Szerelem és líra - CLXVIII.

SZÁZHATVANNYOLCADIK RÉSZ

Az egyetemes felelősség azonban kizárólag akkor érvényes, amikor a költő – költőként nyilvánul meg. A költőnek, mint magánszemélynek éppen akkora a felelőssége, mint bármely más magánszemélynek.

Ezért világosan el kell különítenünk egymástól a költő és a magánszemély státuszát.

A költő költőként kizárólag a versen keresztül nyilvánulhat meg. A „versen kívül” nem költő, hanem magánszemély. Költő csak a versében létezik. A közönség kizárólag a versben találkozhat vele. Az interjút adó, vagy kirakatot nézegető költő voltaképpen nem költő, hanem magánszemély akkor is, ha éppen a saját költői „létmódjáról” nyilatkozik.

A költő tehát semmiképpen sem státusz, hanem egyfajta különleges létmód.

Ahogy a mű csak értelmezett formában létezik, a költő sem létezhet a művén kívül. Semmiféle hivatal sem tehet költővé senkit, költő csak a közönséggel érintkezve, a lírai műalkotásban létezik.

Ezek után már nagyon is érdemes beszélnem a líra társadalmi környezetéről.

Folytatása következik.

Ballag az osztályom

Amikor először közétek léptem,

Szeptember volt,

Dalolt a sok virág,

S az égben szállt az illatáradat…

Nehéz lesz majd megszokni

A hiányotokat…

Elbűvölő kis csapat voltatok.

Sok bájos fiatal,

A többség mindig tudta, mit akar,

Szent varázslat időzött rajtatok,

Míg el nem űzte

Csacsogásotok.

Művészpalánták,

Táncosok,

Zenészek;

Jó lenne már tudni, hogy a jövendő

A számotokra majd mit tartogat.

Nehéz lesz majd kezelni

A hiányotokat…

Szárnypróbálgató varázslósereg,

Még a legtöbb pillanat tovaszáll,

De néha már

A levegő megáll.

Még kölyökként kerültetek ide,

És ifjú felnőttként hagyjátok el

Az alma mater meghitt falait.

Társatok a Tehetség,

Meg

A Hit.

A célotok nemes.

Ne alkudjatok anyag-hazugsággal,

Se rossz, cinikus boldogtalansággal,

Mert

Alkotni

És élni

Érdemes.

Ne keressetek mámoros közönyt,

Vagy habkönnyű, felületes szerencsét,

A műanyag művészet vagy öröm

Az első csípős napon elszelel,

A boldogság nehéz,

Azért dolgozni kell.

A vén Idő felgyorsul Számotokra,

Egyik év a másik után pereg;

Mindig maradjon számotokra meg

A lelketekben élő

Tiszta lelkű gyerek.

Fel, gyerekek!

Találjatok alkotó, szép jövőt,

Boldogságot,

Családot,

Társakat!

Nehéz lesz feldolgozni

A hiányotokat…

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXXVII.

HARMINCHETEDIK RÉSZ

Az év elején Szigetvár parancsnoka Zeöld István, mint „locumtenens” azaz helytartó. Horvát Stančić Márkot február tizenharmadikán iktatják be a várkapitányságba.

Szulejmán szultán elégedetlen volt a budai pasával, elsősorban azért, mert Tojgun nem tudta elfoglalni Szigetvárt. Az uralkodó leváltotta a pasát, és a helyébe Khadim Alit nevezte ki.

Az új budai pasa nem először viselte ezt a tisztséget. Korábban már volt budai beglerbég, és az egri ostrom eredménytelensége miatt mozdították el. Most Szigetvár elfoglalásával kellene jóvátennie az egykori fiaskót.

A török nem is rejti véka alá.

Maga az új pasa fecsegi el a császári követnek, hogy a szultán parancsa értelmében még ebben az esztendőben be kell vennie Szigetvárt, csak utána foglalhatja el a székhelyét.

Ennél egyértelműbben nem közölhette támadó szándékát a török.

Voltaképpen még ez sem lett volna szükséges ahhoz, hogy Szigetvár támadásra számítson. Elég volt a térképre nézni, tanulmányozni a vár helyzetét, és bárki azonnal rájöhetett, hogy a török nem hagyhatja magyar kézen azt várat, amely minden további hódításának értelmét eleve megkérdőjelezi.

A budai pasa ekkoriban komoly fegyveres erők felett diszponált. Csupán a parancsnoksága alá tartozó zsoldos kontingensek létszáma meghaladta a tízezer főt, ehhez járultak a szpáhik alakulatai, valamint a pasa alárendeltségébe tartozó többi szandzsák csapatai.

Láttuk, hogy Szulejmán már korábban is ingerülten vette tudomásul, hogy Szigetvár magyar kézen van, mindent elkövetett hát, hogy mielőbb birtokba vegye. Alapvető érdeke volt. szigetvár nemcsak a további hódításait akadályozta, a már elfoglalt területek megtartását is kérdésessé tette. A többi magyar várról ezt nem lehetett elmondani; mind kizárólag a védekezést szolgálták, vagy éppen Bécs védelmét, sikeres ellentámadás kiindulópontja kizárólag Szigetvár lehetett.

A török pontosan számot vetett Szigetvár értékével.

De nemcsak azzal.

Azt is tudta, hogy magyarországi ellenségei közül a magyaroktól kell leginkább tartania. Néhány évvel korábban Szokollu Musztafa budai pasa diplomáciai ravaszsággal próbálta rávenni Ferdinánd királyt, hogy bocsássa el a várak magyar őrségét, és alkalmazzon helyettük németeket.

Ferdinánd ekkor ezt nem tehette meg. Nem tudjuk, akarta-e. Majd a XVII. században Lipót császár idején próbálkozik meg ezzel az osztrák hadvezetés, akkor, amikor az erőviszonyok már teljesen mások lesznek, és akkor is kudarcot vall.

Szokollu Musztafa pontosan tudta, hogy a török azonnal szabad kezet kapna az országban, ha a végvárak magyar őrségének a helyét idegenek vennék át. Rabolhatnának, fosztogathatnának bárhol, az ellenség akkor sem érné őket utol, ha akarná. Ha pedig az egy-egy vár anyagi bázisait képező falvakat elpusztítanák, előbb-utóbb érett gyümölcsként hullana az ölükbe mindegyik vár.

A magyar könnyűlovasság nélkül a védelemnek szemernyi esélye sem volt.

A török tehát pontosan tisztában van Szigetvár jelentőségével. Hát az osztrákok?

A tehetségesebb és koncepciózusabb osztrák katonák is tisztában voltak vele. Ezek közé tartozott például Niklas Salm gróf, Bécs 1529-es védelmezőjének fia, Széchy Margit férje. Niklas Salm – magyarosan Salm Miklós – valóban sokat tett a magyarországi végvári rendszer megerősítéséért, és azok közé az osztrák tábornokok közé tartozott, akik úgy gondolták, nem szabad tűrni a magyarországi török hódoltságot, hanem minél hamarabb fel kell azt számolni.

1546-ben személyesen látogatott el Szigetvárra, és kijelentette:

„Szigetvár az ország legfontosabb vára.”

Salm gróf azonban 1550-ben elhunyt, és 1556-ban nemigen akadt a bécsi előkelőségek között olyan, aki komolyan áldozott volna az ország legfontosabb várának megerősítésére.

