Óévünk elaggott tehén

Óévünk elaggott tehén,

Szilveszter napos mezején

Botorkál, már félig részeg.

Rusnya, lármás dörrenések

Kísérik útján múlt-tárba,

Bömböl a sok rossz petárda.

Óév végén - Anikóval

Óév végén - Anikóval,

Nyugalomban,

Szelíd szóval.

Minden év nyakunkra vénül,

Csak a Szerelem nem évül.

Élünk egymás mosolyában,

Csöndes, szerény kicsi házban.

Szerelmünkbe kapaszkodunk.

Jövőre is élni fogunk.

Mi az Élet?

Mi az Élet?

Itt van bennünk,

Lábaink elé terül,

De fogalmak ketrecébe

Bezárni nem sikerül.

Mi az Élet?

Hogy érezzük,

Ahhoz nem kell ráció,

De nincs, és nem is lesz soha

Pontos definíció.

Mi az Élet?

Ösztönünkkel

Érezzük, ha szembejön;

De dogmákkal szóba sem áll,

Azoknak nem is köszön.

Mi az Élet?

Nekünk minden.

Az Idő és mi magunk;

Születünk,

Élünk,

Szeretünk,

És a végén meghalunk.

Mi az Élet?

Nem tudjuk, de 

Megérezzük, hogyha kell,

Egyedül csak Isten tudja,

De Ő meg úgysem felel.

Tavaszias, enyhe télben

Tavaszias, enyhe télben,

Hideg, de nem fagyos szélben

Búcsúzik az év.

Eltűnik majd a múlt-árban,

S hamarosan a naptárban

Megújul a név.

Tavaszias, enyhe télben,

Udvarias napsütésben

Jelen-kikötő,

Vöröslik az Idő orma,

Távolban már új vitorla:

A még szűz

Jövő.

Tavaszias, enyhe télben

Emitt pokol,

Ott meg éden,

Ki-ki mire vár,

Nem Isten küldi,

Csak nézi,

Magát ki mire ítéli,

Mindig az dukál.

Tavaszias, enyhe télben,

Mindig csak félig van ébren

A jó napsugár,

Újévre készülnek a fák,

Az emberiség, s a világ

Szebb jövőre vár.

Ünnepek között

Ünnepek között,

Búcsúzó év ad még nekünk

Némi

Örömöt,

Láthatunk még

Napsütést,

Ködöt,

S ismeretlen jövő köröz

Sólyomként már 

A Jelen

Fölött.

Ünnepek között.

Karácsony szellemisége

Karácsony szellemisége

A Szeretet

És a Béke.

A karácsony lelkünkben él,

Minden mosolyunkba befér.

Nem a fogyasztás, ajándék,

Csak a türelem, jó szándék

Tehet pokrócot bársonnyá,

Bármely napot karácsonnyá.

Ha körülvesz a 

Szeretet;

Bármikor karácsony lehet...

Ahol Szeretet,

Ott Béke;

Ez a karácsony értéke.

Kedves vendég, Szent Karácsony

Kedves vendég, Szent Karácsony;

Évutói éber álom.

Örömlepel, szép és ritka,

Bennünk rejtőzik a titka.

Karácsony lelkünkbe tűzve,

Minden gond jövőbe űzve,

Szent Béke,

Bársony nyugágyon;

Kedves vendég,

Szent Karácsony.

Három király csakazértis

Három király csakazértis

Most is útra kell.

Csordában jár ma a "lehet",

Viszont Hinni -

Kell.

Három király csakazértis

Jézust keresi,

Mit sem számít, hogy a zöm a

Profitot lesi.

Három király csakazértis

Felszegi fejét,

A Megváltás a világban

Itt vár,

Szerteszét.

Három király csakazértis

Csillagot figyel;

Nem a fogyasztás az, ami

Üdvösségre lel.

Három király csakazértis,

Örökké keres;

Attól, ha sok görbe van,

Még lehet

Egyenes.

Három király csakazértis

Útjára ered;

Mindig lesz új 

Karácsony,

Amíg van

Szeretet.

Karácsonyi készületek

Karácsonyi készületek

Várják már az ünnepeket.

Fenyők,

Hitek,

Fények

Tárgyak;

A szent Karácsonyra várnak.

Lelkünk ünneplőben, szépen

Fürdik a tükörképében.

Tél-sóhaj, fehér és fakó;

Nagy pelyhekben szakad a hó.

Karácsonyhoz közeledünk;

Isten erősödik

Bennünk.

Fenyők,

Fények,

Feszületek;

Karácsonyi készületek.

Téli szelek fújnak

Téli szelek fújnak,

Hajnalok fakulnak,

Fáradt téli napsugarak

Sűrű ködbe fúlnak.

Kurta napok múlnak,

Árnyékok megnyúlnak;

Jeges téli esőcseppek

Gránát módra hullnak.

Ádvent-fények gyúlnak,

Kételyek csitulnak,

Isten adta 

Szeretetek

Soha el nem múlnak.

Hideg napok múlnak,

Remények újulnak,

Karácsonyhoz közeledve

Téli szelek fújnak.

Idő-parti fénytörések

Idő-parti fénytörések

Mentén újul meg a Lélek.

Új idővonalat nyitva

Marad az Akarat tiszta.

Idő-sík párhuzamosok

Ezer folyamága ragyog.

Hosszú ádventi estéken

Isten ül vén idő-széken.

Hol van többlet?

Hol lesz hiány?

Vajon melyik a jó irány?

Ezer élet - fel a hegynek...

Csak a profán hiszi egynek.

Halhatatlan minden Lélek;

Idő-parti fénytörések.

Ereszkedik lefelé a köd

Ereszkedik lefelé a köd,

Kertet, kaput szürkeségbe föd.

Köröskörül baljóslatú máz,

Küzd vele a dac, s a kicsi ház.

Hatvan fölött is forró a vér,

Az Életünk egyre többet ér.

Egyre keményedik a hideg,

Megszenvedjük megint a telet.

Kétszer kettő jövőre se öt;

Ereszkedik lefelé a köd.

December, a mintapolgár

December, a mintapolgár.

Birtokában régi oltár.

Havat és ünnepet ígér,

Konkrétumok elől kitér,

Régi szép telekről beszél,

Leginkább a múltjából él.

Álmos jelen, ködös jövő;

Mindig a múlt kerül elő.

December, a mintapolgár,

Közel, s távol múltban vájkál.

Egykori polgári házak

Ma már viharverten állnak,

Régi kényelmük romjain

Foszlik a fakult krinolin.

Régi, fegyelmezett világ,

Kiszámított rátartiság.

Végérvényesen dőlt romba,

Belehullott Trianonba...

December, a mintapolgár

Mindig elmúlt ügyet szolgál.

A világháborúk között

Szikárabban öltözködött,

Volt nyomorúság, szélsőség,

Gyakran ínség, néha bőség,

Végérvényesen dőlt romba,

Belehullt a háborúba...

December, a mintapolgár,

A jelenben vajon hol jár?

Hol áll ma a régi oltár?

Ki a polgár?

Mi a polgár?

Vajon milyen jövőt szolgál

December, a mintapolgár?

Valamikor volt hajam

Valamikor volt hajam,

Mára régen tárgytalan.

Göndör szőke kiskölyök,

Inkább magas, mint zömök,

Homokoztam borzasan,

Vállamig ért a hajam.

Anyám őrködött rajta,

Levágni sose hagyta.

Bárhogy toporzékoltam,

Hosszú maradt a hajam.

Valamikor volt hajam,

Dühöngtem is hosszasan,

Forrott bennem a lélek,

Mert mindig lánynak néztek.

Csodálták a madarak

Göndör szőke hajamat,

Hatesztendős koromig

Aranylón kunkorodik;

Szőke sörény fejemen,

S én tűröm nagy nehezen...

Valamikor volt hajam,

Takarta vállam, nyakam,

S az iskola kezdetén

Válhattam meg tőle én...

Maradt szőke és kusza,

Nem erősödött soha,

S katonasapka alatt,

Csak némi pihe maradt...

Ma már van kucsmám, sapkám,

Hajamat takarhatnám,

Már ősz volna, ha lenne,

Fejemen szürkülhetne,

De ha nincs, mit tehetek?

Tél van, hát sapkát veszek.

Téli, ádventi Alázat

Téli, ádventi

Alázat;

Megfagy minden, ami látszat.

Feltárul, amit látni kell:

Isten felé

Béke visz el.

Szent téli csend,

Belső béke;

Megyünk karácsony elébe.

Fagy fedi a kicsi házat;

Téli, ádventi Alázat.

Ritmusba vagyunk bezárva

Ritmusba vagyunk bezárva,

Rezgünk,

Visszhangot adunk,

Amíg él bennünk a Ritmus,

Addig életben vagyunk.

Ritmusba vagyunk bezárva,

Bennünk is 

Ritmus terem,

Az anyag függönye mögött

Csak rezgés a végtelen.

Ritmusba vagyunk bezárva,

Bennünk szól a dallama,

Amíg tiszta hangot adunk,

Bennünk él 

Isten, maga.

A Csend himnusza

Erkölcsi vakáció,

Tiszta koncentráció,

Rend alapja lent és odafent,

Isten is a szent csendben teremt,

A Csend,

A Szent, a 

Szép

Tiszta

Csend,

A Csend,

Nagy pillanat előhírnöke,

Szent örömök építőköve,

A Csend,

A szent, a tiszta Csend.

Pihenő az utakon,

Barátság és nyugalom,

Ahová a zaj nem özönöl,

Minden buta lármát eltöröl,

A Csend,

A Szent, a 

Szép

Tiszta

Csend,

A Csend,

A Lélek szent ünnepi ruhája,

Az Isten meghitt adománya...

A Csend,

A szent, a tiszta Csend.

Az enyhülés otthona,

Maga is meghitt csoda,

Lármás világban békesziget,

Ahol Isten legjobban szeret

A Csend,

A Szent, a 

Szép

Tiszta

Csend,

A Csend,

Tiszta béke, magáért való,

Megpihenni benne mindig jó.

A Csend,

A szent, a tiszta Csend.

Rosszullétek buta napján

Rosszullétek buta napján

Állok, mint vércsepp a szablyán.

Rossz, förtelmes záporokat

Fagyszürke közöny váltogat.

Tanácstalan köd és pára

Csalogat az éjszakába.

Ádvent összeszedi magát,

És ballag a sárban tovább.

Isten ad még Jelet?

Talán...

Rosszullétek buta napján.

Gonosz decemberi eső

Gonosz decemberi eső,

Apad a Hit és az Erő.

Eső, hideg és áldatlan,

Ömlik egyre szakadatlan.

Eső kívül, 

Ádvent belül;

Isten néz a felhők mögül.

Jövőre addig van igény,

Amíg el nem fogy a remény...

Lélekmadár soká győzi,

Sár-csüggedés meg nem főzi...

Gonosz decemberi eső;

Világpénz a jövő-nyelő...

Ázik a madáretető;

Gonosz decemberi eső...

Téli túlélő remények

Téli túlélő remények

Lelkünk udvaráig érnek.

Az est már délutánig ér,

De az elszántság visszatér.

Ádventi Hit;

Puha bársony,

S a háttérben már:

Karácsony.

Sebességet vált az Élet;

Téli túlélő remények.

Bronzkori földvárak között

Bronzkori földvárak között

Lapul az elmúlt idő,

Csak a Jelen kérésére

Pattan majd egyszer elő.

Bronzkori földvárak között

Csalafinta lett a szél,

Érzésekről fuvolázik,

Ha a logika henyél.

Bronzkori földvárak között

Szűnni kezd az ingovány,

Csípőre tett kézzel bámul

Az arcunkba a talány.

Bronzkori földvárak között

Holt szavak örvénylenek

Milyen nyelven beszélt itt a 

Hajdani védősereg?

Egy kard. Edénytöredékek,

Csontok. Itt-ott hajfonat,

Ki épített kinek pazar

Fejedelmi sírokat?

Ilyen, meg olyan kultúra...

Mozaik történelem...

Romnak is csak romja maradt

Belőlük a várhegyen.

Múlt néma sarában tocsog

Lábunkon a félcipő;

Bronzkori földvárak között

Még mindig áll az idő...

Főnixmadár

Főnixmadár,

Főnixmadár

A Jelen vén fájára száll.

Nem károg, mint a hatalom,

Nem búg, mint a sokadalom,

Nem csicsereg, mint hivatal,

Mindig valami mást akar,

S nem is dürrög, mint a kánon;

Átnéz minden profánságon.

Főnixmadár,

Főnixmadár,

Nyöszörög a téli határ.

Szürke égen tél-lepedő,

Faggyal küszködik a Jövő.

Ballábas doktrínasereg

Világuralomról fecseg,

S a célját nem tudó világ 

Szagol műanyag dáliát.

Főnixmadár,

Főnixmadár,

Mindig újra hazatalál.

Napról napra,

Hétről hétre,

Mindig újra,

Évről évre...

Mindig újra magasra száll,

Főnixmadár,

Főnixmadár...

Szárnyát a Nap felé tárja,

A világ tán nem is látja...

Amíg élünk, sose késő,

Amíg élünk,

Lehet Jövő.

Főnixmadár újra éled,

Sosem szűnik meg

Az Élet.

Egykori régi ádventek

Egykori régi ádventek,

Honnan jöttök?

Hová mentek?

Méltósággal,

Nem sietve,

Havas úton lépegetve,

Ahogy jöttek akkor régen,

Fekete-fehér mesében...

Szürke égen ködtakaró,

Mindent vastagon lep a hó.

Köves úton pata dobban,

Kiscsizmák az ablakokban.

A járdán kiscipő kopog,

Az úton vén Trabant dohog.

Szakadozó, kopott járda,

Tanterem közepén kályha.

Veréb fut a keréknyomban,

Hittanóra a templomban.

Havat lapátol a férfi,

Fejkendős asszonya nézi,

A tornácon jégcsap remeg,

Csikorgó kemény a hideg.

Az udvaron kutya csahol,

Bent meleg,

Szülői szigor,

Minden este a családé,

Tévében Mazsola, Tádé...

A vacsora mindig meleg,

Hétre ágyban van a gyerek.

Takarók közt, a vaságyon

Meghitt karácsonyi álom...

Kéményekből füst gomolyog,

Kezdődnek a disznótorok.

Honnan jöttök?

Hová mentek?

Egykori régi ádventek...

Didergő December

Didergő December,

Nyirkos, rossz hideg;

Dühödt lármával kavarog

A varjúsereg.

Didergő December,

Szakad az eső,

Mindenféle csüggedésnek

Kopoltyúja nő.

Didergő December,

Ujjunk kireped,

Emlékeket őriz a Tér,

Az Idő feled.

Didergő December,

Szürke a világ,

Padlásokon reszketnek a

Vén hajasbabák.

Didergő December,

Súlyos sárlepel,

A Remény nem veszteséges

Módban üzemel.

Lelki Béke bársony Csöndje

Lelki Béke

Bársony Csöndje;

Nyugalom megszentelt gyöngye...

Belső Napkorongként lebeg

A tiszta

Lelkiismeret.

Üdvösség lármában nincsen;

Ahol

A Csönd,

Ott az Isten.

Nyugalom megszentelt

Gyöngye;

Lelki béke bársony

Csöndje.

Vers-álom a világ felett

Vers-álom a világ felett;

Ritmus a kép, rím a keret.

Fagyos ádventi égboltra

Fényét vidám strófa ontja.

Kívül hideg,

Belül Álom;

Univerzum - szalmaszálon.

Valóság adja a Létünk,

De az Álmainkban élünk.

Lesz Jövő, ha van

Szeretet;

Vers-álom a világ felett.

Atlantisz sosem adja fel

Atlantisz sosem adja fel,

Nem hal meg, és nem vezekel.

Hazug eszmébe nem réved,

Zsákutcába sose téved.

A Jövendőnket vigyázza,

Süllyedve mély mítosz-mázba.

Atlantisz sosem adja fel;

Pokol felé nem menetel.

Régmúlt talányos éneke,

Rossz utópiák végzete.

Tanúja, hogy 

Történelem

Nem állhat modern képleten,

Csillag közelről nem ragyog;

A Régmúltban a távlatok.

Bár lármása nem felesel,

Atlantisz sosem adja fel.

Ádvent első napjaiban

Ádvent első napjaiban

Állok,

De az idő rohan.

Ádvent az én menedékem,

Várom,

Várom

Minden évben.

Szeretném, ha hozzám érne,

Belebújnék a

Lelkébe...

S mire beleélem magam,

Faképnél hagy,

Múltba suhan...

Ádvent az Időn átoson,

S máris itt van a karácsony...

Ádvent most újra rám ragyog,

S az agresszív hétköznapok

Nem hagynak merülni benne,

Bárcsak több időm lehetne...

Ádvent első napjaiban

Mindig új

Reménység fogan:

Hangolódni

Jobbra,

Szebbre;

Felkészülni

Az Ünnepre... 

Szent Karácsonyt,

Ha betoppan,

Megélni szépen és

Hosszan...

Egy életre töltekezni,

És fenékig kiélvezni.

Az autómat vezetem,

S az út szélére képzelem

A szép ádventi fényeket.

Szél süvít. 

Az Idő pereg.

Ádvent meghitt csenddel éled,

Áll a Lélek.

Fut az Élet.

Mi a Líra küldetése?

Mi a Líra küldetése?

Miért létezik?

Talán a világpiacon

Díjra alkuszik?

Mostani "modern" korunkban

Nem is kell talán?

Van-e célja, küldetése

Még egyáltalán?

Csak múlt szökevénye lenne,

Puszta, régi stíl?

Nem is telhetne más tőle,

Mint könnyes idill?

Anakronizmus lett mára,

Holt költészet póza?

Rég megölte a nehézkes,

Nyúlós-nyálkás próza?

Mi a Líra küldetése,

Csupán puszta dísz?

Mint posztmodern épületen

Korinthoszi fríz?

Elmúlt a költészet kora,

Oda a hatás?

Túlléphetett régen rajta

Már a "haladás"?

Ma már semmi sem számít,

Csupán a gazdaság?

