Szerelem és líra - LXXXIII.

Nyolcvanharmadik rész
Az ember definiálása mellett azonban nem lehet egykönnyen elmenni.
Ha bárhol valamiféle „tudományos” definíciót keresünk, gyakorlatilag ugyanazt találjuk, annak idején a ma „átkosnak” minősített Kádár-korszak általános iskoláiban is tanúsítottak: az ember olyan társadalmi lény, akit a közösen végzett munka, a gondolkodás és a tagolt beszéd jellemez. Más oldalról már vizsgáltam ezt a felfogást, fogyatékosságát aligha kell tovább fejtegetnem.

Az ilyen és ehhez hasonló meghatározások alapján aligha lehet az ember sajátos, lényegi tulajdonának, emberi mivoltunk lényegéhez tartozó jelenségnek tekinteni a szerelmet vagy a lírát. Ha jó marxista sablonok alapján gondolnánk tovább, azok bizony a „felépítményhez” tartoznának.

Ha szakítunk azzal a dogmával, hogy az emberi lényeget feltétlenül a gazdaság területén keressük, azonnal feltűnik a hasonló definíciók üressége. A közösen végzett munka, a gondolkodás és a tagolt beszéd éppenséggel gépeket is jellemezhet, sőt „társadalmi lény” sem kizárólag az ember lehet. A meghatározás lóg a levegőben.

A fentebbiekben arról beszéltem, hogy a szerelem talán sokkal átfogóbb és egyetemesebb jelenség annál, aminek hétköznap gondoljuk. Ezzel nem találtam fel a spanyolviaszt, a filozófia ezt a szempontot időről időre felveti. Manapság is.

Azt is kifejtettem, hogy a líra is sokkal fontosabb tulajdona az emberiségnek annál, amit a tankönyvi és akadémiai definíciók állítanak. Korról korra újjászületik, és állandó reinkarnációival sorra megdönti a róla alkotott akadémikus elméleteket. A mindenkori kanonizált líra gyakran került – és kerül – olyan helyzetbe, amikor nagyon messze sodródik voltaképpeni küldetésétől. Hajlamos a Lótuszevők szigetén felejteni magát, minden tekintetben alkalmatlanná válni feladatainak betöltésére. A jelenkori kanonizált líra művelői - illetve a holdudvaruk - már azt is rendszeresen tagadják, hogy a lírának bármiféle küldetése lenne. Nyilván nem véletlenül.

Pedig az ember definíciójába valamilyen módon bele kell foglalni legalább a művészetet. Talán a lírát is.

Mi is az ember? Mi az ember lényege? Nézetem szerint ezzel leginkább a lírának kell foglalkoznia, és a jó líra ezt teszi is becsülettel, sok ezer éve.

A dráma azonban az ember egy másféle, szintén nagyon fontos arcát mutatja. A cselekvő embert. A dráma „az akarat költészete”.

A líra az időtlen teljesség, az epika a múlt, a dráma a mindenkori jelen. A színházi előadás mindig a jelen lévő közönségnek szól, a drámai hős előttünk él, cselekszik, szenved.

Mit mond ma a dráma az emberről? Esetleg többet, fontosabbat, mint a tudomány?

Fentebb említettem, hogy a különféle pályázatokat és díjakat nem tekintem mérvadónak az irodalmi minőség megítélésében. Hazánkban az irodalmi pályázatok zömére nem volt jellemző, hogy méltó művet jutalmaztak volna – tisztelet a kevés kivételnek.

Sok szó esett már a drámáról, legutóbb Madách kapcsán. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy rendelkezésemre áll egy jelenkori magyar drámapályázat győztesének friss nyilatkozata, amelyet ő maga (vagy a nevét felhasználva valaki más) tett az interneten. Az eredményt 2013 júniusában hirdették ki.

Az illető pályázatnyertes (vagy valaki a nevében) vitapartnerei megszólalásaira reagálva a következő roppant érdekes nyilatkozatot tette:

„…Ez nem a mai drámaírók hibája, hanem így gondolkodnak a drámaírók kétezer éve. Hős, akinek valamilyen gyengesége van, vagy elkövet egy végzetes hibát, ezért elbukik. Nem arról van szó, hogy mi arat sikert a színpadon. Hanem ez a tragédia egyik lényege. Agamemnón bármilyen nagy hadvezér, megöli a saját lányát. Oidipusz megmenti Thébát, de lefekszik a saját anyjával. A dráma nem játékszer, amit arra használunk, hogy hősök dicsőségét zengjük. Arra vannak más műfajok. Ebben a műfajban szenvedés, kegyetlenség, kicsinyesség, önhittség, nagyravágyás, szívtelenség van, vidámabb pillanatokban végzetesen őrült szerelem, esetleg némi vadállati féltékenységgel fűszerezve…”

Az első megrökönyödés után érdemes megvizsgálni, mit is hordott itt össze a mélyen tisztelt drámaíró. Ne törődjünk az idézet alapvető zagyvaságával, ez csak egy hozzászólás. A kemény dogmatikusság már nehezebb dió, a kijelentések posztlukácsi jellege bizony nagyon is zavaró.
Csak sorjában.
Mintha kétezer éve másképpen (is) gondolkodtak volna a drámaírók. Főleg ama bizonyos Dárdarázó Vilmos….
„Hős, akinek valamilyen gyengesége van, vagy elkövet egy végzetes hibát, ezért elbukik.”
A tragikus vétség elméletére nem akarnék itt kitérni, könyvtárakat tölt meg a róla szóló irodalom. Ahogy a fogalom mesterkélt jellegére vonatkozó is. Mintha manapság már kissé ásatag lenne.
Mindegy.
„Nem arról van szó, hogy mi arat sikert a színpadon. Hanem ez a tragédia egyik lényege. Agamemnón bármilyen nagy hadvezér, megöli a saját lányát. Oidipusz megmenti Thébát, de lefekszik a saját anyjával.”
Mintha a tragédia lényege más volna. Mármint, ha egészében szemléljük a műfajt. Félreértések elkerülése végett: a tragédia nem pesszimista műfaj. A tragédia az erkölcsi világrend egyik irodalmi vetülete. Lényege nem az, hogy szörnyűségek történnek és történhetnek a világban, hanem, hogy a rend helyreáll. Ezért tartották más korszakokban olyan nagy tiszteletben, nem pedig azért, mert tele volt rémségekkel és halállal.
A hivatkozott szerző, úgy tűnik, összetéveszti a tragédiát a hírértékkel. Ha ezer család tisztességben él, az nem akkor hírérték, mintha az ezer-egyedikben valami borzalom történik. A hírekből úgy tűnik, a világban csupa szörnyűség történik. Csakhogy a korszak jellegét nem a szórványos borzalmak, hanem annak az ezer családnak az élete, sorsa adja meg, amely sohasem szerepel a hírekben.
A mitológiai példákra hivatkozni persze másféle szempontból is problematikus. Kiváló mitológusok tucatjai jártak utána, mit is takar Iphigeneia vagy Oidipusz története, hogyan rakták össze, és valójában mit jelentett a görögök számára. Meg arról is, hogyan is keletkeztek a ránk maradt darabok. Ismert ókori pletyka szerint például Euripidészt négy tálentum arannyal vesztegették meg a korinthosziak, hogy készülő Médeia-tragédiájában a hősnő gyermekeinek meggyilkolásában ártatlannak állítsa be elődvárosukat, Ephürét. Euripidész meg – a fáma szerint – a megvesztegetés miatt tette a saját gyermekeit meggyilkoló asszonyi szörnyeteggé Médeiát.
Fentebb kimerítően beszéltem az Antigónéról, nem ismétlem az ott elmondottakat. Meg azt is, hogy mit tekintek a ránk maradt legjobb görög darabnak. Az efféle antik témák legnagyobb baja az, hogy már az ókorban is nagyon keresettnek és mesterkéltnek tartották őket. Kevés olyan mai előadást láttam, ahol az ilyen görög téma maivá válhatott, a többség az irodalomtörténeti illusztráció szintjén maradt. A rendezők persze nyilatkoztak mindenféle zöldséget. A „pártatlan” kritika is.
„A dráma nem játékszer, amit arra használunk, hogy hősök dicsőségét zengjük.”

Bizony nem játékszer. Nem is arra való, hogy különc perverziókkal sokkolja a nagyérdeműt. „Arra vannak más műfajok.” Nem is ijesztgetésre. Nem is nyílt színi pornóra. Arra is „vannak más műfajok”. Vajon miért gondolják csökönyösen a kanonizált szerzők, hogy a csüggeteg pesszimizmus és a komor nihil mindig „komoly”, a távlatok keresése meg „komolytalan”? Ennek éppen az ellenkezője az igaz.

„. Ebben a műfajban szenvedés, kegyetlenség, kicsinyesség, önhittség, nagyravágyás, szívtelenség van, vidámabb pillanatokban végzetesen őrült szerelem, esetleg némi vadállati féltékenységgel fűszerezve…”

Ezek szerint ez volna a mai jelen. Lehetséges, hogy részünk van benne. Olyan ez, mint csaknem bármelyik mai kanonizált drámaíró típus-megnyilatkozása, egyiknél sem ostobább, vagy értelmesebb. Csakhogy…

Valami mintha a feje tetején állna.

Mintha a mai magyarországi meg környékbeli lakosok zöme sokkal többet tudna arról, hogy ebben a világban szenvedés, kegyetlenség, kicsinyesség, önhittség, nagyravágyás, szívtelenség van, mint amit a hasonló darabok felvonultatni képesek. Mert ők mintha azt is tudnák, hogyan kell a „szenvedés, kegyetlenség, kicsinyesség, önhittség, nagyravágyás, szívtelenség” világában életben maradni, családot fenntartani, emberi módon szeretni. Régen nem volnánk, ha nem így lenne. Nem mindenki síbolt össze súlyos milliókat, és nem mindenki evakuált nyugatra. Hanem a hülyébbnél hülyébb „csomagok”, törvények és állandó átszervezések, meg az évtizedek óta gyakorlatilag permanens válság ellenére élünk, dolgozunk, házasodunk, gyermekeket nevelünk, és tudunk örülni. Ma a hétköznapi ember életben marad, a dráma meg szenveleg.

Mintha az irodalom feladatai közé a távlatok felmutatása is oda tartozna. Mert az írónak „hivatalból” kötelező messzire látnia. Ha a világ lényege szenvedés, kegyetlenség, kicsinyesség, önhittség, nagyravágyás, szívtelenség volna, mai divatos szóhasználattal élve régen „bedőlt” volna az emberi civilizáció, és ma hangyák és darazsak képeznék a Föld leginkább társadalmi lakosságát.

Az idézett nyilatkozat alapján talán Seneca vérgőzös darabjai a világirodalom legjobb drámái.

A dráma valami más. Shakespeare. Az ő világa mindig több. Titkokkal teli. Még a legsötétebb pillanatokban sem vész el a távlat. (Az előadásokban ma persze gyakran, de ez a darabjait húzó-nyúzó-nyirbáló-herélő darmaturgok meg a „nagy tudású” rendezők lelkén szárad.)

A vége a legszebb:

„vidámabb pillanatokban végzetesen őrült szerelem, esetleg némi vadállati féltékenységgel fűszerezve…”

A szerelemből is csak a fogyatékosság érdekelheti a drámát? Szánalmas tévedés.

Tudott dolog, hogy általában a szerelem ábrázolása szokott a drámai művek egyik Achilles-sarka lenni. Meg az előadásoké is. Gyanítom, ezen a téren igen komoly szemléletváltásra van szükség. A szerelem az emberi élet döntő, semmivel sem helyettesíthető jelensége. Ha társadalmi méretekben vált volna kórossá, a kipusztulás szélén állnánk. De a hazai színpadokon a szerelem témaköre annyi szörnyűséget mutatott fel, hogy lehetetlen nem szólni róla.

Vajon kinek, kiknek tartanak tükröt a kanonizált szerzők (és rendezők) a szerelem beteges, torz, emberhez méltatlan ábrázolásával? A társadalomnak? Az emberiségnek? Esetleg valami csoportnak? Miféle erkölcsöt képviselnek?

A kanonizált szerzők többsége mögött álló liberális világnézet azt szeretné elhitetni velünk, hogy az új európai rend nem valamiféle Neues Ordnung, hanem szinte maga a földi paradicsom, ami elvezet a globalizált mennyországba. Nem hiszünk neki. Különös kontraszt, hogy a liberális alapon álló irodalom (a líra zöme is) ugyanakkor nihilt, káoszt, önfelszámolást mutat.

Persze, az meg komikus, hogy a reménytelenség céhének testületi tagjai milyen kicsinyes vitákat tudnak folytatni honoráriumok ügyében. Az meg főleg, hogy mekkora vehemenciával képesek tolakodni állambátyó anyagi támogatása után. Nota bene. A fikció csak fikció; de a kiváltság – az kiváltság.

Nem tudom, hogy a nyertes mű milyen nívót képvisel, még nem olvastam. Brecht sokkal jobb és érdekesebb darabokat írt, annál, mint amilyeneket a saját elmélete predesztinált volna. Lehet, hogy az idézett szerző nyertes darabja remekmű. Miért ne lehetne nagyságrendekkel jobb a mű, mint a nyilatkozat? Ezen meglepődnék, mert az illető (vagy a nevében szóló ismeretlen) mondataiból süt a brancsbeliség. A brancsbeliségtől pedig telik néha figyelemre méltó írás, de remekmű csak igen ritkán, a tendenciával mindig ellentétben.

Úgy tűnik, a mai dráma igen keveset tud hozzátenni a szerelem fogalomköréhez.

Folytatása következik.