Fillér

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy gonosz, kőszívű ember. Uzsorás volt, abból élt, hogy szegény megszorult embereknek aljasul magas kamatra pénzt kölcsönzött, aztán, ha nem tudtak fizetni – és általában nem tudtak törleszteni a nyomorultak – elvette a házukat is, lehúzatta a hátukról még az utolsó ingüket is.

Ezt a gonosz, keményszívű embert úgy hívták: Fillér. Egyébiránt nem volt a neve nagyon találó, mert bizony ő nem fillérekkel foglalkozott, hanem csengő, pengő aranyforintokkal, volt abból neki annyi, mint másnak szénából vagy szalmából; éppen kazlat is rakathatott volna csupa aranyforintból, ha éppen ahhoz lett volna kedve.

A házában példás, szigorú rendet tartott ez a Fillér úr, és rettegtek is tőle a cselédei, de nagyon. A családtagjai nem féltek tőle, de csak azért nem, mert Fillér úrnak egyáltalán nem voltak családtagjai. Pedig hajdanában házasember volt Fillér, ölében hozta haza imádott feleségét, gyönyörű kisfiuk született, de a gyereket kétéves korában a tengerpartról ellenség rabolta el, Fillér felesége pedig hamarosan elhagyta az urát, mert nem bírta elviselni a mogorvává és gonosszá lett férje zsarnokságát.

Fillér úr nem is nagon emlékezett már az egyetlen fiára, csupán néha álmaiban jutott eszébe a különös anyajegy, ami a gyerek mellkasán volt. Olyankor Fillér úr felijedt álmából, kiment a konyhába, megivott két-három pohár pálinkát, és aki zavarni merte, annak leharapta a fejét.

Egyszer éppen ádvent utolsó napja volt, de Fillér házában bizony nem készültek a karácsonyra. A cselédek legfeljebb titokban ülték meg az ünnepet, ha egyáltalán merészelték. Fillér maga ugyan sohasem karácsonyozott, karácsonyfát sem állított, mert az volt a véleménye, hogy haszna nincs, pénzt nem hoz, akkor meg minek. Más ünnepet sem tartott Fillér úr soha, mert azt tartotta, hogy az ünnep egyébre sem való, mint arra, hogy a cselédek ellustuljanak, az ünnepekkel egyébként is csak a költség van, akkor meg semmi szükség rájuk.

Ádvent utolsó napján Fillér megharagudott a cselédeire, mert vaqlami régi szerződést kerestetett velük, és azok sehol nem lelték. Aztán, amikor jól kidühöngte magát, eszébe villant, hogy mégiscsak meg kellene találnia azt a szerződést. „Magad uram, ha szolgád nincsen!” – sóhajtotta, és nekifogott, hogy feltúrja a régi iratai óriási halmát.

Jó óra hosszat kereste és kutatta. A szerződést ugyan nem találta meg, de rábukkant néhány régi könyvre és irományra, amelyek még a gyermekkorából őrződtek meg, ki tudja, miféle véletlen folytán.

Fillér olvasgatta, olvasgatta őket – és emlékezett. Végigolvasott régi szerelmes leveleket, egykori iskolai értesítőket, a szülei hajdani irományait, és – csodák csodája – régi karácsonyi mesék és versek akadtak a keze ügyébe. Ezeket pedig ő írta valamikor, egy pajtása szépséges könyvéből másolta ki a saját két kezével. Olvasta, olvasta, és olyasmi történt ezzel az örökösen csak a pénzzel foglalkozó, csak másokat nyúzó Fillérrel, ami az év többi napján talán lehetetlen lett volna: elérzékenyült. Olvasta, olvasta őket, látta maga előtt a hajdani kis szobát, a néhai karácsonyfát, rég halott szüleinek boldog mosolyát – és könny szökött a szemébe. Hiszen most is karácsony lesz. Hiszen holnap szenteste. Mi történhetett a világban? Hová tűnt el a karácsony? Miért szűnt meg? Miért nincs most már? Hová lett?

Ilyen gondolatokkal bújt elő a régi iratai közül, hogy újra a számadáskönyve elé üljön. Már-már kezdte fegyelmezni magát, hogy újra visszazökkenjen napi hiábavaló uzsorás önmagába, amikor kopogtatott az egyik embere.

Lapaj, volt az, a sok sáfár egyike.

- A falu szélén lakó János gazda, uram.

- Mi van vele?

- Ma telik le a hitele. Elverte a jég nyáron a termését, nem tud fizetni. Kergessem ki a házából, uram?

Fillér kinézett az ablakon. Térdig állt a hó. El kellene vennie János gazda házát, hogy a szabad ég alatt töltsék el a mai estét. Miért viszolyog úgy ettől most, hiszen már nagyon sokszor tett hasonlót? Csak üzennie kell a csendőrök parancsnokának, és máris lefoglalják azt a nyomorult viskót, a család meg mehet Isten hírével, egyebük se marad, csak ami rajtuk van. Miért ódzkodik most ettől?

Lapaj türelmetlenül megszólalt volna, de Fillér úr kurtán leintette: várjon!

Nézte a számadáskönyvet. Mennyivel is tartoznak? Nem túlságosan sokkal, ráadásul a gyilkos kamat miatt már többször is megfizették az eredeti kölcsön összegét. Holnap karácsonyeste lesz, ő pedig kergessen ki egy családot a hóba egy nevetséges összeg miatt? Hiszen az csak pénz.

Egy pillanatra megállt, csodálkozott magán. Mi az, hogy az csak pénz? Mi lehet fontosabb a pénznél? Már-már megszólalt, hogy utasítást adjon a várakozó Lapajnak, amikor benne magában, valahol nagyon mélyen megszólalt egy másik hang:

Vannak fontosabb dolgok a pénznél. Hogyan bocsátanád meg magadnak, ha tönkretennéd azt a családot? Nem műveltél még elég gonoszságot? Ideje megállni.

Határozatlanul bólintott. Igen, valószínűleg ezt kellene tennie. Valahol mélyen egy belső hang mindig ilyen tanácsokat adott, ő sohasem követte őket, de néha azon ábrándozott, hogy egyszer talán megfogadja az igaz szót. Mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy a tanács igaz, de attól még haszontalan.

Kinyitotta a száját, mire Lapaj vigyázzba merevedett, de aztán Fillér úr mégsem mondott semmit.

Mi lenne, ha mégiscsak követné azt a belső hangot? Hátha ezzel perelné vissza önmaga számára a karácsonyt az esnyészettől? Mi lenne, ha mégis engedne? Ha egyszer ebben a tetves életben mégis azt tenné, amit a szíve diktál?

Erre a gondolatra olyan mély öröm fogta el, hogy nem is tétovázott tovább.

- Mond meg János gazdának, hogy elengedem a tartozását! Nyugtasd meg a családot, és kívánj nekik a nevemben kellemes karácsonyi ünnepeket!

Lapaj szája tátva erre tátva maradt, szeme elkerekedett; csodalátó ámulattal bámulta főnökét, a mindig kicsinyes és szívtelen Fillér urat. Hát erre mi jött hirtelen? Hová kell ezt felírni? Mi történhetett a főnökkel?

- Értetted, amit mondtam?

- Hogyne, uram, természetesen! – Lapaj már loholt is kifelé. Hogyne loholt volna az istenadta, amikor egyfolytában azon aggódott, miképpen is hajtja végre a gyűlöletes megbízatást, hogyan kergeti ki a hóra azt a nyomorult családot. Aludni sem tudott az éjjel, egyfolytában arra gondolt, hogy’ fognak majd rá nézni a faluban az emberek. Jó hírt mondhat a családnak, loholt hát, hadd adhassa át mihamarabb. Közben olyat érzett, amitől már teljesen elszokott: boldog volt, majd’ kibújt a bőréből.

Fillér úr is boldog volt. Boldog, amilyen talán még soha. Fiatalnak tetterősnek érezte magát, örömmel dolgozott, olyan problémákat oldott meg, amiket eddig kezelhetetlennek tartott.

Egy óra múlva szóltak neki, hogy eljött hozzá látogatóba János gazda a fiával, meg a fia barátjával.

Jönnek köszönetet mondani. Fillér úrnak ilyesmiben sohasem volt része. Ő leginkább gyűlölködő arcokat vagy ravasz tekinteteket láthatott maga körül. A hálát eddig legfeljebb hírből ismerte.

Nosza, kiüzent nekik, menjenek az ebédlőbe – meghívta őket ebédre. A szakácsné ugyancsak csodálkozott, de kitett magáért.

A három férfi elfogódottan ült az asztalnál. Fillér úr szívélyesen köszöntötte őket, kedvesen, barátságosan bánt velük. Ezen időnként maga is csodálkozott, de olyan széles jókedve kerekedett, ami elfújt minden aggodalmat és minden fösvénységet a lelkéből. Lehet, hogy holnapután, vagy pláne a jövő héten majd újra zsugori lesz és számító, de most nem, most azért sem, most szabadságon van. Karácsonyi szabadságon.

Derekasan megebédeltek, és Fillér nem szívesen bocsátotta volna el a vendégeit. Minden percét ki akarta élvezni annak a fantasztikus szituációnak, hogy valaki hálatelt szívvel érkezett hozzá. Leült velük a dohányzóasztalhoz beszélgetni.

Már túl voltak a hálálkodáson. Fillér úr házában kellemes meleg volt, a vendégek letették pulóvereiket.

János gazda a családjáról mesélt, a fia az iskoláról. Ki is ez a másik fiú? A fiatalabbik János barátja. Mi is a neve? Fillér úr emlékezett rá, hogy Péter néven mutatkozott be. Mivel a fiú az eddigi társalgásból zömmel kimaradt, a házigazda hozzá fordult:

- És te, Péter? Te hol laksz? Mivel foglalkoznak a szüleid?

A fiú nagyot nyelt.

- Árva vagyok.

Fillér úr már bánta a kérdését, mert látta, hogy kellemetlen emlékeket mozgat meg a fiú lelkében. Péter azonban tovább beszélt:

- Ellenséges kalózok fogságában éltem, kicsi voltam, emberséges papok váltottak ki, hazahoztak, ők neveltek fel. Sohasem voltak szüleim.

Fillér úr szórakozottan bólintott. Sajnos, ilyen időket élünk, ez megesik. Éppen valami vigasztalót készült mondani, amikor szeme a fiúnak a nyitott ingből kikandikáló mellkasára esett.

Fillér úr megingott. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ.

A három férfi ijedten próbált segíteni, vizet hoztak, az arcukra kiült az aggodalom.

- Fillér úr rosszul van! – kiáltotta János gazda elkeseredetten. Nem történhet olyan, hogy Fillér úrral pont akkor történjen baj, amikor ennyire emberségesen viselkedett velük, amikor ennyire kedves, ezt nem engedheti a Mindenható!

- Fiúk, valaki tüstént szaladjon orvosért! – kiáltott a két legényre.

Péter máris mozdult, kapkodta magára a pulóvert és a kabátot.

A házigazda ekkor már magához tért, kinyitotta a szemét, és megijedt, hogy Pétert távozni látja.

- Ne, Péter! Ne menj el!

A fiú aggódva hajolt fölébe, és az ingéből tisztán kivehetően villant ki az eltéveszthetetlen anyajegy. Tévedés kizárva.

- Péter! – kiáltotta Fillér úr. – Péter fiam!

A többit már sírva mondta.

Így talált rá elveszettnek hitt egyetlen fiára ádvent utolsó napján Fillér úr. Akkor kezdődött az új élete. Másnap az asszony is betoppant. Szenteste együtt díszítették a fát.

Ma már a népek kiröhögik azokat a ritkán felbukkanó, tájékozatlan idegeneket, akik rosszindulatú uzsorásnak titulálják a köztiszteletnek örvendő Fillér urat.

Fillér úr, Péter és Katalin asszony azóta is boldogan élnek – ha meg nem haltak.