Most a piros passz a tuti,
Nagyon megritkult az ulti.
A tök redurchmarsra készül,
Minden király ásszá vénül.
Lusta polkorrekt kibicek
Lába affektálva biceg.
Zöld nyolcasok jövőt lopnak,
A tökfilkók hangoskodnak.
Cinkelt lapon sárga cetli;
Közeleg a végső betli.
Vén Kaszás a hideg Égen;
Őrködik már nagyon régen.
Halál-csapák profán mérge
Ne érhessen Tejút-révbe,
Eridanus vén útjára
Ne juthasson, aki gyáva...
Vén Kaszás a hideg Égen;
Csillagfényű Békességben.
Ős Igék új Létet hoznak;
Égi utak találkoznak.
Mélységek kapui felett
Lebeg a szent Emlékezet.
Jövő-titkon...
Múlt-vidéken...
Vén Kaszás a hideg Égen.
Oltottak és oltatlanok
Kakofóniája dadog.
Média félelmet gerjeszt,
Mutáns-rémhíreket terjeszt.
Akárhányadik hullámok
Újabb hióbhíre tátog...
Oltottak és oltatlanok;
Világ végén füst kavarog.
Népességcsökkentő mesék
Bűze sugárzik szerteszét...
Mintha nem Isten tervezné...
Mintha valaki szervezné...
Túl kell ezt élni,
Magyarok!
Oltottak és oltatlanok.
Hatvanadik köröm futom;
Magamat erősnek tudom.
Két nagy opusz - félig se kész;
Sok munkával lesz majd egész.
Adok, ameddig csak tudok,
Karrierre tunya vagyok.
Hatvanadik köröm járom,
Velem van hűséges Párom.
Ahol Szerelem - ott Élet;
Míg van Kit szeretnem - élek.
Van, akihez hazajöjjek,
Akivel együtt örüljek.
Hatvanadik köröm futom;
Nem nyomulok,
Nem alkuszom.
Hamisságra nem esküszöm,
A kánont messze kerülöm.
Ha gyertyám előbb alszik el,
Legfeljebb késik a siker.
Magamat erősnek tudom;
Hatvanadik köröm futom.
Gyermekszemmel Tróját látta,
Felnőtté lett - megtalálta.
Híve volt régi daloknak,
Nem hitt a szkeptikusoknak.
Más megalkuszik,
Vezekel;
Schliemann soha nem adta fel.
Tróját nekünk Ő ásta ki -
Ma sem bocsátják meg neki...
Nevére fanyalgás ragad;
Örökre "dilettáns" marad.
A kánonnak máig se kell,
Schliemann soha nem adja fel.
Részeges lelkész az apa,
Tróját keresné a fia...
"Trója, fiam?
Az csak álom...."
"Ha felnövök, megtalálom!"
Az apja tán rá se figyel...
Heinrich Schliemann nem adta fel.
Árva volt - hajótörött lett...
Idegen föld,
Szatócsüzlet...
Garasoskodva és fázva
Nyelveket tanult - biflázva...
Másokat a végzet nyel el...
Heinrich Schliemann nem adta fel.
Elé szerencse térdepel,
Megjön az üzleti siker,
De a gyermekkori célja
Nem homályosult el.
Trója...
Mást a siker odébb terel,
Heinrich Schliemann nem adta fel.
Kezében Homérosz-kötet,
Keres várost,
Kaput,
Követ...
Ahol mondták, ott nem látta,
Homérosszal - megtalálta.
Más a sértődéssel perel;
Heinrich Schliemann nem adta fel.
"Lássátok, ez Trója! Tessék!"
Tévedett a hitetlenség...
Schliemann ásója meg nem áll,
Mükénére is rátalál.
Más a babérjain pihen,
Heinrich Schliemann nem adta fel.
Ő egy ablakot kinyitott,
De számosat csukva hagyott.
Minden kor csak annyit nyit ki,
Amennyit még fel tud fogni,
Vagy annyit sem. Teóriák
Helyett nem kell az igazság.
"Tudományos dogma készül,
A dogmákból ál-múlt épül,
Tudományos kánon-világ
Ápolja az amnéziát,
És a poshadt hitetlenség
Azt hiszi magáról: fenség.
A Múlt mítosz-nyelven üzen
Keresztül sok évezreden.
Érteni olyan amber kell,
Aki - hogyha kell - hinni mer,
Aki önmaga lenni mer,
Aki soha nem adja fel,
S tudja, amit Schliemann tudott:
Vannak még csukott ablakok.
Csendes tavaszi éjszaka;
Kicsi hajlék,
Meghitt szoba.
Mögöttünk már évtizedek,
Fogod kezem,
Fogom kezed.
Csókot adok
Homlokodra,
Felébredek
Mosolyodra.
Előttünk még boldog napok
Fénylő arcocskája ragyog.
Kicsi hajlék,
Meghitt szoba;
Csendes tavaszi éjszaka.
Szent tavaszi megújulás.
Virágzik az Élet,
Tavasz-tűzben megtisztulnak
Mind az elmúlt évek.
Virágpompás tavaszi fák,
Napfény, madárének,
Újra szárba szökkenhetnek
A régi Remények.
Isten ráncai simulnak,
A Teremtés éled;
Szent tavaszi megújulás,
Virágzik az Élet.
Férfiatlan korszakokban
Sánta lesz a ráció,
Affektál a divatmajom,
Jön a giccs-invázió.
Torz esztétika cikázik
Műanyag emlékeken,
S a szélütött médiában
Szinte csupa giccs terem.
Szakadék mélységű ráncok
Gyűlnek Isten homlokán,
Bután és erőszakosan
Terjeszkedik a profán.
Férfiatlan korszakokban
Nő a végzet,
Fogy a Hit,
Embertömeg feszegeti
Tulajdon határait.
Rikoltozik a túltengő
Disztópia-állomány;
Azt hiszik, Isten helyébe
Léphet majd a tudomány.
Rózsaszín szemüvegben tán
Nem látni, hol van a gát,
Az ember arra törekszik,
Hogy kasztrálja - önmagát...
Férfiatlan korszakokban
Prófétában nincs hiány,
Mindent tudnak, csupán azt nem,
Ki a fiú,
Ki a lány...
Isten tervein az ördög
Mindig keresi a rést,
Hogy harsányan ünnepeljen
Minden eltévelyedést.
Férfiasság...
Nőiesség...
Anyaság és Apaság....
Ettől fosztaná meg magát
A zápult agyú világ...
Férfiatlan korszakokban,
Elszivárog az Erő,
Orwelli biorobotok
Hada sompolyog elő.
Ordítoz a csiricsáré,
Ahogy a torkán kifér,
Fél, mert tudja: a normális
Előbb-utóbb visszatér.
Üvölt a műanyag tömeg,
Minden sárgul,
Feketül...
Valahol aggódó arccal
Isten nézi
Egyedül.
Isten nem gyűjt szavazatot.
Amit adhatott, már adott,
És ezután is megadja,
Ha lesz, aki elfogadja.
Egy az útja Lentnek,
Fentnek;
Senki sem születik szentnek.
Isten nem hoz szankciókat,
Nem indít hadihajókat.
Sosem küld ránk katonákat,
Sem fegyveres prófétákat.
Túlerővel nem fenyeget,
Légicsapást sem emleget.
Tartsunk a Jövőnek bakot;
Isten nem gyűjt szavazatot.
Guggenheim-időmúzeum
Bugyrainak peremén
Újra huzakodni kezdett
A Közösség,
S az Egyén.
Osztályharcos illúziók
Eltűntén eb sem kapar,
Máris itt az újabb tévút:
Még egy hamis balkanyar.
Profán emberi bölcsesség
Doktrínák után kutat,
Nem akarja megtalálni
Még az egyenes utat.
Guggenheim-időmúzeum
Körbe-körbe tántorog,
Modern mezben térnek vissza
Az ősrégi ciklusok.
Ha elbukott az osztályharc,
Nemek harca még jöhet,
Máris harci toborzókat
Kántálnak a genderek...
Megcsavarodik az idő,
Elapadnak a kutak,
Mindörökre körbe-körbe?
Mindig újabb tévutak?
Guggenheim-időmúzeum
Számos rozzant bugyora,
Bűvös kör a történelem,
Vagy vezet valahova?
Atlantiszban is szólt ének,
Amíg csak tartott az Élet.
Sejtették, vagy nem sejtették;
A Reményt el nem temették.
Sohasem király, vagy kormány
Áll a hétköznapok ormán.
A világ szent tükörképe
Az otthoni esti Béke.
Atlantiszban is szólt ének,
Voltak gazdagok,
Szegények.
Fönt ott is kapzsiság termett,
S lent ismerték a Szerelmet.
Ők is sikerre szomjaztak;
Nem voltak nálunk rosszabbak.
Nem változik a csízió,
A fejlődés - illúzió.
Atlantiszban is volt ének,
Hallgatója a Mesének,
Tán máról holnapra éltek,
Mégis szebb jövőt reméltek.
Küzdött a Múlt és a Jövő,
A Tradíció,
S az Idő.
Atlantiszban is szólt ének,
Voltak férjek,
Feleségek.
A doktrínák csak bajt hoztak,
Jöttek,
Aztán leáldoztak.
Akadtak erős királyok,
Népvezérek,
Meg zsiványok...
Hétköznapról szól az Ének...
Atlantiszban is volt ének...
Álmítosz műanyag füvén
Térdel a rózsaszín tehén.
Nyerít az agyat pácoló
Rikító provokáció,
Profán médiaistenek
Feszültséget gerjesztenek.
Makacs a Szabad Akarat;
Az Igazság -
Állva marad.
Álmítosz műanyag füvén
Minden doktrína koravén.
Herélésre vágyó bikák
Bökdösik a politikát,
S minden eltévelyedések
A pénz-horizontra férnek.
Makacs a Szabad Akarat;
Az Igazság -
Állva marad.
Álmítosz műanyag füvén
Nemzetet temet - vak egyén.
Családok és közösségek
Helyett rózsaszín beléndek,
Tradíciók helyett sanda
Izoláló propaganda.
Makacs a Szabad Akarat;
Az Igazság -
Állva marad.
Álmítosz műanyag füvén
Világbölccsé lesz - a kretén.
Nincs sem Mélység,
Sem Magasság,
S - túl kevés
A Férfiasság...
Végül: globális sírmező;
A bájvigyor kötelező...
Polkorrekt nemzettemető...
Kell-e nekünk ilyen jövő?
Makacs a Szabad Akarat;
Az Igazság -
Állva marad.
Mítelgetek, mítelgetek...
Szimbólum mögött a gyerek.
Digitális erőtérben,
Digitális kételységben
Digitális kézzel mérek
Digitális bölcsességet.
Mítelgetek, mítelgetek,
A világ tán mégsem kerek,
Hanem lapos,
Vagy ovális,
De leginkább - virtuális.
Talán én lennék lefagyva,
Ha gépem le nem fagyna...
Mítelgetek, mítelgetek,
Süppedős internet-berek...
A tavaszunk ritka pocsék,
Esőkönnyel röhög az ég...
Félek, hogy a lompos jövő
Fertőtlenítve jön elő...
Mítelgetek, mítelgetek,
Sok egykedvű link hentereg.
Digitális szürke égen
Virul a műanyag éden...
Szmájli-armada tiszteleg,
Istent senki nem osztja meg...
Képernyők,
Hangok,
Emberek...
Mítelgetek...
Mítelgetek...
Csendes borongós Tavaszon
Szárad a sár az udvaron.
Nyújtózkodnak elmúlt évek,
Csipog, csicsereg az Élet.
Zsibbad a Kikelet karja,
A hegyeket köd takarja.
Csendes borongós Tavaszon
Isten ül egy korhadt padon.
Kint a halál - vén ószeres -
Dogmáira vevőt keres.
Hétköznapi boldogságok
Melengetik a világot.
Didereg a végzet - vakon
Csendes borongós Tavaszon.
Beszűkült kozmopoliták
A maguk nótáját fújják.
Világboldogítás végett
Tágas térben -
Szűk elmélet.
Fonnyadt globális frázisok
Fásult papírhegye ropog.
Nem a javunkat akarják;
Beszűkült kozmopoliták.
Nimród,
Ménróth,
Más néven: Orion;
Áll az időből rakott
Falakon...
Ménróth..
Egykoron
Hatalmas király...
Őrt áll
A Kezdetek
Kapuinál.
Rég elfeledett mitológiák
Cserepein át
Látszik arcából
Néhány mozaik.
Más volt a világ,
Más volt az Ember,
És más volt a hit...
Rég elfeledtük,
Valahol
Mégis
Itt,
Bennünk
Lakik.
Nimród,
Ménróth,
Más néven: Orion;
Túl égen-földön,
Túl minden dalon...
Isten?
Király?
Vagy óriás?
Ki ő?
Ólomsúllyal takarja
Az Idő.
Az égi íjász,
Hatalmas király,
Az égbolton
Feltámadásra vár.
Nimród,
Ménróth,
Más néven: Orion;
Égi szekéren,
Hatküllős Napon...
Isten,
Király,
Levegő fejedelme...
Hatalmas kígyó -
Úr a Múltakon...
Esőként hullik rá
A rágalom.
Minden új szekta
Őt irigyli,
Féli,
Elpusztítanak mindent,
Ami régi,
És mégsem bírtak el vele soha.
Korona és kard,
Arany,
Hatalom...
Lappangott hosszú évszázadokon...
Ménróth..
Egykoron
Legelső Király;
Őrt áll
A Kezdetek Kapuinál.
A kezdetek Vén Fejedelme
Ő,
Levett kalappal néz rá,
Az Idő.
Nimród,
Ménróth,
Más néven: Orion;
Talán ma is vigyáz ránk
Valahol.
Csupán a zörgő felszínt adta át,
Mesékben,
Mondókákban él tovább.
Ifak álma,
Nénikék hiedelme...
Bennük lakik
Az Égbolt Fejedelme...
Atombiztos erődje lett
A Mítosz,
A Kezdetekről továbbra is
Hírt hoz,
Megérti, akinek van rá füle...
Ménróth,
Egykoron
Hatalmas király,
Férfi volt,
Égi íjász és merész;
Istennel néha némán
Összenéz.
Nimród,
Ménróth,
Más néven: Orion;
Fenn az Égen,
A Jövendővel szemben...
Ő tudja,
Honnan érkezett
Az Ember.
A Költészet neve napján
Hívószó kutat rím után.
Sorok állnak a strófába,
Szívdobogás ritmusára.
Kikelet ritmusra éled,
A Ritmus maga az Élet.
A Költészet neve napján
Megbokrosodik a profán.
Holt verseket ünnepelnek,
Élő versek dalra kelnek.
Profán ünnepi protokoll
A Lélek nyomában lohol.
A Költészet neve napján
Mű-vers zörög mű-saroglyán.
A rossz vers kopár pusztaság,
Bámulja a saját hasát.
A jó vers hullámokat ver,
S a Lélekben visszhangra lel.
A Költészet neve napján
Vízfodor a patak habján.
A vers Isten szívverése,
A Teremtés örök része.
A Ritmus: valódi Létünk,
Ragyog bennünk,
Amíg élünk.
Isten vállán tavasz-kaftán,
A Költészet neve napján.
Tavasz-öböl partjainál
Kikelet szent dallama száll.
Csillámlik a hajó orra,
Feszül az összes vitorla.
Virágzó jövő-szigetek...
Hívogatnak új Kezdetek.
Tavasz-öböl partjainál
Minden jóslat tótágast áll.
Tavaszi szélben a végzet
Már annyiszor semmivé lett,
Statisztika-jövő helyett
Igazi jövő jöhetett...
Hátha most is,
Ahogyan rég...
Reménykedni - kötelesség.
Jövőt ígér az illatár
Tavasz-öböl partjainál.
Április, az idő-gyerek,
Tél, s Tavasz benne küzdenek.
Hozhat havat
Hozhat jeget,
Hozhat napsütést, meleget.
Kétfelé áll a kalapja,
A döntést másokra hagyja.
Április, az idő-gyerek...
Idegen hadak küzdenek,
Ő meg tátott szájjal nézi,
Dolgát hanyagul intézi.
Az eredmény: idő-rumli;
Bolondnak nézi mindenki.
Április, az idő-gyerek
Nem örvend,
Nem is kesereg.
Mindegy neki, rosszat, jót ád,
Fújja az erősebb nótát,
Nem egy határozott fajta,
Isten csak mosolyog rajta.
Hol süt,
Hol fagy,
Hol csepereg...
Április, az idő-gyerek.
Hun kopog a Múlt ajtaján,
Bebocsátjuk végre talán?
Lélektelen elméletek
Tagadták, amíg lehetett.
Egy ideje retirálnak,
Új múltakat retusálnak.
Hun kopog a Múlt ajtaján;
Igazságot keres csupán.
Még mindig a hazugságok
Irányítják a világot.
Hogyha a Múlt sínre kerül,
Tán a Jövő is felderül.
Hun kopog a Múlt ajtaján...
Be kéne engedni talán.
Most is vannak, akik egyre
Acsarkodnak még ellene,
Mert idegen érdekeket
Nem tűr meg a hun eredet.
Hun kopog a Múlt ajtaján;
Be kéne engedni talán..
(A hírre, hogy kirúgták németországi állásából Petry Zsoltot, amiért bátran elmondta az ott divatozó doktrínákkal ellentétes véleményét.)
Huszonegyedik évszázad,
Meddig megy fel még a lázad?
Rózsaszín elnöki vigyor
Szólásszabadságon tipor.
"Demokratikus" igények
Az egységes "vélemények",
S a kakukktojás-gondolat
Berlinben még ma sem divat.
Klubelnöki cinizmusok
Mögött ma is a múlt susog.
A drill régi fővárosa
Bőrét le nem vedli soha.
Volt itt könig,
Aztán kaiser,
Utána meg führer-kanzler,
Egyikük sem jutalmazott
Sok önálló gondolatot,
S a megszokott vasfegyelem
Nyomán egyéb ma se terem.
Kenetteljes szó-folyamok
Mögül még nem a bárd suhog,
De a leépülést látva
Jöhet az is - nemsokára.
Sok eltévelyedés-fajta
Volt már törvénybe iktatva.
Most rózsaszínek az esték,
Tisztelegni annak tessék,
Mert már készül is a lista,
Ki ilyen fób,
Olyanista,
S gondolkodó eretnekek
Menete lágerbe mehet.
Elnöki fogpasztavigyor;
Inkvizitor módra frivol.
Egy edző maradjon lakáj,
Emberszabású papagáj,
S visszhangozza az uraság
Ezerszer ismételt szavát.
Huszonegyedik évszázad,
Meddig megy fel még a lázad?
Rossz elnöki bájvigyorok
Mögött csak üresség kopog.
Minden doktrína értéke
Csupán azon mérhető le,
Mennyi szabadságot enged
Az eltérő nézeteknek.
Ha semennyit: embertelen,
S nem követni -
Feledni kell.
Lehet akármi a neve,
S a média tele vele,
Hogyha nincs szólásszabadság,
Rosszabb lesz tőle a világ.
Bárgyú elnöki vigyorok
Mögött szolgaság imbolyog:
Nem akar ő rosszat tenni -
Csak szeretne megfelelni...
Hogyha nincs szabad akarat,
Berlin is csak - Berlin marad...
Bocsánat, ha megbántottam,
Elnök úr, de nem tudhattam,
Hogy pojáca tetszik lenni...
Ne tessék komolyan venni...
Tessék tovább térdelgetni,
Vonulgatni, integetni...
Ha egyszer felnő a világ,
Akkor lesz szólásszabadság.
Idő-parti pillanatok;
Perc csillámlik,
Óra csorog.
Minden kanyar külön világ;
Mind azt hiszi, hogy van tovább,
De a folyam sziklába mar,
S már hasad az újabb kanyar.
Idő-parti pillanatok;
A friss múlt hiába zokog.
Idő-örökotthonokat
Legfeljebb régész tapogat.
Lombjukat vesztett erkölcsök
Ágait gyűjti a hörcsög.
Idő-parti pillanatok;
A távolban por kavarog.
Elnémult panaszos ének,
Homokba fúlt fejlődések,
Elfelejtett próféciák;
A folyam hömpölyög tovább...
Ki tudja, hol lesz a vége...
Istennek nincs nézettsége..
Locsoljuk meg Kedvesünket,
Hervadás ne érje,
Életét a Szerelmünkben
Még sokáig élje!
Locsoljuk meg Lányainkat,
Szeretettel,
Szépen,
Unokát nevelhessenek
Boldog békességben.
Locsoljuk meg a világot
Vígan,
Mosolyogva,
Gyengéd kézzel, mert a szegény
Meg van háborodva...
Lélekkereszt...
A Mindenség Szívében,
Világít
Végtelen nagy semmi-éjben..
Entrópiát repeszt...
Lélekkereszt...
A kereszt ősrégi,
Titokzatos jelkép,
A világnak minden táján viselték,
Az Időt az emberrel együtt rótta,
Itt van velünk
Az ősi vadásztörzsek óta.
Jelent
Világot,
Csillagot,
Napot;
Jelent
Időt,
Végtelent,
Meg teret...
A világot,
S benne
Az Életet.
Profán világban,
Anyag-formát lelve,
A halál lett a jussa
És a terhe.
Gyakran használták,
Ha ütött az óra,
Ezerszer rosszra,
Néha-néha jóra.
Kivégző eszköz lett
A Golgotán;
Istent feszített fel rá
A pogány.
Jelkép
Az Élet Siratófalán;
Mindig Istent feszít rá
A profán.
A kereszt hordja
Az Emberiség
Minden siralmát, baját, bánatát,
De tiszta maradt
Odaát...
Az Élet Központja,
Reményt növeszt...
Lélekkereszt.
Itt meg
Ég felé néz
A Golgotán;
Hitet feszít rá ma is
A profán.
Ragyog,
Vagy bajra újabb bajt ígér,
Szent és profán
Egyszerre
Benne él...
Lélekkereszt
Vagy magányos kereszt..
Kárhozat
Vagy Égig emel,
Nem enged el.
Jó, rossz örök jelképe,
A kereszt...
Időt,
Embert
Soha el nem ereszt.
Nagyszombati verőfényben
Virágba szökken az ág,
Húsvét örömünnepére
Vár a keresztény világ.
Nagyszombati verőfényben
Fényeskedik Kikelet,
Megbocsátó-kéket öltött
Az Ég a világ felett.
Nagyszombati verőfényben
Száll a Remény szerteszét;
Egyszer ott is felvirrad majd,
Ahol még nagy a sötét.
Uram,
Az
Örök,
Szent
Fájdalom
Napja van.
Profán lármában sír
A tiszta
Hang,
Ma nem szól a harang,
Talmi özönben fuldoklik
A Lélek...
Segíts,
Hogy megmaradjunk
Mégis
Kereszténynek.
Vadságból a barbárságba...
Kúszik a doktrína járda,
Az elmélet-mozgólépcső,
S - papírrá lesz, ami élő...
Őserdőből - pusztaságba...
Vadságból a barbárságba...
Valamikor,
Nagyon régen...
Másképpen történt egészen...
Vadságból a barbárságba,
Ködszürke tézis-világba.
Jelen ideológiák
Szabják át a históriát.
Bolondgomba ül a tálba...
Vadságból a barbárságba...
Valamikor,
Nagyon régen...
Másképpen történt egészen...
Vadságból a barbárságba,
Osztályharc birodalmába...
Emberlét profán ismérve;
Hogy erőszak a törvénye...
Etika - papírkosárba...
Vadságból a barbárságba...
Valamikor,
Nagyon régen...
Másképpen történt egészen...
Vadságból a barbárságba,
Műanyag gender-világba...
Csupán halott múltba férnek
Eszelős képtelenségek,
Az élő Múlt kiokádja...
Vadságból a barbárságba...
Valamikor,
Nagyon régen...
Másképpen történt egészen...
Vadságból a barbárságba...
Kibicnek semmi se drága...
Dolgos hétköznapok sora
Emelt minket a magasba.
Mindig volt Család,
Szerelem,
Akadt ezer veszedelem,
Mindennek megvolt az ára...
Vadságból a barbárságba...
A Múltban is élt az Élet,
Akkor sem képletek éltek.
Hogy miképpen történt régen,
Sosem tudjuk meg egészen,
Bármit mondunk, csak szó fia,
Ha nincs bennünk empátia.
Lét-dzsungelben utat vágva...
Vadságból a barbárságba...
