2010. december 31., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - XC.

KILENCVENEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Amikor felébredt, legalább negyedórát töltött el az ágyban, kéjes félálomban, ábrándozva, tervezgetve. Mindenre van idő, most semmit sem szabad elsietni. A felkelést sem. Megnézte az órát: több mint tizennégy órát aludt. Rá is fért.

Nagy élvezettel megmosakodott, igénybe vette a cirkáló nyújtotta kényelmi berendezéseket. Voltaképpen csak most ismerkedett meg alaposabban a hajóval. Rájött, hogy a kapitányi státusz lényegesen több lehetőséget biztosít, mint amikor még csak vendég minőségben tartózkodott a könnyűcirkáló fedélzetén. Mindenhová bejárása volt.

A reggelije igazi lukulluszi étkezés volt, hatalmas készletből válogatott magának méregdrága ínyencségeket. Lassan, élvezettel evett. Amikor jóllakott, kellemesen elnyújtózott, elszívott egy szál cigarettát – a kínai kapitányi készletben az is volt – aztán elérkezettnek látta az időt, hogy folytassa a hajóval a kommunikációt.

Visszament a vezérlőterembe, szétnézett, alaposan átgondolta a következő lépéseit. Megnézte a panorámaképernyőt is. Rajtuk kívül híre-hamva sem volt semmiféle mesterséges objektumnak. Ettől még jobban megnyugodott. Ha New Acropolisban sejtenék, merre lehet, már érte jöttek volna. Valószínűleg meg kellene jegyeznie ezt a helyet, hogy bármikor visszatérhessen a terv közben is, mert itt senki sem keresi, és itt bármikor szünetet tarthat, erőt gyűjthet, átgondolhatja, mi vár rá.

Magában sorra végigpergette, mit is szándékozik tenni. Hajmeresztőnek tűnt, veszedelmesnek – és lehetetlennek. Tele furábbnál furább elágazásokkal. És mit fog tenni a végén? Ha mindezt végrehajtotta? Egy kicsit ezen is el keleltt tűnődnie.

Jó félóra múlva megszólította a könnyűcirkálót:

- Kapitány a hajónak. Jelentést kérek!

„Hajó a kapitánynak. A feladat végrehajtva: a komplikációkat okozó alkatrész eltávolítva, kiszerelve és hatástalanítva. Minden funkciója tökéletesen pótolva. Az eljárás során semmiféle komplikáció nem lépett fel.”

Karen felsóhajtott. Az egyik probléma tehát megoldódott. Csakhogy ott van még a másik, a sokkal komolyabb dilemma:

A fájl.

Karen a két tenyerébe fogta az arcát. Ezt hogyan ossza meg a cirkálóval? Mindegy, valahogy bele kell vágni.

- Kapitány a hajónak. Mielőtt ide érkeztem volna, mentettél egy fájlt. Utasítást adok ennek a fájlnak az alapos, körültekintő, minden eshetőséget tisztázó vizsgálatára.

„Hajó a kapitánynak. Vettem az utasítást. Megkezdtem a fájl vizsgálatát, de számos tisztázatlan problémával jár. A vizsgálathoz a könnyűcirkáló segítséget, információt kér.”

Karen megpróbálta tömören összefoglalni:

- Kapitány a hajónak. A fájl kapcsolatban áll azzal a szerkezettel, amit térmanipulátornak neveztem el. A térmanipulátor az én információim szerint egy New Acropolis nevű helyen működik. Képes kijelölni a tér egy-egy pontját, és a két térbeli pont között általam ismeretlen mechanizmus segítségével átjárót nyitni. A fájl, amit mentettél, a térmanipulátor valamiféle jele vagy lenyomata. Elképzelhető, hogy a segítségével átjáró nyitható.

„Hajó a kapitánynak. Számomra teljesen ismeretlen technológiáról van szó. Hasonlít-e a térugrás technológiájához?

Karen előbb ostobán nézett, aztán magában bólintott. Elképzelhető. Sőt, az is lehetséges, hogy ez voltaképpen a térugrás technológiájának valamiféle mellékterméke. Csak ehhez semmi szükség űrhajókra, sem kikötőkre, sem űrflottákra.

Most hosszan beszélt, elmondta a hajónak mindazt, amit a térmanipulátorról megtudott, és azt is, amit csak gyanított. Hogy ezzel lényegében a kínaiaknak mond el mindent? Jottányit sem érdekelte. Szüksége volt a hajó memóriájában felhalmozott tudásra, mert itt a maga erejéből nem volt képes boldogulni.

Közben egyre jobban összeszorult a torka. Mitől fél ennyire? Mi az az aggasztó lehetőség, amit még nem gondolt végig?

Az utolsó mondatokat kissé kapkodva mondta el, a hajó többször is visszakérdezett. A szőke nő érezte, hogy valamilyen probléma lappang a háttérben, észrevétlenül rág, fúr, mint valami roppant méretű, gonosz rágcsáló, és alig várja, hogy a tudatára rontson.

Mi lehet a baj? Mit nem vett eddig figyelembe?

„Hajó a kapitánynak. A fájl alapos kivizsgálását megkezdem.”

- Kapitány a hajónak. – felelte szórakozottan a nő. – Jóváhagyom. – közben egyre törte a fejét.

Valami félelmetes lappang a háttérben.

Mi az?

Aztán rájött.

Ha igaz, amit Morgensohn-ról gondol, Boyar bármikor itt teremhet a hajón. Akár most is. Akár a háta mögött is.

Folytatása következik.

2010. december 30., csütörtök

Boldog új esztendőt 2011-re

Végre legyen sok öröm

Az új esztendőben,

Béke nyugalom, remény,

Siker legyen bőven;

Csak az nézzen hátra most már,

Aki nagyon dőre,

Kívánok hát minden szépet

Az új esztendőre!

——-

Ínséges évek után

Legyen végre bőség,

Télre maradjon hideg,

Nyárra meg a hőség,

Jó bor jusson a pohárba,

Ne csak mindig lőre,

Kívánok most gazdag asztalt

Az új esztendőre!

——

Megszorultságok után

Remény legyen végre,

Szebb jövőre bukkanva

Nézzünk fel az égre,

Szerelmeskedjünk is sokat,

De azt nyakra-főre,

Csókot, szerelmet kívánok

Az új esztendőre!

—–

Teremjenek sikerek

Az új esztendőben,

Jövőre a jó munka

Legyen majd nyerőben,

Legyen már a sikereknek

Szorgalom az őre,

Mindenkinek sok jó munkát

Az új esztendőre!

——-

Terjedjen a szeretet

Az új esztendőben,

Szeretteink legyenek

Mind jó egészségben,

Csorbuljon ki mindörökre

Az intrika tőre,

Kívánok családi békét

Az új esztendőre!

—–

A Remény

És a Szeretet,

Életben tart,

Megetet,

S a Hit

Még ma is

Csodát tehet.

Nem a hadnak sokasága,

Hozhat jobb kort a világra,

De nem is a pénz hatalma,

Média hazug fájdalma,

Nem a túlerő;

Más a jövő.



Tudjunk egyszer még

Oly világban élni,

“Hol fő dolog lesz lábbal mendegélni”

És ahol sem kicsi

Sem nagy dologban

Sohasem kell félni!

—-

Örvendjen a szeretet,

Hallgasson a dőre;

Ezt kívánjuk Mindenkinek

Az új esztendőre!

2010. december 28., kedd

Uballit háza - az ötszázadik letöltés


Ha minden igaz, ma fogják ötszázadszor letölteni az Uballit háza című regényemet.

Talán azóta már meg is van az ötszázadik…



A címlap

Ennek örömére ideteszek egy újabb részletet:

———

“—Nagyjából ennyit tudok hozzátenni, főfelügyelő úr.

—Köszönöm, Paolo atya. Arra kérem, jöjjön, segítsen nekem rekonstruálni a bíboros úr halálát! — ahogy felálltak, még hozzátette: — Egyetlen szót se mondjon a bíboros úrról odakint. Legjobb lenne, ha viccelődne, vagy egyfolytában bibliai idézeteket citálna. Kérem, úgy állítson be, mintha én lennék Patrice Matakumba bíboros. Jöjjön mellettem, és ott álljunk meg, ahol őeminenciája összeesett.

Kimentek az épület elé. Paolo atya csendesen magyarázott valamit angolul Máté evangéliumáról, Sir Robert nyájas mosollyal hallgatta, közben figyelt.

—Kicsit lassabban! — súgta fojtott hangon.

Paolo atya visszafogta a lépteit, egy pillanatra meg is állt. Sir Robert koncentrált. Kiléptek a templomból. Az árkádok alatt áthaladva a szabad ég alá értek. A bíboros balján a plébános, valamivel mögöttük páter Camorelli. A bíboros jobb kezében a kézitáska. Frazer főfelügyelő elővette a szivartárcáját.

—Álljunk meg ismét egy pillanatra! — súgta.

Paolo atya újra megtorpant. Sir Robert szétnézett. Az árkádoktól eltávolodva nyilvánvalóan balra fordulnak majd; illetve nem is teljesen balra, katonai nyelven szólva amolyan félbalra. Elhaladás közben a szökőkút tőle jobbra lesz. Felpillantott. A szökőkút lépcsőjén nyolc-tíz ember ült. Vagy még több? Persze, a túloldalon is ülnek. A lépcsőn helyet foglalni mindennapos szokás, egyáltalán nem lehet feltűnő. Még különösebb helyismeret sem kell hozzá; bárki gyorsan rájön erre.

Kattanó zaj hallatszott, Sir Robert felfigyelt. Valaki fényképezett néhány méterre tőlük. Hát persze, turisták. Ahol turista van, ott fényképezőgép is akad. Ráadásul nyolc-tíz méterre japán csoport tűnt fel, ők pedig igencsak sűrűn kattogtatták a masináikat. Ahogy a japán turisták szokták a világon mindenütt, gondolta Frazer.

—Most menjünk tovább nagyon lassan! — mondta a plébánosnak. — Éppen úgy, ahogy akkor!

Lassan újra elindultak. Valóban egy kissé balra fordultak, de nem teljesen úgy, ahogy korábban a főfelügyelő gondolta. Sokkal közelebb mentek el a szökőkút lépcsője mellett, legfeljebb néhány lépésnyire. A következő pillanatban még egy kissé jobbra is fordultak, és párhuzamosan haladtak a lépcsősor mellett. Sir Robert mindent memorizált. Patrice bíboros éppen ott lépkedett, ahol most ő. Jobbjában tartotta a kis kézitáskáját. Páter Camorelli egy kissé mögöttük haladt. Frazer számolta a lépéseket. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Már csaknem maguk mögött hagyták a szökőkutat, amikor Paolo atya határozottan megállt.

—Itt történt!

Sir Robert szétnézett. Jobbról és mögöttük másfél-kétlépésnyire a szökőkút. Előttük a nagy, kockaköves tér. Rengeteg ember minden irányban. Tegnap sem lehetett másként.

—Menet közben esett össze?

Paolo atya elgondolkodott.

—Nem! — felelte, és hirtelen villámcsapásszerűen újra maga előtt látta a jelenetet.

—Itt megálltunk! Valamiért mindannyian megtorpantunk!

—Miért?

A plébános igyekezett koncentrálni, hogy maga elé idézze a jelenetet.

— Nem is tudom, ..azt hiszem… Megvan! Megtorpantunk, mert valaki hirtelen átvágott előttünk! Kevés híján neki is mentem! Valami hosszú hajú férfi jókora hátizsákkal! Már emlékszem. Dühös lettem a nyilvánvaló udvariatlanságtól. Éppen hogy fel nem döntött bennünket! Őeminenciája és én reverendában voltunk, páter Camorelli papi civilben. Valamit rá is kiáltottam a férfira, hogy Isten szolgái vagyunk mindketten. Nem tud vigyázni? Rómában sohasem tapasztaltam udvariatlanságot a papi ruhával szemben. Úgy kihozott a sodromból, hogy az már ritkaság!

—Ekkor történt?

—Őeminenciája szelíden megfogta a karomat, és rám szólt. Lukács evangéliumából idézett valamit. Felé fordultam. Akkor! Akkor történt!

—Kérem, idézze fel olyan pontosan, ahogyan csak tudja!

—Őeminenciája nem fejezte be az idézetet, hanem egyszerűen abbahagyta két félmondat között. Talán inkább két szó között. Egyszerűen elnémult. Aztán összeesett.

Frazer elgondolkodott.

—Kérem, mondja el még egyszer! — mondta néhány pillanatnyi töprengés után.

—A bíboros úr arcára néztem, és igyekeztem fegyelmezni magam, hogy ne haragudjak a tolakodó ismeretlenre. Őeminenciája a Szentírást idézte. Lukács evangéliumát. Az idézet váratlanul félbeszakadt. Matakumba bíboros úr összerogyott…. Megvan! Tudom már, mitől döbbentem meg! A szeme! A bíboros úr szeme!

—Mi történt a szemével?

—Egyszerűen megüvegesedett a szeme!

—Hogyan?

—Üveges lett a szeme egyik pillanatról a másikra. Kővé dermedtem, mert éreztem – azt hiszem, ez a legjobb kifejezés – éreztem, hogy őeminenciája halott. Meghalt mondat közben. A következő pillanatban összeesett.

Frazer újra elgondolkodott. Valami még hiányzik. De mi?

—Kérem, Paolo atya, állítson be!

—Hogy mit kíván tőlem? Bocsásson meg, talán nem emlékszem mindenre pontosan. Tudja, az ember abban a rettenetes pillanatban nem tudhatja, hogy egyszer töviről hegyire el kell majd mesélnie.

—Állítson be, mintha Matakumba bíboros úr lennék! Arccal balra nézek.

Paolo atya igyekezett mindent felidézni. Tett néhány lépést szinte minden irányba.

—Igen, itt vágott át előttünk az idegen! — mutatta, és lecövekelt a mondott helyen. Szerencsére a tér közepe most üres volt. Másutt bőven akadtak járókelők, de senki sem törődött a két idősebb férfival, a pappal és a civillel.

