Korok és kánonok
Az első magyar irodalomtörténeti munka szerzője Czvittinger Dávid volt.[1]
1711-ben kiadott munkája kétszázötvennél több magyar írót említ. Balassi Bálint
fél oldalt kapott tőle, Zrínyi Miklós – egy sort se.
Kunoss Endre
Jámbor Pál
Sujánszky Antal
Császár Ferenc.
Ki hallott róluk?
Nem futballisták, nem is körözött bűnözők. Az 1840-es évek
elején a pesti irodalmi körök jó része őket tekintette a legnagyobb magyar
költőknek.
Nem Vörösmartyt?
Az olvasók zöme őt, az irodalmi körök többsége meg a
felsoroltakat.
Petőfi jöttével mindez megváltozott?
Nemigen. A Honderű kritikusa, Zerffy Gusztáv (később osztrák rendőrségi besúgó Marx Károly
környezetébe építve!) 1849 után is kétségbe vonta Petőfi tehetségét, de emberi
tisztességét is. Császár pedig, a nagy tekintélyű kritikus, a szabadságharc
bukása után sem tudott jót írni Petőfi művészetéről.
Ők voltak az akkori
kánon.
Ki emlékszik rájuk?
A kánont mindig
belterjes irodalmi körök hozzák létre, és mindig az intézményrendszert szállja
meg. Néha elhatalmasodik, néha nem.
Ennek ismeretében érthető, miért érezte sértőnek Kosztolányi
Adynak az ő első verseskötetéről írt recenziójában azt, hogy ő „irodalmi író”.
A kánon nem az érték,
hanem a hatalom mentén szerveződik, célja sem az értékek védelme és
felkarolása, hanem az irodalmi hatalom birtoklása.
A megcsontosodott
kánon mindenkor a fejlődés ellensége.
Egyet azonban muszáj még megjegyeznem: Nincs olyan kánon, amely csupa értéktelent emelne be a maga
rendszerébe. Olyan sincs, ami csupa értéket. A kánon nem az értékek mentén
alakul ki.
Az értékké kanonizált svindli
Augeiász istállója
A régi időkben a magyar költészet az élet része volt. A
fontosabb versek országszerte elterjedtek, ezrével olvasták őket az emberek. Egy-egy
új vers ünnepi alkalmat teremtett. Senki sem gondolt olyat, hogy a költészetnek
a társadalomban nincs feladata vagy funkciója.
A népszerű költők verseit sokan olvasták.
"Csokonainak több
jelességei mellett tagadhatatlan érdeme van abban is, hogy a hazában minden
rendtől és nemtől olvastatott. Jól tudom én, hogy ezen divatosság (ha úgy
szabad neveznem) nem mindég biztos mértéke az írói érdemnek: de azt is merem
állítani, hogy soha sincs minden érdem nélkül:"[2]
Igen. Annak idején a nagy költő a hazában minden rendtől és nemtől olvastatott.
Hát ma?
A régi magyar költészet ma is népszerű. Még mindig olvassuk,
idézzük, szavaljuk, hivatkozunk rá. Szállóigéink jelentős része belőle
vétetett.
Hát a kortárs költészet? Mennyire népszerű az napjainkban?
A fontosabb versek ma
is országszerte terjednek, ma is ezrével olvassák őket az emberek. Szavalják
is, mind több helyen. Az utóbbi években egyre több kortárs vers vált és
válik közkinccsé.
Csakhogy…
Ha az ember hivatalos, hivatásos, mindenféle díjakkal
teleaggatott kortárs költők köteteit olvasgatja, nem tud szabadulni attól a
gondolattól, hogy ezek a szerzők valami egészen más világban, más bolygón, más
dimenzióban élnek. Ha legalább érthetetlenek volnának. Vagy titokzatosak. Az
sem pótolhatná a költői erőt, de legalább ideig-óráig tartó érdekeltséget
teremthetne. Helyette utánérzések tömkelegét kapjuk, meg utánérzések
utánérzéseit végtelen sorban, és lassan megértjük, hogy az utánérzések
glédájának elején álló művek egy része is csak üres pótléka volt valaminek, ami
sohasem valósult meg.
