélet mindenféle értelemben fogyatékos.

„Éppúgy nem nyújt magyarázatot a művészeti világ tagsági indítványainak okaira és korlátaira, ahogyan a művészeti világ történetére és struktúrájára sem, tovább a művészeti világ viszonyára sem ama tágabb szociokulturális és politikai-gazdasági világhoz, amibe a művészeti világ beleágyazódik, és ami szignifikánsan alakítja a művészeti világot.”[11]

Nem is az okozza a problémát, hogy a régi korok művészetének elsőrendű alkotásai belül kerülnek-e az elmélet sáncain, hanem azzal, miképpen lehet közös nevezőre hozni velük a legújabb kor némely műalkotásait, például azokat a hétköznapi, sorozatgyártott tárgyakat, amelyeket egy-egy művész önkényesen műalkotásnak nyilvánított. Éppen azért van szükség ilyen, eleve gyarlónak tetsző elméletre, hogy az ilyesféle „műalkotások” is beférhessenek.

„…olyan tökéletesen hasonlítanak azokhoz a dolgokhoz, melyek általános vélekedés szerint nem műalkotások, hogy ezzel ironikus módon csak még égetőbbé teszik a definíció kérdését.”[12]

Világos, hogy miért van szükség a művészet fentebb említett gumidefiníciójára.

Csakhogy…

A művészet intézményi elmélete mindent beemel a műalkotás sáncai mögé, amit „a művészet világa” műalkotásnak nyilvánít. Ez meglehetősen súlyos helyzetet teremt, amit sokan kihasználnak. Ilyen körülmények között ugyanis teljesen másodlagossá vált a műalkotás létrehozásával járó munka és erőfeszítés, sokkal lényegesebb, hogy valaki „a művészet világához” tartozzék, akkor már elvben azt nyilváníthat műalkotásnak, amit csak akar. Fontosabb a brancshoz tartozni, mint jó műalkotást létrehozni.

A művészet intézményi elmélete tehát eben gubát cserélt; elsikkasztotta a műalkotás definíciójából az esztétikai mozzanatot, de utat nyitott a brancsbeliségnek. Ráadásul kényelmes is, hiszen kiküszöbölt néhány sokat és sokszor vitatott fogalmat, mint például:

v  A művészet célja, társadalmi és egyéb funkciói

v  Az esztétikai érték fogalma

Emellett úgy definiálja a műalkotást, hogy – nem definiálja.

A művészet intézményi elmélete egyáltalán nem olyan könnyen cáfolható, mint ahogy első olvasatra tűnik. A teória meglehetősen rugalmas, sokkal árnyaltabb és ravaszabb a hasonló elméletek többségénél. Problematikussá leginkább az teszi, hogy tág lehetőségeket biztosít a mindenkori hatalom oldaláról jelentkező manipuláció számára.

A művészet intézményi elmélete nagyjából azt nyilvánítja ki, hogy azon objektumok tekinthetők műalkotásoknak, amelyeket a művészek világa műalkotásnak nyilvánít. A fenti példát alapul véve tehát a WC-ülőke akkor és csakis akkor tekintendő műalkotásnak, ha a művészek annak ismerik el; illetve az azonos típusba tartozó és egymással minden tekintetben tökéletesen megegyező tárgyak (például WC-ülőkék) közül az, és csakis az tekintendő műalkotásnak, amelyet a művészek világa műalkotásnak kezel, azaz műalkotások nyilvános bemutatására szolgáló térben, mint műalkotást elhelyez. A típusba tartozó többi – azaz a deklarált műalkotással egyébként minden tekintetben egyező tárgy (azaz WC-kefe) azonban nem tekintendő műalkotásnak, ezek továbbra is hétköznapi használati tárgyak maradnak.

Az elgondolás természetesen ezer sebből vérzik. A WC-kefében semmiféle hagyományos értelemben vett alkotó tevékenység nem tárgyiasult, „szerzője” voltaképpen „örökbe fogadta”, megvásárolta, címet adott neki, és elhelyezte a megfelelő helyen a saját neve alatt, mint műalkotást. Ha azonban erről az oldalról támadnánk meg, kellő szofisztikával védelmezné „alkotását”, ahogy tette is, és minden ellenérv „eső után köpönyeg”, hiszen a WC-kefe már műalkotásnak nyilváníttatott, és az ellene indított támadás semmit sem ér el azon kívül, hogy a kiállításnak még több látogatója lesz. Sznob csoportok fognak ájuldozni a tárló előtt. Mintha sose láttak volna WC-ülőkét.

A külső támadások nem törnek át, és a WC-ülőke marad a helyén, mint műalkotás, amelyet a művészet világa annak ismert el. A művészet intézményes elmélete tehát a gyakorlatban bizony működik, ezt mindenképpen tudomásul kell vennünk.

Azért kell ilyen hosszan időznöm ennél az elméletnél, mert – mint azt majd rövidesen látni fogjuk – a jelenlegi kanonizált líra ehhez nagyon hasonló „érvrendszeren” alapul.
A művészet intézményi elmélete a maga nemében akár zseniálisnak is tekinthető, hiszen semmi lényegeset nem mond a művészet lényegéről, mégis sikerül szélesre tárnia a kapukat a művészet hatalmi oldalról történő manipulálása előtt.

Meddig tartható ez?

Sokáig aligha. A művészet intézményi elmélete nem esztétikai, hanem pusztán bürokratikus szempontokra épülő teória, voltaképpen nem is elmélet, csupán ideológia.

„A Művészet Intézményi Elmélete ugyanis – még ha arra képes is magyarázatot adni, hogy egy olyan mű, mint Duchamp Szökőkút-ja, hogyan emelkedhetett puszta tárgyból műalkotássá – magyarázat nélkül hagyja, hogy miért éppen ennek az egyedi piszoárnak kellett ilyen mély hatást kiváltania, míg más piszoároknak, melyek minden látható tekintetben megegyeznek vele, ontológiailag alacsonyabb kategóriában kellett maradniuk.”[13]

Ezt szem előtt tartva kell néhány szót szólnom az úgynevezett „endizmusról”, a „művészet végének” különféle elképzeléseiről.

A világ vége? A történelem vége? A művészet vége?

Az endizmus a történelem, vagy a művészet végét, lezárultát hirdető különféle elképzelések gyűjtőneve. A jelenség végigkíséri a „posztmodern” korszakot.

                 

(Ami az ideológiákat illeti, azok „alkonyáról” és „végéről” sokan sokfélét írtak a hatvanas évek óta. Kár a témára szót vesztegetni, csak szét kell nézni a világban. Az ideológiák nem akarnak tudni róla, hogy végük lenne.)

Kevesen gondolkodtak még el azon, miféle kapcsolat lehet az endizmus, illetve a világban vele egy időben elharapódzó mindenféle világvége-hisztériák között. A két jelenség egymástól aligha független, mindkettő a kor közérzetének kifejeződése.

Az endizmusról mindenekelőtt Francis Fukuyama[14] jut az eszünkbe. A japán származású amerikai szerző azzal a nevetséges teóriával állt elő, hogy a liberális demokrácia és a piacgazdaság a történelem utolsó fázisa, ez már „a létező világok legjobbika”. Szerinte a liberális demokrácia az emberi kormányzás végső formája, ezért filozófiai értelemben véve véget ért az emberi történelem. Itt, Európa közepén mi nagyon is szkeptikusok vagyunk a hasonló propagandisztikus elméletekkel szemben.

Az endizmus és a posztmodern kapcsolata nyilvánvaló.

„Az endista gondolatok egyébként nagyon közel állnak a posztmodernizmusnak nevezett kulturális mozgalomhoz, mely erőteljesen arra biztat minket, hogy szabaduljunk meg a hagyományos autoritások hatásától, illetve hogy lazítsunk azon a szorításon, amellyel a múlt gúzsba köti a gondolkodásunkat és a viselkedésünket.”[15]

Szabaduljunk meg „a múlt bilincseitől”? Ez vajon mit jelenthet? Számoljuk fel kulturális és erkölcsi tradícióinkat? Értelmes dolog lehet ez? Egyáltalán megtagadhatjuk múltunkat, történelmünket, hagyományainkat?

Az avantgárd irányzatok kevés közös pontjainak egyike volt a tradíció elvetése. A posztmodern egyik keresztapja Jean-Francois Lyotard 1979-ben írott művében (La Condition Postmoderne: Rapport sur le Savoir.)[16] még inkább gyanakvásról beszél, hiszen „a nagy narratíva hanyatlása” formulához fűzött megjegyzések egy része éppenséggel az intézményrendszer iránti bizalom megrendülésével is magyarázható. Nem mindegy, hogy a valódi hagyománnyal szemben leszünk bizalmatlanok, vagy a tradíciót felénk közvetítő intézményrendszerrel, illetve az ezen infrastruktúra által felénk közvetített tradícióval szemben.

A tradíciót persze lehet tagadni, ócsárolni, lehet kétségbe vonni a létjogosultságát. Csak egyet nem lehet: a tradíció sohasem zárható ki teljes mértékben a hétköznapi emberi életből. Puszta háttérbe szorítása is az idióták társadalmát idézné elő – aminek egyébként vannak is jelei manapság, - viszont a hagyomány tökéletesen sohasem szorítható ki az emberi életből. A tradícióellenes támadások széttagolhatják, áttekinthetetlenné tehetik a társadalmat, ezer és ezer egymásról tudomást nem vevő szubkultúrát teremthetnek, ahogy halad az idő, benne ezer meg ezer hagyományellenes ellen-hagyománnyal, de nem képesek olyan világot teremteni, ami teljesen mentes a tradíciótól. Olyan csak rossz horror történetekben létezik.

Hogy’ jön ide a történelem vége? Vagy éppenséggel a művészet vége?

A tradíció következetes tagadása skizofrén állapotot teremt, amelynek vezérelve a puszta önkényesség. Az emberi élet ugyanis lehet pillanatok szövevénye, de az emberiség mindig intézményeinek és tradícióinak metszéspontjában létezik. A tradíció az idő által szentesített értékek őrzője, az emberiség történelmi és morális emlékezete. Elvetése önkényességhez, ellentmondásossághoz, tökéletes értékzavarhoz, a mindenkori újdonságok iránti üres rajongáshoz és erkölcsi relativitáshoz vezet.

Ha nem érték a tradíció, a helyét többnyire a divat veszi át. De még ez sem képes kiküszöbölni az emberi életből a hagyományt. A „hagyományos”, és a „modern” között semmiféle eredendő értékkülönbség nincs, ilyet csak a divat elvén működő gondolkodás tételezhet.

„A modernitás minden jel szerint csak a történetiség állandó tagadásával volt képes önmagára rátalálni, úgyhogy senki nem firtatta már, miféle tradíciók játszhatnak szerepet még benne.”[17]

Az ilyen értelmű „modernitás” nem egyéb, mint divat, illetve divatos mozgalom, amely a társadalom megfelelő köreiből toborozza híveit.

A tradíciót azonban semmiféle mozgalom és divat nem törölheti el. Ez akkor válik világossá, amikor kiderül, hogy a hagyomány igazi hordozója nem a társadalom intézményrendszere, hanem az egyén. Az egyén jelenti a modern filozófiák legfontosabb fehér foltját. A teoretikusok mostohagyermeke. Az egyén történelmi és társadalmi szerepét elmosták, helyette társadalmi osztályokról, rétegekről, státuszokról beszéltek, az elvonatkoztatással, az „objektivitás” állandó hajszolásával olyan kvázi-valóságokat építettek fel a teóriák virtuális világaiban és felhőkakukkváraiban, ahonnan a hétköznapi valóság irányába utak nem vezetnek. Itt az egyén még csak nem is „statisztikai tényező”, hiszen a statisztikák teremtette „átlagember” teljesen eltakarja. Egyetlen teoretikust sem zavar, hogy a világon soha senki nem találkozott és nem beszélt még „átlagemberrel”.

„A tradícióval való szembeszállás maga is olyan tradícióvá vált, ami már egyáltalán nem tartozik a jelent formáló erőkhöz.” [18]

Így van. Hozzájárul ez ahhoz, hogy az elmélet és a valóság közötti olló egyre nagyobbra táguljon. A művészetről szóló fejtegetések mind ködösebbek, és mind kevesebb közük van a valódi emberi problémákhoz. A „modernitás” teljesen öncélúvá vált, a legtöbb esetben zavaros, „műanyag” törekvéseket jelent, amelyek mindenféle kommunikációra alkalmatlanok.

Az elmélet és a hétköznapi valóság groteszk ellentéte lassan korunk egyik legfontosabb jellemvonása lesz.

Nagyon súlyos elv sérült a „modern” törekvések közepette: az ember személyes felelőssége. Ami nélkül semmiféle társadalom nem létezhet.

Kettéhasadt, skizofrén világban élünk. Filozófiánk, társadalomtudományunk a „szükségszerűség” (a modern és posztmodern végzet) nevében következetesen tagadja a személyes felelősséget, ami azonban a mindennapi élet elengedhetetlen része, a civilizáció alkotóeleme. Személyes felelősség nem létezhet tradíció nélkül, ezért a mindennapi életnek továbbra is fontos építőeleme a hagyomány.

A mindennapiságban a személyes felelősség elve dominál. Az emberi és társadalmi életnek ez a meghatározó eleme.

"Azt a létmódot, melyben a jelenvalólét mindenekelőtt és többnyire tartózkodik, mindennapiságnak neveztük.” [19]

A tradíció legfontosabb szála a történetileg létrejött erkölcsi értékek vonalán kapcsolódik a mindennapi jelenhez. A belőle táplálkozó személyes emberi felelősség az emberi társadalom alapértékei közé tartozik. A mindennapiság létmódjában a személyes emberi felelősség nélkülözhetetlen, társadalmunk erre épül, intézményeink egy része ezen alapul.

A „modernség” fogalma nélkülöz minden filozófiai alapot. Az önmagában vett „újdonság” fogalma kizárólag a technokrata sovinizmus, illetve a divat szemüvegével nézve tűnhet értéknek, de még így is csak korlátozott mértékben. A technokrata gondolkodás általában feltételezi, hogy a „modernebb” eszköz használati értéke felülmúlja a „kevésbé” modern tárgy értékét, de a mindennapi tapasztalatok gyorsan megmutatják, hogy ez a gyakorlatban nincs mindig így. Igen sok régebbi eszköz használati értéke haladja meg az aktuális újdonságét az élet minden területén.

A társadalom életében csak egyetlen olyan jelenségcsoport létezik, ahol mindenkori újdonság önmagában vett értéket jelenthet, ez pedig a divat.

Könnyű belátni, hogy a társadalom művészeti értékrendszerének alapját a divat nem képezheti.

Mindaddig létezik tradíció, amíg léteznek hagyományos emberi közösségek. Család sem létezhet családi hagyományok, a múltra való emlékezés és a túlélés akarata nélkül. A társadalom alsó szintjei bizonyos mértékben akkor is fenntartják a tradíciót, ha a társadalom felső szintjének mozgalmai és intézményei annak megsemmisítésére törnek. A tradíció csak akkor veszne el, ha megszűnne a hagyományos család.

Az állandóan változó alkalmi családok civilizációjáról nincs mondanivalóm. Normális ember nem akarna olyan világban élni. Az a biológiai automaták társadalma volna, minden zsarnokság vágyálma, ahol bárki bárhová minden nehézség nélkül bármikor áthelyezhető. A disztópiák világában a helye, és ott is kell maradnia.

„Próbáljuk meg elképzelni, milyen lehet a hétköznapi élet egy olyan társadalomban, ahol senki sem tud semmit a történelemről. A képzelet összezavarodik, hiszen egy társadalom csak saját történelmének ismeretén keresztül ismerheti saját magát. Ahogy egy emlékek és önismeret nélküli ember gyökértelen ember, úgy egy emlékek (vagy még pontosabban emlékezet) és önismeret nélküli társadalom gyökértelen társadalom.”[20]

Ha a tradíció mindenkor az emberi élet eklatáns része lesz, a tagadóinak nemigen marad más, mint az elefántcsonttorony.

Az „elefántcsonttorony”, a művészetnek a világtól való teljes elzárkózása igazából még csak nem is utópia, hanem a céltalanság teljes beismerése. Nincs benne semmiféle „fensőbbség” csak felületes szemmel tűnik tiszteletre méltónak. Divatos „intellektuális” közhelyek közé burkolva mindig imponál a sznobizmusnak, és azoknak az alkotóknak is, akik első pillantásra nem veszik észre, hogy hamis pénzzel van dolguk.

De a lényeg még csak nem is az elzárkózás, az emberek „tömegétől” való irtózás.  Máson van a hangsúly. Az elefántcsonttoronyba húzódó művészetnek nincs küldetése. Ezzel persze tökéletesen tisztában is van, ezért igyekszik mindenféle társadalmi küldetést pejoratív színben feltüntetni. Ezért az elefántcsonttoronyba húzódók szükségszerűen tagadják a tradíciót is.

Az „elefántcsonttorony” zsákutca mivoltát kevesen ismerik fel. Pályájuk végén sem. Nem mindenki jut el odáig, hogy megalkossa a maga Jónás könyvét.

Az „elefántcsonttorony egy abszurd szituáció jelképe. Ha nincs tradíció és nincs küldetés – jövő sincs. Ebből pedig teljesen logikusan következik az állandó „művészet vége”, illetve „világvége” hisztéria.

A művészet világának vége mára üres közhellyé vált, aki hirdeti, az se hisz benne, hogy bármit is jelentene.

„A modernitás vége, vagy a művészet megszűnése azonban olyan programponttá vált, amit a piac és a médiák manapság ugyanúgy megpróbálnak minden határon túl üzemben tartani, mint ahogy tették azt korábban a neoavantgárd konjunktúrájával.”[21]

Pernetzky Géza az idézett írásban újabb lényeges pontra tapintott: a művészet megszűnésének hisztériáját a piac és a média tartja üzemben. Üzlet ez manapság, amely egyértelműen a sznob közönséget vonzza. Éppen ezért próbálnak állandóan új életet lehelni belé. Az a groteszk helyzet állott elő, hogy a kanonizált művészet legújabb kori története bizonyos értelemben véve – állandó agónia.

Honnan származik a művészet megszűnésének torz „eszméje”?

„Hegel volt a legnevezetesebb (és valóban a leginkább elméleti vértezetben fellépő) képviselője az ilyen irányú, és tárgyilagos hangú elemzéseknek, vagy ahogy hozzátehetném - legalább is a művészetek sorsát illetően - egyenesen világvége-bejelentéseknek. Esztétikái előadásaihoz írt előszavában (vagyis 1827-28 körül) úgy találta, hogy a művészet már megvalósította a lehetőségeit, és azzal párhuzamosan, ahogy a Szellem is bejárja az önmegismerés aktusain át a történelmi kiteljesedés útját, a művészet számára sem maradhat más hátra, minthogy lezárja a saját fejlődését, és tudománnyá váljék, hogy végre analitikusan is megismerje önmagát. Ebben a fázisban a művészet már tökéletesen elszakadna a mítoszoktól és az esztétikai értékek spontánul megszülető tartományaitól, s nem is foglalkozna többé a rajta kívül fekvő világgal, hanem csak saját ontológiai természetének az elemzésével.”[22]

Hegel tehát a kiindulópont? A posztmodern írások erre esküsznek. Hegel lenne tehát az orákulum?

Felesleges arról elmélkedni, hogy a német filozófus ezt az állítását mennyire gondolta, vagy mennyire nem gondolta komolyan. A filozófiában nincsenek orákulumok, senki sem vindikálhatja magának a csalhatatlanságot. Különösen nem akkor, ha ennyire negatív kijelentéseket tesz.

Más kérdés, hogy talán Hegel nem is a művészet „abszolút” végét, csupán az általa vizsgált művészeti felfogások és hozzáállások végét tételezte, amikor meg akarta érteni, hogy a történelem során miként változik a művészet társadalmi funkciója.

„A művészettörténet vége nem azt jelenti, hogy a művészet vagy a művészetelmélet tényleg a végpontjához érkezett volna el, hanem inkább azt a felismerést tükrözi, hogy a művészetben éppúgy, mint a művészettörténelem fogalmazásmódjában kimerülni látszik az a tradíció, amely a modernek fellépése óta élt, és mindannyiunk számára jól ismert formák kánonjává vált.[23]

Igen, kimerülni látszik. Nagyon is kimerülni látszik.

„a véget nem érő vég része a modernség mítoszának”[24]

Igen, és az ilyesféle mítoszok rendkívül kártékonyak. Nem arra valók, hogy a láthatárt tágítsák, hanem éppen arra, hogy szűkítsék. Hogy mesterséges valóság tételezésével tereljék el a figyelmet a lényegről. Hogy a kanonizált művészet fenntartása érdekében mellékutakra tereljék a gondolkodást. Hogy inkább a művészet végéről legyen szó, nem pedig arról, hogy a teljesen kiüresedett kanonizált művészet helyébe valami egészen újra lenne szükség.

Van azonban még egy szempont:

„A „történelem vége” valójában úgy olvasandó, mint a leendő hatalom kísérlete a politikai szembenállás elnyomására.”[25]

Ez nagyon is meggondolandó szempont. A művészet intézményi elmélete alapján álló művészet semmiféle tömegbázissal nem rendelkezik, nem is rendelkezhet, hiszen önmaga fenntartásán kívül semmiféle küldetése sincs. A világ és az ember semmilyen fejlődésében nem érdekelt. Rá van utalva a hatalomra. A politikai, vagy gazdasági hatalomra. Különben nem maradhat fenn.

Amire a legnagyobb szüksége van: a médiahatalom. Ha ez nem támogatja, vége van, nem maradhat fenn. Ráadásul: a társadalom mindennapi életétől idegen kanonizált művészetnek sokkal nagyobb szüksége van a média, mint a nagyközönség támogatására. Nagyközönség voltaképpen nem is létezik, csak szubkultúrák vannak.

A művészet intézményi elmélete alapján álló művészet kizárólag a hatalom támogatásával létezhet. Hatalom alatt itt túlerőben lévő médiahatalmat értek, csakis ez tudja elfogadtatni, a társadalomra oktrojálni az ilyesféle művészetet. A hatalom pedig senkit sem támogat ingyen. A támogatott művészet nézeteiben, megnyilvánulásaiban a hatalom elvárásaihoz igazodik, ennek ezer jelét látjuk ma is.

A „művészet vége” hisztéria egy önfelszámoló világ önfenntartó ideológiája. A művészet hivatali elméletének alapján álló művészet évezredekig szeretne fennmaradni, de közben folyamatosan harsonázna a művészet végéről.

Fennmaradhat-e?

Ez másoknak is szemet szúrt.

„Vajon a történelem vége nem csupán a történelem egy bizonyos elképzelésének a végét jelenti-e.”[26]

Azt gondolom, Jacques Derrida a fején találta a szöget. Ez a történelemnek (és a művészetnek) egy olyan elképzelése, amely magában hordja saját végzetét. De ez nem általában a történelem, és egyáltalán nem a művészet végét jelenti. Csupán egy korszak elmúlását.

A történelem célja nem a jelen pillanat előidézése. A jelen csak apró fodor a történet hatalmas folyamának felszínén. A „modernség” a történelem folyamatában értelmetlen és értelmezhetetlen elv. Csapda. Leginkább – balfácánoknak.

Most pedig vizsgálódjunk a saját portánkon.

„A magyar irodalom nyelvi fordulata a prózában kezdődött meg Esterházy és Nádas műveivel, majd elsősorban Tandori Dezső, Oravecz Imre, Petri György költészetével a lírában is bekövetkezett az a trónfosztás, amellyel a „jelentéshordozó nyelv helyét egy jelentésteremtő nyelv foglalja el.” [27]

A gyakorlatilag hivatalosnak tekinthető álláspont szerint tehát nálunk, a magyar irodalomban valamiféle „nyelvi fordulat” ment végbe, és a jelentéshordozó nyelv – azaz a mindennapi életben használt magyar nyelv – helyét az úgynevezett „jelentésteremtő nyelv” foglalta el.

Jelentésteremtő nyelv?

Nyilvánvalóan eufemisztikus kifejezés. A szépirodalom a nyelv művészete. Az írók és költők legelső kötelessége a nyelv tökéletes birtoklása, a lehetséges legszebb, legválasztékosabb, legpontosabb és leghatékonyabb nyelvhasználat.

A „jelentésteremtő nyelvet” használó irodalom ennek nyilvánvalóan nem tesz eleget, nem is akar. A művészet intézményi elmélete felhatalmazza a kanonizált irodalmat és költészetet, hogy használata helyett „teremtse” a nyelvet. Magyarán: az intézményi irodalom arra is felhatalmazást ad művelőinek, hogy műveiket ez erre a célra összetákolt, a hétköznapi nyelvhasználatban használatlan és használhatatlan műnyelven alkossák meg.

Ez persze nem könnyen fogadható el, erre kellenek az ilyesféle kenetteljes kifejezések, mint „jelentésteremtő nyelv”. A média és a hivatalos szakirodalom kitesz magáért az ilyesféle irodalom elismertetéséért, rájuk panasz aligha lehet.

A „jelentésteremtő nyelv”, mint irodalom és költészet formai alapelve, erősen vitatható. Mi a célja? Miféle ars poeticát, miféle küldetést hordozhat egy ilyen szemlélet? Vagy ilyenre nincs is szükség?

A „jelentésteremtő nyelv” a mindennapi élet valódi problémái elől való elzárkózás, az elefántcsonttoronyba való húzódás biztos jelének tűnik.

A felfogásban érintettek számára is nyilvánvaló, hogy egy ilyen szemlélet még alapos indoklással is nehezen fogadható el. Ezért a közelmúlt filozófiájában igen divatos „nyelvfilozófiai” érvekkel igyekeznek alátámasztani nyelvi felfogásukat.

Ide vezethető vissza a jelenlegi kanonizált líra és szépirodalom alapvető jellemvonása, amelyet Szathmári István a nyelv „felbomlásának” nevezett.[28] A „nyelvfilozófiai” szemlélet az utóbbi évtizedek filozófiájában nagy teret kapott, nem biztos, hogy méltán. Lentebb röviden beszélnem kell róla.

Most azonban nézzük, még hogyan igyekszik definiálni magát a jelen kanonizált irodalma. A jelen kanonizált líra egyik legfontosabb személyiségéről írták az alábbiakat:

 „költészete az egyik legkarakteresebb minőségként illeszkedik újabb irodalmunk azon törekvéseinek sorába, amelyek a megkötő hagyományok, gátló konvenciók lerombolására irányulnak” [29]

Ezek szerint az illető költőt jellemző egyik legfontosabb törekvés lehet „megkötő hagyományok, gátló konvenciók lerombolása”.

Miféle negatív, gátló hagyományokról, konvenciókról lehet itt szó?

Természetesen minden korban akadnak elavult hagyományok, az előrelépést valóban gátló tradíciók. Itt is erről van szó?

Nézzük meg, mit mond egy interjújában maga, az illető költő:

 „Játék a nyelvvel, rontása, törése, nyüstölése. De hát minden nyelvi mű létrehozása ez, játék a nyelvvel, kirakósdi, térbeli, időbeli dominó. Elemek megfelelése, viszonya, anyag, gyűrhető, alakítható, kiismerhetetlen és csodálatos anyag. Nyelvhús. Teremtés, munka, melyből és mely által létrejön, ha létrejön valami, ami működni kezd és működtében elhagy, több, legalábbis más lesz, mint amire szántad, szánódott. Valami, ami még konszenzuális, tehát hagyományozható, de már egyedi, egyszeri sosemvolt” [30]

Ez lenne egy költő hitvallása?

„Játék a nyelvvel, rontása, törése, nyüstölése.”

Miféle ars poetica ez?

„De hát minden nyelvi mű létrehozása ez, játék a nyelvvel, kirakósdi, térbeli, időbeli dominó. Elemek megfelelése, viszonya, anyag, gyűrhető, alakítható, kiismerhetetlen és csodálatos anyag. Nyelvhús.”

Ez költői hitvallás? Rendben van, hogy a költészet szent játék, de ez? Ez játék? A játék mindig több önmagánál, az emberiséget képviseli. A játék az emberi cselekvés és az emberiség modellje, esztétikai értelemben véve nem lehet profán cselekvés.

„Teremtés, munka, melyből és mely által létrejön, ha létrejön valami, ami működni kezd és működtében elhagy, több, legalábbis más lesz, mint amire szántad, szánódott. Valami, ami még konszenzuális, tehát hagyományozható, de már egyedi, egyszeri sosemvolt”

Ez lenne napjaink szent játéka? Vagy inkább csak annak profán karikatúrája? Öncélú játék? Játszadozás?

Ez lenne a jelen magyar költészet hozzájárulása az egyetemes magyar lírához? Ez kellene az elmúlt korok legjobb magyar lírai alkotásai mellé állítanunk?

Képzeljük el múltunk nagy alkotóinak arckifejezését ennek olvastán. Ez lenne egy tartalmas lírai program?

Ugyan miféle „megkötő hagyományok, gátló konvenciók” azok, amelyeket le kellene rombolni? Netán a magyar lírai tradíciók által hagyományozott értékek azok, amelyeket meg kellene szüntetni? Ezek azok a „gátló konvenciók”, amelyeket félre akar állítani a kanonizált líra nagybecsű képviselője?

Aligha gondolhatunk másra. Ez törvényszerű is, hiszen a jelenlegi kanonizált líra nem illeszthető a magyar költészeti tradíciókba, azokból nem vezethető le. Kénytelen tagadni a tradíciót, ha meg akarja oltalmazni saját autonómiáját.

Kanonizált líránk zöme nem képes a hagyományos magyar líra által elvárt feltételeknek megfelelni, és nem is akar. Inkább hatályon kívül helyezné a magyar költészet témáit és formáit.

És még valamit.

A minőséget.

---

·         [1] DICKIE, George: Art and the Aesthetic: An Institutional Analysis, Cornell University Press, 1974

[2] DANTO, A. C.: A közhely színeváltozása Ford. Sajó Sándor, http://esztetika.elte.hu/segedanyagok/danto_kozhely_7.pdf

[3] SCHUSTERMAN, Richard: A szómaesztétika és az esztétika határai. In.

Szómaesztétika és az élet művészete. A kötetben szereplő szövegeket válogatta és fordította KRÉMER Sándor, JATEPress, Szeged, 2014.

[4] DANTO, A. C.: A közhely színeváltozása Ford. Sajó Sándor, http://esztetika.elte.hu/segedanyagok/danto_kozhely_7.pdf

2. p.

[5] Ugyanott

[6] Ugyanott

[7] Ugyanott

[8] Ugyanott

[9] Ugyanott

[10] Például DANTO, Arthur – A közhely színeváltozása, Fordította: Sajó Sándor és Dobos Lídia, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1996.

[11] Ugyanott

[12] Ugyanott

[13] DANTO, Arthur, i.m. 9. p.

[14] Magyarul például: FUKUYAMA, Francis: A történelem vége? In: Világosság (31) 1990/1., 9-24.o.; illetve ugyanõ: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994.

[15] SIM, Stuart, i.m. 13. p.

[16] Magyarul: A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty tanulmányai. Századvég Kiadó, Budapest, 1993.

[17] BELTING, Hans

A művészettörténet vége, Atlantisz Könyvkiadó, Fordító: Teller Katalin, Budapest, 2007.

[18] Ugyanott

[19] HEIDEGGER, Martin, Lét és idő. (Ford VAJDA Mihály, ANGYALOSI Gergely, BACSÓ Béla, KARDOS András, OROSZ István) Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1989: 597.

[20] Marwick, Arthur – The Nature of History, London end Basingstoke, 1970. 13. p. Idézi SIM, i. m. 5. p.

[21] PERNECZKY Géza:
A „művészet vége” - baleset vagy elmélet?

(Előszó egy aktuális antológiához) in A MŰVÉSZET VÉGE? Szerkesztette: Perneczky Géza

Európai Füzetek, Budapest, 1999.

[22] Ugyanott

[23] BELTING, Hans

A művészettörténet vége, Oldalszám: 334, Atlantisz Könyvkiadó, Fordító: Teller Katalin
Sorozat: Kísértések, Atlantisz – C.H. Beck közös sorozat, Német Szellemtudományi Könyvtár, Budapest, 2007.

[24] Ugyanott

[25] SIM, i.m.

[26] DERRIDA, Jacques: Spectres de Marx, Galilée, 1993, 13.

[27] Kemény Gábor, Mi a stílus? (Újabb válaszok egy megválaszolhatatlan kérdésre): Nyr. 1996: 12).

[28] A nyelv (és benne a mondat) „felbomlása” az újabb költői stílusban. In: Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó, Bp., 1977. 189.

[29] Keresztury Tibor, Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat. Alföld 1987/5: 77

[30] Keresztury Tibor, Félterpeszben. Arcképek az újabb magyar irodalomból. Magvető Kiadó, Bp., 1991. 168.