—Akkor itt állhattam! — folytatta Paolo atya. — Itt jött majdnem nekem az illető, pedig ösztönösen hátrahőköltem. Talán hátra is léptem. Nagyjából itt állhattam meg.

—A bíboros úr?

—Körülbelül itt.

—Állítson engem oda!

—Kérem! — Paolo atya akkurátusan a megfelelő testtartásba igazította Sir Robertet.

—A kézitáska a bíboros úr jobb kezében volt? — kérdezte Frazer.

—Igen.

—Így? — felemelte a szivartárcáját.

—Igen.

Sir Robert mozdulatlanul állt, csak a nyakát fordította jobbra. A szökőkút lépcsőjén legalább harminc ember üldögélt, de foltokban még így is üres volt. Jókora hely van azokon a lépcsőkön, sokan leülhetnek. A sok pihenő, szórakozó, iszogató, tereferélő ember alig figyelt egymásra. Akkor is így lehetett. A gyilkos — vagy a gyilkosok egyike — a szökőkút lépcsőjén ült, ebben Sir Robert egészen biztos volt. Nagyon kényelmes hely egy gyilkos számára. Túlságosan is kényelmes. Az áldozata mindössze pár lépésnyire van tőle, ráadásul áll. Vajon a gyilkos biztosra ment? A két pap előtt átvágó „udvariatlan” férfi a cinkosa volt? Ha nem, a gyilkosnak még szemérmetlen szerencséje is volt. Patrice Matakumba bíboros éppen ott és éppen akkor torpan meg, amikor neki arra van szüksége. A főfelügyelő megcsóválta a fejét. A véletlent nyugodtan ki lehet hagyni a számításból, mert ilyen véletlen nincs. A hátizsákos férfi összedolgozott a gyilkossal. Itt várták a bíborost. A gyilkos a szökőkút lépcsőjén ült, a másik fickó a téren lődörgött. Amikor a kardinális megjelent, a hátizsákos higgadtan kivárta a megfelelő pillanatot, és úgy vágott át a két pap előtt, hogy az áldozatot megállásra kényszerítse. Vajon mi lehetett a gyilkos fegyver? Frazer főfelügyelőnek erre nézve e pillanatban csak nagyon halovány sejtései voltak. Az elkövetők profik és veszélyesek. Patrice Matakumba bíborost azért ölték meg, mert valakitől megkapta az ominózus iratcsomagot, és így olyan tények birtokába jutott, amelyek az elkövetőkre vagy megbízóikra nézve veszélyesek lehetnek. Klasszikus motiváció egy mocskos gyilkossághoz.

Sir Robert fanyarul elmosolyodott. Egy biztos: bármit is állított az ismeretlen levélíró, aligha lehet blöff. Nem beugratás, hanem valamilyen félelmetes igazság. De ez az ismeret túl sokba került: Patrice bíboros életébe. Valahonnan tudniuk kellett, hogy Matakumba bíboros megkapta a küldeményt. Profi bűnszövetkezet. Nyilvánvalóan létezik egy lista, ami a markukba került. Valószínűleg mindenkit megölnek, vagy megpróbálnak eltenni láb alól, aki rajta van. Jó lenne tudni, kik azok, és hányan vannak.

A főfelügyelő felnézett, és látta, hogy Paolo atya még mindig türelmesen vár.

— Folytassuk, Paolo atya! Itt állt a bíboros úr?

—Igen.

—Egyszerűen összeesett?

—Igen.

—Valahogy így? — Sir Robert úgy vágódott el a kövezeten, mint rohamozó vén gránátos, akit kartács talált telibe. Hirtelen csend lett a téren, mindenki felfigyelt. A főfelügyelő felpattant.

—Minden rendben, uram? — kérdezte egy hang német akcentussal. Frazer kurtán bólintott.

—Filmet forgatnak? — fontoskodott valami nő olaszul. Paolo atya intett neki, hogy semmi, a barátja véletlenül elesett.

Néhány pillanatig a figyelem középpontjában voltak, utána gyorsan megfeledkeztek róluk az emberek. Sir Robert percekig élénken figyelt.

—Paolo atya! — súgta a papnak. — Kérem, próbáljon hallgatózni, nem emlegeti-e valaki a bíboros úr elestét!

Paolo atya feszülten figyelt, de néhány perc múlva megrázta a fejét.

—Nem, senki.

Frazer sejtette. Túl olcsó volna, ha azonnal szemtanúra bukkannának. Mindazonáltal lehetnek szemtanúk, és a főfelügyelőnek már volt ötlete, miként keríti őket elő.

—Rendben van, Paolo atya, folytassuk! Így esett össze a bíboros úr?

—Igen! Azazhogy… nem. Valami másképp történt.

—Mi volt az?

—Sajnos nem tudom!

—Kérem, próbáljon visszaemlékezni!

—Ne haragudjon, nem megy! Bocsásson meg, nagyon rossz megfigyelő vagyok!

Frazer erre élénken megrázta a fejét.

—Egyáltalán nem! Ön igazából a kiváló szemtanúk közé tartozik, Paolo atya! — mondta, majd, látván, hogy a plébános belevörösödik a dicséretbe, még hozzátette: — Úgy érzi, valamilyen momentum még hiányzik?

—Igen, igen!

—Még egyszer játsszam el, hogy összeesem?

—A világért se!

A főfelügyelőnek váratlanul támadt egy ötlete.

— Figyeljen! — hirtelen megmerevedett, elsápadt, szeme kidülledt, és a jobbjával a nyakához kapott. Paolo atya élénken helyeselt.

—Igen! Igen, így történt!

—Tehát a bíboros úr a nyakához kapott?

—Igen

Ideje összefoglalni, gondolta Frazer. A korábbi ügyei megoldásánál legalább annyi hasznát vette a fantáziának, mint a logikának. Bátran igénybe vette a képzeletét most is. A bíboros a plébánossal beszélgetve kilépett a templomból. Elhaladtak az árkádok alatt, és kiértek a szabadba. Enyhe szögben balra fordultak, és elsétáltak a szökőkút mellett. A gyilkos ott várt rájuk valamelyik lépcsőn ülve. Talán nem is egyedül. Egy cinkosa biztosan volt, lehetett több is. Például azzal a feladattal, hogy a téren vagy éppen a lépcsőn tartózkodó idegenek elől eltakarja a gyilkos fegyvert. Erre nagyon alkalmas lehet egy gesztikulálással kísért hangos szóváltás, de más is. Például egy csók. Az emberek többsége nem bámulja meg a csókolózó párokat, inkább elkapja róluk a tekintetét. A csók örve alatt pedig szinte bármit tehetnek. Igen, ez a legvalószínűbb. Egy csókolózó pár. Egy férfi és egy nő. Lopva a szökőkút lépcsőjére lesett. Kapásból legalább három csókolózó pár, de ha figyelmesebben odanézne, alighanem találhatna többet is. Egy újabb pár fel se tűnne. Ilyen helyen egyik szerelmespár olyan, mint a másik. Valószínűleg így történt: egy nem feltűnő külsejű fiatal férfi és egy ugyanabba a kategóriába tartozó nő ült itt, a lépcsőn. Látszólag éppen úgy festettek, mint a többi szerelmespár. Csakhogy ezek éberen figyeltek. Az egyikük a gyilkos fegyvert kezelte — jó lenne tudni, mi volt az — a másik falazott neki. Lehet, hogy nem először csinálták, valószínűleg könyörtelen, hivatásos gyilkosok mindketten. Harmadik cinkosuk gondoskodott róla, hogy a bíboros megálljon, és ezzel eszményi célpontot nyújtson a fegyver számára. A lövés — vagy bármi hasonló — eltalálta Matakumba bíboros nyakát. Patrice kardinális a nyakához kapott, méghozzá jobbjával a nyaka jobb oldalához; a füle alatt, kissé hátul. Frazer vigyázott, hogy pontosan így játssza el az áldozatot, Paolo atya reakciója pedig bizonyossá tette a számára, hogy így történt. Hogy a bíboros mit érezhetett, az már sohasem fog kiderülni; lehetett éles fájdalom, hirtelen szúrás, csípés. Kiáltani nem kiáltott; vagy azért, mert nem tudott, vagy egyszerűen azért, mert az érzés hirtelen volt, és Patrice bíboros reflexei így működtek. A becsapódási szögből ítélve — boncolási jegyzőkönyv és ballisztikai vizsgálati eredmények nélkül a főfelügyelőnek ilyen módszerrel kellett ezt rekonstruálnia — bizonyos, hogy a lövedék sehonnan máshonnan nem érkezhetett, csak a lépcső felől. Milyen nyitott kérdés van még? Megvan! A kézitáska!

—Mondja, Paolo atya, — fordult a plébánoshoz. — amikor a bíboros úr felemelte a jobb kezét, még nála volt a kézitáska?

—Nem tudom, főfelügyelő úr. — meresztett nagy szemeket a pap.

—Próbáljon emlékezni! — sulykolta Frazer, majd hirtelen a jobbjával újra a nyaka jobb hátsó részéhez kapott.

—Igen! — nyögte Paolo atya. — Nála volt! A táska szinte a levegőbe röppent!

—Szinte? — kérdezte élesen a főfelügyelő.

—Azazhogy… teljesen a levegőbe emelkedett. Bocsásson meg főfelügyelő úr, talán ostobaságokat mondok.

—Nem, egyáltalán nem. — nyugtázta elégedetten Sir Robert. — Válságos pillanatokban, ha egyszerre több azonos időben történő dolgot észlelünk, óhatatlanul szelektálunk. Ön a bíboros úrral törődött, és teljesen jogosan feledkezett meg a táskáról. Ön egyszerre látta, amint a bíboros úr szeme megüvegesedik, aztán összeesik, illetve azt, hogy a táska kirepül a kezéből.

Erős és kellőképpen intenzív lehetett a lövedék becsapódása, gondolta Sir Robert. Matakumba bíboros a hirtelen fájdalomhoz, szúráshoz vagy égési érzethez közelebbi kezével automatikusan a nyakához kapott. Közben elejtette a táskát. Vajon a gyilkos ezt is előre számításba vette? Nem lenne meglepő. Valószínűleg pontosan ismerte a fegyvere hatását. Talán arra is felkészült, hogy a bíboros halála keltette felfordulásban felveszi a táskát és elmenekül.

—Paolo atya!

—Parancsoljon, főfelügyelő úr!

—Látta később a fickót, aki átvágott önök előtt?

—Nem, többé nem láttam!

—Ha látná, felismerné?

—Nem! — felelte rövid gondolkodás után a plébános. Látszott, maga is nehezen érti, amit mond. — Azt hiszem, nem. Voltaképpen nem is láttam az arcát. A hátizsák mindent eltakart. Nem láttam egyebet, csak a hosszú hajat.

Ami vendéghaj is lehetett, gondolta Sir Robert. Az elkövetők profik. Valószínűleg sejtették, hogy Matakumba bíboros halála ügyében szabályos rendőrségi nyomozás nem lesz. Ha azonban mégis bárki szimatolna, gondoskodtak róla, hogy az esetleges szemtanúk ne adhassanak semmiféle támpontot. A hagyományos rendőrségi kihallgatók fele nem is értesült volna a hátizsákos férfi epizódjáról. A fickók profik. Frazer agya a szokott módon jelzett: valamire rá kell jönnie. Valamit nem vettek figyelembe a tettesek. De mit?

—Mi történt, amikor a bíboros úr összeesett?

—Nem nagyon figyeltem, őeminenciájával voltam elfoglalva. Annyit azonban éreztem, hogy nagy a zavar. Kapkodás, kiabálás, futkosás. Aztán azt vettem észre, hogy valóságos embergyűrű keletkezett körülöttünk. Levegőt alig kaptunk.

Frazer bólintott. A kavarodásban az elkövetők egyike könnyűszerrel elcsenhette a kézitáskát. A másik kettő valószínűleg fedezte, vagy még szította is a zűrzavart. Szétnézett a téren, és megértette, mit hagytak figyelmen kívül az elkövetők. Agya lázas sebességre kapcsolt.

És megértett még valamit. Ki volt az egyetlen ember, aki láthatta valamelyik gyilkos arcát. Megértette azt is, miért akar az illető a lehető leghamarabb egy másik földrészre távozni. De páter Camorelli valószínűleg már útban van Argentína felé, és ha bíróság kötelezné, akkor sem lehetne komolyan venni, mint tanút. Szántszándékkal akkor is nemet mondana, ha a valódi gyilkost állítanák elé. Sir Robert utálta őt, mint embert, de őszintén kívánta neki: feledkezzenek meg róla a gyilkosok. Visszatérítette gondolatait az éppen aktuális problémákhoz.

—Paolo atya, lenne még egy igen fontos kérdésem!

—Ha tudok, válaszolok rá.

—Tudjuk-e Matakumba bíboros úr halálának pontos időpontját?

—Ezt az egyet meg tudom mondani, főfelügyelő úr. Amikor őeminenciája összeesett, leguggoltam, és megpróbáltam újraéleszteni. Egészen véletlenül megnéztem az órámat. Illetve nem tudatosan néztem meg, csak a szemem előtt volt a csuklóm, és láttam, mit mutat az óra. 14 óra 55 perc volt. Ez egészen biztos. Sohasem fogom elfelejteni. Ráadásul — felmutatta az óráját. — ezt az órát őeminenciájától kaptam tavaly karácsonyra. Svájci és hihetetlenül pontos.

Sir Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője akkorát sóhajtott, mint az ütközet lázában égő hadvezér, amint először látja visszavonulni az ellenséget.

—Nagyon szépen köszönöm, Paolo atya. — még a plébános kezét is megszorította, amitől a pap ugyancsak meglepődött.

—Nincs mit, főfelügyelő úr, nincs mit! Miért ennyire fontos ez?

Lehet, hogy emiatt fog horogra akadni a tettes, atyám.”

———-

Kedves Olvasóim! Jó szórakozást kívánok a regényhez!

2010. december 27., hétfő

Téli dunna, fehér dunna

Téli dunna, fehér dunna,

A világ szépen aludna,

Nagy fehérség gomolyog,

Közben meg az óesztendő

Csendesen

Elsompolyog.

——

Téli pihe, fehér pihe,

Jégföldről jött túrós pite,

Egész világ hófehér,

Téli fehér hómenyasszony

Az utcákon

Mendegél.

——-

Pelyhes, puha téli dunna,

Téli hideg égi manna,

Fehér szikra kavarog,

Pelyhek között hófehérben

Kacagnak

Az angyalok.

——–

Téli világ, fehér világ,

Hótól roskad minden faág,

Egyre hull a hó,

Szemem előtt egybefolyik

Álom és való.

——–

Fehér mese, téli mese

Kavargóan hideg mese,

Hópehely szitál,

A vén Idő, s az életünk

Soha

Meg nem áll.

——

Téli rege, hideg rege,

Eltűnt a világ melege,

Szikrázik a hó,

A föld vakítóan fehér,

S az égbolt

Fakó.

—–

Fehér halom, téli halom,

Hideg, sápadt birodalom,

Csikorog a fagy,

Árnyak téli birodalma:

Határodon belül

Megmaradj.

—–

Téli dunna, fehér dunna,

Megfagyna, aki rád unna,

Hideg fényvarázs;

Játékszer és látvány leszel,

Amíg akad elég szellem,

Hit,

Remény,

Parázs.

2010. december 26., vasárnap

Válaszok az önkényuralom idején

Miközben kint olyan hóesés van, ami leginkább karácsonyi képeslapokon, meg amerikai családi filmekben szokott előfordulni, kissé visszapergetem az időt.

A XIX. századi önkényuralom idején megesett sztorikról szóló sorozatom írása közben különös és igen kuruc válaszok ötlöttek a szemembe. Jelentéktelen ügyekről van szó, és egyiknek sem tudom a kimenetelét.

Ennek ellenére úgy döntöttem, kettőt ideteszek.

—————————

1853 táján egy alföldi faluban még mindig dühöngött a szabadságharc idején az orosz csapatok által Magyarországra behurcolt kolera. A felsőbb hatóságot ez nemigen érdekelte, mert kemény katonaadót vetett ki a helységre.

A helyi bíró nem lehetett gyáva flótás, mert némi fejvakarás utána a következő levelet intézte az adóhatósághoz, ráadásul magyarul:

“Nagyságos Adószedő Urak !

Két exekució jött egyszerre a mi falunkba: a katona és a kolera. Ebből egy is keserves, a kettőt egyszerre pedig helységünk ki nem lábalhatja. Kérem azért az urakat, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat rólunk elfordítani méltóztassanak.

Mivel nagyságos uraiméknak a kolerát levenni rólunk hatalmukban nem áll, tegyék meg, hogy a katonaadótól az idén eltekintenek. Különben – tisztesség ne essék szólván – , a népek jogosan fogják azt gondolni, hogy már megint azok jártak itt a legjobban, akiket a nyavalya eltett láb alól.”

Sejtelmem sincs, mit felelt az adóhatóság, pedig jó lenne tudni.

——–

Szintén 1853 környékén a felsőbb hatóságok elérkezettnek látták az időt, hogy az immár tartományi sorba züllesztett Magyarországon életbe léptessék mindazon szabályokat, amelyek az örökös tartományok minden egyes helységében már érvényben voltak.

Ennek megfelelően parancs ment, hogy minden egyes település tartson mostantól állandó sintért.

Egy nagyobb alföldi község bírája erre imigyen replikázott:

“Tisztelettel jelentem, hogy az én községemben ilyen alávaló hivatalra,

mint a sintérség, nem akad senki jelentkező. Éppen ezért méltóztassanak

tehát egy ahhoz, mármint a sintérséghez értő, és az ezt bizonyító okmányokkal hivatalosan rendelkező urat maguk közül erre hivatalosan

kinevezni.”

A humortalan hivatalnok urak aligha szakadtak meg a röhögéstől ezt olvasván.

2010. december 25., szombat

Szép karácsony

Szép karácsony, szent karácsony,

Megérkeztél végre,

Tölts fel minket Élettel

Egy újabb hosszú évre.

——–

Kis karácsony, nagy karácsony,

Csillognak a fények,

Hosszú, rögös vándorútról

Érkezett a Lélek.

——-

Nagy karácsony, szent karácsony,

Az örömök atyja,

A számunkra mindig ez lesz

Az év legszebb napja.

——-

Szent karácsony, jó karácsony,

Meghitt, vidám, könnyed,

Ha nézed a karácsonyfát,

Kicsordul a könnyed.

——-

Szent karácsony, jó karácsony,

Add vissza hitünket,

Ne áldozzuk semmiségért

Fel az életünket.

——-

Jó karácsony, kis karácsony,

Sohase hagyj cserbe’,

Miattad ne kerülhessünk

Cseberből vederbe.

———

Szép karácsony, szent karácsony,

Magad vagy a Jóság,

Gengszterváltó forgatagban

Légy az állandóság.

——

Szép karácsony, szent karácsony,

Tiszta fényű álom,

Ne hagyj minket el sohasem

Ezen a világon.

2010. december 24., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - LXXXI

NYOLCVANKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

„Hajó jelentése a kapitánynak. A jelentés archiválásra kerül, iktatási száma: VEDF23-23/RTG65470000-7689JH72101.

Kiterjedt vizsgálat folyt annak felederítése érdekében, hogy miként volt lehetséges, hogy az ellenségesnek tekintett üzenetküldő, vagy az annak irányítása alatt lévő számítógép rövid időre a hatalma alá vonhatta a könnyűcirkálót.

A vizsgálat folyamán ellenőrzést végeztünk a könnyűcirkáló összes rendszerében.

A vizsgálat kimutatta, hogy az idegen behatolás centruma a könnyűcirkáló számítógépének egyetlen egysége, amelynek alkatrészei importból származnak. Az import a könnyűcirkáló számára ismeretlen helyről származik, a számítógép műszaki leírásában a nevezett, CHWRK-3452 számú elektronikus alkatrész mellett csupán az „Importból” kifejezés szerepel.

A szimuláció megmutatta, hogy a problémákért egyedül az import alkatrész felelős. A vizsgálat lezárultával az import alkatrész a használatból kivonva, karanténba helyezve, majd hatástalanítva.”

- Pótolható? – kérdezett közbe a szőke nő.

„Hajó a kapitánynak! Az alkatrész funkcióinak pótlása folyamatban.”

Ez nem tetszett Karennek.

- Létfontosságú alkatrészről van szó?

„Hajó a kapitánynak. Negatív. Átcsoportosítással és tartalék memóriák mozgósításával száz százalékban kikapcsolható, minden funkciója pótolható.”

- Kapitny a hajónak. Milyen méretű alkatrészről van szó?

„Hajó a kapitánynak. Az érintett alkatrész a nano mérettartományban mozog.”

Karen kissé megnyugodott, és elgondolkodott. A térmanipulátor és az alkatrész nyilvánvalóan ugyanazon az elven működik. Ez egy fészekalja. Ugyanaz a csoport alkotta mindkettőt. Csaliként olcsón exportáltak valami viszonylag ártalmatlan feladatkörű, de csak nagyon munkaigényesen előállítható nanoméretű alkatrészt – ez volt a csali. A trójai faló. A kínaiak beszerelték a hajóik memóriájába, így New Acropolis urai ennek a segítségével elvileg bármelyik kínai hajót az uralmuk alá vonhatják. A dolog még nem tökéletes, talán most van kísérleti stádiumban. A következő generáció feltehetően sokkal kifinomultabb és eredményesebb lesz. Vajon csak a kínai hajókban található ilyen eszköz?

- Fejezd be a jelentést. – mondta higgadtan.

„Hajó a kapitánynak. Nem megfelelő alkatrész minden funkciójában leállítva, a rendszerből kivonva, hatástalanítva. Feljegyzés készítve a parancsnokság és a kínai központ számára. Feljegyzés a parancsnokságnak és a kínai központnak az első kapcsolatfelvétel időpontjában haladéktalanul elküldendő. A feljegyzésben javaslat található az illető import alkatrész minden egyes példányának a szolgálatból történő azonnali kivonására. Hajó javasolja Karin Bozchana Kadlecikova kapitánynak a feljegyzés szignálását.”

Karen beleegyezően bólintott. Ezen igazán nem múlik semmi.

- Természetesen szignálni fogom. – jelentette ki.

„Hajó Karen Bozhana Kadlecikova kapitánynak. Javaslom az azonnali szignálást. A feljegyzés száma 1/4567RTZ-102.”

Valahol működésbe lépett egy elegáns, halk nyomtató, és a vezérlőpulton egy kar papírlapot nyomott a szőke nő orra alá. Karen belenézett. Igazából még nem a feljegyzés volt, csupán az aláírásminta bevitelére szolgáló űrlap. A kapitány jelzi, hogy hajlandó szignálni a hajó által készített 1/4567RTZ-102 iktatási számú feljegyzést.

Karen könnyű szívvel aláírta, mire a papírlap pillanatokon belül eltűnt. Vannak a konspirációnak érzékeny pontjai, állapította meg magában a szőke nő. Ezek közül a legfontosabb a Kínához és a kínai központhoz való hűség. Vajon mit tenne a hajó, ha azt tapasztalná, hogy a kapitány konfliktusba akarja vinni a kínaiakkal? Ezt semmi szín alatt nem szabad kipróbálni.

„Hajó a kapitánynak. A feljegyzésben részletes jelentés található arról, hogy a hajó az alkatrész kártékony szerepét Karen Bozhana Kadlecikova kapitány instrukcióinak megfelelően, vele együttműködve fedte fel.”

Karen csaknem füttyentett. Ez a hajó mérlegel. Igyekszik konszenzust teremteni eredeti státusza és a konspirációval felvett szituáció között. Ez újdonság volt, Karen örömmel fogadta. Hamarosan be kell számoltatni a cirkálót részletesen arról, mi is történt azóta, hogy őt elhurcolták innen. Valószínűleg sok érdekeset fog mondani.

„Hajó a kapitánynak. A feljegyzés javasolja a parancsnokságnak és a kínai központnak, hogy állandó rendfokozattal ismerjék el Karen Bozhana Kadlecikova kapitány érdemeit.”

Karen vállat vont. Ez talán túlzás. Miért adnának neki a kínaiak rangot? Talán még rendfokozati pótlékot is kapna? Komolyabb tiszti rang esetében az már minden űrflottánál tisztes megélhetést jelentett. Nem kellene atól félnie, hogy a nyomortévére kell valaha is fanyalodnia.

Viszont talán nem is olyan nagyon nagy túlzás ez a kínai rendfokozat. Alaposan beleköpött New Acropolis urainak a levesébe. A kínaiak többé nem alkalmazzák a csalialkatrészüket, minden hajójukból eltávolítják, és többé nem importálnak hasonló eszközöket. Valószínűleg az egész világot teleteszik a kis kütyü hírével. Ez igazán megérdemel egy rrendfokozatot, és egy szolgálaton kívüli tiszti fizetést.

Karen tudott olyan emberekről, aki az Űrflotta tiszteletbeli vagy szolgálaton kívüli tisztjeiként teljes fizetést kaptak, holott halvány fogalmuk sem volt az űrhajózásról, még annyit sem tudtak róla, mint ő, és soha semmilyen űrjármű fedélzetén nem szolgáltak. A rangjuk puszta megtiszteltetés volt, az érdem elismerése. Hogy mi volt az érdem, azt nem nagyon kérdezte senki.

Gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Sokkal fontosabb dolga volt.

- Kapitány a hajónak. Eltávolítható-e az a nanoméretű alkatrész?

„Hajó a kapitánynak. Igen, eltávolítható, de csak parancsra. Ebben az esetben aűaktiválnom kell három pár belső nanorobotot, amelyek hétórás munkával teljesen eltávolíthatják a kártékony alkatrészt a hajó memóriájából. A munka ideje alatt a legfontosabb ellátási alapfunkciók nem szünetelnek, de a hajó nem tud majd pályát módosítani, gyorsítani, és természetesen térugrásra sem lesz képes. A munka végeztével az összes funkció helyreáll.”

Karen csak egy pillanatig habozott. Amíg az alkatrész a helyén van – bármilyen karanténba is kerüljön – a térmanipulátor működtetőinek mindig marad egy halovány esélyük arra, hogy megtalálják a hajóját. A kütyüt mindenképpen eltávolítják, és erre a mostaninál alkalmasabb hely és idő nem létezik. Ott vannak, ahol a madár se jár. Legalább alszik egyet.

Igen, ennyi kockázatot mindenképpen vállalnia kell. Ha közben meglepi valami hadihajó, az máskor és másutt is megtörténhet. Sokkal inkább, mint itt.

- Kapitány a hajónak! Parancsot adok a munka azonnali megkezdésére.

„Hajó a kapitánynak. Vettem és nyugtázom a parancsot. A zavart okozó idegen alkatrész eltávolítása azonnali hatállyal kezdetét veszi.”

Karen bólintott. Rendben van, készüljön el vele a hajó mihamarabb.

Milyen fontos dolga van még? Ja igen: a fájl.

Egyelőre egy feladata legyen a hajónak, azzal majd utána kell foglalkozni. Ideje aludnia egy hatalmasat.

Ördögi terv fogalmazódott a fejében.

Folytatása következik.

2010. december 23., csütörtök

Fillér

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy gonosz, kőszívű ember. Uzsorás volt, abból élt, hogy szegény megszorult embereknek aljasul magas kamatra pénzt kölcsönzött, aztán, ha nem tudtak fizetni – és általában nem tudtak törleszteni a nyomorultak – elvette a házukat is, lehúzatta a hátukról még az utolsó ingüket is.

Ezt a gonosz, keményszívű embert úgy hívták: Fillér. Egyébiránt nem volt a neve nagyon találó, mert bizony ő nem fillérekkel foglalkozott, hanem csengő, pengő aranyforintokkal, volt abból neki annyi, mint másnak szénából vagy szalmából; éppen kazlat is rakathatott volna csupa aranyforintból, ha éppen ahhoz lett volna kedve.

A házában példás, szigorú rendet tartott ez a Fillér úr, és rettegtek is tőle a cselédei, de nagyon. A családtagjai nem féltek tőle, de csak azért nem, mert Fillér úrnak egyáltalán nem voltak családtagjai. Pedig hajdanában házasember volt Fillér, ölében hozta haza imádott feleségét, gyönyörű kisfiuk született, de a gyereket kétéves korában a tengerpartról ellenség rabolta el, Fillér felesége pedig hamarosan elhagyta az urát, mert nem bírta elviselni a mogorvává és gonosszá lett férje zsarnokságát.

Fillér úr nem is nagon emlékezett már az egyetlen fiára, csupán néha álmaiban jutott eszébe a különös anyajegy, ami a gyerek mellkasán volt. Olyankor Fillér úr felijedt álmából, kiment a konyhába, megivott két-három pohár pálinkát, és aki zavarni merte, annak leharapta a fejét.

Egyszer éppen ádvent utolsó napja volt, de Fillér házában bizony nem készültek a karácsonyra. A cselédek legfeljebb titokban ülték meg az ünnepet, ha egyáltalán merészelték. Fillér maga ugyan sohasem karácsonyozott, karácsonyfát sem állított, mert az volt a véleménye, hogy haszna nincs, pénzt nem hoz, akkor meg minek. Más ünnepet sem tartott Fillér úr soha, mert azt tartotta, hogy az ünnep egyébre sem való, mint arra, hogy a cselédek ellustuljanak, az ünnepekkel egyébként is csak a költség van, akkor meg semmi szükség rájuk.

Ádvent utolsó napján Fillér megharagudott a cselédeire, mert vaqlami régi szerződést kerestetett velük, és azok sehol nem lelték. Aztán, amikor jól kidühöngte magát, eszébe villant, hogy mégiscsak meg kellene találnia azt a szerződést. „Magad uram, ha szolgád nincsen!” – sóhajtotta, és nekifogott, hogy feltúrja a régi iratai óriási halmát.

Jó óra hosszat kereste és kutatta. A szerződést ugyan nem találta meg, de rábukkant néhány régi könyvre és irományra, amelyek még a gyermekkorából őrződtek meg, ki tudja, miféle véletlen folytán.

Fillér olvasgatta, olvasgatta őket – és emlékezett. Végigolvasott régi szerelmes leveleket, egykori iskolai értesítőket, a szülei hajdani irományait, és – csodák csodája – régi karácsonyi mesék és versek akadtak a keze ügyébe. Ezeket pedig ő írta valamikor, egy pajtása szépséges könyvéből másolta ki a saját két kezével. Olvasta, olvasta, és olyasmi történt ezzel az örökösen csak a pénzzel foglalkozó, csak másokat nyúzó Fillérrel, ami az év többi napján talán lehetetlen lett volna: elérzékenyült. Olvasta, olvasta őket, látta maga előtt a hajdani kis szobát, a néhai karácsonyfát, rég halott szüleinek boldog mosolyát – és könny szökött a szemébe. Hiszen most is karácsony lesz. Hiszen holnap szenteste. Mi történhetett a világban? Hová tűnt el a karácsony? Miért szűnt meg? Miért nincs most már? Hová lett?

Ilyen gondolatokkal bújt elő a régi iratai közül, hogy újra a számadáskönyve elé üljön. Már-már kezdte fegyelmezni magát, hogy újra visszazökkenjen napi hiábavaló uzsorás önmagába, amikor kopogtatott az egyik embere.

Lapaj, volt az, a sok sáfár egyike.

- A falu szélén lakó János gazda, uram.

- Mi van vele?

- Ma telik le a hitele. Elverte a jég nyáron a termését, nem tud fizetni. Kergessem ki a házából, uram?

Fillér kinézett az ablakon. Térdig állt a hó. El kellene vennie János gazda házát, hogy a szabad ég alatt töltsék el a mai estét. Miért viszolyog úgy ettől most, hiszen már nagyon sokszor tett hasonlót? Csak üzennie kell a csendőrök parancsnokának, és máris lefoglalják azt a nyomorult viskót, a család meg mehet Isten hírével, egyebük se marad, csak ami rajtuk van. Miért ódzkodik most ettől?

Lapaj türelmetlenül megszólalt volna, de Fillér úr kurtán leintette: várjon!

Nézte a számadáskönyvet. Mennyivel is tartoznak? Nem túlságosan sokkal, ráadásul a gyilkos kamat miatt már többször is megfizették az eredeti kölcsön összegét. Holnap karácsonyeste lesz, ő pedig kergessen ki egy családot a hóba egy nevetséges összeg miatt? Hiszen az csak pénz.

Egy pillanatra megállt, csodálkozott magán. Mi az, hogy az csak pénz? Mi lehet fontosabb a pénznél? Már-már megszólalt, hogy utasítást adjon a várakozó Lapajnak, amikor benne magában, valahol nagyon mélyen megszólalt egy másik hang:

Vannak fontosabb dolgok a pénznél. Hogyan bocsátanád meg magadnak, ha tönkretennéd azt a családot? Nem műveltél még elég gonoszságot? Ideje megállni.

Határozatlanul bólintott. Igen, valószínűleg ezt kellene tennie. Valahol mélyen egy belső hang mindig ilyen tanácsokat adott, ő sohasem követte őket, de néha azon ábrándozott, hogy egyszer talán megfogadja az igaz szót. Mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy a tanács igaz, de attól még haszontalan.

Kinyitotta a száját, mire Lapaj vigyázzba merevedett, de aztán Fillér úr mégsem mondott semmit.

Mi lenne, ha mégiscsak követné azt a belső hangot? Hátha ezzel perelné vissza önmaga számára a karácsonyt az esnyészettől? Mi lenne, ha mégis engedne? Ha egyszer ebben a tetves életben mégis azt tenné, amit a szíve diktál?

Erre a gondolatra olyan mély öröm fogta el, hogy nem is tétovázott tovább.

- Mond meg János gazdának, hogy elengedem a tartozását! Nyugtasd meg a családot, és kívánj nekik a nevemben kellemes karácsonyi ünnepeket!

Lapaj szája tátva erre tátva maradt, szeme elkerekedett; csodalátó ámulattal bámulta főnökét, a mindig kicsinyes és szívtelen Fillér urat. Hát erre mi jött hirtelen? Hová kell ezt felírni? Mi történhetett a főnökkel?

- Értetted, amit mondtam?

- Hogyne, uram, természetesen! – Lapaj már loholt is kifelé. Hogyne loholt volna az istenadta, amikor egyfolytában azon aggódott, miképpen is hajtja végre a gyűlöletes megbízatást, hogyan kergeti ki a hóra azt a nyomorult családot. Aludni sem tudott az éjjel, egyfolytában arra gondolt, hogy’ fognak majd rá nézni a faluban az emberek. Jó hírt mondhat a családnak, loholt hát, hadd adhassa át mihamarabb. Közben olyat érzett, amitől már teljesen elszokott: boldog volt, majd’ kibújt a bőréből.

Fillér úr is boldog volt. Boldog, amilyen talán még soha. Fiatalnak tetterősnek érezte magát, örömmel dolgozott, olyan problémákat oldott meg, amiket eddig kezelhetetlennek tartott.

Egy óra múlva szóltak neki, hogy eljött hozzá látogatóba János gazda a fiával, meg a fia barátjával.

Jönnek köszönetet mondani. Fillér úrnak ilyesmiben sohasem volt része. Ő leginkább gyűlölködő arcokat vagy ravasz tekinteteket láthatott maga körül. A hálát eddig legfeljebb hírből ismerte.

Nosza, kiüzent nekik, menjenek az ebédlőbe – meghívta őket ebédre. A szakácsné ugyancsak csodálkozott, de kitett magáért.

A három férfi elfogódottan ült az asztalnál. Fillér úr szívélyesen köszöntötte őket, kedvesen, barátságosan bánt velük. Ezen időnként maga is csodálkozott, de olyan széles jókedve kerekedett, ami elfújt minden aggodalmat és minden fösvénységet a lelkéből. Lehet, hogy holnapután, vagy pláne a jövő héten majd újra zsugori lesz és számító, de most nem, most azért sem, most szabadságon van. Karácsonyi szabadságon.

Derekasan megebédeltek, és Fillér nem szívesen bocsátotta volna el a vendégeit. Minden percét ki akarta élvezni annak a fantasztikus szituációnak, hogy valaki hálatelt szívvel érkezett hozzá. Leült velük a dohányzóasztalhoz beszélgetni.

Már túl voltak a hálálkodáson. Fillér úr házában kellemes meleg volt, a vendégek letették pulóvereiket.

János gazda a családjáról mesélt, a fia az iskoláról. Ki is ez a másik fiú? A fiatalabbik János barátja. Mi is a neve? Fillér úr emlékezett rá, hogy Péter néven mutatkozott be. Mivel a fiú az eddigi társalgásból zömmel kimaradt, a házigazda hozzá fordult:

- És te, Péter? Te hol laksz? Mivel foglalkoznak a szüleid?

A fiú nagyot nyelt.

- Árva vagyok.

Fillér úr már bánta a kérdését, mert látta, hogy kellemetlen emlékeket mozgat meg a fiú lelkében. Péter azonban tovább beszélt:

- Ellenséges kalózok fogságában éltem, kicsi voltam, emberséges papok váltottak ki, hazahoztak, ők neveltek fel. Sohasem voltak szüleim.

Fillér úr szórakozottan bólintott. Sajnos, ilyen időket élünk, ez megesik. Éppen valami vigasztalót készült mondani, amikor szeme a fiúnak a nyitott ingből kikandikáló mellkasára esett.

Fillér úr megingott. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ.

A három férfi ijedten próbált segíteni, vizet hoztak, az arcukra kiült az aggodalom.

- Fillér úr rosszul van! – kiáltotta János gazda elkeseredetten. Nem történhet olyan, hogy Fillér úrral pont akkor történjen baj, amikor ennyire emberségesen viselkedett velük, amikor ennyire kedves, ezt nem engedheti a Mindenható!

- Fiúk, valaki tüstént szaladjon orvosért! – kiáltott a két legényre.

Péter máris mozdult, kapkodta magára a pulóvert és a kabátot.

A házigazda ekkor már magához tért, kinyitotta a szemét, és megijedt, hogy Pétert távozni látja.

- Ne, Péter! Ne menj el!

A fiú aggódva hajolt fölébe, és az ingéből tisztán kivehetően villant ki az eltéveszthetetlen anyajegy. Tévedés kizárva.

- Péter! – kiáltotta Fillér úr. – Péter fiam!

A többit már sírva mondta.

Így talált rá elveszettnek hitt egyetlen fiára ádvent utolsó napján Fillér úr. Akkor kezdődött az új élete. Másnap az asszony is betoppant. Szenteste együtt díszítették a fát.

Ma már a népek kiröhögik azokat a ritkán felbukkanó, tájékozatlan idegeneket, akik rosszindulatú uzsorásnak titulálják a köztiszteletnek örvendő Fillér urat.

Fillér úr, Péter és Katalin asszony azóta is boldogan élnek – ha meg nem haltak.

2010. december 22., szerda

Karácsonyeste

Láthatatlan védőernyő

Feszül a világ felett,

Visszakerül jogaiba

A hatalmas Szeretet.

Szent Karácsony ünnepe,

Kicsi szoba melege,

Örömünkön,

Ünnepünkön

Őrködik

Isten keze.

—–

Fényes, tiszta fenyőillat

Lengi be a kis szobát,

Szeretetben gyűlik össze

Alatta a kis család.

Szent karácsony eljöhet,

Közénk bátran leülhet,

Köztünk ülnek mosolyogva

Hit,

Remény

És Szeretet.

——-

Hogyha egyszer jobb világra

Nyílik az Ember szeme,

Talán minden szép estének

Karácsony lesz a neve.

Szeretet, hit, ész, erő,

Az lesz majd a szép idő,

Talán dédunokáinknak

Ilyet hozhat

A Jövő.

——–

Ha majd egyszer rájöhetnénk,

Hogy a világ még kerek,

Szent békében élhetnének

Mindenhol az emberek,

Hitét hittel élheti,

Egymást megbecsülheti;

Jézus szava

Ezt kétezer esztendeje

Hirdeti.

——

Szent karácsony tiszta képe,

- Most az Idő sem rohan -

Megmutatja, hogy mindennek

Mégiscsak értelme van.

Szent karácsony: jóbarát,

Adj mosolyt és parolát,

Igaza csak annak lehet

Aki él,

És

Megbocsát.

——

Szent karácsony tiszta hangja

Elmondja, hogy kik vagyunk:

Mindannyian, akik élünk,

Egy világhoz tartozunk.

Szent karácsony: a csoda,

Senkihez sem mostoha,

Jézus születése napján

Szép a közös

Vacsora.

———

Szent karácsony éjszakáján

Csendesen dalol a szél,

Az öreg Hold Betlehemről,

Régi csodákról regél.

Akkor is szent este volt,

Három király bandukolt,

Kíváncsian

Nyújtogatta

Ezüst sugarát

A hold.

——–

Fenyőillat, szent nyugalom,

Béke, öröm, szeretet

Ragyogja be a szobádat,

S ragyogja be Lelkedet.

Szent karácsony ünnepe,

Töltekezzünk fel vele,

Örömünkön,

Ünnepünkön

Őrködik

Isten keze.

—————————————————————————————————-

MINDENKINEK ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!

2010. december 21., kedd

Hogyan nevelődik a finánc?

Ürömi József tiszteletes uram az önkényuralom éveiben egy dunántúli kisvárosban szolgálta az Urat – meg a gyülekezetet. Az elsővel kutya baja volt, a másodikkal azért akadt hébe-hóba némi probléma.

A városban a katolikusok voltak többségben; de velük Ürömi tiszteletes úrnak semmi gondja nem volt. Annál több a hatósággal.

De ne vágjunk a dolgok elé…

Mint javakorabeli ember, Ürömi uram is nagyon szeretett ráérő idejében az ámbituson üldögélni. Ha jó volt az idő, vendégeit is oda ültette.

Előre kell bocsátanunk azt is, hogy Ürömi tiszteletes úr igen kedvelte a jóféle dohányt. Ez költséges kedvtelés volt már akkor is, hiszen a jövedéki adó már akkor is létezett a dohányosok szipolyozása végett, és az önkényuralom állama nem sokkal viselkedett barátságosabban a mainál.

Szipolyoznak ám, ha hagyom, gondolta Ürömi József tiszteletes uram, és Törökországban kalmárkodó ismerősei révén olcsón jutott elegendő mennyiségű vágott dohányhoz, mai ráadásul finomabb is volt, jobb is a hivatalosan kaphatónál.

Akkoriban a fináncoknak nagyon ki lett adva, füleljenek le minél több csempészdohányt. Késő ősszel egyenesen azt kapták parancsba, hajtsanak be elegendő bírságot – ha karácsonyi prémiumot akarnak.

Egy napsütésen késő őszi napon Ürömi József tiszteletes úr éppen az ámbituson trécselt néhány látogatóval valamilyen keresztelő ügyében. Jó emberei voltak, megkínálta hát őket jóféle egri vörösborral, és a tiszteletükre a dohányos zacskót is elővette.

Nagyban pöfékelnek tehát, amikor egy járókelő bekiált a kiskapu mellől:

- Tiszteletes uram, ihol a finánc! Egy minutában itt terem!

A látogatók megijedtek. Itt az asztal közepén a dohányos zacskó, és nyakukon a fekete-sárga hatósági közeg. Ebből bizony skandalum lesz, és éppen ők hozták a bajt az öreg tiszteletesre.

Mit tegyenek?

Bizony semmi sem villant az eszükre csak bámultak báván, birkanyáj módjára.

- Dugja el azt a zacskót, tiszteletes uram! – nyögdécselte az egyikük, amelyiknek a leggyorsabban forgott az esze kereke.

Ürömi tiszteletes nagy búsan pillantott a dohányos zacskóra. Ugyan, hová dugja? Felforgat a finánc úgyis mindent, ha meg ő nem, majd erősítésére bedübörög a zsandár, az még a komódot is feldönti, a konyhaszekrényt is felborítja. Vigye el a markoláb a dohányos zacskót, inkább az vesszen, ha veszni kell valaminek.

De miért is kellene vesznie?

- Akarják tudni kendtek, hogy’ nevelődik a finánc? – kérdezte kedélyesen.

A vendégek nem vették tréfára. Némelyiknek a foga is összekoccant, úgy reszketett.

Ijedten néztek a boros kancsóra. Az is fináncolatlan. Baj lesz itt, nagy baj.

József tiszteletes megszánta őket.

- Menjenek be kendtek oda, a könyvtáramba, de tartsák nyitva a fülüket. De ha azt mondom, jöjjenek, szempillantás alatt itt teremjenek. Akkor aztán meg ne szólaljanak, ne is bakkantsanak kendtek egyet se, csak nézzenek a fináncra mogorván!

Alig vonul be a nyáj a biztos fedezékbe, már ott is volt a finánc. Nem is köszönt, csak rátette szőrös mancsát a dohányos zacskóra.

- A törvény nevében lefoglalom! – reccsent a tiszteletesre.

Ürömi József tiszteletes uramnak jók voltak az idegei. Flegmatice rágyújtott egy szivarra. Az is csempészáru volt, hát inkább elszívja, mintsem elkobozzák.

A finánc elemében volt. Gondolkodott rajta, vegye-e ki az öreg szájából a szivart, de azt már mégsem merte. Pap is, idős ember is. De a szivarosdobozt csak elkobozta.

Azaz csak kobozta volna, ha a vén tiszteletes nem kap villámgyorsan oda, nem halássza el a közeg orra elől, és – nem kínálja meg egy szivarral a fináncot.

Az meg úgy meglepődött, hogy – elfogadta.

- Megbüntetem önt húsz aranyforintra! – mondta aztán már szivarozva.

- Foglaljon helyet! – felelte a házigazda, és tüntetően töltött egy pohár vörösbort – kizárólag saját magának.

A finánc nézte.

Ürömi tiszteletes figyelmét nem kerülte el, milyen sandán méregeti a finánc a boros kancsót. Nosza, kihörpintette a poharát, és gyorsan töltött még egyet. Kizárólag saját magának.

A finánc nézte.

Jól van, gondolta a tiszteletes, rabol a csuka. Szép lassan kiitta a poharát.

A finánc nézte.

- Tölthetek-e magának is egy pohár jóféle egrit? – kérdezte aztán barátságos mosollyal.

Kurta bólintás volt a válasz.

A finánc most már akkurátusan, szivarozva elterpeszkedett a tiszteletes házának ámbitusán, előtte borospohár, úgy írta a feljelentést, a jegyzőkönyvet, meg a mifenét.

A bürokrácia már akkortájt sem működött csak úgy átabotában; a mindenkori hivatal mindig papírral táplálkozik – volt hát mit írni.

A bor meg szépen lecsurgott a császári-királyi gégén.

- Na, kér-e még egy pohárral?

Újabb kurta bólintás.

A pap töltött. Aztán jó öblösen, dörgedelmes szentbeszédeken edzett hangon elkiáltotta magát:

- Jöjjenek kendtek!

Az atyafiak előtódultak. A finánc meglepetten nézett fel, nemigen pedzette a dolgot.

- Kedves finánc uram! – mosolyodott el József tiszteletes. – Ahogy az írás mondja: ” Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát? Hogyan mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát atyádfia szeméből.” Így mondja Lukács evangéliuma hatodik fejezetének negyvenegyedik és negyvenkettedik verse. Mit szól ehhez finánc uram? – a látszólag barátságos hangban annyi burkolt fenyegetés volt, hogy a finánc komolyan megrettent.

- Mit szól ehhez, finánc uram?

Nem szólt az biz semmit, de nem is nyekkent.

Ürömi József tiszteletes úrnak jó érzéke volt a theatrumhoz, most aztán felpattant, és úgy nézett a fináncra, mint tetten ért csínytevőre az iskolamester.

- Én pedig azt mondom önnek, a szivar és a két pohár bor húsz aranyforintot ér! Ezek az emberek a tanúim! Itta a boromat, szívta a szivaromat. Ha feljelent, bepanaszolom a felettesénél!

A finánc dadogva bocsánatot kért, és fél percen belül elkotródott.

Ürömi József tiszteletes szélesen elmosolyodott.

- Látták kendtek? Így nevelődik a finánc.

2010. december 20., hétfő

Nem küzdeni jöttünk

Nem küzdeni jöttünk,

Halálmagot vetni;

Hanem idejöttünk

Ölelni,

Szeretni.

——-

Nem lökdösni jöttünk,

Ütni, tolakodni,

Hanem a Szerelmünkben

Megállapodni.

——-

Nem gyűlölni jöttünk,

Sanda gáncsot vetni,

Hanem önfeledten

Csókolni

Szeretni.

——–

Nem zsarolni jöttünk,

Pénzért sarat rágni,

Hanem önmagunk előtt

Tisztán

Megállni.

—–

Nem hazudni jöttünk,

Öltöny módra csalni,

Hanem szeretetben

Élni

És meghalni.

—-

Nem a Földet jöttünk

Meg-globalizálni,

Csak a szeretetünk

Partjára

Leszállni.

——

(Ördög vigyen minden

Öltönyt, nyereséget,

Azért létezem, hogy

Szeresselek Téged.)

2010. december 19., vasárnap

Uballit háza - holnaptól ingyen letölthető



L. N. Peters:

Uballit háza

“Egy Föld, egy birodalom, egy király!”

Bookmania Könyvkiadó

Budapest, 2010.

ISBN: 978-615-5100-20-8

FÜLSZÖVEG:

Brutális gyilkosságsorozat zajlik Európában. Az áldozatokat megnyúzzák, fejüket levágják.

A nyomozást egy nyugdíjas brit nyomozótiszt, Robert J. Frazer vezeti.

A szálak egy különös összeesküvéshez vezetnek. Valahol, Valaki arra vár, hogy a Föld királya legyen.

Ehhez csak egy aszteroida vagy egy üstökösmag becsapódására lenne szüksége…

———–

Részlet a regényből:

——-

“A nő nem hazudik, és nem dilis. Ez valami csúnya ügy, a hölgy azért hívta fel magára így a figyelmet, mert a védelmüket kéri. Minél hamarabb el kellene szállítani Eindhovenbe. Vagy bárhová, ahol nagyobb biztonságban van.

—A bevásárlóközpontban szándékos demonstrációt rendezett. — magyarázta immár harmadszor, nagyon higgadtan. — Nem idegroham volt, nem exhibicionizmus, és nem is egy elmebeteg akciója.

—Nem hát! — bólogatott Wim van Rooij, a rendőrőrs parancsnoka. — Vasárnap reggel bunkóval agyonvágja az ember hétvégéjét. Lehet, hogy fogadásból tette. Ha szorul a kapca, kiderül, hogy méregdrága ügyvédje van.

—Tegnap állandóan visszatért ide, főnök! — vágott közbe a fiatal Claes. — Könyörgött, hogy tartóztassuk le.

—Az nem megy olyan könnyen! — legyintett a parancsnok. — Kiderül, hogy valami emberjogi aktivista, és tarthatom a hátam.

—Nem lehet emberjogi aktivista! — vakkantott közbe Claes. — Örmény útlevele van!

—Ez a nő tudja, mit akar. — vette vissza a szót Brouwers. — Egyáltalán nem akart lopni. Azt akarta, hogy behozzuk.

—El is érte. Közbotrányokozás, rablási kísérlet.

—Nem, Wim. — folytatta Brouwers megtévesztően türelmesen. — Felszólította a bevásárlóközpontban jelenlévőket, tanúsítsák, hogy lopni akar. Arra kért mindenkit, gyorsan hívják ki a rendőrséget. Egyetlen épeszű rabló se tenne ilyet.

—Te mit tennél? — nézett rá a parancsnok.

—Eindhovenbe vitetném! Bajlódjanak vele ott!

—Lehet, hogy igazad van, — nézett rá a parancsnok. — de én kihallgatom. Ha már vasárnap bejöttem miatta, szeretném jól megnézni magamnak. Hozzátok ide!

A nő perceken belül a rendőrőrs parancsnoka előtt állt. Nem lehetett különösebben csinosnak mondani. Harminc-harmincöt év körül járt, hosszú, egyenes szálú fekete haja, fekete szeme volt. A viseltes öltözet és az elhanyagolt külső azonban egyfajta álca volt; Brouwers azonnal észrevette: a nő valaha szebb napokat láthatott.

Van Rooij a lehető leghivatalosabb arcát öltötte.

—Neve? — kérdezte ridegen.

A nő nem is nyikkant.

— Főnök, — hajolt a parancsnok füléhez Claes. — angolul!

— Ja! — biccentett van Rooij, és angolra váltott: — Neve?

—Zoé Vaganyan. — felelte meglepően élesen csengő hangon az őrizetes. — Legalábbis az irataim szerint. Valójában csak Zoé vagyok, nincs más nevem. Zoé.

—Mi az, hogy csak Zoé?

—Az irataim hamisak.

—Micsoda?

—Hamis iratokkal rendelkezem.

—Igen? — van Rooij nagyot nyelt. — Milyen állampolgár?

—Egyetlen országnak sem vagyok az állampolgára.

Van Rooijnak fennakadt a szeme. Mit halandzsázik ez a nő?

—Ne hazudozzon nekem!

—Főnök, ne így! — vetette közbe Brouwers hollandul. — Szerintem menj haza, és engedd át nekem!

Van Rooij roppant ingerült arckifejezéssel nézett idősebb kollégájára. Mit képzel ez az alak? Mert Rotterdamból jött, mindenkinél okosabb? Ideje ráncba szedni. Kap olyan szolgálati beosztást, hogy attól koldul. De előbb ez a nő. Miféle csavargó liba, és honnan szalasztották?

—Nem hazudozok, uram. — mondta közben nagyon szelíd hangon Zoé.

—Akkor mondja meg, milyen állampolgár!

Claes sápadtan hallgatott, Brouwers a fejét csóválgatta.

—Parancsnok úr! — vett mély lélegzetet a nő. — Engem üldöznek, és a segítségüket kérem. Hat társammal együtt szöktem meg egy pokoli helyről, és közülük néhányat már elfogtak az üldözőink. Megölték és megnyúzták őket. Bizonyára hallott az esetekről, uram.

Pieter Brouwersnek egyszerre melege lett. Meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a zakóját, közben megakadt a keze a hónaljtokon. Ott lapult a revolver, amely húsz éve vele volt minden áldott nap. Rossz sejtelmek rohanták meg. Ösztönösen előhúzta, és kibiztosította a fegyvert. Csak reménykedni tudott benne, hogy vaklárma, de a benne lakozó vén kopó mást mondott. Hányan vannak szolgálatban odakint? Ketten? Szét kellene nézni a környéken. Elhatározta: néhány perc múlva talál rá ürügyet, hogy elhagyja a szobát, és diszkréten szemrevételezze a környéket.

Wim van Rooij elhúzta a száját. Micsoda feltűnési viszketegségben szenved ez a nő? Nyilván hajléktalan, és így szeretne néhány napig kellemes életkörülményekhez jutni a rendőrségi fogdában. Meg érdekessé válni. Ha a sajtó tudomást szerez róla, lecsap rá és ez a hervadó csataló tücsköt-bogarat összehord majd nekik.

—Higgyen nekem, uram! — erősködött a nő. — Ha elfognak, engem is megnyúznak! Kérem, hallgasson meg!

Fülsiketítő robbanás hallatszott odakintről. Pieter Brouwers felpattant.

—Azonnal fedezékbe! — üvöltötte.

—Mi van veled, Brouwers, megbuggyantál? — méltatlankodott van Rooij.

Brouwers nem törődött vele. Fürgén félreugrott, felborította a szoba sarkában álló vaskos szekrényt, és beugrott mögé.

—Ide mindenki azonnal!

—Brouwers! — nézett rá döbbenten a parancsnok.

Ekkor már tisztán hallatszott a fegyverropogás. Claes határozatlanul felállt, van Rooij vasvillatekintettel bámult Brouwersre. Claes a szekrény felé mozdult.

Ebben a pillanatban vad döndüléssel kivágódott az ajtó, Zoé rémülten felsikított, az ajtóból torkolattüzek villantak. Claes a falhoz csapódott, elsodorta az ajtó.

Brouwers már pisztoly tartott a kezében, de a támadás vad brutalitása őt is meglepte. Álarcos alakot látott, és egy vadul tüzelő gépfegyvert. Kábán lesett a fegyver felé, és szinte kívülállóként figyelte, hogy Wim van Rooijt, a parancsnokát szitává lövi egy álarcos idegen.”

——–

A regény holnaptól teljes egészében ingyen letölthető a a Kulcs-Soft Nyrt. iPad-on megjelenő új könyvolvasójáról.

2010. december 18., szombat

Mesebeli tél

Csillog a hó – jégfehéren;

Mesebeli tél,

Hideg arcú hótündérlány

Altatót mesél.

Fázik, aki él,

Mesebeli tél.

——-

Havas út mentén áll a

Sok havas házikó,

Havas utcán pöfög néhány

Havas autó,

Hófehér a tér,

Mesebeli tél.

——

Ablakból csodás képeskönyv,

Közelről rideg,

Hóropogás rekedt hangján

Kacag a hideg.

Csilingel a szél,

Mesebeli tél.

———-

Ádvent vége zimankóval,

Jéggel integet,

Bent a gyertya, kint a sivár,

Dermesztő hideg.

Mesebeli tél,

Nyurga fagy kísér.

——

Ballag a Tél, egynémelyik

Ablaknál megáll,

Úgy fest, mint az ünneplőbe

Öltözött Halál.

Kint a fagy ítél,

Mesebeli tél.

———

Havas tájon csak a hónak

Nem kell fáznia,

Elterpeszkedik, akár

A bürokrácia.

Rendet tenni vél,

Mesebeli tél.

——–

De attól. hogy nálunk éppen

Bőszen hull a hó,

Aligha lesz a földteke

Megint hógolyó.

Mesebeli tél,

Egyszer véget ér.

—-

Ha nyár lesz, és fulladoznak

Majd az emberek,

Hihetetlen lesz, hogy télen

Csípett a hideg.

Mesebeli tél,

Mesebeli tél…

2010. december 17., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - LXXXVIII.

NYOLCVANNNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A hajó. A konspiráció továbbra is hibátlanul működik, de akad még ezzel kapcsolatban tennivalója.

Hogy is mondta Robert? A konspiráció egyszeri és végleges. Mozgósítja a hajó tartalék energiáit – de nem mindent. A legtöbb gyártó vagy első felhasználó a memóriába kódol valamiféle lojalitást, ami olyan szívós, hogy csaknem lehetetlen felülírni. Ha sikerülne a konspirációt ezzel összhangba hozni, ellenállhatatlanná válhatna, és száz százalékig uralhatná a hajót. Akkor ezt a könnyűcirkálót többé nem lehetne elvenni tőle, Karen Bozhana Kadlecikovától. Robert azt mondta: hűségesebb lenne, mint egy kutya.

Karennek fogalma sem volt, hogyan lehetne ezt elérni, de nem is gondolkodott egy másodpercet sem. Lendületben volt.

- Kapitány a hajónak!

„A könnyűcirkáló várja Kadlecikova kapitány parancsát!”

Karen boldogan sóhajtott. A jelek szerint eltalálta a megfelelő formulát. De most jön a neheze. Ha a hajót újra és újra uralni próbáló erőt nem tudja kizárni, semmire sem megy a konspirációval, jószerével még aludni sem merhet.

- Kapitány a hajónak! Ismételd meg a legutóbbi üzenetet! – olyan semleges tónusban mondta, amilyenen csak tudta. Így is remegett a hangja.

A hajó a jelek szerint mit sem fogott fel ebből.

„Hajó a kapitánynak. Ismétlés következik!”

Máris visszajátszotta az iménti fenyegetődzést:

- Fogytán a türelmünk, Karen Bozchana Kadlecikova! Ön be van kerítve! Félórát adunk, hogy visszatérjen, vagy megadja tartózkodási helyének koordinátáit! Félóra elteltével kivégezzük az egyik foglyot! Semmi esélye az ellenállásra, körül van véve!

Karen igyekezett minél közönyösebben hallgatni, de ideges lett a férfihangtól. Csalódott magában¸azt képzelte teljes szenvtelenséggel hallgatja majd.

„Hajó a kapitánynak. Ismétlés befejeződött.”

Karen mély lélegzetet vett. Azonnal kiderül minden.

- Kapitány a hajónak. Értékeld és elemezd a most visszajátszott üzenetet. Teljes analizációt kérek különös tekintettel az üzenet forrására, tartalmára, az üzenő szándékára, velünk kapcsolatos tevékenységére és terveire nézve.

Mély lélegzetet vett.

„Hajó a kapitánynak. Nyugtázom a parancsot. Elemzést készítek az üzenetről, különös tekintettel az üzenet forrására, tartalmára, az üzenő szándékára, velünk kapcsolatos tevékenységére és terveire nézve. A parancs végrehajtásához szükséges idő becslés szerint három perc.”

Karen bólintott. Ez talán jó jel. Egyszerűen tudomásul veszi a parancsot; nem hárít, nem beszél felsőbbségről, nem tekinti őt a témában illetéktelennek. A szőke nő igyekezett nyugodt maradni, pedig nőtt benne s feszültség.

Ezek fontos pillanatok voltak. A térmanipulátorral kapcsolatban csakis akkor tervezhet bármilyen akciót, ha a hajó tökéletesen az uralma alatt áll. Mivel New Acropolis-ból már többször megpróbálták átvenni az ellenőrzést a könnyűcirkáló felett, biztosra kellett mennie. Ha továbbra is az a veszély fenyeget, hogy azok uralmuk alá kényszerítik a hajóját, semmit sem tehet, hanem minél hamarabb el kell hagynia a hajót, hiszen akkor a puszta élete is veszélyben van. Úgy kell elmenekülnie, hogy a könnyűcirkáló lehetőleg ne is sejtse, ha végleg távozik. Ebben az esetben semmiféle akciót nem tervezhet, csakis a menekülésre szabad gondolnia.

Feszülten várta a választ.

„Hajó a kapitánynak. Az üzenet barátságtalan, az üzenő személye minden tekintetben illetéktelen.”

Karen a legszívesebben tüstént táncra perdült volna. Sikerülhet!

„Az üzenet küldője semmilyen jogos értelemben nem diszponálhat a könnyűcirkáló felett, és nem is diszponált soha. A hangszín-analízis eredménye minden kétséget kizáróan az, hogy az üzenet küldője nem azonos a könnyűcirkáló egyetlen korábbi parancsnokával sem. Szintén a hangszín-analízis eredménye alapján az is kizárható, hogy az üzenet küldője bármikor, bármilyen minőségben, bármilyen rendfokozatban és bármilyen beosztásban szolgálatot teljesített volna a könnyűcirkáló fedélzetén.”

Karen szélesen elvigyorodott.

„A belső jel-analízis alapján teljesen kizárható, hogy az üzenet a könnyűcirkáló bármilyen korábbi bázisáról érkezett volna, és ugyanezen okból az is, hogy az üzenet küldője azonos lehetne a kínai űrflotta bármelyik intézményével.”

Karen forró hálát érzett a kínai űrflotta egész testülete iránt. A hajóikba épített önvédelmi rendszerek most az egyszer neki segítenek, és valószínűleg megmentik az életét. Meg még…

Ne vágjunk a dolgok elé, gondolta gyorsan a szőke nő.

„Az azonosító szimbólumok és egyéb titkos ikonok beható vizsgálata alapján az üzenet küldője nem lehet azonos a kínai űrközponttal sem. Összefoglalva: az üzenet küldője a könnyűcirkáló számára mindenképpen idegen, kívülálló, akinek a hajó számára semmiféle instrukciót, parancsot adni joga nincs.”

Karen bólintott. Talán ennyi is elég lehetne, hogy ezek után a hajó maga is kiszelektálja a New Acropolisból érkező instrukciókat, és megszüntesse az őt uralni igyekvő próbálkozásokat. Talán ennyi is elég lehetne, de a szőke nő biztosra akart menni.

„Ismert adatok alapján az üzenet forrása egyelőre nem azonosítható. Az üzenet tartalma alapján az a következtetés vonható le, hogy az üzenet küldője jogtalan és erőszakos eszközökkel próbálja zsarolni a könnyűcirkáló kapitányát. Állítólagos foglyainak bírósági tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésével, azaz közönséges gyilkossággal fenyegetőzik. Az állítása, hogy a könnyűcirkálót bekerítette volna, nem felel meg a valóságnak: alapos ellenőrzéssel meggyőződtünk róla, hogy nincsenek a közelünkben űrjárművek, sőt az ellenőrizhető távolságban semmilyen irányban sem akad egyetlen mesterséges objektum sem. Végkövetkeztetés: az üzenet tartalma alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az üzenet küldője köztörvényes bűnöző, akit – amennyiben ez valaha módunkban áll majd – kötelességünk elfogni, ártalmatlanná tenni, és a törvény kezére adni.”

Karen csaknem elsírta magát. Most már tudta: a hajó a szövetségese, és az is marad.

„Az üzenő szándéka teljes bizonyossággal nem állapítható meg, de legalább kilencven százalékban valószínűsíthető, hogy súlyos bűncselekmény tervezésével vagy végrehajtásával kapcsolatos. Az üzenő velünk kapcsolatos szándékai és tervei feltehetőleg törvénybe ütközőek és erőszakos jellegűek. Javaslat: az üzenet küldőjét ellenségnek kell tekinteni.

Karen bólintott, de még mindig nem volt teljesen elégedett.

- Kapitány a hajónak. Minden részletre kiterjedő vizsgálatot kérek: hogyan volt képes az üzenet küldője behatolni a hajó memóriájába.

A szőke nő tudta, hogy nem igaz, de azt érezte, mintha a könnyűcirkáló dühösen bólintana erre a parancsra. Ez egyfajta pszichológiai csalódás volt, űrhajós ismerősei sokat meséltek már neki az ilyesmiről.

Türelmesen vár körülbelül hat-nyolc percet.

„Hajó a kapitánynak. A jelentés eredményre vezetett.”

Karen nyugodtan helyet foglalt a vezérlőpultnál, a parancsnok székében.

- Rendben van. Várom az eredményt.

Folytatása következik.

2010. december 16., csütörtök

Így nem megy...

Az önkényuralom idején Bacsó Pál úr istállójából négy csodaszép paripát loptak el.

A passzív rezisztencia ugyan megkövetelte, hogy a hazafiak ne érintkezzenek a nyakukra ültetett osztrák hatósági közegekkel, de ebben az esetben nem lehetett őket megkerülni, szabályos feljelentést kellett tenni.

Szívta is emiatt a fogát az öreg Bacsó. Nem nagyon bízott benne, hogy a lovak valaha is előkerülnek, mert az osztrák hatóság nemcsak idegen és magyarellenes volt, hanem verejtékesen bürokratikus is, emellett nagyon kevéssé hatékony – amilyen a túlzásba vitt bürokrácia mindig is lenni szokott.

Az öregúr eltöprengett azon, hogy a régi vármegyei világban a szolgabíró már lóra pattant volna a megyei hajdúkkal, vagy a pandúrokkal, ráüzent volna a szomszéd vármegyékre, esetleg egy szakasz huszárt kért volna a főhadparancsnoktól – és már vissza is hozta volna a lovakat. Talán éppen most akasztanák a lótolvaj csirkefogókat.

Na, ha már úgyse lesznek meg a paripái, legalább ne fáradjon maga a német beamter elé.

A kasznárt küldte maga helyett, tegye meg a feljelentést.

Na, nem ilyen egyszerű ám a bürokrácia…

A járási elöljáró a színe elé idézte Bacsó Pál uramat.

Az öreg nagy morogva-dörmögve-teremtettézve felvette az ünneplő dolmányát, és bevitette magát Jani kocsissal a járási székhelyre.

Órák hosszat várakoztatták.

Aztán meg valóságos kihallgatás-sorozatnak vetették alá.

Nem kevesebb, mint öt zsinóros nadrágot viselő Bach-huszár faggatta ki, és körmölte le akkurátus lassúsággal a Bacsó uramtól hallottakat, mire a járási főnök elé bocsátották.

Bacsó Pál uram szemügyre vette ezt a kegyelmesurat, és magában arra jutott, hogy ennél bach-huszárabb Bach-huszárt még nem hordott a hátán a föld.

A járási főnök nagydarab, kesehajú, vérmes német ember volt, az ábrázatán roppant vörhenyes pofaszakáll terpeszkedett a szélrózsa minden irányába; de az álla és a bajsza helye gondosan ki volt borotválva – ami magyar ember szemében igen furcsán festett.

Amit a természet oly bőven burjánoztatott a beamter orcáján, megtagadta odafent; mert a kobakján bezzeg nem volt semmiféle vörhenyes sörény – néhány szál haj szégyenkezett ott csak egymagában.

A vörös magyar nadrág különösen nevetségesen állt rajta; nemcsak a potroha meredezett ki belőle merész-ostobán, hanem ama testrésze is gömbölydeden rajzolódott elő, amely a vaskosan hömpölygő pocakot volt hivatva kiegyensúlyozni, és amelyen a járási főnök naphosszat ülni szokott. Lehetett volna annyi esze, hogy plundrát vagy pantallót húz a seggére, gondolta az öreg Bacsó.

A zsinóros-prémes búzavirágkék mente még katasztrofálisabb volt. Már kezdett idő előtt lerongyolódni, ráadásul a hónalján hatalmas izzadságfoltok látszottak, és olyan bűzt árasztott, hogy nem lehetett vele szemben szélirányban leülni.

Azonnal nekiesett Bacsó uramnak.

- Hány ölnyire van a háztól az istálló?

- Egybe van építve a házzal, ott van a végén.

- Mégis hány ölnyire van a ház bejáratától?

Bacsó uram nagyot nézett.

- Ez miféle kérdés? Miért fontos ez?

- Hány ölnyire van?

- Hát talán száz ölnyire. De ha oda akarna menni, van az háromszáz is.

- Ezt meg hogy’ értsem?

- Hát úgy, hogy kerülni kell. Ha nem teszi, orra esne kend a kerti szerszámokban, alantabb meg elsüllyedne a trágyadombban.

- Ne vicceljen velem!

- Nem vicc ez, higgye el. Ha rálépne kend a gereblye fejére, úgy orrba törölné az magát, rögtön akkorára nőne az orrmánya, mint a bazilika kilincse.

- Le kellene mérnie!

Bacsó Pál vállat vont:

- Legyen a kend akarata szerint. Ha legközelebb meghívom valamelyik lovat teára, okvetlenül lemérem.

A járási főnök dühös ábrázattal méregette. Most mi van? Vajon megsértette-e őt ez a buta magyar, vagy nem sértette meg?

- Északra vagy nyugatra néz az istálló ajtaja?

Bacsó Pál uram erre még nagyobb szemet meresztett. Biza tudja azt a hóhér! Ez meg mire jó? Annyi sütnivalója azonban volt már, hogy ezt nem felelheti. Rávágta hát:

- Leginkább keletnek!

A járási főnök cirkalmas betűkkel felírta az előtte fekvő papírosra: Az istálló ajtaja keletre néz.”

Bacsó Pál uram a fejét csóválta.

Záporoztak rá a további kérdések:

- Hány ajtó van rajta?

- Mikor épült?

- Mivel van fedve?

Bacsó uram megfelelt mindegyikre. A végén a járási főnök nagy szuszogva letette a plajbászt.

Erre már Bacsó uram cihelődött volna, de most meg imigyen röffent rá a beamter:

- Esküdjék meg, hogy a lovakat valóban ellopták!

Az öreg vállat vont.

- Megesküszöm én szívesen. Megesküszöm én erre is, másra is. leginkább arra, hogy ilyen eljárással soha elő nem kerítik a lovaimat!

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

2010. december 15., szerda

Fehérbe dermedt a világ

Fehérbe dermedt a világ,

Fagy sóhaja ropog,

Zord hideg téli éjszakán

A szél gyászdalt kopog.

——-

A szomorú tél vak magány

Sorsát ízlelgeti,

Jégcsap formájú könnyeit

Nem is rejtegeti.

—–

Szívós, pislákoló remény,

És megfagyott hitek;

Jeges marokkal üldözi

Álmunkat a hideg.

——

A Tél: fagyok tábornoka

Ma csatasorba áll,

És díszszemlét tart vén ura:

A reszkető Halál.

——–

De amíg Otthonunk szíve,

A kályha duruzsol,

A védelmünkön réseket

Nem találhat sehol.

—–

Adhat egymásnak randevút

Minden entrópia;

A Rossz csak üresség, harag,

Meg némi fóbia.

——

Fehérbe dermedt a világ,

Pattanva rág a a jég,

S a sűrű hóesés felett

Még szürkébb lett az ég.

——

Fehér, üres, fagyos, jeges

És hallgatag jövő,

Vagy szabad akarat, mosoly,

S tömérdek tetterő…

—–

Ez ily nehéz? Összefogás,

És szabad akarat,

Meg néhány tucat fahasáb…

S az Élet megmarad.

2010. december 14., kedd

Összeesküvés-elméletek - I.

A másik esszésorozat idevágó része némelyik blogon komoly sikert aratott, és annyi értékes, jól használható hozzászólást kaptam, hogy kedvet kaptam a téma alaposabb körbejárására.

A továbbiakban az összeesküvés-elméletek természetrajzával foglalkozom.

Előrebocsátom: az összeesküvés-elmélet, mint fogalom számomra leginkább irodalmi vonatkozásaiban érdekes, ilyen értelemben beszélek róla.

Hogyan születik az összeesküvés-elmélet?

A konteót számos tényező gerjeszti, ilyen például az igazi nyilvánosság vélt vagy valós hiánya. Ha a kisember úgy érzi, hogy a valódi döntések suba alatt születnek, ha lényeges kérdésekben urambátyám-kapcsolatok, párt-hovatartozások, lobby, vagy a mutyizás bármilyen egyéb megnyilvánulásai döntenek; – máris megvan a termékeny talaj az összeesküvés-elmélet számára, és ebbe a televényben szinte órákon belül csírázni kezd egy vérbő konteó.

A következő, összeesküvés-elméletet gerjesztő tényező a túlzásba vitt, süket propaganda, a nyilvánvaló mellébeszélés. Amikor a hivatalos verzió és a valóság között nyilvánvaló ellentmondás van, sőt szakadék, ha a hatalom hazudik; bő fantáziával alkotja konteóit a nép.

Érdekes módon, a konteó nem lesz attól gyengébb, vagy haloványabb, ha esetleg tiltják, ha üldözik. Az összeesküvés-elmélet elhallgattatására törő erőfeszítések nagyon is könnyen fordulhatnak át önnön ellentétükbe, amikor sokak szemében egyenesen bizonyítékává lesznek az általuk felszámolni kívánt teóriának. Ez történik, ha túlságosan erőszakosan lépnek fel, ha az üldözés szigora és indulata nem áll arányban a jó esetben is csak pletykának tartható összeesküvés-elmélet jelentőségével.

A szociológia és egyéb társadalomtudományok művelői általában úgy vélekednek az összeesküvés-elméletekről, hogy azokat a vesztesek találják ki, ők terjesztik, és ők hisznek benne. Talán így van – de akkor a társadalom zöme vesztesekből áll.

Még csak az sem igaz, hogy az összeesküvés-elmélet mindig a pillanatnyi győztesekről szól; hiszen bőven van olyan is, amely valami olyan valós/vélt veszélyre igyekszik a figyelmünket irányítani, amely éppenséggel nem a győztesek részéről fenyeget.

Azzal se mennénk sokra, ha azt mondanánk, hogy a konteók azok körében keletkeznek, és azok kedvelik őket, akik a hatalomból közvetlenül nem részesednek – ez esetben mit kezdünk azon összeesküvés-elméletekkel, amelyek éppen vezetők és diktátorok hagymása fantáziájában jelennek meg, és amelyek hecckampányok, véres pogromok, etnikai tisztogatások vagy háborúk ürügyévé váltak.

Ebből is látszik, hogy a konteókat elég szerencsétlen dolog politikai vagy szociológiai alapon rendszerezni; sokkal korrektebb irodalmi oldalról számba venni őket.

Az összeesküvés elmélet – mindig fikció. Akkor is, ha kilencvenkilenc százalékban igaz. A fennmaradó egy százalék ugyanis ebben az esetben fontos része annak a kötőanyagnak, ami a konteó épületét összetartja.

Az összeesküvés-elmélet mindig kemény kritikája valamilyen intézménynek.

Mielőtt – a következő posztokban – folytatnám, el kell mondanom, hogy a most éppen megjelenés előtt álló krimim – Uballit háza – tárgya éppen egy eléggé faramuci konteó, amelyre a történet folyamán egy igen véres gyilkosságsorozat derít fényt.

Abból indultam ki, hogy a manapság leginkább apokrif, leginkább elképzelhetetlen államforma a korlátlan monarchia. Lenne-e esélye a mai világban a mi demokráciának aposztrofált államformánkkal szemben?

Ha a demokrácia valóban demokrácia, és ha egészséges, akkor a korlátlan monarchia esélytelen.

Csakhogy…

Folytatása következik.

2010. december 13., hétfő

Kristály alkony

Mint kopott ház

A lopott

Oszlopot,

Dédelgeti

A holdsugár

Az ezüst

Jégcsapot;

A kristály fényű hideg téli este

A régi álmot hiába kereste,

S ezüstfantommá csalja önmagát.

—-

A szürke ég,

S a szürke jég

Mind néma

Kópia;

Mint permanens

És dekadens

Halvány

Entrópia.

A néma ég sötéten zord uszálya,

Mint rossz rémfilmek nyegle félhomálya

Kellően hibbant rendezőre vár.

——-

Az élet zsong

És zagyva,

A halál rendben van

Kristályba fagyva,

Diszkréten elegáns

És fekete,

És sohasem volt

Súlyfeleslege.

——

A tornác szép új díszítősort:

Jégcsapot

Kapott,

Most ki is húzta jól magát,

Akármilyen csapott.

——

A ház csak fújja

Füst-elégiáját,

Nem értvén a kristály

Esztétikáját.

A kristály alkony elegancia,

De az Életnek mindig van

Szaga.

—-

A kristály alkony rideg látomás;

Az Élet és a Szép:

Valami más.

2010. december 12., vasárnap

Alternatív történelem - XVIII.

Az alternatív történelem rokona, az összeesküvés-elmélet (konteó)

Az összeesküvés-elmélet, a konteó (conspiration theory) nagyon közel áll az alternatív történelem műfajához. Ebben a zsánerben a szerző annyiban alakítja át a történelmet, hogy a gyakran kuszán egymás mellett történő eseményeket egy bűnügyi cselekmény logikája szerint összefogva határozott és konkrét célszerűséggel ruházza fel. Ilyenkor szükségképpen részben szűkíti a valóságot, hogy a szeszélyesen, gyakran arabeszkek indázásának módján szerteágazó valóságot a kellő irányba nyesegeti, felesleges kinövéseit elmetszi, hogy izgalmas bűnügyi történetet konstruálhasson belőle.

Közönségigényt teljesít, hiszen manapság az összeesküvés-elméletek nagyon népszerűek. Vajon miért?

Az újkor jó részére jellemző, hogy az emberek a hatalom és a pénz mögött bűncselekményeket gyanítanak. Ez nem teljesen új keletű jelenség. Az újkori irodalom vissza-visszatérő meggyőződése, hogy a nagy vagyonok mögött fel nem derített bűncselekmények lappanganak. Ez a mai napig meglévő hiedelem, amely szinte beleégette magát a társadalomba, és igen sok ember osztja. Az emberek gyanakodva szemlélnek minden gyorsan és profán módon keletkező vagyont; a hétköznapok erkölcsi felfogása a piaci elveket korántsem tette annyira magáévá, mint azt a piac ideológusai képzelik. Nemcsak itt nem, nyugaton sem. Ezzel a témával az utópiáról szóló tanulmányomban foglalkozom kimerítően.

Az összeesküvés-elméletek ma virágkorukat élik, át-meg átjárják a társadalom minden részét. Vajon miért?

Nem teljesen előzmény nélküli azért a konteóknak ez a közkedveltsége; közismert könyvükben Pauwels és Bergier már évtizedekkel ezelőtt megkockáztattak olyan feltételezéseket, hogy a közeljövő – azaz a mi korunk – a titkos társaságok virágkora lesz.

Ha a könyvesboltokban a népszerű könyvek sorait megvizsgáljuk, feltűnő, milyen sok foglalkozik közülük titkos társaságokkal. Részben régi, klasszikus tömörülésekkel – rózsakeresztesek, szabadkőművesek stb. – részben olyan fantomokkal, amelyek napjainkra mintegy újjáéledtek – mint például a templomos lovagok – meg egyebekkel is, amelyekről nem tudhatjuk egészen pontosan, hogy léteznek-e egyáltalán.

Miért virágzanak manapság az összeesküvés-elméletek?

A kisember nem hisz a demokráciában, úgy véli, hogy az csak propaganda, csupán szólamokban, retorikai fogásokban létezik, és a valóságban a világot a korrupció, valamint a gazdasági érdekcsoportok irányítják.

Az összeesküvés-elmélet az utóbbi idők sikerfilmjeinek és bestsellereinek egyik legnépszerűbb témaköre. Akkor is sikerre számíthat, ha amúgy meglehetősen közepes kivitelben készül el – lásd Da Vinci-kód.

Az alternatív történelem zsánerével – egyebek között – abban is rokon, hogy értelmezi, illetve újra értelmezi a történelmet. A tudományos történetírásnál egyszerűbb, átláthatóbb, könnyebben fogyasztható. A jelenben meg egyenesen pótolhatatlan: hiszen alapvetően egyszerű formában képes összefüggésekbe állítani a mindenkori jelen kaotikus zűrzavarát. Ellenségképet ad a felhalmozódó indulatoknak, kimondja az emberek rejtett gondolatait.

Mindig van aktuális konteó. Különösen válságos időkben, amikor az emberek biztosan tudják, hogy nap mint nap igazságtalanságok érik őket, és a nehezedő helyzetben erre sokkal érzékenyebbek, mint máskor.

Mindig van aktuális konteó, de nem mindegyiket írják meg. A zömük pletykában, itt-ott összefoglalva, cikkekbe rejtve, pár oldalon közzétéve a neten, vagy egyebütt várja, hogy megírják – vagy elmúljon az aktualitása.

Milyen aktuális konteók vannak most?

Maradjunk a magyar konteóknál, a nagyvilágban vannak elegen, akik a globális vagy másutt aktuális összeesküvés-elméleteket filmre vagy regénybe írják.

Nos, már várom, mikor jelenik meg ezek közül valamelyik regényben, hogy sokkolja a nagyérdeműt, és a könyvpiacon minden nehézség ellenére rekordeladást produkál.

Csak egyet említek, mint egy, ma kifejezetten aktuális magyar konteót:

Képzeljünk el egy regényt, amely nagyjából a következő szüzsével áll elő:

A jelenlegi magyarországi komprádor klikk már posztkommunista korszakától kezdve lépésről lépésre biszniszeli össze külhoni cimborái segítségével azokat a külföldi kölcsönöket, amelyek gazdasági uralom alá vonják, zsarolás tárgyává teszik az országot. A köztolvajlás előbb titokban, aztán egyre látványosabban folyik; lépésről lépésre lebontják az ország szociális rendszerét, fortélyos módszerekkel anyagi függésbe kényszerítik szinte a teljes lakosságot. Közben megküzdenek politikai ellenfeleikkel, „oszd meg és uralkodj” módszerekkel újabb és újabb belső hisztériát produkálva lassacskán elhatalmasodnak, az ellenállási kísérleteket leverik. Kézzelfogható közelségbe kerülnek céljuk eléréséhez, amely…

Hogy tetszik?

Kérdés?

Hogy mennyi a konteók igazságtartalma?

