2013. július 2., kedd

Irodalomtörténeti szösszenetek - 49.

Illyés Gyula valami olyasmit írt, hogy "a Kisfaludy Társaság 1846-ban kiírt pályázata volt az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, amire méltó mű érkezett". Ez Illyés szentenciózus tévedéseinek egyike. Valójában a megállapítás fordítottja igaz: Az volt talán az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, ahol a méltó művet jutalmazták. Ez is nagy részben Vörösmarty Mihály érdeme. Vörösmarty írói erkölcse messze kimagaslik a hazai mezőnyből, nem csupán ez az egy eset tanúsítja.
Olyan pályázatról, ahová méltó mű érkezett, de azt nem jutalmazták, mindenki tud. Nem is egyről.
Madách Imre a kor egyik kiemelten fontos pályázatára küldte el Mózes című tragédiáját. Szomjazta a sikert, szeretett volna végre elismert drámaíró lenni. Sokat várt a pályázattól.
A zsűrinek - egyebek között - tagja volt Arany János, Gyulai Pál, Kemény Zsigmond...
Melyik a drámaíró?

A tisztelt bizottság a Mózes című darabot nem találta jutalmazásra méltónak. Ez még hagyján. De szapulta is. Megállapította róla, hogy dramatizált eposz. Még mindig van forgalomban olyan irodalmi tankönyvünk, ami ezzel egyetért. Talán nem ártana, ha a tankönyvíró elolvasná a Mózest.
(A dráma már bizonyított, Sinkovits Imre négyszázötvenszer játszotta a címszerepet.)
Meggyőződésem, hogy a tisztelt bizottság brutálisan ostoba döntésének komoly szerepe volt Madách korai halálában, a pályázati zsűrit súlyos felelősség terheli.
Vajon azóta különbek lettek-e a magyar irodalmi pályázatok zsűrijei?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése