2015. április 2., csütörtök

Szerelem és líra - CLXIV.

SZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ

Ez a kérdés már a magyar költészet hajnalán is felvetődött. Janus Pannonius a Galeotto Marzióhoz írt elégiája utolsó sorában így felelt rá:

 „Mert hívő ember költő nem lehet!”

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a költő nem lehet vallásos. Azért kell ezt megjegyeznem, mert van ilyen ostoba vélemény (is).

A vallásosság vagy ateizmus, mint világnézet önmagában nem befolyásolja a költő státuszát, a feltétel csupán az, hogy egyikben sem lehet megcsontosodott, dogmatikus.

Janus Pannonius nemcsak, hogy hívő, de püspök is volt, neki ateizmusra való biztatást tulajdonítani tévedés. A verse nem a hitet, hanem az ostoba vakhitet és a babonás engedelmességet ostorozza. Üzenete világos: a költőnek független szellemnek kell lennie, nem állhat semmiféle ideológia teljes befolyása alatt, nem lehet annak puszta szócsöve.

A valódi költő csak független személyiség, szabad ember lehet.

Itt viszont újra, méghozzá a korábbinál nagyobb jelentőséggel vetődik fel a költő felelősségének kérdése.

v     Költőként nincs kötelessége az övéivel, hazájával, anyanyelvével, nemzetével és az emberiséggel szemben?

A jelenlegi hivatalos esztétikai gondolkodás ezeket a kérdéseket mellőzi, elmossa, vagy döbbenetesen nyegle modorban reagálja le.

Sok esetben még rosszabbat művel: különválasztja ezeket, amivel alapvető egységet bont meg. azt állítja, hogy a haza és az anyanyelv már „elavult fogalmak”, amiből viszont csak teljesen tartalmatlan, üres és lapos kozmopolitizmus származhat, egyféle jelszó-líra, aminek semmiféle konkrét üzenete nincs.

A költő a nyelv művésze. Költészetének nyelve általában az anyanyelve. Természetesen nem mindig az, ellenpélda lehet a reneszánsz újlatin költészete, de az esetek többségében a költő az anyanyelvén, mint az általa legtökéletesebben birtokolt nyelven szólal meg.

A költészet tárgya a nyilvános személyesség, a költő művészete a belső emberi tartalmak szavakba öntése, ezért a költő szükségszerűen közösségbe ágyazódik.

A költő magánemberként magányos is lehet, de akkor is közösséghez szól, a vers, a költő és a közönség együtt alkotja a költészet kereteit. A csak önmagához író költő, ha verseinek nincs semmiféle közösségi érdeke, nem tekinthető jelentős alkotónak. A közösség a költő támasza, nélküle a levegőben lóg, a közösség fedezete nélküli líra nem töltheti be küldetését.

Milyen közösségekre támaszkodhat a költő?

Elsősorban olyanokra, amelyek a számára eleve adottak.

Ilyenek:

v     Családja, szerettei
v     Szűkebb környezete
v     A település, esetleg a régió, ahol él.

Nagyobb közösségek:

v     Nemzet
v     Haza

Problematikus, a gyakorlatban ténylegesen létező/nem létező közösség:

v     Azonos nyelven beszélők

Az azonos nyelven beszélő emberek a világban ma már nem minden esetben tekinthetők közösségnek. Hogy valamelyik költő azzá tudja-e őket tenni, igen sokban függ az illető költő személyes attitűdjétől, témaválasztásától, világlátásától, emberi-művészi érzékenységétől, de a külső körülményektől is, illetve attól, hogy utóbbiakkal a költő mennyire képes olyan teremtő összhangba kerülni, amely költészete számára az adott nyelven beszélők majdnem teljességét közösséggé egyesíteni képes.

Végül pedig akad a gyakorlatban nem létező, virtuálisnak tekinthető közösség:

v     Emberiség

Az emberiség egyelőre nem közösség, a közeljövőben még nem is válik azzá. Az egység vágya régi és nagy, de jelenleg nem létezik olyan folyamat, ami a valódi emberi egységet elérhető közelségbe hozná. A most zajló globalizáció ettől nagyon távol áll. Az „egyének és javak szabad áramlása” még nem alkot közösséget, különösen nem, ha a piac utópiájára épül, és ha a profit képezi a fő értéket. Az „utazás szabadsága”, mint a gazdasági és pénzügyi elitek által örökösen a tömegbe hajigált gumicsont, semmit sem jelent. Az utazás (vagy utazgatás) ma részben divat, részben kényszer. Hozadéka döbbenetesen kevés. Az emberek zöme nem azért utazik, hogy lásson, tanuljon, emberi kapcsolatokat építsen. Ma már (Erich Fromm híres szavait variálva) zömmel nem is emberek, hanem csak fényképezőgépes mobiltelefonok utazgatnak turisták kíséretében, akik kiszolgálják őket.

A líra az emberiséget kizárólag a közösségeken keresztül szolgálhatja. A közösségeket megkerülni nem lehet. Olyan költészet, amely egyenesen az emberiséget szolgálja, de azon belül egyetlen közösséget sem; nem létezik, nonszensz. Az ilyennek mondott líra gyakorlatilag tartalmatlan, a levegőben lóg, vagy – ami még gyakoribb – puszta propaganda.

Csakhogy…

Az emberiség önmagában csak virtuális közösség, a tényleges közösségeken keresztül azonban nem az. Az emberiség a valóságos közösségeken keresztül szolgálható, egyén számára csak ebben a minőségben létezik.

A reneszánsz neoplatonizmus legjobb gondolkodói annak idején azt tanították, hogy Istent a legjobban és a legbölcsebben nem magányos, templomi ima során, és nem is a misén szerethetjük, hanem azzal, ha szeretjük családtagjainkat, szerelmünket.

Pontosan így áll a viszony költészet és emberiség között is. Az emberiséget legjobban, legszebben és legigazabban családunkon és hazánkon keresztül szolgálhatjuk.

Különösen igaz ez a költőkre.

Folytatása következik.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése