Niall aranyszegélyes rózsaszín masnit viselt a nyakában, amit Patricia határozottan aranyosnak talált. Eme bájos kis masni közepén volt rögzítve a pirosbetűs aranyszín táblácska a következő szöveggel:
Niall vagyok, Patricia Myers a gazdám. Vigyél haza, jutalmat kapsz tőle.
Belfast, 1908.
Alatta a pontos cím.
Patricia csendesen szunnyadt a szép ruhájában a padon. Várta haza az apját, John Napoleon Myers-t.
Patricia apja hajóépítő mérnök volt a Harland and Wolff cég belfasti hajógyárában. Nagyra hívatott, tapasztalt ember, ráadásul alig múlt negyven esztendős. Remek munkaerő, lelkiismeretes a tervezésben, aggályosan pontos a végrehajtásban és könyörtelenül szigorú az alkalmazottak irányításában. Pontosan olyan ember, akit a Harland and Wolff vállalat elképzelt magának, ezért is csábították át a múlt évben Southamptonból.
A mai kirándulás – egyelőre – azért maradt el, mert John Myers-t igen fontos ügyben hívatta Gustav Wilhelm Wolff és William James Pirrie. Patricia apja azt mondta róluk: a két nagykutya.
Vajon tudnak-e ugatni? Patricia ezen gondolkodott, miközben újra elnyomta a buzgóság. A kövér kandúr hangosan dorombolt az ölében.
Mr. John Napoleon Myers csendesen kavargatta a kávéját. Sejtette, hogy nagy jelentőségű ügyben hívatják, de ettől azért meglepődött, ennyire nagy horderejű ügyre nem számított.
Gustav Wilhelm Wolff.
William James Pirrie.
Az egyik Hamburgban született, a másik Quebec-ben. Az egyik kikeresztelkedett zsidók ivadéka, a másik bigott protestáns családból érkezett. Ketten együtt: a nagyra törő brit ipar szimbólumai.
- Az a feladatunk, Mr. Myers, hogy felépítsük a White Star Line megrendelésére a világ három legnagyobb és leggyorsabb hajóját – foglalta össze Wolff, a tulajdonos. Pirrie, az elnök bólogatott.
Myers-nek zúgott a feje.
Semmi sem lett a családi kirándulásból.
- Majd vasárnap, kislányom – legyintett az apja. – Ezt most emésztenem kell.
Patricia szája sírásra görbült. A kandúr és fészkelődni kezdett az ölében.
A vacsoránál megeredt a családfő nyelve. Annyit beszélt, amennyit eddig otthon soha. Még a felesége is ámulva hallgatta, és nem tudta mire vélni, hogy’ lehet az ő mindig kimért, kevés beszédű férje most ennyire szószátyár.
- Olympic – sóhajtotta Myers. – Titanic. Gigantic. Istenkísértő nevek. Imádkozni fogok az Úrhoz, bocsásson meg nekünk.
- Hiszen a White Star Line adta ezeket a neveket, vagy nem? – próbálkozott a felesége.
- Nem fogod fel, asszony! Mi alkotjuk meg ezeket a hajószörnyeket, mi hívjuk ki az Úr bosszúját. A Titanic. Háromszáz méteres hosszúság, hatvanhatezer tonnányi vízkiszorítás. Titanic! Micsoda név! Kihívjuk az Úr haragját! Magunkra vonjuk Isten fenyítő hatalmát! – nagyot fújtatott. – Átok van rajtunk, asszony!
- Gondolj a pénzre, John! – próbálkozott a nő.
- Nem értesz, asszony, nem értesz. Egy Morgan Robertson nevű amerikai író tíz éve regényt írt Futility címmel. Egy óriási hajó pusztulásáról ven szó benne, a neve Titán. A hajó a legelső útján jéghegynek ütközik, elsüllyed, az utasok zöme odavész. Ő megjósolta, mi meg véghez visszük. Az utolsó időket éljük, asszony! Beteljesednek a próféciák!
Patricia meg sem mert szólalni. A kandúr a lábánál hevert, és el-elkapdosta a lehulló falatokat.
Vasárnap sem mentek kirándulni. Amikor a templomból hazaérkeztek, Myers feltűnően szótlan volt. Emésztgette a tiszteletes úr prédikációját. A vén pap arról beszélt, hogy állandóan meg akarjuk csalni, be akarjuk csapni az Urat, pedig ő mindent tud és mindent lát. Ideje volna magunkba szállni, és megtérni a keresztyén erkölcshöz. A beszéd igen dörgedelmes volt, Myers nyomasztó hangulatban tért haza.
Fejfájásra hívatkozva lemondta a délutáni kirándulást. Patricia hisztériázott, mire a nevelőnő a szobájába parancsolta. A macska az udvaron lófrált, aztán lehevert az egyik padra.
John Napoleon Myers mérnök úr egy üveg whisky mellett töprengett az élet dolgain.
Elkövethetem-e ezt az iszonyú bűnt, megépíthetem-e az emberi nagyravágyás és hivalkodás eme úszó jelképeit? Istenkísértő nevekkel? Legalább adtak volna más neveket…
Tüzes korbáccsal és örök szenvedéssel bünteti a magyravágyást a mindenható Isten. Kezébe veszi fenyítő vesszejét, kiönti a földre haragjának edényét, és örök időre szóló példát tészen.
Titanic. Modern, kényelmes és gyors út egyenesen a kárhozatba.
Tehetetlen bábok vagyunk a Sátán kezében…
Ahogy fogyott a whisky, Myers mérnök úr szép csendesen elázott. Feje az asztalra borult. Senki sem merte háborgatni, a közelébe se mentek.
Ahogy a feje az asztalra csuklott, leverte a földre a szendvicses kosár tartalmát. A szalonnás, kolbászos, keménytojásos szendvicsek tömege szétszóródott a lába mellett.
Niall azonnal ott termett, és degeszre zabálta magát. Utána elnyúlt az asztal alatt.
Elborult, az égen fellegoszlopok kergetőztek, de nem jött eső. Myers hangosan hortyogott az asztalra borulva. Niall néha felébredt, olyankor lustán elrágcsált egy-egy újabb szelet szalonnát.
Az asztal alatt félhomály volt, és kissé hűvös. A jóllakottan sziesztázó macska félálomban nyalogatta a szája szélét.
Valami történt. Niall felfigyelt.
Felborzolódott a hátán a szőr
Dübörgött és rázkódott a világ. Niall összehúzta magát, és éberen figyelt. Roppant árnyak keringtek körbe-körbe, hersegve nyíltak és azáródtak a szakadások a világ szövetében.
A macska lassan előrenyújtózott, puhán lépett egyet. A szakadások mögött táplálék lehet. Sok táplálék. Tömérdek táplálék.
Ügyesnek kell lenni.
El lehet menni oda, de vissza is kell tudni térni. Itt is bőségesen akad táplálék.
Niall éberen megvizsgálta a kínálkozó lehetőségeket, és döntött. Ösztönére hallgatva választotta ki a helyet.
Nyugodt hely legyen, meleg és táplálékban gazdag.
Mielőtt átment volna, jól megjegyezte a hazafelé vezető utat. Ez nem is volt könnyű, de a macskáknak híresen kiváló a tájékozódó képességük.
St. Augustin, 2010. augusztus 2.
A Nagy Kereszt mindenütt látható volt. Ez természetsen el is várható egy olyan kereszttől, ami száznégy méter magas és hetven tonnát nyom.
Mark Hawkins különleges ügynök kellemesen hátradőlt az ülésen, nagyokat harapott a reggeli pizzájából, és a távolból magasodó keresztet szemlélte.
Rekkenő hőséggel bágyasztotta napközben St Augustine lakóit a floridai augusztus, ilyenkor, korán reggel, meg este volt a legelviselhetőbb.
Hajnalban futott. A szokásos öt kilométert. Jól is esik a reggeli. A kocsi mindkét ajtaját nyitva hagyva élvezte a kellemes reggeli szellőt. Lesz majd része hőségben egész nap éppen elég, a reggel legyen minél kellemesebb.
Amikor befejezte, kiszállt a kocsiból, és tett egy rövid sétát. Hét óra sem volt. Még van ideje benézni Joseph bátyó kunyhójába.
Joseph Jackal – Joseph bátyó – ránézésre nem tűnt indiánnak. Ha nagy ritkán öltönyt vett és bement a városba, senki idegen nem nézte volna annak. A kunyhójában persze másképp volt, de a tüskehajú, bajszos öregúr színes pólójában és bermudanadrágjában nemigen emlékeztetett indián varázslóra.
Pedig az volt. A szeminolák varázslója.
Anyai ágon Mark Hawkins különleges ügynök is a szeminolák törzséből származott, Joseph bátyót gyermekkora óta ismerte, amikor az öreg még vízépítő mérnökként ténykedett a városban és egész Florida államban.
Amióta nyugdíjba ment, Joseph bátyó a nyarakat mindig a maga építette kunyhóban töltötte, jó másfél mérföldnyire a várostól. Tehette, egyedül volt. Feleségét húsz éve veszítette el autóbalesetben, fia tengerészgyalogos tiszt volt valahol külföldön, a lánya meg New Yorkban élt.
Az öreg a nyitott kertkapuban várta Markot. Az ügynök megszokta ezt, a varázsló mindig előre tudott az érkezéséről, őt nem lehetett meglepni.
Csendesen kezet fogtak.
- Teát?
Mark Hawkins különleges ügynök szó nélkül bólintott.
Joseph gyógyteáinak felséges ízük volt. Nem a szokásos kesernyés váladék, hanem izgalmas és kellemes aromájú italok. A többségük forró volt – az év minden szakában.
Mark szeretett ide jönni. Különösen akkor, ha valamiért nagyon rossz kedve volt. Joseph néhány mondata segített átértékelni az aktuális problémákat.
- Jönni fogok mindennap. Az augusztus nálam mindig baljós hónap.
- Baljós?
- Augusztusban mindig vacak a világ. Tapasztalatból beszélek.
A varázsló megcsóválta a fejét.
- A világgal nincsen semmi baj. Az önmagában közömbös. A dátumok, helyzetek, tárgyak közömbösek. Mi tesszük őket jóvá vagy gonosszá.
- Na, ne mondd, Joseph bátyó! Magam teszem elviselhetetlenné saját magam számára az augusztust? Nem hinném. Pontosan úgy élek, mint máskor, de évek óta ez a legelviselhetetlenebb hónapom. Valahogy mindig minden összejön.
- Nyomozásban?
- Ha még csak abban jönne. Igazából évente egy-két érdekes nyomozásom van, a többi időt verejtékes papírmunka tölti ki. Ugye, azt gondolnád, egy FBI-ügynöknek izgalmasabb a munkája.
Joseph bátyó vállat vont.
- Neked kell tudnod, miért mennek a számodra úgy a dolgok, ahogyan mennek.
Mark egy pillanatra elgondolkodott.
- Igazából a múltam tör fel ilyenkor, – legyintett. – mármint néhány múltbeli kellemetlenség utóhatása.
- Bizonyára te gerjeszted. Kapcsolat jöhet létre a legváratlanabb módon különböző dimenziók között. Minden mindennel összefügg.
- Ahogy fent, úgy odalent?
- Igazából így is lehet mondani, de az egy másik kultúra. És mekkora kellemetlenségeket okoz ilyenkor a múltad?
- A legtöbb jelentéktelen, csak együtt sok.
A varázsló mosolygott.
- A múlt mindig nagyobb – jegyezte meg csöndesen.
- Nagyobb? Mi az, hogy nagyobb?
- A befejezett múlt, ha ráül a jelenre, méreteiben mindig meghaladja egykori önmagát.
- Na, ez nekem magas.
- Pedig nem nehéz. Ha valami sokkal nagyobb és jelentőségteljesebb, mint amilyennek lennie kellene, az mindig a múlt.
- És a jövő?
Joseph bátyó vállat vont.
- Jövő még nincs. Nem létezik. Hacsak valaki nem nyit a jövőből csatornát a múlt számára.
- Csatornát?
- Itt van ez a Nagy Kereszt – Joseph a város felé mutatott, ahonnan a tiszta reggeli időben most is látszott a Kereszt roppant sziluettje. – Állítólag azért csinálták, hogy megünnepeljék St Augustine négyszázadik születésnapját. Ez olyan fehérember-dolog. Jelentőssé tesz valamit a saját szempontjai szerint, valami olyat, ami igazából nem jelentős. Felhasznál egy szimbólumot, ami amúgy is csordultig feltöltődött az idők során érzelmi energiákkal. Átértékel. Csomópontokat teremt. Esetleges csatornát a múlt számára.
- Félelmetes, amit mondasz.
- Mert az ilyesmi félelmetes dolgokat generálhat.
- Az ilyemiről szól a mágia?
- Nem – a varázsló a fejét ingatta. – A mágia valami régi tudomány maradványa. Senki sem tud róla semmit, vagy nagyon keveset. Én sem vagyok kivétel ez alól. Tele van a világ emberi cselekedetekkel, amelyek ismeretlen módon teremtenek ismeretlen energiákat. Okok és következmények olyan halmazát hozzák létre, amiről semmit sem tudunk.
- A mágia régi tudomány?
- Az. Valami ősi civilizáció ismerte és használta. Esetleg tönkre is tette magát általa. Ahogy mi is tönkretesszük a saját világunkat az anyagiasságunkkal.
- Biztos ez?
- Legalábbis valószínű. A világ rendje a körforgás és a ritmus. A szabályos ismétlődés. A versengés, a birtoklás és az önmagáért való nyereség öngyilkos civilizációs forma. Felszámolja saját magát.
- A mágiát létrehozó civilizáció miféle lehetett?
- Nem tudom. Az alkotás emberi akaratnyilvánítás. Nem a szó hétköznapi értelmében. Az akaratunkat az anyagra kényszerítjük izomerő, mechanikai munka, gőz, elektromosság vagy atomenergia közbeiktatásával. Ez a technológiai civilizáció alapja. A mágikus civilizáció talán kikapcsolta ezeket, és közvetlenül az emberi akarattal hatott az anyagra. Ahogy megjelent a vezeték nélküli kommunikáció is.
- Ahogy előrehaladt a tudomány.
- A tudomány önmaga teremti magát. A részecske bizonyos tulajdonságai akkor keletkeznek, amikor vizsgálni kezdjük őket, és elvárjuk, hogy bizonyos tulajdonságok létezzenek. Az anyag rugalmassága végtelen, olyan jellemzőket hozunk létre benne, amilyeneket akarunk.
Marknak zúgott a feje.
- Na, mára ennyi elég. Mennem kell.
- Van hozzád egy kérésem, Mark.
- Éspedig?
- Az öcsém farmja üresen áll. El akarom adni, meg is hirdettem, de nemigen járok arrafelé. Rád bízhatnám a kulcsait?
- Merrefelé van?
Joseph megmondta a címet. Mark bólintott, átvette a kulcsokat, aztán kezet nyújtott és távozott.
A városi FBI-székházban már várták.
- Hívat a főnök. Állítólag sürgős ügy.
John Davis irodavezető ötvenes évei elején járt. Mark Hawkins szívélyes jó viszonyban volt vele. Nyugodtan bement az irodavezető szobájába és helyet foglalt vele szemben.
- Nagyon csúnya eset, Mark. Rád szignálom, a különleges dolgokkal mindig te foglalkozol. Jelenleg az egyik megyei sheriff ráncolja miatta a homlokát. Kapsz három embert, és eredményt akarok.
- Miről van szó?
- Szarvasmarhák, Mark.
Hawkins különleges ügynök nagyot nézett.
- Szarvasmarhák?
- Igen. Felzabálták őket. Fényes nappal. Három állat. Szinte csak a csontjaikat hagyták meg. Az egész megye megrettent. Már arról beszéltek, hogy mindenféle legandás szörnyetegek, a chupacabra meg hasonlók mászkálnak errefelé.
- Mikor történt?
- Feltehetőleg tegnap. Ez a te asztalod. Indulj minél hamarabb. Derítsd ki, mi áll emögött a rémtörténet mögött. Ha valami tréfacsinálóról van szó, nyomozd ki, hogyan, miért csinálja, csípd fülön, és csukasd le. A dosszié!
Mark Hawkins különleges ügynök csak egy pillantást vetett az első színes fényképre, és felkavarodott a gyomra. Felismerhetetlenségig összeharapdált marhatetem volt, úszott a vérben. A felvétel kiváló minősége csak még jobban aláhúzta az eset borzalmát.
- Mi a fene művelte ezt?
- Azt én is szeretném tudni, Mark! Na, nehogy idehányj nekem, öregem, szedd össze magad, foglalkoztál te sorozatgyilkosságokkal is!
Ez igaz volt, Mark Hawkins korábban két igen durva gyilkosságsorozat ügyében is nyomozott – eredményesen. Látott brutálisan megcsonkított emberi testeket.
Ezekre a fotókra akkor sem volt felkészülve. Egyáltalán lehet kellőképpen felkészültnek lenni az ilyesmire?
- Azonnal indulnék, John.
- Én is így gondoltam. Lavagno, Firesmith és Morales ügynököket adom melléd.
Mark elhúzta a száját. Három lusta zöldfülű.
- Jobban örülnék egy biológus szakértőnek.
- Van a helyszínelők között. Nemrég indultak el.
- Rendben, indulok. A három naposcsibét egyelőre nem viszem magammal.
John Davis vigyorgott a bajsza alatt.
- Sejtettem.
A farm gazdája, Mr. Sarrete nem is ment már a tetemek közelébe. Mark sietett ugyan, de a helyszínelők így is megelőzték, láthatóan legalább félórája dolgoztak. A hosszú Andy Fulton volt a vezetőjük.
- Szervusz, Mark! Te kaptad az ügyet?
- Igen. Hát te? Még mindig Miami-ben?
- Jacksonville-ben.
- Mióta?
- Még mindig, Mark! Nem aludtad ki magad?
- Az meglehet. Van egy csésze kávétok?
Andy bólintott, és hamarosan magának is hozott egy csészével.
- Mit tudsz nekem mondani, Andy?
- Ez egy rémálom.
- Azt én is látom.
- Harapások, Mark. Brutális, durva és nagyon erőteljes harapások.
- Az eleven áldozatot tépte szét valami?
- A jelek szerint nem, bár ezt nehezen fogjuk bebizonyítani. Bizonyos jelekből arra következtetünk, hogy előbb megfojtotta az állatokat, azután tépte le róluk a húst. És még valami, Mark.
- Igen?
- El is fogyasztotta.
- Ez miből látszik?
- Apró húsdarabok a megölt állat testéből, ismeretlen eredetű nyállal keveredve.
- Aha. Állat?
- Ember nem lehet.
- Valami elmebeteg sem?
- Az állkapocs méretéből ítélve nem.
- Az mekkora?
- Nincs még pontos adatom, de nagyobb, mint bármely ismert cápafajé.
Mark elhűlve meredt rá.
- Mekkora lehet ez az alligátor? – dörmögte maga elé.
Andy Fulton energikusan megrázta a fejét.
- Nem alligátor, Mark. Semmiképpen sem az.
- Tudni akarom, miféle állat harapása ez.
- A nyomok nem utalnak alligátorra. Ezt valami más művelte, Mark.
- Hol történt?
Fulton az istálló felé intett.
- Egyenként kihurcolta onnan mind a hármat. A kötőfékjeiket könynedén elszakította.
- Kihozta őket? Hogyan?
- Feltételezésem szerint a szájában.
Hawkins elképedt.
- A szájában? Mekkora lény lehet ez?
- Jó nagy. Nézd ezeket a nyomokat! – az istálló előtti homokos területre mutatott amit a munkatársai gondosan elkerítettek. – Úgy fest, mintha itt gurítgatta vagy hengergette volna egy ideig a marhákat. Külön-külön mindegyiket. Csak utána falta fel.
Marknak eszébe jutott valami.
- Egyszerre csinálta?
- Ezt hogy érted?
- Egymás után megette mind a hármat, esetleg megevett egyet, és később visszatért a másodikért, aztán meg a harmadikért?
Andy Fulton szeme elkerekedett.
- Nem tudom, de ez nagyon jó kérdés.
- Egyéb nyomok?
- Gyere. Ez az egyetlen használható lábnyom.
Hatalmas, ötujjú lény lábának lenyomata látszott a homokban. Legalább nyolcvan centiméter lehetett az átmérője.
Mark Hawkins megborzongott. Mit üldöz?
- Mikorra kapok pontosabb adatokat?
- Egy-két napon belül.
- Ma este.
- Mark, az képtelenség.
- Hát ne legyen az! El kell indulnom valamin. Nem bánom, néhány nap múlva pontosítjátok, de valamit mindenképpen mondanod kell nekem ma este, Andy. Két dolgo érdekel legfőképpen. Először: miféle állat művelte ezt. Másodszor: tehette-e ember, aki valamilyen szörnyet imitált.
- Erre a másodikra máris nemmel felelnék.
- Ne kapkodd el, Andy, ráér este is.
- Igyekszünk, Mark.
Hawkins különleges ügynök bejárta a környéket, beszédbe elegyedett néhány farmerrel. Senki nem látott semmit.
Próbált nyomokat keresni, de semmit sem talált. Térképvázlatot készített. Honnan jött, és merre távozott az ismeretlen fenevad? Többórás munkában nyolc lehetséges útvonalat vázolt fel. Ezek közül valamelyiket használnia kellett.
Az összes feltételezhető útvonalon végigment. Kivétel nélkül mind tartalmazott olyan hosszabb honmokos szakaszokat, ahol mindenképpen meg kellett maradnia a lény nyomának. Ennek ellenére: sehol semmi.
Mark Hawkins különleges ügynök a fejét vakargatta. Szárnyai lennének a bestiának?
Mással próbálkozott. Mind a nyolc útvonal mellett talált emberi lakóhelyet, ahonnan látniuk kellett az ismeretlen szörnyet, ha arra járt. Valamelyik útvonalon elhaladt, tehát valahonnan mindenképpen látták. Ha otthon voltak.
Végigjárta az összes farmot, nyaralót, kerti bódét és magányos házat. Mindegyikben tartózkodott valaki. Mindenhol hallottak az esetről, és mindenhol féltek. Senki nem látott semmit.
Mark Hawkins különleges ügynök érezte, hogy lassan végigkúszik rajta a rettegés. Idejövet még teljesen biztos volt benne, hogy valami idetévedt vén alligátor lehet a tettes, a példány felkutatása és kilövése után a probléma megoldódik, és az egész voltaképpen pihentető rutinfeladat. De nem így van!
Ismeretlen fajhoz tartozó, rendkívül veszedelmes lény kóborol szabadon. A jelek szerint ragadozó. A feltételezett testmérete alapján minden ismert ragadozónál jóval nagyobb, valóságos gigász. Nyilván több mázsa húsra van szüksége naponta.
Nem jutott semmire. Majd holnap. Kocsiba ült. Amikor beért a városba, felhívta a barátnőjét.
Carla Grabowski muzeológus volt, zoológus diplomával rendelkezett. Kelet-Berlinben született, a szüleivel vándorolt ki még az NDK-ból, amikor alig négyéves volt. A sudár, szőke hajú nő aggodalmas képpel nézett a férfira.
- Valami baj van?
- Borzalmas ügyben nyomozok.
- Elmondod?
Mark néhány szóval elmesélte. A nő gondolkodott néhány pillanatig.
- Semmiképpen sem lehet alligátor?
- Andy Fulton szerint nem.
- Állítólag egészen nagy alligátorok is élnek a mocsárvidéken. Persze, az alapján, amit mondtál, egy ekkora alligátor léte túlzás. De akkor mi lehetett?
A telefon Carla ágyában ébresztette fel.
- Andy Fulton!
- Sikerült valami?
- Tudod, mi ez, Mark? Közönséges házimacska! Felis silvestris catus. De akkora, mint egy kamion. Kétség kizárva. A macskák voltaképpen veszedelmes ragadozók. Erős állkapocsizmaiknak és fejlett fogazatuknak köszönhetően képesek egyetlen harapással is végezni az áldozatukkal. Összesen harminc darab foguk van:16 felül és 14 alul. Ebből 12 metszőfog, 10 előzápfog, 4 szemfog és 4 zápfog. Az állkapocsnyomok magukért beszélnek, Mark. Az előzápfog és a zápfog a macska szájában egy metszőfogpárt alkot a száj mindkét oldalán, amely egy ollóhoz hasonlóan vágja a húst. Bár a kutyák is rendelkeznek hasonló fogakkal, a macskaféléké fejlettebb. A macskaféléken belül a felis silvestris catus fogazata jellegzetes, minden más macskaféle állat fogazatától jól megkülönböztethető.
- Értelek én, Andy, de hogy lehet egy macska ekkora?
- Azt már neked kell tudnod, Mark, tied az ügy. Nem szívesen találkoznék azzal a macskával! Mit tudom én, lehet valami borzalmas mutáns, esetleg génmanipulált vagy hormonzavaros fenevad, a te dolgod. Azt tanácsolom, ne egyedül folytatsd a nyomozást.
Mark Hawkins különleges ügynökkel forgott a világ.
- Rendben van, Andy, de add ezt írásba nekem! Fakszold az irodámba!
Carla aludt, neki csak reggel mesélte el a telefont.
Másnap az első útja John Davis irodájába vezetett.
- Van valami, Mark?
- Van! – néhány szóval elmesélte neki.
- Micsoda? Házimacska? Ezt nem veszem be! Mi ez a hülyeség?
Mark szó nélkül a főnöke elé tette a fakszot. John Davis elsápadt.
- John, – kezdte Mark. – azt hiszem, utána kellene nézned, hátha valami katonai kísérleti központból szabadult ki a szörny.
- Igen, – bólintott a másik. – ez volna a legkézenfekvőbb magyarázat. Gondolod, hogy elismerik?
- Ha ez az állat továbbra is garázdálkodik, világra szóló botrány lesz belőle. Márpedig garázdálkodik, mert ennie kell.
- Nem lehet valami eddig ismeretlen állatfaj?
Mark a fejét rázta.
- Nem lehet, John. Hol a többi példány és mit esznek? Lehetetlen, hogy rejtve maradhattak volna.
A következő esetet délelőtt jelentették. Hatalmas tenyészbika volt az áldozat, a kifutójában pusztította el az ismeretlen dúvad. A kifutó talaját homok borította, emiatt tömérdek nyom akadt.
A tulajdonos infarktust kapott, mentő vitte el.
Ezúttal John Davis is kijött Markkal megtekinteni a helyszínt. Amíg a helyszínelők dolgoztak, Mark mindent alaposan megfigyelt. Kezdett elege lenni ebből az ügyből.
- Nézz csak oda! – mondta a főnökének. – Szerinted vajon mit jelentenek a tappancsnyomok a bika oldalán?
John Davis nézte és elsápadt. A tetem oldalára vastagon tapadt a homok, azon pedig jól láthatóan kirajzolódott egy gigantikus macska lábnyoma.
- Nem, Mark, – nyögte Davis. – ezt nem tudom elfogadni. Ekkora macska nincs. Ezt embernek kell művelnie, nem lehetett más, ember volt, csak még nem tudjuk, hogyan tette.
- Ha ember műveli, vajon hogyan és mivel idézi elő ezeket a borzalmas sérüléseket?
Délután jött a következő jelentés.
Döglött alligátor. Jókora. A helyszínelők szerint ugyanaz a lény végzett vele, ami az eddigiekkel.
- Esetleg valamilyen őslény lehet? – nyögte John Davis.
- Melyik őslény hasonlít a házimacskára? És honnan kerülne ide bármilyen őslény?
- A macska-gigászod honnan került ide?
Este Mark mindent elmondott Carlának. A nő vacsorát készített, közösen elfogyasztották, aztán leültek a nappaliban.
