Vízöntő az örök éjszakában

Változatlan égen

Örök sötétségben,

Ahol végtelenbe nyújtózik

A végzet,

Csüggedésről dudorászik

Az anyag-igézet,

Virul az enyészet,

S szobrot állít önmagának

A végső megalkuvás;

Vízöntő tudja egyedül,

Hogy áltörvénybe 

Sohasem lesz belenyugodás,

Hogy az Igazság

Valami más.

Az Igazság

Mindig

Valami

Más.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem fog engedni soha.

Tudja,

Nem örök,

Ami látszólag örökké pörög,

A cél nem puszta látszatok, idő-körök

Lélektelen futása,

Hanem Isten Létének

Földi,

Lelki

Mása.

De nem Isten szól,

Ha az ég dörög,

Isten nem égi túlerőként hömpölyög.

Kísértés honában,

Csillagok sodrában,

Kietlen végzet

Hátsó udvarában;

Vízöntő az örök éjszakában.

Vízöntő

Fenn az égen

Magányosan áll,

Fordulatra vár.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem fog engedni soha.

Örök éjszakában,

Az anyag honában,

Múlt hamvában,

Jelen alatt,

Jövő árnyékában.

Áll,

Ahol nincs határ

Fordulatra vár.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem fog engedni soha.

Ellene károg az égi kánya,

Ellene szól

Az éjszaka szája,

Az anyag savanyú statisztikája,

Minden megszokott frázis,

A kiszáradt ág is,

A napok, percek, órák számtana,

A hétköznapok keringéstana,

Minden kiszámítható ciklus,

Minden materializmus,

Ellene csacsog a holt idill,

Az élő lövészárok-füst,

A harci drill,

Ellene zúg a megalkuvó,

Sodródó tömeg,

De Vízöntőt mégsem rendíti meg.

Korsót tart balja,

Füle a szférák zenéjét hallja,

Ki kell tartania,

Mindegy,

Akarja,

Vagy nem akarja.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem  fog engedni soha.

Száguld a távolban

Néhány szupernova,

Ki tudja, hova...

Csillagpályák nem változnak,

Nem élnek, el sem kárhoznak,

Gomolyognak a csillagködök,

Látszólag az éjszaka örök.

Vízöntő mégsem inog;

A Változás

Csakhamar

Jönni fog.