A Deákné vászna

Unos-untalan halljuk emlegetni Deáknét meg a vásznát.

Honnan származik a hivatkozás?

Nos, több helyről is hallottam, illetve olvastam ama bizonyos Deáknéról és a vásznáról. Némelyik történet köszönő viszonyban sincs a többivel. Az ország több vidékének megvan a maga Deáknéja. Nem tudtam végigkövetni az eredetét, mert aki író megemlítette, az már mind úgy hivatkozott rá, mint közismert szólásmondásra.

Ami itt következik, nem a statisztikailag legvalószínűbb, még csak nem is a leggyakoribb variáns. Semmi garancia sincs rá, hogy éppen ez a szólás alapja.

Ha ugyan van valós alapja, mert keletkezhetett úgy is, hogy valaki eleve úgy használta, mintha már ismert szólás volna.

——–

Valamikor a tizennyolcadik század második negyedében történhetett.

Deákné debreceni civisasszony volt, egy Deák nevezetű csizmadia felesége. Maga jobbágysorból származott, és korán árvaságra jutott. A feltűnően szemrevaló tizenöt éves leányasszonyt nőül vetet a jó negyvenes csizmadia.

Deák majsztram uram hitt az “Asszony verve jó” formulában, és a házasságuk első éveiben ugyancsak cudarul bánt az ifjú menyecskével. Szinte nem volt olyan nap, hogy az istenadta pálca, nadrágszíj vagy áztatott kötél nélkül úszta volna meg.

A szomszédok látták ezt, és szánakoztak.

- Kár azért a jóravaló, alázatos kis asszonykáért!

De mit volt mit tenni, hallgatták az ütlegek tompa, ütemes zaját. A nyomorult fehérnép legtöbbször fogát összeszorítva tűrte a verést.

Hanem aztán…

Az asszony amúgy is serény munkához volt szokva, hát igyekezett. Akkoriban még a parasztasszonyok önellátásra voltak nevelve, Deákné is így fogta fel asszonyi kötelességeit. Kender-és lenföldet bérelt, és a házimunka mellett még tilolt, szőtt, font.

A debreceni civisek azonban éppen akkoriban kezdtek piacozni, és kapva kaptak a szorgos kis Deákné munkáján; jó pénzért vásárolták tőle a vásznat, hiszen annak egyetlen métere húsz-harminc munkaórával készült el.

Pár esztendő múlva már nyolc-tíz vászoncseléd és öt-hat férfi béres dolgozott a Deákné keze alá.

A verések ekkorra csodálatosan megritkultak. Vénült a csizmadia, részeges híre is volt, emiatt kuncsaftja alig akadt, a családot egyre inkább az asszony tartotta el.

Végül a csizmadiamester már egyáltalán nem dolgozott, hanem naphosszat a kocsmában tanyázott. Pénzt a nejétől kunyerált.

Hanem az asszony!

A kemény fizikai munkában jól megerősödött, az egykori filigrán gyerekasszony ugyancsak vaskos fehérnéppé vált. Nemcsak az ülepe terebélyesedett el, hanem meg is vállasodott megtermett, izmos, tagbaszakadt némber lett.

A kuncsaftok immár kutyába se vették a mester urat, csak a feleségével tárgyaltak.

Mostantól jaj volt Deák majsztram uramnak.

Merthogy megvolt ám még a pálca, a szíj, a husáng, meg a kötél, amivel annak idején ő szokta eldöngetni az asszonyt.

Ezek most Deákné kezébe kerültek – a hogy a házi impérium is.

Ha aztán Deák uram túlságosan későn dülöngélt haza; ha az asszony túl italosnak találta, vagy ha túl sok pénzt borozott-pálinkázott el – Deákné asszony ugyancsak elverte rajta a port.

Zuhogtak ilyenkor az ütések, a mester meg jajgatott, a tohuvabohu kihallatszott az utcára. A szomszédok is hallották.

Deákné – ha kérdezték – ezt szokta felelni:

- Ó hát egy kicsit megcsapkodtam a vásznamat. Ráfért.

A mondás szállóigévé válásának története alkalmasint akkor kezdődött, amikor a lábszomszéd Bencsikné valamelyik hajnalban eme szárnyas szavakkal fogadta a csapszékből hazaszédelgő férjurát:

- Te se vagy ám jobb, fiam, a Deákné vásznánál!