Szerelem és líra - CLXVII.

SZÁZHATVANHETEDIK RÉSZ

Hogy is hangzott a kérdés?

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Egyértelmű és nagyon határozott „nem” a felelet. Nem. A költő semmiképpen sem lehet felelőtlen. A felelőtlen költő – nem költő.

A költő nem puszta társadalmi státus, nem foglalkozás. Nem úgy hangzik az igazi kérdés, hogy a költő vajon születik-e, vagy szívós munkával, kitartással lesz-e azzá, költővé valakit a közösség igénye és elismerése tehet, amit azzal érdemelt ki, hogy tehetségét a közösség szolgálatába állította.

Költő az, aki verseivel képes embertársai számára lírai élményközösséget teremteni. Legalább egyszer. Nem számít, hány embernek, a mennyiségi szempontok itt nem meggyőzők. Nagyobb költő lehet az, aki két-három ember számára valódi lírai élményközösséget képes teremteni, mint az, akinek özön mennyiségű verseskötete jelent meg, külön szekrényben tárolja a díjakat és a kitüntetéseket, mindenféle társadalmi intézmények és egyesületek mértékadó tagja, vezetője, de egyetlen olyan verse sincs, ami bárki számára is képes volna valódi lírai élményközösséget adni.

A megjelent köteteknek, díjaknak, a társadalmi ranglétrán elfoglalt szerepnek, a kapcsolatrendszernek a költő jelentősége szempontjából semmiféle jelentősége nincs. Annak sincs, hogy hány nyelvre fordították az illető verseit. Ezek az anyag dimenziójához tartoznak, semmi közük a lírai értékhez.

A lírai érték nem kézzelfogható, nem pénzre váltható, nem része az anyagi világnak, annak hierarchiájával nem kompatibilis.

A költő semmiképpen sem foglalkozás. Nem szakma. Nem válik attól senki költővé, hogy ezt írják az útlevelébe vagy a személyi igazolványába. Attól se, ha a legtekintélyesebb irodalmi korifeus nyilvánítja azzá, vagy ha a versei a legfelkapottabb folyóiratban jelennek meg. A költőt nem lehet „kinevezni”.

Senki sem lesz attól költő, ha szemtől szembe annak nevezik, ha bármilyen szószékről, emelvényről, hivatali karosszékből, vagy hordó tetejéről költőnek nyilvánítják. Attól sem lesz valaki költő, ha király, miniszterelnök, államfő, irodalmi vezér, vagy a római pápa nevezi annak.

A lírai élményközösség mindig személyes és önzetlen. Nem kényszerítheti ki se rang, se hivatal, se tekintély, se tankhadosztályok rohama, se terror, se légicsapás, se atomtámadás. Ezek az anyag szférájához tartoznak, a líra világában nem léteznek.

A líra világában az érdek nincs értelmezve.

A költő voltaképpen filozófiai értelemben nem azonos azzal a magánszeméllyel, aki a verset írta. A költő a verseiben „lakik”, és akkor is életben maradhat, amikor a magánembert már régen eltemették.

A költő individuum, aki tehetségét a közösség szolgálatába állította, aki szavakba önti a közösség legbelsőbb emberi tartalmait; tükröt tart embertársai elé, amelyben a közösség tagjai magukra ismerhetnek.

A költő a közösség szolgálatában áll, de egyben az emberiséget is képviseli, mint erkölcsi tekintély.

Sohasem mehet az egyetemes emberi erkölcs alá, akkor megszűnik költőnek lenni.

A költő felelőssége – egyetemes felelősség.

Folytatása következik.