Csak pénzre meg kapzsiságra

Bomlott a világ?

Talán végleg levitézlett

A poétika,

S mindent tud már a jövőről

A politika?

Van a Versnek küldetése?

Azt mondom: igen,

Van küldetése, bizony,

De nem akármilyen!

Míg a Gyermek szava szólít

Apát és Anyát,

S tisztelettel említenek

Istent és Hazát,

Míg a Földön van egyetlen

Igazi Család,

Addig igényli az ember

A Líra szavát.

Míg az Emberi Lényegből

Ember szava szól,

Belső lelki tartalomra

Líra válaszol.

Míg a Lélek szférájában

Líra szava száll,

Minden emberi Lélekben

Visszhangra talál.

Amire nincs fogalom, és

Nem lesz soha tán,

Lúdbőrözve érezzük

Egy jó sor hallatán...

Mi a Líra küldetése?

Meg nem alkuvás,

Nem számít se hatalom, se

Fiktív haladás.

Mi a Líra küldetése?

Szabad Akarat;

Minden túlerővel szemben

Független marad.

Élő Múltunk halott ködben

Élő Múltunk halott ködben;

Tiszta égre madár röppen.

Kifelé, most már

Kifelé;

Végre az

Igazság felé.

Tudomány mesékbe révedt,

Nem létező útra tévedt.

Ágrajzos finnugor mocsár

Lassan a lomtárba talál.

Élő Múltunk halott ködben;

Kísérteties vén csöndben.

Parázs-lelkek fellobognak,

Rozsdás dogmák csikorognak,

Szétfoszlik műanyag kéreg,

Betör közibe 

Az Élet.

Élő Múltunk halott ködben;

Emlék mocorog a földben,

Besenyő futások helyett

Feléled az

Emlékezet.

Semmi sarkkör,

Semmi Urál...

A Múltunk végre talpra áll...

Isten tartott,

Isten hozott;

Magyar néppé itt alkotott.

Másképp, mint a tankönyvekben;

Élő Múltunk halott ködben...

Vízöntő az örök éjszakában

Változatlan égen

Örök sötétségben,

Ahol végtelenbe nyújtózik

A végzet,

Csüggedésről dudorászik

Az anyag-igézet,

Virul az enyészet,

S szobrot állít önmagának

A végső megalkuvás;

Vízöntő tudja egyedül,

Hogy áltörvénybe 

Sohasem lesz belenyugodás,

Hogy az Igazság

Valami más.

Az Igazság

Mindig

Valami

Más.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem fog engedni soha.

Tudja,

Nem örök,

Ami látszólag örökké pörög,

A cél nem puszta látszatok, idő-körök

Lélektelen futása,

Hanem Isten Létének

Földi,

Lelki

Mása.

De nem Isten szól,

Ha az ég dörög,

Isten nem égi túlerőként hömpölyög.

Kísértés honában,

Csillagok sodrában,

Kietlen végzet

Hátsó udvarában;

Vízöntő az örök éjszakában.

Vízöntő

Fenn az égen

Magányosan áll,

Fordulatra vár.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem fog engedni soha.

Örök éjszakában,

Az anyag honában,

Múlt hamvában,

Jelen alatt,

Jövő árnyékában.

Áll,

Ahol nincs határ

Fordulatra vár.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem fog engedni soha.

Ellene károg az égi kánya,

Ellene szól

Az éjszaka szája,

Az anyag savanyú statisztikája,

Minden megszokott frázis,

A kiszáradt ág is,

A napok, percek, órák számtana,

A hétköznapok keringéstana,

Minden kiszámítható ciklus,

Minden materializmus,

Ellene csacsog a holt idill,

Az élő lövészárok-füst,

A harci drill,

Ellene zúg a megalkuvó,

Sodródó tömeg,

De Vízöntőt mégsem rendíti meg.

Korsót tart balja,

Füle a szférák zenéjét hallja,

Ki kell tartania,

Mindegy,

Akarja,

Vagy nem akarja.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem  fog engedni soha.

Száguld a távolban

Néhány szupernova,

Ki tudja, hova...

Csillagpályák nem változnak,

Nem élnek, el sem kárhoznak,

Gomolyognak a csillagködök,

Látszólag az éjszaka örök.

Vízöntő mégsem inog;

A Változás

Csakhamar

Jönni fog.

Egy nehéz, de boldog napon

Egy nehéz, de boldog napon

Mosolyog rám az Otthonom.

Téli-télutói idő,

Reggel fagy, estére eső.

A szürke ég fagytól kékült,

S ocsmány latyakra sötétült.

Reggel mentem, este jöttem,

Fagy és eső körülöttem.

Fáradtság az

Élet ára,

Szélvédőmön vastag pára...

Várt Anikóm, s az Otthonom;

Egy nehéz, de boldog napon.

Novemberi hideg éjszakában

Novemberi hideg éjszakában

Töpreng a Jóisten egymagában.

Mi lesz, ha az Idők összeérnek,

De a Lelkek addig meg nem érnek?

A Teremtés tovább pereghetne?

Szükség lesz-e újabb 

Kezdetekre?

Komor őszi fellegek vonulnak,

Sötét árnyékok az égig nyúlnak,

Halovány Hold,

Jeges fény,

Talányok;

Néma ködök vagy távoli világok...

Pillanatok toporognak lágyan

Novemberi hideg éjszakában.

Rúgja meg a ló!

Egész nap szakad az eső

Elolvad a hó,

Párásodik az autó,

Rúgja meg a ló!

Befedi a a szélvédőt a

Páratakaró,

Nyírkos hideg szél szaladgál,

Rúgja meg a ló!

Nagy forgalom. A bosszúság

Hiábavaló,

Ocsmány hangon tocsog a sár,

Rúgja meg a ló!

Mindez purgatóriumhoz

Hasonlítható,

Hullanak az idegsejtek,

Rúgja meg a ló!

Zegernyés, téli őszutó

Zegernyés téli őszutó,

Szürke égből szakad a hó.

Vigasztalan szürke fátyol;

A Jövő mindentől távol.

Hallgat a Múlt,

Jelen forog,

Háttérben végzet kuporog.

Mindenütt hó, tócsa, latyak;

A világban idült harag.

A bálvány fegyvert énekel,

S Isten türelme nem fogy el...

Hó hull, szennyes víz szivárog,

Áznak falvak, lövészárkok.

Semleges Ég,

Szakad a hó;

Zegernyés téli őszutó.

A néhai V. Károly császár néhai ígérete

Károly császár megígérte,

Aztán sosem tartotta be...

Ezerötszázhuszonhatban,

Novemberi alkonyatban,

Éppen huszonhatodikán

Azt mondta a spanyol király:

Magyarországot megvédi,

Seregeit már készíti...

Öccse legyen magyar király,

Szulejmán többé nem zabrál,

Magyarországon már sehol,

Magyar gyermeket nem rabol,

Mert hadait összetöri,

A vizes földbe döngöli,

A szultánt jól megszalasztja,

És Drinápolyig pofozza...

Ötödik Károly ígérte,

S a magyar nemzet - elhitte...

Országunkba egyszer tért be,

Akkor is csak Bécset védte...

Nemsoká elveszett Buda,

Az ország nagy része oda,

Hullt a magyar, ömlött a vér,

Nincs már ország, csak hadszíntér,

Ütköző,

Rossz, védő árok

Az Örökös Tartományok

Oltalmazó előtere...

Ez lett a Hazánk szerepe...

Károly császár ígérete..

Jó, hogy nem pusztultunk bele...

Habsburg koronák ígérték,

Európai segítség,

Megígérte,

Hittünk neki;

Azóta sem hevertük ki...

Porként száll a múlt szelébe

Károly császár ígérete.

Tízezrek menetelése

Tízezrek menetelése;

Talán soha nem lesz vége.

Minden kornak az a gondja,

Lesz-e újabb Xenophónja,

Aki odaáll az élre,

Stafétát vesz méltó kézbe,

Mert most sem tudja az ember,

Hol van az igazi 

Tenger.

Tízezrek menetelése;

Idők szele a zenéje.

Korok járnak, korok kelnek,

Fontoskodnak, kibicelnek,

Élnek teljesen, vagy félig,

Magukat modernnek vélik,

Első vagy utolsó vérig

Dédelgetik rögeszméik.

Tízezrek menetelése;

Talán soha nem lesz vége.

Saru csusszan, bakancs kopog,

Fáradt és foghíjas sorok.

Aki közöttük menetel,

Nem retten, és nem adja fel.

Érzésekből páncélmellény;

Vonulnak az Idő mentén.

Arany Napok,

Ezüst Holdak;

Tízezren sohasem voltak.

Tízezrek menetelése;

Nagyon messze még a vége.

Nem is sejti még az ember,

Milyen az igazi tenger.

Jobbról-balról gonosz ének,

Harc-dalok - profit szirének...

Felhorgadó birodalmak,

Dögletes profán mocsarak

Mellett fut az Idő útja,

Holtágak újra meg újra...

Tízezrek menetelése;

Ki tudja, mikor lesz vége...

Hogy az út célját mi rejti,

Egy se tudja,

Egy se sejti.