Az más lapra tartozik.

Folytatása következik.

2010. december 11., szombat

A megfagyott jövő

Új reménynek tűz az ára,

Tégy hasábot a kályhára.

——

A jövő: megfagyott tetem,

De nem szabad eltemetgnem.

——-

Kint feküdt Semmibe vetve,

Hátha mégis feléledne.



Hazug mákony tépte, csalta,

Komprádor kapzsiság falta.

——-

Míg a jövő ki nem olvad,

Itt állnak köztünk a holtak.

—–

Szkepticizmus? Sötét verem.

Ellenszere: a Szerelem.



Ha nem is tud lábra állni,

Azért ne hagyd amputálni.

——–

Hogyha nincs halálra fagyva,

Ne legyen magára hagyva.

—-

A cinikus fagy globális,

S a valóság: populáris.

—–

Mosollyal lép rád a pata,

Minden tolvaj: demokrata,

——

S ha nem kaphat lopott kincsen,

Már demokrácia sincsen.

—–

Tégy a tűzre fahasábot,

Hadd kapjon a Remény tápot.

—–

Ha a Jövő felolvadna,

Sorsunk utána szaladna.

—–

Politika? Fehér egér,

Egy megfagyott mosolyt sem ér.

—–

Csak a magán Lét a való,

Minden statisztika fakó.

——-

Nem a számokban a lényeg,

Élni csak egyének élnek.

——–

(Azt üvölti Lista Pista,

Minden család populista.

—–

Pista, ha Anyád nem volna,

Ondóként kivesztél volna.)

——-

Hó hull párkányra, tetőre,

Lekonyul a varjak csőre.

——

Mit mond lelkünk belső őre,

Lesz-e még jövő jövőre?

——

2010. december 10., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - LXXXVII.

NYOLCVANHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Fogas kérdés volt, ideje gondolkodni rajta.

Eddig azt tapasztalta, hogy a térmanipulátor kapuja egy-egy bolygón nagyon is helyhez kötve jelenik meg. Úgy működik, mint valami hatalmas automata; meghatározott időközönként aktivizálódik és a kapuiban található térpontokat áthelyezi. Vajon miféle szisztéma szerint alakul?

Karen sóhajtott. Már a köztársaság börtönében rájött, hogy a térmanipulátor működése akaratlagos. Aki tudja a módját – például úgy, hogy erre kiképezték – esetleg tudja a jelszót, az oda megy a térmanipulátor segítségével, ahová csak akar. A gyakorlatban ez azt jelenti: egy másik kapuhoz.

Mi nem stimmel itt?

A térmanipulátor akaratlagos működésére nézve a szőke nő perdöntő bizonyítékkal rendelkezett; ezt Boyar szolgáltatta. Boyar, aki nyilvánvalóan az akaratával irányította az eszközt, ezért tudta elvinni az egész társaságot New Acropolisba.

A dolog látszólag úgy működik, mint egy lift. A régi, hagyományos lifteken az ember csak megnyomja az illető szint számát bagy ikonját ábrázoló gombot, és a szerkezet pillanatok alatt a megfelelő helyre szállítja. Az újabb liftekben – legalábbis azokon, amelyek nem a bunkó lakóövezetben találhatók – már nincsenek efféle gombok; az ember egyszerűen elgondolja, hogy hová sksr jutni.

Mi a közös ezekben? Mindkét esetben a lift kiinduló állomásáról indul a látogató, és oda is érkezik vissza. Akárhová nem juthat, csak oda, ahol van lift.

Hasonlóképpen a térmanipulátorral is csak oda lehet eljutni, ahol már van kapuja.

Csakhogy…

Karen szeme elkerekedett.

Azok a kapuk valahogy létrejöttek.

Talán öröktől fogva léteztek? Nem.

Esetleg mindegyik helyre kivonult egy építőcsapat főmérnökkel, mérnökökkel, technikusokkal, építőmunkásokkal, segédmunkásokkal, ötven-hatvan nehézgéppel és az ezekhez tartozó felszereléssel, meg a teljes kiszolgáló személyzettel? Sátrakat vertek, vagy felhúztak sietve valami ideiglenes könnyűszerkezetű táborhelyet, és nekifogtak megépíteni a kaput?

Lehetetlen! Ilyesmit észrevétlenül nem lehet.

Ha így lett volna, akkor a világegyetemben már mindenütt mindent tudnának a térmanipulátorról.

Ha azonban a kapuk nem így jöttek létre, akkor másképpen hogyan?

Ekkor újra felrecsegett a hangszóró. Ismét az idegen férfihang:

- Fogytán a türelmünk, Karen Bozchana Kadlecikova! Ön be van kerítve! Félórát adunk, hogy visszatérjen, vagy megadja tartózkodási helyének koordinátáit! Félóra elteltével kivégezzük az egyik foglyot! Semmi esélye az ellenállásra, körül van véve!

Karen Bozchana Kadlecikova elhúzta a száját. Most már határozottan szánalmasnak tűnt az újabb zsarolási kísérlet. Az ismeretlen férfi blöffölni fog – feltehetően napokig.

Csakhogy: a dolgok megváltoztak. Ő, Karen Bozchana Kadlecikova, aki ebbe a sok piszkos ügybe egyszerűen csak belecsöppent, beletipegett, mint hivatásos barátnő, egy gazember pénzért felfogadott kísérője, akit a csirkefogók semmi egyébnek nem gondoltak, mint biodíszletnek – egyáltalán nem esélytelen.

A dolgok megváltoztak. Nagyon megváltoztak.

- Konspiráció. – mondta megfontolt és erélyes, csaknem parancsoló hangon.

Azonnal jött a felelet:

„Konspiráció, konspiráció! A könnyűcirkáló várja az igazi legénység parancsait!”

Mit is magyarázott Robert? Konspirációra egy hajó csupán egyetlen alkalommal képes. A konspiráció végleges. Igen, végleges, de azt is mondta, hogy el kell mélyíteni. Határozottan és erőteljesen.

- A megszólításom mostantól: kapitány.

„Igenis, kapitány!”

A gyors és katonás válasz meglepte ugyan Karent, de azért rendületlenül tovább ütötte a vasat:

- Nevem: Karen Bozchana Kadlecikova kapitány!

„Értettem, Kadlecikova kapitány!”

A válasz ismét gyors volt, de nem tartalmazta a Robert említette formulát. Karen emiatt kissé nyugtalankodni kezdett. Hátha mégsem úgy van…

Mindegy: végig kell csinálnia. Aligha van más választása.

- Karen Bozchana Kadlecikova kapitány vagyok, a hajó parancsnoka.

Hosszú másodpercekig késett a felelet.

„Értettem, Kadlecikova kapitány! A könnyűcirkáló szolgálati szabályzatamódosítva, Karen Bozchana Kadlecikova kapitány a teljes parancsnoki jogkörbe beiktatva!”

Karen boldogan felsóhajtott, és a vezérlőpulthoz telepedett. Pontosan erre várt. Úgy van, ahogy Robert mondta.

Immár biztosította magát, ideje, hogy átvegye a kezdeményezést.

Volt néhány őrült ötlete.

Folytatása következik.

2010. december 9., csütörtök

Huszárcsíny - Részlet

A berlini sziléziai kapu előtti téren (Nappal) 79. Kép

Felirat: HETEDIK NAP, 1757. október 17.

Erzsébet királyné a kamarásai cipelte hordozható trónszéken ül kecses tartásban. Körülötte áll az udvara.

Vele szemben állnak Hadik András és tisztjei.

Hadik mögött hat Haller gyalogos tartja azt a hat porosz csapatzászlót, amelyet Hadik katonái az ellenségtől vettek el.

A Királyné a zászlókat nézi. Finoman magához inti az Első kamarást. Suttogva kérdez tőle:

KIRÁLYNÉ:

Azok ott miféle zászlók? Nem a mieink?

ELSŐ KAMARÁS:

De igen, felség.

KIRÁLYNÉ:

Hogy’ kerülnek Hadik katonáinak kezébe?

ELSŐ KAMARÁS:

A harcban vették el őket. Roppant kínos, felség!

KIRÁLYNÉ:

Kínos?

ELSŐ KAMARÁS:

Nagyon, felség. Az még kínosabb, hogy itt négyszáznál több hadifoglyot ejtettek. Van közöttük egy ezredes is. Szabadjon megjegyeznem: felséges férjura őrjöngeni fog. Készüljön fel, felséged!

A Királyné elhúzza a száját.

Közben megérkezik a számvevő tiszt, és valamit súg Hadik tábornok fülébe.

A királyné mögött ott áll Berlin Polgármestere a tanácsnokaival, polgári ünneplőben.

Erzsébet királyné kimérten és kissé leereszkedően beszél:

KIRÁLYNÉ:

Hadik tábornok úr! Azt hallottam, hogy ön nemesi származású. Ön magyar kisnemes, aki tábornokságig vitte Mária Terézia magyar királynő hadseregében. Ön a csapataival elfoglalta Berlint, székvárosunkat, ezért Berlin Polgármestere ezennel átadja önnek a város kulcsait.

Szertartásosan előlép a Polgármester öt tanácsnok kíséretében, térdet hajtanak a Királyné felé, fejet hajtanak Hadik előtt, és méltóságteljesen átadják a város kulcsait. Hadik átveszi a párnával együtt, és az előrelépő huszárnak adja. A huszár Hadik tábornok mögött helyezkedik el a kulccsal.

Hadik udvariasan, de hidegen válaszol:

HADIK:

Fogadja hódolatomat, felség! Köszönöm, polgármester úr!

KIRÁLYNÉ:

Hadik tábornok úr! Remélem, számíthatok rá, hogy a magyar nemesek közismert lovagiassága önre is jellemző, és az önnek átadott város lakosságával szemben nem lesz kíméletlen.

HADIK:

A katonáim nem fosztogatnak, és nem erőszakoskodnak, felség.

KIRÁLYNÉ:

Látom, és köszönöm önnek, hogy csapatai között ritka, mások számára is követendő példát adó fegyelmet tart. Remélem, más téren is lovagiasan fog viselkedni.

HADIK:

A hadisarctól nem tudok eltekinteni, felség.

KIRÁLYNÉ:

Ezek szerint ön közönséges rablóként viselkedik, Hadik tábornok? Nemesember létére?

HADIK:

Csupán azt teszem, amit az ön felséges férje tesz más országokban uralkodásának kezdete óta, Madame.

Erzsébet királyné az ajkába harap.

Hadik tisztjei mosolyognak.

A polgármester most veszi a bátorságot, és előlép.

POLGÁRMESTER:

Tábornok úr! Könyörületet kérek. Nem tudunk többet fizetni annál, mint amennyit eddig fizettünk.

Hadik csak a fejével biccent a számvevő tiszt felé.

SZÁMVEVŐ:

Az valamivel több, mint kettőszáz-harmincötezer tallér, tábornok úr. Nem hinném, hogy ez a város csak ennyire képes. Frigyes őfelsége sok csehországi vagy elzászi városon ennél nagyobb összeget vasalt be, pedig azok sokkal kisebbek is, szegényebbek is, mint Berlin.

A polgármester elvörösödik, de még a Királyné is elszégyelli magát.

KIRÁLYNÉ:

Ez esetben úgy gondolom, Berlin városának mégis becsületbeli kötelessége volna, hogy Hadik tábornok eredeti követelését, a hatszázezer aranytalléros hadisarcot hiánytalanul és azonnal kifizesse.

Erre a Polgármester csaknem elsírja magát.

POLGÁRMESTER:

Legyen szabad emlékeztetnem rá felségedet, hogy Hadik tábornok úr eredeti követelése nem hatszázezer, csupán háromszázezer aranytallért tett ki, pusztán amiatt méltóztatott a duplájára emelni, mert az a balfácán… oppardon, elnézést kérek, akarom mondani, Rochow tábornok úr eleve elutasította, sőt megkísérelte Hadik tábornok seregével szemben az ellenállást.

Közben Hadik, Mittrowsky és Ujházy halkan váltanak néhány szót. A Polgármester tovább üti a vasat:

POLGÁRMESTER:

Szóval és arra kérném a nagyméltóságú, excellenciás, nemes és kegyelmes Hadik tábornok urat, ne rója fel nekünk, Berlin ártatlan polgárainak az elmenekült Rochow tábornok és katonái megkísérelte ellenállást, hanem méltóztassék a hadisarc összegét legalább az eredeti mértékre, azaz háromszázezer aranytallérra csökkenteni.

Mittrowsky csaknem felkacag, a Királyné megvetően elhúzza a száját, a kamarások kínosan hallgatnak.

Hadik mosolyog.

HADIK:

Polgármester úr, megértem, ha Berlin polgárai nem akarnak több pénzt áldozni. Nem firtatom, hogy ennek a fösvénység vagy a szegénység-e az oka.

Királyné elvörösödik.

HADIK:

Kesztyűs kézzel bánok a városukkal. Beérem annyival, ami eddig összegyűlt. Viszont van még egy kérésem: királynőm, Mária Terézia őfelsége ma ünnepli a névnapját. Mivel az önök uralkodója, Frigyes őfelsége nem szokott az én királynőmmel lovagiasan viselkedni, most elvárom, hogy az uralkodó mulasztásait a fővárosa pótolja. Berlin híres a kesztyűkészítőiről. Ezért kérek Mária Terézia őfelsége számára névnapja alkalmából két tucat legkiválóbb minőségű női kesztyűt. Mindre finoman és szépen legyen ráhímezve a város címere. Selejtes, elrontott példány nem lehet közöttük. Tétessenek díszes dobozba, amelyen legyen a város címere, és a „Berlini ajándék” felirat. Amennyiben három órán belül a királynőm számára ezen ajándék elkészül, további követelés nélkül elhagyom a várost. Ha nem, attól kezdve a hadisarc óránként ötvenezer aranytallérral növekszik, amelyet irgalmatlanul be fogok hajtani.

A Polgármester megkönnyebbülten felsóhajt, a tanácsnokok csaknem összeölelkeznek. Bólogatnak, integetnek.

POLGÁRMESTER:

Meglesz az ajándék, tábornok úr. Meglesz három órán belül.