A vár azonban sokat változott az utóbbi esztendőkben, ami leginkább magyar urak, főleg Zrínyi Miklós áldozatkészsége nyomán történt.

Több átépítésnek is történnie kellett, erről ma már csak keveset lehet tudni. Szigetvár városának például 1551-ben még öt sarokbástyája volt, 1556-ban azonban csak három. Ezek a következők voltak:

v     Késás-bástya

v     Henyei-bástya

v     Bagothai-bástya

Nem tudni, miért csökkent a sarokbástyák száma. Talán azért, mert a korábbi apró építmények helyett nagyobbakat emeltek.

A város bástyáinak száma később sem növekedett, az 1566-os ostrom idejére sem lett több.

Tudjuk, hogy ekkoriban ezek mindegyike körbástya – rondella – volt. Feltehetőleg az 1556-os ostromot követő nagy építkezések során építették őket át szögletes olaszbástyákká.

Horváth Márk, az új kapitány a horvátországi Gradecben született, de a nevét ekkoriban már magyarosan írta, és anyanyelvi szinten beszélte a nyelvünket. Családja a régi nemesség soraiba tartozott, 1264-ben, IV. Béla írta alá a nemesi oklevelüket.

Horváth Márk – ekkor még – Zrínyi embere volt. később viszályba keveredtek ugyan egymással, de a tisztelet nem szűnt meg közöttük. Horváth Márk ezt írta Zrínyi Miklósról:

„Minden időben jó gyámolom, táplálóm, irányítóm volt, ő nevelt és öregbített mind őfelségénél, s mind egyebeknél.”

Nem sok ideje maradt az új parancsnoknak az előkészületekre. Alig egy hónappal azután, hogy a helyét elfoglalta, . Adam Gall von Loosdorf győri főkapitány azt jelentette Ferdinánd királynak, hogy a budai pasa nagy sereggel Székesfehérvár felé tart.

Kezdetét vette a Szigetvár elleni újabb török támadás.

Folytatása következik.

Okoskodó hitetlenség világa

Okoskodó hitetlenség világa;

A vén irigység kegyet gyakorol,

S piac-illatú búcsúcédulák

Kínálják a műanyag üdvösséget.

Mégis,

Mégis…

Az Idő nekünk itt adott helyet,

Élnünk csak itt lehet.

Okoskodó hitetlenség világa,

Legfőbb törvénnyé lett a kapzsiság,

S a piacgazdaság előnyeit

Mutatja tömérdek hajléktalan.

Mégis,

Mégis…

Itt élünk,

Itt halunk;

Tisztességesek

Itt maradhatunk.

Okoskodó hitetlenség világa,

Isten elé tolakodott a pénz,

És üzlet-mennyországunk szentjei

A Szeretetet feszítik keresztre.

Mégis,

Mégis…

Isten bennünket

Ide helyezett,

Létünk és kötelességünk

Itt lehet.

Okoskodó hitetlenség világa,

Már maga a “nemzet” szó is gyanús,

Pénz erkölcsébe vegyülni tanít

A haszonleső kozmopolita.

Mégis,

Mégis…

Török,

Tatár,

Orosz…

Volt elég zivatar;

Túl fogja élni ezt is

A Magyar.

A nyelvtudás hiánya sem akadály

Manapság nagyon elszaporodtak a futballmeccseken a piros lapok. Régebben sokkal kevesebb volt a kiállítás, de ezek gyakran a mai következményeknél nagyobb vihart kavartak.

Labdarúgó-világbajnokságon nem is egyszer fordult elő, hogy a kiállított játékos nem volt hajlandó elhagyni a pályát, és rendőröknek kellett levezetniük a gyepről.

Az 1966-os angliai világbajnokság Anglia-Argentína mérkőzésének 37. percében a német Kreitlein játékvezető kiállította az argentin Rattint. Azaz, csak kiállította volna…

Berohantak az argentin vezetők, tíz percig állt a játék.

Az argentinok nem értették, miért kellene a játékosnak kiállnia, amikor “semmit sem követett el”.

A bíró közölte, hogy az argentint “szöveg” miatt állította ki. Ezt akkor hosszas huzavona után elfogadták.

Másnap kiderült, hogy a játékos valóban mondott “valamit”.

Csakhogy…

Rattin egyedül az anyanyelvén értett, a német játékvezető azonban nem beszélt spanyolul.

Az újságírók tüstént lecsaptak a bíróra.

- Honnan tudta, mit mondott, ha nem értette?

A sípmester vállat vont.

- A nyelvtudás hiánya nem akadály. Nem értettem, mit mond, de láttam, hogyan mondja.

Örömkapu

Önfeledt, huncut napsugár

Ficánkol a fák felett,

Madárcsicsergő reggellel

Kacag ránk a Kikelet.

Eljutott hozzánk a Tavasz,

Örömkapu nyitva áll,

Nincs törvény, hogy végtelenből

Kinek-kinek mennyi jár.

Öröm analfabétái,

Szegény mai emberek;

Tavasznak örvend az Isten,

Csak az ördög kesereg.

Gyors az idő, fogy az élet,

Mint árnyékból szőtt kabát;

Az “előkelő” komorság

Kirabolja önmagát.

Tele örömmel a világ,

Aki tudja, élvezi,

A búsongó mániákus

Soha észre se veszi.

A távoli szörnyetegek

- Politika, gazdaság -

Nem rontják el, ha nem hagyjuk,

A Kikelet ritmusát.

Szemben, villanyoszlop hegyén

Kelepel a gólyapár,

A Tavasz örömkapuja

Mindenkinek nyitva áll.

Száll a Tavasz illatárja

Lombok és dombok felett,

Most élünk,

Jót most lelhetünk,

Most van itt a Kikelet.

Szőke nő zűrben az űrben - Befejező rész

BEFEJEZŐ RÉSZ

A robotharcosok szeme egyúttal radaros célzóberendezés is. Amit látnak, nem téveszthetik el, reakciójuk elképesztően gyors. Harcra tervezték őket.

Az átlépés pillanatában azonnal tüzeltek, és másodpercek alatt szitává lőtték az összes ügynököt. Utána kitódultak az ajtón, és egy percen belül végeztek a lépcsőházban tipródó többi ügynökkel is, utána pedig a házat körülzáró egység összes tagjával. Egyetlen ügynök sem tudta elsütni a fegyverét.

Karen az egyik egészségügyi szolgálatos robottal azonnal a könnyűcirkálóra küldte Robertet. Maga maradt. Kevlárpáncélt öltött, és ment a robotharcosaival.

Éjjel betörtek a múzeumba, és elkötötték Robert űrhajóját. A szőke nő a robotokból legénységet vezényelt a hajóra, és besorolta a flottájába.

Amikor visszatért a könnyűcirkálóra, Robert már mélyen aludt. A szőke nő eligazgatta a férfi takaróját, aztán három hónapot ugrott vissza az időben. Utána hosszú idő óta először aludt el boldog nyugalomban.

Csak másnap szeretkeztek először. Napokig alig bújtak elő az ágyból. A szeretkezések szüneteiben Karen mindent elmesélt Robertnek.

-         Hogyan tovább, Karen?

-         Azt hittem, magától értetődik.

-         A múltba megyünk?

-         Van más választásunk?

A férfi lassan bólintott.

-         Hová? Milyen korszakba?

-         Amikor még nem élt ember a Földön.

Robert Szalai elmosolyodott.

-         Szerinted van ilyen korszak?

Karen csodálkozva nézett rá.

-         De hiszen azt tanultuk, hogy az evolúció…

Robert gúnyosan mosolygott.

-         Felejtsd el, Karen. Spekulációhalmaz. Szerintem az emberiség azóta létezik, hogy a Föld lakható. Előtte meg a légkör sem volt alkalmas az emberi életre.

A múltba ugrást több részletben, nagy körültekintéssel hajtották végre. Több tízezer évet léptek vissza az időben. Kellemes éghajlatú vidéket kerestek az északi félgömbön, és szisztematikusan elkerülték a jégkorszakokat.

Az első felderítési eredmények nem okoztak nagy meglepetést.

-         Tudtam, hogy lakott a Föld – mondta a férfi, és átkarolta a szőke nő derekát.

Az első időben csak robotok szálltak le. Elfoglalták a kijelölt területet, felépítették és berendezték a házat, bevetették a földeket, és hatalmas erődfalakat vontak a tervezett telep köré.

Létrehoztak Karen és Robert számára egy kisebb várost. Két kutter és Robert hajója földi bázist kapott, a flotta többi egysége energiafelhasználás nélkül fog mostantól a Föld körül keringeni. A robotok kétharmada rajtuk marad, tartalékban.

Egy tavaszi napon léptek először a múltbeli Földre. Karen mosolyogva lépdelt, élvezte a régóta nélkülöött napsütést.

A levegő tiszta volt. káprázatosan tiszta.

Első közös gyermeküket hordta a szíve alatt.

VÉGE.

Szerelem és líra - CLXVII.

SZÁZHATVANHETEDIK RÉSZ

Hogy is hangzott a kérdés?

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Egyértelmű és nagyon határozott „nem” a felelet. Nem. A költő semmiképpen sem lehet felelőtlen. A felelőtlen költő – nem költő.

A költő nem puszta társadalmi státus, nem foglalkozás. Nem úgy hangzik az igazi kérdés, hogy a költő vajon születik-e, vagy szívós munkával, kitartással lesz-e azzá, költővé valakit a közösség igénye és elismerése tehet, amit azzal érdemelt ki, hogy tehetségét a közösség szolgálatába állította.

Költő az, aki verseivel képes embertársai számára lírai élményközösséget teremteni. Legalább egyszer. Nem számít, hány embernek, a mennyiségi szempontok itt nem meggyőzők. Nagyobb költő lehet az, aki két-három ember számára valódi lírai élményközösséget képes teremteni, mint az, akinek özön mennyiségű verseskötete jelent meg, külön szekrényben tárolja a díjakat és a kitüntetéseket, mindenféle társadalmi intézmények és egyesületek mértékadó tagja, vezetője, de egyetlen olyan verse sincs, ami bárki számára is képes volna valódi lírai élményközösséget adni.

A megjelent köteteknek, díjaknak, a társadalmi ranglétrán elfoglalt szerepnek, a kapcsolatrendszernek a költő jelentősége szempontjából semmiféle jelentősége nincs. Annak sincs, hogy hány nyelvre fordították az illető verseit. Ezek az anyag dimenziójához tartoznak, semmi közük a lírai értékhez.

A lírai érték nem kézzelfogható, nem pénzre váltható, nem része az anyagi világnak, annak hierarchiájával nem kompatibilis.

A költő semmiképpen sem foglalkozás. Nem szakma. Nem válik attól senki költővé, hogy ezt írják az útlevelébe vagy a személyi igazolványába. Attól se, ha a legtekintélyesebb irodalmi korifeus nyilvánítja azzá, vagy ha a versei a legfelkapottabb folyóiratban jelennek meg. A költőt nem lehet „kinevezni”.

Senki sem lesz attól költő, ha szemtől szembe annak nevezik, ha bármilyen szószékről, emelvényről, hivatali karosszékből, vagy hordó tetejéről költőnek nyilvánítják. Attól sem lesz valaki költő, ha király, miniszterelnök, államfő, irodalmi vezér, vagy a római pápa nevezi annak.

A lírai élményközösség mindig személyes és önzetlen. Nem kényszerítheti ki se rang, se hivatal, se tekintély, se tankhadosztályok rohama, se terror, se légicsapás, se atomtámadás. Ezek az anyag szférájához tartoznak, a líra világában nem léteznek.

A líra világában az érdek nincs értelmezve.

A költő voltaképpen filozófiai értelemben nem azonos azzal a magánszeméllyel, aki a verset írta. A költő a verseiben „lakik”, és akkor is életben maradhat, amikor a magánembert már régen eltemették.

A költő individuum, aki tehetségét a közösség szolgálatába állította, aki szavakba önti a közösség legbelsőbb emberi tartalmait; tükröt tart embertársai elé, amelyben a közösség tagjai magukra ismerhetnek.

A költő a közösség szolgálatában áll, de egyben az emberiséget is képviseli, mint erkölcsi tekintély.

Sohasem mehet az egyetemes emberi erkölcs alá, akkor megszűnik költőnek lenni.

A költő felelőssége – egyetemes felelősség.

Folytatása következik.

Ötven év felett vagyok

Ötven év felett vagyok,

Nem számít a látszat,

Festett szivárvány nekem már

Végzetet nem játszhat.

Kenyerem javát eszem,

Magam lábán állok,

Tekintélyre, kánonokra

Régen fittyet hányok.

Nyüzsögjenek a sznobok,

A divat-modernek,

Műanyag művész-allűrök

Úgyse érdekelnek.

Ötven év felett vagyok,

Még bennem a lélek,

Élek, hogyha még élhetek,

De halni se félek.

Harsogó Tavaszban

Harsogó Tavaszban

Mosolyog az ég,

Újra lendül a csikorgó

Vén világkerék.

Virágpompa hátán

Lovagol a szél,

Fenn az égen álmodozó

Öröm mendegél.

Menekülő téllel

Tűnik el a lom;

Isten arcán újra felragyog

Az Irgalom.

Harsogó Tavaszban

Fényes sejtelem:

Sose múlik el a világból

A Szerelem.

Átírtam!

Néha a színész írja át a darabot.

Egressy Gábor a nagy idők kiválósága volt, előbb vándorszínész, majd a Nemzeti Színház hőskorának egyik leghíresebb tagja. A szabadságharcban honvédtisztként harcolt.

Egressy a nagyon öntudatos színészek közé tartozott, és erről néha meglepő szituációkban tett tanúbizonyságot.

Egy akkor népszerű darabban, Augier - Az arcátlanok című vígjátékában egy büszke és fennhéjázó márki szerepét osztották rá. Az első olvasópróbán a kollégája – szerepe szerint – dühösen rárivallt:

- Én önt, márki, ezennel arcon ütöm!

- Visszaadom, és megölöm! – vágta rá Egressy.

A rangidős színész, aki a rendező feladatait látta el, rászólt a vezető színészre:

- A szövegben nem ez van.

Egressy vállat vont:

- Átírtam!

Maradj velem soká!

Fut az Idő velem,

Nem szegem le fejem:

Van KIT féltenem.

Amíg szememben fény villan,

Míg a létem el nem illan,

Maradj velem soká!

Közös múltunk – meleg dunna;

Ráterül a holnapunkra.

Jelenünk – sejtelmes álom,

Közös hitben, közös ágyon.

Fut az Idő velem,

Van KIT féltenem.

Drága Feleségem,

Maradj velem soká!

Szőke nő zűrben az űrben - 300.

Háromszázadik rész

A szőke nő meglepődött.

-         Azt hittem, örülni fogsz nekem.

Érezte, hogy ostobán hangzik, de egyszerűen nem tudott egyebet mondani.

Robert fájdalmas arccal nézett rá.

-         Tűnj el, Karen, mert nagy bajba kerülsz! Nekem már a kényszermunkára sincs esélyem. Agyonlőnek, vagy felakasztanak…

Karen úgy érezte, mintha jéghideg ujjak szorítanák össze a torkát. Nem erre számított. Viharos szeretkezésről álmodott, úgy érkezett ide, mint valami tüzelő nőstény párduc. Órákig szépítkezett előtte, válogatott a ruhák és fehérneműk között. Remélte, hogy a férfi az első percben leteperi.

Most meg…

Csak néztek egymásra reménytelen szemekkel…

Szemlélték egymást hosszú másodpercekig.

-         Mit műveltél, te szerencsétlen? – kérdezte Karen. – Mit tettél?

A férfi magához rántotta, és viharosan megcsókolta. Utána tüstént ellökte magától.

-         Tűnj innen, Karen! Nehogy itt találjanak!

-         Kik, Robert? Kik?

-         Indulj! Egy percet se maradj!

A szőke nő erre csaknem elindult, de már késő volt, és ezt valahol maga Karen is érezte. Inkább megérezte, mint hallotta, ahogy többen is belépnek a szobába.

-         Robert Szalai? – reccsent egy öblös férfihang.

Ötven körüli, megtermett férfi állt előttük, hatalmas jelvényt tolt az orruk elé.

-         Johnson ügynök, E.I.A.

Mögötte újabb férfi lépett be, aztán még három. Mindannyian kalapban, kétsoros sötét trencskó kabátban. Mintha csak egyenruhát viseltek volna.

Karen egy pillanatra komolyan megijedt. E.I.A. Európai Hírszerző Ügynökség. A bunkók számára sugárzó nyomortelevíziók százával vetítették az E.I.A. ügynökök hősiességéről szóló akciófilmeket, de azokban a körökben, ahová Karen tartozott, senki sem szeretett volna találkozni egy ilyen fickóval. Itt pedig nem is egy van, hanem – öt.

-         Bilincseljék meg!

Karen nem tűrhette.

-         Hagyják békén!

A férfiak meglepetten néztek rá.

-         Nocsak, te ribanc! – förmedt rá az egyik. – Hordd el magad!

-         Dehogy! – reccsent a vezető hangja. – Nem közönséges kurvának látszik! Bevisszük! – aztán Karenre ordított. – Igazolja magát.

Karen rémületében csaknem keresgélni kezdte az iratait, aztán rájött, hogy – nincsenek.

Agya lázas tempóban járt. Ezek az események még azelőtt történtek, hogy ő útra kelt volna Morgensohn professzorral. Ez azt jelenti, hogy Robertet az ő távozása után néhány nappal ezek a nyavalyás csirkefogók letartóztatták.

Robert valószínűleg bűnös volt abban, amivel vádolták. Idealista, nyughatatlan, jobb világról ábrándozó ember.

Ez azt jelenti, hogy…?

Karen magában bólintott. Igen, azt jelenti. Amíg ő a világűrben egyik rettenetes helyzetből a másikba esett, itt a Földön kivégezték Robertet. Ha valamilyen isteni csoda folytán képes lett volna ide épségben visszatérni,

-         Igazolja magát!

A férfiak túlerőben voltak. Nem hitték volna, hogy tartaniuk kellene a törékenynek látszó szőke nőtől. Sejtelmük sem volt a konspirációról.

Karen egyedül jött ugyan, de kapcsolatban maradt a hajóval. A könnyűcirkáló tökéletesen érzékelte a helyzetét. Ahogy az Egyes parancsnoksága alatt álló készenléti egység robotharcosai is.

-         Igazolja magát, ribanc!

Karen teljes erőből pofon ütötte az ügynököt. Tenyere nagyot csattant a frissen borotvált arcon. Az E.I.A embere nem volt ehhez hozzászokva, úgy megrökönyödött a szőke nő mozdulatától, hogy védekezni is elfelejtett.

Az arcán ott vöröslött a nő tenyerének nyoma. Odakapott a kezével.

Hanem aztán…

Mind az öt ügynök fegyvert fogott Karenre.

Ezt nem szabadott volna tenniük.

Befejező rész következik.

Szerelem és líra - CLXVI.

SZÁZHATVANHATODIK RÉSZ

Tehát:

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Ezek szerint a költő esetleg valamiféle – celeb?

Erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű a felelet.

Ha bárkit megkérdezünk, elsőre valami olyasmit felelne, hogy a kettő nem tartozik egy dimenzióba, de ez nem ilyen egyszerű.

Nem egykönnyen lehet definiálni, mi is a celeb. Ha találkozunk vele, az esetek többségében felismerjük, de meghatározni nehéz.

Költő és celeb között lehet hasonlóság, sőt átfedés is. Ha korrekt módon akarjuk megközelíteni a kérdést, elég nagymértékben figyelmen kívül kell hagynunk az úgynevezett „elitkultúrának”, illetve a „tömegkultúrának” a jelenleg forgalomban lévő ismérveit. Elitkultúra és tömegkultúra antinómiája ugyanis korántsem fedi a valóságot.

A „tömegkultúra” termékei közé sorolnak mindent, amit a közönség kedvel, valódi értékére és funkciójára való tekintet nélkül. Amit ide sorolnak, kötelező lesajnálni, ellenben az „elitkultúrába” sorolt dolgok előtt kalapot kell emelni.

Valójában nem lehet értékszempontok alapján igazolni ezt az antinómiát. A tömegkultúrában valóban sok értéktelenség található, az elitkultúra azonban a valóságban nem a minőség alapján szerveződik, hanem olyasféle mechanizmusok alapján, ahogyan a művészet intézményi elmélete működik a gyakorlatban.

Miben különbözik a költő és a celeb?

Semmi sem zárja ki, hogy egy valódi, jelentős költő egyúttal népszerű személyiség is legyen, akiért ezrek rajonganak. Előfordult már ilyen. Semmi sem zárja ki, hogy akár a közeljövőben is tömegek előtt váljon népszerűvé egy költő. Ez a költő számára természetesen sokkal nagyobb felelősséget jelentene, mint az átlagos celeb számára, de azt sem zárja ki semmi, hogy egy celeb valóban értékes, valóban tiszteletre méltó személyiséggé fejlődjön. Semmi sem zárja ki, hogy sok közülük ma is ilyen legyen.

Akkor mi a különbség?

Az átlagos celebet a média emeli magasra, vagy ejti hallgatásával a mélybe. A celeb a média teremtménye. Ez emeli magasba, és a divat tartja ott.

A celeb-lét külsőségek által alakul, nem függ a celeb emberi értékeitől. A celeb lehet érdemes vagy érdemtelen, tehetséges vagy tehetségtelen; ez nem releváns – celeb státuszát a kulturális ipar teremti, és ő adja el a celebet a tömegeknek.

Hát a költő?

Egyes korok úgy tartották, a költő – születik. Más időkben úgy vélték, a költő szívós munkával, kitartással és szorgalommal teremti önmagát. A tehetség munka nélkül nem sokat ér, sőt talán a tehetséget is a munka teremti.

A költő: munka, tehetség, felelősségtudat, empátia. A költő-lét belső értékek mentén alakul ki és marad fenn.

És még valami.

A harminc évvel ezelőtti celebekre azok sem mindig emlékeznek, akik annak idején rajongtak értük. A celeb – puszta divat.

És a költő?

A költő státusz hordoz valami, ami a celeb státuszából teljességgel hiányzik.

Ismét: a tradíció.

A költő a kulturális tradíció hordozója, újjáalakítója, tovább hagyományozója. A jelenben alkotva összeköti egymással a múltat és a jövendőt.

Folytatása következik.

Mi a líra?

Mi a líra?

Talán bizony ködtakarós,

Iszapszürke,

Kócos, borzas

Szóözön?

Tiszta szónak,

Olvasónak,

Magyar múltat folytatónak

Talán vissza se köszön?

Vagy esetleg

Mesterséges,

Émelyítő

Füsttömeg?

Sárban csúszik,

Se ritmust,

Se igaz utat

Nem követ?

Ez lenne talán a líra?

Műkoszorú üres sírra?

Dadogó, petyhüdt halandzsa?

A sátán koszlott bakancsa?

Mákonyok gerjesztik csupán,

S nem műveli, csak sarlatán?

Valami műanyagféle?

Nem.

A világ szívverése.

HARMINCHATODIK RÉSZ

Az 1556-os esztendő elején járunk, mindenki tudja, hogy Szigetvárt ebben az évben újabb támadás fogja érni. Ennek ismeretében vessünk még egy pillantást az előbbi táblázatra:

Az ország öt legfontosabb végvára őrségének létszáma 1554-1555-ben
Komárom	1183
Győr	913
Eger	858
Gyula	715
Szigetvár	600

Számoljuk össze:

1183

913

858

715

600

Összesen:  4269 katona

Ennyi ember védi az ország legfontosabb várait. A létszám szánalmas. A várak műszaki értelemben nem felelnek meg a kor követelményeinek, védelmi fegyverzetük sok kívánnivalót hagy maga után.

A török a kor ostromművészetének mestere. Szulejmán szultán több tízezres hadakat vezetett az ország ellen eddig hat alkalommal. Ha a török főerő augusztus végén ostrom alá veszi az itt sorolt várak bármelyikét, akkor is komoly esélye van az elfoglalására, ha az itt felsorolt összes katona abban az egy várban összpontosul.

Az ország legfontosabb várai. Ha a török mindet elfoglalja, megszállhatja a maradék országot, a többi vár nem számít. Azok másodendű szerepet töltenek be, ezekre támaszkodik a védelem.

4269 katona.

Ennyinek kellene rendszeres zsoldot kapnia. Kapnak? Nem. Nem telik rá a királynak?

Ferdinándnak a balul sikerült, és még mindig húzódó erdélyi kaland nagyságrendekkel többe került, mint ennek e nem egészen ötezer embernek a zsoldja. Pedig ott már nem kell, ott már régen kitelt a becsülete. Februárban a tordai országgyűlésen az erdélyi rendek úgy döntenek, hogy kiebrudalják, és visszahívják János Zsigmondot, és a viszonylagos önállóságot jelentő török függést választják. Be is engedik az országba a János Zsigmond nevében érkező Petrovics Péter csapatait.

Az erdélyi kaland évekig tartott. Nagy várakozással indult, felcsillant a két országrész egyesítésének esélye. A zseniálisan politizáló Fráter György személyében megvolt az alkalmas személy a lebonyolítására.

Csakhogy…

Ferdinánd tehetségtelen és ostoba hadvezére, a disznópásztorból tábornokká avanzsált analfabéta Castaldo meggyilkoltatta Fráter Györgyöt. Hogy a királynak ebben mennyi része volt, máig vita tárgya.

Ettől kezdve Ferdinánd nem képes megszilárdítani uralmát Erdélyben. A kétbalkezes, pipogya kísérlet kudarca már évek óta nyilvánvaló. Az ott elfecsérelt energia semmilyen formában nem hasznosult, viszont a Habsburg uralkodó erdélyi kalandja több ízben is támadásra ingerelte a törököt.

Nézzük még egyszer az ország legfontosabb várait:

Komárom és Győr

A Bécs felé vezető utat fedezik, jelentőségük legfőképpen ebben áll. Győr emellett a dunántúli végvárvonal központja, bár ahhoz nincs igazán jó helyen. Komárom őrségének viszonylagosan nagyobb száma mögött az áll, hogy itt van a dunai naszádosok flottájának központja.

Mindkettő egyértelműen egy védelmi stratégia részét képezi, de ez a stratégia nem hazánkat, hanem az osztrák örökös tartományokat védelmezi.

Eger

A vár már bizonyított négy évvel korábban, amikor megállított egy katasztrófával fenyegető török támadást. A Habsburgok szemszögéből e pillanatban leginkább az Erdéllyel való kapcsolattartást szolgálja.

Gyula

Ebben a pillanatban leginkább Erdély megtartása szempontjából van a várnak jelentősége. Utána eléggé nehéz helyzetbe kerül; messze délen van, több oldalról hódoltsági területek veszik körül.

Gyula vára bizonyos értelemben Szigetvár alföldi megfelelője. Ahhoz képest másodrangú, de innen is fontos török területek veszélyeztethetők.

A két vár együtt azonban nagyon is fontos lehetett volna. Átgondolt és koncepciózus hadvezetés Szigetvárra és Gyulára támaszkodva, egy tíz-tizenöt ezres, harcedzett mozgó sereggel eredményesen oszthatta volna meg a török védelmet.

Gyaníthatóan ez csak néhány magyar hadvezérnek juthatott az eszébe.

Folytatása következik.

Zeng a Tavasz

Zeng a Tavasz,

Tűz a Nap,

Testesül az álom;

Nyári Jövő duruzsol már

Ezernyi virágon.

Éled a Hit,

Kék az ég,

Mosolyog a Béke,

Önbizalom a világnak,

S az Embernek éke.

Kacag a szél,

Zöld a fű,

Virágok dalolnak,

A pirosló hajnalokból

Integet a Holnap.

Szoba kiadó

Egy jelenlegi, kazalnyi díjjal rendelkező kanonizált költőnagyság néhány évvel ezelőtt megállt a Veres Pálné utca 36. előtt. Elnézegette Vitkovics Mihály szép emléktábláját.

- Látod? – kérdezte az ismerősét.

- Mi benne az érdekes?

- Vitkovics Mihály. Sokkal jelentősebb vagyok nála. Vajon az én házamon lesz tábla, ha meghalok?

- Lesz!

- Ugye, ugye. És mit írnak majd rá?

- Szoba kiadó!

Tavaszi fák virágsátra

Tavaszi fák virágsátra

Szegélyezi az utat,

A lelkünkben újjáéled

Az Élet,

S a Feladat.

Vidám szellők portyázgatnak

Ébredező utakon,

Kitartásért, helytállásért

Szerelem

A jutalom.

Magához tért az öreg Nap,

Sugarait ontja már,

Aki ilyen szép tavaszban

Élni nem szeret:

Szamár.

Tavaszi fák virágsátra

Enyhe szélbe bólogat,

Lelkesedést követel már

Az Élet,

S a Feladat.

Szőke nő zűrben az űrben - 298.

KÉTSZÁZKILENCVENKILENCEDIK RÉSZ

A szőke nő a legszívesebben zuhanyozni indult volna, de úgy érezte, van még egy halaszthatatlan feladata.

A vezérlőpult parancsnoki szekrényének egyik rekeszéből elővette Sigismundo Rafa kis eszközét. Futólag rápillantott, látta, hogy a számláló vadul szalad. Szinte kéjjel nyomta meg a gombot, és látta, hogy a számláló megáll.

Adieu még egyszer, Digitális Téridő!

Aznap éjszaka hatalmasat aludt, másnap jókedvűen ébredt. Már nem kínozták a nyomasztó emlékek.

A következő akciót az Egyes Karen Bozchana Kadlecikova parancsára önállóan tervezte meg és hajtotta végre.

A Sybaris-622 nevű holdon volt a Johnson & Fox Interstellar Company hatalmas robotalkatrész-lerakata. A létesítmény a kis égitest nagyobbik részét beborította, a szövetségi erők összes harci robotját itt szervizelték, és telepesek tízezreit látták el innen robotalkatrészekkel.

A létesítményt kiválóan őrizték. Csaknem ezer fegyveres vigyázott rá. Egyetlen hajó sem tudott volna észrevétlenül leszállni. A hold amúgy teljesen lakatlan volt, légkörrel nem rendelkezett, ezért „szárazföldi” támadással nem számoltak a tervezők.

Az őrség épületeinek kupolái hosszan vettlk körbe a gigantikus raktárkomplexumot. Senki sem hatolhatott be.

Olyan támadásra azonban, amit ez Egyes végrehajtott, nem voltak felkészülve.

A térmanipulátor segítségével a robotharcosok egyenesen a raktárrendszer egyik központi épületébe érkeztek. A könnyűcirkáló leszállókészletéből vittek magukkal egy hatalmas, légpárnás teherautót.

Élő ember nem volt köztük, sem űrjármű - egyetlen riasztórendszer sem kapcsolt be. Az egyéb érzékelőket gyorsan és szakszerűen hatástalanították.

Csendben telerakták robotalkatrésszel a jókora teherautót, aztán villámgyorsan távoztak. Nyomuk sem maradt.

-         Minden szükséges alkatrészből jókora készletekre tettünk szert, admirális asszony – jelentette az Egyes.

Karen bólintott. Törhetik a fejüket majd a Johnson & Fox Interstellar Company milliárdos vezetői, amikor észreveszik a hiányt, hogyan kelhetett lába a tömérdek eszköznek. Lehet, hogy nem mostanában veszik észre.

Volt még egy kérdése.

-         És a másik feladat?

A Nyolcas lépett elő.

-         A parancsot teljesítettük! Minden szükségesből hoztunk bőven!

Ez a különítmény a középen egyedül álló raktárat vámolta meg, ahol a cég vezető beosztású alkalmazottai és családtagjaik számára tároltak kiváló minőségű élelmiszert, ruházatot és minden szükséges használati cikket. Még konyhai eszközöket, háztartási gépeket, gyerekholmikat és tábori felszerelést is.

Karen elvigyorodott. Elsőrangú berendezést visz oda.

Most már csak a megfelelő időpontot kellett kivárnia.

Öt nap elteltével Karen besétált egy budapesti házba.

Robert döbbenten meredt rá.

-         Karen! Mégis visszajöttél? – aztán elsötétült a tekintete. – Menj innen azonnal! Veszélyben vagy!

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXV.

SZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

A kánon nem szűnik berzenkedni a felelősség elve ellen, ami teljességgel érthetetlen. Manapság olyan időket élünk, hogy még a futballmeccsen is kezdik felelősségre vonni az ízléstelen, esetleg részeg megnyilvánulások elkövetőit, pedig a borízű rigmusok „alkotói” nem tartanak igényt a költő státuszára. Magától értetődő tehát, hogy a költő sem engedhet meg a versében olyan nézőpontot, hangnemet, szóhasználatot, stílust, amelyet egy újságírótól, hivatalnoktól, politikustól, vagy éppen egy kocsmai törzsvendégtől nem fogadunk el. Az egyetemes felelősség elve a költőre is vonatkozik.

A gyakorlatban a kánon hívei gyakran igyekeznek a költőt kivonni a felelősség alól azzal, hogy csak „alkotói szabadságát” gyakorolja. Az alkotói szabadság is szabadság, a szabadság pedig felelősségteljes emberi cselekedet, amelyet mások szabadsága, illetve mások faji, nemzeti, vallási, személyes érzékenysége, emberi méltósága korlátoz.

És a költő feladata? Van valami értelme a munkájának? Miért alkot? Van valami fontos feladata?

Esetleg csak szórakoztat? Vagy még azt sem?

A kánon ezt is vitatja. A modern világban a költőnek semmiféle társadalmi kötelezettsége nincs, mert „ma már” nem létezik költői hivatás, sőt költői személyiség sincs. A személyiség izolálódott, darabokra hullott,

Ezek csak szavak, és egyre kevesebbet jelentenek.

v     A költőnek feladata, küldetése sincs? Elegendő, ha teng-leng a világban?

A kérdés nyilvánvalóan abszurd. Az, ha egy költészet nem tölti be társadalmi funkcióit, nem teljesíti küldetését, az nem jelenti azt, hogy ezek nem léteznek.

Ma gyakorlatilag erről van szó. A kanonizált líra kétségbe vonja a költészet egyetemet küldetését, társadalmi feladatait pusztán azért, mert ezeknek nem tud és nem is akar megfelelni.

A költő státusza talán valamiféle munkaképtelenségre okot adó fogyatékosság lenne? A kötő a társadalom kegyelemkenyerén él?

Egyáltalán nem. A kanonizált költők a társadalomban számos kiváltságot élveznek.

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Folytatása következik.

Hideg szélben gólyahang

Hideg szélben  gólyahang,

Tétován szól a harang.

Mélabúnk negyven arasz,

Késlekedik a Tavasz.

Hallja a Nap a szelet,

S hideg kézzel integet.

Hideg szélben gólyahang,

Pöröl érdem meg a rang.

Komor szellő méreget

Kultúr-skizofréneket.

Nyegle reménytelenek

Raja díjjal enyeleg.

Hideg szélben gólyahang,

Bajra vágyik a bitang.

Misét játszik a duda,

Bölcset oktat a buta.

Csalánt újít a berek,

Sovány távlat nyekereg.

Hideg szélben  gólyahang,

Mégis szól a vén harang.

Luxus-reménytelenek

Csak maguknak legyenek.

Szép szót lesz, aki megért,

Amíg élünk – van miért.

Túl az álmaink felett

Kárörvendőn fúj a szél,

Bennünk lappang még a Tél.

Lusta, vén felhősereg,

Reménykedik a hideg.

Túl az Álmaink felett,

Gyürkőzik a Kikelet.

Hazug jóslat ingyen él;

Bennünk rejtőzik a Tél.

Pesszimista egyveleg

Zaja fülünkbe pereg.

Túl az Álmaink felett

Idő könnye szemereg.

Amíg reményünk henyél,

Bennünk él tovább a Tél.

Rí a kényes homlokú

Luxus-pesszimista bú.

Rossz számítgatás marad

Túl az Álmaink alatt.

Túl az Álmaink felett

Jövő vár és Kikelet.

Nem piac, és nem profit

Teremthetne valamit,

Fent lebeg a Szeretet,

Túl az Álmaink felett.

Húsvétkor

A Feltámadás örömünnepén,

Amikor elcsitultak a szelek,

Kell-e még a világnak

A Remény?

Kell-e még a Hit?

Kell-e Kikelet?

Kell-e még Isten?

Kell-e Szeretet?

Vagy Isten nélkül?

Reménytelenül?

A tömegben szorongva?

Egyedül?

A Feltámadás örömünnepén,

Amikor újjáéled az erő,

Kell-e még Tavasz?

Kell-e még Jövő?

Tavasz van újra,

Fent a Nap ragyog;

Elhisszük-e még, hogy Isten halott?

Vén körtefánk is virágzik

Vén körtefánk is virágzik,

Éppen úgy, ahogy tavaly,

Ha parancsot ad az Élet,

Hátrál a bú, meg a baj.

Tegnap Gyulán még havazott,

Zúgnak a hideg szelek,

De nyílni kell a virágnak,

Ha Kikelet közeleg.

A nagyságos pesszimizmus

Befolyása itt kevés;

Létezik még a világban

Kötelesség, küldetés.

Szőke nő zűrben az űrben - 298.

KÉTSZÁZKILENCVENNYOLCADIK RÉSZ

„Hajó az admirálisnak! A résztvevők már készen állnak, asszonyom!”

Karen bólintott, aztán minden sietség nélkül magára öltötte a kevlár páncélt. Már nem volt szüksége segítségre. Az övére szíjazta előkészített fegyvereit, aztán átsétált a kijelölt kutterba. Ugyanaz a jármű volt, amely már első ízben is támadásra vitte őket a térmanipulátor központja ellen.

Első alkalommal. Kilenc hónappal ezután.

Karen úgy vélte, semmiképpen sem teremthet átjárót a könnyűcirkáló fedélzetén. Szándékában állt megsemmisíteni a térmanipulátort, de tudta, hogy azok, akik használni képesek, igénybe tudják majd venni akkor is, ha a központ már nem létezik.

Az átjáró maradjon a kutter fedélzetén, ahol a robotharcosok Karen utasítására állandóan őrködnek, és rajtuk kívül automata gépfegyverek nyitnak tüzet egy másodpercen belül minden olyan érkezőre, aki nem tűnik el nyomban, hogy az Átirányítási Pontra kerüljön.

Karen elhúzta a száját. Az Átirányítási Pont. A Köztársaság. Ahol minden érkezőt azonnal felakasztanak.

Nyilván Boyar volt az első, aki így járt. A szőke nő tekintete megkeményedett. Nem kár érte.

A kutterben feszes vigyázzban fogadta a támadásra kijelölt robotok csoportja. Ugyanazok voltak, akik első alkalommal is ott jártak. Meg még ötven a Rodney csatahajóról.

-         Admirális asszony! – jelentkezett a robotparancsnok.

Karen meghallgatta a tervet. Közben többször is elmosolyodott. Neki már van tapasztalata a központ elleni támadásban, azok a fickók azonban most nem is sejtenek semmit. Talán még azt sem, hogy kicsoda. Pedig egyszer már a kezükben volt.

-         Most nem foglyok kiszabadítására indulunk!

-         Tudom, admirális asszony!

-         A földdel egyenlővé kell tennünk az egész létesítményt!

-         Igen, admirális asszony! Azért viszünk rengeteg robbanóanyagot, meg összeszerelhető bombákat.

Karen még egyszer átfutotta a terv írásos változatát, aztán feltette a sisakját.

- Indulás!

Összpontosított. Elképzelte az Ekhidna felszínét. New Acropolist. A főnök szobáját.

Roppant íróasztal terpeszkedik a szoba közepén, rajta számítógép és monitor. Jobbról és balról szép vonalú mahagóni szekrények, a polcokon elefántcsont szobrocskák. Mindegyik egy-egy meztelen fiúcskát ábrázol.

Az íróasztal mögötti magas támlájú főnöki székben ellenszenves férfit. Legfeljebb negyvenöt éves. Gondosan fésült, festett galambősz hajjal, ingujjban, rózsaszínű nyakkendőben. Hosszú körmei rózsaszínre festve, szája rúzsozva, szeme vastagon kihúzva.

A kutter padlózata megremegett. Karen ösztönösen az egyes számú robotba kapaszkodott.

A következő pillanatban ott volt előtte a hatalmas íróasztal, a számítógép és a monitor. A mahagóni edények és az elefántcsont szobrocskák.

Meg a rózsaszín nyakkendős főnök.

Sóbálvánnyá meredve bámult rájuk.

-         Csak nem meglepődött? – nézett a nagyfőnök megrökönyödött arcába a szőke nő. Aztán nyersen rárivallt: - Kérem a létesítmény tervrajzát! Azonnal!

Közben a Rodney egyik robotja fenyegetően a főnökhöz lépett, és fegyvert szegezett neki.

-         Kicsoda maga?

-         Nincs kérdés! Engedelmeskedjen!

A hármas számú robotharcos duruzsoló hangot hallatott, valami antennafélét tett ki az asztal elé, a padlóra, és elindított egy kisméretű szerkezetet. Karen tudta, hogy most bénítja meg az épület kommunikációját. Remélhetőleg ismét hatékony lesz.

A rózsaszín nyakkendős főnök ijedten bámult.

- Mit akar? Tárgyalhatnánk? – önbizalmat akart sugározni, de remegett a hangja.

Karen tudta, hogy az ellenszenves alak az időt húzza. Nem tudhatja, hogy nincs kommunikáció. Valószínűleg senki sem sejti még az építményben, hogy ők itt vannak. Arra számít a főnök, hogy valaki előbb-utóbb benyit az ajtaján. Az egyes robot is átgondolhatta ezt, mert intett az ötös számúnak. A gépezet állást foglalt az ajtó előtt, és a maga gépies módján felkészült az esetleges támadás visszaverésére, vagy a gyanútlanul belépő foglyul ejtésére.

- Hol a tervrajz?

A főnök elvigyorodott. Nyilvánvalóan kezdte nyeregben érezni magát.

- Találgasson, hölgyem! – a szőke nő figyelmét nem kerülte el, hogy közben aggodalmas pillantást vet a robotharcosokra.

Karen intett az egyesnek, az halk parancsot adott kínai nyelven. A hármas és a tizenkettes a főnökhöz léptek, a tizenkettes megfogta a két csuklóját, a másik pedig a homlokára tett néhány elektródát.

- Mit akarnak a robotjai? Azonnal parancsolja vissza őket!

- Egyszerű egészségügyi vizsgálat. – mondta színtelen hangon a hármas. – Tudnunk kell, mennyit bír.

A főnök szeme elkerekedett.

- Hogy mit bírok? – már látszott, miként egyensúlyoz a két szemében, vagy valahol a mögött a lassan ébredő félelem.

Üssük tehát a vasat!

- Nem akarjuk halálra kínozni – felelte gúnyos mosollyal a nő. – De meg kell értenie, hogy nagyon kevés az időnk. Kénytelenek vagyunk azonnal a lényegre térni.

A férfi szeme rebbent egyet.

- Tehát, - nézett rá Karen. – hol a tervrajz?

A főnök még hallgatott, de már nem annyira határozottan, mint korábban.

- Rendben van, - vonta meg a vállát a nő. – én figyelmeztettem. – a robotokhoz fordult. – Tudjátok meg tőle a szükséges információkat!

Tüntetően hátat fordított.

Most következett a tízes számú robotharcos nagy jelenete. Karen magában kuncogott. Nagy tapasztalatúak, jó emberismerettel rendelkeznek ezek a kínaiak. Ki tudja, hány hasonlóan ravasz dramaturgiai motívumot építettek bele a robotjaik memóriájába?

A tízes számú előrelépett.

- Admirális, - kezdte recsegve. Neki volt a legkevésbé emberi hangja, nem véletlenül. – kérek engedélyt drasztikus módszert alkalmazni.

A főnők rózsaszín nyakkendőjét sodorgatta, izzadt, és olyan arcot vágott, mint aki tüstént levegő után fog kapni. A hármas és a tizenkettes kissé szorosabban léptek mellé, és felkészültek minden lehetséges beavatkozásra.

- Jelentsd a módszert!

A robot hihetetlenül brutális küllemű, rövid, széles és görbe pengéjű kést húzott elő.

- Kérek engedélyt egyenként levágni az ujjait. A szabályzat szerint a vallatásnak ez az egyik leggyorsabb és leghatékonyabb fajtája.

A tizenkettes erre máris elkapta, és a tízes felé nyújtotta a férfi kezét.

- Ne! – kiáltotta a férfi őrült kétségbeeséssel.

- Hol a tervrajz? – kérdezte Karen.

- Ne bántsanak! – visított a főnök. – Kérem! Ne csonkítsanak meg!

- Hol a tervrajz?

A tízes a főnök hüvelykujjára tette a pengét.

A korábban látott nyegle suhanc lépett az irodába felhúzott ajakkal. Megrémülni sem jutott ideje, az ötös számú robotharcos máris elkapta, és olyan szorosan tartotta, hogy a fickó se mozdulni, se megszólalni nem tudott. Levegőt venni sem nagyon.

Az ajtót egy másik robot csukta be mögötte.

- Fontos személy, admirális? – kérdezte az egyes számú, és a maga suta robotmozdulatával a suhanc felé bökött.

- Nem! – felelte határozottan a szőke nő, mire az ötös minden teketória nélkül injekciós tűt nyomott a fickó tarkójába.

A suhanc azonnal elveszítette az eszméletét, tehetetlenül lógott az ötös karjában.

Az ötös számú robot felnyalábolta, és könnyedén az asztalra fektette a pattanásos képű ifjút. A kölyök már horkantott is egyet, és horkolva- szuszogva aludt az asztalon. A főnök kétségbeesetten nézte.

Karen is hátrahőkölt. Ritkán undorodott fiatal férfitesttől, de ettől a kövérkés, rózsaszín puhaságtól megint határozottan elfogta a hányinger.

Elfordította a fejét, és a rózsaszín nyakkendős főnökre rivallt:

- Ha egy percen belül nem mutatja meg a tervrajzot, magának vége!

- Úgy van! – tette hozzá kórusban legalább három robot. Robot akcentusuk így kórusban hátborzongató volt.

- Kérem, hölgyem! – a főnök idegei felmondták a szolgálatot. – Itt van!

A monitorján feltűnt a tervrajz.

Az egyes alaposan megnézte, majd súgott valamit a szőke nő fülébe.

- Jelmagyarázatot! – rivallt a főnökre Karen.

A fickó ijedten nyomott meg egy gombot.

Az egyes és még egy robotparancsnok tanulmányozni kezdte. Karen is igyekezett mindent megjegyezni.

- Az őrség szálláshelye? – kérdezte az egyes a főnöktől.

A férfi ijedten mutatott valahová. Az egyes megvizsgálta, majd intett Karennek.

- Készen vagyunk, admirális asszony!

A főnököt injekcióval ölték meg.

Karen összpontosított, elképzelte a sivár, sivatagszerű pusztaságot.

A következő pillanatban már ott is voltak. A fasor végében, pár lépésre a pusztaság szélétől. A pusztaság legfeljebb néhány száz méteren szomorkodott, utána olyasvalami kezdődött, amit leginkább a „bozót” kifejezéssel lehetett megtisztelni. Hogy növényzet volt, az nyilvánvaló, csupán a színe zavarta újra a szőke nőt; ez a fura mélyzöld mesterkéltnek tűnt a számára. Sűrű bozót – selyemből. Mögötte az objektumok sora.

-         Harci üzemmód!

Igazából nem volt szükség a parancsra, a robotok maguktól is tették a dolgukat. Karennel csak hárman maradtak, a többi a terv szerint szétszéledt.

Az első detonációk három perc múlva hallatszottak. Egyik robbanás a másik után. Utána fegyverzaj.

Karen fülelt. A fegyverropogásból itt-ott kihallani vélte a robotharcosok fegyvereinek jellegzetes hangját. Mintha sokkal kevesebbet tüzelnének, mint az ellenfeleik. Mert az idegen fegyverek hangja szaporán hallatszott. Karen a kétségbeesés jelének tudta most is a súlyponttalan lövöldözést. A robotok fegyverei ritkábban dördültek el, nem okádhatták a tüzet, hiszen kizárólag rövid sorozatokkal küzdöttek.

Nyolc-tíz percnél aligha tarthatott tovább, aztán olyan véletlenül lett vége, hogy szinte fájt a csend.

Karen feltápászkodott, lerázta magáról a port, és határozott léptekkel a bázis felé indult. Vagyis afelé, ami negyedórával korábban volt. Közben újabb detonációk hallatszottak, de már teljesen megszűnt a fegyverropogás.

Félóráig tartott, mire Karen bejárta az egykori létesítményt. Romok, kráterek mindenütt. A robotjai a föld alatt sem hagytak épen semmit.

A térmanipulátor foglyul esett maradék személyzetét abba a hatalmas acél karámba zárták, amely a repülőtér hangárjából megmaradt. Háromszáznegyvenkét katona és hetvennégy civil. Hat hónapra elegendő élelmük és vizük lesz, valaki majd rájuk talál.

- Veszteség van?

- Nincs, admirális asszony.

- Sérült robot?

- Nincs admirális asszony! Gyorsan és hatékonyan végeztük a munkánkat. – mindenki másnak a szájából ez talán elviselhetetlen dicsekvésnek hangozhatott volna, a robottól természetes volt és közönséges.

A szőke nő nagyot sóhajtott.

- Hazamegyünk!

A következő pillanatban a kutter fedélzetén álltak.

Folytatása következik.