Rinyáló ellendrukkerek

Rinyáló ellendrukkerek
Sírnak, mert az Idő pereg.

Gonoszságok melegágya
A kudarc beteges vágya.

Rozsdás penge élén állnak,
Akik csak a bajra várnak.

Rinyáló ellendrukkerek;
A ti világotok - beteg.

Többé nem ér a nevetek,
A kutyának sem kelletek.

Nem hallgat rátok az ország,
Folytathatjátok a durcát.

Rinyáló ellendrukkerek;
Rosszul nevelt, nyűgös sereg.

Bár egyesek gittet rágnak,
Nem hiszti kell a világnak.

Pénz-vezérelt tévtanokat
Magyarország el nem fogad.

Rinyáló ellendrukkerek:
A világ azért még - kerek.

Felhőpamacsok az égen

Felhőpamacsok az égen,
Mosolyog a Nyár,
Rövid pihenőre áll meg
Az Idő-batár.

A világ nyári felében
Minden Életek
Jövő téli szenvedésre
Erőt gyűjtenek.

A politika súlyától
Mélyül a verem,
De mégis lesz addig Élet,
Míg van Szerelem.

Felhőpamacsok az Égen
Virul a határ,
Ameddig élni van kedvünk,
Addig tart a Nyár.

"Elavult" a nemzetállam?

"Elavult" a nemzetállam?
Talán ebben a világban?
Van jobb nála?

(Nemigen!)

A nemzetállam mihaszna,
Jobb talán a globál massza?

(Az a jövő?
Nemigen!)

Nem találhat Jövő-révbe,
Csak Nemzetek Közössége.

(Helyette más?
Sohasem!)

Nemzetállamra szór sarat
Pár ezer ostoba alak.

(Normálisak?
Nem hiszem!)

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXVI.

HETVENHATODIK RÉSZ

Szóra nyitottam a számat, de Macro megelőzött.

-          Nem muszáj azonnal válaszolnod. Előbb alaposan hányd-vesd meg magadban. Nálad alkalmasabbat erre nem tudok. Legfeljebb a császári flotta tisztjei lennének, de azokkal a pökhendi fajankókkal nem szeretnék szóba állni. Ha elvállalod, múló kellemetlenség. Utána a tájára se kell menned többé semmiféle gladiátorjátéknak. Élhetsz, mint hal a vízben.

-          Te rendezed a naumachiát? – kérdeztem, hogy időt nyerjek.

-          Voltaképpen igen. Elvileg Gaius Valerius a fővédnök, csakúgy, mint a holnaputáni játékokon. Egy bíborszegélyes hólyag, aki mindent rám hagy. Nem ért hozzá.

Árnyék suhant át az arcomon. Gaius Valerius nem más volt, mint az én Szélfarkas bátyám.

-          Hamarosan választ adok az ajánlatodra, Macro. – mondtam komoly arccal. Természetesen szóba sem jöhetett, hogy Claudius gyönyörködtetése végett a szakszerű vízi harc fortélyaira oktassak halálra szánt, nyomorult kardforgatókat, hogy tébolyult öldöklésük minél életszerűbb legyen. Valami azonban azt súgta, ne siessek olyan nagyon visszautasítani Macrót. Az évezredek során kifejlődött, ki tudja hányadik érzékem jelt adott, én pedig hallgattam rá.

-          Köszönöm, cimbora! – felelte széles vigyorral a borotvált fejű halálkufár. – Köszönöm, hogy nem utasítottad vissza az ajánlatomat. Kérlek, keress fel, ha döntöttél!

Nem először volt dolgom eme végtelenül magabiztos fajtával. Mindig ugyanúgy gondolkodtak, hajszálnyit sem változtak az évezredek alatt.

Ajánlatot tesznek, de ne siess a döntéssel. Mert amit az ép lelkű ember egészséges ösztöne gondolkodás nélkül visszautasít, azt a hosszas töprengés nemegyszer szentesíti. Ha nem mondasz n eme első látásra, akkor előbb-utóbb barátkozni kezdesz az elfogadhatatlannal, nekiállsz megérteni a megérthetetlent. Mint szú a szemöldökfába, úgy fúrja bele a lelkedbe magát a csábítás. Ami először felháborító, másodszorra talán csak meggondolandó, harmadszorra pedig egyenesen érdekes. Ködbe foszlik hosszas meggondolás által azerkölcsi erő. Így mond végül igent ezerből kilencszázkilencvenkilenc. A Macro-féle magabiztos ajánlattevők ezt pontosan tudják. Ezért érzik nagy sikernek, ha elkerülik az azonnali visszautasítást. Az idő majd dolgozik helyettük. Azután majd igent mond az a bizonyos kilencvenkilenc. Szegény Macro. Nem tudhatta, hogy én az ezredik vagyok.

Elmentem, hogy szemügyre vegyem az „indiai” mágust, aki Napsárkány bátyámtól nyerte hatalmát. Úgy volt ahogy sejtettem: a mutatványosbódénál közönséges ripőknél egyebet nem leltem. A mágus festői, egzotikus jelmezébe bugyolált együgyű flótás volt. Fontoskodása önmagáért beszélt.

-          Varázshatalmam a múltat hozza a jelenbe, ablakot nyit régmúlt idők felé, életre kelt letűnt birodalmakat! – fújta betanult nótáját újra és újra. Sohasem felejtette el hozzátenni: - Csak tessék, tessék! Néhány arany az ára! Ne szalasszátok el a szerencséteket!

Ez bizony elég kiábrándító volt. Kifizettem én is a beléptidíjat, aztán figyelni kezdtem. A látogatók többsége hozzám hasonlóan csak nézelődött. Akinek külön kívánsága volt, letette az újabb, igen borsos összegű díjat, és megmondta, miféle korszakába akar belepillantani a múltnak.  Akkor a mágus percekig ostobán értelmetlen varázsigéket mormolt, utána színpadiasan a vászon felé intett a karjával. Ott pedig megjelent a múlt valamelyik részlete. Izgatott, álmélkodó moraj fogadta minden alkalommal. Néhány percig figyelhettük a képet, majd újabb pénzre várva megszűnt a varázs.

Figyelni kezdtem a mutatványost.

Folytatása következik.

Kárpát-medencei régi óvodában

Kárpát-medencei
Régi óvodában
Együtt kéne játszanunk már,
Ha Tél van,
Ha Nyár van...

Itt az összes népnek
Ugyanaz a sorsa,
Egyiknek se jut káposzta,
Legfeljebb a torzsa.

Kárpát-medencei
Óvodai éjjel,
Füttyögetnek, hogy legyünk még
Sokkal inkább széjjel.

Kárpát-medencei
Régi óvodában
Sok agymosott globál-függő
Ostoba szamár van.

Kárpát-medencének
Sok haza-szerelme;
Addig kéne összefogni,
Amíg van értelme!

Boldogságos Pillanatok

Boldogságos Pillanatok;
Értük élek, értük vagyok.

Van szerencsém, üdvösségem
Csodálatos Feleségem.

A világ számomra kerek,
Még élhetek,
Szerethetek.

Boldogságos Pillanatok;
Értük élek,
Értük vagyok.

Egyszerű, szent Házasságban

Egyszerű, szent Házasságban,
Sírig el nem múló Vágyban.

Egymás szent Akaratában,
Júliusi forró Nyárban.

Öregedő szép Jelenben,
Meghitt, csendes Szerelemben.

Öregedő ifjúságban,
Egyszerű, szent Házasságban.

Újra húrolt világokban

Újra húrolt világokban
Az Örömre mindig ok van.

Semmi erőszak, pénz, pia,
Csak szégyenlős utópia.

Sok szitkozódó vadbarom.
Nem okád hófehér lapon.

Újra húrolt világokban
Minden tárgy, ahol kell, ott van.

Nem küzdenek hiány-kincsen,
Felesleg semmiből nincsen.

Boldog lesz az emberiség,
Ha majd elég lesz az "elég".

A pénz múzeumba kerül,
Senki se marad egyedül.

Valahol...
A Csillagokban...
Újra húrolt világokban...

Udvaromon madár tipeg

Udvaromon madár tipeg,
Július van, Nyár és meleg.

Gépnél talál az alkonyat,
Gyarapítom soraimat.

Múlt, Jövő, Jelen fog kezet,
Körülvesz Család, Szeretet.

Udvaromon madár tipeg
Este meccset nézegetek.

Könyökölős ellenfelek
Borzolják idegzetemet.

Ellenfél nyeri a csatát,
Meg a szpíker hódolatát.

Udvaromon madár tipeg,
Békés Nyarat mindenkinek!

Ős Napkelet,
Fejlett Nyugat;
Macska nyávog - kutya ugat.

Van otthonom - még élhetek;
Udvaromon madár tipeg.

Nyári vidám lombkoronák

Nyári vidám lombkoronák,
Sárgul valahol a világ.

Kihagy és köhög a motor,
Rozsdás valahol ez a kor.

Csikorog a fátum-kova,
Sántít Európa lova.

Nyár van - pihenjen a világ...
Nyári vidám lombkoronák.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXV.

HETVENÖTÖDIK RÉSZ

Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban furcsállottam. Mit akar Napsárkány? Mire tör? Elhagyta volna a józan esze? Neki hétköznapi értelemben vett józan paraszti esze nem is volt soha. de Napsárkány korántsem ostoba. Az lehet, hogy őrült dolgokra tör, a lelke kacskaringós utakon jár, de a szelleme ép. Akkor meg mi ez? Valamiféle kelepce?

Kinek? Miféle vadnak vetett hurkot Napsárkány?

Elhatároztam, utánajárok. Visszamentem a fogadóba, megvacsoráztam, és elindultam megnézni magamnak azt az „indiai” mutatványost. Mivel az ilyen helyeken nyüzsögtek a kétes alakok, kardot rejtettem a köpönyegem alá. Ekkortájt már csak végső esetben éltem a hatalmammal. Nem szerettem magamra vonni a figyelmet.

Az ivóban hemzsegett a vendég. Maga Vettius is ott verejtékezett a felszolgáló rabszolgák között. Kopasz fejéről izzadságpatakok csordogáltak szutykos tunikájára.

Nyugodtan lesétáltam a rozoga falépcsőn, üdvözöltem egy-két ismerőst, amikor felém vágott egy hang.

-          Hé, Crispinus! Publius Crispinus! Meg sem ismersz, cimbora?

Kénytelen voltam megállni.

-          Üdvözöllek, Macro! – mondtam kelletlenül.

Gnaeus Salvius Macro tagbaszakadt, kopasz melák volt. Termete, mint a kanmedve, hangja, mint a bölénybőgés. Lapos szemével úgy tekintett az emberekre, mintha mindannyian egy-egy darab nyers hús lennénk a hentes kampóján. Gladiátorokat nevelt; halálos viadalra idomított, nyomorult emberi kakasokat. Egyszer egy ilyen szerencsétlenekből álló szállítmányt fuvaroztam Uticából Ostiába. Akkor ismertem meg Macrót. Ocsmányabb utasom nem volt azóta sem.

-          Ülj le, Crispinus! – reccsent rám a hústorony. – Örülök, hogy látlak!

-          Néhány nap múlva újra felvonom a horgonyt, Macro.

Végigmért.

-          Igen? Kár. Nagy kár.

-          Britanniába megyek.

Belenyomott a székbe.

-          Kár, hogy elmész, Crispinus.

Ebben a pillanatban örültem, hogy hamarosan kifut velem a hajó. Dehogyis akartam én olyan városban tartózkodni, ahol bármelyik percben Gnaeus Salvius Macróba lehet botlani. Nagyon nem szenvedhettem ezt az alakot, de az arcvonásaimon fegyelmet tartottam.

-          Régen találkoztunk, Crispinus.

-          Potrohot növesztettél, Marco – mondtam, hogy kihozzam a sodrából. Roppant kényes volt testi erejére és fürgeségére. Hiú, mint a bazári majom.

-          Maradnod kellene, Crispinus – látszólag elengedte a füle mellett a megjegyzésemet. Csupán a szempillája rezdült egyet.

-          Ugyan, miért?

-          Lehet, hogy tudnék valami a számodra – semmire sem vágytam kevésbé, mint Gnaeus Salvius Macro társaságára. Elhatároztam, mielőbb visszatérek Ostiába. Csak előbb a körmére nézek az én kedves, jó Napsárkány testvéremnek.

-          Lenne egy ajánlatom a számodra – méregetett a vérkufár.

Macro valószínűleg régóta leselkedik rám, villant ár az agyamon. Nyilván tudta, hogy itt a szállásom, amikor Rómába jövök. Mi mást keresne Vettius kocsmájában? Körülnéztem. Négy megtermett fickót is kiszúrtam a tömegben. Lesírt róluk, hogy gladiátorok, és Macro emberei. A gazda őrkutyái. Ők vigyázzák Macrót, amikor leereszkedik a nép közé.

-          Mit kívánsz tőlem, Macro?

-          Még mindig nem iszol egy kortyot se?

Erre csak a fejemet ráztam.

-          Jó. Nagyon jó. Publius Crispinus. Immár közel a negyvenhez. Hajóskapitány. Neptunus kegyeltje. Jupiterre, te olyan tengerész vagy, amilyen nem sok akad!

Csendesen vártam, hová akar kilyukadni.

Kormányosok gyöngye! – hirtelen a szemembe nézett. – Mondd csak, mit a hoz a konyhára neked ez a hajóskapitánykodás?

Ez bizony váratlanul ért. Csak néztem rá. Még hápogni se tudtam. Megnyúlt képem láttán szélesen elvigyorodott.

-          Ne válaszolj! Majd én megmondom! – nevetett a szemembe. – Neked semmid sincsen, Publius Crispinus. Semmid a világon. Se házad, se feleséged, se rabszolgád, se kutyád, se macskád. Publius Crispinus, Neptunus kegyeltje! – leplezetlen gúnnyal mért végig. – A hajón élet és halál ura. A szárazföldön csaknem földönfutó.

-          Na, ez azért mégsem így van – ellenkeztem. – Hamarosan résztulajdonosa leszek a hajómnak.

-          Persze, tudom – veregette röhögve a vállam. – Majd, ha a Tiberis visszafelé kezd folyni, a Vesta-szüzek szakállt eresztenek, és az isteni Augustus márványszobra kacsint egyet. Vagy ha az egyiptomi obeliszk teteje kizöldül, és virágba borul. Nézz rám, Publius Crispinus! Rabszolgaként kezdtem. Most van három bérházam, palotám az Aventinuson, nagy birtokom Apuliában, villám Baiae-ban. És ez csak a látható része. Az ifjúkorod eltelt, Publius! Éppen ideje, hogy egy szúette tengeri teknő redves deszkapadlója meg egy kietlen kocsmai vendégszoba helyett igazi otthonod legyen, asszonyt vegyél magadhoz, gyerekeket ültess a térdedre, és legyen pár tucat rabszolgád, akik ellátnak. Hajóskapitánysággal ki tudja mikorra érnéd el ezt. Én egy éven belül garantálom neked. Ennyit biztosan. Talán többet is. A hajótulajdonosod állandóan tartozik neked. Én rendesen fogok fizetni.

Nem óhajtottam magamnak gladiátorok halálos küzdelmeinek bőségesen hulló véréből és verítékéből otthont teremteni. Azt sem akartam, hogy bármi közöm legyen ehhez az ocsmánysághoz. Macro leolvashatta arcomról az ellenszegülést, bár az is lehet, hogy egyszerűen ráhibázott a hangulatomra.

-          Tudom, te ritka finnyás ember vagy, Publius Crispinus. Olyan finnyás, amilyen tán a vén Cato óta egyetlen egy sem akadt Rómában Tudom, hogy gyűlölöd a gladiátorjátékokat. Azt beszélik rólad, hogy soha nem mész az amfiteátrumba. A cirkuszba se. Tiszteletben tartom a buta húzódozásodat, és szavamat adom, hogy semmi egyebet sem kívánok tőled, mint azt, hogy gyakorold a mesterségedet.

-          Gladiátorokat kellene Rómába hozni? – kérdeztem gyorsan.

Macro erre csak legyintett.

-          Arra nálad rosszabb tengerészek is megfelelnek. Éppen most hozott egy gálya vagy száz gladiátort Hispániából. Zömmel retiariusokat. Holnapután fognak küzdeni. Összeeresztjük őket a mi myrmillóinkkal. Legtöbbjük majd otthagyja a fogát Claudius Isten gyönyörűségére. fuvaros van elég, Publius. Te másra kellenél.

-          Mire?

-          Naumachia, Publius. Naumachia.

Naumachia. Gladiátorok tengeri ütközete valami tó vizén. A Rómában létező legnagyobb látványosságok egyike. Vízi vérfürdő a söpredékké silányult római polgárok szórakoztatására. Ez még a római arénák állandóan üzemelő vágóhídjainak korában is ritkaságszámba ment.

-          Mire kellek oda én? – kérdeztem meglepődve.

Macro lelkes magyarázatba fogott.

-          Ilyen naumachia még sohasem volt, Publius. Már ássák a tavat, és ácsolják a hajókat. Jókora tó lesz, és igazi tengeri ütközet. A császár emlékezetes mulatságot akar. Abban nincs semmi élvezet, ha csak úgy egymásnak ront pár tucat gálya meg dereglye valami pocsolyában. Az túl gyorsan mészárszékké fajul, és semmi köze a valódi tengeri csatához. A császár azt kívánja, történjék minden úgy, mint a valóságban. Ezért most igazi hadihajók épülnek. Triremisek és liburnák. Két teljes hadiflotta. Mindegyikben több ezer gladiátor. Itt van a te feladatod, cimbora. Ebből a csőcselékből tengerészeket kell faragni. Van rá majdnem egy éved. Harcolni tudnak, de fogalmuk sincs a hajózásról. Némelyik éppenséggel fél a víztől. A császár kívánsága, hogy igazi harc legyen, de ehhez igazi parancsnokok is kellenek. Ez a te dolgod, Publius. Csinálj belőlük kapitányokat és tengernagyokat! A győztes tengernagy birtokot, a legügyesebb kapitányok pénzjutalmat kapnak a szabadság mellé, de a legderekabb harcosok is felszabadulnak. Pár tucat jól fog járni. Te pedig tisztes jómódhoz jutsz általa, Publius Crispinus. Hallottad az ajánlatomat.

Folytatása következik.

Régi Nyarak Balatonja

Régi Nyarak Balatonja;
Álmok otthona.
Szent múltvarázs -
A jelenben nem vágyom oda.

Szülőföldem. Szép Balaton -
Múlt derűs egén;
Ott nőttem fel. Gyermekkorom
Ott töltöttem én.

Múlt ködébe süllyedt Boglár,
A Szülőhazám,
Ott  nyugszik a gyermekkorom,
Apám és Anyám.

Régi Nyarak Balatonja,
Régi kék egek,
Szebbnek látta a világot
Akkor a gyerek...

Régi Nyarak Balatonja
Rég eltűnt soha,
Csak bennem él. Elfeledni
Nem fogom soha.

Az Idő, a Vén Narrátor

Az Idő, a Vén Narrátor
Félni kezdett -  önmagától.

Hosszúra nőtt már a szőre,
Mivégre mindig előre?

Menni, soha meg nem állni,
Végtelenségig narrálni.

Az Idő, a Vén Narrátor
Csak az emlékekben bátor.

Sose hal, de nem is éled,
Unalmas az örök élet...

Epika végtelen síkja
Az öröklét-narratíva.

Magába zárt, örök tábor
Az Idő - a Vén Narrátor.

Túl a bíbor hegyeken...

Túl a bíbor hegyeken,
Rejtőzik a Múlt,
A jövő;
Isten is ott álmodozik
Csendesen..
Túl a bíbor hegyeken...

Innen a Végső Hegyen,
Nyarat élvez Otthonában,
Meghitt, régi Szerelmében
A jelen..
Innen a Végső Hegyen...

Meghitten szürke Jelen,
Múltunk takar,
Jövőnk fázik,
Csendesen éltet minket
A Szerelem.
Meghitten szürke Jelen...

Túl a bíbor hegyeken
Valaki tudja
A tikot,
Hogyan lehet kifogni
A végzeten.
Túl a bíbor hegyeken...

Isten tüzén Idő serceg

Isten tüzén Idő serceg;
Évek,
Napok,
Órák,
Percek...

Tél fagyaszt, aztán Nyár éget,
Folyton megújul
Az Élet.

Kívül minél öregebbek,
Belül talán - annál szebbek...

Isten tüzén Idő serceg,
Múlttá válik
Jövő herceg...

A Múlt emlékezve éled,
Néhány percig tart
Az Élet...

Évek,
Napok,
Órák,
Percek..
Isten tüzén Idő serceg...

Július van, tizenhárom

Július van, tizenhárom,
Fradi-győzelemre vágyom!

Hűsölnek a vén koboldok,
Menekül, aki nem boldog.

Mosolyog a vén láthatár,
Önfeledten tombol a Nyár.

Július van, tizenhárom,
Családomat itthon látom.

Itt az idei Nyár fele,
Otthonunk ritka mód tele.

Július van, tizenhárom,
Fradi-győzelemre vágyom!

Napok óta írja magát...

Napok óta írja magát,
Megrágja minden mondatát.

Epikai alapsíkon
Számos cselekményszálat fon.

A részletes vázlat: ikra,
Abból születik a szikra.

Leomlott már az összes gát;
Napok óta írja magát.

Nyári bársony éjszakában

Nyári bársony éjszakában
Megpihen az isten lágyan.

Az ég vén szeme lecsukva,
Alszik a Nap - alábukva.

Fényes, halk csillagszerenád
Festi a csendes éjszakát.

Kicsi Jövő - pizsamában,
Nyári bársony éjszakában.

Van-e még elég Erő a Tradícióban?

Van-e még elég Erő
A Tradícióban?
Látjuk-e, ha gonosz fegyver
Lapul a falóban?

Azt halljuk, hogy "a fejlettség"
Már az égig érne,
De azt látjuk, hogy folyik a
Világ orra vére.

Önveszélyes médiadalt
Zúg vén globál-kontár,
Vesztünkön szeretne nagyot
Kaszálni a dollár.

Fogunk-e hinni a sulykolt,
Hangos hazug szóban?
Van-e még elég Erő
A Tradícióban?

Zoltán mester

Gördülő családtagjaink
Házi orvosa,
Arcán örök fiatalok
Csibész mosolya.

Akár a trópusi vihar,
Ő mindig siet,
Tán csak alacsonyan repül,
Tán nem is vezet.

Hogyha kehes az autó,
Azonnal kiszáll,
A diagnózis perceken
Belül készen áll.

Olyan ember, aki élni,
Szeretni szeret,
Még csak a minap töltötte
Be a negyvenet.

Családot és barátot
Nem hagy bajban soha;
Gördülő családtagjaink
Házi orvosa.

A Szent Erőt Isten adja

A Szent Erőt Isten adja,
Aki tudja,
El is kapja.

A világ vén ember-hámor;
Csak az egyéni a bátor.

Amerre nézünk, csak konok
Fantáziátlan sablonok.

A Szent Erőt Isten adja,
Használhatja -
Aki tudja.

Színjátszóink színpadon

Színjátszóink színpadon,
Most zajlik a tábor,
Akad, aki forró nyárból
Tháliához pártol.

Fenn a Vigadó felett
Vén Július ásít,
Tizennégy ügyes fiatal
Színházat csinál itt.

Senki sem tétlenkedik,
Öröm,
Munka,
Béke,
Elevenné válik Múltunk
Egy szép töredéke...

Színjátszóink színpadon,
A darab is épül
Pénteken előadás is
Lesz belőle végül.

Kánontalan Szabadságban

Kánontalan Szabadságban
Végleg magamra találtam.

Az Igazi való nekem:
Csak a "dilettáns" Szerelem.

Csak düllesszenek kánonék;
A Valóság: peremvidék.

Kánontalan Szabadságban
Élek - ahogy mindig vágytam.

A fals kánon-történelem
Sose szalad együtt velem.

Liberális kánon-világ
Taplószáraz műgittet rág.

Kánontalan Szabadságban,
Szép, egyszerű Igazságban...

Semmi rossz, extrém lilaság,
Csak hagyományos Boldogság...

Életem célját találtam
Kánontalan Szabadságban.

Idő-parti Nyár-szigeten

Idő-parti Nyár-szigeten
Köt ki a Régi Szerelem

Optimizmusok susognak
"Megállj"-t idült viharoknak.

Idő-habok Jelent mossák;
Napon szárad a gonoszság.

Szívós a Régi Szerelem
Idő-parti Nyár-szigeten...

Máris itt a Július

Máris itt a Július,
A Nap - vörös talár...
Pedig nekünk csak ezután
Kezdődik el a Nyár...

Tombol kint a nagy meleg,
Forrón tüzel a Nap,
S az éhes- idő-szörnyeteg
Már júliust harap.

Nagy iramban jött a Nyár,
Mint az ördög lova,
Mire megszokjuk majd, talán
El is üget tova.

Pénzvezérelt, beteg jövő fenyeget?

Pénzvezérelt, beteg jövő
Fenyeget?
Nem is lesznek majd valódi
Emberek?

Se nemzet, se család, csupán
Globális?
Rajta a dollár hatalma
Totális?

Emberségnek az emléke
Sem kotyog?
Nem lesznek, csak dollár-agyú
Robotok?

Nem lesz ember, csupán bio
Egyveleg?
Pénzvezérelt, beteg jövő
Fenyeget?

Azt képzelik szenilis
Dollárpapák,
Hogy csupán a pénztől forog
A világ.

Dollártól tán a Nap se lesz
Halovány,
A halált meg legyőzi
A tudomány.

Hogyha mindezt elhiszik az
Emberek,
Pénzvezérelt, beteg jövő
Fenyeget!

Hogyha a pénznek hatalmat
Engedünk,
Talán Atlantisz mellett lesz
A helyünk.

Találgatja sápadtan
A Teremtő,
Pénz kell-e az embernek,
Vagy Jövendő...