Néha újak csatlakoznak,

Vonulnak, míg meg nem halnak.

Mindegyik érez,

Egy se tud;

Fontosabb a célnál

Az Út...

Egyszer talán

Tenger;

Béke...

Tízezrek menetelése.

Fáradt novemberi estén

Fáradt novemberi estén

Fagy-lepel a világ testén.

Hideg vág kedvünkön eret,

S a fáradtság jövőt feled.

Fellegoszlopok szerteszét,

Hidegen ásít a sötét.

Állunk Idő-folyam mentén;

Fáradt novemberi estén.

Novemberi levéltömeg

Novemberi levéltömeg

Lépteink alatt;

A dogmák mind elhullanak -

Az Élet

Marad.

Délben csíp a hideg, 

Este

Felüvölt a szél;

Profán jövőtervek hada

Búsan mendegél.

Fagyos és alatt lehull a

Fáról a levél,

Teoretikus világ csak

Elméletben él.

Novemberi levéltömeg

Alatt sír a Múlt,

Mára az összes felszínes

Emlék megfakult.

Aprócskára zsugorodott

Össze már a nyár;

Jelen-torzulást a Jövő

Majd múlttá szanál.

Isten hallgat.

Csak az ember

Hiszi, hogy halad...

Novemberi levéltömeg

Lépteink alatt.

Késő őszi letargia

Késő őszi letargia

Száll az Idő partjaira.

Rossz jóslatok Télre várnak,

Hit-pótlékok tovaszállnak,

Fénylő remény eltérítve,

Profán földre kényszerítve,

S lehangoló ködbe vezet

A befagyott emlékezet.

Nem látjuk Hitünk szárnyait,

Sem önmagunk határait...

Béke a Múlt poraira;

Késő őszi letargia.

A fejlődés-illúzió

A fejlődés-illúzió

Csak vaskos idő-takaró,

Mérföld vastag, tömör pala,

Múltak nyugszanak alatta.

Hogyha egyszer feltárulna,

Számos dogma léket kapna,

Az elmélet elmerülne,

És végleg megsemmisülne.

Inog a tudomány-sámli,

Mert fejlődést akar látni

Ott is, ahol semmi nyoma,

Csupán halad - a technika.

Idő-sírban nyugvó sok kor...

Felkészülünk valamikor?

Mi fontosabb?

Szellem?

Tudás?

Mi az igazi

Haladás?

Tévutat rejtő vak-ajtó

A fejlődés-illúzió.

Vén Hallgatag őszi ködben

Vén Hallgatag őszi ködben;

Levél zörög, varjú röppen,

Közönyös eső szemerkél,

Bozót mögül sandít a Tél.

Az összes Üdvösség alva,

Lelki síkok mind kihalva,

S a Hagyomány csonkjaira

Bálványt rakott a média.

Vén Hallgatag őszi ködben;

Csörög a Múlt, Jövő zörren,

Doktrínák eszme-vadonban,

A Jelen ki sem lát onnan.

Ég alatt gubbaszt pénz-banya,

Végzet-főztet kotyvasztana.

Életre kelt őrültségek

Nyegle hada égre béget.

Vén Hallgatag őszi ködben;

Egy szót sem szól, meg se hökken,

S míg az Idő tovább oson,

Csak vár tovább - hallgatagon.

Minden "modernség" kietlen;

Az Idő kérlelhetetlen...

Minden torony összeomlik,

Minden profán szertefoszlik,

S minden változás tartogat

Apró, fényes távlatokat.

Mindegy, ezer év, vagy ötven...

Vén Hallgatag őszi ködben. 

A Líra a Közös Álmunk

A Líra a

Közös

Álmunk;

Ez a mi

Külön

Világunk.

A kollektív tudattalan

Verseskönyve határtalan,

Ott élik át 

Minden

Lelkek;

Isten is onnan szemelget.

Nem tárgyi, nem is alanyi,

Más világban él a gagyi.

A profán státuszköltészet

Oda soha el nem érhet.

Az Idő gyorsan eltemet

Rossz, öncélú szóvicceket,

Bugyuta jajongásokat,

Esztelen halálvágyakat,

Kopár halandzsa-szöveget,

Köldöknéző versezetet.

A Líra a 

Közös

Álmunk;

Benne minden

Hitünk,

Vágyunk.

Tartalma a

Lelkünk része,

Ritmusa

Szívünk verése.

A kollektív tudattalan

Verseskönyve határtalan,

Ott élik át 

Minden

Lelkek;

Isten is onnan szemelget.

A saját külön világunk;

A Líra a Közös Álmunk.

Zuhatagos Idő-folyam

Zuhatagos Idő-folyam

Sejtelmes ködökbe rohan.

Eszeveszett világ-magány;

A jövendő -

Sötét talány.

Minden Pandóra-szelence

Fenekéig felfeszítve,

Sötét tüzek égig szítva,

Erkölcs kásává aprítva,

Atombombák élesítve,

Tízparancsolat feledve...

Pénz-mogulok, fegyverbörzék;

Tombol a felelőtlenség.

Hazug "miért,

Hamis "hogyan";

Zuhatagos Idő-folyam...

Késő őszi özönvizek

Késő őszi özönvizek

Áztatnak régi 

Elveket.

Virtuális vadon éled,

Bőgnek a rögeszme-rémek,

S ami a Kezdettől épül,

Atomokra esni készül.

Késő őszi özönvizek

Elmoshatják-e 

A Hitet?

Hideg őszi eső szakad,

Profán látszatok romlanak,

De ami fontos, megmarad;

Akármilyen eső szakad...

Kopog az eső monoton,

De Isten még vállat se von.

Távolban a Régmúlt lebeg;

Késő őszi özönvizek.

Tél küszöbén, novemberben

Tél küszöbén, novemberben

Elgondolkodik az Isten.

Hiába ad ezer jelet

Arról, hogy

Mindenkit szeret?

Lenn profán lóversenypálya;

Hamis eszmék éjszakája...

Deres novemberi reggel;

Későn érő faj az ember,

Nem ismer már 

Férfit, se

Nőt;

Áll az Isten hajadonfőtt...

Válaszút előtt

Az Ember;

Tél küszöbén,

Novemberben.

Késő őszi éjszakában

Késő őszi éjszakában

Árnyék a Hold udvarában.

Bágyadt minden csillagfüzér,

Szomorkodásra rá nem ér.

Több állása van a szélnek,

Ijesztgetésből nem él meg.

Izzadó homlokú napok 

Gondos serege kanyarog

Hajnal és alkonyat között;

Fellegek a város fölött.

Isten az őszi esőben;

Van valami születőben...

Minden más, mint általában,

Késő őszi éjszakában.

Késő őszi lombhullásban

Késő őszi lombhullásban

Isten jár

Idő-ruhában.

Csendes metamorfózisok

Türelmetlen hada topog.

Lombhullás,

Levélrengeteg;

Eltévedt idő csepereg,

Csüggedt profán eszme-sereg

Világba vetve ténfereg.

Bús november fuvolája,

Isten a fejét csóválja.

Biztos Hit,

Kétkedő tudás;

A mankó -

Az Átváltozás.

November misztériumát

Örök Hitek szelhetik át.

Késő őszi ég felettünk,

Isten sosem dönt helyettünk.

Ezer fényes suttogás van

Késő őszi lombhullásban.

A Jövendő csőre töltve

A Jövendő csőre töltve,

A végzetre nyelvet öltve

Hatvanas korom dacára,

Mert a lelkem így kívánja.

Az arcomon mosoly játszik;

Van már terv, ha nem is látszik.

A kánon széklábat farag,

Fennkölt látszatok romlanak,

És a profán ostobaság 

Terhétől remeg a világ.

A Jövendő csőre töltve,

Csüggedés akasztva szögre,

Semmit sem úgy, ahogy régen,

Most már egészen másképpen.

Fittyet hányva látszatokra,

Korokra és kánonokra,

Fittyet hányva jobbra, balra,

Összecsukló hivatalra,

Fölhorgadó káoszokra,

Fals célokra,

Hamis okra,

Semmit sem úgy, ahogy régen,

Most már egészen másképpen.

A végzetre nyelvet öltve;

A Jövendő

Csőre töltve.

Nem jöttünk mi sehonnan se!

Nem jöttünk mi sehonnan se,

Hiába szól ezer mese

Az uráli őshazáról,

Itt születtünk,

Nem akárhol,

De hazátlan vándorlással,

Rablással, fosztogatással 

Vádol a betolakodó,

Műanyag-mítosz alkotó.

Terület-prédáját félti,

Szándékosan félreérti

Az ősrégi emlékeket.

Ma még erőszakot tehet

Fals történelmet alkotván,

De már az ideje fogytán.

Nem jöttünk mi sehonnan se,

Honunk a Kárpát-medence,

S mióta a világ világ,

Sose láttunk másik 

Hazát.

Egykori Ős-Európa

Szivárgott a csontjainkba,

És finnugor maszlag helyett

Beszélünk

Egy Ősi Nyelvet,

Ami homályba nem szakadt,

Ami belőle megmaradt...

Mi vagyunk a

Titkok Népe;

Nem jöttünk mi sehonnan se!