- Azt hiszem, – kezdte a nő. – mégiscsak macskával van dolgod. Sokat gondolkodtam ezen. A macska a legérdekesebb állatfajok egyike. A mai rendszertanban már külön fajként kezelik az állatot, mert nagyon sokban eltér az ősének tekintett fajtól. Rendkívül ügyes ragadozó, több mint ezer faj tekinthető a zsákmányának. Több, mint bármely ismert ragadozónak. Egy híres 2007-es DNS-vizsgálat szerint az ősétől már 100-130 ezer évvel ezelőtt elvált, jóval korábban, mint azt a régészeti leletek bizonyítják, sokkal hamarabb, mint a kutya. Valószínűleg a macska volt az ember első háziállata, Mark. Az emberek tisztelték az állatot több helyen kultusza keletkezett. Több helyen is tenyésztették a macskákat, mert magtáraiktól távol tartották az egereket és más rágcsálókat, sőt a sivatagból betévedő kígyókat is. A macska elboldogul a sivatagban, mert valószínűleg sivatagos vidékről származik. A macskák sportos alkatúak, a testük ideális a ragadozó életmódhoz. Jó futók, rövidtávon képesek elérni az ötven kilométer per órás sebességet. Ízületeik hajlékonyak, hosszú lábaikkal, rugalmas erős izmaikkal remekül ugranak, képesek függőlegesen felfelé a kerítésekre vagy falakra akár két méter magasságba is felugrani, álló helyzetből.
- Vajon a miénk mekkora magasságba tud felugrani?
- Akár hat-hét méterre, Mark. A macskáknak igen jó az egyensúlyérzékük, reflexeik gyorsak. Evolúciójuk során a macskák sokkal nagyobb mértékben alkalmazkodtak a vadászathoz, mint a kutyák vagy más emlősök. Ez annak a mutációnak indirekt következménye volt, mellyel ősük elvesztette az édesség ízlelésének képességét, ezáltal pedig lecsökkent a növényi tápanyagbevitele. Viselkedési mintáik a vadászathoz igazodtak, rövid intenzív tevékenykedésüket hosszú nyugalmi periódusokkal kezdték ellensúlyozni. A házi macskák nagyon hatékony vadászok. Gerinces zsákmányukat a leopárdoknál és a tigriseknél megfigyelhető taktikával lesből támadva teszik mozgásképtelenné, majd hosszú szemfogukkal megsebzik a gerincvelőt, illetve a nyaki verőeret vagy a nyaki gyűjtőeret átszakítva súlyos vérzést okoznak, esetleg a légcső összezúzásával megfojtják az áldozatukat. A jól táplált házi macskák is vadásznak a környezetükben élő madarakra, egerekre, patkányokra, skorpiókra és más kisebb állatokra. A te macskád legalább tízszer nagyobb minden más házimacskánál, de az elmondottak rá is érvényesek.
Mark Hawkins sápadtan hallgatott.
Másnap reggel még az első kávét itták John Davis irodájában, amikor befutott egy jelentés:
Hatalmas macska grasszál az országút mellett, és az autókkal játszik. A kormányzó szerint a légierőt kell bevetni ellene.
Mire a mondott helyre értek, nyoma sem volt a roppant cirmosnak. Csak néhány tucat méltatlankodó és rettegő autóst találtak.
- Akkora volt, mint egy kisebb ház. Keresztbe feküdt az úton, és a praclijával ütögette a kocsiket.
- Hogy’ engedhetik a hatóságok?
- Ki hozta ide ezt a szörnyet? Az elnök? A CIA?
Mark Hawkins elővette a macska eddigi garázdálkodásáról készített térképvázlatát, és felvitte ezt a mostani helyszínt is. Az esetek egy mindössze nyolcszáz méteres sugarú körön belül történtek. Mi van a közepén?
Uramisten! Joseph bátyjának üresen álló farmja! Nála vannak a kulcsok!
Már rohant is az autójához.
- Hová mész?
- Lehet, hogy most meglesz! – azzal választ sem várva elrobogott.
A farm épülete fából készült és igen erős volt, afféle régimódi blokkház. Általában sokkal északabbra vannak ilyenek, valamelyik tulajdonos talán vadász lehetett a messzi északon, azért építtetett ide ilyan, a környéken soe látott házat.
Mark kibiztosította a pisztolyát, és kiszállt az autóból.
Csak néhány lépést tett, amikor elébe tornyosult a macska.
Két emelet magas lehetett, hájas, lusta és undorító. A különleges ügynök összeborzadt a látványtól. A hatalmas zöld szem rosszindulattal villant rá, és a mancs máris felé lendült.
Gondolkodás nélkül a hatalmas pracli felé lőtt, de elvétette, mire a macska képébe lőtt.
Ezt nem lehetett elhibázni. Felrecsegett egy panaszosan dörgő hang, ami csaknem leverte a lábáról Hawkins ügynököt.
Ez volt a miákolás! Mark Hawkins inaszakadtából futott a ház felé. Hallotta, hogy mögötte megrendül egy óriási, rugalmas test, mire minden erejével a ház felé lendült.
Becsapta az ajtó. Éppen jókor, mert máris döngetni kezdte egy irdatlan mancs. Mark zihált.
Aztán eszébe jutott, hogy a macskák bármilyen kis résen képesek bejutni. Ez a gondolat megsokszorozta az erejét, körbeszaladt a házban, becsukott minden ajtót és ablakot.
Gondolkodni próbált, de nem nagyon ment, mert az ablak előtt megjelent a hatalmas, cirmos macskafej.
És még valami. Egy rózsaszín szalag. Akkora, hogy ágynemű is kitelne belőle. A közepén aranytábla:
Niall vagyok, Patricia Myers a gazdám. Vigyél haza, jutalmat kapsz tőle.
Belfast, 1908.
Mark azonnal telefonált.
- Nézzetek utána egy bizonyos Patricia Myers-nek és a Niall nevű kandúrjának. Belfastban. 1908-ban.
- Miért?
- Azért, John, mert az ő macskájával viaskodunk.
Másfél óra telt el, a macska időnként benézett az ablakon. Mark még várt egy újabb órát. Már éppen ki akart lépni a házból, amikor az eszébe jutott valami: a macskák úgy vadásznak egérre, hogy láthatatlanul készenlétben állnak…
Felhívta John Davist.
- Légi felderítést kérek.
- Nehéz ügy.
- Kérlek! Addig nem mehetek ki!
A légi felderítést nem a légierő, hanem egy ódon küllemű kétfedelú mezőgazdasági repülőgép végezte el.
- Tiszta a levegő!
Mark Hawkins úgy távozott, mintha puskából lőtték volna ki.
Carlánál pihent, aztán átgondolta az esetet.
Egyetlen esélyt látott. Elmondta a lánynak. Carla vállat vont.
- Ha ez a macska itt lehet…
Joseph már várta őket.
- Tudtam, hogy eljössz. Megnyílt egy csatorna a téridőben.
- Mit tehetünk?
- Be kell zárnunk. Azt hiszem, tudok erre rögtönözni egy szertartást.
- Működik?
- Talán. Segítened kell. Neked is, hölgyem.
Egész éjjel a tűz mellett ültek, fogták körben egymás kezét, és egyre álmosabban hallgatták a varázsló kántálását.
- Mit végeztél? – kérdezte reggel Márk.
- A cicus nem jön többé ide, mert a csatorna bezárult.
Niall valahová beüthette az orrocskáját, mert vérzett, és az álalt valamit ki is pisukált a karmaival a sebből.
Patricia aggódva simogatta.
Patricia Myers Belfastban. Később Mrs Kenneth Taylor Birmingham-ben. Született 1896 január 3-án, meghalt 1985 február 20-án.
Édesapja, John Napoleon Myers a Titanic egyik építőmérnőke volt a Harland and Wolff alkalmazásában.
A fényképen a kislány ölében egy nagy, ronda macska…
Mark Hawkins különleges ügynök napokig törte a fejét, mivel zárja le az ügyet.
2011. május 31., kedd
2011. május 30., hétfő
Csendes este, virágillat
Csendes este, virágillat,
Lét zenéje száll,
Tavaszi önkívületben
Tombol a határ.
——–
Csendes este, virágillat,
Zöld a falevél,
Önfeledten hancúrozik
A tavaszi szél.
——–
Csendes este, virágillat,
Zsong a levegő,
Szelíd arccal ül a kertben
Velünk a Jövő.
——–
Csendes este, virágillat,
Meghitt szerelem;
Évtizedek óta velem
Él a Kedvesem.
——-
Csendes este, virágillat,
És emlékezem:
Ilyen volt, mikor először
Bújt össze velem.
——–
Csendes este, virágillat,
Mosolyog a Hold,
Akkor régen, nagyon régen
Otthonunk se volt.
——-
Csendes este, virágillat,
Aki tudta, félt;
Minden észérv meg logika
Ellenünk beszélt.
—–
Csendes este, virágillat,
Nyílt a sok virág,
Közénk akart állni szegény
Nyegle gazdaság.
——–
Csendes este, virágillat
Ő várt valahol,
Nem volt más a kezemben
Csak egy reklámszatyor.
——-
Csendes este, virágillat,
Volt nagy csillogás,
Tükörfényes találkozás,
Összeborulás.
——–
Csendes este, virágillat,
Csókra éhesen,
Amíg élünk, nem is hagyjuk
Abba sohasem.
——–
Csendes este, virágillat,
Nagy találkozás;
Adieu vagyon, karrier,
Külföldi utazás.
———
Csendes este, virágillat,
Szikrázott az ég,
Azóta sem hagyott el
A könny, s a büszkeség.
——–
Csendes este, virágillat,
Összeborulunk,
Amíg ez a világ világ,
Együtt maradunk.
——–
Csendes este, virágillat,
Csillagok velünk;
Körülvesz a két Gyermekünk
És az életünk.
Lét zenéje száll,
Tavaszi önkívületben
Tombol a határ.
——–
Csendes este, virágillat,
Zöld a falevél,
Önfeledten hancúrozik
A tavaszi szél.
——–
Csendes este, virágillat,
Zsong a levegő,
Szelíd arccal ül a kertben
Velünk a Jövő.
——–
Csendes este, virágillat,
Meghitt szerelem;
Évtizedek óta velem
Él a Kedvesem.
——-
Csendes este, virágillat,
És emlékezem:
Ilyen volt, mikor először
Bújt össze velem.
——–
Csendes este, virágillat,
Mosolyog a Hold,
Akkor régen, nagyon régen
Otthonunk se volt.
——-
Csendes este, virágillat,
Aki tudta, félt;
Minden észérv meg logika
Ellenünk beszélt.
—–
Csendes este, virágillat,
Nyílt a sok virág,
Közénk akart állni szegény
Nyegle gazdaság.
——–
Csendes este, virágillat
Ő várt valahol,
Nem volt más a kezemben
Csak egy reklámszatyor.
——-
Csendes este, virágillat,
Volt nagy csillogás,
Tükörfényes találkozás,
Összeborulás.
——–
Csendes este, virágillat,
Csókra éhesen,
Amíg élünk, nem is hagyjuk
Abba sohasem.
——–
Csendes este, virágillat,
Nagy találkozás;
Adieu vagyon, karrier,
Külföldi utazás.
———
Csendes este, virágillat,
Szikrázott az ég,
Azóta sem hagyott el
A könny, s a büszkeség.
——–
Csendes este, virágillat,
Összeborulunk,
Amíg ez a világ világ,
Együtt maradunk.
——–
Csendes este, virágillat,
Csillagok velünk;
Körülvesz a két Gyermekünk
És az életünk.
2011. május 29., vasárnap
Krisztus és a varga
Voltaképpen nem tudtam rájönni, honnan eredhet a szólásmondás: Elverte, megrázta, mint Krisztus urunk a vargát.
Pedig írtak róla sokan. Juhász Gyula versében például Ahasvérus, a varga azonos egy másik keresztény mitológiai figurával, a bolygó zsidóval.
Az Ahasvérus név egyébként a híres perzsa uralkodó nevére megy vissza (Khsajársá=Xerxész), Eszter könyvében szerepel ilyen névalakban.
A bolygó zsidó lenne ama bizonyos varga?
Nem hiszem – vagy csak nem tetszik…
———
Inkább egy másik történet, ami szintén “Krisztusról” és a vargáról szól.
———-
A XVIII. századi Magyarországon úrnapján szokásban voltak a passiójátékok. Hasonlóképpen az angliai misztériumjátékokhoz, itt is a különböző céhek (ahol voltak) emberei hagyományosan ugyanazon szerepeket szokták eljátszani.
Az viszont igen sok vitát váltott ki, hogy ki lesz a Megváltó.
Valamelyik évben ez a szerep egy jámbor molnárembernek jutott.
Fel is készült rá tisztességesen: megmosdott, tiszta inget vett, meggyónt és megáldozott, mert hát akárhogyan csak nem alakíthatja Krisztust.
Elérkezett a nagy nap, és a derék molnárt finoman a keresztfához kötözték. Nem feszítették, mint az ókori halálraítélteket, csak szép finoman hozzákötözték, ügyelve rá, hogy ne essen baja. Amíg be nem vitték a színre, kedélyesen eldiskurált a segítőivel.
(Akit valóban keresztre feszítenek, aligha tud megszólalni. A kifeszített testhelyzet éppen a kilégzést gátolja, ettől fullad meg majd hosszú szenvedés után a szerencsétlen, keresztre feszített ember.
A hollywoodi filmek megszokott megszokott jelenete, amikor Spartacus vagy Jézus a keresztről higgadtan filozofál, vigasztal, végrendelkezik, vagy egyszerűen csak osztja az észt, képtelenség.)
Akkoriban még talán nem ismerték a munkavédelem fogalmát, de azért sejtették, hogy a kereszthez kötözött embernek baja eshet, vigyáztak hát.
Amikor az idő elérkezett, bevitték a színre a molnárt, mint keresztre feszített Krisztust, és a forgatókönyv szerint egy csoport szereplő sértegetni kezdte. Városbeliek voltak ezek is, de csak amúgy gondolomformán tanulták meg a szerepüket. Először még nagyjából újtestamentumi – vagy annak vélt – sértések hangzottak el, aztán kénytelenek voltak rögtönözni.
A molnár tűrte mindezt békességgel, jámbor krisztusi belenyugvással. Hanem amikor a dolog mindinkább improvizációba ment át, és elhangzott a “Kódis!”, aztán meg a “Részeges!”, a molnár mocorogni kezdett a kereszten, jelezvén, hogy a béketűrésének megvan a határa.
Ekkor pediglen előállott a varga, és a következő becsületsértést üvöltötte a derék molnár arcába:
- Liszttolvaj!
Ez már végképp tűrhetetlen volt. A molnár olyan képet vágott, mint akin ostorral vertek végig, mindkét karja megrándult, a nyakán kidagadtak az erek:
- Adok én neked, varga! Elagyabugyállak én, csak szálljak le a keresztről!
Pedig írtak róla sokan. Juhász Gyula versében például Ahasvérus, a varga azonos egy másik keresztény mitológiai figurával, a bolygó zsidóval.
Az Ahasvérus név egyébként a híres perzsa uralkodó nevére megy vissza (Khsajársá=Xerxész), Eszter könyvében szerepel ilyen névalakban.
A bolygó zsidó lenne ama bizonyos varga?
Nem hiszem – vagy csak nem tetszik…
———
Inkább egy másik történet, ami szintén “Krisztusról” és a vargáról szól.
———-
A XVIII. századi Magyarországon úrnapján szokásban voltak a passiójátékok. Hasonlóképpen az angliai misztériumjátékokhoz, itt is a különböző céhek (ahol voltak) emberei hagyományosan ugyanazon szerepeket szokták eljátszani.
Az viszont igen sok vitát váltott ki, hogy ki lesz a Megváltó.
Valamelyik évben ez a szerep egy jámbor molnárembernek jutott.
Fel is készült rá tisztességesen: megmosdott, tiszta inget vett, meggyónt és megáldozott, mert hát akárhogyan csak nem alakíthatja Krisztust.
Elérkezett a nagy nap, és a derék molnárt finoman a keresztfához kötözték. Nem feszítették, mint az ókori halálraítélteket, csak szép finoman hozzákötözték, ügyelve rá, hogy ne essen baja. Amíg be nem vitték a színre, kedélyesen eldiskurált a segítőivel.
(Akit valóban keresztre feszítenek, aligha tud megszólalni. A kifeszített testhelyzet éppen a kilégzést gátolja, ettől fullad meg majd hosszú szenvedés után a szerencsétlen, keresztre feszített ember.
A hollywoodi filmek megszokott megszokott jelenete, amikor Spartacus vagy Jézus a keresztről higgadtan filozofál, vigasztal, végrendelkezik, vagy egyszerűen csak osztja az észt, képtelenség.)
Akkoriban még talán nem ismerték a munkavédelem fogalmát, de azért sejtették, hogy a kereszthez kötözött embernek baja eshet, vigyáztak hát.
Amikor az idő elérkezett, bevitték a színre a molnárt, mint keresztre feszített Krisztust, és a forgatókönyv szerint egy csoport szereplő sértegetni kezdte. Városbeliek voltak ezek is, de csak amúgy gondolomformán tanulták meg a szerepüket. Először még nagyjából újtestamentumi – vagy annak vélt – sértések hangzottak el, aztán kénytelenek voltak rögtönözni.
A molnár tűrte mindezt békességgel, jámbor krisztusi belenyugvással. Hanem amikor a dolog mindinkább improvizációba ment át, és elhangzott a “Kódis!”, aztán meg a “Részeges!”, a molnár mocorogni kezdett a kereszten, jelezvén, hogy a béketűrésének megvan a határa.
Ekkor pediglen előállott a varga, és a következő becsületsértést üvöltötte a derék molnár arcába:
- Liszttolvaj!
Ez már végképp tűrhetetlen volt. A molnár olyan képet vágott, mint akin ostorral vertek végig, mindkét karja megrándult, a nyakán kidagadtak az erek:
- Adok én neked, varga! Elagyabugyállak én, csak szálljak le a keresztről!
2011. május 28., szombat
Az meglehet!
Rossz a világ?
Az meglehet.
Jobb nem is lesz soha;
A jó? Csak amennyit lelünk,
Mindig csak akkora.
——–
Zord a világ?
Az meglehet.
A Létezés maga,
Ha Élet éppen nincs jelen,
Csupán entrópia.
———
Az Élet rossz?
Az meglehet.
Bár szidni kár nagyon,
Elmúlik önmagától is,
Én ezt még így tudom.
——–
A gonosz győz?
Az meglehet.
De magától soha,
Amennyi teret engedünk,
A gonosz akkora.
—-
A Lét erő?
Az meglehet.
Jövővel viselős,
De tettekért, ember helyett
Aligha felelős.
———
Mit ér a vers?
Mit ér a mű?
Mindent, ha megfeszül,
Bár akkor csak, ha Életet
Üzenni sikerül.
——-
Divat-közöny,
Sznob-álmagány
És marketing-halál;
Ha ennél többre nem telik,
A költő rosszul áll…
E rossz fegyverzet füst csupán,
A vers mit sem tehet;
Bár díjat, akár milliót
Nyerhet,
Az meglehet.
Az meglehet.
Jobb nem is lesz soha;
A jó? Csak amennyit lelünk,
Mindig csak akkora.
——–
Zord a világ?
Az meglehet.
A Létezés maga,
Ha Élet éppen nincs jelen,
Csupán entrópia.
———
Az Élet rossz?
Az meglehet.
Bár szidni kár nagyon,
Elmúlik önmagától is,
Én ezt még így tudom.
——–
A gonosz győz?
Az meglehet.
De magától soha,
Amennyi teret engedünk,
A gonosz akkora.
—-
A Lét erő?
Az meglehet.
Jövővel viselős,
De tettekért, ember helyett
Aligha felelős.
———
Mit ér a vers?
Mit ér a mű?
Mindent, ha megfeszül,
Bár akkor csak, ha Életet
Üzenni sikerül.
——-
Divat-közöny,
Sznob-álmagány
És marketing-halál;
Ha ennél többre nem telik,
A költő rosszul áll…
E rossz fegyverzet füst csupán,
A vers mit sem tehet;
Bár díjat, akár milliót
Nyerhet,
Az meglehet.
2011. május 27., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 111.
SZÁZTIZENEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips azonnal felkapta a fejét:
- Flotta üzemmód? Olyanról még nem hallottam! Mi jár a fejedben, Karen?
A szőke nő bosszúsan elhúzta a száját. Kár volt Ednek közbeszólnia, mert a gép most megvárja a válaszával, amíg „négyszemközt” maradnak. Bármennyire is a legénység tagjai közé számította Philips-et, a konspiráció rá nem vonatkozik.
Karen Bozchana Kadlecikova elvonult a terem sarkába.
„Hajó a kapitánynak! Természetesen tudom, mit jelent a flotta-üzemmód. A konspiráció kiterjesztése a konspirációs kapcsolatban álló hajóval együtt haladó más járművekre is.”
- Kapitány a hajónak! Készíts tervet, és tégy javaslatot a konspirációnak a flotta-üzemmód irányába történő kifejlesztéséről!
„Hajó a kapitánynak! A parancsot vettem és végrehajtom.”
- Mit tervezel, Karen? – Ed Philips mégis közelebb lopakodott. Mögötte ott állt Erich is.
Karen sóhajtott, és kényelmes léptekkel visszasétált a vezérlőpulthoz. A két férfi követte.
- Karen! – Ed hangja remegett. – Az a csatahajó gigantikus számítógép-rendszerrel rendelkezik. A miénknél sok ezerszer nagyobb a kapacitása.
- Amelyet gyakorlatilag senki sem ellenőriz, és amely a miénkhez képest több generációnyi hátrányban van – válaszolta higgadt hangon a szőke nő.
Erich csendesen bólintott. Karen a másik férfihoz fordult:
- Azt mondtad, a kínaiak figyelemmel kísérték a csatahajó sorsát.
- Érdekel?
- Csupa fül vagyok.
- Már mondtam: ennek a csatahajónak rendkívül érdekes története van. A BB-58 UNS Rodney különös sorsú hajó. Az úgynevezett harmadik szériában készült el.
- Az mit jelent?
- Amikor ezek a hajók épültek, a nagy Lázadás márt javában zajlott. Továbbra is hagyományos, Nelson-osztályú csatahajóknak épültek, de a harci tapasztalatok alapján változtatásokat hajtottak végre rajtuk. Ezek miatt lassan haladt az építésük, mert közben befejeződőtt a harc. Aztán a legtöbbet a szeerelőcsarnokban bontották szét. Egyik sem vett részt közülük semmiféle háborús cselekményben. – hatássszünetet tartott. Kivéve a BB-58 UNS Rodney.
- Ez hogy’ lehet? – szólt közbe Erich.
- Azt én sem értem. Még különösebb azonban, hogy ezt a hajót a szövetségi flotta veszteséglistára tette.
Karen csodálkozott.
- Vajon miért?
Ed Philips széttárta a karját.
- Ezt nem tudják a kínaiak. De a dolog mindenképpen különös, hiszen a szövetségi haderő úgy tartja számon, hogy a BB-58 UNS Rodney harci cselekmények közben megsemmisült, holott akkor már be is fejeződött le a bajnokság. Akkor kik ellen harcolt.
A szőke nőnek valami az eszébe jutott:
- Mondd csak, ennek a csatahajónak volt valami köze „Dúvad” Williams admirálishoz?
- Hogyne! Ez volt az utolsó zászlóshajója.
Karen Bozchana Kadlecikova kapitány fejében derengeni kezdett valami.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips azonnal felkapta a fejét:
- Flotta üzemmód? Olyanról még nem hallottam! Mi jár a fejedben, Karen?
A szőke nő bosszúsan elhúzta a száját. Kár volt Ednek közbeszólnia, mert a gép most megvárja a válaszával, amíg „négyszemközt” maradnak. Bármennyire is a legénység tagjai közé számította Philips-et, a konspiráció rá nem vonatkozik.
Karen Bozchana Kadlecikova elvonult a terem sarkába.
„Hajó a kapitánynak! Természetesen tudom, mit jelent a flotta-üzemmód. A konspiráció kiterjesztése a konspirációs kapcsolatban álló hajóval együtt haladó más járművekre is.”
- Kapitány a hajónak! Készíts tervet, és tégy javaslatot a konspirációnak a flotta-üzemmód irányába történő kifejlesztéséről!
„Hajó a kapitánynak! A parancsot vettem és végrehajtom.”
- Mit tervezel, Karen? – Ed Philips mégis közelebb lopakodott. Mögötte ott állt Erich is.
Karen sóhajtott, és kényelmes léptekkel visszasétált a vezérlőpulthoz. A két férfi követte.
- Karen! – Ed hangja remegett. – Az a csatahajó gigantikus számítógép-rendszerrel rendelkezik. A miénknél sok ezerszer nagyobb a kapacitása.
- Amelyet gyakorlatilag senki sem ellenőriz, és amely a miénkhez képest több generációnyi hátrányban van – válaszolta higgadt hangon a szőke nő.
Erich csendesen bólintott. Karen a másik férfihoz fordult:
- Azt mondtad, a kínaiak figyelemmel kísérték a csatahajó sorsát.
- Érdekel?
- Csupa fül vagyok.
- Már mondtam: ennek a csatahajónak rendkívül érdekes története van. A BB-58 UNS Rodney különös sorsú hajó. Az úgynevezett harmadik szériában készült el.
- Az mit jelent?
- Amikor ezek a hajók épültek, a nagy Lázadás márt javában zajlott. Továbbra is hagyományos, Nelson-osztályú csatahajóknak épültek, de a harci tapasztalatok alapján változtatásokat hajtottak végre rajtuk. Ezek miatt lassan haladt az építésük, mert közben befejeződőtt a harc. Aztán a legtöbbet a szeerelőcsarnokban bontották szét. Egyik sem vett részt közülük semmiféle háborús cselekményben. – hatássszünetet tartott. Kivéve a BB-58 UNS Rodney.
- Ez hogy’ lehet? – szólt közbe Erich.
- Azt én sem értem. Még különösebb azonban, hogy ezt a hajót a szövetségi flotta veszteséglistára tette.
Karen csodálkozott.
- Vajon miért?
Ed Philips széttárta a karját.
- Ezt nem tudják a kínaiak. De a dolog mindenképpen különös, hiszen a szövetségi haderő úgy tartja számon, hogy a BB-58 UNS Rodney harci cselekmények közben megsemmisült, holott akkor már be is fejeződött le a bajnokság. Akkor kik ellen harcolt.
A szőke nőnek valami az eszébe jutott:
- Mondd csak, ennek a csatahajónak volt valami köze „Dúvad” Williams admirálishoz?
- Hogyne! Ez volt az utolsó zászlóshajója.
Karen Bozchana Kadlecikova kapitány fejében derengeni kezdett valami.
Folytatása következik.
2011. május 26., csütörtök
A szabad akaratról - XI.
A világegyetem egysége
Az ember értelmezésének a történelem során megfogalmazott két szélső pólusa nagyjából a következő: “porszem a végtelenben”; illetve “a teremtés koronája”. Modern kultúránkban mindkettő egyidejűleg megtalálható.
A “porszem a végtelenben” felfogás a modern művészetre jellemző. Példáimat a drámairodalomból veszem:
Az abszurd dráma mélyen tagad minden emberi értéket. ” A lepusztult , kiüresedett világban tébláboló emberi vegetációt az abszurd szerzői groteszk-komikus eszközökkel ábrázolják, tudatosan felhasználva, rájátszásszerűen is, az európai kultúra erre alkalmas hagyományait.” (MÉSZ, Lászlóné, 1987: 195.) Az abszurd dráma ilyennek látja a világot. A világ szétesett, “minden egész eltörött”, ahogy az Ady versére hivatkozó közhely mondja. A dezorganizálódott világban az ember nem azonos önmagával, nincs sem múltja, sem jövője. “A valóság valóban szétesett, nincs összetartó, világmegélő és világmegítélő egységes koordinátarendszer; és mindenki státuszokban él, az organizáció valamely pontjaként. Ebben az esetben azonban az adott ember elszakad múltjától, és nincs belátható pozitív jövője.” (BÉCSY, Tamás 1987: 238.) A szétesett világban minden alapvető érték kétségessé vált. “A világ olyan zavarossá, átláthatatlanná, a véletlen és megmagyarázhatatlan események láncolatává változott, hogy csak intuícióval, a nem tudható dolgok megsejtésével lehet benne tájékozódni. Az erkölcsi értékeknek nincs értelmük, mert azokban is ésszerű ítéletek foglaltatnak; az életet vezérlő erő túl van a “jón és rosszon” — miként azt Nietzsche megfogalmazta.” (BÉCSY, Tamás 1987: 221.)
Az utóbbi állítás már túlmegy a Rubicón, már nemcsak az irodalomra; az egész emberi civilizációra vonatkozik. Ha erkölcsi érték nincs — cselekvő ember sincs.
Ez az állítás vált kimondott-kimondatlan vezérszólamává a modern irodalom egy jelentős, nagy befolyással rendelkező részének. Ez a leginkább a drámában tükröződött — az európai, amerikai — és a magyar drámában. Hogy a saját házunk táján maradjunk; egy, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar drámaíróinak pályaképeit vázlatosan tárgyaló műben — különböző szerzőkről szólván — a következő megjegyzéseket találjuk: “…az élő figurákat a prototípusok váltják fel. A művek mindinkább tételdarabokká, modelldrámákká egyszerűsödnek.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 136.); “…az emberek kisebb vagy nagyobb ketrecekben élnek, és a szabadságuk valójában mindenütt viszonylagos.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 149.); “…a mondatok úgy mennek el egymás mellett, mint az emberek az életben.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 159.); “Valójában mindannyian…elrontott életű, kiégett, pótcselekvésbe menekült emberek, akik bohóctréfákkal, groteszk pózokkal akarják eltakarni sebeiket.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 196); “…a három ember a csalás és ámítás bonyolult pszichikai rendszerében él egymással.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 214); “Darabjai tudatállapotokat, életérzéseket közölnek: félelmeket, reménytelenséget, szorongást, az emberi kapcsolatok ellehetetlenülését, az arcnélküli világ értelmetlenségét.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 221); “…az egyén bizonytalan, apró pont a Sors, a Végzet vagy a Történelem hatalmában.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 238.).
A hasonló idézeteket oldalakon keresztül lehetne folytatni — akár a művekből kiemelt szemelvényekkel is. Az ember tehát tehetetlen, kiszolgáltatott, önnön jelentéktelenségét még csak fel sem képes fogni — miközben számára beláthatatlan hatalmak bábfigurájaként, vagy a vak és értelmetlen létezés foglyaként egzisztál. Ez az “objektív igazság”? Erről szóltak nálunk a hetvenes és nyolcvanas évek? Vagy valami egészen másról van szó?
A “teremtés koronája” elv a modern technokrácia alapvető felfogása. Az elképzelés alapja a Bibliában lelhető fel, de újkori eredete a protestantizmus és konkrétan Kálvin János tanításaiban található. “Vagy nem Isten teremtette-e a földet és mindent, ami rajta vagyon, az ember hasznára?” A természet tehát az ember “Istentől rendelt” tulajdona, amivel kénye-kedve szerint bármit tehet, hiszen ő maga a világ jogos ura, a teremtés koronája. “A Természetet keresztény ember nem érezheti szentnek…ebben tökéletes az egyetértés” — mondta Charles Davis keresztény teológus. Ez a mindenkori nyugat-európai és amerikai technokrácia egyik vezérszólamává vált. Ez volt a Manifest Destiny (kb. nyilvánvaló elrendelés) alapja, amely a fehér ember könyörtelen hódításaihoz szolgált ideológiául. Washington Irwing egy történeti művében úgy vélte, az embernek “…törvény adta joga Isten akaratát érvényesíteni a földön”. Robert Boyle, a modern vegyészet egyik alapítója így összegezte a “korszerű” felfogást: “A Természet iránt érzett áhítat korábban gátolta még, hogy az ember uralkodhasson Isten alacsonyabb rendű teremtményei fölött.” Az emberi küldetés ilyen önelégült felfogása dühöngött a második világháború utáni évtizedekben; az ember óriás, a világ újraalkotója, a természet ura, a haladás a természet leigázója, stb. — harsogták a szólamok Keleten és Nyugaton egyaránt. A művészet belátta ezen felfogás gyökeres abszurditását, és (részben) ezzel szembefordulva teremtette meg emez emberkép ellentétét. Az emberiség a hetvenes évek végére döbbent rá a természet “tulajdonosi” felfogásának tarthatatlanságára.
A “porszem a végtelenben”; illetve a “teremtés koronája” szemlélet látszólag egymás sarkalatos ellentétei. Valójában azonban összetartoznak, mint ugyanazon valóságfelfogás színe és visszája. Vagy mint a zsák és a foltja. Mindkettő a XX. század alapvető jellegzetessége volt. Mindkettőben közös, hogy a világot különálló dolgok és jelenségek konglomerátumaként érzékeli. A valóság ilyetén felfogása azonban a XX. század végén alapjaiban megrendült.
Az amerikai Sloan-Kettering Rákkutató Központ elnöke, Lewis Thomas a következőket mondta: “Van a természetben egy általános lánca az összefüggéseknek, egyfajta egymáshoz kapcsolódás, amelyet korábban nem ismertünk fel”, a Scientific American pedig már így írt a nyolcvanas évek elején: “Az “életről” alkotott definícióinkat alaposan át kell értékelnünk, s ugyanúgy felül kell vizsgálnunk számos nézetet, amelyet önmagunkról alkottunk, illetve a világról, amelyben élünk.”
Karl Pribram neurológus a hetvenes évek elején azzal az elmélettel állt elő, hogy bizonyos magasabb agyi folyamatok esetleg holografikus mechanizmus szerint működnek. Nem állította ugyan, hogy tudja, mely agyi működés felel meg a látható hologramnál használt koherens lézersugárnak, valószínűleg az agysejtek felszínén ide-oda táncoló parányi elektromos hullámokból keletkezik a szükséges koherencia. Bármi a forrás; az észlelés és a memória Pribram szerint holografikus elveket követ. (COMBS, A. — HOLLAND, M. 1997: 87-88) A Pribram-féle koncepció modelljét a holografikus fényképezés inspirálta, amely egy tárgy háromdimenziós képét nem a kép másolásával, hanem két lézersugárnak a tárgyról visszaverődött hulláminterferencia-mintájával állítja elő. Amikor később hasonló két lézersugár halad keresztül a holografikus lemezen, akkor a tárgy háromdimenziós képe tűnik elő. Ha közvetlenül a lemezt nézzük, csak hullámos vonalakat lehet látni. Ha lemezt darabokra vágjuk, minden darab tartalmazza a tárgy teljes képét, csak kevésbé élesen, mint az eredeti lemez. A holografikus lemez minden pici darabja tartalmazza tehát a teljes képet. A fényképtől eltérően, ha a hologram részben megsemmisül, a maradékból rekonstruálható a teljes kép. Ha azonban jelentős darab pusztul el, akkor a kép zavarossá válik, akár a súlyos károsodást szenvedett agy — vallják a Pribram-mel egyetértő neurológusok.
A gyakorlatban használt hologram óriási előnye az, hogy hatalmas mennyiségű információt képes tárolni. Ebben éppen az emberi memóriára emlékeztet, amely szinte végtelen mennyiségű adatot tud megőrizni. Komoly tapasztalati bizonyítékok szólnak Karl Pribram elmélete mellett. Az észlelésünk eleve a holográfiára hasonlít. “A látható világról szerzett tapasztalatainknál megszokott a mélységérzet és a látottak összetettsége, ami inkább emlékeztet a hologramra, mint a lapos, kétdimenziós fényképre. Az észlelés és a mesterséges intelligencia kutatásának legújabb eredményei fényében kiderült, hogy a robotok részére tervezett látórendszereknél használhatatlannak bizonyulnak a hagyományos, lépésről lépésre elvet követő információ-feldolgozó számítógépek, mivel képtelenek megbirkózni az irdatlan adattömeggel.” (COMBS, A. — HOLLAND, M. 1997: 88.) Nagyon is logikus ezek után a feltételezés: agyunk információ-tároló funkciója a hologram elvén működik. Nagyrészt Karl Pribram úttörű jellegű kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy mindaz, amit agyunk egyes részei őriznek, azok bizonyos értelemben az agyban mindenütt tárolva vannak. Valószínűleg ezért látszik minden memóriánk olyan kölcsönösen összekapcsoltnak.
Az emberi információ legfőbb kódja a nyelv. Kialakulásának problémája ma ugyanúgy rejtély, ahogy korábban is az volt. A leghíresebb huszadik századi nyelvész, az amerikai Noam Chomsky úgy véli, a nyelv sajátos, velünk született megismerő tevékenység. Agyunk idegrostjaiba genetikailag beprogramozódtak a nyelv elsajátításának lépései. Agyunknak ez a “beépített programja” valamennyi embertársunkkal közös tulajdonságunk. Mikor először kerülünk olyan környezetbe, ahol emberi szót hallunk, mintha bizonyos mutatók ekkor kerülnének beállításra imént jellemzett beépített programunkban. A program ezután végigfut az általunk hallott nyelv szókészletén, nyelvtanán és mondattanán. Hogy e folyamat milyen szintű és mértékű nyelvi ismereteket eredményez, az egyénenként változik, és igen érzékenyen befolyásolják a tapasztalat legenyhébb eltérései is. Pontosan ezért hangolódnak a kisgyermekek olyan könnyen a nyelvre, amely mintha egyszerűen rájuk ragadna. Lényegét tekintve tehát Chomsky azt tartja, hogy a nyelv nem emberi találmány. Az emberi természet része, ahogyan az ugrás is hozzátartozik a kenguru természetéhez. Valójában egyfajta program születik bennünk, amely a külső ingerekre válaszolva fejlődik. “Az elme birtokában van valamiféle egyetemes nyelvtannak.” (CHOMSKY, N. 1985: 68.) Mindennek a mechanizmusáról azonban sejtelmünk sincs.
Az információ a huszadik századi tudomány legizgalmasabb fogalmai közé tartozik. A tudományos szemlélet változására jellemző, hogy a kutatók jelentős része ma már a világűrt sem üres térnek, hanem valamiféle információval töltött energiamátrixnak tartja. A fizika felfedezte, hogy az energia és az információ egymásba átalakítható. (STONIER, T. 1993: 112) Az információ nem az emberi szellem találmánya, hanem a Világegyetem alapvető sajátossága. Kialakulása megelőzte az emberi agy kialakulását. Az egyik nemzedékről a másikra öröklődő információt a DNS, egy élettelen, aperiodikus kristály tartalmazza. Az információ a világban az entrópiával ellentétes jelenség. Ezek után nem nagyon lephet meg bennünket Tom Stonier információfizikus megállapítása: “Az intelligencia minden magasabb formája emlékezetében a Világegyetem képét — modelljét — hordozza.” (STONIER, T. 1993: 115) Az Universitad Nacional Autonoma de Mexico professzora, J. Grinberg-Zylberbaum 1982-ben, egy híres esszéjében arról írt, ha a neuronmező kölcsönhatásba kerül az űr bizonyos részecskéivel, “…akkor az holisztikus és egyesített tapasztalatot eredményez; a megfigyelő az univerzumban lévő minden mással való teljes egységének állapotát tapasztalja majd meg…egy egyesített elme létezik, s az meg is tapasztalható.” Mindezt nem valami sci-fi nyomán, hanem olyan tudományos kísérletek alapján jelentette ki, amelyekben EEG-készüléket használtak, hogy megfigyelhessék az agyban bekövetkező változásokat a kommunikációs kölcsönhatások alatt. A kísérletek eredményei arra utalnak, hogy a kölcsönhatásba lépő neuronmezők azonosulnak és eggyé válnak. “Tulajdonképpen mindig is egyek voltak!” Valamilyen nagyobb egység részei lennénk mindannyian? Fel lehet ezt úgy is fogni, hogy a Világegyetem is hologramszerűen épül fel, így bennünk is megtalálható — a sejtek vagy atomok szintjén — az Univerzumra vonatkozó összes információ. Ennek belátásához azonban arra van szükség, hogy előfeltételezzük a Világegyetem alapvető egységét.
Folytatása következik.
Az ember értelmezésének a történelem során megfogalmazott két szélső pólusa nagyjából a következő: “porszem a végtelenben”; illetve “a teremtés koronája”. Modern kultúránkban mindkettő egyidejűleg megtalálható.
A “porszem a végtelenben” felfogás a modern művészetre jellemző. Példáimat a drámairodalomból veszem:
Az abszurd dráma mélyen tagad minden emberi értéket. ” A lepusztult , kiüresedett világban tébláboló emberi vegetációt az abszurd szerzői groteszk-komikus eszközökkel ábrázolják, tudatosan felhasználva, rájátszásszerűen is, az európai kultúra erre alkalmas hagyományait.” (MÉSZ, Lászlóné, 1987: 195.) Az abszurd dráma ilyennek látja a világot. A világ szétesett, “minden egész eltörött”, ahogy az Ady versére hivatkozó közhely mondja. A dezorganizálódott világban az ember nem azonos önmagával, nincs sem múltja, sem jövője. “A valóság valóban szétesett, nincs összetartó, világmegélő és világmegítélő egységes koordinátarendszer; és mindenki státuszokban él, az organizáció valamely pontjaként. Ebben az esetben azonban az adott ember elszakad múltjától, és nincs belátható pozitív jövője.” (BÉCSY, Tamás 1987: 238.) A szétesett világban minden alapvető érték kétségessé vált. “A világ olyan zavarossá, átláthatatlanná, a véletlen és megmagyarázhatatlan események láncolatává változott, hogy csak intuícióval, a nem tudható dolgok megsejtésével lehet benne tájékozódni. Az erkölcsi értékeknek nincs értelmük, mert azokban is ésszerű ítéletek foglaltatnak; az életet vezérlő erő túl van a “jón és rosszon” — miként azt Nietzsche megfogalmazta.” (BÉCSY, Tamás 1987: 221.)
Az utóbbi állítás már túlmegy a Rubicón, már nemcsak az irodalomra; az egész emberi civilizációra vonatkozik. Ha erkölcsi érték nincs — cselekvő ember sincs.
Ez az állítás vált kimondott-kimondatlan vezérszólamává a modern irodalom egy jelentős, nagy befolyással rendelkező részének. Ez a leginkább a drámában tükröződött — az európai, amerikai — és a magyar drámában. Hogy a saját házunk táján maradjunk; egy, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar drámaíróinak pályaképeit vázlatosan tárgyaló műben — különböző szerzőkről szólván — a következő megjegyzéseket találjuk: “…az élő figurákat a prototípusok váltják fel. A művek mindinkább tételdarabokká, modelldrámákká egyszerűsödnek.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 136.); “…az emberek kisebb vagy nagyobb ketrecekben élnek, és a szabadságuk valójában mindenütt viszonylagos.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 149.); “…a mondatok úgy mennek el egymás mellett, mint az emberek az életben.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 159.); “Valójában mindannyian…elrontott életű, kiégett, pótcselekvésbe menekült emberek, akik bohóctréfákkal, groteszk pózokkal akarják eltakarni sebeiket.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 196); “…a három ember a csalás és ámítás bonyolult pszichikai rendszerében él egymással.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 214); “Darabjai tudatállapotokat, életérzéseket közölnek: félelmeket, reménytelenséget, szorongást, az emberi kapcsolatok ellehetetlenülését, az arcnélküli világ értelmetlenségét.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 221); “…az egyén bizonytalan, apró pont a Sors, a Végzet vagy a Történelem hatalmában.” (ÉZSIÁS, E. 1986: 238.).
A hasonló idézeteket oldalakon keresztül lehetne folytatni — akár a művekből kiemelt szemelvényekkel is. Az ember tehát tehetetlen, kiszolgáltatott, önnön jelentéktelenségét még csak fel sem képes fogni — miközben számára beláthatatlan hatalmak bábfigurájaként, vagy a vak és értelmetlen létezés foglyaként egzisztál. Ez az “objektív igazság”? Erről szóltak nálunk a hetvenes és nyolcvanas évek? Vagy valami egészen másról van szó?
A “teremtés koronája” elv a modern technokrácia alapvető felfogása. Az elképzelés alapja a Bibliában lelhető fel, de újkori eredete a protestantizmus és konkrétan Kálvin János tanításaiban található. “Vagy nem Isten teremtette-e a földet és mindent, ami rajta vagyon, az ember hasznára?” A természet tehát az ember “Istentől rendelt” tulajdona, amivel kénye-kedve szerint bármit tehet, hiszen ő maga a világ jogos ura, a teremtés koronája. “A Természetet keresztény ember nem érezheti szentnek…ebben tökéletes az egyetértés” — mondta Charles Davis keresztény teológus. Ez a mindenkori nyugat-európai és amerikai technokrácia egyik vezérszólamává vált. Ez volt a Manifest Destiny (kb. nyilvánvaló elrendelés) alapja, amely a fehér ember könyörtelen hódításaihoz szolgált ideológiául. Washington Irwing egy történeti művében úgy vélte, az embernek “…törvény adta joga Isten akaratát érvényesíteni a földön”. Robert Boyle, a modern vegyészet egyik alapítója így összegezte a “korszerű” felfogást: “A Természet iránt érzett áhítat korábban gátolta még, hogy az ember uralkodhasson Isten alacsonyabb rendű teremtményei fölött.” Az emberi küldetés ilyen önelégült felfogása dühöngött a második világháború utáni évtizedekben; az ember óriás, a világ újraalkotója, a természet ura, a haladás a természet leigázója, stb. — harsogták a szólamok Keleten és Nyugaton egyaránt. A művészet belátta ezen felfogás gyökeres abszurditását, és (részben) ezzel szembefordulva teremtette meg emez emberkép ellentétét. Az emberiség a hetvenes évek végére döbbent rá a természet “tulajdonosi” felfogásának tarthatatlanságára.
A “porszem a végtelenben”; illetve a “teremtés koronája” szemlélet látszólag egymás sarkalatos ellentétei. Valójában azonban összetartoznak, mint ugyanazon valóságfelfogás színe és visszája. Vagy mint a zsák és a foltja. Mindkettő a XX. század alapvető jellegzetessége volt. Mindkettőben közös, hogy a világot különálló dolgok és jelenségek konglomerátumaként érzékeli. A valóság ilyetén felfogása azonban a XX. század végén alapjaiban megrendült.
Az amerikai Sloan-Kettering Rákkutató Központ elnöke, Lewis Thomas a következőket mondta: “Van a természetben egy általános lánca az összefüggéseknek, egyfajta egymáshoz kapcsolódás, amelyet korábban nem ismertünk fel”, a Scientific American pedig már így írt a nyolcvanas évek elején: “Az “életről” alkotott definícióinkat alaposan át kell értékelnünk, s ugyanúgy felül kell vizsgálnunk számos nézetet, amelyet önmagunkról alkottunk, illetve a világról, amelyben élünk.”
Karl Pribram neurológus a hetvenes évek elején azzal az elmélettel állt elő, hogy bizonyos magasabb agyi folyamatok esetleg holografikus mechanizmus szerint működnek. Nem állította ugyan, hogy tudja, mely agyi működés felel meg a látható hologramnál használt koherens lézersugárnak, valószínűleg az agysejtek felszínén ide-oda táncoló parányi elektromos hullámokból keletkezik a szükséges koherencia. Bármi a forrás; az észlelés és a memória Pribram szerint holografikus elveket követ. (COMBS, A. — HOLLAND, M. 1997: 87-88) A Pribram-féle koncepció modelljét a holografikus fényképezés inspirálta, amely egy tárgy háromdimenziós képét nem a kép másolásával, hanem két lézersugárnak a tárgyról visszaverődött hulláminterferencia-mintájával állítja elő. Amikor később hasonló két lézersugár halad keresztül a holografikus lemezen, akkor a tárgy háromdimenziós képe tűnik elő. Ha közvetlenül a lemezt nézzük, csak hullámos vonalakat lehet látni. Ha lemezt darabokra vágjuk, minden darab tartalmazza a tárgy teljes képét, csak kevésbé élesen, mint az eredeti lemez. A holografikus lemez minden pici darabja tartalmazza tehát a teljes képet. A fényképtől eltérően, ha a hologram részben megsemmisül, a maradékból rekonstruálható a teljes kép. Ha azonban jelentős darab pusztul el, akkor a kép zavarossá válik, akár a súlyos károsodást szenvedett agy — vallják a Pribram-mel egyetértő neurológusok.
A gyakorlatban használt hologram óriási előnye az, hogy hatalmas mennyiségű információt képes tárolni. Ebben éppen az emberi memóriára emlékeztet, amely szinte végtelen mennyiségű adatot tud megőrizni. Komoly tapasztalati bizonyítékok szólnak Karl Pribram elmélete mellett. Az észlelésünk eleve a holográfiára hasonlít. “A látható világról szerzett tapasztalatainknál megszokott a mélységérzet és a látottak összetettsége, ami inkább emlékeztet a hologramra, mint a lapos, kétdimenziós fényképre. Az észlelés és a mesterséges intelligencia kutatásának legújabb eredményei fényében kiderült, hogy a robotok részére tervezett látórendszereknél használhatatlannak bizonyulnak a hagyományos, lépésről lépésre elvet követő információ-feldolgozó számítógépek, mivel képtelenek megbirkózni az irdatlan adattömeggel.” (COMBS, A. — HOLLAND, M. 1997: 88.) Nagyon is logikus ezek után a feltételezés: agyunk információ-tároló funkciója a hologram elvén működik. Nagyrészt Karl Pribram úttörű jellegű kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy mindaz, amit agyunk egyes részei őriznek, azok bizonyos értelemben az agyban mindenütt tárolva vannak. Valószínűleg ezért látszik minden memóriánk olyan kölcsönösen összekapcsoltnak.
Az emberi információ legfőbb kódja a nyelv. Kialakulásának problémája ma ugyanúgy rejtély, ahogy korábban is az volt. A leghíresebb huszadik századi nyelvész, az amerikai Noam Chomsky úgy véli, a nyelv sajátos, velünk született megismerő tevékenység. Agyunk idegrostjaiba genetikailag beprogramozódtak a nyelv elsajátításának lépései. Agyunknak ez a “beépített programja” valamennyi embertársunkkal közös tulajdonságunk. Mikor először kerülünk olyan környezetbe, ahol emberi szót hallunk, mintha bizonyos mutatók ekkor kerülnének beállításra imént jellemzett beépített programunkban. A program ezután végigfut az általunk hallott nyelv szókészletén, nyelvtanán és mondattanán. Hogy e folyamat milyen szintű és mértékű nyelvi ismereteket eredményez, az egyénenként változik, és igen érzékenyen befolyásolják a tapasztalat legenyhébb eltérései is. Pontosan ezért hangolódnak a kisgyermekek olyan könnyen a nyelvre, amely mintha egyszerűen rájuk ragadna. Lényegét tekintve tehát Chomsky azt tartja, hogy a nyelv nem emberi találmány. Az emberi természet része, ahogyan az ugrás is hozzátartozik a kenguru természetéhez. Valójában egyfajta program születik bennünk, amely a külső ingerekre válaszolva fejlődik. “Az elme birtokában van valamiféle egyetemes nyelvtannak.” (CHOMSKY, N. 1985: 68.) Mindennek a mechanizmusáról azonban sejtelmünk sincs.
Az információ a huszadik századi tudomány legizgalmasabb fogalmai közé tartozik. A tudományos szemlélet változására jellemző, hogy a kutatók jelentős része ma már a világűrt sem üres térnek, hanem valamiféle információval töltött energiamátrixnak tartja. A fizika felfedezte, hogy az energia és az információ egymásba átalakítható. (STONIER, T. 1993: 112) Az információ nem az emberi szellem találmánya, hanem a Világegyetem alapvető sajátossága. Kialakulása megelőzte az emberi agy kialakulását. Az egyik nemzedékről a másikra öröklődő információt a DNS, egy élettelen, aperiodikus kristály tartalmazza. Az információ a világban az entrópiával ellentétes jelenség. Ezek után nem nagyon lephet meg bennünket Tom Stonier információfizikus megállapítása: “Az intelligencia minden magasabb formája emlékezetében a Világegyetem képét — modelljét — hordozza.” (STONIER, T. 1993: 115) Az Universitad Nacional Autonoma de Mexico professzora, J. Grinberg-Zylberbaum 1982-ben, egy híres esszéjében arról írt, ha a neuronmező kölcsönhatásba kerül az űr bizonyos részecskéivel, “…akkor az holisztikus és egyesített tapasztalatot eredményez; a megfigyelő az univerzumban lévő minden mással való teljes egységének állapotát tapasztalja majd meg…egy egyesített elme létezik, s az meg is tapasztalható.” Mindezt nem valami sci-fi nyomán, hanem olyan tudományos kísérletek alapján jelentette ki, amelyekben EEG-készüléket használtak, hogy megfigyelhessék az agyban bekövetkező változásokat a kommunikációs kölcsönhatások alatt. A kísérletek eredményei arra utalnak, hogy a kölcsönhatásba lépő neuronmezők azonosulnak és eggyé válnak. “Tulajdonképpen mindig is egyek voltak!” Valamilyen nagyobb egység részei lennénk mindannyian? Fel lehet ezt úgy is fogni, hogy a Világegyetem is hologramszerűen épül fel, így bennünk is megtalálható — a sejtek vagy atomok szintjén — az Univerzumra vonatkozó összes információ. Ennek belátásához azonban arra van szükség, hogy előfeltételezzük a Világegyetem alapvető egységét.
Folytatása következik.
2011. május 25., szerda
Cinikus éjszaka
Elbújt a Hold.
Tán valahol bablevest kanalaz.
Itt van törvény,
És mindenki számára
Ugyanaz.
——–
Ha el nem alszik reggelig,
Majd húsért sorba áll,
Előbb-utóbb a Végtelen is
Valahogy
Leáll.
—–
Az Éjnek csillag-gyöngysora
Az égen látható,
Vagy megmarad, vagy elvisz
Valami
Új adó.
——–
Szegény jövő: hajléktalan,
Magába sírdogált,
És reméli, hogy valaha
Majd
Munkába áll.
Tán valahol bablevest kanalaz.
Itt van törvény,
És mindenki számára
Ugyanaz.
——–
Ha el nem alszik reggelig,
Majd húsért sorba áll,
Előbb-utóbb a Végtelen is
Valahogy
Leáll.
—–
Az Éjnek csillag-gyöngysora
Az égen látható,
Vagy megmarad, vagy elvisz
Valami
Új adó.
——–
Szegény jövő: hajléktalan,
Magába sírdogált,
És reméli, hogy valaha
Majd
Munkába áll.
2011. május 24., kedd
Vizsgadolgozat
Kevesen tudják, hogy Sir Isaac Newton egyszer csaknem párbajba keveredett. Jelentéktelen ügy volt, nagy baj lehetett volna belőle.
Newton ellenlábasának, Robert Hooke-nak egyik ismerőse, egy Pemberton nevű katonatiszt egy alkalommal kifejezetten provokálta a tudóst. Tehette, Isaac Newton akkor még nem volt a Royal Society elnöke, és a nevéhez sem kapcsolódott még a Sir megszólítás.
Az ügy észrevétlenül elcsitult.
Senki sem tud róla semmit.
Talán nem is volt igaz.
Reggel fél hét volt.
Clyde Adam Lorimer professzor úr pofaszakállát simogatva és kedvtelve szemlélgette vaksi szemeivel a nagy előadótermet. Még üres volt, de hamarosan zsúfolásig megtelik majd ostobábbnál ostobább hallgatókkal. Közeledett ugyanis az év legfontosabb eseménye: az elsőéves hallgatók Newton-dolgozata.
Lorimer professzor úr a kezét dörzsölte. Az ostobák kétharmadát száműzi az egyetemről ennek a remek dolgozatnak a segítségével. Sir Isaac Newton életműve. Ezek a barmok sohasem tudják tisztességesen megtanulni, és évről évre gyengébbek. Az idei dolgozatok rosszabbak lesznek, mint a tavalyiak, ahogy a tavalyiak is siralmasabbak voltak a tavalyelőttieknél.
Volt néhány kedvence a hallgatók között, azoktól különösen szeretett volna megszabadulni. Mégis jó azonban, hogy vannak, hiszen az ilyen keshedt elméjű főemlősökön mindig kedvére újra élesre köszörülheti szellemessége időnként rozsdásodó fegyverét.
Melyik a legáporodottabb agyú közülük? Alighanem az a loboncos hajú díszmarha, aki nem restell Sir Isaac Newtonra hasonlítani; persze kizárólag külsőségekben, hiszen a szellemisége nyomokban sem közelíti meg az emberi nem néhai legkülönb fiának fantasztikus kvalitásait. Mondta is neki sűrűn, hogy számára becsületbeli ügy lenne külsejének megváltoztatása, hogy ne merészeljen hasonlítani valakire, akivel még azonos rendszertani kategóriákba sem volna sorolható. Martin Walters. Hogy lehet egy ilyen marhának ennyire köznapi angol neve?
Ez a Walters állítólag az angol kardvívó válogatott reményteljes tagja, a világbajnoki cím egyik várományosa. Úgy tűnik, mostanra már szellemi fogyatékosok is érhetnek el sportsikereket. Hanyatlik a világ. Régen nem így volt.
Lorimer professzor alig várta, hogy Martin Walters megjelenjen. A többi hatökörrel ellentétben Walterst a hosszú hajáról távolról is megismerte, és alig várta, hogy megjegyzéseket tehessen a fickó silány felkészültségére, agyának hitvány kapacitására.
A professzor úr gyengéd pillantást vetett a kiosztandó dolgozatlapokra – elolvasni nem tudta már a szemüvege nélkül -, kihúzta magát, és a várta a buta Walters és a többi hallgató megérkezését. Nagy felelőtlenség, hogy ezek a hétalvók ráérnek nyolcra jönni dolgozatíráskor. A maga részéről legszívesebben már mindent itt látná.
Néhány hallgató ment el az előadóterem előtt. Az egyik benézett, de amikor észrevette, hogy maga a Hóhér, Clyde Adam Lorimer professzor úr őkegyelmessége tartózkodik odabent, ijedten rebbent arrébb.
Martin Walters kétségbe esve készült a dolgozatra. Megtanult, amit csak lehetett, de a helyzet reménytelen volt. Ha csak meglátta Lorimer professzor rosszindulatú képét, tüstént elfelejtett mindent.
A hírhedt Newton-dolgozat…
Mit tegyen?
- Ki a fene? – a langaléta Bob Hughes dühösen kászálódott ki az ágyából. – Ki a fene ilyenkor?
Feltépte az ajtót. Martin Walters ácsorgott odakint feldúlt képpel.
- Mit akarsz, Martin? Alig múlt fél hét! Öt előtt feküdtem le!
- A Newton-dolgozat! – nyögte Martin. – Segítened kell!
- Írjam meg helyetted? Azt még a félvak Lorimer is kiszúrná!
- Nem úgy értettem! Szerintem használnunk kellene!
Bob Hughes szeme összeszűkült.
- Na, gyere be!
A konyhába kormányozta a barátját.
- Reggeliztél már? – nem várt választ, látta. – Rántottát készítek.
Martin a székre huppant, és némán figyelte Bob sürgölődését. A hosszú fiú kávét tett fel, rántottát sütött, közben elszaladt mosakodni, visszafelé jövet fel is öltözött.
A reggeli mellett tértek vissza a témára. Bob megvárta, amíg Martin magába diktál néhány falatot.
- Komolyan gondoltad, Martin? Egy nyavalyás Newton-dolgozat miatt? Nem így állapodtunk meg.
- Abban maradtunk, akkor állunk a világ elé, ha mindketten diplomát szerzünk. Bob, nekem sose lesz, ha Lorimer kirúg az egyetemről.
Néhány percnyi csend.
- Na, jó. Mégis, mit gondoltál?
- Senki sem tudja meg. Segítséget kérek.
Bob hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Newtontól?
- Tőle hát. Ki mástól?
- Meghibbantál?
- Segíts nekem, Bob!
- Tudod, hogy nincs ellenőrizve.
- Teszek rá! Mindketten tudjuk, hogy működik. Nem elég ez?
- Tudományosan nem. De mit akarsz? Súgjon?
- Azt nem tudna.
- Hát?
- Megírhatná helyettem…
Bob Hughes elképedt.
- Eszednél vagy? Az a legbonyolultabb eset!
- Azért csak próbáljuk meg!
A holtak életideje véges folyamat, amely egészében analizálható. Van kezdete és van vége, jellemzője a linearitás. Ahogy a hagyományos életrajzok írnak róluk.
Bob Hughes és Martin Walters titkos találmánya azonban nem lineárisan közeledett a múltbeli személyek életútjához. Az eleven, funkcionáló élet jellemzője a szigorú időbeliség, ellenben a már befejezett életteljesítmény merőben más tényezők alapján elemezhető. Ahogy emlékeink sem követik életünk folyásának szigorú időbeliségét.
Csupa olyan elvből indultak ki, amely a vaskalapos tudományos elmék számára vitatható volt.
Csodálatos, hogy az emberi élet érzelmi és lelki tartalmából voltaképpen semmi sem megy veszendőbe. Valahol minden tárolódik, a két fiú ezt jobb híján kollektív tudattalannak nevezte.
Bárkivel lehet kommunikálni az egykor élt emberek közül, de nem lehet meghatározni, hogy a kommunikációt a múltban létező alany életszakaszának melyik pontján éli meg. Mindig akkor, amikor a feltett kérdés a számára a lehető legaktuálisabb.
A múltbeli személyiség életébe ez nem jelent beavatkozást¸talán nem is emlékszik rá, talán csak a kollektív tudattalanban rakódik össze – legalábbis ez votl Bob véleménye.
Martin azonban azt tartotta, a találkozás – vagy bárminek is nevezzük az efféle kommunikációt – a múltbeli partner életének egy meghatározott szakaszában történik.
Mindez nem klassikus értelmű időutazás, és a múltat sem változtathatja meg; bár ezen a téren is különvéleményen volt a két feltaláló.
Nem hitték ugyanis, hogy a múlt állandó és megváltoztathatatlan.
Mit lehet kérdezni Sir Isaac Newtontól?
Martin Walters szomorúan vont vállat. Rossz kérdésfeltevés. Igazából úgy kell megfogalmazni: ő, Martin Walters mit kérdezhet Sir Isaac Newtontól…
Ha Sir Isaac olyan, amilyennek Lorimer professzor festi őt, a kommunikáció úgyis reménytelen.
De mi van, ha nem?
Mit veszít, ha megpróbálja?
Sir Isaac Newton segítségét kéri egy jövőben élő fiatalember, aki egyébként kiváló kardforgató.
Isaac Newton elhűlve meredt maga elé.
- Bárki vagy – suttogta. – menjünk a laboratóriumba. A szobámmal szemben van, senki sem zavarhat ott bennünket.
A laboratóriumban Isaac Newton leült az asztalhoz. Martin Walters vele szemben foglalt helyet. Virtuálisan. Newton meg akart győződni a sejtéséről. Próbálta megérinteni a fiatalembert; persze, átnyúlt rajta.
- Szellem vagy? – jobban megnézte. – Esetleg valamiféle alteregóm?
Martin a fejét rázta.
- Nem. Élő ember vagyok. A jövőből jöttem. Szívességet kérnék öntől, Sir Isaac.
- Írástudatlan és egyszerű ember gyermeke vagyok, – felelte Newton. – nem illet a tiszteletteljes megszólítás. Azért jöttél, hogy helyettem párbajozz? Hajnali ködben a külsőd valóban megtévesztő. Fiatalabb vagy nálam, nyilván ügyesebben is bánsz a karddal.
Persze, gondolta Bob, a XVII. század végén senki sem furcsállja, ha valaki jól bánik a karddal.
- Párbaj?
Newton bólintott.
- Egy krakéler alak. Eltökélte, hogy összeszabdal és megszégyenít. Ha akarnám, elkerülhetném, de kellemetlenségeim lehetnek miatta.
Martin Walters szélesen elmosolyodott. Meg fognak egyezni.
- Cserébe azt kérem, jöjjön át hatvan percre a XXI. századba, és írjon meg helyettem egy dolgozatot, uram.
- Dolgozatot?
- Egyetemi vizsgadolgozat. Az ön életművéről, uram.
Most Newton mosolyodott el. Láthatóan jólesett neki, hogy a huszonegyedik században egyetemen foglalkoznak majd az életművével. Csendesen kezet nyújtott.
- A professzorom emberevő.
- Magam is találkoztam hasonlókkal.
- Kérem, mondja el, miféle formaságokkal jár a párbaj. Jelmezt kell cserélnünk.
- Átléphetünk egyik korból a másikba?
- Igen, de ez nem egyszerű. Csak rövid időre.
Martin kissé ideges volt. Bob nem hitte, hogy a dolognak ezen része is működni fog, ő azonban biztos volt a dolgában.
A jövő havi villanyszámla borsos lesz.
A Cambridge környéki réten felálltak egymással szemben a párbajozók. Isaac Newton segédei látták, hogy a tudós berekedt, sálba burkolta a nyakát és az arcát. Aggódtak érte.
Henry Archibald Pemberton, a nagyszájú dragonyostiszt vigyorogta húzta végig az ujját a kardpengéjén. Jó éles. Össze fogja vérezni. Ez a Newton annyira sem tud vívni, mint egy yorkshire-i terrier.
Minden teketória nélkül lerohanta.
Nem kellett volna.
A következő pillanatban megvolt az első vér.
Pemberton fülcimpájából hiányzott egy darab. Kétségbeesetten szorította rá a tenyerét. Káromkodott, mint egy kocsis. Micsoda szerencséje van ennek a szobatudósnak!
Ráadásul nyugodt. Pimaszul nyugodt. Szemtelenül nyugodt. Úgy áll ott, mint aki nem veszíthet.
Ez éktelen dühre ingerelte a tisztet. Két kézre kapta a kardot, nagyot kurjantott, és ellenfelére rontott.
A következő pillanatban hatalmas kardvágás esett. Pemberton bal homlokától a szája széle jobb oldaláig. Merő vér volt az arca. Kötözés közben sírt. Egész életére a világ csúfja lesz, a Dragoon Guards ezredeinél a karrierjének egyszer s mindenkorra vége. Ráadásul egy közönséges civil szabta át az arcát.
Ha hétfőn meglátja az ezredese, tüstént áthelyezteti a tengeren túlra.
Úgy is lett.
Clyde Adam Lorimer professzor kedvtelve figyelte, ahogy telik az előadóterem. Az ablak előtt méltóságteljesen vonuló Nap egy kissé a szemébe sütött, így még a szokottnál is rosszabbul látott, amit szigorú kifejezéssel igyekezett leplezni.
Azt azonban észrevette, amint Martin Walters furcsán pipiskedő járással beóvakodik a terembe. Ráncos arca hiúzmosolyra nyúlt.
A többi hallgató is észlelte.
Mi történt ezzel a Martinnal? Teljesen Newton-nak maszkírozta magát? Elment az esze?
Attól azonban ódzkodtak, hogy megszólítsák. Lorimer professzor pikkalt Martinra, ezért a fiút a teremben egyfajta egészségügyi zárlat vette körül. Senki sem mert a közvetlen közelébe ülni, inkább másutt zsúfolódtak össze.
- Á, Mr. Walters! – reccsent a professzor. – Örvendek, hogy önt is üdvözölhetem a dolgozatírás alkalmából! Mi járatban? Talán úgy véli, megpróbálkozik vele, hogy hátha tud valamit a nagy Sir Isaac Newton életművéről?
Erre az imposztor Walters felállt a helyéről, és úgy hajolt meg a katedra felé, hogy a professzor azt hitte, káprázik a szeme.
- Természetesen, és nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek! Remélem, jól szolgál az egészsége, uram!
Clyde Adam Lorimer professzor előbb kinyitotta, aztán gyorsan be is csukta a száját. Aztán úgy döntött, mégis megszólal:
- Ne gondolja, hogy levesz a lábamról, ha megpróbálja a tisztességes úriemberek viselkedését imitálni, Walters! Tudom, hogy maga csak egy majom!
Erre a Waltersnek vélt személy újra felállt a helyéről:
- Attól tartok, kissé elragadtatta magát, uram!
Felharsant a nevetés.
Lorimer professzor az ajkába harapott. Jobb, ha nem vitatkozik ezzel a pondróval.
Majd a dolgozat.
A kedvenc feladatainak egyike következett. Az előzetes eligazítás. Amikor minden csirkefogónak az ajkára fagy a mosoly.
Kéjes hangsúllyal kezdte, lasssan, minden fontos szót jól megnyomva:
- Hölgyeim és uraim! Felhívom szíves figyelmünket, hogy a termemben igen fontos műszaki újítások történtek az elmúlt években, és a dolgozatírás alkalmával a műszak valamennyi berendezést üzembe helyezi. A szabálytalanságokat elhárító berendezés néhány kiváló képességű villamosmérnök és elektrotechnikai, meg kibernetikai szakember alkotása. Ugyanazon az elven működik, ahogy a légierők idegen-felismerő rendszerei. Tudják, hogy az mit jelent? – vigyorogva körülnézett. A fagyos arcok, aggódó tekintetek láttán újra elvigyorodott. – Nem? Akkor engedjék meg, hogy röviden tájékoztassam önöket a mechanizmus működéséről. – sokat sejtető mozdulattal előhúzta a mobiltelefonját, és kitette az asztalra. – Ez az én saját telefonom. A rendszer ezt saját objektumként azonosítja, ahogy a légierő is a saját rendszerben álló harci gépet. Ez azt jelenti, hogy nem ad ellene tűzparancsot. Az én telefonom háborítatlanul heverhet itt az asztalon, a mechanizmus nem fog kárt tenni benne – széles mosollyal körbenézett. – Tartok azonban tőle, hogy az önök mobiljait és egyéb technikai eszközeit a rendszer nem fogja saját objektumként azonosítani, és komoly kárt fog tenni bennük, hölgyeim és uraim. Ha bármilyen elektronikus eszközt hoztak magukkal, célszerű azonnal üzemen kívül helyezniük. Felhívom szíves figyelmüket, hogy a terem elektronikus védelmi mechanizmusa minden nem azonosított elektronikus szerkezetet tönkretesz – teátrális mozdulattal lépett oldalt. – Hölgyeim, és uraim: íme, a kapcsoló. Ebben a pillanatban helyezem üzembe a rendszert. Öt perc, hölgyeim és uraim, és az önök telefonjait korlátozott mértékben használni lehet majd arra, hogy szöget verjenek velük a falba, de egyébre nem.
Élvezettel bekapcsolta.
Halk kattanás hallatszott, és néhány másodpercre valami zümmögésszerű hang, amely gyorsan beleolvadt a terem halk alapzajába.
A hallgatók idegesen, kapkodva pakoltak. Tudták, hogy az elektronikus védelemre vonatkozó felhívás nem blöff, a tavalyi évfolyamnak szinte az összes mobiltelefonját reménytelenül tönkretette a Lorimer professzor által beállíttatott rendszer.
Ki-ki gyorsan kikapcsolta, amit kikapcsolhatott.
A vaksi Lorimer professzor árgus szemekkel figyelt. Valójában egyedül Martin Walters sziluettjét figyelte. Hogy lehet, hogy az a nyavalyás egyáltalán nem izeg-mozog, mint a többi? Talán nincs nála mobil, vagy egyéb herkentyű? Lehetetlen! Nyilván nem hiszi a marhája, hogy a rendszer kinyírja a mobilját. Sebaj, jó lesz majd diótörőnek! Ezen újra elvigyorodott.
Lorimer professzor három öltönybe öltözött, alázatos tanársegédje kiosztotta a dolgozatokat. Ez kissé hosszadalmas eljárás volt, mert mindenkinek személyre szólt a tesztlapja, ráadásul aláírással kellett nyugtáznia a dolgozat átvételét. A tanársegédek még a kiosztott lapok, de még a később esetleg kért pecsétes tisztázati lapok sorszámát is feljegyezték.
Akik megkapták, és rendezték az átvételi formaságokat, nyomban munkába fogtak. Pisszenés se hallatszott.
Sir Isaac Newton érdeklődéssel nézegette a tesztlapot. Amikor végigolvasta, feltette a kezét. Nyilván egésznapos elfoglaltság lesz, ő pedig nem így volt tájékoztatva.
Lorimer azonnal kiszúrta. Walters! Most jön az első panasz. Vagy máris a kapituláció? Vihogva nézett arra:
- Mit óhajt, Mr. Walters?
- Szabadna érdeklődnöm, mennyi időnk van a feladatsor megoldására, uram?
- Természetesen Mr. Walters. Pontosan negyvenöt perc. Ebből kettő máris eltelt.
Newtone elképedt.
- Bizonyára tévedni méltóztatott, uram, hiszen itt tíz kérdés szerepel.
Lorimer professzor úr felfújta szalonnás pofazacskóit. Táncolt rajtuk a szőrrengeteg.
- Talán valami kifogása van ez ellen, Mr. Walters? – kérdezte álságos jóindulattal.
- Hogyne, uram! Úgy vélem, az ön által tervezett idő rendkívül kevés. Ezen tíz kérdés közül külön-külön egynek-egynek a megválaszolására sem elegendő a negyvenöt perc. Szíveskedjék több időt biztosítani, vagy csökkenteni a kérdések számát, uram!
Ez több volt, mint amit Clyde Adam Lorimer professzor úr valami barom hallgatótól elviselhetett. Arca rettentően elvörösödött, bikanyakán kidagadtak az erek.
- Úgy véli, ön olyan sokat tud írni a nagyszerű Sir Isaac Newton életművéről, hogy több időre volna szüksége, Mr. Walters?
- Úgy vélem, uram!
- Közlöm önnel, hogy nem adok több időt! Foglaljon helyet, és oldja meg a feladatát negyvenöt perc alatt! Maga tökfej!
Felhördült a terem.
A Martin Walters-nek gondolt egyén nem hagyta magát:
- Úgy vélem, az ön eljárása átlépi a pedagógiai analfabétizmus határait, uram – felelte nyugodt méltósággal.
Clyde Adam Lorimer professzor úr csuklott. Vérmes ábrázatának színe a falfehér és a lila között váltakozott.
- Mit képzel, neveletlen fráter! – üvöltötte tele torokból. – Mit tud maga a nagyszerű, az isteni, az utolérhetetlen, a zseniális Sir Isaac Newtonról? Azt hiszi, tud valamit, nagyhajú bulibohóc? Kurvahajcsár! Magának annyi esze sincs, mint egy alom fehér egérnek, magát a legtompább agyú angol bulldog is szégyellné, ha a gazdája volna! Maga jöttment kikötői seggfej! Nézzen rám, maga definiálatlan véglény! Én, én tudom, vegye tudomásul, én tudom, ki volt Sir Isaac Newton, de maga nem! Magának fogalma sincsen róla!
A Martin Waltersnek vélt egyén a fejét csóválgatta, aztán nyugodtan leült.
A professzorban forrt az indulat. Elragadtatta magát emiatt a mekegő kecske miatt. Az egész évfolyam előtt. Kínos. De nem is ez a legkínosabb. Nem volt biztos benne, hogy megnyerte a szócsatát.
Vaksi szemeivel látta, ahogy Martin Walters a dolgozatlapja fölé hajol. Ez a csirkefogó úgy tesz, mintha tudna valamit Sir Isaac Newtonról. A benne gyülemlő gőz robbanni készült, könnyíteni kellett rajta.
- Inkább azon igyekezzen, Mr. Walters, – harsogta ádázul. – hogy néhány együgyű mondatot mindenképpen írjon. Nagy szégyen volna, ha üres lapot adna be. – gúnyosnak szánta, de suta fölényeskedés lett belőle.
- Emiatt ne aggódjék, uram.
Lorimer professzor megint csuklott egyet.
- Kinek néz maga engem? – hörögte.
- Egy rossz tanárnak, uram.
Lorimer professzor úr remegő kézzel kapaszkodott az asztalba. Többet nem szólt a dolgozatírás alatt.
Időnként vészjósló pillantásokat lövellt a Martin Waltersnek gondolt egyén felé, aki láthatóan buzgón dolgozott.
Isaac Newton megkönnyebbüléssel értesült róla, hogy kardvirtuóznak tartják.
- Jól elbánt azzal a krakéler jómadárral! – mondta az egyik kollégája.
A hadsereg vezetői kínosnak tartották, hogy az egyik lovas gárdatisztet párbajban móresre tanította – egy optikus. A legmagasabb helyről titoktartási utasítást eszközöltek ki. Newton professzort is fogadta az ügyben néhány roppant befolyásos férfiú.
Így aztán a párbaj ügye feledésbe merült. Newton állta a szavát: soha senkinek sem beszélt róla.
Cambridge kis hely volt; amit mindenki tud, nem érdekes. Pár év alatt valószínűleg teljesen elfeledték.
Három nap múlva Martin Walters dobogó szívvel ugyan, de önbizalomtól telve ment a kivégzőhelyre – így hívták a Hóhér, Clyde Adam Lorimer professzor irodáját.
A professzor vigyorogva várta.
- Csakhogy megérkezett, Mr Walters – fuvolázta mézesmázos ábrázattal. – Sajnálattal közlöm, hogy ön a dolgozatában nem volt képes elérni a tantárgyi minimumot. Az ön dolgozata szánalmas; felületes megállapítások és blöffnek szánt sületlenségek kusza egyvelege. Külön figyelmet érdemel azon nevetséges elképzelése, hogy a nagy Sir Isaac Newton agyában egyfajta fura…hm.. szinkretizmusban létezett volna a tudomány és a mágia. Maga, fiam, menthetetlen. Sir Isaac Newton forogna a sírjában, ha az ön dolgozatát olvasná.
Szélesen elmosolyodott.
- Ön valamilyen okból megpróbálta utánozni Sir Isaac utolérhetetlen stílusát. Átlátok a szitán, Mr. Walters. Maga semmit sem tud Si Isaac-ról.
Undorral tolta a fiú elé a dolgozatot.
- Elégtelen.
Newton ellenlábasának, Robert Hooke-nak egyik ismerőse, egy Pemberton nevű katonatiszt egy alkalommal kifejezetten provokálta a tudóst. Tehette, Isaac Newton akkor még nem volt a Royal Society elnöke, és a nevéhez sem kapcsolódott még a Sir megszólítás.
Az ügy észrevétlenül elcsitult.
Senki sem tud róla semmit.
Talán nem is volt igaz.
Reggel fél hét volt.
Clyde Adam Lorimer professzor úr pofaszakállát simogatva és kedvtelve szemlélgette vaksi szemeivel a nagy előadótermet. Még üres volt, de hamarosan zsúfolásig megtelik majd ostobábbnál ostobább hallgatókkal. Közeledett ugyanis az év legfontosabb eseménye: az elsőéves hallgatók Newton-dolgozata.
Lorimer professzor úr a kezét dörzsölte. Az ostobák kétharmadát száműzi az egyetemről ennek a remek dolgozatnak a segítségével. Sir Isaac Newton életműve. Ezek a barmok sohasem tudják tisztességesen megtanulni, és évről évre gyengébbek. Az idei dolgozatok rosszabbak lesznek, mint a tavalyiak, ahogy a tavalyiak is siralmasabbak voltak a tavalyelőttieknél.
Volt néhány kedvence a hallgatók között, azoktól különösen szeretett volna megszabadulni. Mégis jó azonban, hogy vannak, hiszen az ilyen keshedt elméjű főemlősökön mindig kedvére újra élesre köszörülheti szellemessége időnként rozsdásodó fegyverét.
Melyik a legáporodottabb agyú közülük? Alighanem az a loboncos hajú díszmarha, aki nem restell Sir Isaac Newtonra hasonlítani; persze kizárólag külsőségekben, hiszen a szellemisége nyomokban sem közelíti meg az emberi nem néhai legkülönb fiának fantasztikus kvalitásait. Mondta is neki sűrűn, hogy számára becsületbeli ügy lenne külsejének megváltoztatása, hogy ne merészeljen hasonlítani valakire, akivel még azonos rendszertani kategóriákba sem volna sorolható. Martin Walters. Hogy lehet egy ilyen marhának ennyire köznapi angol neve?
Ez a Walters állítólag az angol kardvívó válogatott reményteljes tagja, a világbajnoki cím egyik várományosa. Úgy tűnik, mostanra már szellemi fogyatékosok is érhetnek el sportsikereket. Hanyatlik a világ. Régen nem így volt.
Lorimer professzor alig várta, hogy Martin Walters megjelenjen. A többi hatökörrel ellentétben Walterst a hosszú hajáról távolról is megismerte, és alig várta, hogy megjegyzéseket tehessen a fickó silány felkészültségére, agyának hitvány kapacitására.
A professzor úr gyengéd pillantást vetett a kiosztandó dolgozatlapokra – elolvasni nem tudta már a szemüvege nélkül -, kihúzta magát, és a várta a buta Walters és a többi hallgató megérkezését. Nagy felelőtlenség, hogy ezek a hétalvók ráérnek nyolcra jönni dolgozatíráskor. A maga részéről legszívesebben már mindent itt látná.
Néhány hallgató ment el az előadóterem előtt. Az egyik benézett, de amikor észrevette, hogy maga a Hóhér, Clyde Adam Lorimer professzor úr őkegyelmessége tartózkodik odabent, ijedten rebbent arrébb.
Martin Walters kétségbe esve készült a dolgozatra. Megtanult, amit csak lehetett, de a helyzet reménytelen volt. Ha csak meglátta Lorimer professzor rosszindulatú képét, tüstént elfelejtett mindent.
A hírhedt Newton-dolgozat…
Mit tegyen?
- Ki a fene? – a langaléta Bob Hughes dühösen kászálódott ki az ágyából. – Ki a fene ilyenkor?
Feltépte az ajtót. Martin Walters ácsorgott odakint feldúlt képpel.
- Mit akarsz, Martin? Alig múlt fél hét! Öt előtt feküdtem le!
- A Newton-dolgozat! – nyögte Martin. – Segítened kell!
- Írjam meg helyetted? Azt még a félvak Lorimer is kiszúrná!
- Nem úgy értettem! Szerintem használnunk kellene!
Bob Hughes szeme összeszűkült.
- Na, gyere be!
A konyhába kormányozta a barátját.
- Reggeliztél már? – nem várt választ, látta. – Rántottát készítek.
Martin a székre huppant, és némán figyelte Bob sürgölődését. A hosszú fiú kávét tett fel, rántottát sütött, közben elszaladt mosakodni, visszafelé jövet fel is öltözött.
A reggeli mellett tértek vissza a témára. Bob megvárta, amíg Martin magába diktál néhány falatot.
- Komolyan gondoltad, Martin? Egy nyavalyás Newton-dolgozat miatt? Nem így állapodtunk meg.
- Abban maradtunk, akkor állunk a világ elé, ha mindketten diplomát szerzünk. Bob, nekem sose lesz, ha Lorimer kirúg az egyetemről.
Néhány percnyi csend.
- Na, jó. Mégis, mit gondoltál?
- Senki sem tudja meg. Segítséget kérek.
Bob hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Newtontól?
- Tőle hát. Ki mástól?
- Meghibbantál?
- Segíts nekem, Bob!
- Tudod, hogy nincs ellenőrizve.
- Teszek rá! Mindketten tudjuk, hogy működik. Nem elég ez?
- Tudományosan nem. De mit akarsz? Súgjon?
- Azt nem tudna.
- Hát?
- Megírhatná helyettem…
Bob Hughes elképedt.
- Eszednél vagy? Az a legbonyolultabb eset!
- Azért csak próbáljuk meg!
A holtak életideje véges folyamat, amely egészében analizálható. Van kezdete és van vége, jellemzője a linearitás. Ahogy a hagyományos életrajzok írnak róluk.
Bob Hughes és Martin Walters titkos találmánya azonban nem lineárisan közeledett a múltbeli személyek életútjához. Az eleven, funkcionáló élet jellemzője a szigorú időbeliség, ellenben a már befejezett életteljesítmény merőben más tényezők alapján elemezhető. Ahogy emlékeink sem követik életünk folyásának szigorú időbeliségét.
Csupa olyan elvből indultak ki, amely a vaskalapos tudományos elmék számára vitatható volt.
Csodálatos, hogy az emberi élet érzelmi és lelki tartalmából voltaképpen semmi sem megy veszendőbe. Valahol minden tárolódik, a két fiú ezt jobb híján kollektív tudattalannak nevezte.
Bárkivel lehet kommunikálni az egykor élt emberek közül, de nem lehet meghatározni, hogy a kommunikációt a múltban létező alany életszakaszának melyik pontján éli meg. Mindig akkor, amikor a feltett kérdés a számára a lehető legaktuálisabb.
A múltbeli személyiség életébe ez nem jelent beavatkozást¸talán nem is emlékszik rá, talán csak a kollektív tudattalanban rakódik össze – legalábbis ez votl Bob véleménye.
Martin azonban azt tartotta, a találkozás – vagy bárminek is nevezzük az efféle kommunikációt – a múltbeli partner életének egy meghatározott szakaszában történik.
Mindez nem klassikus értelmű időutazás, és a múltat sem változtathatja meg; bár ezen a téren is különvéleményen volt a két feltaláló.
Nem hitték ugyanis, hogy a múlt állandó és megváltoztathatatlan.
Mit lehet kérdezni Sir Isaac Newtontól?
Martin Walters szomorúan vont vállat. Rossz kérdésfeltevés. Igazából úgy kell megfogalmazni: ő, Martin Walters mit kérdezhet Sir Isaac Newtontól…
Ha Sir Isaac olyan, amilyennek Lorimer professzor festi őt, a kommunikáció úgyis reménytelen.
De mi van, ha nem?
Mit veszít, ha megpróbálja?
Sir Isaac Newton segítségét kéri egy jövőben élő fiatalember, aki egyébként kiváló kardforgató.
Isaac Newton elhűlve meredt maga elé.
- Bárki vagy – suttogta. – menjünk a laboratóriumba. A szobámmal szemben van, senki sem zavarhat ott bennünket.
A laboratóriumban Isaac Newton leült az asztalhoz. Martin Walters vele szemben foglalt helyet. Virtuálisan. Newton meg akart győződni a sejtéséről. Próbálta megérinteni a fiatalembert; persze, átnyúlt rajta.
- Szellem vagy? – jobban megnézte. – Esetleg valamiféle alteregóm?
Martin a fejét rázta.
- Nem. Élő ember vagyok. A jövőből jöttem. Szívességet kérnék öntől, Sir Isaac.
- Írástudatlan és egyszerű ember gyermeke vagyok, – felelte Newton. – nem illet a tiszteletteljes megszólítás. Azért jöttél, hogy helyettem párbajozz? Hajnali ködben a külsőd valóban megtévesztő. Fiatalabb vagy nálam, nyilván ügyesebben is bánsz a karddal.
Persze, gondolta Bob, a XVII. század végén senki sem furcsállja, ha valaki jól bánik a karddal.
- Párbaj?
Newton bólintott.
- Egy krakéler alak. Eltökélte, hogy összeszabdal és megszégyenít. Ha akarnám, elkerülhetném, de kellemetlenségeim lehetnek miatta.
Martin Walters szélesen elmosolyodott. Meg fognak egyezni.
- Cserébe azt kérem, jöjjön át hatvan percre a XXI. századba, és írjon meg helyettem egy dolgozatot, uram.
- Dolgozatot?
- Egyetemi vizsgadolgozat. Az ön életművéről, uram.
Most Newton mosolyodott el. Láthatóan jólesett neki, hogy a huszonegyedik században egyetemen foglalkoznak majd az életművével. Csendesen kezet nyújtott.
- A professzorom emberevő.
- Magam is találkoztam hasonlókkal.
- Kérem, mondja el, miféle formaságokkal jár a párbaj. Jelmezt kell cserélnünk.
- Átléphetünk egyik korból a másikba?
- Igen, de ez nem egyszerű. Csak rövid időre.
Martin kissé ideges volt. Bob nem hitte, hogy a dolognak ezen része is működni fog, ő azonban biztos volt a dolgában.
A jövő havi villanyszámla borsos lesz.
A Cambridge környéki réten felálltak egymással szemben a párbajozók. Isaac Newton segédei látták, hogy a tudós berekedt, sálba burkolta a nyakát és az arcát. Aggódtak érte.
Henry Archibald Pemberton, a nagyszájú dragonyostiszt vigyorogta húzta végig az ujját a kardpengéjén. Jó éles. Össze fogja vérezni. Ez a Newton annyira sem tud vívni, mint egy yorkshire-i terrier.
Minden teketória nélkül lerohanta.
Nem kellett volna.
A következő pillanatban megvolt az első vér.
Pemberton fülcimpájából hiányzott egy darab. Kétségbeesetten szorította rá a tenyerét. Káromkodott, mint egy kocsis. Micsoda szerencséje van ennek a szobatudósnak!
Ráadásul nyugodt. Pimaszul nyugodt. Szemtelenül nyugodt. Úgy áll ott, mint aki nem veszíthet.
Ez éktelen dühre ingerelte a tisztet. Két kézre kapta a kardot, nagyot kurjantott, és ellenfelére rontott.
A következő pillanatban hatalmas kardvágás esett. Pemberton bal homlokától a szája széle jobb oldaláig. Merő vér volt az arca. Kötözés közben sírt. Egész életére a világ csúfja lesz, a Dragoon Guards ezredeinél a karrierjének egyszer s mindenkorra vége. Ráadásul egy közönséges civil szabta át az arcát.
Ha hétfőn meglátja az ezredese, tüstént áthelyezteti a tengeren túlra.
Úgy is lett.
Clyde Adam Lorimer professzor kedvtelve figyelte, ahogy telik az előadóterem. Az ablak előtt méltóságteljesen vonuló Nap egy kissé a szemébe sütött, így még a szokottnál is rosszabbul látott, amit szigorú kifejezéssel igyekezett leplezni.
Azt azonban észrevette, amint Martin Walters furcsán pipiskedő járással beóvakodik a terembe. Ráncos arca hiúzmosolyra nyúlt.
A többi hallgató is észlelte.
Mi történt ezzel a Martinnal? Teljesen Newton-nak maszkírozta magát? Elment az esze?
Attól azonban ódzkodtak, hogy megszólítsák. Lorimer professzor pikkalt Martinra, ezért a fiút a teremben egyfajta egészségügyi zárlat vette körül. Senki sem mert a közvetlen közelébe ülni, inkább másutt zsúfolódtak össze.
- Á, Mr. Walters! – reccsent a professzor. – Örvendek, hogy önt is üdvözölhetem a dolgozatírás alkalmából! Mi járatban? Talán úgy véli, megpróbálkozik vele, hogy hátha tud valamit a nagy Sir Isaac Newton életművéről?
Erre az imposztor Walters felállt a helyéről, és úgy hajolt meg a katedra felé, hogy a professzor azt hitte, káprázik a szeme.
- Természetesen, és nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek! Remélem, jól szolgál az egészsége, uram!
Clyde Adam Lorimer professzor előbb kinyitotta, aztán gyorsan be is csukta a száját. Aztán úgy döntött, mégis megszólal:
- Ne gondolja, hogy levesz a lábamról, ha megpróbálja a tisztességes úriemberek viselkedését imitálni, Walters! Tudom, hogy maga csak egy majom!
Erre a Waltersnek vélt személy újra felállt a helyéről:
- Attól tartok, kissé elragadtatta magát, uram!
Felharsant a nevetés.
Lorimer professzor az ajkába harapott. Jobb, ha nem vitatkozik ezzel a pondróval.
Majd a dolgozat.
A kedvenc feladatainak egyike következett. Az előzetes eligazítás. Amikor minden csirkefogónak az ajkára fagy a mosoly.
Kéjes hangsúllyal kezdte, lasssan, minden fontos szót jól megnyomva:
- Hölgyeim és uraim! Felhívom szíves figyelmünket, hogy a termemben igen fontos műszaki újítások történtek az elmúlt években, és a dolgozatírás alkalmával a műszak valamennyi berendezést üzembe helyezi. A szabálytalanságokat elhárító berendezés néhány kiváló képességű villamosmérnök és elektrotechnikai, meg kibernetikai szakember alkotása. Ugyanazon az elven működik, ahogy a légierők idegen-felismerő rendszerei. Tudják, hogy az mit jelent? – vigyorogva körülnézett. A fagyos arcok, aggódó tekintetek láttán újra elvigyorodott. – Nem? Akkor engedjék meg, hogy röviden tájékoztassam önöket a mechanizmus működéséről. – sokat sejtető mozdulattal előhúzta a mobiltelefonját, és kitette az asztalra. – Ez az én saját telefonom. A rendszer ezt saját objektumként azonosítja, ahogy a légierő is a saját rendszerben álló harci gépet. Ez azt jelenti, hogy nem ad ellene tűzparancsot. Az én telefonom háborítatlanul heverhet itt az asztalon, a mechanizmus nem fog kárt tenni benne – széles mosollyal körbenézett. – Tartok azonban tőle, hogy az önök mobiljait és egyéb technikai eszközeit a rendszer nem fogja saját objektumként azonosítani, és komoly kárt fog tenni bennük, hölgyeim és uraim. Ha bármilyen elektronikus eszközt hoztak magukkal, célszerű azonnal üzemen kívül helyezniük. Felhívom szíves figyelmüket, hogy a terem elektronikus védelmi mechanizmusa minden nem azonosított elektronikus szerkezetet tönkretesz – teátrális mozdulattal lépett oldalt. – Hölgyeim, és uraim: íme, a kapcsoló. Ebben a pillanatban helyezem üzembe a rendszert. Öt perc, hölgyeim és uraim, és az önök telefonjait korlátozott mértékben használni lehet majd arra, hogy szöget verjenek velük a falba, de egyébre nem.
Élvezettel bekapcsolta.
Halk kattanás hallatszott, és néhány másodpercre valami zümmögésszerű hang, amely gyorsan beleolvadt a terem halk alapzajába.
A hallgatók idegesen, kapkodva pakoltak. Tudták, hogy az elektronikus védelemre vonatkozó felhívás nem blöff, a tavalyi évfolyamnak szinte az összes mobiltelefonját reménytelenül tönkretette a Lorimer professzor által beállíttatott rendszer.
Ki-ki gyorsan kikapcsolta, amit kikapcsolhatott.
A vaksi Lorimer professzor árgus szemekkel figyelt. Valójában egyedül Martin Walters sziluettjét figyelte. Hogy lehet, hogy az a nyavalyás egyáltalán nem izeg-mozog, mint a többi? Talán nincs nála mobil, vagy egyéb herkentyű? Lehetetlen! Nyilván nem hiszi a marhája, hogy a rendszer kinyírja a mobilját. Sebaj, jó lesz majd diótörőnek! Ezen újra elvigyorodott.
Lorimer professzor három öltönybe öltözött, alázatos tanársegédje kiosztotta a dolgozatokat. Ez kissé hosszadalmas eljárás volt, mert mindenkinek személyre szólt a tesztlapja, ráadásul aláírással kellett nyugtáznia a dolgozat átvételét. A tanársegédek még a kiosztott lapok, de még a később esetleg kért pecsétes tisztázati lapok sorszámát is feljegyezték.
Akik megkapták, és rendezték az átvételi formaságokat, nyomban munkába fogtak. Pisszenés se hallatszott.
Sir Isaac Newton érdeklődéssel nézegette a tesztlapot. Amikor végigolvasta, feltette a kezét. Nyilván egésznapos elfoglaltság lesz, ő pedig nem így volt tájékoztatva.
Lorimer azonnal kiszúrta. Walters! Most jön az első panasz. Vagy máris a kapituláció? Vihogva nézett arra:
- Mit óhajt, Mr. Walters?
- Szabadna érdeklődnöm, mennyi időnk van a feladatsor megoldására, uram?
- Természetesen Mr. Walters. Pontosan negyvenöt perc. Ebből kettő máris eltelt.
Newtone elképedt.
- Bizonyára tévedni méltóztatott, uram, hiszen itt tíz kérdés szerepel.
Lorimer professzor úr felfújta szalonnás pofazacskóit. Táncolt rajtuk a szőrrengeteg.
- Talán valami kifogása van ez ellen, Mr. Walters? – kérdezte álságos jóindulattal.
- Hogyne, uram! Úgy vélem, az ön által tervezett idő rendkívül kevés. Ezen tíz kérdés közül külön-külön egynek-egynek a megválaszolására sem elegendő a negyvenöt perc. Szíveskedjék több időt biztosítani, vagy csökkenteni a kérdések számát, uram!
Ez több volt, mint amit Clyde Adam Lorimer professzor úr valami barom hallgatótól elviselhetett. Arca rettentően elvörösödött, bikanyakán kidagadtak az erek.
- Úgy véli, ön olyan sokat tud írni a nagyszerű Sir Isaac Newton életművéről, hogy több időre volna szüksége, Mr. Walters?
- Úgy vélem, uram!
- Közlöm önnel, hogy nem adok több időt! Foglaljon helyet, és oldja meg a feladatát negyvenöt perc alatt! Maga tökfej!
Felhördült a terem.
A Martin Walters-nek gondolt egyén nem hagyta magát:
- Úgy vélem, az ön eljárása átlépi a pedagógiai analfabétizmus határait, uram – felelte nyugodt méltósággal.
Clyde Adam Lorimer professzor úr csuklott. Vérmes ábrázatának színe a falfehér és a lila között váltakozott.
- Mit képzel, neveletlen fráter! – üvöltötte tele torokból. – Mit tud maga a nagyszerű, az isteni, az utolérhetetlen, a zseniális Sir Isaac Newtonról? Azt hiszi, tud valamit, nagyhajú bulibohóc? Kurvahajcsár! Magának annyi esze sincs, mint egy alom fehér egérnek, magát a legtompább agyú angol bulldog is szégyellné, ha a gazdája volna! Maga jöttment kikötői seggfej! Nézzen rám, maga definiálatlan véglény! Én, én tudom, vegye tudomásul, én tudom, ki volt Sir Isaac Newton, de maga nem! Magának fogalma sincsen róla!
A Martin Waltersnek vélt egyén a fejét csóválgatta, aztán nyugodtan leült.
A professzorban forrt az indulat. Elragadtatta magát emiatt a mekegő kecske miatt. Az egész évfolyam előtt. Kínos. De nem is ez a legkínosabb. Nem volt biztos benne, hogy megnyerte a szócsatát.
Vaksi szemeivel látta, ahogy Martin Walters a dolgozatlapja fölé hajol. Ez a csirkefogó úgy tesz, mintha tudna valamit Sir Isaac Newtonról. A benne gyülemlő gőz robbanni készült, könnyíteni kellett rajta.
- Inkább azon igyekezzen, Mr. Walters, – harsogta ádázul. – hogy néhány együgyű mondatot mindenképpen írjon. Nagy szégyen volna, ha üres lapot adna be. – gúnyosnak szánta, de suta fölényeskedés lett belőle.
- Emiatt ne aggódjék, uram.
Lorimer professzor megint csuklott egyet.
- Kinek néz maga engem? – hörögte.
- Egy rossz tanárnak, uram.
Lorimer professzor úr remegő kézzel kapaszkodott az asztalba. Többet nem szólt a dolgozatírás alatt.
Időnként vészjósló pillantásokat lövellt a Martin Waltersnek gondolt egyén felé, aki láthatóan buzgón dolgozott.
Isaac Newton megkönnyebbüléssel értesült róla, hogy kardvirtuóznak tartják.
- Jól elbánt azzal a krakéler jómadárral! – mondta az egyik kollégája.
A hadsereg vezetői kínosnak tartották, hogy az egyik lovas gárdatisztet párbajban móresre tanította – egy optikus. A legmagasabb helyről titoktartási utasítást eszközöltek ki. Newton professzort is fogadta az ügyben néhány roppant befolyásos férfiú.
Így aztán a párbaj ügye feledésbe merült. Newton állta a szavát: soha senkinek sem beszélt róla.
Cambridge kis hely volt; amit mindenki tud, nem érdekes. Pár év alatt valószínűleg teljesen elfeledték.
Három nap múlva Martin Walters dobogó szívvel ugyan, de önbizalomtól telve ment a kivégzőhelyre – így hívták a Hóhér, Clyde Adam Lorimer professzor irodáját.
A professzor vigyorogva várta.
- Csakhogy megérkezett, Mr Walters – fuvolázta mézesmázos ábrázattal. – Sajnálattal közlöm, hogy ön a dolgozatában nem volt képes elérni a tantárgyi minimumot. Az ön dolgozata szánalmas; felületes megállapítások és blöffnek szánt sületlenségek kusza egyvelege. Külön figyelmet érdemel azon nevetséges elképzelése, hogy a nagy Sir Isaac Newton agyában egyfajta fura…hm.. szinkretizmusban létezett volna a tudomány és a mágia. Maga, fiam, menthetetlen. Sir Isaac Newton forogna a sírjában, ha az ön dolgozatát olvasná.
Szélesen elmosolyodott.
- Ön valamilyen okból megpróbálta utánozni Sir Isaac utolérhetetlen stílusát. Átlátok a szitán, Mr. Walters. Maga semmit sem tud Si Isaac-ról.
Undorral tolta a fiú elé a dolgozatot.
- Elégtelen.
2011. május 23., hétfő
Ha szürke köd...
Ha szürke köd lepi be az eget,
Isten minket attól még nem temet.
—
Ha reménytelenség esője száll,
Még nem kap szabad kezet a halál.
—
Ha megalkuvást hoz rossz felhő-madár,
Nem sétál arrébb tőle a határ.
——
Ha szürke köd lepi be az eget,
Isten bennünket attól még szeret.
—-
Ha eső után kamatok kaszálnak,
Maradni kell még holnap is hazának.
——
Ha piacon kapunk olcsó jövőt,
Gyorsan tegyük rendbe a temetőt.
——–
Ha szürke köd emészti már a múltat,
Jelen és jövő a semmibe hullhat.
—–
S ha köd mögött morajlást hallani:
Istennek tán – nem tetszik valami…
Isten minket attól még nem temet.
—
Ha reménytelenség esője száll,
Még nem kap szabad kezet a halál.
—
Ha megalkuvást hoz rossz felhő-madár,
Nem sétál arrébb tőle a határ.
——
Ha szürke köd lepi be az eget,
Isten bennünket attól még szeret.
—-
Ha eső után kamatok kaszálnak,
Maradni kell még holnap is hazának.
——
Ha piacon kapunk olcsó jövőt,
Gyorsan tegyük rendbe a temetőt.
——–
Ha szürke köd emészti már a múltat,
Jelen és jövő a semmibe hullhat.
—–
S ha köd mögött morajlást hallani:
Istennek tán – nem tetszik valami…
2011. május 22., vasárnap
A Deákné vászna
Unos-untalan halljuk emlegetni Deáknét meg a vásznát.
Honnan származik a hivatkozás?
Nos, több helyről is hallottam, illetve olvastam ama bizonyos Deáknéról és a vásznáról. Némelyik történet köszönő viszonyban sincs a többivel. Az ország több vidékének megvan a maga Deáknéja. Nem tudtam végigkövetni az eredetét, mert aki író megemlítette, az már mind úgy hivatkozott rá, mint közismert szólásmondásra.
Ami itt következik, nem a statisztikailag legvalószínűbb, még csak nem is a leggyakoribb variáns. Semmi garancia sincs rá, hogy éppen ez a szólás alapja.
Ha ugyan van valós alapja, mert keletkezhetett úgy is, hogy valaki eleve úgy használta, mintha már ismert szólás volna.
——–
Valamikor a tizennyolcadik század második negyedében történhetett.
Deákné debreceni civisasszony volt, egy Deák nevezetű csizmadia felesége. Maga jobbágysorból származott, és korán árvaságra jutott. A feltűnően szemrevaló tizenöt éves leányasszonyt nőül vetet a jó negyvenes csizmadia.
Deák majsztram uram hitt az “Asszony verve jó” formulában, és a házasságuk első éveiben ugyancsak cudarul bánt az ifjú menyecskével. Szinte nem volt olyan nap, hogy az istenadta pálca, nadrágszíj vagy áztatott kötél nélkül úszta volna meg.
A szomszédok látták ezt, és szánakoztak.
- Kár azért a jóravaló, alázatos kis asszonykáért!
De mit volt mit tenni, hallgatták az ütlegek tompa, ütemes zaját. A nyomorult fehérnép legtöbbször fogát összeszorítva tűrte a verést.
Hanem aztán…
Az asszony amúgy is serény munkához volt szokva, hát igyekezett. Akkoriban még a parasztasszonyok önellátásra voltak nevelve, Deákné is így fogta fel asszonyi kötelességeit. Kender-és lenföldet bérelt, és a házimunka mellett még tilolt, szőtt, font.
A debreceni civisek azonban éppen akkoriban kezdtek piacozni, és kapva kaptak a szorgos kis Deákné munkáján; jó pénzért vásárolták tőle a vásznat, hiszen annak egyetlen métere húsz-harminc munkaórával készült el.
Pár esztendő múlva már nyolc-tíz vászoncseléd és öt-hat férfi béres dolgozott a Deákné keze alá.
A verések ekkorra csodálatosan megritkultak. Vénült a csizmadia, részeges híre is volt, emiatt kuncsaftja alig akadt, a családot egyre inkább az asszony tartotta el.
Végül a csizmadiamester már egyáltalán nem dolgozott, hanem naphosszat a kocsmában tanyázott. Pénzt a nejétől kunyerált.
Hanem az asszony!
A kemény fizikai munkában jól megerősödött, az egykori filigrán gyerekasszony ugyancsak vaskos fehérnéppé vált. Nemcsak az ülepe terebélyesedett el, hanem meg is vállasodott megtermett, izmos, tagbaszakadt némber lett.
A kuncsaftok immár kutyába se vették a mester urat, csak a feleségével tárgyaltak.
Mostantól jaj volt Deák majsztram uramnak.
Merthogy megvolt ám még a pálca, a szíj, a husáng, meg a kötél, amivel annak idején ő szokta eldöngetni az asszonyt.
Ezek most Deákné kezébe kerültek – a hogy a házi impérium is.
Ha aztán Deák uram túlságosan későn dülöngélt haza; ha az asszony túl italosnak találta, vagy ha túl sok pénzt borozott-pálinkázott el – Deákné asszony ugyancsak elverte rajta a port.
Zuhogtak ilyenkor az ütések, a mester meg jajgatott, a tohuvabohu kihallatszott az utcára. A szomszédok is hallották.
Deákné – ha kérdezték – ezt szokta felelni:
- Ó hát egy kicsit megcsapkodtam a vásznamat. Ráfért.
A mondás szállóigévé válásának története alkalmasint akkor kezdődött, amikor a lábszomszéd Bencsikné valamelyik hajnalban eme szárnyas szavakkal fogadta a csapszékből hazaszédelgő férjurát:
- Te se vagy ám jobb, fiam, a Deákné vásznánál!
Honnan származik a hivatkozás?
Nos, több helyről is hallottam, illetve olvastam ama bizonyos Deáknéról és a vásznáról. Némelyik történet köszönő viszonyban sincs a többivel. Az ország több vidékének megvan a maga Deáknéja. Nem tudtam végigkövetni az eredetét, mert aki író megemlítette, az már mind úgy hivatkozott rá, mint közismert szólásmondásra.
Ami itt következik, nem a statisztikailag legvalószínűbb, még csak nem is a leggyakoribb variáns. Semmi garancia sincs rá, hogy éppen ez a szólás alapja.
Ha ugyan van valós alapja, mert keletkezhetett úgy is, hogy valaki eleve úgy használta, mintha már ismert szólás volna.
——–
Valamikor a tizennyolcadik század második negyedében történhetett.
Deákné debreceni civisasszony volt, egy Deák nevezetű csizmadia felesége. Maga jobbágysorból származott, és korán árvaságra jutott. A feltűnően szemrevaló tizenöt éves leányasszonyt nőül vetet a jó negyvenes csizmadia.
Deák majsztram uram hitt az “Asszony verve jó” formulában, és a házasságuk első éveiben ugyancsak cudarul bánt az ifjú menyecskével. Szinte nem volt olyan nap, hogy az istenadta pálca, nadrágszíj vagy áztatott kötél nélkül úszta volna meg.
A szomszédok látták ezt, és szánakoztak.
- Kár azért a jóravaló, alázatos kis asszonykáért!
De mit volt mit tenni, hallgatták az ütlegek tompa, ütemes zaját. A nyomorult fehérnép legtöbbször fogát összeszorítva tűrte a verést.
Hanem aztán…
Az asszony amúgy is serény munkához volt szokva, hát igyekezett. Akkoriban még a parasztasszonyok önellátásra voltak nevelve, Deákné is így fogta fel asszonyi kötelességeit. Kender-és lenföldet bérelt, és a házimunka mellett még tilolt, szőtt, font.
A debreceni civisek azonban éppen akkoriban kezdtek piacozni, és kapva kaptak a szorgos kis Deákné munkáján; jó pénzért vásárolták tőle a vásznat, hiszen annak egyetlen métere húsz-harminc munkaórával készült el.
Pár esztendő múlva már nyolc-tíz vászoncseléd és öt-hat férfi béres dolgozott a Deákné keze alá.
A verések ekkorra csodálatosan megritkultak. Vénült a csizmadia, részeges híre is volt, emiatt kuncsaftja alig akadt, a családot egyre inkább az asszony tartotta el.
Végül a csizmadiamester már egyáltalán nem dolgozott, hanem naphosszat a kocsmában tanyázott. Pénzt a nejétől kunyerált.
Hanem az asszony!
A kemény fizikai munkában jól megerősödött, az egykori filigrán gyerekasszony ugyancsak vaskos fehérnéppé vált. Nemcsak az ülepe terebélyesedett el, hanem meg is vállasodott megtermett, izmos, tagbaszakadt némber lett.
A kuncsaftok immár kutyába se vették a mester urat, csak a feleségével tárgyaltak.
Mostantól jaj volt Deák majsztram uramnak.
Merthogy megvolt ám még a pálca, a szíj, a husáng, meg a kötél, amivel annak idején ő szokta eldöngetni az asszonyt.
Ezek most Deákné kezébe kerültek – a hogy a házi impérium is.
Ha aztán Deák uram túlságosan későn dülöngélt haza; ha az asszony túl italosnak találta, vagy ha túl sok pénzt borozott-pálinkázott el – Deákné asszony ugyancsak elverte rajta a port.
Zuhogtak ilyenkor az ütések, a mester meg jajgatott, a tohuvabohu kihallatszott az utcára. A szomszédok is hallották.
Deákné – ha kérdezték – ezt szokta felelni:
- Ó hát egy kicsit megcsapkodtam a vásznamat. Ráfért.
A mondás szállóigévé válásának története alkalmasint akkor kezdődött, amikor a lábszomszéd Bencsikné valamelyik hajnalban eme szárnyas szavakkal fogadta a csapszékből hazaszédelgő férjurát:
- Te se vagy ám jobb, fiam, a Deákné vásznánál!
2011. május 21., szombat
Tavaszi alkony
Frissen vágott fűlepel illata tölti az udvart,
Alkonyi szélben zsong a madárdal, langyos az este;
Lombkoronás tavaszunk most tartja az Éggel a nászát,
S esti csicsergés jósol a Földnek boldog időket.
——–
Nincs akadálya a Földön az emberi boldogulásnak,
Nem Természet adta szabályból lett a szegénység.
Gátat a Föld nem emel, csak önmaga ellen az ember;
Bár a szabadság birtokosának küldte az Isten,
Gyermeki, rossz játékainak még mindig a rabja.
—-
Méltóság meg a szépség isteni képe az Alkony,
Meghitt, szép nemes éjszaka jön majd, része a Rendnek;
Működik ostoba rendeletek híján is az Élet.
Alkonyi szélben zsong a madárdal, langyos az este;
Lombkoronás tavaszunk most tartja az Éggel a nászát,
S esti csicsergés jósol a Földnek boldog időket.
——–
Nincs akadálya a Földön az emberi boldogulásnak,
Nem Természet adta szabályból lett a szegénység.
Gátat a Föld nem emel, csak önmaga ellen az ember;
Bár a szabadság birtokosának küldte az Isten,
Gyermeki, rossz játékainak még mindig a rabja.
—-
Méltóság meg a szépség isteni képe az Alkony,
Meghitt, szép nemes éjszaka jön majd, része a Rendnek;
Működik ostoba rendeletek híján is az Élet.
2011. május 20., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 110.
SZÁZTIZEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karaen Bozchana Kadlecikova egyáltalán nem roggyant meg a fogoly válaszától¸ beleillett abba, amit már amúgy is sejtett. A csatahajó az ő könnyűcirkálójuk elfogására szállt fel, semmi egyéb célja nem volt. Az elfogást New Acropolisban határozták el, a térmanipulátort megalkotó és fenntartó csoport akarta kézre keríteni Morgensohn ügyvédet. Boyar – akit a jogász a testőrének hitt – valójában az ő ügynökük volt. Az elfogás után mindenképpen ő – az ügyvéd hivatásos barátnője – lett volna a legkevésbé fontos személyiség, valószínűleg rövid úton megszabadulnak tőle.
Sóhajtott. A sikertelen elfogás után még annyira sem lehetett érdekes a számukra, legfeljebb potenciális veszélyforrás, aki akaratlanul is elárulhatja őket. Voltaképpen óriási szerencséje volt. Emlékezett rá, hogy guillotine-nal fenyegették. Végül úgy döntöttek, eladják rabszolgának a Monsterland-re. Csak azért, mert úgy vélték, hogy onnan soha többé nem jöhet el, az a bolygó egy süllyesztő.
Hogy is van ez?
A térmanipulátort üzemeltető klikk megbízásából fogták el, de a végrehajtóknak sejtelmük sincs a térmanipulátorról?
Csak így lehet. A térmanipulátor hétpecsétes titok; üzemeltetői még saját szövetségeseik előtt is titokban tartják. Emellett persze Winckelmannt és bandáját aligha tekintik komoly szövetségesnek.
Tehát nem tudnak a térmanipulátorról azok sem, akik időnként mindenféle piszkos munkát végeznek New Acropolis számára. Máskülönben legalább sejtenék, hogy a Monsterland-en zajló baljóslatú jelenségek mögött egyértelműen a térmanipulátor áll.
Erről még Ed Philips megbízóinak sem volt a leghalványabb sejtelmük sem, különben nem küldték volna vizsgálódni a „mezőgazdasági instruktort”.
Itt azonban valami nem vágott egybe az eddigiekkel. Honnan tudja egy meglehetősen együgyű, cipészmesterből avanzsált botcsinálta főhadnagy, hogy egy Földről érkező hajóra vadásznak?
A fogoly arcán sunyi kifejezés jelent meg. A szőke nő folytatta a kihallgatást:
- Honnan tudtátok, hogy a Földről jött a hajónk?
- Nem értek én az űrhajókhoz, asszonyom, mondtam, hogy egyszerű cipészmester vagyok.
- Azt kérdeztem, honnan tudtátok?
- Amikor Mr. Winckelmann néhány embere meglátta a könnyűcirkálót, maguk közt azt mondták, hogy ez a hajó csakis a Földről jöhetett. Véletlenül elég közel álltam, és hallottam. Azok kalózok volzak, tudják, mit beszélnek.
Karen bólintott. Hajlamos volt elhinni, hogy így történhetett. Soha semminek sincs csak egyetlen oka, és a világban nem csak egyetlen hírforrás működik. Az emberek gondolkodnak, kombinálnak, és gyakran megsejtik a valóság valamely részét.
Hamarosan a hipertérben lesznek, és addig még néhány lényegbe vágó dolgot meg kell tudnia.
- Hányan vannak a csatahajón?
- Nem számoltam meg őket, asszonyom.
- Azt kérdeztem, hányan vannak?
- Mondtam már, hogy nem tudom.
- Robotok!
A fogoly összerezzent.
- Jaj, ne! Legfeljebb öt-hatszáz ember lehet a csatahajó fedélzetén, asszonyom. Háromszázat nálunk toboroztak, Mr. Winckelmann emberei se lehetnek többen. Nagyjából ugyanennyi robot is lehet.
Karen erre is bólintott.
- Ha csak ennyien vannak, kik kezelik a fegyvereket?
- Nem tudom, asszonyom, – Josef Engelmayer arcán olyan őszinte csodálkozás jelent meg, hogy a szőke nő most ösztönösen hitt neki. – talán már nincsenek is fegyverek. Esetleg eladták őket. Mr. Winckelmann-tól kitelik.
- Lehetetlen! – szólt közbe Ed Philips. – A csatahajó fő fegyverrendszerei nem szerelhetők ki a hajótestből, mint valami ócska páncélautóból a géppuska. Ahhoz teljesen szét kellene bontani a csatahajót. Nevetséges.
Karen agyában újra kattant valami. A csatahajó ezek szerint csupán gigantikus blöff, amit eddig is sejtett. Van azonban valami ennél sokkal fontosabb is. Mit is mondott még Robert a konspirációról?
„Hajó a kapitánynak! Százhúsz másodperc a térugrás kezdetéig.”
Karen gyorsan magához tért.
- Foglyot elvezetni!
Igyekezett maga is gyorsan beszíjazni magát. Ed Philips ugyanazt tette, és sietve visszatért a vezérlőterembe Erich Schellenberg is.
A térugrással ugyanoda tértek vissza, ahonnan korábban elindultak. Karen gyorsan felkelt. Úgy gondolta, nagyon kevés az ideje.
- Kapitány a hajónak! Konspirációs üzemmód!
„Hajó a kapitánynak! A parancsot végrehajtottam. Ebben a pillanatban a legteljesebb titkosság állapotában van a memóriám, és nyílt konspirációt folytatok önnel, kapitány.
Rendben van, gondolta Karen, elő a farbával.
- Kapitány a hajónak! Mond valamit neked az a kifejezés, hogy flotta-üzemmód?
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Karaen Bozchana Kadlecikova egyáltalán nem roggyant meg a fogoly válaszától¸ beleillett abba, amit már amúgy is sejtett. A csatahajó az ő könnyűcirkálójuk elfogására szállt fel, semmi egyéb célja nem volt. Az elfogást New Acropolisban határozták el, a térmanipulátort megalkotó és fenntartó csoport akarta kézre keríteni Morgensohn ügyvédet. Boyar – akit a jogász a testőrének hitt – valójában az ő ügynökük volt. Az elfogás után mindenképpen ő – az ügyvéd hivatásos barátnője – lett volna a legkevésbé fontos személyiség, valószínűleg rövid úton megszabadulnak tőle.
Sóhajtott. A sikertelen elfogás után még annyira sem lehetett érdekes a számukra, legfeljebb potenciális veszélyforrás, aki akaratlanul is elárulhatja őket. Voltaképpen óriási szerencséje volt. Emlékezett rá, hogy guillotine-nal fenyegették. Végül úgy döntöttek, eladják rabszolgának a Monsterland-re. Csak azért, mert úgy vélték, hogy onnan soha többé nem jöhet el, az a bolygó egy süllyesztő.
Hogy is van ez?
A térmanipulátort üzemeltető klikk megbízásából fogták el, de a végrehajtóknak sejtelmük sincs a térmanipulátorról?
Csak így lehet. A térmanipulátor hétpecsétes titok; üzemeltetői még saját szövetségeseik előtt is titokban tartják. Emellett persze Winckelmannt és bandáját aligha tekintik komoly szövetségesnek.
Tehát nem tudnak a térmanipulátorról azok sem, akik időnként mindenféle piszkos munkát végeznek New Acropolis számára. Máskülönben legalább sejtenék, hogy a Monsterland-en zajló baljóslatú jelenségek mögött egyértelműen a térmanipulátor áll.
Erről még Ed Philips megbízóinak sem volt a leghalványabb sejtelmük sem, különben nem küldték volna vizsgálódni a „mezőgazdasági instruktort”.
Itt azonban valami nem vágott egybe az eddigiekkel. Honnan tudja egy meglehetősen együgyű, cipészmesterből avanzsált botcsinálta főhadnagy, hogy egy Földről érkező hajóra vadásznak?
A fogoly arcán sunyi kifejezés jelent meg. A szőke nő folytatta a kihallgatást:
- Honnan tudtátok, hogy a Földről jött a hajónk?
- Nem értek én az űrhajókhoz, asszonyom, mondtam, hogy egyszerű cipészmester vagyok.
- Azt kérdeztem, honnan tudtátok?
- Amikor Mr. Winckelmann néhány embere meglátta a könnyűcirkálót, maguk közt azt mondták, hogy ez a hajó csakis a Földről jöhetett. Véletlenül elég közel álltam, és hallottam. Azok kalózok volzak, tudják, mit beszélnek.
Karen bólintott. Hajlamos volt elhinni, hogy így történhetett. Soha semminek sincs csak egyetlen oka, és a világban nem csak egyetlen hírforrás működik. Az emberek gondolkodnak, kombinálnak, és gyakran megsejtik a valóság valamely részét.
Hamarosan a hipertérben lesznek, és addig még néhány lényegbe vágó dolgot meg kell tudnia.
- Hányan vannak a csatahajón?
- Nem számoltam meg őket, asszonyom.
- Azt kérdeztem, hányan vannak?
- Mondtam már, hogy nem tudom.
- Robotok!
A fogoly összerezzent.
- Jaj, ne! Legfeljebb öt-hatszáz ember lehet a csatahajó fedélzetén, asszonyom. Háromszázat nálunk toboroztak, Mr. Winckelmann emberei se lehetnek többen. Nagyjából ugyanennyi robot is lehet.
Karen erre is bólintott.
- Ha csak ennyien vannak, kik kezelik a fegyvereket?
- Nem tudom, asszonyom, – Josef Engelmayer arcán olyan őszinte csodálkozás jelent meg, hogy a szőke nő most ösztönösen hitt neki. – talán már nincsenek is fegyverek. Esetleg eladták őket. Mr. Winckelmann-tól kitelik.
- Lehetetlen! – szólt közbe Ed Philips. – A csatahajó fő fegyverrendszerei nem szerelhetők ki a hajótestből, mint valami ócska páncélautóból a géppuska. Ahhoz teljesen szét kellene bontani a csatahajót. Nevetséges.
Karen agyában újra kattant valami. A csatahajó ezek szerint csupán gigantikus blöff, amit eddig is sejtett. Van azonban valami ennél sokkal fontosabb is. Mit is mondott még Robert a konspirációról?
„Hajó a kapitánynak! Százhúsz másodperc a térugrás kezdetéig.”
Karen gyorsan magához tért.
- Foglyot elvezetni!
Igyekezett maga is gyorsan beszíjazni magát. Ed Philips ugyanazt tette, és sietve visszatért a vezérlőterembe Erich Schellenberg is.
A térugrással ugyanoda tértek vissza, ahonnan korábban elindultak. Karen gyorsan felkelt. Úgy gondolta, nagyon kevés az ideje.
- Kapitány a hajónak! Konspirációs üzemmód!
„Hajó a kapitánynak! A parancsot végrehajtottam. Ebben a pillanatban a legteljesebb titkosság állapotában van a memóriám, és nyílt konspirációt folytatok önnel, kapitány.
Rendben van, gondolta Karen, elő a farbával.
- Kapitány a hajónak! Mond valamit neked az a kifejezés, hogy flotta-üzemmód?
Folytatása következik.
2011. május 19., csütörtök
A szabad akaratról - X.
Hasonló végzetelvűségek a modern társadalomtudományokban általában a “szükségszerűség” gyűjtőfogalma alatt találhatók. “A szükségszerűség a jellege által az okság törvénye. (Gesetz der Causalitat /umlaut !) az ok tételének (Satz vom Grunde) egyik alakja gyanánt bizonyul, a mely összes megismerő képességünknek legáltalánosabb formája, a való világban mint okszerűség, a gondolati világban mint a megismerés alapjának logikai törvénye, sőt még a puszta, de a priori szemlélt térben is mint az összes részek elhelyezésének kölcsönös függési törvénye lép föl: a geometriának egyetlen feladata ezt a szükségszerű függést részletesen és kimerítően kimutatni.” (SCHOPENHAUER, A. 1991: 28.) Igazából a mai napig Schopenhauer itt idézett tétele képezi a számos, a szükségszerűségre hivatkozó okfejtés filozófiai alapját. Szükségszerűen buktak el a szabadságharcaink, szükségszerűen maradtunk el, szakadtunk le stb.; külpolitikai végzet, belpolitikai végzet, külgazdasági végzet, belgazdasági végzet stb.; mondja tanítványaink történelemkönyve. Azt persze nem magyarázza, miért volt szükségszerű a honfoglalásunk és az államalapításunk sikere, mert ezzel erőszakot kellene tennie a saját logikáján (is).
A marxista szellemű történelemtudomány — amely az efféle érvelések mögött állt — elvben már hatályát veszítette. A marxista esztétika — elvben úgyszintén. A nyugati filozófia régen átlátja ennek a felfogásnak az árnyoldalait. “Nem véletlen hogy Lukács György — Lukács, aki oly sokszor tett erőszakot a Történelmen — 1956-ban találta meg e megmerevedett marxizmus legjobb meghatározását. Húszesztendei gyakorlat kellő tekintéllyel jogosítja fel arra, hogy voluntarista idealizmusnak nevezze ezt az álfilozófiát.” (SARTRE, J. P. 1976: 122.) A szükségszerűség elve gyakran tesz erőszakot a történelmen és a társadalmon. Leggyakoribb megnyilvánulási formájában végzetelvű és mechanisztikus álfilozófia. Egyszerű és kényelmes; nem kell fáradságos munkával feltárni a múlt igazságait, hiszen — ami történt úgyis szükségszerű volt. Csakhogy — mint fentebb kimerítően tárgyaltam — ennek a gondolkodásmódnak ma már semmilyen természettudományos alapja nincs. A szükségszerűség ilyen elvével szemben voltaképpen minden írástudónak szembe kell szegülnie, mert nem jelent egyebet, mint az önálló gondolkodás megszüntetését. “Mindenekelőtt különbséget kellene tennünk a történelmi egyén realitása és perszonalitása között. A realitás a res (“dolog”) szóból ered, a perszonalitás pedig a personából: Karl Marx, a szadduceus zsidó azt képzelte, hogy a dolgok teremtik és vezérlik az embereket — innen ered a materialista történelem felfogása, a történelmi materializmus, amit talán realizmusnak nevezhetnénk; de mi akik azt szeretnénk hinni, hogy az emberek, a személyek teremtik és vezérlik a dolgokat, mi — kétségek és gyötrelmek közt — a történelem történeti felfogása, a történelem perszonalista avagy szellemi felfogása iránti reményt valljuk. Latinul a persona szó a tragédiában, illetve komédiában fellépő színészt jelölte, azt aki valamilyen szerepet eljátszott. A személyiség az a mű, amely megvalósul a történelemben.” (UNAMUNO, M. 1997:25.)
A társadalomtudományok, illetve a modern esztétikai felfogások hasonlóan végzetszerű jelleget tulajdonítottak a modern társadalom néhány jelenségének is. Ezek közül a legmarkánsabb az elidegenedés. A fogalom a XIX. századi filozófiai és társadalomtudományi gondolkodás terméke; kifejezi az embernek a modern társadalomban bekövetkező talajvesztését, elmagányosodását ember és ember, ember és környezete, illetve ember és tevékenysége viszonylatában. A drámában különösen nagy jelentőséget kapott. A naturalista dráma világszemléletének alapvető jelensége: “A környezet, a jellem és a cselekmény széthullása a naturalista drámában, az elidegenedés, amelyben ezek az alkotóelemek fellépnek, megakadályozza az elemek hézagmentes összeillesztését abszolút összmozgássá, megakadályozza az egységet, amit a dráma megkövetel…” (SZONDI, P. 1979: 84-85.)
A modern drámai gondolkodás az elidegenedést olyan végzetszerű jelenségnek tartotta, amely kérlelhetetlen következetességgel rombolja szét az emberi kapcsolatokat. Az abszurd dráma ilyen értelemben mutatja be az elidegenedés feltételezett eredményét. Az abszurd dráma ilyen értelemben valóban következetes, viszont alaposan túl is lőtt a célon. Az emberi cselekvés lehetőségét olyan mértékben tagadja, hogy komoly ellenérzéseket váltott ki.“…az elidegenedés módosíthatja a cselekvés eredményeit, de semmiképpen sem módosíthatja mélyen rejlő realitását. Nem vagyunk hajlandóak összetéveszteni az elidegenedett embert egy dologgal, az elidegenedést pedig azokkal a fizikai törvényekkel, amelyek a külsődlegesség meghatározottságait szabályozzák. Az emberi tett specifikus jellegét hangoztatjuk, amely oly módon hatol át a szociális környezeten, hogy megőrzi annak meghatározottságait, és amely az adott feltételek alapján alakítja át a világot. Számunkra az ember mindenekelőtt valamely szituáció meghaladása révén jellemzi magát, annak révén, amit abból sikerül megvalósítania, amivé őt magát teszik, még ha sohasem ismeri is fel magát önnön objektivációiban.” (SARTRE, J. P. 1976: 188.) Jean-Paul Sartre tehát megpróbálja egymással összehangolni az elidegenedést és az emberi cselekvés lehetőségét. Mert nem hajlandó “összetéveszteni az elidegenedett embert egy dologgal”, illetve “az elidegenedést pedig azokkal a fizikai törvényekkel, amelyek a külsődlegesség meghatározottságait szabályozzák”; tagadnia kell az ember teljes determináltságát. Sartre ezért következetlen; az abszurd dráma azonban konzekvens. Az abszurd drámának a maga módján igaza van; ha következetes determináltságról beszélünk, az ember oly mértékben kiszolgáltatott, hogy igaz művészi ábrázolása kizárólag az abszurd dráma eszközeivel lehetséges. Ha azonban nem beszélhetünk determináltságról, akkor alapjaiban kell megkérdőjeleznünk az emberre vonatkozó összes “történelmi szükségszerűség” minden emberre kötelező érvényét, elkerülhetetlenségét. A két álláspont közt kompromisszum nem lehetséges. Ez a modern filozófia, társadalomtudomány, művészetfilozófia és pedagógia egyik legfontosabb kérdése.
A heideggeri interpretáció szerint az ember, mint jelenvalólét világban-benne-létében a belevetettség létmódjában egzisztál. Ez viszont nem tagadja meg az embertől a szabad választás lehetőségét: “A jelenvalólét mindig egzisztenciájából, önmagának abból a lehetőségéből érti meg magát, hogy önmaga vagy ne önmaga legyen. Ezeket a lehetőségeket a jelenvalólét vagy maga választotta, vagy beléjük került, vagy eleve bennük nőtt fel. Egzisztenciájáról a mindenkori jelenvalólét dönt azzal, hogy megragadja vagy elmulasztja.” (HEIDEGGER, M. 1989: 101.) A sorsszerűséget Heidegger a történelmiség oldaláról értelmezi. “Csak azért érhetik a jelenvalólétet sorscsapások, mert a jelenvalólét létének alapjaiban a megjelölt értelemben sorsként van. A jelenvalólét mint világban-benne-lét sorsszerűen az önmagára hagyatkozó elhatározottságban egzisztálva feltárul a “szerencsés” körülményekkel való “találkozás” és a véletlenek szörnyűsége számára. A sors nem egyszerűen körülmények és esetek összeütközése révén jön létre. Ezek a határozatlant is ide-oda hányják — még inkább mint azt, aki választott —, a határozatlannak azonban mégsincs semmiféle sorsa. Ha a jelenvalólét előlegzőn hagyja, hogy a halál elhatalmasodjon benne, akkor — nyitottan a halálra — véges szabadságának saját fölényében érti meg magát, hogy e szabadságban, mely mindig csak a választás választottságában van, a magárahagyatkozás tehetetlenségét vállalja, és a feltárt szituáció véletlenei számára tisztánlátóvá váljék. Ha azonban a sorsszerű jelenvalólét mint világban-benne-lét lényegszerűen a másokkal való együttlétben egzisztál, akkor történése együttes-történés, és mint történelmi sors határozódik meg. Ezen a közösség, a nép történetét értjük. A történelmi sors nem egyedi sorsokból tevődik össze, mint ahogy az egymássallét sem fogható fel több szubjektum együttes előfordulásaként.” (HEIDEGGER, M. 1989: 617.)
Heidegger szerint tehát az emberi szabadság a választás választottságában van, a sors pedig lényegében az emberi történetiségben; ahhoz viszont, hogy az embernek sorsa legyen, szabad cselekvési lehetőségének is lennie kell, hiszen “a határozatlannak azonban mégsincs semmiféle sorsa”. Ha az embert a világ teljesen különálló, “belevetett” objektumaként értelmezzük, nemigen juthatunk ennél messzebb. A kérdésünkre feltétlenül választ kell kapnunk, hiszen az emberi cselekvés lehetőségének kérdése minden filozófia alapvető kérdése. Tisztáznunk kell önmagunkkal, hogy viszonyulunk az emberi cselekvés lehetőségéhez vagy lehetetlenségéhez. Még előbb azonban azt kell tisztáznuk, milyennek látjuk az embernek a világegyetemben elfoglalt státuszát.
Folytatása következik.
A marxista szellemű történelemtudomány — amely az efféle érvelések mögött állt — elvben már hatályát veszítette. A marxista esztétika — elvben úgyszintén. A nyugati filozófia régen átlátja ennek a felfogásnak az árnyoldalait. “Nem véletlen hogy Lukács György — Lukács, aki oly sokszor tett erőszakot a Történelmen — 1956-ban találta meg e megmerevedett marxizmus legjobb meghatározását. Húszesztendei gyakorlat kellő tekintéllyel jogosítja fel arra, hogy voluntarista idealizmusnak nevezze ezt az álfilozófiát.” (SARTRE, J. P. 1976: 122.) A szükségszerűség elve gyakran tesz erőszakot a történelmen és a társadalmon. Leggyakoribb megnyilvánulási formájában végzetelvű és mechanisztikus álfilozófia. Egyszerű és kényelmes; nem kell fáradságos munkával feltárni a múlt igazságait, hiszen — ami történt úgyis szükségszerű volt. Csakhogy — mint fentebb kimerítően tárgyaltam — ennek a gondolkodásmódnak ma már semmilyen természettudományos alapja nincs. A szükségszerűség ilyen elvével szemben voltaképpen minden írástudónak szembe kell szegülnie, mert nem jelent egyebet, mint az önálló gondolkodás megszüntetését. “Mindenekelőtt különbséget kellene tennünk a történelmi egyén realitása és perszonalitása között. A realitás a res (“dolog”) szóból ered, a perszonalitás pedig a personából: Karl Marx, a szadduceus zsidó azt képzelte, hogy a dolgok teremtik és vezérlik az embereket — innen ered a materialista történelem felfogása, a történelmi materializmus, amit talán realizmusnak nevezhetnénk; de mi akik azt szeretnénk hinni, hogy az emberek, a személyek teremtik és vezérlik a dolgokat, mi — kétségek és gyötrelmek közt — a történelem történeti felfogása, a történelem perszonalista avagy szellemi felfogása iránti reményt valljuk. Latinul a persona szó a tragédiában, illetve komédiában fellépő színészt jelölte, azt aki valamilyen szerepet eljátszott. A személyiség az a mű, amely megvalósul a történelemben.” (UNAMUNO, M. 1997:25.)
A társadalomtudományok, illetve a modern esztétikai felfogások hasonlóan végzetszerű jelleget tulajdonítottak a modern társadalom néhány jelenségének is. Ezek közül a legmarkánsabb az elidegenedés. A fogalom a XIX. századi filozófiai és társadalomtudományi gondolkodás terméke; kifejezi az embernek a modern társadalomban bekövetkező talajvesztését, elmagányosodását ember és ember, ember és környezete, illetve ember és tevékenysége viszonylatában. A drámában különösen nagy jelentőséget kapott. A naturalista dráma világszemléletének alapvető jelensége: “A környezet, a jellem és a cselekmény széthullása a naturalista drámában, az elidegenedés, amelyben ezek az alkotóelemek fellépnek, megakadályozza az elemek hézagmentes összeillesztését abszolút összmozgássá, megakadályozza az egységet, amit a dráma megkövetel…” (SZONDI, P. 1979: 84-85.)
A modern drámai gondolkodás az elidegenedést olyan végzetszerű jelenségnek tartotta, amely kérlelhetetlen következetességgel rombolja szét az emberi kapcsolatokat. Az abszurd dráma ilyen értelemben mutatja be az elidegenedés feltételezett eredményét. Az abszurd dráma ilyen értelemben valóban következetes, viszont alaposan túl is lőtt a célon. Az emberi cselekvés lehetőségét olyan mértékben tagadja, hogy komoly ellenérzéseket váltott ki.“…az elidegenedés módosíthatja a cselekvés eredményeit, de semmiképpen sem módosíthatja mélyen rejlő realitását. Nem vagyunk hajlandóak összetéveszteni az elidegenedett embert egy dologgal, az elidegenedést pedig azokkal a fizikai törvényekkel, amelyek a külsődlegesség meghatározottságait szabályozzák. Az emberi tett specifikus jellegét hangoztatjuk, amely oly módon hatol át a szociális környezeten, hogy megőrzi annak meghatározottságait, és amely az adott feltételek alapján alakítja át a világot. Számunkra az ember mindenekelőtt valamely szituáció meghaladása révén jellemzi magát, annak révén, amit abból sikerül megvalósítania, amivé őt magát teszik, még ha sohasem ismeri is fel magát önnön objektivációiban.” (SARTRE, J. P. 1976: 188.) Jean-Paul Sartre tehát megpróbálja egymással összehangolni az elidegenedést és az emberi cselekvés lehetőségét. Mert nem hajlandó “összetéveszteni az elidegenedett embert egy dologgal”, illetve “az elidegenedést pedig azokkal a fizikai törvényekkel, amelyek a külsődlegesség meghatározottságait szabályozzák”; tagadnia kell az ember teljes determináltságát. Sartre ezért következetlen; az abszurd dráma azonban konzekvens. Az abszurd drámának a maga módján igaza van; ha következetes determináltságról beszélünk, az ember oly mértékben kiszolgáltatott, hogy igaz művészi ábrázolása kizárólag az abszurd dráma eszközeivel lehetséges. Ha azonban nem beszélhetünk determináltságról, akkor alapjaiban kell megkérdőjeleznünk az emberre vonatkozó összes “történelmi szükségszerűség” minden emberre kötelező érvényét, elkerülhetetlenségét. A két álláspont közt kompromisszum nem lehetséges. Ez a modern filozófia, társadalomtudomány, művészetfilozófia és pedagógia egyik legfontosabb kérdése.
A heideggeri interpretáció szerint az ember, mint jelenvalólét világban-benne-létében a belevetettség létmódjában egzisztál. Ez viszont nem tagadja meg az embertől a szabad választás lehetőségét: “A jelenvalólét mindig egzisztenciájából, önmagának abból a lehetőségéből érti meg magát, hogy önmaga vagy ne önmaga legyen. Ezeket a lehetőségeket a jelenvalólét vagy maga választotta, vagy beléjük került, vagy eleve bennük nőtt fel. Egzisztenciájáról a mindenkori jelenvalólét dönt azzal, hogy megragadja vagy elmulasztja.” (HEIDEGGER, M. 1989: 101.) A sorsszerűséget Heidegger a történelmiség oldaláról értelmezi. “Csak azért érhetik a jelenvalólétet sorscsapások, mert a jelenvalólét létének alapjaiban a megjelölt értelemben sorsként van. A jelenvalólét mint világban-benne-lét sorsszerűen az önmagára hagyatkozó elhatározottságban egzisztálva feltárul a “szerencsés” körülményekkel való “találkozás” és a véletlenek szörnyűsége számára. A sors nem egyszerűen körülmények és esetek összeütközése révén jön létre. Ezek a határozatlant is ide-oda hányják — még inkább mint azt, aki választott —, a határozatlannak azonban mégsincs semmiféle sorsa. Ha a jelenvalólét előlegzőn hagyja, hogy a halál elhatalmasodjon benne, akkor — nyitottan a halálra — véges szabadságának saját fölényében érti meg magát, hogy e szabadságban, mely mindig csak a választás választottságában van, a magárahagyatkozás tehetetlenségét vállalja, és a feltárt szituáció véletlenei számára tisztánlátóvá váljék. Ha azonban a sorsszerű jelenvalólét mint világban-benne-lét lényegszerűen a másokkal való együttlétben egzisztál, akkor történése együttes-történés, és mint történelmi sors határozódik meg. Ezen a közösség, a nép történetét értjük. A történelmi sors nem egyedi sorsokból tevődik össze, mint ahogy az egymássallét sem fogható fel több szubjektum együttes előfordulásaként.” (HEIDEGGER, M. 1989: 617.)
Heidegger szerint tehát az emberi szabadság a választás választottságában van, a sors pedig lényegében az emberi történetiségben; ahhoz viszont, hogy az embernek sorsa legyen, szabad cselekvési lehetőségének is lennie kell, hiszen “a határozatlannak azonban mégsincs semmiféle sorsa”. Ha az embert a világ teljesen különálló, “belevetett” objektumaként értelmezzük, nemigen juthatunk ennél messzebb. A kérdésünkre feltétlenül választ kell kapnunk, hiszen az emberi cselekvés lehetőségének kérdése minden filozófia alapvető kérdése. Tisztáznunk kell önmagunkkal, hogy viszonyulunk az emberi cselekvés lehetőségéhez vagy lehetetlenségéhez. Még előbb azonban azt kell tisztáznuk, milyennek látjuk az embernek a világegyetemben elfoglalt státuszát.
Folytatása következik.
2011. május 18., szerda
A Semmi birodalma
Az elspórolt és elsikkasztott érzelem
Tán zokog valahol;
Semmi-poézis
Semmi-nyelven
Mélyértelmű
Semmiről dalol.
——-
Van szilikon alma,
Széna helyett szalma,
Univerzális bájvigyor:
Globalizált Semmi
Birodalma.
—–
Tévé-nevelte, szerencsétlen, pusztulni szánt
Bamba ifjúság;
Elrendelt sorsod:
Lapos medrű,
Mesterséges
Érzelmileg kiherélt
Világ.
—–
Ugorj össze
Kirabolt és degenerált
Szegénység
A Semmi-vonalon,
Olcsóbb a vér, mint a nyugalom,
Aztán majd hadd
Ítélkezzen
Feletted
A Semmi-hatalom.
——–
Szegényes szó,
Ápolatlan,
Rongyos lélek,
Bárdolatlan,
Nihil-verembe sorolva,
Lopva, hazudva, spórolva,
Rossz szavakon lovagolva.
——–
Hazugság a hazugságnak
Mérges tőrt szegez;
Bértollnokok söpredéke
Régi rozsdás
Késeket
Hegyez.
———
Holt érzelem halma,
Semmi birodalma,
Vész, szegénység, lelki romok,
Világot takaró homok,
Látszólag végtelen erős,
Pedig halállal viselős.
——–
Helyt kell állni,
Helyt kell állni.
Nem ütni,
Nem provokálni,
Bússá, gonosszá nem válni,
Akkor semmibe fog szállni.
Tán zokog valahol;
Semmi-poézis
Semmi-nyelven
Mélyértelmű
Semmiről dalol.
——-
Van szilikon alma,
Széna helyett szalma,
Univerzális bájvigyor:
Globalizált Semmi
Birodalma.
—–
Tévé-nevelte, szerencsétlen, pusztulni szánt
Bamba ifjúság;
Elrendelt sorsod:
Lapos medrű,
Mesterséges
Érzelmileg kiherélt
Világ.
—–
Ugorj össze
Kirabolt és degenerált
Szegénység
A Semmi-vonalon,
Olcsóbb a vér, mint a nyugalom,
Aztán majd hadd
Ítélkezzen
Feletted
A Semmi-hatalom.
——–
Szegényes szó,
Ápolatlan,
Rongyos lélek,
Bárdolatlan,
Nihil-verembe sorolva,
Lopva, hazudva, spórolva,
Rossz szavakon lovagolva.
——–
Hazugság a hazugságnak
Mérges tőrt szegez;
Bértollnokok söpredéke
Régi rozsdás
Késeket
Hegyez.
———
Holt érzelem halma,
Semmi birodalma,
Vész, szegénység, lelki romok,
Világot takaró homok,
Látszólag végtelen erős,
Pedig halállal viselős.
——–
Helyt kell állni,
Helyt kell állni.
Nem ütni,
Nem provokálni,
Bússá, gonosszá nem válni,
Akkor semmibe fog szállni.
2011. május 17., kedd
Ó, idők, ó, erkölcsök!
Károlyi András nagyon berúgott – életében először. Nehézkesen dülöngélt, közben kegyetlenül félrehúzott a feje, mozdonyverseny zajlott az agyában, rosszul volt, nyomorultul volt, gyomra tartalma kitörni készült. Ebül érezte magát, közben boldog volt, mérhetetlenül boldog.
Feltalálta az időgépet.
Ezt el is mondta boldog-boldogtalannak.
- Képzeljék! Feltaláltam az időgépet!
A járókelők kitértek az útjából.
- Fel se fogják, mit mondtam, tökfejek? Feltaláltam az időgépet!
Valami bőrkabátos fiatal fickó visszaszólt:
- Ne ágáljon itt, papa, mert felmegy a vércukra! Sose piált maga? Menjen, aludja ki magát, amíg jól van dolga!
András összerázkódott. Mi az, hogy papa? Miért, hány éves? Alig múlt hatvan. Miért, az olyan magas kor?
Fiatalok haladtak el mellette, gúnyos mosollyal méregették. Úgy látszik, a hatvan mégiscsak magas kor. Legalábbis elég nagy.
Károlyi András csak állt a járdán, tűrte a mellette elhaladók lökdösődését, és kissé bambán bámulta a Nagykörút túlsó oldalát.
A fene egye meg, minek ivott, ha nem szokott hozzá? Mire volt ez jó? Csak nézett maga elé.
Aztán megértette:
Feltalálta az időgépet. Valóban feltalálta.
Otthon előbb kipihente magát, alaposan kialudta a részegséget. A másnaposság miatt várt még egy napot, és csak a következő nap délelőtt nézte meg újra.
Semmi kétség. Valóban alkotott egy időgépet. Ellenőriznie kellett. Az elméleti megfontolásokat nem tartotta elegendőnek. Valódi egzakt bizonyítékot akart. Eszébe sem jutott a gépet szabadalmaztatni, még csak említeni sem akarta soha senkinek, hogy létezik. Dehogy. Csak önmaga számára akart megdönthetetlen bizonyítékot.
Gondosan felírta egy papírlapra a dátumot. A pontos időt is. Kézzel. A papírt a dolgozószobája asztalára helyezte, jól megnézte az óráját, egy félóráig hagyta a papírt a dolgozószoba asztalán heverni, aztán elégette. A papírlap pusztulását gondosan videóra vette.
Másnap a táskájában hazavitte a kis WL-45 márkájú hivatali robotot. Az apró szerkezet részben takarításra, részben egyszerűbb iratkezelésre volt programozva, afféle gépesített hivatalsegéd volt.
Gondosan beállította az időgépet. Huszonnégy óra, oda-vissza. A visszatérés eleve automatikusan történt, András úgy konstruálta meg a szerkezetet, hogy a mindenkori visszatérés indulás plusz három perc legyen. Akármikor menne akárhová, a gép mindig három perccel később hozza vissza, mint ahogy elindult.
A jelenbeli térbeli helyváltoztatás problémáját nem tudta megoldani. Egyelőre. Igazából ennek nem is volt jelentősége. Az időgép András hálószobájából indul, minden esetben ide is tér vissza.
A múltbeli térváltoztatás más dolog volt, azt megoldotta, bár nem volt vele megelégedve. A múltba való visszatéréskor előzetes tájékozódás alapján a feltaláló meg tudta határozni az érkezés pontos helyét, ettől kezdve azonban az időgép nem volt hasznos teher. Negyvenöt kilogramm súlya problematikussá tette a szállítását. Minden alkalommal megfelelő rejtekhelyről kell majd gondoskodni.
Még két korlát volt. Az első a jövő idő problémája. Ez elméletileg is megoldatlan volt, sőt eleve megoldhatatlannak tűnt, mivel a számítások azt jelezték, hogy a gép negatív tartományba érkezik, ha előre küldi az időben. Nyilván ki kellene próbálnia, előre kellene küldenie üresen, hogy láthassa, visszatér-e. Hosszas fontolgatás után Károlyi András elvetette a kísérletet. Ha a gép nem tér vissza, túlságosan költséges lenne építenie egy újat. Ha nem tud behatolni a jövőbe, legfeljebb lemond róla.
A második korlát a múltba utazással állt kapcsolatban. A dupla ugrás kockázati tényezőit nem sikerült hetvenöt százalék alá szorítania, ezt pedig nem engedhette meg magának. Ez azt jelentette, hogy minden alkalommal, ha a múltban jár, előbb vissza kell érkeznie a jelenbe – azaz a gép nyelvén a jelenpluszháromba – és csak utána indulhat újra vissza. Ha a múltból újra a múltba ugrik, elképzelhető, hogy sohasem találhat vissza a jelenbe. Akkor ugyanis az automatikus visszatérés időpontja nem a jelen, hanem az onnan történő indulás jelenideje lesz, azaz a jelenpluszhárom időpontja is áttolódik a gép szempontjából jelenné vált korábbi múltba. Súlyosbította a problémát, hogy visszatéréskor már nem számíthatott a gép automatikus visszatérésére, hanem újra ki kellett volna számítani a valódi jelenbe történő visszatérés időpályáját. Ezt volt az, amit lehetetlen volt hetvenöt százalékos hibahatár alá szorítani. Egyetlen következtetést lehetett mindebből levonni: teljesen mellőzni kell a duplaugrásokat.
Volt egy másik, még ijesztőbb kockázati tényező is. Semmi garancia nem volt arra, hogy ilyen esetben a jelenlegi jelent egy visszatérési utasítás esetén a gép nem tekinti negatív tartománynak. Ez pedig azt jelentené, hogy Károlyi András örökre a múltban ragadna.
Ahogy mindezt végiggondolta, mély lélegzetet vett. A WL-45-öt az időgép tálcájára állította, azt a parancsot adta neki, hogy menjen a dolgozószobába, és hozza el neki az asztalon heverő papírlapot.
Gondosan bekapcsolta valamennyi felvevő eszközét, mindet az időgépre irányította, és elindította a szerkezetet.
Remegve nézte, ahogy az időgép megrázkódik, lassan elhomályosul, a körvonalai hirtelen ezüstös színben felizzanak, aztán lassan eltűnik, és nem marad a helyén más, mint a padlóra rögzített műanyag tartótálca.
Ahogy a gép eltűnt, András a kronométerére nézett, és gondosan rögzítette az időpontot. Három percig kell várnia a bizonyosságra.
A gépe számára bejárható időtartomány nagyjából háromezer esztendő. Bejárhatja az egész ismert történelmet. Annál korábbi múltba hatolni már kockázattal jár, az időmélység hátrálása csak akkor lehetséges, ha kissé átépíti később a gépét. Ehhez persze pénz kellene, sok pénz, tehát egyáltalán nem biztos, hogy megéri.
Hacsak nem szerez pénzt a múltba járással.
Miért is ne? Miért ne legyen igazán gazdag?
Nem panaszkodott, hiszen volt mit a tejbe aprítania. Egyedül van, azt tehet, amit csak akar. A feleségétől tíz éve vált el, a gyerekei ritkán látogatták, nem nagyon érdekelte őket.
A kronométer jelzett, azonnal letelik a három perc.
Károlyi izgatottan meredt az üres műanyagtálcára.
Pontosan tudta, mi fog történni, mégis csodát látó ámulattal dermedt a látványra.
Voltaképpen lejátszódott fordítva a gép eltűnésével járó összes fényjelenség. Előbb a szerkezet ezüstösen izzó körvonalai jelentek meg, aztán nagy, homályos folt takarta el az imént még fedetlenül álló falszakaszt, a körvonalak lassan elmosódtak, a gép látványa kitisztult, a mozgás véget ért.
Az időgép újra ott állt a helyén.
Károlyi András megkönnyebbülten sóhajtott. A WL-45, szokott komikus mozgásával a férfi elé gurult, és átnyújtotta a kért papírdarabot.
Károlyi alaposan megnézte. A papíron a tegnapi dátum és az időpont. Többé semmi kétség. Ez voltaképpen világraszóló felfedezés. A kor legnagyobb tudományos szenzációja. Teljes inkognitóban.
A kezében volt teljes épségben az a tárgy, amit tegnap elpusztított, és aminek a megsemmisítését gondosan rögzítette.
Gondosan dokumentált mindent, hátha egyszer mégis úgy dönt, hogy előáll a felfedezésével. Nem nagyon tervezett ilyet, mert nem látta rá alkalmasnak a világot. Az ostoba szkeptikusok nyilván minden módon szétcincálnák, és rövid úton használhatatlanná tennék az összes felvételét, hogy bebizonyítsák, hogy ő, Károlyi András csaló és hamisító. Rántott egyet a vállán.
Megtartja magának a felfedezését. Hasznot húz belőle egyedül.
Adott magának egy félórát örülni.
Most jön a második etap. Az időgép hasznosítása.
A legegyszerűbb az volna, ha visszamenőleg átnézné a lottószámokat, keresne olyan hetet, amikor gigantikus nyeremény várt a lottózókra, de senki sem nyerte meg. Két-három nappal a lottósorsolás előtt ki kellene töltenie, és fel kellene adnia a nyertes szelvényt, aztán már csak várakoznia kell.
Ez a legegyszerűbb. A legbiztonságosabb.
Károlyi András megrázta a fejét. Nem érdekelte a lottónyeremény. Ő a tőzsdén akart sok pénzt szerezni. Ezt már korábban eldöntötte: mindenképpen a tőzsde
Erre oka volt. Meg akarta szégyeníteni az apját.
Sok pénzt kell szereznie a tőzsdén, rettentő sokat, aztán gondoskodni kell róla, hogy az apja erről tudomást szerezzen.
Az apja, Károlyi Ferenc egy ügyviteli szoftvereket forgalmazó cég vezető beosztású munkatársa volt, és rendszeresen üzletelt a tőzsdén. Sohasem kockáztatott nagy összegeket, hol nyert, hol veszített, de az üzletei hatvan-hetven százalékban sikeresnek bizonyultak, és az idő múlásával szerény, de biztos mellékjövedelemre tett szert a tőzsdén.
Amikor András kijelentette, hogy a tőzsdén szeretne játszani, az apja határozottan megrázta a fejét.
- Nem, fiam. Makacs vagy és rugalmatlan, a tőzsdén számodra nem terem babér. – amikor látta, hogy a fia arca elkomorodik, még hozzátette: – Hidd el, nem ellened beszélek!
Ezzel elég komoly sebet ütött András öntudatán. A fiú akkor még bálványozta az édesapját. Most már gyűlölte. Megszégyeníti.
Mikorra menjen vissza? Milyen időpontot válasszon?
Mindenképpen úgy kell visszamennie, hogy már nagykorú legyen, de még az anyja öngyilkossága előtt visszajusson. Kell, hogy az anyja megtudja a fia sikerét, hátha mégis életben maradna. Ha ezen feltételeknek eleget tesz, semmiféle más időpont nem jön számításba, mint 2003 augusztusa vagy szeptembere. Károly 2003. augusztus 8-án töltötte be a tizennyolcadik évét, az anyja pedig október 1-jén, szerdán kivetett el öngyilkosságot.
2003 szeptemberében kell visszatérnie.
Gondosan tanulmányozni kezdte a korszakot, hónapokat töltött ezzel. Ideje bőven volt, korkedvezménnyel vonult nyugdíjba, a jövedelme nem volt magas, de az ő szerény életviteléhez éppen elegendő.
Beleásta magát 2003-ba. Elképesztő, mi minden történt abban a korban, amit annak idején észre sem vett.
Például: volt egy hírhedt bankrablás-sorozat, András ezt annak idején nem kísérte figyelemmel, nem tudta, mikor fogták el a tetteseket. Valamikor bizonyára. Akkoriban sokan beszéltek a rablássorozatról, nem nagyon figyelt oda, később el is felejtette. Most se fontos.
Sokkal jelentősebb dolgokra kell koncentrálnia.
Az anyja.
Sokszor mondták, hogy szinte a megszólalásig hasonlít az anyjára. Erre volt életében a legbüszkébb. Gyakran csak azért nézegette magát a tükörben, hogy felfedezhesse önmagán az édesanyja nemes vonásait.
Károlyi Ferencné, született Schörner Izabella volt András számára az eszményi nő. A legszebb és a legjobb. A mindig csinos, mindig elegáns. Aki mindig olyan választékos eleganciával öltözött, aki olyan rafináltan tudott csinos lenni, hogy minden csitrit lepipált. Micsoda fantasztikus nő volt. Sok hülye megszólta, hogy sokat költ magára, de hát egy bank területi igazgatója ezt megteheti, sőt meg is kell tennie.
Az apja nem érdemelte meg.
A nagyapja sem nagyon, Schörner Mihály láthatóan nem volt tisztában vele, miféle kincs a lánya. Szigorúan, érzéketlenül bánt vele, mintha kimondottan a vejét kedvelte volna jobban. Szűk látókörű tuskó volt a bíró úr.
Ezek a férfiak asszisztáltak az édesanyja öngyilkosságához.
Azt a napot Károlyi András sohasem felejtette el. Az apja Pécsen volt valami konferencián, ő pedig három haverjával keveredett oda. Mikor is? Négy-öt nappal az anyja halála előtt.
Elfogyott a pénzük, és neki eszébe jutott, hogy az apja is a városban van. Nem került nagy fáradságába kinyomozni, hogy melyik szobában szállt meg. Pénzt akart tőle kérni. Telefonon valószínűleg lerázta volna, vagy átutal valami szerény összeget, ami éppen fedezi a hazautat. Kevés. Neki annyi kellett, hogy további bulikat szervezhessen belőle.
Rajtaüt az apján. Nem szólt előre. Este tíz után fellopakodott, kipiszkálta a zárból a kulcsot és a másikkal, amit a recepcióról csent el, behatolt az apja szobájába. Az apja ilyenkor már alszik, majd felébreszti az öreget.
Aludt is.
De nem egyedül. Egy csinos vörösesszőke volt vele.
Szóhoz sem jutott a döbbenettől. Percekig állt, hallgatta a szuszogásukat.
Gyorsan megkereste az apja tárcáját, kivett néhány nagyobb címletű bankjegyet, eltette, aztán felkapcsolta a villanyt, és felébresztette őket.
- Miféle férj vagy te? Itt dugsz ezzel a büdös kurvával, anyám meg otthon körülrajong? Nem sül le a bőr a pofádról?
- Várj, Andris, semmit sem értesz!
- Dehogynem! Értek én mindent! Megcsapoltam a tárcádat, hogy hazamehessek! Fulladjatok meg!
Úgy rohant el, mintha űznék.
Az apját attól kezdve leírta, szóba is alig állt vele.
Kárpáti Béla az anyja bankjának egyik kiemelt ügyfele volt, gyakran megfordult náluk anyja utolsó éveiben. Igazi úriember volt, diszkrét és tapintatos, nyilván kiváló üzletember. András hallotta, hogy az anyja halála után Kárpáti az ország legvagyonosabb embereinek sorába emelkedett. Nyilván megfeszített munkával dolgozott éjt nappallá téve, és az áldozatos munkának meg is lett a gyümölcse.
Az anyja öngyilkossága. A mérhetetlen fájdalom, ami sose múlt el. Meghúzta a ravaszt a csodálatos nő, a pótolhatatlan anya, a gyönyörű feleség – bizonyára nem tudta feldogozni férje aljasságát.
Schörner Mihálynak az arcizma is alig rándult a lánya temetésén. Micsoda emberek vannak…
András gondosan felkészült az időutazásra. 2003-ban Magyarországon még nem volt euró, ezért kéthavi nyugdíjának megfelelő összeget dollárra váltott a megtakarított pénzéből. Ez lesz az alaptőke.
Egy Nagy Andor nevű hajléktalant az anyja halála után három nappal halálra gázolt a villamos. Ezt jó tudni.
Hová rejtse az időgépet? Az anyja villájának a pincéje? Még mindig gazdátlanul áll, dohon és törmeléken kívül ott egyéb nincs, senki sem jár oda, az lesz a megfelelő hely.
Hol legyen a szállása? Tóth Kálmán nevű volt osztálytársa a családjával még tíz napig Görögországban lesz. A lakásuk üres, kulcsot könnyűszerrel kaphat hozzá. Sokszor járt ott annak idején. Megvásárolta a megfelelő típuskulcsot.
Amikor a felkészülést befejezte, elindult. A pincében a magával hozott fekete drapériákkal gondosan betakargatta az időgépet, aztán nagyot sóhajtott. Gyerünk!
Még él az anyja. Hat napig.
Semmiképpen sem akart találkozni fiatal önmagával. A bő negyvenévnyi korkülönbség valószínűleg éppen elég ahhoz, hogy őt senki sem ismerje fel, de kínosan érezte volna magát fiatal önmaga társaságában.
Számlát nyitott. Nem is egyet. A másikat a gondosan kimosdatott Nagy Andor számára. A hajléktalan már idióta volt a sok italtól, semmit sem kérdetett, egy üveg pálinkáért mindet aláírt. Nagy Andor számlájára jókora összeg került, húsz évre lekötve. Fiadzani fog.
A tőzsdén látta az apját. Egészen közelről is. Károlyi Ferenc még előre is engedte egyszer a fiát. András ujjongott. Nem ismerte fel a gazember.
Sokkal könnyebben ment, mint gondolta volna. Két cég három nap múlva fuzionálni fog, emiatt elképesztően felmegy majd a részvényeik ára. Ma mélyen a névérték alatt szerezhetők be. Egy másik magyar vállalat holnap amerikai kézbe kerül, és jelentős tőkeinjekciót kap, emiatt a részvényeinek ára év végére megháromszorozódik.
András annyit vásárolt ezekből a részvényekből, amennyit csak tudott. Mielőtt még vérszemet kapott, megállt. Elég. Ebből már tekintélyes haszna lesz, semmi szükség rá, hogy bárki is gyanút fogjon, hogy a hatóság szimatolni kezdjen.
Nem, a következő üzletet majd évekkel később kell megkötnie, az már túlságosan gyanús lenne. Így is fennáll a veszély, hogy zaklatni fogják, volt-e előzetes információja a tervezett fúzióról, meg a másik cég eladásáról. Most ki kell várni, amíg felszaporodik a pénz, és néhány év múlva majd az apja orra alá dörgöli.
Voltaképpen végzett, de nem tudta rászánni magát a visszaútra. Semmit sem tett az anyjáért. Eredetileg azt tervezte, hogy most csak a pénzügyeket intézi el, és később tér vissza, de nem volt szíve elmenni.
Mindenképpen szerette volna látni az anyját. De mit mond neki? Az anyja most jó tizenöt évvel fiatalabb nála. Ostoba helyzet.
Egy ragyogó szeptemberi napon nem bírta tovább. Az anyja ekkoriban hosszabb szabadságon volt a migrénje miatt, kis nyaralót bérelt a Velencei-tó partján, és odaköltözött néhány hétre. Meghagyta, hogy senki se zavarja, mert pihennie kell.
Szegény, szegény édesanyám! Szegény drága édesanyám! Vajon tudta-e, hogy sohasem fog már onnét eljönni?
András a Velencei-tó partjára utazott. Semmi épkézláb ötlete nem volt, milyen ürüggyel állítson be az anyjához. Egy teljes napig ezen törte a fejét.
Mi volna, ha az igazat mondaná? Egyszerűen elé állna, és elmagyarázná az időutazást. Ostobaság? Nem! Az anyja rendkívüli asszony, meg fogja érteni.
A kertkapu nyitva volt. András egyszerűen belépett a kertbe. Néhány lépést tett, amikor a földbe gyökerezett a lába.
Úristen, Fickó! A kutya!
Határozatlanul megtorpant.
Már ott is volt a német dog.
András megrémült. Ha elszalad, minden rosszul sül el. Ha viaskodik egykori kedvencével, még rosszabbul. Mit tegyen?
Fickó oldotta meg a problémát. Leült András elé, a farkát csóválta, aztán gondolt egyet, és játékosan a férfira ugrott. András már elszokott ettől, csaknem hanyatt vágódott. A kutya felismerte! Megsimogatta Fickó fejét, az eb megnyalta a kezét.
Először megdöbbent, aztán nagyon megkönnyebbült. Fickó fogja azonosítani az anyja előtt! Megvan a megoldás!
Önbizalommal eltelve haladt tovább.
A kerti ajtó felé lopakodott, a torkában dobogott a szíve. Fickó mindenütt barátságosan a nyomában.
Benézett az ablakon. Látta, hogy az anyja az ágyra könyököl. Valamiféle ütemes mozgást végez. Talán hintázik? Mit csinál szegény? Szegény, szegény szent asszony.
Nincs egyedül. Ki lehet vele? Már látta, hogy Kárpáti Béla feje valahol az anyja mögött, fent, a férfi álló helyzetben van. A férfi kezei valami habosan szép fehérséget markolnak, és ő is ütemesen mozog.
Csak lassan, nagyon lassan tudatosult benne, mit is művelnek azok ott ketten.
Percekig állt villámsújtottan. Aztán elmenekült.
Éjjel nem aludt. Mentségeket keresett. Az anyja félrelép. Kárpáti Béla a szeretője. Ki tudja, mióta csalja már szegényt a férje. Meg lehet érteni. De valahogyan segíteni kellene rajta. De hogyan?
Haza kell csalni onnan valami munkával.
Felhívta a területi igazgatóságot, amelynek az anyja volt az egyik vezetője. Bemutatkozott, mint gazdag üzletember, befektetési lehetőséget keresett, és az igazgatónővel akart beszélni.
Kellemes női hang szólalt meg a túloldalon.
- Parancsoljon, Pamlényi Erika.
András nem értette.
- Kérem, én Károlyi Ferencnével szeretnék beszélni.
- Már nem dolgozik itt. Rendőrségi vizsgálat folyt ellene, és fegyelmivel elbocsátották. Úgy tudjuk, nincs munkája.
András döbbenten hallgatott.
Mégis csak beszélnie kell az anyjával. Ki tudja, miféle dráma zajlik vele, segítenie kellene. Szegény, szegény asszony.
Az öngyilkosság napján szánta rá magát.
Megint a kertkapu felé került. A kutya újra örömmel fogadta, és a nyomába szegődött.
Ingerült párbeszéd hallatszott a házból. Ki kiabál az anyjával. Talán a férje? nem
A férfihang: Schörner Mihály. A nagyapja. A bíró. András közelebb lopakodott.
- Bankrablóknak adtál tippeket, szégyent hoztál a családra! Nevezd meg a rablókat, akkor talán mérsékelik a büntetésedet. Mindenképpen sokáig fogsz ülni! Nem vagy többé a lányom!
András fájó szívvel nézte őket. Az anyja úgy hevert a fotelben, mint akit megvertek. Megalázottan, kétségbe esve. Az éjjeliszekrényen valami furcsa.
Egy pisztoly.
- Jól gondold meg! Vagy megnevezed a cinkosaidat, és akkor meglátom, mit tehetek, vagy legjobb, ha agyonlövöd magad azzal – folytatta kíméletlenül Schörner Mihály, és a pisztoly felé intett.
András hangtalanul sírt. Csak a pisztolyt nézte. Egyre nézte.
Látta elmenni a nagyapját. Elbújt a lugas mögé. Mintha valami árnyék mozgott volna a kertben. Ki a csoda.
Odabent lövés dörrent.
András felordított.
- Jaj ne! Ne!!! Miért nem akadályoztam meg!
Ekkor a házból kilépett valaki, és a nyomában még egy. Vasmarok kapta el András nyakát.
- Ki a nyavalya vagy te? Egy szemtanú!
Nem igaz, gondolta kétségbeesve, ez nem lehet igaz. Kik ezek? Csak nem…?
Újabb lövés. Aztán még egy. András oldalába iszonyú fájdalom hasított, aztán minden elsötétedett. Valami puhára zuhant. A kutya tetemére.
Nem hallotta, amint Kárpáti Béla a nagydarab fickóhoz fordul.
- Nem tudtad rendesen lelőni?
- Ne aggódjon, főnök. Ennek húsz perce van, aztán elvérzik.
Valamivel több lett. Furcsa álmok mezején bolyongott, elképesztő formagazdagságban keveredett álom és valóság. Lassan világossá vált előtte, miből is futotta az anyjának utazásra, autóra.
Már csak néhány percre tért magához.
Ketten ültek az ágya mellett. Az apja és egykori önmaga. Az apja felhúzta a karját, és egy anyajegyet mutatott a fiatal Andrásnak. Annak a karján is megvolt, tökéletesen egyezett. Fiatalabb önmaga megrökönyödve szemlélte a haldoklót.
Orvos lépett a szobába. A néma kérdésre megrázta a fejét.
- Reménytelen. Legfeljebb egy órája van. Talán egy sokkal fiatalabb megúszhatná ezeket a lövéseket.
András beszélni próbált.
- Időgép, időgép – nyögte alig hallhatóan. – Meg fogjátok találni…
Károlyi Ferenc szomorúan rázta meg a fejét.
A következő percben a negyvenhét éves apa lefogta hatvankét éves fia szemét.
Feltalálta az időgépet.
Ezt el is mondta boldog-boldogtalannak.
- Képzeljék! Feltaláltam az időgépet!
A járókelők kitértek az útjából.
- Fel se fogják, mit mondtam, tökfejek? Feltaláltam az időgépet!
Valami bőrkabátos fiatal fickó visszaszólt:
- Ne ágáljon itt, papa, mert felmegy a vércukra! Sose piált maga? Menjen, aludja ki magát, amíg jól van dolga!
András összerázkódott. Mi az, hogy papa? Miért, hány éves? Alig múlt hatvan. Miért, az olyan magas kor?
Fiatalok haladtak el mellette, gúnyos mosollyal méregették. Úgy látszik, a hatvan mégiscsak magas kor. Legalábbis elég nagy.
Károlyi András csak állt a járdán, tűrte a mellette elhaladók lökdösődését, és kissé bambán bámulta a Nagykörút túlsó oldalát.
A fene egye meg, minek ivott, ha nem szokott hozzá? Mire volt ez jó? Csak nézett maga elé.
Aztán megértette:
Feltalálta az időgépet. Valóban feltalálta.
Otthon előbb kipihente magát, alaposan kialudta a részegséget. A másnaposság miatt várt még egy napot, és csak a következő nap délelőtt nézte meg újra.
Semmi kétség. Valóban alkotott egy időgépet. Ellenőriznie kellett. Az elméleti megfontolásokat nem tartotta elegendőnek. Valódi egzakt bizonyítékot akart. Eszébe sem jutott a gépet szabadalmaztatni, még csak említeni sem akarta soha senkinek, hogy létezik. Dehogy. Csak önmaga számára akart megdönthetetlen bizonyítékot.
Gondosan felírta egy papírlapra a dátumot. A pontos időt is. Kézzel. A papírt a dolgozószobája asztalára helyezte, jól megnézte az óráját, egy félóráig hagyta a papírt a dolgozószoba asztalán heverni, aztán elégette. A papírlap pusztulását gondosan videóra vette.
Másnap a táskájában hazavitte a kis WL-45 márkájú hivatali robotot. Az apró szerkezet részben takarításra, részben egyszerűbb iratkezelésre volt programozva, afféle gépesített hivatalsegéd volt.
Gondosan beállította az időgépet. Huszonnégy óra, oda-vissza. A visszatérés eleve automatikusan történt, András úgy konstruálta meg a szerkezetet, hogy a mindenkori visszatérés indulás plusz három perc legyen. Akármikor menne akárhová, a gép mindig három perccel később hozza vissza, mint ahogy elindult.
A jelenbeli térbeli helyváltoztatás problémáját nem tudta megoldani. Egyelőre. Igazából ennek nem is volt jelentősége. Az időgép András hálószobájából indul, minden esetben ide is tér vissza.
A múltbeli térváltoztatás más dolog volt, azt megoldotta, bár nem volt vele megelégedve. A múltba való visszatéréskor előzetes tájékozódás alapján a feltaláló meg tudta határozni az érkezés pontos helyét, ettől kezdve azonban az időgép nem volt hasznos teher. Negyvenöt kilogramm súlya problematikussá tette a szállítását. Minden alkalommal megfelelő rejtekhelyről kell majd gondoskodni.
Még két korlát volt. Az első a jövő idő problémája. Ez elméletileg is megoldatlan volt, sőt eleve megoldhatatlannak tűnt, mivel a számítások azt jelezték, hogy a gép negatív tartományba érkezik, ha előre küldi az időben. Nyilván ki kellene próbálnia, előre kellene küldenie üresen, hogy láthassa, visszatér-e. Hosszas fontolgatás után Károlyi András elvetette a kísérletet. Ha a gép nem tér vissza, túlságosan költséges lenne építenie egy újat. Ha nem tud behatolni a jövőbe, legfeljebb lemond róla.
A második korlát a múltba utazással állt kapcsolatban. A dupla ugrás kockázati tényezőit nem sikerült hetvenöt százalék alá szorítania, ezt pedig nem engedhette meg magának. Ez azt jelentette, hogy minden alkalommal, ha a múltban jár, előbb vissza kell érkeznie a jelenbe – azaz a gép nyelvén a jelenpluszháromba – és csak utána indulhat újra vissza. Ha a múltból újra a múltba ugrik, elképzelhető, hogy sohasem találhat vissza a jelenbe. Akkor ugyanis az automatikus visszatérés időpontja nem a jelen, hanem az onnan történő indulás jelenideje lesz, azaz a jelenpluszhárom időpontja is áttolódik a gép szempontjából jelenné vált korábbi múltba. Súlyosbította a problémát, hogy visszatéréskor már nem számíthatott a gép automatikus visszatérésére, hanem újra ki kellett volna számítani a valódi jelenbe történő visszatérés időpályáját. Ezt volt az, amit lehetetlen volt hetvenöt százalékos hibahatár alá szorítani. Egyetlen következtetést lehetett mindebből levonni: teljesen mellőzni kell a duplaugrásokat.
Volt egy másik, még ijesztőbb kockázati tényező is. Semmi garancia nem volt arra, hogy ilyen esetben a jelenlegi jelent egy visszatérési utasítás esetén a gép nem tekinti negatív tartománynak. Ez pedig azt jelentené, hogy Károlyi András örökre a múltban ragadna.
Ahogy mindezt végiggondolta, mély lélegzetet vett. A WL-45-öt az időgép tálcájára állította, azt a parancsot adta neki, hogy menjen a dolgozószobába, és hozza el neki az asztalon heverő papírlapot.
Gondosan bekapcsolta valamennyi felvevő eszközét, mindet az időgépre irányította, és elindította a szerkezetet.
Remegve nézte, ahogy az időgép megrázkódik, lassan elhomályosul, a körvonalai hirtelen ezüstös színben felizzanak, aztán lassan eltűnik, és nem marad a helyén más, mint a padlóra rögzített műanyag tartótálca.
Ahogy a gép eltűnt, András a kronométerére nézett, és gondosan rögzítette az időpontot. Három percig kell várnia a bizonyosságra.
A gépe számára bejárható időtartomány nagyjából háromezer esztendő. Bejárhatja az egész ismert történelmet. Annál korábbi múltba hatolni már kockázattal jár, az időmélység hátrálása csak akkor lehetséges, ha kissé átépíti később a gépét. Ehhez persze pénz kellene, sok pénz, tehát egyáltalán nem biztos, hogy megéri.
Hacsak nem szerez pénzt a múltba járással.
Miért is ne? Miért ne legyen igazán gazdag?
Nem panaszkodott, hiszen volt mit a tejbe aprítania. Egyedül van, azt tehet, amit csak akar. A feleségétől tíz éve vált el, a gyerekei ritkán látogatták, nem nagyon érdekelte őket.
A kronométer jelzett, azonnal letelik a három perc.
Károlyi izgatottan meredt az üres műanyagtálcára.
Pontosan tudta, mi fog történni, mégis csodát látó ámulattal dermedt a látványra.
Voltaképpen lejátszódott fordítva a gép eltűnésével járó összes fényjelenség. Előbb a szerkezet ezüstösen izzó körvonalai jelentek meg, aztán nagy, homályos folt takarta el az imént még fedetlenül álló falszakaszt, a körvonalak lassan elmosódtak, a gép látványa kitisztult, a mozgás véget ért.
Az időgép újra ott állt a helyén.
Károlyi András megkönnyebbülten sóhajtott. A WL-45, szokott komikus mozgásával a férfi elé gurult, és átnyújtotta a kért papírdarabot.
Károlyi alaposan megnézte. A papíron a tegnapi dátum és az időpont. Többé semmi kétség. Ez voltaképpen világraszóló felfedezés. A kor legnagyobb tudományos szenzációja. Teljes inkognitóban.
A kezében volt teljes épségben az a tárgy, amit tegnap elpusztított, és aminek a megsemmisítését gondosan rögzítette.
Gondosan dokumentált mindent, hátha egyszer mégis úgy dönt, hogy előáll a felfedezésével. Nem nagyon tervezett ilyet, mert nem látta rá alkalmasnak a világot. Az ostoba szkeptikusok nyilván minden módon szétcincálnák, és rövid úton használhatatlanná tennék az összes felvételét, hogy bebizonyítsák, hogy ő, Károlyi András csaló és hamisító. Rántott egyet a vállán.
Megtartja magának a felfedezését. Hasznot húz belőle egyedül.
Adott magának egy félórát örülni.
Most jön a második etap. Az időgép hasznosítása.
A legegyszerűbb az volna, ha visszamenőleg átnézné a lottószámokat, keresne olyan hetet, amikor gigantikus nyeremény várt a lottózókra, de senki sem nyerte meg. Két-három nappal a lottósorsolás előtt ki kellene töltenie, és fel kellene adnia a nyertes szelvényt, aztán már csak várakoznia kell.
Ez a legegyszerűbb. A legbiztonságosabb.
Károlyi András megrázta a fejét. Nem érdekelte a lottónyeremény. Ő a tőzsdén akart sok pénzt szerezni. Ezt már korábban eldöntötte: mindenképpen a tőzsde
Erre oka volt. Meg akarta szégyeníteni az apját.
Sok pénzt kell szereznie a tőzsdén, rettentő sokat, aztán gondoskodni kell róla, hogy az apja erről tudomást szerezzen.
Az apja, Károlyi Ferenc egy ügyviteli szoftvereket forgalmazó cég vezető beosztású munkatársa volt, és rendszeresen üzletelt a tőzsdén. Sohasem kockáztatott nagy összegeket, hol nyert, hol veszített, de az üzletei hatvan-hetven százalékban sikeresnek bizonyultak, és az idő múlásával szerény, de biztos mellékjövedelemre tett szert a tőzsdén.
Amikor András kijelentette, hogy a tőzsdén szeretne játszani, az apja határozottan megrázta a fejét.
- Nem, fiam. Makacs vagy és rugalmatlan, a tőzsdén számodra nem terem babér. – amikor látta, hogy a fia arca elkomorodik, még hozzátette: – Hidd el, nem ellened beszélek!
Ezzel elég komoly sebet ütött András öntudatán. A fiú akkor még bálványozta az édesapját. Most már gyűlölte. Megszégyeníti.
Mikorra menjen vissza? Milyen időpontot válasszon?
Mindenképpen úgy kell visszamennie, hogy már nagykorú legyen, de még az anyja öngyilkossága előtt visszajusson. Kell, hogy az anyja megtudja a fia sikerét, hátha mégis életben maradna. Ha ezen feltételeknek eleget tesz, semmiféle más időpont nem jön számításba, mint 2003 augusztusa vagy szeptembere. Károly 2003. augusztus 8-án töltötte be a tizennyolcadik évét, az anyja pedig október 1-jén, szerdán kivetett el öngyilkosságot.
2003 szeptemberében kell visszatérnie.
Gondosan tanulmányozni kezdte a korszakot, hónapokat töltött ezzel. Ideje bőven volt, korkedvezménnyel vonult nyugdíjba, a jövedelme nem volt magas, de az ő szerény életviteléhez éppen elegendő.
Beleásta magát 2003-ba. Elképesztő, mi minden történt abban a korban, amit annak idején észre sem vett.
Például: volt egy hírhedt bankrablás-sorozat, András ezt annak idején nem kísérte figyelemmel, nem tudta, mikor fogták el a tetteseket. Valamikor bizonyára. Akkoriban sokan beszéltek a rablássorozatról, nem nagyon figyelt oda, később el is felejtette. Most se fontos.
Sokkal jelentősebb dolgokra kell koncentrálnia.
Az anyja.
Sokszor mondták, hogy szinte a megszólalásig hasonlít az anyjára. Erre volt életében a legbüszkébb. Gyakran csak azért nézegette magát a tükörben, hogy felfedezhesse önmagán az édesanyja nemes vonásait.
Károlyi Ferencné, született Schörner Izabella volt András számára az eszményi nő. A legszebb és a legjobb. A mindig csinos, mindig elegáns. Aki mindig olyan választékos eleganciával öltözött, aki olyan rafináltan tudott csinos lenni, hogy minden csitrit lepipált. Micsoda fantasztikus nő volt. Sok hülye megszólta, hogy sokat költ magára, de hát egy bank területi igazgatója ezt megteheti, sőt meg is kell tennie.
Az apja nem érdemelte meg.
A nagyapja sem nagyon, Schörner Mihály láthatóan nem volt tisztában vele, miféle kincs a lánya. Szigorúan, érzéketlenül bánt vele, mintha kimondottan a vejét kedvelte volna jobban. Szűk látókörű tuskó volt a bíró úr.
Ezek a férfiak asszisztáltak az édesanyja öngyilkosságához.
Azt a napot Károlyi András sohasem felejtette el. Az apja Pécsen volt valami konferencián, ő pedig három haverjával keveredett oda. Mikor is? Négy-öt nappal az anyja halála előtt.
Elfogyott a pénzük, és neki eszébe jutott, hogy az apja is a városban van. Nem került nagy fáradságába kinyomozni, hogy melyik szobában szállt meg. Pénzt akart tőle kérni. Telefonon valószínűleg lerázta volna, vagy átutal valami szerény összeget, ami éppen fedezi a hazautat. Kevés. Neki annyi kellett, hogy további bulikat szervezhessen belőle.
Rajtaüt az apján. Nem szólt előre. Este tíz után fellopakodott, kipiszkálta a zárból a kulcsot és a másikkal, amit a recepcióról csent el, behatolt az apja szobájába. Az apja ilyenkor már alszik, majd felébreszti az öreget.
Aludt is.
De nem egyedül. Egy csinos vörösesszőke volt vele.
Szóhoz sem jutott a döbbenettől. Percekig állt, hallgatta a szuszogásukat.
Gyorsan megkereste az apja tárcáját, kivett néhány nagyobb címletű bankjegyet, eltette, aztán felkapcsolta a villanyt, és felébresztette őket.
- Miféle férj vagy te? Itt dugsz ezzel a büdös kurvával, anyám meg otthon körülrajong? Nem sül le a bőr a pofádról?
- Várj, Andris, semmit sem értesz!
- Dehogynem! Értek én mindent! Megcsapoltam a tárcádat, hogy hazamehessek! Fulladjatok meg!
Úgy rohant el, mintha űznék.
Az apját attól kezdve leírta, szóba is alig állt vele.
Kárpáti Béla az anyja bankjának egyik kiemelt ügyfele volt, gyakran megfordult náluk anyja utolsó éveiben. Igazi úriember volt, diszkrét és tapintatos, nyilván kiváló üzletember. András hallotta, hogy az anyja halála után Kárpáti az ország legvagyonosabb embereinek sorába emelkedett. Nyilván megfeszített munkával dolgozott éjt nappallá téve, és az áldozatos munkának meg is lett a gyümölcse.
Az anyja öngyilkossága. A mérhetetlen fájdalom, ami sose múlt el. Meghúzta a ravaszt a csodálatos nő, a pótolhatatlan anya, a gyönyörű feleség – bizonyára nem tudta feldogozni férje aljasságát.
Schörner Mihálynak az arcizma is alig rándult a lánya temetésén. Micsoda emberek vannak…
András gondosan felkészült az időutazásra. 2003-ban Magyarországon még nem volt euró, ezért kéthavi nyugdíjának megfelelő összeget dollárra váltott a megtakarított pénzéből. Ez lesz az alaptőke.
Egy Nagy Andor nevű hajléktalant az anyja halála után három nappal halálra gázolt a villamos. Ezt jó tudni.
Hová rejtse az időgépet? Az anyja villájának a pincéje? Még mindig gazdátlanul áll, dohon és törmeléken kívül ott egyéb nincs, senki sem jár oda, az lesz a megfelelő hely.
Hol legyen a szállása? Tóth Kálmán nevű volt osztálytársa a családjával még tíz napig Görögországban lesz. A lakásuk üres, kulcsot könnyűszerrel kaphat hozzá. Sokszor járt ott annak idején. Megvásárolta a megfelelő típuskulcsot.
Amikor a felkészülést befejezte, elindult. A pincében a magával hozott fekete drapériákkal gondosan betakargatta az időgépet, aztán nagyot sóhajtott. Gyerünk!
Még él az anyja. Hat napig.
Semmiképpen sem akart találkozni fiatal önmagával. A bő negyvenévnyi korkülönbség valószínűleg éppen elég ahhoz, hogy őt senki sem ismerje fel, de kínosan érezte volna magát fiatal önmaga társaságában.
Számlát nyitott. Nem is egyet. A másikat a gondosan kimosdatott Nagy Andor számára. A hajléktalan már idióta volt a sok italtól, semmit sem kérdetett, egy üveg pálinkáért mindet aláírt. Nagy Andor számlájára jókora összeg került, húsz évre lekötve. Fiadzani fog.
A tőzsdén látta az apját. Egészen közelről is. Károlyi Ferenc még előre is engedte egyszer a fiát. András ujjongott. Nem ismerte fel a gazember.
Sokkal könnyebben ment, mint gondolta volna. Két cég három nap múlva fuzionálni fog, emiatt elképesztően felmegy majd a részvényeik ára. Ma mélyen a névérték alatt szerezhetők be. Egy másik magyar vállalat holnap amerikai kézbe kerül, és jelentős tőkeinjekciót kap, emiatt a részvényeinek ára év végére megháromszorozódik.
András annyit vásárolt ezekből a részvényekből, amennyit csak tudott. Mielőtt még vérszemet kapott, megállt. Elég. Ebből már tekintélyes haszna lesz, semmi szükség rá, hogy bárki is gyanút fogjon, hogy a hatóság szimatolni kezdjen.
Nem, a következő üzletet majd évekkel később kell megkötnie, az már túlságosan gyanús lenne. Így is fennáll a veszély, hogy zaklatni fogják, volt-e előzetes információja a tervezett fúzióról, meg a másik cég eladásáról. Most ki kell várni, amíg felszaporodik a pénz, és néhány év múlva majd az apja orra alá dörgöli.
Voltaképpen végzett, de nem tudta rászánni magát a visszaútra. Semmit sem tett az anyjáért. Eredetileg azt tervezte, hogy most csak a pénzügyeket intézi el, és később tér vissza, de nem volt szíve elmenni.
Mindenképpen szerette volna látni az anyját. De mit mond neki? Az anyja most jó tizenöt évvel fiatalabb nála. Ostoba helyzet.
Egy ragyogó szeptemberi napon nem bírta tovább. Az anyja ekkoriban hosszabb szabadságon volt a migrénje miatt, kis nyaralót bérelt a Velencei-tó partján, és odaköltözött néhány hétre. Meghagyta, hogy senki se zavarja, mert pihennie kell.
Szegény, szegény édesanyám! Szegény drága édesanyám! Vajon tudta-e, hogy sohasem fog már onnét eljönni?
András a Velencei-tó partjára utazott. Semmi épkézláb ötlete nem volt, milyen ürüggyel állítson be az anyjához. Egy teljes napig ezen törte a fejét.
Mi volna, ha az igazat mondaná? Egyszerűen elé állna, és elmagyarázná az időutazást. Ostobaság? Nem! Az anyja rendkívüli asszony, meg fogja érteni.
A kertkapu nyitva volt. András egyszerűen belépett a kertbe. Néhány lépést tett, amikor a földbe gyökerezett a lába.
Úristen, Fickó! A kutya!
Határozatlanul megtorpant.
Már ott is volt a német dog.
András megrémült. Ha elszalad, minden rosszul sül el. Ha viaskodik egykori kedvencével, még rosszabbul. Mit tegyen?
Fickó oldotta meg a problémát. Leült András elé, a farkát csóválta, aztán gondolt egyet, és játékosan a férfira ugrott. András már elszokott ettől, csaknem hanyatt vágódott. A kutya felismerte! Megsimogatta Fickó fejét, az eb megnyalta a kezét.
Először megdöbbent, aztán nagyon megkönnyebbült. Fickó fogja azonosítani az anyja előtt! Megvan a megoldás!
Önbizalommal eltelve haladt tovább.
A kerti ajtó felé lopakodott, a torkában dobogott a szíve. Fickó mindenütt barátságosan a nyomában.
Benézett az ablakon. Látta, hogy az anyja az ágyra könyököl. Valamiféle ütemes mozgást végez. Talán hintázik? Mit csinál szegény? Szegény, szegény szent asszony.
Nincs egyedül. Ki lehet vele? Már látta, hogy Kárpáti Béla feje valahol az anyja mögött, fent, a férfi álló helyzetben van. A férfi kezei valami habosan szép fehérséget markolnak, és ő is ütemesen mozog.
Csak lassan, nagyon lassan tudatosult benne, mit is művelnek azok ott ketten.
Percekig állt villámsújtottan. Aztán elmenekült.
Éjjel nem aludt. Mentségeket keresett. Az anyja félrelép. Kárpáti Béla a szeretője. Ki tudja, mióta csalja már szegényt a férje. Meg lehet érteni. De valahogyan segíteni kellene rajta. De hogyan?
Haza kell csalni onnan valami munkával.
Felhívta a területi igazgatóságot, amelynek az anyja volt az egyik vezetője. Bemutatkozott, mint gazdag üzletember, befektetési lehetőséget keresett, és az igazgatónővel akart beszélni.
Kellemes női hang szólalt meg a túloldalon.
- Parancsoljon, Pamlényi Erika.
András nem értette.
- Kérem, én Károlyi Ferencnével szeretnék beszélni.
- Már nem dolgozik itt. Rendőrségi vizsgálat folyt ellene, és fegyelmivel elbocsátották. Úgy tudjuk, nincs munkája.
András döbbenten hallgatott.
Mégis csak beszélnie kell az anyjával. Ki tudja, miféle dráma zajlik vele, segítenie kellene. Szegény, szegény asszony.
Az öngyilkosság napján szánta rá magát.
Megint a kertkapu felé került. A kutya újra örömmel fogadta, és a nyomába szegődött.
Ingerült párbeszéd hallatszott a házból. Ki kiabál az anyjával. Talán a férje? nem
A férfihang: Schörner Mihály. A nagyapja. A bíró. András közelebb lopakodott.
- Bankrablóknak adtál tippeket, szégyent hoztál a családra! Nevezd meg a rablókat, akkor talán mérsékelik a büntetésedet. Mindenképpen sokáig fogsz ülni! Nem vagy többé a lányom!
András fájó szívvel nézte őket. Az anyja úgy hevert a fotelben, mint akit megvertek. Megalázottan, kétségbe esve. Az éjjeliszekrényen valami furcsa.
Egy pisztoly.
- Jól gondold meg! Vagy megnevezed a cinkosaidat, és akkor meglátom, mit tehetek, vagy legjobb, ha agyonlövöd magad azzal – folytatta kíméletlenül Schörner Mihály, és a pisztoly felé intett.
András hangtalanul sírt. Csak a pisztolyt nézte. Egyre nézte.
Látta elmenni a nagyapját. Elbújt a lugas mögé. Mintha valami árnyék mozgott volna a kertben. Ki a csoda.
Odabent lövés dörrent.
András felordított.
- Jaj ne! Ne!!! Miért nem akadályoztam meg!
Ekkor a házból kilépett valaki, és a nyomában még egy. Vasmarok kapta el András nyakát.
- Ki a nyavalya vagy te? Egy szemtanú!
Nem igaz, gondolta kétségbeesve, ez nem lehet igaz. Kik ezek? Csak nem…?
Újabb lövés. Aztán még egy. András oldalába iszonyú fájdalom hasított, aztán minden elsötétedett. Valami puhára zuhant. A kutya tetemére.
Nem hallotta, amint Kárpáti Béla a nagydarab fickóhoz fordul.
- Nem tudtad rendesen lelőni?
- Ne aggódjon, főnök. Ennek húsz perce van, aztán elvérzik.
Valamivel több lett. Furcsa álmok mezején bolyongott, elképesztő formagazdagságban keveredett álom és valóság. Lassan világossá vált előtte, miből is futotta az anyjának utazásra, autóra.
Már csak néhány percre tért magához.
Ketten ültek az ágya mellett. Az apja és egykori önmaga. Az apja felhúzta a karját, és egy anyajegyet mutatott a fiatal Andrásnak. Annak a karján is megvolt, tökéletesen egyezett. Fiatalabb önmaga megrökönyödve szemlélte a haldoklót.
Orvos lépett a szobába. A néma kérdésre megrázta a fejét.
- Reménytelen. Legfeljebb egy órája van. Talán egy sokkal fiatalabb megúszhatná ezeket a lövéseket.
András beszélni próbált.
- Időgép, időgép – nyögte alig hallhatóan. – Meg fogjátok találni…
Károlyi Ferenc szomorúan rázta meg a fejét.
A következő percben a negyvenhét éves apa lefogta hatvankét éves fia szemét.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