A sűrűn sorjázó szikkadt felsorolások rettentő képei egymást
oltják ki. A központozatlanság még azt a csekély hatást is meggyilkolja, amit
talán elérnének. A túlírt, hosszú sorok bugyborékoló szóözöne minden költői
erőt megfojt. A csikorgó nyelvficamok, groteszk halandzsafutamok, álprimitív
ízléstelenségek önmaguk felett mondanak ítéletet. Az ügyetlen politikai
közhelyek, erőltetett szójátékok, izzadságos poénok legfeljebb a költő
politikai nézeteit tükrözik, lírai élményt nem adnak.
Népszerűek ezek a versek?
Nemigen.
Manapság az egyre jobban terjedő kortárs versek, egyre
népszerűbbé váló kortárs költők nem
tartoznak a költészeti hivatalossághoz, a líra intézményrendszere nem tekinti
őket költőknek, a verseiket nem tekinti lírai értéknek. Az egyre
népszerűbbé váló versek zömének a szerzője nem valamelyik ilyen, olyan, vagy
amolyan díjas hivatásos poéta. Hogyan? Ezek szerint amatőrökről beszélek? Úgy
tűnik, igen.
Ha már így van, vajon a költészet hivatalos
intézményrendszere nem törekszik arra, hogy minél gyorsabban integrálja őket? Ellenkezőleg.
Időnként „mennyből jött kirekesztő privilégiumot” intéz ellenük.[3] Ezek
általában lekezelő vagy agresszív hangnemben íródtak, dilettánsnak minősítenek
minden olyan tollforgatót, aki nem tagja a hivatalos irodalmi
infrastruktúrának. A megcélzott amatőrök mind „dilettánsok”. A szerzők számára
láthatóan természetes, hogy ami nem a hivatal szentesítette tollakból folyik
elő, az csak „álirodalom” lehet.
Miféle fogalomzavar van itt? Miért mossák egybe az amatőrt a
dilettánssal? A hivatásos és az amatőr
költő talán ellenfelek? Vagy éppen ellenségek?
Miféle Augeiász
istállója van itt?
Amatőr és
dilettáns
Mit is jelentenek ezek a fogalmak?
Amatőr
és dilettáns költő nem mosható egybe, mert a két fogalom nincs egy dimenzióban.
Az egyik státusz, a másik szemlélet.
Az
amatőr költészetet a nemzeti költészet részének, a dilettáns költészetet
azonban minden tekintetben esztétikán kívüli jelenségnek kell tekinteni.
A
dilettáns költészet hosszú története azt bizonyítja, hogy – a tiszta és valódi
amatőr költészettel ellentétben – a dilettáns költészet jelentős hatalmat
birtokolhat, káros befolyását viszonylag hosszan és tartósan érvényesítheti,
irodalmon és társadalmon belül hatalmi helyzetbe juthat, elismeréseket
zsebelhet be, jelentős díjakat kaparinthat meg. Ezért ezen tényezők egyikét sem
tekinthetjük az esztétikai értékelést befolyásoló jelenségnek.
A jelenlegi kánon oldaláról nézve nem
egyszer minősítették dilettánsnak a korábban emlegetett, a XIX. század végére
jellemző akadémikus költészetet.
Ez
is kánon, az is az volt. Az akkori éppen úgy megszállta a kulturális közéletet,
ahogy a mai. Esztétikai vagy poétikai szempontból nézve semmi közük egymáshoz,
felfogásuk tökéletesen ellentétes. A mai „mértékadó” irodalmi folyóiratokban
aligha jelenhetnének meg az akkori kánon szentesítette versek, de az akkoriak
sem közölnék a mai kánon kedvenceit.
A
mai kánon időnként dilettánsnak nevezi az akkori hivatalos költészetet. Az akkori kánon minek tartaná a mai
hivatalos lírát?
Azért
kell ezt a kérdést feltenni, mert a művészet úgynevezett „intézményi elmélete”
értelmében mindkét kánon tökéletesen „birtokon belül” van; teljes autonómiát
élvez, azt tekint irodalmi műalkotásnak, amit akar. Sőt. Mindkét kánon
intézményrendszere „az irodalom világa”, amely a teória értelmében egyedül
jogosult a műalkotás kategóriájába befogadni, vagy onnan kirekeszteni bármit.
Csakhogy…
Mindkét kánon értékítélete nem lehet
helyes.
Mielőtt
bárki azzal védekezne, hogy két eltérő korszak nem vethető egybe, megjegyezném,
hogy minden művészeti ágban léteznek
olyan örök érvényű műalkotások, amelyeken nem fog az idő. A lírában is. Példának
okáért Csokonai – A Reményhez, illetve
Vörösmarty Szózat című költeménye mindenféle értékítélet alapján remekmű és az
is marad.
A most egymással összevetett két kánon
miféle remekműveket produkált?
A
jelenlegi kánon néhány kurrens művéről a tanulmány második részében lesz szó.
Az összevetést azonban itt érdemes végigvinni.
Mindkét
kánon értékítélete nem lehet helyes, hiszen egymást zárják ki. Logikailag a
következő lehetőségek vannak:
1. Az egykori akadémizmus kánonja helyes volt,
a jelenlegi meg helytelen – ezt mondaná az akkori kánon. Az akkori kánon
ízlése primitív dilettantizmusnak érezné a mai kánon által szentesített művek
zömét.
2. A mai kánon helyes, az akkori azonban
helytelen volt – ezt mondja a mai. A mai kánon az akkori költészeti termés
többségét tartja dilettáns fércműnek.
3. Egyik sem helyes – ezt mondja igen sok
mai költészetkedvelő ember. Akkor ki
a dilettáns? Esetleg mindkét kánon
dilettantizmust favorizál?
Mi is a dilettantizmus?
Ennek fényében a kérdés jelentősége még nagyobb, mint eddig
látszott.
A
tipikus dilettáns – a dilettánsozó szemszögéből – elsősorban tehetségtelen.
Valóban
az? Vagy csak nem tartja magára nézve kötelezőnek a kánon ízlését? Egyáltalán, van-e annak jelentősége, hogy az igazi dilettáns tehetségtelen-e?
A
dilettáns természetesen lehet tehetségtelen, de ez nem releváns, a dilettáns
lét nem erről szól. Ne tévesszük össze vele azokat a szegény ördögöket,
akik kétségbeesett alázattal próbálják gyenge műveiket eladni. Az más
kategória, más dimenzió.
Mindenekelőtt:
el kell határolnunk egymástól a
dilettánst és az amatőrt.
Az
amatőr költészet az irodalmi élet fontos része. Amatőr költészetre
minden korban szükség van. Mit is mond József Attila?
“A
nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs.”[4]
Az
ilyen értelemben felfogott nemzeti költészetnek az amatőr líra fontos része. Az
amatőr költők nem, vagy csak igen ritkán tévesztik össze magukat a költészet
óriásaival. Ha beilleszkednek az irodalmi életbe, annak hasznos és
nélkülözhetetlen tagjaivá válhatnak; ahogy a magyar irodalom eddigi története
is mutatja.
Az amatőr költők jogos és lényeges igényt
elégítenek ki. Versre, belső emberi tartalmak kötött szöveggel megformált,
tömör összegzésére minden korban, mindenkinek szüksége van. Ezt régen a
népdalok és a falusi meg kisvárosi fűzfapoéták töltötték be. Régebben sokkal
több helyzetben volt igény verses szövegre, ezért még sok helyen a középiskolák
is rendelkeztek úgynevezett poétikai osztályokkal.
Amatőr költők mindig léteztek. Ha
fellapozzuk különböző korok emlékirat-irodalmát, igen sok adalékot találunk az
amatőr és a hivatásos költők kapcsolatára. Annak idején az éppen Mezőberényben
tartózkodó Petőfi Sándor a legnagyobb zűrzavar kellős közepén, miután eladta a
Bem tábornoktól kapott lovát, és még nem tudta eldönteni, mihez is kezdjen,
amikor a cári seregek éppen elözönlötték az országot, szükségét érezte, hogy
meglátogasson egy gyulai költőt, Szakál
Lajost, akit a líra terén soha senki sem tekintett vele egyenrangúnak. Ma
sem. A gyulai emléktábla is bizonyítja. Szakál Lajos neve mellé magától
értetődően odabiggyesztették a “költő” szót. Petőfi neve mellé nem kellett,
modorosságnak hatna, hogy “Petőfi Sándor költő”. Minden magyar tudja, kicsoda
Petőfi.
Maga
Szakál sem tartotta magát Petőfivel egyenrangú költőnek. Ettől függetlenül
kapcsolatban álltak egymással, néha levelet váltottak, most pedig személyesen
is találkoztak. Először – és utoljára. Fel sem merült Petőfiben, hogy
elzárkózzon a hozzá képest nagyon is amatőr Szakál Lajostól, hogy lenézze,
ledilettánsozza. Szívélyes, jó kapcsolatban álltak egymással, mint az irodalmat,
a verset kedvelő, szívügyüknek tartó emberek.
(Olyan
emeletes ökörséget is olvastam már a mai kánonhoz tartozó szerző tollából, ami a
verskedvelést minősíti dilettáns vonásnak. Annak idején az egyház
eretnekségnek minősítette a Biblia olvasását. Jött is a reformáció, hogy
rendbe tegye a dolgokat. Ez a jelenlegi
kánon önkritikája.)
A
kor más magyar költői számára is ez volt a természetes. Ugyanígy viselkedett a
korabeli amatőrökkel Arany is Vörösmarty is.
Az
amatőr státusz normális esetben minden költő és író életében megkerülhetetlen,
hosszabb-rövidebb ideig tartó állapot. Minden komoly alkotó kénytelen
megtapasztalni. A többség ide is harc árán jut el, a továbblépés meg újabb
küzdelmet igényel. Akik itt maradnak, mindenkor a költészet elkötelezett hívei
lesznek, a magas költészetet fenntartó kultúra fontos letéteményesei, akiknek a
létjogosultságát csak valami egészen ostobán önfelszámoló “magaskultúra”
kérdőjelezheti meg. Időnként amatőr is képes egy-egy nagyon jelentős és
emlékezetes verset vagy novellát írni. Sőt, szinte minden fontosabb amatőrnek
van egy-egy ilyen kiugró műve.
Néha
a profik sem hagynak többet maguk után. A korábban említett Lévai József költői
életművéből jószerivel egyetlen verset tart számon az irodalmi köztudat. Ábrányi
Emil költészetéből talán ennyit se. Pedig hát ők annak idején az akkori
kortárs magyar költészet oszlopos nagyságai voltak, császárok, költőfejedelmek.
A jelenleg az amatőröket ledilettánsozó cikkecskék elkövetői akkoriban őket
védelmezték volna a „dilettánsok” ellenében. Olyanokkal szemben, mint ama
“kunfajta, nagyszemű” nagyváradi firkász.
Az
igazi dilettáns azonban minden korban kártékony és veszélyes jelenség. Hogy a
dilettáns meghatározása a jelen szerzők egy részénél az amatőrrel való
azonosítás felé tolódott el, annak nagyon is nyilvánvaló okai vannak. Ők
ugyanis – az úgynevezett elitkultúra (sáncainak) védelmében igazából nem is
a dilettánsoktól tartanak, hanem az amatőröktől. Bizony, “a dilettánsok
már a padláson vannak” stílusú harangkongatások leginkább így
értelmezhetők. Igyekeznek hát összemosni előbb a dilettánst és az amatőrt,
aztán mindezen mesterkélt egyveleget besuszterolni a “tehetségtelen”
kategóriába. Igazából az irodalmi érték fogalmát igyekeznek
körülugrálni, körbecsaholni, sőt a területét elszántan védelmező juhászkutya
módján még körbe is pisilni.
Voltaképpen
teljesen érthető, hogy az úgynevezett “elit” – illetve az ennek szemszögéből,
megbízásából írogató cikkgyártók – olyan premisszák mentén akarja definiálni az
irodalmi minőséget, amely felett diszponálhat. De leginkább a dilettáns fogalma
mellett lóg ki a lóláb. Mi is a dilettáns? Ki is a dilettáns?
A
dilettáns eredetileg nagyúri műkedvelő volt.
Nézzük
a híres magyar dilettánsokat, talán eligazítanak. Csak néhány jellegzetes
dilettánst emelnék ki. A XIX. századnál előbbre nemigen meríthetek, mert előtte
magyar irodalmi életről nem beszélhetünk.
Ahol
pedig irodalmi élet nincs, ott dilettáns sincs. Költő lehet irodalmi élet
nélkül, dilettáns költő soha.
Az
első jellegzetes figura a Toldy Ferenc által “Döbi” néven
emlegetett Döbrentei Gábor. Ő volt egy bő évszázaddal ezelőtt a magyar
irodalmi élet számára a főúri kapcsolataira támaszkodó, nagyurakhoz
törleszkedő, arisztokratákhoz fűződő nexusainak segítségével érvényesülni akaró
dilettáns iskolapéldája. Írtak is róla eleget.
Mit
művelt Döbi?
Az
Erdélyi Múzeum szerkesztője. Némely források szerint komoly felelőssége
van Katona József eredeti Bánk bán-kéziratának eltűnésében. Utóbb különféle
nagyurak titkára, titoknoka, könyvtárosa. Még utóbb királyi tanácsos. Karrierista,
eléggé elvtelen világfi. Írni nem írt nagyon jól, ezt marketinggel igyekezett
pótolni. Sokkal több energiát fordított a kapcsolatokra, mint az írásra. Írónak
tehetségtelen volt, és ezt alighanem maga is tudta. A jelek szerint belenyugodott.
Eszébe sem jutott, hogy munkával és gyakorlással próbáljon magán segíteni. A
tehetséget igazából a munka hozza, az teremti meg; de a jelek szerint Döbi nem
igazán tehetségre vágyott. Hanem rangra és dicsőségre.
Amikor
az angol irodalmár, Sir John Bowring először adott ki angolul magyar
lírai antológiát,[5] Döbi súgott neki. A
Londonban megjelent antológia azt sugallta, hogy a legnagyobb magyar költő –
Döbrentei Gábor.
(Ejnye-ejnye,
mikre nem emlékeztet ez bennünket! Huncut, aki rosszra gondol!)
A
régebbi magyar irodalmi köztudatban Döbi volt a dilettáns iskolapéldája.
Még
két híres dilettánst említenék, de csak röviden.
Az
egyik a színigazgatók réme, Habsburg József Ferenc főherceg őkegyelmessége.
Monumentálisan tehetségtelen drámaíró volt, de állandóan zaklatta fércműveivel
a direktorokat. Időnként a kormányzó úr őfőméltóságának kabinetirodája is
közbelépett az érdekében – mindhiába. Nem azért, mintha a színházak nem szokták
volna előkelő dilettánsok darabjait bemutatni. A főherceg úr művei azonban
minden mérce szerint előadhatatlanok voltak. Egy időben úgy próbáltak segíteni
a problémán a színházak, hogy jó tollú, de éhező írókkal megíratták a királyi
fenség darabjait. Ez meg nem tetszett. Túl kevés maradt az ő szövegéből.
Megemlíteném
még Pekár Gyula nagyságos urat, aki a maga idejében kikerülhetetlen
irodalmi főméltóság volt, bizonyos kérdésekben élet és halál ura. Ennyit a
dilettánsokról…
Miért
is akarja a dilettáns fogalmát az amatőrrel összemosni az elitet szolgáló
publicisztika? Miért igyekszik manipulálni a fogalmakat, miért liheg az amatőr
honlapok körül, miért igyekszik örökösen fehérnek láttatni a feketét? Miért
agyal ki rosszabbnál rosszabb definíciókat?
Valaha
még úgy próbálták Magyarországon “definiálni” a dilettánst, hogy aki fizet,
hogy megjelenhet.
Szánalmas
tévedés, a dilettánsok természetrajzának alapos félreértése. Dehogyis fizet a
dilettáns! Ő nem Róbert bácsi! Ő éppen anyagi, hatalmi, politikai gyarapodására
akarja az irodalmat felhasználni!
Most
már megengedek magamnak én is egy definíciót:
Általában
véve dilettánsnak tekinthetjük azt, aki valódi emberi tartalmak kifejezése
helyett irodalmon kívüli szempontok érvényesítésére törekedve, vagy irodalmon
kívüli jelenségekre és intézményekre támaszkodva próbálja a maga érdekében
befolyásolni vagy felhasználni az irodalmi értékrendet.
Miért
aktuális ez a kérdéskör?
Ez
is a jelenlegi kánon természetrajzához tartozik. Az úgynevezett “elithez”
tartozó irodalmár élete nem a közönség, hanem a díjak körül forog.
Voltaképpen ez számít, egyéb semmi. Hogy ki milyen díjat kapott, kinek van
állami középdíja, kinek ilyen díja, vagy olyan díja. Ezt a rendszert annak
idején a Richelieu-féle Francia Akadémia vezette be, és nálunk sem működik
annál jobban. A díj mindennél fontosabb, hiszen némelyikhez ilyen, a másikhoz
olyan kiváltság kötődik, belépő ide, felvétel oda, havi apanázs, külföldi
megjelenés, külföldi kapcsolatok, utazgatás állami támogatása stb. az
irodalmi közélet jelentős részét a díjakkal kapcsolatos torzsalkodás képezi.
Itt
van a kutya sírhantja…
Ezek
a kegyelmesurak egyszerre azon kapják magukat, hogy jól fityegő-csörömpölő
díjgyűjteményük dacára vannak bizonyos amatőrök, akik – urambocsá! – egyre
jobban írnak…
Régebben
még csak egyedül Nemerére kellett tüzet okádniuk, őt szidalmazták úton-útfélen,
de István – állta. Manapság meg “a dilettánsok már a padláson vannak”…
És
ezek az úgynevezett “dilettánsok” dolgoznak, írnak. Egyre többet. Egyre
jobbakat. Rá sem bajszintanak a díjtömkelegre, amelyet a dilettánsnak tűnő
stílusban, dilettánsnak tűnő célokért, dilettánsnak tűnő eszközökkel magaskodó
“elit” tagjai hajigálnak egymásra. Ha csak néhány gyenge amatőr volna, dehogyis
bosszantaná az elitet…
De
túl sokan vannak. Már olyan műfajokban is, amelyet az elit régen a maga háztáji
birtokának tekintett.
A
bájosan belterjes díjcentrifuga mögött lassan kialakult egy másik magyar
irodalom, és egy másik magyar költészet. Amelyik párbeszédre törekszik a
közönséggel, napjaink belső emberi tartalmait, érzéseit, élményeit fejezi ki,
fontos kérdéseket tesz fel, és szeretettel ápolja a nemzeti irodalmi
hagyományokat. Ezért erőlködnek szegény hivatásosok, ezért próbálnak
egyenlőségjelet kényszeríteni amatőr és dilettáns közé. Ha definiálni akarják
az irodalmi minőséget, még rosszabbul üt ki. Szabad magyar fordításban:
“Irodalmi
minőség az, amit brancsbeliek alkotnak.”
Illendőbben:
„Irodalmi
minőség az, amit a kanonizált szerzők alkotnak.”
Aki
nem hiszi, járjon utána. Olvassa el a bikkfanyelvű definíciókat, és hüvelyezze
ki az értelmüket.
Idéznek
is persze az úgynevezett dilettánsoktól; gyerekesen rossz versek részleteit –
amilyeneket egyébként a maguk táborán belül is találhatnak. Ki az amatőr és
ki a dilettáns?
[1] Davidis Czvittingeri nob.
Hung. Specimen Hungariae Literatae, virorum eruditione clarorum natione
Hungarorum, Dalmatarum, Croatarum, Slavorum, atque Transylvanorum, vitas, scripta,
elogia et censuras ordine alphabetico exhibens. Accedit Bibliotheca scriptorum
qui extant de rebus Hungaricis. Francofurti et Lipsiae typis et sumptibus Joh.
Guil. Kohlesii, Univ. Altdorf. Typogr. 1711. 4-rét 14 és 418 lap Bibliotheca 84. l .
[2] FÁY, András (1981): Házi
rosta. in SŐTÉR, István (Szerk.) A magyar kritika évszázadai. Romantika,
népiesség, pozitivizmus. I-III. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó; II/ 40. p.
[3] Például: Pécsi Györgyi: A
dilettánsok már a spájzban vannak – Mit tehet egy kritikus az irodalmi
nagyüzemben?
vagy
Leszkovszki Anna „...s zokog a tűnő végtelen..."
A bennünk élő dilettáns költő, Bárka 2010/5
[4] JÓZSEF Attila – Ady-vízió,
1929.
[5] BOWRING, John - Poetry of the Magyars, London 1830.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése