Titkot sóvárgó Jelen

Titkot sóvárgó Jelen
Morcos arccal ébred,
Tombol a Nyár, tűz a Nap,
Ünnepel az Élet.
—-
A Jelen a szép Nyarat
Mindig múlni látja,
Aggódik, hogy lyukas lesz majd
Télen a kabátja.
—–
Pesszimista pillanat
Nem talál virágot,
Siránkozás neveli a
Boldogtalanságot.
—-
Titkot sóvárgó Jelen
Retteg fiktív Véget;
De nem hisz mást, csak amit a
Rossz média béget.
——
Az öreg Nap kacag rá,
Mosolyogva éget;
Tudja: csak a pillanatban
Létezik az Élet.
—–
Titkot sóvárgó Jelen
Önmagát se érti,
A még fiktív Jövőt féli,
És a Múltat félti.
—-
Mocsárban a logika,
Tévúton az okság;
Gazdagságban terpeszkedik
A luxus-hazugság.
——-
Titkot sóvárgó Jelen
Boldogabb lehetne,
Ha nem hagyná a Jót cserbe’
Jobbakat keresve.
—-
Szájas kis politika,
Nem árt, nem is átkoz,
Mártírokat válogat
Minden kapzsisághoz.
—-
Titkot sóvárgó Jelen;
Kétség tépett vára -
Ha elmúlik, majd azonnal
Vágyni fog – magára.

Fekete hóesés - X.

Van az éremnek még egy másik oldala is.
Tudjuk a történelemből, miféle következményei lettek a vasvári békének és Zrínyi halálának. A magyar rendek több évtizedes szervezkedése, a török kiűzésére tett előzetes intézkedéseik mind kudarcot vallottak, a török tovább pusztíthatta az országot.
Innen indul a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok sorozata a Wesselényi-féle összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig. Távlatosan mind-mind a vasvári béke következménye volt.
A harcok végét jelző nemesi-rendi kompromisszum, a szatmári béke lényegében az 1608-as törvények alapján állt. Jelenlegi történetírásunk roppant mód elégedett vele. Valóban annyira “kedvező” volt?
A szomszédos országok történetírása egyöntetűen kétségbe vonja és elítéli. A magyar történészek ezt vállrándítással, felsőbbséges gőggel szokták tudomásul venni. Jogos ez? Mellesleg – a kiegyezés megítélésében ugyanez a helyzet.
Miért van ekkora különbség?
A szomszéd országok történetírása a maga szempontjai alapján ítél – szól más esetekben a semmitmondó szlogen. Miért vannak más szempontjaik?
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy Trianont is ezek az úgynevezett más szempontok generálták.
A Habsburg adminisztráció a töröktől visszafoglalt országrészeket hódított tartományoknak tekintette. A legelső koncepció még arról szólt, hogy ezeket nem is egyesítik Magyarországgal. Később a magyar főnemesség nyomására ez megváltozott, de nem volt benne köszönet. Az egykori birtokaikat visszaszerezni akaró nemesi családokat súlyos fegyverváltság fizetésére kötelezte a Neoaquistica Comissio, az Újszerzeményi Bizottság.
A szatmári béke csak ezzel szemben jelentett kompromisszumot. A megállapodás egy olyan berendezkedés alapját képezte, amely úgy tett, mintha a török hódítás előtti Magyarország tökéletesen helyreállt volna. Ezt az állapotot “szentesítette” a szatmári béke.
Tudjuk már, hogy ebből mi következett…
Vajon ma tudjuk már kezelni a szomszéd népek “eltérő szempontjait”? Dehogyis! Vagy nevetséges nacionalista dühvel fenekedünk, fakarddal csörtetünk, vagy valamiféle utópisztikus európaiság, világpolgárság irányába retirálva rájuk hagyjuk.
A huszadik század egy figyelemre méltó európai gondolkodója volt Mahatma Gandhi.
“Gandhi szerint az alábbi dolgok miatt összeomolhat a társadalom és az ember:
1. gazdagság munka nélkül
2. élvezet lelkiismeret nélkül
3. tudás jellem nélkül
4. kereskedelem erkölcsösség nélkül
5. tudomány humanitás nélkül
6. tisztelet áldozat nélkül
7. politika alapelv nélkül
A fenti értékek az alapelvek betartása nélkül romboló hatásúak.
Gandhi”
A magyar közéletben mindez fennállt a szatmári békétől kezdve, és – fennáll ma is.
Hogyan kellene kezelnünk a szomszéd népek eltérő szempontjait? Ideje volna komolyan vennünk a sorsközösséget. A problémák megoldásával, együttműködéssel. Minél előbb, annál jobb; minél később, annál nehezebb.
Ez egyetlen nagyhatalomnak se érdeke, ez csak a mi érdekünk, itt élő népeké.
Zrínyi Miklós – illetve a vele kapcsolatban álló Comenius – eleve egy leendő közép-európai konföderációban gondolkodtak…
Ezt egyelőre miheztartás, a probléma súlyának tudatosítása végett írtam ide.
Hogy mi történhetett volna akkor, ha Zrínyi életben marad, ha nem sikerül a merénylet, arról szól a készülő regényem.
Első ránézésre – akadt kritikus, aki felvetette – úgy tűnik, mindegy, hogy Zrínyi életét egy vadkan, vagy egy merénylő nem tudja kioltani. Egyáltalán nem mindegy.
A Zrínyi Miklós halálát okozó vadkan jelenlegi hivatalos történettudományunk legostobább mítosza. Hivatalos történettudományunk ragaszkodik hozzá, mint kutya a csonthoz. Megdöbbentő következetességgel. Eszi, eszi, eszi. Kajálja, mint szamár a gazt.
A gyilkosság elfogadása szembenézésre kötelezne azokkal a problémákkal, amelyeket a sertés-mítosz elfogadásával látszólag figyelmen kívül hagyhatunk, úgy tehetünk, mintha nem volnának.
De egy fontos kérdést még célszerű felvetni.
Mi történt volna, helyesebben mi történhetett volna, ha az uralkodó a vasvári béke megkötése helyett elszánja rá magát, hogy az európai segítségre támaszkodva kikergeti Magyarországról a törököt?
Ebben az esetben és ekkor ez sokkal több lett volna annál, mint háború és béke kérdésében dönteni. Ez az osztrák Habsburgok politikájában tökéletes szemléletváltást hozott volna. Talán ez volt a Habsburgok magyarországi történelmében a legnagyobb kiaknázatlan lehetőség.
Abszurdumnak tűnik első hallásra, de képzeljük el, hogyan festene ma Európa, 2013-ban, ha a Közép-Európai Konföderációban egy köztiszteletben álló Habsburg uralkodó lenne az államfő, akinek a státusza sokban hasonlítana az angol királyéra. Ez az állam a rendiségből alakult volna ki, talán forradalmak nélkül, az itt élő népek sorsközössége lenne az alapja. Nemcsak demokrácia-fogalmunk lehetne teljesebb, az európai történelem is merőben másképpen alakulhatott volna.
Esetleg nem ismernénk azt a fogalmat, hogy világháború.
Ez a lehetőség a Habsburgok számára itt veszett el, végérvényesen.
A történészek zöme persze a gondolat ellen is tiltakozna, hiszen az ő fantáziátlanul kisstílű és brutálisan végzetelvű, minden szükségszerű volt, ami megtörtént szemléletükbe nem fér bele. A végén majd eljutnak addig a marhaságig, hogy Zrínyit szükségszerűen ölte meg a vadkan.
A vadkan meséjének elfogadása felment a problémák továbbgondolása alól.
Tehát:
Mi történhetett volna, ha I. Lipót – a korabeli nemzetközi közvélemény óhajtásának megfelelően – 1664-ben rászánta volna magát a török elleni komoly harcra?
Egy valamit tüstént le kell szögeznem: a török elleni háború nem vallásháború volt. A törökkel nem az volt a baj, hogy mohamedán volt, hanem az, hogy az oszmán állam fegyveres ereje pusztított és gyilkolt béke idején is, hogy, ekkor is falvakat égetett fel, mindent tönkretett, amihez hozzáfért, értékeket és embereket rabolt el. Élősködött az alávetett és a szomszédos népeken.
A jelenlegi ultraliberális “miért nem engedtük át a törököt”, vagy “miért nem tudtunk együtt élni” vele, meg ez ehhez hasonló ostoba kérdések forrása a tökéletes tudatlanság. A török uralom elviselhetőségéről a szerbeknek, bolgároknak, macedónoknak és görögöknek más a véleményük, és ők némileg tájékozottabbak.
Szóval, hogyan folytatódhatott volna a történelem?
Ezt a kérdést a kortársak is feltették. A francia diplomácia nem hitt benne, de tartott tőle. Úgy gondolták, ebben az esetben az osztrák Habsburgok erkölcsi tekintélye hatalmasan megnövekedne, ezért a Rajna-vidéken az ellenük való nyílt fellépés aggályos (is) lehetne.
A Rajna-vidéken ekkor még nem a franciákat gyűlölik, az majd csak szűk húsz év múlva következik be. Egyelőre még a császár személye az elkeseredett gyűlölet céltáblája; az ő abszurd hatalmi törekvéseinek és erőszakos ellenreformációjának a számlájára írják a harmincéves háború borzalmait. A Rajna vidékén Franciaország jelenleg kifejezetten népszerű.
A franciák meg vannak róla győződve, hogy a török elleni harc, Magyarország felszabadításának vállalása egyben óhatatlanul a birodalom súlypontjának áthelyeződését is jelentené. Ez pedig érinti az egész európai hatalmi struktúrát. A teljesen abszurddá vált, végképp az ellenreformációhoz kapcsolt, emiatt meddővé lett és a német vallási megosztottság miatt reménytelenné vált német-római császári hegemóniatörekvések helyett az egykori magyar nagyhatalom feltámasztásának törekvése megerősíthetné az osztrák Habsburgok európai pozícióit.
Azt gondolták, I. Lipótnak erre komoly sansza van, mert papnak nevelték, a bátyja hirtelen halála miatt került a trón közelébe, és a harmincéves háború miatt semmiféle felelősség nem terheli. Hiteles uralkodó lehet.
Hogy ezt mennyire gondolták komolyan? Akadt francia, aki amiatt aggódott, ne engedjék a hugenottákat külföldre költözni, mert esetleg a török kiűzése után a református lakosságú,  zömmel néptelen, de kiváló lehetőségeket hordozó magyar Alföldre jönnek, és szorgalmas munkájukkal az ellenséget erősítik…
Ebben az esetben nem gyilkoltatják meg Zrínyi Miklóst. Sőt Megbecsülik, amennyire csak lehet. Hiszen éppen ő a nemzetközi összefogás egyik legfontosabb szereplője. Lipót király egyszerűen “beleülhetett volna a készbe” magáévá tehette volna a magyarok elgondolásait, sőt státuszából fakadóan az élre állhatott volna. Ma legnagyobb királyaink közt tartanánk számon. Akkora lovasszobra állna a budai várban, elszédülnénk, ha rátekintenénk. Nem lenne magyar, aki megkérdőjelezni a Habsburgok jogát a trónra…
Montecuccoli a szentgotthárdi csata után aligha maradhatott volna főparancsnok. A külföldi tábornokok Zrínyit követelték. Ez a kinevezés ebben a helyzetben lavinát indíthatott volna el, hiszen nemcsak arról lett volna szó, hogy érvénytelenné vált a “hogy németek közt horvát parancsnokoljon, az igen erős dolog” elve.
Nagyjából így kezdődhetett volna…
Helyette?
Magyarország instabil része lett egy alapvetően instabil birodalomnak…
Folytatása következik.

A Dal hullámain

Monumentális vén folyam
Idők hátán: a Dal;
Előtte hallgatag Jövő,
Mint köd takarta fal.
——
Hullámain a Szerelem
Ezüst hajója száll,
A Dal az egyetlen folyam,
Ahol nem jár halál.
—–
Sivatagok mellett a Dal
Néhol csak pocsolya,
De posvánnyá, állóvízzé
Nem változik soha.
——-
Másutt meg szépen hömpölyög,
Mint nagyságos Erő;
Ha termékeny partokra visz
A jótékony Idő.
——
A Dal hullámai között
Siklik a Létezés,
Talán nem más az Élet, mint
Szelíd hullámverés.
——

A szép, szelíd hullámverés
Meghitt, jó dallama,
Szól örökléttel, csendesen,
A Lét? A Dal maga.
—-
Honnan jöhettünk és mikor?
Nem tudja senki se,
Csak ami bennünk lakozik:
A Lélek és Zene.
—-
Hogy merre tartunk, és miért?
Az ész? Csak vak radar;
Nem tudja semmi hatalom,
Csak egyedül a Dal.

Szőke nő zűrben az űrben - 227.

KÉTSZÁZHUSZONHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ed Philips meglepődött.
-         Micsoda?
-         A csatahajó szőrén-szálán eltűnt. A földi szövetségi hatóságok ezt hivatalosan sohasem ismerték be, ugyanakkor bizonyítékok vannak arra, hogy kétségbeesetten kutattak a hajó után.
-         Nem találták meg? – kérdezte Helmut.
A fogoly elhúzta a száját.
-         Hivatalosan nem.
-         És nem hivatalosan?
-         Még úgy sem. Az általam ismert hírszerző szervezetek közül egyetlen egy sem tudott erről értékelhető információt szerezni.
Karen töltött a fogolynak egy korty italt, Eastman hálásan felhajtotta.
-         Azóta sem?
-         Nem admirális asszony. Természetesen lehetséges, hogy maguk a földi szövetségi hatóságok, illetve ezek valamely döntéshozója távolíttatta el onnan a csatahajót őrzői tudta nélkül, és helyezte másutt biztonságba, de ennek nagyon kevés a valószínűsége. Igazából senki sem tudja, mi történhetett akkor a Rodney-val. Pedig nagyon sokan szeretnék tudni.
Ed Philips és Karen összenéztek. Mindketten biztosan voltak benne, hogy Eastman igazat beszél.
-         Az apám… – kezdte volna Ed Philips, de gyorsan elharapta a szót. – Williams admirális és a törzskara akkor már hibernálva volt a Rodney fedélzetén?
-         Feltehetőleg igen, uram.
-         Feltehetőleg?
-         Minden valószínűség szerint már akkor is ott voltak, legalábbis a bizonyítékok arra utalnak.
-         Mit tud erről részletesebben mondani?
-         Körülbelül másfél évtizeddel a Rodney csatahajó eltűnése után a földi szövetségi kormányzat egy igen illusztris tagja, Orson Andrews, aki harminc éven keresztül volt a legbefolyásosabb földi döntéshozatali testületek tagja, hitelt adott egy milliárdos nyugdíjasok számára készült hirdetésnek, és álnéven hatalmas birtokot vásárolt egy távoli üdülőparadicsomban, hogy pályafutása végeztével fejedelemként pihenhessen. Azt képzelte, hogy ott luxuskörülmények között élheti le hátralévő éveit. Az ilyen, pénzes öregek számára létesített paradicsomokban a mennyországot ígérik, csillagászati árakon. Minden lehetséges csúcstechnikai orvosi eljárás, akár a kísérleti stádiumokban lévő, vagy mindenki más számára megfizethetetlen gyógyszerek és eljárások igénybe vétele, milliárdokba kerülő gerontológiai trükkökkel az élet maximális meghosszabbítása, robot és rabszolga személyzet, készséges robot és rabszolga partnerek minden létező szexuális kedvteléshez, vagy bármihez, amit a kedves vevő óhajt. Az ilyesmi bombaüzlet.
-         A jelek szerint Orson Andrews számára nem volt az.
Eastman elvigyorodott.
-         Hát nem! Mr. Orson Andrews számára nem volt az. Határozottan jobban járt volna, ha a földi rezidenciáján, békében tölti el a hátralévő éveit.
-         Mi történt?
-         Ezek a luxus paradicsomok őrületes összegekbe kerülnek. Az ilyen intézmények illegálisan működnek, ellenőrizhetetlen területeken, és semmiféle állami vagy egyéb képződmény fennhatósága alá nem tartoznak. Mivel az ilyen helyeken nyújtott szolgáltatások döntő többségét a földi törvények tiltják, ahogy a rabszolgatartást is, az ügymenet minden pontja nagyon kényes. Az ilyen cégektől származó követelés behajtása nemcsak a Földön törvénytelen, gyakorlatilag mindenütt az, ahol bármiféle törvényes rendről lehet beszélni. Ráadásul az összes valamirevaló bank szabályzatában benne van, hogy mindenféle tranzakció teljesítését meg kell tagadni az ilyesféle intézmények javára. Bárki, akiről kiderült, hogy legalább egy éven keresztül középvezetői, vagy annál magasabb beosztásban dolgozott egy ilyen cégnél, azaz ismernie kellett a vállalat tényleges profilját, letöltendő életfogytiglani fegyházbüntetést kaphat a Földön, és nemcsak ott. Ezért az ilyen cégeknek nagyon kell vigyázniuk. Az ügyfeleik többsége álnéven veszi igénybe szolgáltatásaikat.
-         Azt mondta, így tett Mr. Andrews is. – szólt közbe Helmut.
-         Igen. Emiatt többszörös ellenőrzést alkalmaznak.
-         Át lehet verni az ilyen intézményeket?
-         Igen, sokszor megesett, hogy valamelyik vén szélhámos egy idő múlva fizetés nélkül távozott. Emiatt állandó, egyre kifinomultabb, szerteágazóbb, és mind többszörös ellenőrző rendszereket vezettek be. Manapság már minden luxusra vágyó milliárdos nyugdíjassal több tucat szakértő foglalkozik. Részben azt kell ellenőrizniük, hogy a vendégek fizetőképesek-e, a pénz megfelelő ütemben áramlik-e. Részben arra kell vigyázniuk, hogy a különféle ellenőrző szervek és hatóságok ne azonosítsák a céget, illetve ne deríthessék fel, hol tartózkodik a vendég. Ilyen esetekben ugyanis akkor is leállíthatják a pénz folyósítását, ha a vevő egyébként fizetni akarna. Nem egyszer a luxusnyugdíjas örökösei fedték fel, hová is tűnt a leendő örökhagyó, és ők állíttatták le a céghez igyekvő milliókat. A szakértők természetesen arra is figyelnek, ne tudjon a vevő fizetés nélkül távozni. Ezért minden ilyen luxusparadicsom lényegében fogság; diszkrét fogság ugyan, de fogság.
-         Nem lehet egy idő múlva véget vetni neki? – kérdezte Helmut. – Holnaptól nem veszem igénybe a szolgáltatásokat, szerződést bontok.
-         Gyakorlatilag nem. Aki már egyszer bekerült a rendszerbe, főleg, ha fizetőképes, azt soha többé nem engedik el.
Elvigyorodott:
-         Rábeszélik.
-         Kényszerítik a maradásra?
-         Szerintem igen. Ez a dolog élethossziglan szól, nem lehet többé kilépni belőle. A rokonos sem találnak meg soha senkit.
-         Elkanyarodtunk a témától. Mi történt Orson Andrews-zal?
-         Az ellenőrző rendszerekbe az összes létező hírszerző ügynökség beépíti a maga informátorait, mert elképesztő dolgokat lehet megtudni ezeken keresztül. így történt, hogy valaki, aki az ellenőrzésben dolgozott, azonosította az álnéven élő Orson Andrewst. Túlságosan nagykutya volt ahhoz, hogy ne adják le róla a drótot. A hírszerzés bizonyos esetekben a világ legkevésbé diszkrét foglalkozása, és senkinek semmi oka nem volt rá, hogy Mr. Orson Andrews kilétét továbbra is titokban tartsa. Az információ fénysebességgel száguldotta be a hírszerzési ipar minden szektorát, tekintet nélkül az Univerzumban amúgy is többnyire csak fiktív államhatárokra. Ez halálos ítélet volt Andrews számára. Vannak illegális, többnyire csak ideiglenesen működő, hírkereskedelemmel foglalkozó szervezetek. Általában azonosíthatatlanok. Néhány profi hírszerző társul szponzorokkal, meg zsoldosvezérekkel valami létfontosságú információ megszerzésére. Amikor megkaparintották, terítenek, és feloszlanak, utána meg hallgatnak. Egy ilyen társaság felfegyverzett naszádokat kerített, valószínűleg belső segítséggel elrabolták Orson Andrewst. A leghatékonyabb szerekkel injekciózták tele, aztán az öreg az egymást váltó profi kérdezőbiztosoknak mindent elmesélt, amiről csak tudomása volt. Nyolc-tíz napon keresztül. ebben az anyagban csak öt-hat percet tesz ki a „Dúvad” Williams admirális hibernálására vonatkozó információ, de a sok érdekesség közt ez volt a legnagyobb sláger. Orson Andrews közvetlenül nem vett részt az akcióban, csak hallomásból tudott róla. Elmondta, hogy a földi vezetők elhatározták, hogy az admirálist és a törzskarát akaratuk ellenére hibernálni fogják a BB-58 BNS Rodney fedélzetén. Megnevezte azokat, akik ezt kifundálták, és azokat is, akik végrehajtották. Olyat is mondott, hogy a szóbeszéd szerint Williams admirális időutazó volt, de a maga részéről ennek nem adott hitelt.
Kifulladt. Karen szó nélkül töltött a poharába.
-         A szenzációs anyagot Andrews  elrablói minden lehetséges vevőnek eladták, fantasztikus összegekért. Ettől kezdve igen sokan keresték a Rodneyt, és egy ideig nem találták sehol. Évek múlva bukkant elő, különféle tizedrangú szervezetek birtokában volt, tudtak is bánni vele, meg nem is.
-         Mi történt Orson Andrews-zal?
-         Ami az ilyen emberekkel történni szokott. Aki ilyen helyzetbe kerül, többé nem ember, csak információraktár. Amikor kiürítik, el is hajítják. Méreginjekcióval megölték, a tetemet pedig nukleáris eszközökkel elhamvasztották, nehogy valaki a hamvak vizsgálatából szerezzen adatokat a gyilkosokról.
-         Hogyan bukkant fel a hajó?
-         Teljesen váratlanul. Gyakorlatilag egyik napról a másikra. Jelentéktelen szervezetek kezében. Igazából csaknem a mai napig. Időnként legénységet kerestek, de általában silány személyzete volt, a fegyverzetet még csak aktiválni sem tudták. Engem azért építettek be, hogy próbáljam megtudni, kik állhatnak emögött.
A szőke nő elérkezettnek látta, hogy feltegye a legfontosabb kérdést:
-         Miért támadta meg annak idején a Rodney ezt a könnyűcirkálót?

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXXXVI.

Nyolcvanhatodik rész
A líra nem az emberiség történetének valamely szakaszában jelenik meg, hogy utána eltűnjön, a líra az emberiség örök tulajdona, ha úgy tetszik, Isten adománya. Minden korban, minden időben újjászületik, nélküle nincs emberiség.
A költészet haláláról szóló fejtegetéseket és jóslatokat háttér nélküli együgyű fecsegésnek kell tekintenünk akkor is, ha egész intézmények bizonygatják megbízhatóságukat. Akkor sem lenne egyéb buta locsogásnál, ha törvény mondaná ki.
Természetesen nem csupán a líra az emberiség egyetlen, örök adománya, de a szerelemmel, mint az emberi lét egyik legfontosabb törvényével a szerelem van a legbensőségesebb viszonyban.
Van még az emberiségnek hasonló örök adománya, talán nem is egy. Ezek közül az egyik legfontosabb a mítosz.
Éppen a huszadik század ideológiai és filozófiai zavarainak közepette derült ki, mennyire szívós a mítosz. Az emberiség legmaradandóbb irodalmi formái közé tartozik. Elpusztíthatatlan, terjedésének és fennmaradásának nem vet gátat sem a nyelvek változása, sem a gazdasági fejlődés vagy hanyatlás. Sőt talán a mítosz az emberiség anyanyelve.
A XIX. század második feléétől mítosz-elméletek tucatjai születtek. Szinte mindegyik fontos gondolatokkal járult hozzá a mítosz értelmezéséhez, de a mítosz fogalma gyakorlatilag definiálatlan és definiálhatatlan. Mindannyian tudjuk, ha mítosszal kerülünk szembe, de a meghatározási kísérleteken a mítosz kacag. Ha úgy érezzük, végre megfogtuk, valamiféle barbatrükkel azonnal bebizonyítja, hogy tévedtünk; van még olyan dimenziója, tulajdonsága vagy funkciója, illetve képes olyan irányba változni, amit nem kalkuláltunk a definícióba, amivel a meghatározási kísérletünk semmit sem tud kezdeni.
A legtöbb mítosz-értelmezés fontos dolgokat mond a tárgyról, de ezek mind csak féligazságok.
A tudósok szemében – tisztelet a kevés elfogulatlan kivételnek! – a mítosz csak a „valótlanság” szimbóluma; ennek megfelelően „mítoszt rombolni” mindig valami „felvilágosult”, valami „haladó”, valami „komoly tudományos” tevékenység. Pedig a tudomány nagyon kevés dologgal tudott és tud annyit ártani, mint éppen az örökös mítoszrombolásával.
Az ókorban Euhémerosz állította azt, hogy a mítoszok mögött elfeledett, régi korszakok eseményei lapulnak. A jelenlegi tudomány képviselői kedélybetegséget kapnak ettől a gondolattól, de tagadhatatlan, hogy Euhémerosz követői gyakran mértek vereséget ennek jegyében a bürokratikus tudományra. Mindenki ismeri Heinrich Schliemann és Trója történetét, de korántsem ez volt az egyetlen eset, amikor Euhémerosz holta után is fügét mutathatott a nagyképű tudománynak. Mükénét is monda szülte helynek vélték, ahogy Babilóniát és Asszíriát is a mesék birodalmába utalták egészen addig, amíg néhány ráérő brit és francia diplomata ásni nem kezdett a Kétfolyam közének elhagyatott tell-jein, hogy aztán az ásó tudományának világra szóló diadalait arassák, és bebizonyítsák, hogy az ókori Mezopotámia valóban létezett, Babilon, Ninive, Ur vagy Uruk pontosan olyan városok voltak, amilyeneknek a Biblia tartja őket.
Ktésziasz és Hérodotosz szerint Babilonnak kétszázhatvan őrtornya volt. Ezen is nyegle modorban élcelődött sokáig a tudomány. Egészen addig, amíg Robert Koldewey ki nem ásta Babilon városát. Akkor kiderült, hogy a görög világutazók jelentős mértékben alábecsülték a babiloni őrtornyok számát, háromszázötvennél is több volt belőlük.
Minden tudomány a saját korának közhelyeiből indul ki, amikor mérlegre teszi a múlt szavait, egyebek mellett a mítoszt is. A XIX. században az ókori görögök sportkultuszát is megkérdőjelezték, volt olyan professzor, aki megfellebbezhetetlen modorban nyilatkoztatta ki, hogy lehetetlen annyi sportrendezvényt szervezi, amennyiről a hellenisztikus kor írásos forrásai beszámolnak”. Az idő túlhaladta a filisztert, ma már tudjuk, hogy nagyon is lehetséges, még a forrásokban szereplőknél sokkal többet is, ezen a mi korunk már nem akad fenn.
Richard Leakey antropológus egy helyütt azt fejtegeti, hogy az emberré válásról keletkezett hipotézisek minden időben magukon viselték az őket kiagyaló korszakok legdivatosabb erkölcsfilozófiai elképzeléseit, a korszak közérzetét. Charles Darwin korában az emberré válás felfogása “…azt a Darwin korában uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem, a haladás letéteményesei pedig a kezdeményező készség és a buzgó fáradozás. Ez a viktoriánus erkölcsiség hatotta át a tudományt is, és megszabta az evolúció — többek között az emberi evolúció — szemléletének módját.”

A XX. század első évtizedében, “…az Edward-kori derűlátás idején azt tartották, hogy az agy és a magasabb rendű gondolatok tesznek minket azzá, amik vagyunk…az ember evolúciójának mozgatórugója kezdetben nem a két lábon járás, hanem az agy megnagyobbodása volt.”

A két világháború között az emberiség a technika bűvöletében élt. Nem véletlenül ekkor alakult ki az “eszközkészítő ember” hipotézise: “E feltevés szerint, amelyet Kenneth Oakley, a londoni Natural History Museum munkatársa fogalmazott meg, a kőeszközök…készítése jelentette evolúciónk fő hajtóerejét.”

A második világháború idején ember és emberszabású majom legfőbb megkülönböztető jegyének, az evolúció motorjának — a tudatos erőszakot tartották. “Az “ember mint gyilkos emberszabású majom” gondolata, amely az ausztrál anatómus, Raymond Dart nevéhez fűződik, széles körű támogatásra talált, valószínűleg, mivel magyarázattal (vagy mentséggel) szolgált a háború iszonyatára.”

A hatvanas évek közepétől a vadászó-gyűjtögető emberben látták az ember származásának kulcsát. Kutatócsoportok tanulmányozták a továbbra is őskori körülmények között élő népcsoportokat. “Kialakult a természettel összhangban élő ember képe, aki ha bonyolult módon kiaknázza is a természeti erőforrásokat, tiszteletben tartja a természet erőit. Az emberiségnek ez a látomása egybevágott az ekkor szárba szökkenő környezetvédelemmel, de az antropológusokra amúgy is mély benyomást gyakorolt a vadászatból és gyűjtögetésből álló kevert gazdaságnak az összetettsége és anyagi biztonsága. Mindenesetre a vadászatot hangsúlyozták inkább. 1966-ban jelentős antropológiai tanácskozásra került sor Chicagóban “A vadászó ember” címmel. A gyűlés alaphangja fölöttébb egyszerű volt: a vadászat tette az embert emberré, jelentették ki.”

Leakey végül a legújabb régészeti és molekuláris biológiai bizonyítékokra hivatkozva kijelenti: “Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és -készítés képességéhez”. Hát persze, hogy nincs!

Richard Leakey áttekintése rendkívül tanulságos. Éspedig nemcsak azért, mert szemléletesen igazolja, hogy minden korszak “objektív” tudományos szemlélete végső soron a korszak közgondolkodásán, voltaképpen a korszak intellektuális társasági közhelyein alapul. Legfőképpen azért, mert kiváló példát szolgáltat rá, miképp lehet az “objektivitás” hajszolása közben az emberiség “legszemélyesebb ügyeivel”, tulajdon genezisével foglalkozó tudományból módszeresen kifelejteni az “emberi tényező” belső szerkezetét — voltaképpen magát az embert. A “létért folytatott harc”, “az agy növekedése”, az “eszközkészítés”, a “természet erőforrásainak kiaknázása” a “vadászat”, a “gazdaság” mind-mind külsődleges dolgok, a folyamatnak nem a lényegi, hanem a tüneti oldalához tartoznak. A lényeg egészen másutt található.

Az emberen kívül nincs olyan lény, amely a születésétől kezdve olyan hosszas és alapos gondozást igényelne, mint az ember. Ha nem kapja meg, nem maradhat életben. Ha nem megfelelő módon kapja meg, önmagára és a társaira nézve is veszélyessé válhat. A gyermek legalább 8-10 évig állandó gondozást és odafigyelést igényel. Ha ez nem történik meg, nincs következő generáció, nem maradhat fenn az emberiség. Az őskori viszonyokra jellemző egymásrautaltságban minden generáció léte kulcskérdés; ha csak egy is kiesik, felborul a csoport életének ritmusa. Az emberi élet időtartama a mainál rövidebb lehetett, a fiatalok munkaerejére mindenkor szükség volt. Ráadásul a gyermeket gondozó személy – az anya – maga is gondozásra szorul. A legkritikusabb időszakban teljes értékű munkavégzésre, illetve a gyermek ellátására egyidejűleg képtelen. Valamiféle “infrastruktúrának” kell mögötte állnia – ami csak a család lehet. Emellett ilyen időszakok egy anya életében nemcsak egyszer fordultak elő; a csecsemő- és gyermekhalandóság miatt a gyerekeknek legfeljebb a fele érhette meg a felnőttkort: az anyának szülnie kellett annyiszor, ahányszor csak lehetett. A család többi tagjának pedig biztosítania kellett anya és gyermeke ellátását.

Az antropológusok sok értékes adatot meríthetnek a még ma is őskori körülmények között élő népek életének közvetlen tanulmányozásából, a legfontosabb kérdésben azonban az itt nyert tapasztalatok alighanem félrevezetik őket. Ma csupa olyan népcsoport tartozik ide, amelyek több ezer éve megszilárdult életmóddal rendelkezve élnek nagy vonalakban állandó földrajzi és éghajlati viszonyok között. Az őskori ember életét azonban olyan krízisek jellemezhették, amelyek a mai “természeti népek” számára ismeretlenek. A földtörténet utolsó néhány százezer éve — a mai ember, a Homo sapiens sapiens kialakulásának időszaka — tele van geológiai eseményekkel. A jégkorszakok gyökeresen átalakították földünk földrajzi és éghajlati viszonyait. A legutóbbi jégkorszak igen gyorsan fejeződött be, ami több ezer éven át tartó példátlan éghajlati anomáliákkal járhatott. Egyes területek kiszáradtak, a korábban virágzó Szahara elsivatagosodott, a világtengerek szintje legalább száz méterrel emelkedett, korábban lakható területeket elöntött a víz. Képzeljük el az ezzel járó hőmérsékleti ingadozásokat, hirtelen szárazságokat vagy véget nem érő esőzéseket és a katasztrofális áradásokat. Mindezt földrengések és vulkánkitörések kísérhették. Nem volt sem állandó, biztonságos földrajzi környezet, sem pedig megszokott időjárás. Az emberek életében néhány éves viszonylagos helyben maradást akár több ezer kilométeres kényszerű vándorlás követhetett.  Az emberiség mindezt túlélte. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nemcsak magányos túlélők vészelték át az eseményeket, hanem túlélték a szülők, túlélték a gyermekek, túlélte a család.

Az emberi világban apa, anya és gyermekek között olyan mély és tartós érzelmi kötelék létezik, amely az állatvilágban teljesen ismeretlen. Senki se kezdje itt most felsorolni az ezzel ellentétes tapasztalatait és az általa ismert ezzel ellenkező statisztikai adatait, mert mindez itt most nem releváns. Minden korban lehettek sikertelen, szétszóródó, továbbélésre alkalmatlan, deviáns családok, de az emberiség létét sohasem az ilyen családok viszik tovább. Hagyjuk a mai válási statisztikákat meg a csonka családokat is békén, mert most a csonka családok mögött is olyan óriási társadalmi infrastruktúra áll, – egészségügy, oktatásügy, szociálpolitika stb.; ha jól működnek, ha rosszul – amely az őskorban nem létezett. A mai ember alapvetően a médiából tájékozódik, amely – amellett, hogy roppant mennyiségű információval látja el – igen nagymértékben félre is vezeti. Egymillió család “eseménytelen” mindennapi életében semmiféle olyan “hírérték” nincs, amely felérne azzal, ha az egymillió-egyedik családban valami szörnyűség történik. A híradók napi rémségpanorámája azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek úgy vélik, a világban állandóan csupa borzalom történik. A hírérték a mindennapitól eltérőt, az abnormálist, a látványost és a sokkolót preferálja. A média nagymértékben ludas abban, hogy a művészet a világról és az emberről olyan reménytelenül pesszimista képet alakított ki, amilyet kialakított. Fentebb már beszéltem erről. Pedig az emberiség léte az egyedi események egyedi “fontosságát” is beleszámítva sem a napi borzalmaktól függ, hanem azon családok millióitól, amelyek csendben és békésen élik mindennapi életüket. Ők azok, akik “művelik a csodát és nem magyarázzák”, ahogy a közhely mondja. Ahogy az őskori családok is. Mert az emberiség az embernek a hozzá közelálló másik emberhez fűződő mély érzelmi közösségéből, a szeretetből sarjadt. A szeretet által vagyunk emberek, és a szereteten alapuló emberi cselekvés tart meg bennünket évtízezredek óta.

Nem a puszta intelligencia, hanem az érzelmeken alapuló intelligencia az, amely az embert emberré teszi. Az ember cselekedhet ugyan ezzel ellenkezően, de megmaradni csak ez által maradhat meg. “…legmélyebb érzéseink…nélkülözhetetlen kalauzok, s fajtánk létezése múlhatott azon, hogy olyan sokat nyomnak a latban. Jelentőségük valóban rendkívüli. Csak a szeretet hatalma — a szeretett gyermek megmentésének sürgető kényszere — téríthette el a szülőket saját életük megmentésétől. Az ész vitathatja az ilyen önfeláldozás értelmét, a szív semmiképpen.” (COLEMAN, D)

Azok az evolúciós elméletek állnak a valósághoz a legközelebb, amelyek az emberiség túlélésében a szeretet semmivel sem pótolható szerepét hangsúlyozzák. A szeretet az emberi létezés legfontosabb törvénye
.
A modern világ hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy az emberi érzelmeket “valami fontosabbhoz” viszonyítva másodlagosnak tekintsük. “Hivatalos” körülmények között szinte szégyenkezve beszélünk róluk. Az irodalomtörténetnek kifejezetten olyan korszakai vannak, amikor a művek egy jelentős része arra tanítja az olvasót, hogy érzelmei helyett “valami fontosabb” elvet kövessen. Ide tartozik például számos francia klasszicista dráma. Corneille Cid című tragédiájának hőse arra kényszerül, hogy az apját ért pofon miatt ölje meg a szerelme édesapját. Xiména – bár elvben szereti őt – lehetetlen helyzetben van: Ha Rodrigo nem teljesíti a “kötelességét”, – azaz nem öli meg az ő édesapját – nem méltó az ő – Xiména – szerelmére. Ha azonban “kötelességét” teljesítve meggyilkolja Xiména apját, a lánynak Rodrigo halálát kell akarnia. Közben állandó tirádákat zengedez, amelyeknek egyik fő szólama a “gyáva érzelem” megvetése. A Cid a franciák nemzeti drámája, ma is gyakran mondják valamire, ami különösen tetszik: “Szép, mint a Cid.” Pedig a szituáció sokkal abszurdabb, mint Beckett vagy Ionesco bármelyik helyzete, mert nem őszinte. Ráadásul merőben absztrakt is, ilyen mivoltában pedig képtelen és embertelen. Corneille egy másik – Horatius című – tragédiájában az egyik Horatius attól “magasztosul hőssé”, mert fivéreit elveszítve legyilkolja húgai férjeit és vőlegényeit “a haza üdvéért”; magyarán azért, hogy Róma uralkodhasson Alba Longa fölött. Az emberi érzelmekkel szembeállított “fennkölt kötelesség” ezekben a darabokban nem egyéb, mint a feudális szolgalelkűség által kialakított konvenciók erénnyé magyarázása, amely attól válik abszurddá, mert szembeállítják az emberi érzelmekkel. Az emberi érzelmekkel szembeállítva minden abszurddá válik.

Egy időben hazánk közgazdász bölcsei gyakorta előszeretettel nyilatkozgattak arról, hogy a világot nem az érzelmek, hanem a “kemény gazdasági igazságok” irányítják. Az ilyesfajta bölcselkedést sohasem tekinthetjük teljes értékűnek, hanem heideggeri értelemben vett fecsegésnek kell tartanunk. “A fecsegés, a kíváncsiság és a kétértelműség jellemzi azt a módot, amelyben a jelenvalólét mindennaposan a maga “jelenvalósága”, a világban-benne-lét feltárultsága. A jelenvalólétnek ezek a jellemzői mint egzisztenciális meghatározottságok nem kéznéllevők, hanem ezek alkotják együttesen a létét. Bennük és létszerű összefüggésükben lepleződik le a mindennapiság létének az az alapmódja, melyet a jelenvalóság hanyatlásának nevezünk.” (HEIDEGGER)

Bizony, az abban való hit, hogy a világot az úgynevezett “kemény gazdasági igazságok” irányítanák, nem egyéb, mint “a jelenvalólét hanyatlása”. Meg kell kérdeznünk a közgazda-sovinizmus eme sarkalatos tételének hirdetőit, van-e gyermekük. Amennyiben nincsen, azt kell kérdeznünk tőlük, mi értelme az általuk esetlegesen produkált – vagy nem produkált, esetleg kizárólag periodikus leépítések örökös ismételgetése által produkált, és merőben pillanatnyi – anyagi haszonnak. Amennyiben van gyermekük, fel kell hívnunk a figyelmüket a következetlenségükre; hiszen a gyermekre fordított költségek az ő elméleti megfontolásaik szerint a “nehezen megtérülő”, vagy még inkább a “kifejezetten improduktív” kategóriába tartoznak, és a “kemény gazdasági igazságok” szellemében számukra előnyösebb lenne, ha a gyermekkel való sok vesződség helyett eleve “készen” fogadnák örökbe az utódot, ahogy azt egy időben a római császárok tették. A “kemény gazdasági igazságokról” szóló fecsegés nemcsak életidegen, hanem zárt kör, circulus vitiosus, amelyből nem vezet út az emberség irányába. Akiket sújt, azok valahogy túlélik, hirdetője azonban egész életére az áldozatává válhat: vagy úgy, hogy eszerint élve elpazarolja az életét; vagy pedig úgy, hogy a munkájában és a magánéletében érvényesülő elvek kibékíthetetlen ellentmondása révén emberileg lehetetlen helyzetbe hozza önmagát.
A “kemény gazdasági igazságok” életet irányító tétele – azaz a gazdasági végzet és a gazdasági sovinizmus ideológiája – nemcsak azért veszedelmes, mert az “olcsó munkaerő” embertelen jelszavát alkalmazva családok tízezreit tartja mindennapos gazdasági ostromállapotban. Veszélyes azért is, mert beszivárgott a mindennapi életbe, és ott is kialakította a neki megfelelő életfilozófiákat. Manapság a leggyakoribb ilyen a fiatal házasok “előbb az anyagiak, aztán a baba” elképzelése, amelyet a leggyakrabban a család középkorú “bölcsei” sugalmaznak a közös életet éppen elkezdő fiataloknak.
Ez tipikus példája annak, miként hagyományozza valamely nemzedék a saját köreiben tömegesen megvalósított effektív boldogtalanság valamely változatát az őt követő generációknak. Ha a fiatalok megfogadják, mókuskerékbe kerülnek; “az anyagi javak biztosítása érdekében” filozófiai és érzelmi önkorlátozásra szánják el magukat. Ezzel óhatatlanul elismerték a gazdasági végzet uralmát az életük fölött. Ha már egyszer elfogadták az összemérhetetlen jelentőségű tényezők egymásnak való megfeleltetését, szó sem lehet szabad akaratról; hiszen a mindennapi érzelmi evidenciák is kérdésessé válhatnak. Ezután mindig lesz valami, ami “fontosabb” a gyereknél. Lassan azon kapják magukat, hogy a puszta együtt maradásukért is egyre inkább meg kell dolgozniuk. Az önmaguk érzelmi és lelki élete feletti ellenőrzés visszaszerzése napról napra nehezebbé válik.
Az, hogy szert tesznek-e anyagi javakra, igazából nem számít, hiszen a dolgok alapvető tisztázatlansága miatt filozófiai értelemben ilyen körülmények között minden szerzemény kártékony. Vagy az életre szóló rabszolgaságuk eszköze, a kifelé adott magyarázatok örökös hivatkozása alapja, az egyre kétségbeesettebb önigazolás végső érve lesz; vagy a családi összetartást megbontó erő, hiszen a gazdasági végzeten alapuló gondolkodás behatol az életük minden szférájába, minden személyes döntést meghatároz, és módszeresen kiszorítja őket a saját életükből. Az évek múlásával mind kevesebb esélyük marad arra, hogy visszatalálhassanak önmagukhoz.
Az ilyen gazdasági vagy egyéb okoskodások voltaképpen szintén mítoszok, de mítoszként egydimenziósak, mert nincs bennük semmiféle mélyebb emberi távlat, nincs lelki-szellemi értelemben vett tartalék, és tökéletesen azonosak önmagukkal. Igazi mítosszá akkor válhatnának, ha energiával töltekeznének fel, elmélyülnének, második és harmadik jelentésréteget vennének fel – akkor pedig az eredeti értelmük is megváltozna.
Jelen korunk egyik alapvető mítosza a demokrácia. A politikai ideológiának már világszerte ismert eszköze, vágyott állapot, de igazából még sehol sem sikerült valóra váltani. Mindazon állami berendezkedések, amelyek ma önmaguknak a demokrácia elnevezést vindikálják, még nagyon messze állnak a demokrácia „plátói” ideáljától. A jelenlegi kormányzati rendszereket Platón vagy Arisztotelész – ha csak egy kicsit is tanulmányozná őket – semmiképpen sem nevezné demokráciának, alighanem erre az oligarchia elnevezést használná, ami olyan államrendet jelent, ahol ténylegesen valamely, az anyagi lehetőségeivel, származásával, vagy kapcsolatrendszerével uralkodó kisebbség kezében van a tényleges hatalom.
Fentebb már említettem, hogy a piac maga is mítosz. Tiszta formájában voltaképpen utópia, és a modernebb közgazdaságtani elméletek készséggel ismerik el, hogy „szabad piac” nem létezik, sohasem létezett, voltaképpen lehetetlenség. A világot elvileg irányító piac rendszeréről szóló tanok sajátos, egydimenziós mítoszrendszert alkotnak, amely legfőképpen arra hivatott, hogy a valós folyamatokról a figyelmet újkori szokás szerint valamiféle fiktív személytelen mechanizmusra, kreált összefüggés-rendszerre terelje. Az egydimenziós mítoszokból mindig a politikai ideológia húz hasznot.
Ezek ismeretében térnék vissza Euhémerosznak a mítoszokkal kapcsolatos álláspontjára. Természetesen nem igaz, hogy mindig minden mítosz mögött valami konkrét történelmi eseménysor húzódna, de tüstént azt is el kell mondanom, hogy sokkal több mítosz mögött húzódik valódi történelmi esemény, mint azt bárki feltételezné. Mély a múltnak kútja, és az ember sokkal régebben van a Földön, mint azt az evolúciós dogmák szemellenzője mögé vonul tudomány el merné ismerni.
Az emberiség – amnéziában szenvedő faj. A régiség tudatos emlékei régen kivesztek, elhaltak, megsemmisültek, elmerültek a múlt feneketlen kútjának mélyén, ahogy az eddig beszélt nyelvek többsége is.
Számos körülmény mutat arra, hogy az emberiség sokkal korábban keletkezett annál, mint amit ma feltételezünk. Az általunk jelenleg történelemnek nevezett korszak kezdete óta az ember egyetlen vadon élő növényt sem tudott házivá nemesíteni, ahogy egyetlen vadon élő állatot sem háziállattá szelídíteni. Jelenlegi kultúrnövényeink és háziállataink eredete kivétel nélkül mind a messzi múlt homályába vész.
Ez és néhány más körülmény alázatra, óvatosságra int a múlt tekintetében. Nyilvánvalóan a tudományban is folytatódni fog „az időmélység hátrálása”, de korántsem olyan ütemben, hogy megfogható időn belül valódi ismereteket szerezhessünk önmagunkról, saját távoli múltunkról.
Az emberiség történetének valódi mélységéről tájékoztatnak bennünket a mítoszok. De még mielőtt ezt tovább gondolnánk, azt is el kell mondanom, hogy a mítosz nem pusztán az emberiség emlékezete. Több és kevesebb is annál. Nem kronologikus történelem és nem is valamiféle történeti rendszer. Több és kevesebb is annál. A mítoszokban az emberiség önismerete rejtőzik az emberi közösség történetének sajátos kódjaiba ágyazva.
Az eddigi mítoszelméletek szerzői közül sokan alkottak valóban maradandót. Bronislaw Malinowski mítoszok, szokások, hiedelmek és emberi kapcsolatok viszonylatában fedezett fel hallatlanul izgalmas dolgokat. Sir James George Frazer irányzata egyebek között mítosz és rítus elválaszthatatlan kapcsolatáról, rituális királygyilkosságokról derített ki nagyon lényeges összefüggéseket. Hosszan sorolhatnám a többieket is. Azt hiszem, talán Carl Gustav Jung jutott a legmesszebb. A mítoszok mélyén rejlő archetípusok elmélete valószínűleg a XX. század legnagyobb tudományos felfedezései közé tartozik; hozzásegít bennünket ahhoz, hogy valóban többet tudjunk önmagunkról.
A mítosz nem kötődik konkrét eseményekhez, évszámokhoz, számításokhoz, de nem is válik soha puszta absztrakcióvá. Minden nyelven újjászületik, minden szituációhoz alkalmazkodik, minden korban újjáépíti önmagát. Kimeríthetetlen. Ezért mondhatjuk azt, hogy a mítosz az emberiség anyanyelve.
A líra pedig az emberi érzelmek foglalata.
Folytatása következik.

Már felnőttek a Lányaim

Már felnőttek a Lányaink,
És néha hazajönnek,
És kopottas ruhája van
A meghitt, régi Csöndnek.
——–
Most újra nyári szép napok
Hódolnak tiszta Égnek;
Bolyongó szent emlékeink
Szép csendben hazatérnek.
——
Roskad már kedves körtefánk,
Még üdvöt ad az Élet;
Sok évi édes szép nyarunk
Már ősziesre érett.
——
Te drága, édes Anikóm;
Szerelmünk Isten érti;
A világ? Egyre ostobább.
Jó Hozzád hazaérni.

Fekete hóesés - IX.

Miért is van a magyar történelemben 1664. november 18-nak ennyire komor, tragikus jelentősége?
Vannak események, amelyeket a jelen történetszemlélet elmismásol, elken, amelyeket a kincstári történettudat “lehúz, altat, befed”. Nemcsak Zrínyi halála ilyen, gyaníthatóan ugyanebbe a kategóriába tartozik a másik Zrínyi Miklósnak, az éppen általa eposzban megörökített szigetvári hősnek a küzdelme is, 1566. Zrínyi meggyőződéssel vallotta, hogy dédapja hőstette fordulópontot hozott az európai történelemben, megállította a török előnyomulást.
Erről egy másik esszésorozatot kezdtem, hamarosan folytatni fogom.
Térjünk vissza itteni témánkra.
Hogy érthetővé váljon, szólnom kell röviden az előzményekről.
Az úgynevezett tizenöt éves háború (1591-1606) – a kezdeti remények ellenére – nem valósíthatta meg a magyarság álmát, a török kiűzését. Utolsó évei értelmetlen harcokat hoztak, csapássá vált az ország számára.
A bécsi adminisztráció a magyar nemesség tehetősebbjei ellen indított koholt perekkel igyekezett megtölteni a kincstárát. Volt ebben természetesen olyan elképzelés is, hogy a magyar főnemesi réteg súlya csökkenjen, és helyébe birodalmi németek kerüljenek.
Bocskai István mozgalma – a magyar történelem legsikeresebb szabadságharca – azonban keresztülhúzta ezeket a nyegle számítgatásokat. Az udvar békére kényszerült, a magyar rendek pedig komoly, törvényes garanciákat kaptak.
Volt a rendszernek egy másik pillére, Erdély, mint a magyar nyelvű államiság fennmaradásának záloga. A magyar fejedelemség létfontosságú volt, ezt még a császár pártján lévő magyarok is tudták, nem kisebb személyiség hangoztatta, mint Pázmány Péter esztergomi érsek, Zrínyi Miklós egyik mentora.
1608-ban palotaforradalom zajlott a Habsburg családban, Mátyás főherceg megfosztotta bátyját, Rudolf császárt a magyar tróntól, és II. Mátyás néven országunk királya lett.
Ehhez nagy szüksége volt a magyar rendek támogatására. Cserébe életbe léptek az 1608-as törvények, amelyek a rendiség szellemében szabályozták az ország és a király kapcsolatát. Ennek a fontosságát a régebbi történetírás nem győzte hangoztatni.
Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Felfogtuk-e annak a jelentőségét, hogy amikor Európában éppen mindenütt abszolutizmus volt, vagy éppen annak a kiépítése zajlott, nálunk Magyarországon csak az országgyűlés hozhatott törvényeket, a királynak parlamentáris körülmények között kellett vitáznia alattvalóival, és gyakran kényszerült kompromisszumra. Ezeknek az országgyűléseknek sarkalatos elve volt a szólás szabadsága.
Nehogy azt higgyük, hogy a szólásszabadság nálunk valami nyugati jövevény. Nálunk sokkal hosszabb múltja van, nyugaton még akkor azt se tudták, hogy…
A korban gyakran téma a szólásszabadság, a XVIII. század folyamán pedig még gyakrabban. Amikor nyugaton mindenütt abszolutizmus volt. Az országgyűlés követek írásos követi utasításokat kaptak az őket megválasztó megyegyűléstől, amitől nem volt joguk eltérni. Nem ám ígéreteket megszegni, vagy más padsorba ülni. Még mit nem! Az volt az elv, hogy nem a követ számít, hanem akik odaküldték, akik közül ő maga is csak egy.
Ez a rendszer a maga keretein belül sokkal demokratikusabb volt, mint a pártokra alapuló, sokkal később kialakult angolszász parlamentarizmus. A Habsburg uralkodók rendszeresen sérelmezték, hogy a magyarok visszaélnek a szólás szabadságával. Mert időnként nagyon is kemény stílusban adtak hangot a véleményüknek.
Ez akkoriban Európa minden más országában elképzelhetetlen volt. Ezt ajánlom műveletlen külföldi újságírók és hajlékony erkölcsű magyar komprádorok figyelmébe, amikor arról locsognak, hogy a magyar nem ismeri a demokráciát. Odakint ekkoriban az még pajzán gondolat se volt…
A XVII. században azonban megjelent a vallási szembenállás. Az előző században a Habsburgok még nem tekintették egyik legfontosabb céljuknak az ellenreformációt, mostanra azonban akut kérdéssé vált.
A főnemesség zöme a század első felében visszatért a katolikus hitre. A Zrínyiek is, mert korábban ők is protestánssá lettek. Zrínyi Miklós édesapja, Zrínyi György szintén a század elején rekatolizált, Miklós már római katolikusnak született.
A köznemesi tömegek azonban zömmel protestánsok, leginkább reformátusok maradtak, a városiak zöme pedig evangélikus. Mint Vitnyédi István soproni ügyvéd, Zrínyi barátja.
Zrínyi egész pályafutása során azon a véleményen volt, hogy a vallási ellentéteket fel kell számolni, a protestáns sérelmeket a nemzeti összefogás érdekében orvosolni kell. Ezért például az 1662-es országgyűlésen nyíltan azonosult a protestánsokkal.
A magyar rendek a tizenöt éves háború után sem mondtak le a török kiűzéséről. Érdekes módon az ország egyesítése – bár nem szorult háttérbe – csak a töröktől való megszabadulás után következett a kívánságok listáján. Az önálló Erdély fenntartását a magyar államiság döntő fontosságú zálogának tekintették.
Ebből is láthatjuk, hogy nem igazán bíztak egymásban a rendek és a császári kormányzat.
Amikor a császár belesodródott a harmincéves háborúba, a királyi Magyarország rendjeinek zöme segítette. A háború az országot is megosztotta, hiszen Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek nyíltan a protestáns oldalra álltak, az előbbi egy ízben rövid ideig Bécset is ostrom alá vette, és a korabeli Európában a ténylegesnél sokkal erősebbnek hitték, hiszen az ellene vívott harcban vesztette életét a háború első időszakának két legjobb császári tábornoka, Bouquoy és Dampierre, sőt maga Wallenstein is kudarcot vallott Bethlen ellenében.
Zrínyi azon magyarok közé tartozott, akik rendületlenül kitartottak a császár (a Bécsben uralkodó, magyarul nem tudó magyar király) mellett. Maga is megjárta a harmincéves háború hadszíntereit.
Ifjú korában Pálffy Pál nádor köréhez tartozott. Pálffy Pál – Zrínyi másik mentora – türelmes munkával nemzetközi kapcsolatrendszert épített ki, igyekezett tudatosítani a magyar ügy európai jelentőségét. A fél Európára kiterjedő kapcsolatrendszer fejlesztését már Zrínyi Miklós folytatta.
Amíg tartott harmincéves háború, türelmesek voltak. 1648 után azonban úgy vélték, elérkezett a cselekvés ideje. Az egész ország lázasan készülődött a török elleni harcra.
1650-ben következett az évszázad egyik meghatározó csalódása. III. Ferdinánd meghosszabbította a törökkel az éppen lejáró békét. Meggyőződésem, hogy innét datálható a Habsburg uralkodókkal szembeni magyarországi bizalomvesztés. Ráadásul most nem azok ábrándultak ki, akik eddig is szemben álltak a bécsi uralkodóval, hanem éppen azok, akik egy évszázadon keresztül önzetlenül támogatták.
Köztük Zrínyi is. Írásain mostantól érezhető, hogy maga is kiábrándult, többé nem bízott a Habsburg uralkodóban.
A magyarok tudták, hogy az idő nem nekünk dolgozik. A török kiűzésével kapcsolatban nem volt helye semmiféle taktikának, időhúzásnak. A jelenkori becslések szerint a török hódoltság béke idején is körülbelül évi tízezer fős veszteséget okozott hazánknak. Ennyi volt a meggyilkoltak, elraboltak, rabszolgának eladottak száma, az úgynevezett béke idején.
Létkérdés volt minél hamarabb megszabadulni a töröktől, mert a jelenléte sok elemi csapás együttes hatásával ért fel. Ennek fényében nevetségesek azon magukat “felvilágosultnak” képzelő értelmiségiek ostoba állításai és kérdései, akik újabban időnként felvetik, “miért is kellett ellenállnunk a töröknek”, “mi értelme volt védeni a várakat” stb.
Az újabb fordulatot a szerencsétlen erdélyi fejdelem, II. Rákóczi György alaptól elhibázott lengyelországi hadjárata hozta meg. Voltaképpen ettől kezdve, ennek apropóján lendültek meg az események, hatása egészen 1711-ig tartott.
Erdélyt török és tatár rabló hadjáratok tették tönkre, Rákóczi az országát védve esett el.
A magyar előkelők Zrínyivel az élükön kétségbeesetten követelték, hogy a király adjon a szorongatott Erdélynek katonai segítséget. Mire a császári hadak Montecuccoli vezetésével megindultak, a segítségükben nem volt, köszönet. Semmit sem segítettek, de nagyon sokat ártottak. Éppen úgy raboltak és fosztogattak, mint a török, amikor meg harcolni kellett volna, tüstént visszavonultak az oszmán elől. Cserben hagyták szövetségesüket, a nyomorult Kemény János fejedelmet, aki hamarosan életét vesztette a török elleni harcban. Montecuccoli érezte, hogy a respektusa enyhén szólva megingott, ezért ritka ostoba röpiratot tett közzé, amelyben saját szánalmas hadjáratának kudarcáért a magyarokat tette felelőssé. De mindenkit. A nemeseket éppen úgy, mint a parasztokat. Utóbbiakat például azért, mert az őket “természetes és jogos igény alapján” kirabolni, élelmüket elvenni, otthonaikat felgyújtani, lányaikat és asszonyaikat megerőszakolni akaró “derék” császári zsoldosokat képesek voltak – agyonverni.
A gügye röpiratra Zrínyi válaszolt, igen keményen, a göndör parókát viselő császári tábornagy nem tette az ablakba…
Perjés Géza a régebbi magyar hadtörténeti irodalommal szemben úgy vélekedik, hogy Zrínyi és Montecuccoli hadvezéri elvei között voltaképpen nincs is jelentős különbség. A tíz éve elhunyt kiváló hadtörténésznek alighanem igaza is van, már ami a stratégiai elméletet illeti. Montecuccoli, mint hadtudós, Zrínyihez nagyon hasonló elméleti téziseket fogalmazott meg – a stratégia területén.
Ami azonban a gyakorlati hadvezetés területét illeti, a különbség ott ég és föld. Montecuccoli ezen a téren a nyomába sem léphet Zrínyinek.
A kortársak is így gondolták.
Zrínyi európai hírű személyiség volt, nagy elismeréssel írtak róla Németországtól Angliáig. “Field Marchal Count Niholas Zerini” – ahogy a téli hadjárat kapcsán nevezték – tiszteletnek örvendett.
Montecuccoli háborús beszámolói ellenben helyenként felháborodást, másutt derültséget keltettek. Főleg azzal, amikor azt állította magáról, hogy ő a szentgotthárdi csata győztese. Mert hogy mások nem így tudták.
A szentgotthárdi csata ügyében a magyar és osztrák történészek zömének véleményével szemben Perjés Géza, illetve a német és francia hadtörténészek véleményét fogadom el. A csata igazi győztese a Rajnai Szövetség segélyhadainak parancsnoka, Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy volt. Ő és a francia hadakat vezérlő Coligny tábornok az ütközet közben összefogtak, és finom diplomáciai módszerekkel kivették az irányítást a siránkozó, visszavonulást emlegető Montecuccoli kezéből, aki addigra csaknem teljesen feláldozta a Waldeck gróf vezette birodalmi segédcsapatokat.
Hohenlohe és Coligny olyan helyzetet teremtettek, hogy Montecuccolinak nem maradt más választása, mint elfogadni az udvarias formában közölt “javaslatokat”, Hohenlohe haditerve alapján új támadást indítottak, megfordították a vesztésre álló ütközetet, és alaposan elagyabugyálták a nagyvezír seregét.
Adva volt tehát magyar földön Mohács óta először egy, a török főerők felett aratott nagy, csaknem döntő győzelem. Egész Európa örvendezett. XIV. Lajos francia király a győzelem hatására felajánlotta, hogy növeli a hazánkban harcoló francia kontingens létszámát, és anyagi segítséget is ad – ha a szövetségesek Belgrádig meg se állnak. Hasonlóan nyilatkoztak a Rajnai Szövetség vezetői is.
Mit tesz ilyen helyzetben az osztrák kormányzat? Szégyenletes, minden tekintetben kedvezőtlen békét köt. Török kézen hagyja Nagyváradot, Érsekújvárt, ezernél több magyar falut lök az oszmán igába, és adót fizet a szultánnak. Logikus, nem?
A vasvári béke bebizonyította, hogy Magyarország a császárra nem számíthat.
Voltaképpen most kezdődnek a Habsburg-ellenes nemzeti mozgalmak, a dilettáns Wesselényi-féle összeesküvéstől egészen a Rákóczi-szabadságharcig. Csaknem ötven éven keresztül.
A vasvári béke külön vizsgálatot érdemelne. Kinek állt az érdekében, és miért? A birodalomnak? Annak nem – sőt. Ausztriának? Annak még kevésbé. Most először szabadulhatott volna meg nemzetközi segítséggel a töröktől, amely bármikor veszélyeztethette a fővárosát.
Miért köt egy állam ennyire kedvezőtlen békét? Miféle külön érdekek játszottak itt szerepet?

• Kiknek voltak üzleti kapcsolataik a török birodalommal – esetenként még a rabszolga-kereskedelem terén is?
• Kiket vesztegetett meg a Porta? – mert a török egyidejűleg Kréta szigetén Velencével is hadban állt, és a XVII. század második felében ez már neki is sok volt.

A kortársaknak vannak ám tippjeik, érdemes volna utánajárni.
Mert ezekben a körökben kellene keresni Zrínyi Miklós gyilkosainak megbízóit.
Ehelyett a történettudomány ködösít, füstfelhőbe burkolja a vasvári békét, mint valami menekülő naszád. Számomra eddigi legrosszabb teljesítményét is alulmúlta azzal az ökörséggel, hogy a vasvári béke szükségszerű volt.
Jó, egy ideig értem. A”szükségszerűség” jelszava ma már pavlovi reflexként működik egyes történész körökben, “minden úgy volt szükségszerű, ahogy történt”, és ha feltűnik a megfelelő jel, a papagáj már csörrenti is, hogy “szükségszerű volt” – lecsap, mint gyöngytyúk a zöld takonyra.
Na, de mégis…
Nem fél a szakmai utókortól? Vagy egyszerűbben – a közönségtől? Talán mindenki ostoba?
Mi visz rá erre valakit?

• szervilizmus?
• komprádor lelkület?
• hülyeség?
• mindhárom együtt?

A vasvári béke lezárt egy korszakot. Új helyzet alakult ki, amelyben Magyarország bel-és külföldön leghitelesebb, egyedüli vezetésre hivatott személyisége gróf Zrínyi Miklós volt. Vele bármi – nélküle semmi…
Sajnos, ez be is igazolódott.
Miért nyilatkoztak úgy többen is a kontinensen (meg a Brit-szigeteken is), hogy Zrínyi kezében Európa sorsa?
Nem akárkik. Például Comenius.
Újabban néhány történeti mű – például R. Várkonyi Ágnes egy kiváló tanulmánya, már pedzegeti, miféle erővonalak központjában is állt Zrínyi Miklós
Ezért gyilkolták meg.
Folytatása következik.

Ha majd ez a kor lesz "átkos"

Pizza lesz akkor, vagy lángos,
Ha majd ez a kor lesz “átkos”?
—–
Vajon akkor mi lesz káros,
És mi marad tudományos?
—-
Ami egyszer múltba suhan,
Átkossá lesz bizonyosan.
—-
Ha a Jelen titkos céda,
Mindig Múlt-zsarnok a példa.
—–
Cégér a Múlt, vakít, butít,
Rejti a Jelen bűneit.
——–
Miről vitázik a város,
Ha majd ez a kor lesz átkos?
——-
Ha a Múltat “átkos”-ozza,
Ugyanazt a címkét kapja.
—-
Sok egykori kiváltságos
Mondja a múltra, hogy “átkos”.
—
Gyakran válik kézen között
Kiváltságosból – üldözött.
—–
A vén Idő nem könyörül,
És mindig ő marad fölül.
——
Kinek fényes, kinek sáros,
Korunk tán már ma is “átkos”.
—-
Az Élet sohasem “átkos”;
Viszont – nem is tudományos.

Az igazságos büntetés

Harun al-Rasid egyik fia egyszer felháborodottan panaszkodott az édesapjának. Az egyik főtiszt fiával támadt nézeteltérése.
- Édesanyámat szajhának gyalázta!
A kalifa csendesen ránézett. A bevádolt fiú apja igen kedves embere volt, és láthatóan megijedt, hogy a fia veszedelembe került. Bízott azonban az uralkodó igazságos döntésében.
- Milyen büntetést javasolsz, fiam?
- Űzd el őt az udvarból, atyám. Én ezt tartanám helyesnek, de ezek a bölcsek mást javasolnak.
- Bölcsek? Miféle bölcsek?
- Velük konzultáltam, atyám.
- Lépjenek közelebb.
Harun al-Rasid elnézte a három nagy szakállú törvénytudót, fia fogadatlan prókátorait. Nem tetszettek neki. Az első fontoskodó bürokratának, a második könyörtelen senkiházinak, a harmadik kapzsi himpellérnek tűnt.
- Milyen büntetést javasoltok?
- Főbenjáró vétket követett el a bűnös, a büntetés csak halál lehet – Mondta faarccal az első. – Gyors és fájdalommentes kivégzési módozatot kell találnunk a számára. Úgy gondolom..
- Köszönöm, elég ennyi! – fojtotta bele a szót Harun al-Rasid.
Előlépett a következő. Alattomosan mosolygott.
- Ki kell vágatni a nyelvét, felség! Úgy gondolom…
Harun al-Rasid egy intéssel megállította.
Jött a harmadik. Heherészett.
- Nem szabad embertelennek lennünk, felség.
Az uralkodó felfigyelt.
- Helyette bírságot javasolnék – folytatta a törvénytudó. – Fizessen annyit, hogy koldusbotra jusson. A bírságból jusson a bírónak és a tanácsadónak is, valamint…
A kalifa rosszalló arckifejezéssel hallgattatta el.
- Távozhattok!
A három törvénytudó Harun al-Rasid szeme villanását látva úgy érezte, jobb, ha minél gyorsabban elhordja az irháját. Szinte futottak.
Harun al-Rasid a fejét csóválta.
- Melyiknek adsz igazat, atyám? – kérdezte a herceg.
- Egyiknek sem, fiam. A büntetésnek arányban kell állnia az elkövetett bűnnel. Ha nem így van, a bűnös oldalára kerül az igazság.
- Akkor mi legyen a büntetés, atyám?
Harun al-Rasid ravaszul elmosolyodott.
- A legszívesebben azt mondanám, szidd te is az ő anyját, fiam.
- Azt nem tehetem, atyám – ijedt meg a fiatalember.
- Miért nem?
- Mert a parancsodra tüstént megpálcáznának.
- Jól sejted, fiam.
- Ráadásul sokkal keményebben, mint ahogy más apák teszik a fiaikkal.
- Mert minél magasabban áll valaki a ranglétrán, annál nagyobb a felelőssége, fiam.
A közelben álló főember – a herceg édesanyját szidalmazó fiú apja – tüstént kifelé indult, de a szultán erőteljes hangja megállította:
- Hová sietsz, barátom?
- Megyek, hogy nádpácával igazítsam tisztességre a fiamat, felség.
- Állj, barátom! egyelőre ne bántsd a fiút, csak fenyegesd vele, de nagy nyomatékkal. Ha újra elkövetné, akkor kell a nádpálca, de akkor irgalom nélkül.

Veszteglés Szolnokon

Hittel és jókedvvel telten;
Zöld hajnalban útra keltem,
De az úti bal-Fortuna
Csókolt reggel homlokon,
S ott rekedtem
Szolnokon.
—–
Más földrészeken át oson,
Óceánokon, Alpokon,
De hogyha én véletlenül
Belföldön vonatozom;
Ott ragadok
Szolnokon.
——-
Sajnos, nem csak bolondgomba,
Régi rossz repülőbomba
Idézett elő MÁV-zavart,
Aztán a vasút kavart,
Elengedni
Nem akart.
——–
A bombázó rég ócskavas,
De a bomba mégse avas.
——-
A lőszer soká szavatos,
És a MÁV nagyon óvatos.
—
Amerika pottyantotta,
Az Idő rejtve tartotta.
—
A vén bomba még agilis;
Vonatot állít meg – ma is.
—-
Vén amerikai bomba;
Utamat döntötte romba.
—-
Rossz kalandhoz ripacs keret;
Erről is a külföld tehet.
—-
Kedves jó MÁV!
Ne vedd zokon,
De haragszunk felsőfokon,
Mivel vasút-bomba okon
Ott vesztegeltünk
Szolnokon.
—–
Két kocsiba összegyűjtve
Éppen csak, hogy fel nem fűzve,
Vagy MÁV-sapkára nem tűzve
Szorongott a büdös, fanyar
Vagonokban
Pár száz magyar.
—-
Ígéretfolyam hömpölyög,
De a vonat – nem is köhög.
—-
Fő a vonat, mint a katlan,
S áll,
Mint Szfinx a sivatagban.
—-
Dugulás van,
Vasút-ciszta,
És sehol egy masiniszta.
—-
A baj más vonalon lapul,
De a vonat itt se indul.
—-
Szegény hazám,
Kis Magyarhon
Mindenféle bomba-okon
Tehetetlen
Magas fokon;
Vesztegeljünk hát
Szolnokon.
—
Most már csupán azt nem tudom,
Ha pár politikus-rokon
Velünk vesztegel Szolnokon,
Meddig állt volna a vonat?
—-
Mindig az a világ ökre,
Aki csak a főnökökre
Képes várni,
Maga semmi;
Sose fog a dolog menni,
Csak az akta szaporodik.
—
Egy kis észt,
Jó indulatot,
Amennyit az Isten adott,
Végy,
S indítsd el a vonatot,
Mert a jövő várakozik.
—
Csak újabb hosszú korokon,
Ne vesztegeljünk
Szolnokon.

Szőke nő zűrben az űrben - 226.

KÉTSZÁZHUSZONHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Néhány perc szünet után ismét rámordult a fogolyra:
-         Halljam!
-         Miből gondolja, hogy bármi lényegeset is tudhatok, admirális asszony?
Talán időt akart nyerni, de Karen nem hagyta:
-         Majd én eldöntöm, mi a lényeges! Halljam!
Olyan fenyegető tartásban állt a fogoly előtt, hogy Eastman megszeppent.
-         Igen, igen.. – makogta. – Máris mondom.
-         Halljam!
Mivel a fogoly ijedten pislogott, Karen folytatta:
-         A Rodney csatahajót a szövetségi hatóságok hivatalosan veszteséglistára tették, a nyilvánosan elérhető adatok szerint ütközetben pusztult el. Ennek némileg ellentmond, hogy ugyanazon nyilvánosan elérhető adatok szerint a hajó soha semmiféle harci cselekményben nem vett részt.
Pillanatnyi szünetet tartott, közben Eastman arcát kémlelte.
-         Utána megtudtuk, gyakorlatilag még mindig a nyilvánosan elérhető forrásokból, hogy éppen ez a csatahajó volt Williams admirális utolsó zászlóshajója.
A fogoly még mindig hallgatott.
-         A végén kiderült, most már nem a nyilvánosan elérhető forrásokból, hogy a Rodney csatahajó fedélzetén hibernálták „Dúvad” Williams admirálist, valamint a törzskarának számos tagját. Amikor a Rodney a birtokunkba került, önt itt találtuk, mint a legénység egyik tagját.
A fogoly bólintott:
-         Természetesen – kezdte már higgadtabban. – mindent elmondok önnek, admirális asszony, amit tudok, de attól tartok, ez rendkívül kevés.
-         Előbb halljam!
-         Annak idején, a Nagy Lázadásnak nevezett eseménysorozat vége felé készült el a szövetségi erők legújabb csatahajója, a BB-58 UNS Rodney. Akkoriban már semmiféle harci cselekmények nem folytak, de a szövetségi erők fejlesztése továbbra is tartott. Ennek a grandiózus fegyverkezési programnak a keretében épült meg a Rodney. Voltaképpen mindenki természetesnek tartotta, hogy a főparancsnok a legújabb csatahajón rendezi be a főhadiszállását.
Szünetet tartott. A többiek hallgattak.
-         Tovább! – szólt rá könyörtelenül a szőke nő.
-         Mint már mondtam, nem voltak már akkoriban harci cselekmények. A szövetségi kormányzatban is jócskán akadtak már olyanok, akik megkérdőjelezték a csatahajó-program további folytatásának szükségességét. De a helyzet korántsem volt egyértelmű, és a fegyverkezés folytatása felett lényegében mindenki napirendre tért.
Újabb szünet.
-         Halljam tovább!
-         Röviddel a béke bejelentése után értesült a világegyetem Williams admirális haláláról. Természetesen senki sem hitte el a hivatalos verziót.
Karen bólintott. Erről már sokat hallott.
-         Csaknem a halálhírrel egyidőben derült ki, hogy a szövetségi flotta veszteséglistára tette a BB-58 BNS Rodney nevű harci egységét. Az égvilágon mindenki egybekapcsolta a két hírt, és az összes mértékadó hatalom úgy értelmezte, hogy a szövetségi kormány elpusztította renitens admirálisát a hajójával együtt.
-         Logikus következtetés – vetette közbe Ed Philips. – Van még, aki mindig így tudja.
-         Tovább! – recsegte Karen.
A fogoly ivott egy kortyot, és folytatta:
-         Ezen mindenki napirendre is tért volna. Valószínűleg véletlenül derült ki, hogy a Rodney továbbra is létezik, továbbra is a szövetségi hatóságok tulajdonában van, akik kis létszámú, de tökéletesen megbízhatónak tekintett személyzet felügyelete akart rejtették el az Univerzum egy távoli sarkában.
Ed Philips felfigyelt.
-         Ez az értesülés hozzám eddig nem jutott el.
-         Teljesen tisztázatlan, hogy az információ hogy került nyilvánosságra – magyarázta Eastman. – Egyetlen hírszerző szervezet sem nyomozott a Rodney után. Azt hitték, ami nincs, azt nem is kell keresni. Valamilyen alacsony beosztású személy indiszkréciója következtében azonban kiderült, hogy a hajó továbbra is létezik.
-         Igen?
-         Igen, admirális asszony. De még mielőtt a hír jelentőségét a mértékadó körök megemésztették, még sokkal cifrább dolog történt.
-         Micsoda?
A fogoly kényszeredetten elmosolyodott:
-         Nyoma veszett a hajónak, asszonyom.

Folytatása következik.

Szerelem és líra LXXXV.

Nyolcvanötödik rész
A kitérők után visszatérek a művésze – vagy a költészet – halálának problematikájához. A „művészet halála” problémáját Hegel vetette fel, és jelenleg is visszhangozza a filozófia, az etika, a poétika és a művészetfilozófia.
Gyakran bizonygatják, mennyire igaza van Hegelnek, és garmadával sorolják mindama jelenségeket, amelyek a szemükben a művészet halálának bizonyítékait képezik. Szó esik a képzőművészet minden ágáról, bő lére eresztve ecsetelik, mennyire hanyatlik a festészet, a szobrászat, hogy miféle abszurd mázolmányok és mennyire torz figurák, esetlenségek, minden korábbi elvet mellőző, helyenként szánalmas „alkotások” lépnek a korábbi művészeti korszakok mesterműveinek helyébe; minden Hegel szavait igazolja. Hogy a képzőművész gyakran szélhámos, még gyakrabban üzletember, és az egész manapság már csak a „celebség” egy sajátos változata – régen nélkülözi már az igazi művészetre jellemző erkölcsi hátteret.
Még optimista érvelések is gyakran emlegetik a művészet halálát. Ezek általában arra hivatkoznak, hogy a technikai eszközök fejlődésével a képzőművészet elveszítette eredeti funkcióit. Ezek az érvelések sok igazságot tartalmaznak, de vitatható állításokat is. Nincs itt terem még vázlatos ismertetésükre sem, csak annyit jegyeznék meg, hogy az egyes művészeti ágak filozófiájának, célrendszerének belső tisztulása, „poétikájuk” meg-, illetve újrafogalmazása lehet a problémák megoldása.
A társadalmi közeg változásaira, az egyes művészeti ágak helyzetének tisztázatlanságára is igen sokan hivatkoznak a művészet halálával kapcsolatban. Helyüket kereső új művészeti ágak is vannak, már az is kérdés, mi is voltaképpen a művészet, mi tekinthető annak és mi nem.
Az érvelők idézte példák tömkelege azonban nem azt támasztja alá, hogy a művészet megszűnne, vagy haldokolna, inkább azt jelzik, hogy az általános kulturális válságban nehezen találja a helyét. Sokszor tévútra fut, számos kiüresedett és rossz alkotást hoz létre, nehezen kommunikál a társadalommal, nem tudja megfogalmazni saját céljait és feladatait.
Ma a művészet hajóját nagy tömegű felesleges ballaszt terheli, fogalom-és értékzavar van körülötte, gyakran szubkultúrává válva jelentéktelenedik, a kommunikációs káoszban nehezen boldogul. Igen sok harsány és gusztustalan jelenség élősködik rajta, problematikus viszonyban van politikával és gazdasággal éppen úgy, mint a celebek világával. Gyakran a társadalom „elitjéhez” sodródva művészeti elit-jellegét veszíti el.
A „művészet halála” azonban még így is túlságosan teátrális, és kevéssé valóságszerű megfogalmazás; harsány tragikuma nem jelzi, hanem éppenséggel eltakarja a lényeget.
Hogy állunk a líra „halálával”?
Ezt talán még harsányabb atonális zsivaj kíséri, mint a képzőművészetekét. Sokan „meg vannak győződve” Hegel „jóslatának” zsenialitásáról. Hivatkoznak arra, hogy lám, „a mai költészet” valóban a felbomlás, hanyatlás, szétesés látványos jeleit mutatja.
Egyes kanonizált költők erre rá is játszanak, nyilvánvalóan ebből élnek. Tolluk nyomán nemcsak a vers és a poétika, hanem a magyar nyelv is atomjaira esik szét. Perverz módra ünneplik önmagukat, mint a nyelv és költészet felszámolóját. Ezer izzadságszagú dilettáns-gyanús harsányság kíséri ezt a szellemi mazochista orgiát; az egyik mesterségesen lesz gügye, a másik kakofonikus betűhalmazra „írja szét magát”, a harmadiknál minimális líraiságot sem hordozó mellékmondatok kusza kavalkádja kap „vers” elnevezést, a negyedik meg tobzódik a cél és értelem nélküli öncélú mesterkéltségben.
Mindez látszólag „igazolja” a művészet halálán belül a költészet halálának elképzelését.
Pedig dehogy igazolja!
Mindez természetesen csak a kanonizált költészeten és annak holdudvarán belül érvényesül, ott létezik, az a terület helyenként olyan rezervátum, amely poétikai értelemben régen elszakadt nemcsak mindenféle hagyományos poétikától, hanem minden hagyományos lírai értékrendszertől is.
Érdemes-e, lehet-e a líra haláláról beszélni? Felszámolja-e önmagát a líra?
A „művészet halálát” felvetni csak akkor van értelme, ha a művészetet mindenestül korjelenségnek tekintjük, amely kizárólag az emberiség történetének valamely korszakára jellemző, és annak lezárultával maga is megszűnik.
A lírára nem ez a jellemző. Minden korban, minden nemzedékben újjászületik, gyakran a kanonizált formák és tartalmak dacára.
Folytatása következik.

Madárcsicsergő Jelen

Madárcsicsergő Jelen,
Optimizmus őre;
Árnyékában készülhetünk
Sejtelmes Jövőre.
——-
Verőfény a felszínen,
A nyár orgiája,
De a csicsergő Jelennek
Rongyos a kabátja.
——
Hepehupát rejteget
Fényes Jelen útja;
Hogy milyen mély az a gödör,
Tán Isten se tudja.
——-
Madárcsicsergő Jelen
A Múltat takarja,
Egyre távolabbra ássa,
Bár nem ezt akarja.
——-
Az Ember ősrégi faj,
De könnyen felejti;
Dogmákat gyárt, igaz Múltját
Amnézia rejti.
—–
Sápadt körvonal a Múlt,
Titok a kalapja;
Önmagát a profán ember
Szellemekre hagyja.
—–
Madárcsicsergő Jelen
Pihenés vidéke;
Az Ember legnagyobb kincse
A Család, s a Béke.

Fekete hóesés - VIII.

Korábban abbahagytam ezt az esszésorozatot – most folytatom. Több okom is van rá, legfontosabb, hogy baráti vitát folytatunk egy kedves hozzászólóval a legutóbbi résznél.
http://lnpeters.sfblogs.net/2009/12/09/fekete-hoeses-vii/#comments
Időnként érdemes elgondolkodni azon, mi is a mítosz. Meg hogy mi is a mítoszrombolás.
Tudóséknál a “mítosz” szó vörös posztó, minden hihetetlen és alaptalan gyűjtőneve. Ebben persze nincs igaza. Elsorolni is hosszú lenne, mennyi csúfos vereséget szenvedett a “komoly” tudomány a lenézett mítosztól – ez az esszé azonban nem erről szól.
Elég széles körben ismert, hogy alternatív történelmi regényt írok Zrínyi Miklósról. A költő és hadvezér nem hal meg 1664. november 18-án a kursaneci erdőben, hanem tovább él, és ettől más lesz a magyar történelem. Nemcsak a magyar, az európai történelem folyama is más mederben hömpölyög tovább.
Zrínyi Miklós halálát a jelenlegi kanonizált történet-verzió szerint 1664. november 18-án a kursaneci erdőben, Csáktornyától nem messze 16 és 17 óra között egy vadkan támadása okozta.
Ebben az ügyben mi a mítosz? A politikai gyilkosság? Vagy éppen a vadkan?
A vadkan történetét nem az igazság, hanem csak az eltelt idő szentesíti, az évszázadok által rá rakódó vélekedések mára heggyé magasodó tömege. Az eltelt idő teszi mind “szilárdabbá”.
A magyar történettudomány akkor kezdődött, amikor még az ország a Habsburgok uralma alatt állt. Magától értetődik, hogy az uralkodó dinasztia egyetlen tagját sem lehetett a nemzet hősének meggyilkoltatásával vádolni.  Még közvetve sem.
Még a legellenszenvesebb Habsburg királyt, I. Lipótot sem lehetett ilyesmivel illetni.
A kiegyezés után már lehetett volna – módjával. A történettudomány azonban sokkal nehézkesebb, kitart a régi mellett. A komoly változáshoz általában meg kell várni, amíg kihalnak a régi szemlélet képviselői. Ez örökkévalóságig tarthat, mert a tudományos élet sajátos szokásrendje révén mindig lehet az ásatag, de “tudományos” – azaz belső adminisztratív támogatást élvező – nézetek mellé újoncokat találni, akik a régi tudósok pozícióit örökölhetik.
Az irodalom mindig merészebben nyúl a múlt nézeteihez, a tudomány dogmái nem kötik.
Nem én vagyok az első, aki Zrínyi Miklós halálának hivatalos verzióját megkérdőjelezi.
Ez a téma maga a csoda. Nehéz megérteni, hogy a magyar történettudomány korról korra miért ragaszkodik még mindig jobb ügyhöz méltó buzgalommal, ernyedetlen szorgalommal és lankadatlan kitartással az ócska és ostoba, ezer sebből vérző vadkan-meséhez ahelyett, hogy végre megkísérelné feltárni a politikai gyilkosság hátterét. A sertés meséje nem az igazság, hanem a mítosz. Nem is akármilyen mítosz.
A vadkan meséje a legrosszabb értelemben vett mítosz; maguk a gyilkosok találták ki gaztettük fedezésére.
De ezekben a részekben nem a gyilkosságot fejteném ki, hanem – a teljesség igénye nélkül – arról írnék, hányan is próbálták már bebizonyítani az igazságot, hogy Zrínyi nem egy felbőszült vadkan, hanem előre kitervelt, hidegvérrel és könyörtelenül végrehajtott politikai gyilkosság áldozata lett.
Voltaképpen már Bethlen Miklós Önéletírása sem “ártatlan” a vadkan-verzió hívei számára. Az erdélyi politikus ezt hosszú évtizedekkel Zrínyi halála után, ráadásul osztrák börtönben írta.
A maga tömörségében mesterien megfogalmazott szöveg. Látszólag ártalmatlan, pedig minden benne van, ami csak benne lehet. Mert mindent aligha írhatott meg az erdélyi politikus. Írása rendkívül intelligens: szinte a szánkba adja a kérdéseket. És a szánkba rágja a megoldást. Vadkan? Dehogy!
Bethlen nem beszélhet világosabban, de a sorok közt elmondja, mit gondol.
“Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahoza a fátum egy Paka nevű jágert, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennők, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni vele: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök.”
Lássuk sorjában:
Mit mondhatott Zrínyinek a Paka nevű “jáger”?
Miért nem akarja Zrínyi, hogy vele menjenek?
Miért “bolond” Paka?
Itt kerül valahol a képbe a vadkan, de egyáltalán nem csörtetve, ahogy az igazi szokott, hanem szinte észrevétlenül. Ez nem is tud csörtetni. Ennek ez a létmódja, mert ez virtuális vadkan. Fedezékül szolgál egy rendkívül ravaszul kitervelt politikai gyilkossághoz.
A vadász – Paka – horvátul beszélt. Zrínyi értette. A mellette álló Bethlen és Zichy – nem.  A kissé távolabb állók közül Guzics várkapitány horvát anyanyelvű. Bármit is mond Paka, ő értené – ha közelebb állna. Vitnyédi nem ért horvátul.
Mit mondhatott Paka?
Bármit is mondhatott…
“Csak bocskorban lóra kapa, Paka után nyargala;”
Így indul egy tapasztalt vadász egy veszedelmes, sebzett vadkan üldözésére? Rendben, hogy korábban is csak bocskorban vadászott, nem ezzel van probléma. Az, hogy ő egyedül – azaz vadász kísérő nélkül – szeretett vadászni, nem jelenti, hogy maga bóklászott az erdőben. A korabeli vadászat egész infrastruktúrát mozgatott. Hajtók, vadászok, háló stb.
Ha Paka valóban egy sebzett kanról akar beszámolni, miért nem felettesének, a vadászmesternek jelenti?
Egyszerű a válasz. Mert Paka egyáltalán nem egy vadkanról számolt be. Paka el akarta csalni urát az előre megbeszélt helyre, hogy ott meggyilkolják.
Vajon mit mondhatott?
Valami olyasmit, amit Zrínyi nem hisz, de utána akar járni. A gróf nem sejti, hogy veszélyben van. Azt gondolja, néhány perc az egész. Hogyan is búcsúzott?
“csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök.”
Így válik el a társaitól, aki egy sebzett, de még támadásra képes vadkan felkutatására indul? Talán még egy végelgyengülésben vonagló vaddisznóra se így indul. De azzal meg Paka maga is végezhetne.
Mit mondhatott Paka?
“Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni vele: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök.”
Zrínyi nyomatékosan kéri, senki se tartson vele. A vendégek számára udvarias kérés, Guzics számára – választékos modorban közölt parancs.
“egy sabaudus [savoyai], Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál beszélgeténk”
Tehát elsőnek egy bizonyos Majláni (Magliani) indult el. Miért? Mi oka volt rá?
Tisztességes oka aligha lehetett…
A többiek elindulása érthető, Magliani után eredtek.
Magliani mégis percekkel hamarabb érkezett. A vadkant Pakán és rajta kívül senki se látta.
A következő részekben áttekintem a sertés-mítoszt megkérdőjelező irodalmat.
Folytatása következik.

Júliusi piros pipacs

Júliusi piros pipacs
Leng a forró nyárban;
Tömérdek vér folyt valaha
Ebben a Hazában.
—-
Minden porszem nem egy halált
Láthatott, de százat;
Vért, szenvedést bőven hozott
A huszadik század.
—–
Mi, túlélők unokái
Tudunk meditálni,
Jövőt kell-e teremteni,
Vagy múltat csócsálni.
——
Júliusi piros pipacs
A hajnali szélben;
Jólét és békesség kéne,
Hogy a Haza éljen.
——
Hiába volt sok évtized
És temérdek munka;
Adósságok sötét hegye
Szakad a nyakunkba.
——-
Száguldunk sötét semmibe,
Jegyet venni tessék!
Apáinkat is eladta
Anyagias restség.
—-
Júliusi piros pipacs
A szélben töprengve;
Nyújtózik még, mielőtt az
Eső eleredne
——
Ideje már összefogni,
Felnézni az égre;
Hétköznapi embereknek
Hazájuk a Béke.
—-
Júliusi piros pipacs
Az akarat áldott;
Kívánjunk egy szelídebb és
Igazabb világot.

Hol lépték át Európa határát?

Az európai kultúra tiszteletet érdemel – de jelenlegi hordozóitól ne várjunk túl sokat…
—-
Néhány évtizeddel ezelőtt a Pécsi Balett észak-európai turnén vett részt, felléptek Svédországban, Norvégiában és Dániában.
Hazafelé a vonaton valamelyik német városban roppant előkelőnek látszó idős angol hölgy szállt fel közéjük. A magyarok csendesen beszélgettek, a lady tüntetően nem vett róluk tudomást.
Egy idő múlva azonban mégis megszólította őket:
- Önök ugye, együtt vannak? Honnan jöttek, és mivel foglalkoznak?
Készséggel válaszoltak neki:
- A Pécsi Balett tagjai vagyunk, és egy turné után hazafelé tartunk.
- Pécs? Az hol van?
- Magyarországon, hölgyem.
- Tehát in Hungary?
- Igen, hölgyem.
A lady néhány pillanatnyi gondolkodás után kegyesen rájuk mosolygott:
- És hol lépték át Európa határát?

Júliusi szélcsengő

Kongó-bongó szélcsengő
A vén körtefán;
Júliusnak örvendhet most
Családom,
Hazám.
—–
Huncut süldő kutyusunk
A kilincsre állva,
Boldog ugrándozással
Ront a lányszobába.
—–
Július van,
Július,
Lángol a Nap szőre;
Most gyűjthetünk tartalékot
A Télre,
Jövőre.
——-
Júliusi szélcsengő
Vidám muzsikája,
Hirdeti, hogy tisztítható
A Jelen ruhája.
—–
Július van,
Július,
A verőfény áldott;
Nyáron mindig sokkal szebbnek
Látjuk a világot.

Szőke nő zűrben az űrben - 225.

KÉTSZÁZHUSZONÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A férfiak hallgattak.
A szőke nő könyörtelenül folytatta:
-         Azt gondolom, másféle magyarázat nem lehetséges.
Még mindig hallgattak. Karen mély lélegzetet vett:
-         Admirális a hajónak! Hallottad a megjegyzésemek?
Mintha kissé félénken hangzott volna a géphang válasza:
„Hajó az admirálisnak. Igen, hallottam, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

-         Admirális a hajónak! Rendelkezel-e ilyen mechanizmussal?
Mintha most habozott volna a számítógép.
-         Admirális a hajónak! Várom a választ!
„Hajó az admirálisnak! Nem létezik egyértelmű válasz.”

-         Admirális a hajónak! egyenes választ kérek!
Mind a vezérlőpult felé fordultak.
„Hajó az admirálisnak! A mechan izmus létezik, de kizárólag egy admirális rendelheti el a használatát, vagy vele kapcsolatban bármit. Most azonban, hogy az ön személyében a fedélzeten egy admirális tartózkodik, tárgytalannak lehet tekinteni. A szabályzat nem tér ki erre a lehetőségre, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

Karen csaknem felnevetett. A könnyűcirkálókat a kínaiak annyira jelentéktelen és veszélytelen egységnek tekintik, hogy meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg közülük bármelyik is a zászlóshajója lehessen egy admirálisnak. Az meg főleg nem, hogy éppen egy ilyen fedélzetén szíthasson veszedelmes lázadást – egy admirális.
-         Admirális a hajónak! Bármit elrendelhetek a szóban forgó mechanizmussal kapcsolatban?
„Hajó az admirálisnak. Igen!”

Mintha megkönnyebbült volna.
Karen sóhajtott. Ő is.
-         Admirális a hajónak! Elrendelem a mechanizmus törlését! Azonnali hatállyal!
„Hajó az admirálisnak! A főparancsnokság újra életbe léptetheti, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

-         Admirális a hajónak! Ezt csak abban az esetben hagyom jóvá, ha a főparancsnokság száz százalékban azonosítható.
„Hajó az admirálisnak. Egyetértek.”

-         Admirális a hajónak! Törölni, azonnali hatállyal!
„Hajó az admirálisnak! A parancsot végrehajtom.”

-         Admirális a hajónak! A parancs a csatahajóra is vonatkozik!
„Hajó az admirálisnak! Értettem, végrehajtom, de az bonyolultabb. A mechanizmus törlése órákig tarthat.”

Karen maga alá húzott egy széket és lehuppant.
-         Itt két, teljesen különböző dologról van szó. Az első: az ismeretlen csatahajó legénységének halála. A második: a hajó jegelése az időben, és aztán az ide hozatala. Na, kedves, jó  Eastman úr – fordult váratlanul a fogolyhoz: – Mondjon el mindent, amíg szépen vagyunk! Mindent tudni akarok, mi történt a Rodney csatahajóval a főparancsnok hibernálása után!
Két társa csodálkozva nézte a szőke nőt.
-         Mekkora a mi könnyűcirkálónk a csatahajóhoz képest? – kérdezte tőlük Karen.
-         Nagyon kicsi! – vágta rá azonnal Ed Philips. – Még ezrelékben sem kifejezhető. A légypiszoknál is kisebb.
-         Akárki is irányítja ezt a játszadozást, – mondta a nő. – egészen biztosan érzékeli a Rodney-t. De korántsem biztos, hogy a könnyűcirkálót is érzékeli.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXXXIV.

Nyolcvannegyedik rész

A szerelemmel kapcsolatban a dráma eleve csak a líra után juthatna szóhoz. Még inkább így van ez, ha a világról, az országról, a közelmúltról és a magyarságról sunyi prekoncepciók, mesterkélten rossz előfeltevések alapján összetákolt darabok szólnak. Ezekhez járul még a „rendezői olvasat”.

Manapság számos öncélú színpadi szenvelgést kísér levett kalapú sznob tiszteletkör. Olyat is láttam, ahol az emberi fekália „játszott”. A színpadon. Nem tévedés. Rossz, túlzásokba eső, propagandisztikus előfeltevéseket hangoztató darab volt a magyar közelmúltról, összezagyválva több évtizedet, nyakon öntve tipikusan napjainkra jellemző motívumokkal. A „vájt fülű” kritikák úgy ajnározták, hogy csaknem füstölt a papír. Pedig semmi jelentőset és semmi igazat sem tud mondani a jelenről. A közelmúltról még annyit se; csupán a rendszerváltás utáni retorikai közhelyeket hangoztatja, azokból is a leginkább elkoptatottakat és a legostobábbakat.

Ilyenkor már nemcsak a fától az erdő, a fakéregre pottyant madárürüléktől a fa se látszik…

Láthatjuk, hogy a többi műnem kanonizált termékeiben sem jobb a helyzet. Térjünk vissza a líra vidékeire.
A dráma tereire tett kirándulás után még élesebben vetődik fel a kérdés: alkalmas-e a művészet vizsgálatára a tudomány?
Természetesen így, teljes egészében nem foglalkozhatok vele. Le kell szűkítenem: alkalmas-e a líra vizsgálatára a tudomány?
Valamilyen értelemben természetesen alkalmas. Más értelemben véve meg tökéletesen alkalmatlan.
Az már sokaknak feltűnt, hogy a tudomány által alkalmazott premisszák nem boldogulnak a művészettel, mint jelenséggel. Hozzáteszem: a lírával sem.
A művészetet és a lírát a tudomány leginkább történetiségében igyekszik megragadni. Ilyenkor a történettudománytól kölcsönzött elvek hamar csődöt mondanak. A leghamarabb a fejlődés elve. Nem létezik olyan védhető elv- és érvrendszer, amelynek segítségével „fejlődést” lehetne kimutatni Leonardo da Vinci festményeitől a jelenlegi kortárs piktorokig. Ezzel persze gyakran próbálkoztak, de mind összeomlott. Mitől lenne fejlettebb a legrangosabbnak tartott mai festő bármely alkotása Leonardo vagy Raffaello képeinél? Össze lehet eszkábálni valamiféle izzadságos ál-útvonalat, de azt csak a kiagyalójának ötletessége tarthatja össze, nem pedig a valóság. Leonardótól nem vezet a jelenlegi festészethez semmiféle „fejlődés”.
Az „egyenes vonalú egyenletes fejlődés” képzete a jelen történettudomány dogmatikus hozadéka. Fentebb már beszéltem róla, hogy a történettudomány – érdekes módon a klasszikus értelemben vett történetírás nem! – ragaszkodik hozzá, hogy az emberi történelem a kissé szűk látókörben értelmezett evolúción alapul, azaz az emberré válástól napjainkig szakadatlan fejlődés zajlik. Az emberi társadalom történetére is nagyon nehezen húzható rá ez a képlet, de azonnal összeomlik, mihelyt az ember valami sajátos tulajdonáról – például a művészetről – van szó.
A lírában kissé bonyolultabb a helyzet. Itt sem lehet semmiféle „fejlődést” kimutatni valamely kor legjobb alkotásai, valamint a mai líra között. Miféle „fejlődést” jelenthet Alkaiosz, Szapphó, vagy Arkhilokhosz verseihez képest a mai költészet? Miféle fejlődést jelenthet a mai líra Vörösmarty, Petőfi, vagy Ady költészetéhez képest?
Természetesen vannak kerülő utak. A művekben található társadalmi körülmények, esetleg a bármilyen, lírán kívüli jelenséggel kapcsolatos társadalmi felfogás eltéréseit fejlődésnek értelmezve gyakran sikerül fejlődést kimutatni. A poétika egyes korokon átívelő tagadhatatlan fejlődése szintén hátteret adhat az efféle spekulációkhoz. A középkori lírához viszonyítva az újkori költészet fejlettebb. De – fejlettebb-e az ókorival egybevetve? Ha azonban a legnagyobb alkotókat szemeljük ki egy-egy korból, a fejlődés elve teljesen tarthatatlanná válik.
A helyzetet még tovább bonyolítja, ha – ahogy a tudós összefoglalók teszik – a jelen költészetét azonosítják a jelen kanonizált költészetével. Akkor végképp teljes lesz a zűrzavar.
Fentebb már említettem, nem vagyok meggyőződve arról, hogy a miénk a Földön az első civilizáció. Talán a történelem és az evolúció jelenlegi felfogása is revízióra szorul, egy türelmesebb korban majd feltárulnak a mélyebb összefüggések, folytatódik „az időmélység hátrálása”.
Persze, ha az irodalomtörténet-írás egyszer arra vállalkozna, hogy megírja minden korok hivatalos, az akkor hatalomhoz közel álló, felülről anyagilag támogatott, az infrastruktúra előnyeit élvező költészetének és irodalmának történetét, meglepő eredmény születne. Csendesen megjegyzem: ebbe a sorba a jelenlegi magyar kanonizált költészet minden probléma nélkül férne be, egyáltalán nem lógna ki belőle.
Ha a magyar líra legfontosabb vonulatát a hagyomány alapján a Balassi-Csokonai-Petőfi-Ady-József Attila fémjelezte vonal mentén jelöljük meg, kiderül, hogy a magyar költészet legfontosabb vonulatához tartozó költők közül egyik sem állt közel az adott hatalomhoz. Egyikük sem volt felülről anyagilag támogatott, az infrastruktúra előnyeit élvező költő.
v     Balassi félig-meddig törvényen kívül állt.
v     Csokonai magányos kóklernek számított. Az országgyűlésen megjelentetett lapjából egyetlen példányt sem tudott eladni. Kedvelték sokfelé, mint talpraesett rímfaragót, de csak kevesen tekintették jelentős költőnek. Kazinczy és köre kiadványaikban a jámbor szerzetes költő, Dayka Gábor mögé sorolták.
v     Petőfi ellen az egész akkori sznob infrastruktúra tiltakozott. Ezen mit sem változtat, hogy Vörösmarty a kezdetektől elismerte, és pártfogásába vette az ifjú költőt. Vörösmarty nélkül aligha válhatott volna Petőfiből országos hírű költő. Később is állandóan kétségbe vonták költői rangját. Még a halála után is. Egyszerűsége, a nép körében élvezett elsöprő népszerűsége szálka volt a brancs szemében. a korabeli kritika vezetője személyes ügyének érezte, hogy „utánzóit”, valamint híveit és követőit kiszorítsa a magyar költészetből. A lesajnálás még a Nyugat korszakában sem szűnt, meg, sőt akkor erősödött fel igazán. Mesterségesen fordították utólag szembe Arany Jánossal. A sznobizmus még most is rendre megkérdőjelezi Petőfi líráját. Magam is hallottam, amikor némely tudorok „Petőfi, az Anyám tyúkja költője” stílusban minősítették. Ennek ellenére Petőfi a világ által legjobban ismert és elismert magyar költő. Ennek ellenére követői, tanítványai nincsenek, a magyar líra nem az ő nyomvonalán haladt tovább. Petőfi a maga korában hivatalos elismeréseket, díjakat nem kapott, jó kritikát se nagyon – ezekben akkoriban a következők részesültek: Császár Ferenc, Kunoss Endre, Jámbor Pál, Sujánszky Antal. Hallott róluk valaki? Ezek voltak a korabeli kanonizált magyar líra üdvöskéi.
v     Ady korában már tökéletesen kiépült a magyar sznob irodalmi és költészeti infrastruktúra, voltak egyesületek, tanszékek, díjak. Ekkor még mindez a népnemzeti irányzat kezében. Ady első kötetei alapján határozottan a „futottak még” kategóriában maradt volna, két kötete visszhang nélkül maradt. Az irodalomtörténet ezt a csorbát azzal véli kiküszöbölni, hogy „azok még nem is voltak igazi Ady-versek”. Ennek ellentmond, hogy a két első kötet termésének zöme később „igazi Ady-kötetekben” is megjelent. Léda szerelem és segítsége nélkül Ady aligha fut be. Halála után saját vélt tábora fordult szembe vele. Kevés undorítóbb esemény van a magyar líra történetében, mint az úgynevezett Ady-revízió. Ellenfelei védték meg, Horváth Jánossal az élen. Tanítványai szintén nincsenek, a magyar líra nem az ő nyomvonalán haladt tovább. Ez talán bizonyos értelemben magyarázatot is adhat rá, miért jutott a hivatalos magyar líra oda, ahol most tart. Ady a maga korában hivatalos elismeréseket, díjakat nem kapott. Jó kritikát főleg nem. Ezek akkor a következőknek jutottak: Szabolcska Mihály, Dalmady Győző, Zempléni Árpád, Szász Béla. Hallott róluk valaki?
v     József Attilát a maga korában alig vették észre. A halála után „fedezték fel”. A magyar költészet ekkor más politikai értelemben erősen meghasonlott volt, de József Attila még a „saját oldaláról” sem kapta meg a lírájának kijáró tiszteletet. Végig kínlódta, nyomorogta az egész életét. Az embernek az a benyomása, hogy az őt lelkesen emlegető infrastruktúrának roppant kényelmetlen volna – élve. Halottként vált jelképpé, sőt többé. A jelenlegi kanonizált líra első számú zászlódísze lett. Nem biztos, hogy ennek örülne – élve. József Attilát tette meg ősévé a jelenlegi kanonizált posztmodern – Vele takarózik. József Attila életművének tendenciózus (félre)értelmezésével próbálja azt „bizonyítani”, mintha tulajdon létrejötte valamiféle „fejlődés” eredménye lenne. A halott költőt lehet bármilyen módon „értelmezni”, sőt meg lehet írni az „öregkori, posztmodern verseit”, ez csak afféle sznob hatalmi játék. Semmi sem bizonyítja, hogy nagy költő posztmodern irányba fordult volna. Cáfolat viszont akad. József Attila zagyvaságnak minősítette Babits némely versét, elég utána olvasnunk, hogy lássuk: a költő ragaszkodott a gondolatok világosságához. Az Ő filozófiai képzettségével ez aligha lehetett volna másképpen. Az azonban nagyon rossz hír a posztmodern számára.
Az irodalomtörténet mindig utólagos és – hivatalos. Ezért történhet, hogy a régebbi korok valóban kiváló alkotói mögé saját korának kanonizált irodalmát állítja.
Nálunk azonban az irodalomtörténet is „lesgyanús”. A XX. századi líra története (az epikáé és a drámáé is) gyanúsan egyoldalú, ezért lóg a levegőben. Bizonyos irányzatok következetesen kimaradnak belőle, ez az igazi oka a nyilvánvalóan szűkülő tendenciának¸de még egy ilyen folyamatosan szűkülő spirál végére is csak nehezen, sok fáradsággal illeszthető be a posztmodern. Ha irodalomtörténeti dolgozatokat olvasunk, az erőfeszítések azonnal szemet szúrnak.
A jelenlegi, szétesőben lévő irodalomtörténet-írás persze még erre sem képes. Egyre esetlegesebb, mesterkéltebb, egyre elnagyoltabb, keresettebb szempontok alapján történik.
A társadalomtörténettel egybevetett irodalomtörténet szintén sokféle betegségben szenved; ez a „győztesek” történetírása, a politikai tendenciákkal való egybevetésből az irodalom – főleg a líra – csak vesztesként kerülhet ki.
Mindezek legáltalánosabb oka az irodalom – és benne különösen a líra – alapvető definiálatlansága, illetve a létező definíciók alkalmatlansága. René Wellek és Austin Warren az irodalom elméletéről szóló művükben többször is hangoztatták, hogy az irodalomnak – illetve benne az egyes műnemeknek és műfajoknak – valamiféle mozgó definícióra lenne szükségük. A maguk részéről mindent meg is tettek ennek elméleti megalapozása érdekében, de a megnyugtató meghatározás még várat magára.
Ezen nincs csodálkozni való. Az epika és a dráma is valami mély, egészen sajátos kapcsolatban van az emberi lényeggel, különben nem lehetnének annak kifejezői. Ezek főleg az emberrel, mint közösségi lénnyel állnak elszakíthatatlan kontaktusban.
A líra azonban egyszerre személyes és közösségi természetű. Emiatt roppant nehéz lenne a társadalom változásain, esetleges fejlődésén keresztül tulajdonítani fejlődést a lírának.
Talán más a viszony. Talán eltérő a sorrend. Talán nem a társadalom fejlődéséből kell következtetnünk a líra fejlődésére. Talán a líra változása mutatja meg – az Ember fejlődését…
Folytatása következik.