Június utolsó napja

Június utolsó napja,
Kezét a Nap zsebre rakja.

Átabotában van meleg,
Égen felhőfoszlány-sereg.

Június a tájra mered,
Most dönti el: sír, vagy nevet.

A néhai magyar huszár

Ruháját és rohamát
Csodálta a fél világ...
Hogyha megjelent egy század,
Tábornokok,
Kisasszonyok
Azt dörmögték,
Sikoltozták:
"Hej, micsoda katonák!"

Elpirul a kósza nyár,
Megremeg három határ,
Sok festőt megihletett, ha
Rohamra ment
A huszár.

A világ csodája lett,
De senkit sem érdekelt,
Hogy miből lett...
Hogy honnan érkezett...

Hogy miféle tragédiák szülötte
A huszár...

Megszűnt a Múlt,
Eltűnt a fenn,
S a lenn,
S karddal a kézben kényszerült
Védeni magát
A Jelen...

Szétesett akkor
A magyar világ;
Hej, micsoda katonák!

Vérben fürdött a határ,
Gyilkolt török,
Meg tatár,
Alig akadt az országban
Pár igazi vár..
Akkor született
A huszár...

Vér, könny, halál a világ...
Hej, micsoda katonák!

Mohács utáni nemzedék;
A Haza - már csak maradék,
Holt apa nem felel,
Élni -
Harcolni
Kell...

Lehet félni,
De a gyilkos portyázót,
Az emberrablót
Utol kell érni.

A török nem vár...
Erre született
A huszár...

Más frontokon
Csodálták
Gyorsaságát,
Erejét..
Modern tatár,
Kelet vad harcosa...
De nem értették meg
Soha...

A huszár a magyar Jövőt védte.
Véresen,
Ezerszeresen
Szenvedett meg érte.

A hitványa menekült,
A java lóra ült,
És szablyát vett kezébe.

Száguldozott
"Roppant sereg előtt"
Védett
Országot,
Jövőt,
És sohasem tisztelte
A túlerőt.

A nagy csatákat a török uralta,
De a huszár
Kis háborúba csalta;
És ott hiába
"Oszmán hadi hold"
Minden vereséget
Tízszer megtorolt.

Szpáhi, janicsár
Gyűlölte gyalázta,
A huszár a túlerőt
Ezerszer megalázta.
"Sose láttunk még kutyát, dühösebbet!"
És itt a török húzta
A rövidebbet...

Szultán,
Pasa
Hiába átkozta,
A huszár kitartott,
Amíg
Fordult a kocka...

Sokkal később
A huszár
Hegyen-völgyön harcolva
Tört haza,
Mert hívta
A Haza...

Nélkülük nem volna Magyarország,
Rég elfeledte volna
A közönyös világ...

Hej, micsoda katonák!

Jövőnk lépcsején állva
Jó szívvel kell emlékeznünk
A néhai
Magyar
Huszárra.

Egy nappal Szent László ünnepe után

Egy nappal Szent László
Ünnepe után,
Esőcseppek mosolyognak
A vén körtefán

Emlék-kalitkába
A Múlt sose fér,
Amíg van Élet és Jelen,
Mindig hazatér.

Hallgat, ami fontos,
Fecseg a profán.
Egy nappal Szent László
Ünnepe után...

Mira

(Versek Lilla festményeiről – 2.)

Kicsi virgonc kutyuskánk,

Vidám vizsla fajta,

Ő néz rám erről a képről,

Szíve-lelke rajta.

Szeleburdi lelkének

Kacag minden vágya,

Kétéves már, de nem nőtt be

Még a feje lágya.

Hűség és jóindulat

A nagy zöld szemében,

De sose tudhatjuk, hogy mit

Forgat a fejében.

Puha, bájos pofika,

Lóg a fülecskéje,

Felmászik a kutyaházra,

S a gazdi ölébe.

Tökéletes jellemrajz,

Épp ilyen a drága...

Megmutatja Mira lelkét 

A kép színvilága.

Itt ragyog a Szeretet,

Itt ragyog a Hála...

Meg Mira egész játékos

Kis oktondisága.

Drága Mira kutyuskánk,

Éppen - mintha élne,

Annyira, hogy könnyet is csal

A gazdi szemébe...

Lila, profán ál-jövendő

Lila, profán ál-jövendő
Dörömböl a hegyeken,
Azt rikoltja, mostantól a
Barackfán - kókusz terem.

Csiricsáré rózsaszínben
Az Élet - a holtaké;
Tótágasra állt a világ,
Ülepe néz felfelé.

Lila, profán ál-jövendő
Szellemvilágot idéz,
Kalitka lesz a szabadság,
És szégyen a józan ész.

Sohasem szabad feladnunk
A Múltunk értékeit,
Nem kerülhet szemétdombra
Sem az Erkölcs, sem a Hit.

Vagy Atlantisz mellé megyünk
Idő rejtelmeibe,
Vagy a hitvány lila profán
Tűnik el a semmibe.

Szerelemről szól az Élet

Szerelemről szól az Élet...
Te csak engem..
Én csak Téged!

Dús áramú hétköznapok
Árnyékában - itthon vagyok.

Van Hitünk és van kenyerünk,
Szépen élünk,
Isten velünk.

Élhetünk még sok szép évet.
Szerelemről szól az Élet.

A tudomány "autonómiája"?

Tán "független" a tudomány?
Vajon mitől?
S mikor?
Istenként trónol valami
Tudós Olümposzon?

Talán kívül a téridőn
Tudomány-manna hull,
És ott alkot a tudomány
Háborítatlanul?

A tudomány gáncs nélküli,
Mennyei, szent sereg,
Ahogy azt bőgve bégetik
Az álszent közhelyek?

           *

Nemigen...
A tudomány nem volt "független"
Sohasem...

          *

Tudós lehet "független",
De - intézmény soha...
Az intézmény minden esetben
Politika.
Üzemanyaga nem eszme,
Hanem
Ideológia...

         *

"Tudományos eredmények?"
gyakran nem sokáig élnek.

Jelen véglegesnek tudja,
A Jövendő kikacagja.

Eső hull a régi porra,
Alakot vált korról korra.

Föld forog, az Idő szalad..
A tudomány - csak pillanat...

        *

A hatalom szeme fénye
A tudomány intézménye.

Mindig a pórázán tartja
Az állam, vagy pénz hatalma.

Elmondja, hogy merre tovább.
Meghatároz stratégiát.

Ad díjakat, játékokat,
Kitagad -  vagy szentté fogad.

        *

Mindenkori tudós kánon
Hever divat szőtte ágyon.

Társasági közhelyeket
Dogmává szentelni eped.

Táncol politika-dalra,
Kedvenceket ír a falra.

Az "autonom" tudomány
Ballag a jelszavak után...

      *

"Tudományos világnézet?"
Mára több is semmivé lett...

Marxi-lenini nézetek
Már nem kapnak tanszékeket.

Most a gender őrületek
Bitorolnak tudós nevet.

Ha majd levitézlik egyszer,
Jön helyette más csodaszer...

      *

Föld forog,
Az Idő szalad...
Dogma múlik,
Isten marad...

Fojtogató dogmahadat
Elsodor majd az áradat.

Ágrajzos finnugorságtól,
Meg sok egyéb rossz kórságtól

Búcsút veszünk hamarosan,
De ahogy az Idő rohan,

Helyettük jönnek újabbak,
Lehetnek jobbak, rosszabbak...

        *

Csak az erkölcs autonom,
A Szabad Akarat,
Minden más - lom...

Ha a "független" tudomány
Hatalom avas szavára
Atombombát tákol össze,
Klónoz. meg tudatot hámoz
Meg más egyéb gonoszságot
Művel, amiről nem tudunk,
Az bizony nem autonom -
Akárhogyan kiabálja -
Csak a hatalom szolgája.

        *

A személyes felelősség
Valóságát,
Létét
Elvét
Nem pótolják intézmények.
Sose, a kánon a lényeg,
Nem díjak, meg titulusok,
Amiről a fáma susog,
Hanem a személyes hitel,
Ami Lélekben tart rendet,
És magából sose enged.

Függetlenek akkor vagyunk,
Ha hűségesek madarunk
Istenhez
És önmagunkhoz...

Az Előző Emberiség

Éltek, haltak - nagyon régen..
Alszanak
A Múltban -
Mélyen...

Létüknek ezernyi nyoma,
De tagadja minden dogma.

Az Időbe kövesedve,
Kitiltva,
Elfeledtetve...

Éltek, haltak - nagyon régen..
Akkor is Nap volt az égen...

Akkor is fű nőtt a hegyen,
Akkor is élt a Szerelem.

Nincs már se sorsuk,
Se nevük..
Mi volt, ami elbánt Velük?

Éltek, haltak nagyon régen...
A Föld akkor sem volt éden...

Miért nem néznek az égre?
Tudni kéne...
Tudni kéne...

A vadkanra fogott gyilkosság - 28. rész

28. Rész

Menjünk sorjában.

Ø  A várak karbantartása, korszerűsítése.

Javítani, karbantartani mindig kellett, de az ilyen munkálatok általában a magyar vármegyékre voltak kiosztva, a háromfelé adózó magyar jobbágy robotja biztosított munkaerőt, igásállatot, szállítóeszközt. Leggyakrabban szerszámot is. Néha egy tucat ásó vagy lapát megvásárlása körül is hónapokig (esetleg évekig) tartó vita folyt a kamara és az illetékes magyarországi parancsnokok között.

Komoly korszerűsítéseket magyarországi végvárakon az előző évszázadban végeztetett a bécsi haditanács, és az akkor kiépített várak egy része – Kanizsa, Eger – már régóta az ellenség birtokában van. A mostani háborúban veszett el Nagyvárad és Érsekújvár. Rövid ideig a Bécs felé vezető utat fedező Győr is török kézre került, de azt annak idején Pálffy Miklós bravúros rajtaütéssel visszafoglalta. A felsoroltakon kívül egyedül Komárom várán végeztek valóban komoly korszerűsítési munkálatokat. Kivétel nélkül mind a XVI. században. Azóta az ostromtechnika sokat fejlődött, 1664-ben már ezek egyike sem tekinthető korszerű erődnek.

Új várat majd csak a következő években kezdenek építeni, ez lesz a Bécs felé vezető utat fedező Lipótvár. Nyilvánvalóan Érsekújvár eleste miatt, a császárváros védelmére építik.

Melyik várat erősítették meg a XVII. században?

A Haditanács komoly munkálatokat egyiken sem végeztetett. Magánkezdeményezések azonban voltak, ezek közül mindenképpen ki kell emelnem Zrínyi Miklós várát Zrínyi-Újvárt. Ez a többi magyarországi erődnél lényegesen korszerűbb elvek alapján épült, tervezője Wassenhoven németalföldi származású mérnök alezredes volt. A várat könnyű kézzel oszmán birtokba juttató Montecuccoli leszólta, bagatellizálta, valami olyasmit mondott róla, hogy „csak egy redout”. A kortársi vélekedések és a jelenleg a mai Őrtilos közelében folyó régészeti feltárások nem igazolják Montecuccoli szavait. A császári fővezér saját gyávaságát, ügyetlenségét vagy felelőtlenségét próbálja igazolni. A vár elvesztéséért súlyos felelősség terheli. Talán magáévá tette egyes bécsi körök idióta elképzelését, hogy a török hadjárat egyedüli célja Zrínyi gróf megbüntetése; de az is lehet, hogy egyszerűen félt megütközni a törökkel. A szentgotthárdi csatáig az összes manővere, minden hadmozdulata leginkább azt a célt szolgálta, hogy kitérjen az ellenség elől, hogy eltáncoljon, mint a riadt ökölvívó. Szentgotthárdnál azonban önmagát hozta lehetetlen helyzetbe; a visszavonulási utak nem voltak alkalmasak rá, hogy a seregét elvigye a török támadás útjából, Köprülü Ahmed nagyvezír pedig a Rába kanyarulatában átkelve megrohamozta a had centrumában elhelyezett német birodalmi csapatokat.

Montecuccoli egyes állításaihoz hamarosan visszatérek.

Most azonban vizsgálódnék még egy kicsit a várak karbantartása, korszerűsítése területén. Megéri a fáradságot.

Láttuk, hogy a XVI. század 70-es és 80-as éveiben néhány magyarországi várat igen komolyan átépítették, korszerűsítették, kiváló itáliai hadi építészek irányítása alatt. Mostanra azonban ezek zöme már török kézre jutott, a végvári rendszerben korszerűnek mondható erődítmény nincs. Az ember azt gondolná, ideje volna néhányat ismét korszerűsíteni, esetleg újakat emelni.

Nem. Sokba kerül. A magyarországi királyi jövedelem nem elég rá.

Mi került (volna) olyan sokba a várak korszerűsítésén, hogy nem volt rá elegendő a magyarországi királyi jövedelem?

A történészek általában a jelenlegi építkezések gigantikus költségeiből indulnak ki, és eleve leteszik a fegyvert.

Csakhogy…

Vegyük sorjában.

A munkaerő fizetése és ellátása?

Nemigen. Az ilyen munkát általában robotban végeztették a nyomorult jobbágyokkal, igénybe vették munkaerejüket, igásállatukat, szállító eszközeiket, és semmiféle ellenértéket sem adtak, sem fizetést, sem ellátást.

Talán az anyagköltség?

Nemigen. A kőanyag szállítását a Felvidékről szintén a jobbágyok végezték, ugyancsak robotmunkával. Helyenként még a kő kifejtését is. Másutt meg biztonságukat féltő magyar városok felajánlásából fedezték a költségeket.

Talán a szállítás?

Nemigen. Az a nyomorult jobbágy dolga volt.

Az építőmester és a szakemberek fizetése?

Ez is problematikus. Az előző században még a legnevesebb itáliai építészek is gyakorta panaszkodtak, hogy nem kapták meg a járandóságukat. Olyan is megesett, hogy az építész kénytelen arról tudósítani, hogy olasz kőművese fizetség hiányában abbahagyta a munkát.
Gyakran az építőmestereket sem fizették jobban és rendszeresebben, mint a katonákat.

A XVII. században is alkalmaztak építőmestereket, igaz, ekkor már zömmel nem olasz, hanem holland vagy német „várfundálókat”, őket azonban a legtöbb esetben nem a Haditanács fizette, hanem a várkapitány zsebből, valamelyik egyházi méltóság, város, urambocsá’ egy-egy magyar földesúr, akinek a birtokait veszélyeztette volna az érintett vár eleste.

Mindennek ellenére igen gyakran olvashatunk a XVII. századi magyar várak kapcsán igazi hióbhíreket. Se szeri, se száma az olyan tudósításoknak, amelyek arról számolnak be, hogy a falak omladoznak, helyenként romosak, azonnal javításra várnak, de – nincs rá pénz.

Számunkra különösen irritáló, ha valamit ezzel utasítanak el. Az utóbbi időben Magyarország éppen olyan „nincspénzország” lett, mint annak idején. A kortársak is dohogtak emiatt eleget.
De álljunk csak meg egy szóra. Gondoljuk át az eddigieket.

Vajon mi kerülhetett (volna) olyan irdatlanul sokba a magyarországi várak modernizálásán, megerősítésén, hogy nem tellett rá a királyi jövedelemből?

Lássuk tovább.

Ø  A védelemhez szükséges eszközök (ágyúk, lőszer stb.) biztosítása, karbantartása, pótlása

Talán ez kerülhetett annyira sokba, hogy nem volt rá elég a hazai uralkodói jövedelem?

Nemigen. A magyarországi várak tüzérségi lövegállományát a XVII. század folyamán csak a legritkább esetekben bővítették, és igen vegyes képet mutatott. Az esetek zömében különböző űrméretű, különböző helyekről származó lövegek alkották egy-egy vár tüzérségi védelmét. Akadt köztük olyan is, amit még a XV. században öntöttek. Egy részüket a töröktől zsákmányolták, esetleg városok, nemesek öntették őket a saját pénzükből. A szakértők az egész század folyamán állandóan azt jelentették, hogy a tüzérségi lövegállomány nem megfelelő, a védelemre alkalmatlan, sürgős változtatásra van szükség.

Az erdélyi fejedelmek – különösen az „öreg” Rákóczi György – több ágyúöntödét hoztak létre, igyekeztek korszerű tüzérséget teremteni. A kérdés azért is fontos volt, mert a korszakban több műszaki újítás is terjedt, forradalmasodott az ágyúöntés, növekedett a lövegek hatékonysága. A harmincéves háborúban a tüzérség mobil fegyvernemmé vált, megszületett a tábori tüzérség. A magyar várak tüzérségi lövegállományában a változások csak nagy üggyel-bajjal mutathatók ki.

Hát a lőszer?

Lőpormalom a várak zömében volt, a hozzávalók gyűjtését általában valamelyik tiszt szervezte. Az ostromolt magyar várak a legtöbb esetben nem szenvedtek hiányt lőporban, a tárolás azonban nem volt megoldott. Erre mutat a sok robbanás, ami gyakran okozott katasztrófát a védelemben.

Ha nem az ágyúk és a lőszer, talán a tüzérek kerülhettek olyan sokba, hogy nem telt rá a magyarországi királyi jövedelemből?

Nemigen. A korban a tűzmester – akkor közkeletű idegen kifejezéssel cájbert – szakembernek számított, akire mindig és mindenütt szükség volt. Zömük idegen volt, ekkor már többnyire német. A magyarországi városok gyakorta fogadtak fel tűzmestert. A várakban előfordult, hogy a kapitány zsebből fizette őket. Nagy volt irántuk a kereslet, ezért nem kértek a haditanács-féle fizetetlenségből. Ha nem kapták meg a járandóságukat, tüstént odébbálltak. Előfordult, hogy valamelyik várat éppen a végzetes ostrom előtt hagyta faképnél a fizetetlen cájbert. Egyetlen vár sem maradhatott az ágyúkhoz értő szakember nélkül, ezért a kapitány, a lakosok, vagy éppen a környékbeli nemesek általában ki is fizették a tűzmester járandóságát.

Vajon mi kerülhetett (volna) olyan irdatlanul sokba a magyarországi várak modernizálásán, megerősítésén, hogy nem tellett rá a királyi jövedelemből?

Menjünk tovább.

Ø  A végvárakat védelmező katonák ellátása, élelme, ruházata, fegyverzete, zsoldja.

Talán bizony ez volt az a hatalmas tétel, amelyet nem lehetett a magyarországi királyi bevételekből finanszírozni?

Igen, talán ez is lehetett volna. Amennyiben valóban kifizetik a végvári katonaság zsoldját. Vagy ha legalább megpróbálják kifizetni…

Ma már közhely, hogy a magyar végvári katonaság általában fizetetlenül állt helyt. A bécsi Haditanács a világ legaljasabb módján tartott a várakban megbízható magyar csapatokat: a hazaszeretetükben és a kötelességtudatukban bízva egyszerűen nem látta el őket, arra számítva, hogy azok fizetetlenül is teljesítik a kötelességüket.

Az is el kell mondani, hogy nem kizárólag a magyarokkal cselekedett így a Haditanács. Gyakran a külföldiek – olaszok, vallonok, németek, spanyolok – is morogtak, őrhelyük elhagyásával fenyegettek. Időnként meg is tették, hogy elvonultak, és a sorsára hagyták a várat. Néha fel is lázadtak. Olyan is megtörtént, hogy valamelyik csapat zsoldos a török oldalára állt, mint egy vallon alakulat a hosszú háború idején.

Az idegen katonaság csak rövid ideig maradhatott fizetetlen, a magyarok azonban évekig is.
Erre nem volt elég a magyar királyi jövedelem? Egyáltalán, mire költötték? Melyik vár őrségét fizették tisztességesen? Nagyon kíváncsi volnék, akadt-e olyan, mert tudtommal az összes magyarországi vár őrségével voltak zsoldfizetési problémák. A magyarországi végvári katonaság zöme mindig fizetetlen volt.

Hogy a kontraszt még súlyosabb legyen: számos magyarországi főúr tartott fenn több száz főből álló magánhadsereget, ők pedig pontosan és megbízhatóan fizették a katonáikat. A XVI. század második felében sűrűn le is írták a kortársak: a katonák közül sokan igyekeznek magánföldesúri szolgálatba állni, mert ott rendszeresen megkapják a járandóságukat.

Vajon mi kerülhetett (volna) olyan irdatlanul sokba a magyarországi várak modernizálásán, megerősítésén, hogy nem tellett rá a királyi jövedelemből?

Nézzük még egyszer a varázsmondatot:

„A hazánkban beszedett királyi jövedelem együttvéve sem volt elég arra, hogy fenntartsa a török ellen létesített erődvonalat.”

A dolog egyre kevésbé érthető. Függetlenül a magyarországi királyi jövedelem összegétől, vajon mit fedeztek belőle, ami a védelemhez kellett, és mire nem volt elegendő? Mire költötték?

Ezt a kérdést bizony időről időre a kortársak is feltették. Ugyanolyan szkeptikusak voltak, mint én.

Akad azonban itt egy másik kérdés is.

Kinek volt érdeke a magyarországi végvári rendszer fenntartása?

Folytatása következik.

Arpeggio

(Versek Lilla festményeiről - 1.)

Először a színek világa fog meg....

Sötét tónusból bőséggel akad,

De pillanatig sem nyomaszt

A kép...

A fények

Meghitt, s fenséges táncot lejtenek,

Nem súlyosodik fölénk a tömeg...

Egymásba játszik sötét is világos,

Örök mozgás,

Állandó változás,

S a Pillanatok áradó sorában

Nem juthat szóhoz az entrópia...

Nyoma sincs mesterkélt gócoknak, élnek

Ezek a színek

Élnek...

A színek élnek,

És akarnak élni;

Ezen a képen minden szín dalol...

És csendben

Valahol

Egy hárfa hangja szól...

Minden szín dúdol

Halkan,

Fényesen, 

De nem szeszélyesen...

Hol a többi színbe mosódva bujkál,

Hol mosolyogva,

Önmagában áll;

Spontánul,

Mint az Élet...

Itt nincs semmi szögletes...

Nincs halál...

A hétköznapok ködfala mögött

Lesben lapuló sunyi rettenet

E festményről

Száműzetett...

Itt nem bődül felénk a vész harangja,

Csak távolról szól

Ezüst hárfa hangja...

A háttérben parázsló naplemente

Mint színházak bayreuthi függönye,

Ha gombnyomásra lezúdulni készül...

Most csukódik a nappal ablaka...

Felkelni készül a Nap valahol...

Az útkanyarban hárfa húrja szól...

Csendben figyelő álmos házsorok,

Fénypászmák,

Autók,

Egy város éli esti életét...

Sudár póznákon

Utcalámpák ülnek

Fényes-délcegen.

Egy meg távolabb

Sárgállva konyul az utca fölé,

Talán most fog majd zöldre váltani...

A naplemente arany aurája

Sárgán visszhangzik

A hárfa szavára...

Esett.

Tán esni is fog

Odafenn az égen

Még őrt állnak a borzas fellegek.

Tükröt tart egymásnak

"Lent"

S "fent"...

Ahogy odafenn,

Éppúgy idelenn...

Ahogy itt lenn,

Éppen úgy odafenn...

Csak szól a hárfa

Dalol

Csendesen...

Régi Idők palackjai

Régi Idők palackjai
Körülöttünk hevernek,
Rugdossa őket a felnőtt,
Eltapossa a gyermek.

Az Ember rejtelmes Múltja
Félre hajított bögre,
Szkepticizmus gyomtengere
Lepi be - tán örökre.

Összetákolt történelmünk
Dogmafátylai alatt
Azt képzeljük, hogy a világ
Folyamatosan "halad".

Régi Idők palackjai;
Sok lábunk alatt lapul -
Régi Idők üzenete
Pusztul olvasatlanul.

Világfa ágai között

Világfa ágai között
Isten egy szál rózsát őrzött.

Ahányszor a rózsa virul,
Új Ég, új Föld, új Út indul.

Susog ma is - csodát várva
A világfa minden ága.

Világfa ágai alatt
Friss Jövendő mindig akad.

Ami Élő - élő marad;
Világfa ágai alatt.

Isten velünk sose pöröl

Isten velünk sose pöröl;
Nyár ablakán kikönyököl.

Látja, ha a folyam árad,
Hallja a rossz doktrínákat,

Vágyunkat nem igazgatja,
Csak a vállát vonogatja.

Isten velünk sose pöröl;
Nem gyógyít és nem öldököl.

Vétkeinkre rá nem legyint,
A nászágyunkba sem tekint.

Bottal, lángpallossal nem ver -
Isten dogmákat nem ismer.

Nincs benne sértődés, harag;
Hisz bennünk a Vén Hallgatag.

Perverzitások korában

Perverzitások korában
"Elit" - rózsaszín masszában.

"Színesül" az oldott kéve;
Omlik a pénz fenekébe.

Civilizáció-tábor
Kifordulna önmagából.

Perverzitások korában,
Pénz-ördög profán poklában...

Parttalan "emberi jogok"
Mögött "Allah akbar!" kopog.

Hibbant Európa néni
A Koránt receptnek nézi.

Perverzitások korában,
Pénz vigyorog - álruhában.

Párhuzamos társadalom
Mögött sunyi pénzhatalom.

Profán - önmaga markában...
Perverzitások korában...

Esőkönnyet zokog a Nyár

Esőkönnyet zokog a Nyár,
Tócsa gyűlik,
Mélyül a sár.

Támad a zivatar-tatár,
Ázik egyre a vén határ.

A mezőkön tócsa-sebek,
Jelen Jövendőért rebeg.

Esőkönnyet zokog a Nyár;
Profán pusztán madár se jár...

A vadkanra fogott gyilkosság - 27. Rész

27. Rész

Ezt sokszor leírták, bizonygatták, de attól még nevetséges. A német-római császárnak talán érdeke, hogy a székvárosa a török portyázók célpontja legyen? Érdeke, hogy egyik országa közepén nagy költséggel fenntartott, de komoly támadások ellen nem igazán kielégítő erődvonalat tartson fenn egy agresszív ellenséggel szemben? Érdeke akkor is, ha éppen kedvező alternatíva adódik az ellenséges hódoltság felszámolására? Aligha.

Most lássuk újra a korábban már idézett varázsmondatot:

Ø  A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

Ez a témával foglalkozó szakirodalom legsokoldalúbb mondata, szinte mindenhez érvként használják. Ha a kanonizált nézetektől eltérő vélemény merül fel, azonnal csattan ez a látszólag mindentudó mondat, és használója azt képzeli, hogy már meg is nyerte a vitát.

Csakhogy…

Ezermester nem mester. Ez a mondat korántsem ér annyira sokat, mint ahányszor használják. Nézzük meg egy kicsit aprólékosan, valójában mit is jelent ez a mondat, utána pedig azt is vizsgáljuk, mennyire mond igazat.

A mondat nagyjából a következőket akarja közölni:

„A hazánkban beszedett királyi jövedelem együttvéve sem volt elég arra, hogy fenntartsa a török ellen létesített erődvonalat.”

A királyi jövedelem jelentheti egyrészt az adókat, másrészt a korabeli Királyi Magyarországról királyi felségjog alapján beszedett egyéb jövedelmeket. Egészen a szarvasmarhák kiviteléből adódó jövedelmekig – utóbbiakkal például Takáts Sándor foglalkozott annak idején.

Ezen jövedelmek rendszere annyira szerteágazó, útjuk az uralkodói kincstárig annyira bonyolult, hogy most semmiképpen sem taglalnám őket. A lényeg a mondat állítása: mindez együttvéve sem elég a végvári rendszer fenntartására. Ezért időnként a cseh vagy morva rendek, esetleg a német birodalmi rendek pénzbeli segítségére volt szükség.

Mire nem volt elég a hazai királyi jövedelem? Miből állt a végvári erődrendszer fenntartása?
Nézzük tételesen!

Ø  A várak karbantartása, korszerűsítése.

Ø  A védelemhez szükséges eszközök (ágyúk, lőszer stb.) biztosítása, karbantartása, pótlása

Ø  A végvárakat védelmező katonák ellátása, élelme, ruházata, fegyverzete, zsoldja.

Ezek a legfontosabb tételek, de ne gondoljuk azt, hogy ezeken kívül más nincs. Az előkelő parancsnokok ellátása is ide tartozik. Ne higgyük, hogy ez csekélység; az ilyen főparancsnok javadalmazása gyakran 50-100, vagy még több katona ellátásán is túltett. Akadt olyan (külföldi) főkapitány, aki azért nem volt hajlandó elfoglalni a helyét, mert nem találta megfelelőnek a lakóhelyét. Az előző parancsnok szállásával nem érte be…

A várhoz gyakran várbirtokok is tartoztak a vár ellátására rendelt falvakkal, ezek ügyes-bajos dolgait is a várból kellett intézni. A vár mellett lévő város is a vár hatalma alá tartozott. A várban lévő egyházi személyzet ellátása általában nem a kincstárat terhelte, de a templomok renoválása, újjáépítése időnként igen. Képzeljük el, hogyan festhetett egy-egy főtemplom a visszavert török ostrom után. Székesegyházaink egy része el is pusztult a török időkben.
Voltak tehát járulékos költségek is, de ezek egy részéből az őrség számára bevételek is származtak. Ahogy az ellenséges foglyok tartásából is. A magyar végváriak kénytelenek voltak béke idején is portyázni, foglyokat szedni, mert gyakran egy-egy előkelő török váltságdíjából tartották fent magukat.

Utóbbi megjegyzés fontos kérdést generál.

Vajon az osztrák kincstár állta ezeket a költségeket?

Folytatása következik.

Néhai világháborús részvételeink

Mint bolond ember szörnyű vízesésbe,
Ugrottunk mélybe,
Mélyek mélyébe,
Nem is egyszer...
Kétszer...

Kerge, részeg parti,
Szedett-vedett talon...
Két világháború
A német oldalon...

Kétszer tűntünk el odalent...
Kétszer adtunk Jövőt,
Jelent...

Mint bolond a vízesésbe,
Zuhantunk a vérfürdőbe
Halál-ékül,
Golyó-fékül,
Minden értelmes cél nélkül...

Mindent elvesztettünk
Végül...

Kráterek
Fetrengenek
Virágos rét helyén,
Részeg a győztes túlerő,
Tömegsírban a jövendő...

Mint bolond a vízezésbe,
Meneteltünk
Öngyilkos lelkesedéssel
A vészbe...

Egymás után két háború...
Rossz évszázad volt...
Szomorú...

Új romlásunk százada volt,
Amit rabolhatott -
Rabolt...

Két szennyes világháború...
Rothadó méregkoszorú;
Még mindig elmúlást okád,
Fertőz lelkeket és Hazát...

Az első végén lett oda
Az Országunk kétharmada...

Másodikban romhalmazzá
Vált a nyomorult maradék,
Elveszett a Függetlenség,
Meg a köznapi Tisztesség...

Holt, száraz erkölcsi homok,
Kiszáradó lelki romok
Sivárlanak,
És még mindig nyújtózkodnak
A néhai frontvonalak...

Nem Istenre
Vagy csodára várni..
Nekünk kell végre
Magunkra találni...

Ami széttört,
Összerakni...
Múltunkat
Újra belakni...

Nem "finnugor" vándor horda,
Nem "utolsó csatlós" csorda...
Mi Magyarok
Voltunk,
Vagyunk,
És ha még élni akarunk,
Vállalnunk kell
Önmagunkat...

Magunkra találni végre,
S felnézni újra
Az Égre...

Szent játék vagy profán játszadozás? - 27. Rész

27. Rész

Érdemes ezen elgondolkodnunk. Akármennyire is furcsának tűnik, de az emberi fejlődésnek a mai napig sincs valódi definíciója. Mit is szokott a tudomány fejlődésnek tekinteni? Általában a következőket:

v  Az anyagi javak gyarapodását, sőt egyszerű felhalmozódását.

v  A technika fejlődését.

v  A gazdasági mechanizmusok fejlődését, a termelés növekedését.

v  A tudomány módszereinek fejlődését, eredményeinek gyarapodását.

Ezek valóban az emberi fejlődés igazi mércéi?

Ha valóban azok volnának, az emberi történelem szemlélete sokkal egyszerűbb volna. Különböző anyagelvű felfogások képviselői jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálták is érvényre juttatni ezen felfogások valamelyikét. A két utolsó évszázad bővelkedett efféle teóriákban. Leginkább a pozitivizmus és a marxizmus, meg a hozzájuk kapcsolódó egyéb nézetrendszerek.

Ezek a történetfilozófiai építmények általában elhanyagolható jelentőségűnek tekintik, a költészetet – ahogy egyáltalán a művészetet is – ellentétben a roppant fontos, mindenek alapját képező gazdasággal.

Ma is van olyan gondolkodó, aki az emberi fejlődés lényegét az anyagi javak, a termelés növekedésében, vagy éppen a technika eszközök tökéletesedésében véli felfedezni. Ezek az elméletek napjainkban helyenként át is lépik az abszurditás határait. Olyan közgazdász is van – nem is kevés – aki azt állítja, hogy az emberi erkölcs, viselkedés, tolerancia, műveltség, jog és becsület alapja nem más, mint – a gazdasági növekedés. Ennyire egyszerű volna minden. Ha van gazdasági növekedés, az emberek varázsütésre toleránsabbak, erkölcsösebbek és megértőbbek egymáshoz, engedelmeskednek a jognak, csökken az erőszak, rohamtempóban fejlődik a tudomány és a művészet. Ellenben, ha a gazdasági növekedés megáll, az emberek azonnal egymásnak esnek, nem törődnek joggal és erkölccsel, őrült módon elharapódzik az erőszak és a szörnyűségeknek nincs határuk.

A fejtegetésekben tagadhatatlanul van igazság. Gazdasági növekedés idején a társadalom megnyugszik, a jog konszolidálódik, az erőszak visszaszorul, legalábbis az esetek többségében. Ha azonban a gazdasági növekedés megáll, azonnal csőstül szakadnak a bajok az emberekre. Infláció, drágaság, létbizonytalanság, munkanélküliség, és a mindezekkel törvényszerűen együtt járó elkeseredés.

Csakhogy…

Mindez korántsem bizonyítja, hogy az emberi fejlődés lényege a gazdasági növekedés. Legfeljebb azt, hogy az ember kevésbé indulatos, ha van mit ennie, hiszen a gyakorlatban a gazdasági növekedésre való hivatkozás pontosan ezt jelenti.

Nyilvánvalóan összetévesztik az okot az okozattal. Nem arról van szó, hogy a gazdasági növekedés megoldaná az emberiség összes hétköznapi és államközi jogi, erkölcsi, személyes és egyéb természetű problémáját, hanem arról, hogy a gazdasági prosperitás idején ezeket a gondokat sokkal könnyebb kezelni, mivel megvan a türelem anyagi alapja. Amikor ez elfogy, kiderül, hogy a gazdasági növekedés a problémákat nem oldotta meg, csupán a szőnyeg alá söpörte őket, a – gyakran több évszázados – konfliktusok parazsa még nem hűlt ki, azok még mindig léteznek, csak arra várnak, hogy az indulatok elszabadulásával eszkalálódhassanak. Nemcsak, hogy nem oldódtak meg, az esetek többségében még súlyosbodtak is.

Újra felvetődik a kérdés: miféle gondokat oldhat meg egyáltalán a gazdasági növekedés? Igazából semmit, de keretet adhat a problémák valódi megoldásához. Tragikus, hogy az ilyenkor mindent háttérbe szorító piacelvű gondolkodás a gyakorlatban ezt többnyire megakadályozza.

Arról nem is beszélve, hogy számos ellenpéldát mondhatunk olyan helyekről és időszakokból, amikor és ahol pedig éppen gazdasági növekedés zajlott.

A gazdasági növekedés tényezőjét, mint az emberi fejlődés alapvető motorját bátran elvethetjük.

Hogy állunk a technika fejlődésével?

A legtöbb gyakorlati tudomány jelenleg is ezzel méri a fejlődést. A régész számára a tökéletesebb eszközök fejlettebb gondolkodást, fejlettebb társadalmat, és fejlettebb embert is jelentenek. A legújabb kor emberi fejlődését is zömmel a technikai eszközök tökéletesedése, az új találmányok megjelenése és elterjedése alapján kezeli – gyakran kritikátlan hozsannázással – a történettudomány.

Az ilyen szemlélet persze a költészet – vagy egyáltalán a művészet – jelentőségét néhány vállveregető közhellyel véli elintézni. Vagy azzal se, egyszerűen elfeledkezik róla.

Pedig ez a szempont még kínosabb.

Fejlettebb-e emberi értelemben véve az a nép, amely jobb eszközöket készít, mint a másik?

Fejlettebbek vagyunk-e emberileg és erkölcsileg, ha autóval járunk, és nem szekéren?

Fejlettebbek vagyunk-e attól, ha mobiltelefont használunk vezetékes helyett?

Fejlődött-e erkölcsi értelemben az emberiség az utóbbi évezredekben? Hát az utóbbi évszázadokban?

v  Emberségesebbek vagyunk-e egymáshoz?

v  Tisztességesebbek vagyunk-e a magánéletben, illetve az államközi kapcsolatokban?

v  A jelenlegi államok hatalmi játszadozása mennyivel erkölcsösebb, mint a több ezer évvel ezelőttieké?

Rendkívül fontos kérdések. Ha csak az utóbbi kétezer esztendőt számítjuk – mondjuk időszámításunk kezdetétől – azt tapasztaljuk, hogy a kiindulóponthoz viszonyítva a technika fejlődése minden téren óriási. Az ember életének külső keretei hallatlan mértékben változtak meg.

Amennyiben az ember által előállított eszközök – a technika – tökéletesedése egyúttal az emberiség valódi fejlődését is jelenti, úgy ennek megfelelően azt kellene látnunk, hogy az utóbbi kétezer év elsöprő erejű technikai fejlődésének megfelelő emberi-erkölcsi fejlődés is végbement.

Így volt?

Nemigen.

De – hogy biztosak lehessünk a dolgunkban – nézzünk néhány példát:

Fejlődött-e az emberiség attól, hogy a kétezer évvel ezelőtti emberiséggel ellentétben mára „megszűnt” a rabszolgaság?

Valóban megszűnt? Nem létezik-e ma is számtalan államban, még jogi értelemben is? Nem létezik-e számos álcázott formában is?

Mesterségesen alacsony béreket fizetni, és az embereken folyamatosan élősködni vajon nem a rabszolgaság álcázott változata? Annál még „gazdaságosabb” is, hiszen a rabszolgatartó már attól is megkíméli magát, hogy el kelljen tartania a rabszolgáját és annak családját. Ha az ellátást pénzösszegre változtatjuk, az tetszés szerint pofátlanul csökkenthető.

Fejlődött-e erkölcsi értelemben egyáltalán az emberiség?

Talán látunk erre néhány apró jelet. Leginkább azt, hogy a háborút ma már erkölcsi értelemben elfogadhatatlannak, erkölcstelen állapotnak tekintjük. De ez is csak a jelen emberiség egy részének filozófiai felfogása, a többi vígan lövöldöz, még Európa közepén is, ahogy a közelmúltban nem egyszer megesett.

Van persze látszatfejlődés is…

Eltöröltük a halálbüntetést?

Semmit sem jelent. A halálbüntetés magán értelemben továbbra is érvényben van, és alkalmazza is, aki elég elvetemült, vagy elegendő pénze van hozzá. A halálbüntetés eltörlése csupán jogi aktus, és nehéz nem akceptálni a téma szkeptikusainak véleményét, akik úgy vélik, a halálbüntetés eltörlése egyáltalán nem a humánum megnyilvánulása, csak azt a célt szolgálja, hogy a világ „elitjéhez” tartozó nagytőkések és pénzemberek akkor se kerülhessenek életveszélybe, ha a Föld bármelyik országában átmenetileg fölébük kerekedne a törvény.

Ha azt képzeljük, hogy a magánemberi erkölcs, szülő-gyermek és férj-feleség viszonylatában mégiscsak fejlődött az emberiség, nagyot kell csalódnunk. Ha szétnézünk, látnunk kell, mennyire elenyészően kevesen vannak azok, akire a véleményünket építhetjük. Ha tovább is vizsgálódunk, szemügyre vesszük a múltakat, meg kell állapítanunk, hogy régen is, az ókorban is, a középkorban is voltak igazán példás és szép házastársi és szülő-gyermek kapcsolatok, az ilyenek aránya ma sem nagyobb, viszont napjainkban is előfordulnak a legrémesebb szörnyűségek. A családra a gazdasági változások alapján ráaggatott szociológiai és egyéb elméletek érvényessége nem meggyőző.

Kénytelen vagyok megállapítani: az elmúlt két ezredév alatt a világban korántsem játszódott le olyan emberi-erkölcsi fejlődés, amely arányban állhatna a technika fejlődésével.

Más szempontok is az ellen szólnak, hogy a technikai eszközök tökéletesedését az emberiség általános emberi fejlődésének lehessen beállítani.

A technikai fejlődés csak kevés embert érint, és minél inkább specializálódik, minél bonyolultabbá válik a technika, annál kevesebbet. A világ jelenlegi technikai fejlődése – hiába él a Földön több milliárd – csupán néhány tízezer ember munkájának eredménye. A többiek csak annyiban hordozói a technológiának, hogy kezelni tudják a termékeit, de képtelenek lennének reprodukálni. Az emberek zöme nem képes annyi idő alatt futni a százat, mint a világcsúcstartó, így annak eredménye az emberiség egészére nézve nem releváns.

A technika fejlődése nem jelenti az emberiség egyetemes fejlődését.

Egyáltalán annak tekinthető-e?

A múltból vannak olyan információ-foszlányok, amelyek arra utalnak, mintha bizonyos időszakokban kimondottan korlátozták volna a technika fejlődését. Vajon véletlenül?

Nem csupán Hérón gőzgépére gondolok itt. A mai hivatalos magyarázat, hogy „nem ismerték fel az akkori primitív gondolkodású emberek a technika fejlesztésének lehetőségét és jelentőségét” természetesen marhaság. A régi korok embereinek gondolkodása semmivel sem volt alantasabb a miénknél. Vajon miért ódzkodtak a technikától?

Miért voltak tele régi vallási előírások a fémeszközök tilalmával? Miért tiltották a fémek használatát? Féltek tőle? Az nem magyarázat, hogy nem ismerték, különben miért tiltották volna? Miért? Talán éppen azért, mert ismerték?

Miben nyilvánul hát meg az emberi fejlődés?

Folytatása következik.

Az Időnek sosincs vége

Az Időnek sosincs vége,
Legyen háború, vagy béke.

Világvégét se vesz zokon,
Átkel világ-határokon,

Mivel a legfelső fokon
Anyaggal,
Tudattal -
Rokon.

Az Időnek sosincs vége,
Akad ezer nemzedéke.

Egyik a másikból terem,
Nem fogy az idő sohasem.

Tán van neki egy nagy sátra,
S abban kanyarodik - hátra...

Az Időnek sosincs vége,
Isten állandó vendége.

Szegény Medárd

Szegény Medárd - citerázik;
Negyven napig ázik-fázik.

Szürke égbolt dörög-morog,
Esőfelhő-raj gomolyog.

Fellegben eső-barbárok;
Jeget zúdít légi átok...

Szegény Medárd..
Egykor régen
Püspök volt - még életében...

Holta után lett belőle
Időjárás védőszentje.

Negyvennapos por-elverő
Nyár eleji Medárd-eső...

Posztumusz szent-kultusz megárt..
Tán már tudja
Szegény
Medárd...

Nyárba fordult az esztendő

Nyárba fordult az esztendő,
Pesszimizmus - kerülendő.

Anyáskodnak érett lombok,
Napban fürdenek a dombok.

A Teremtés újra éled;
Örökkévaló az Élet.

Nyárba fordult az esztendő,
Szaporodik a teendő.

A Múlt - integető kendő;
Kéklik távol a Jövendő.

Lét-pompából néz ránk az ég;
Most rajtunk a felelősség.

Nyárba fordult az esztendő,
Pesszimizmus - kerülendő.

A vadkanra fogott gyilkosság - 26. Rész

26. Rész

A császárság nem tudta maga alá gyűrni a német államokat, de ehhez még a kontinens legerősebb hatalmának, Franciaországnak is ringbe kellett szállnia. Megtörtént a látszólag lehetetlen: egy katolikusok és protestánsok közt zajló „vallásháborúba” a katolikus Franciaország, amelyet ráadásul egy bíboros, Richelieu irányított, a protestánsok oldalán lépett be.

A császár nem érte el célját, de a háború iszonyatosan tönkretette Németországot. Ezért történetünk idején a császár tekintélye és népszerűsége a német államokban a mélypontjára zuhant, a németek zöme ellenérzést táplált vele szemben, és inkább az ifjú francia királyban, XIV. Lajosban bízott. Majd annak is eljön az ideje, amikor ez megfordul, amikor az erőszakos, hódítani akaró franciák válnak népszerűtlenné, és a németek jelentős része újra a császár felé fordul, de Zrínyi halála idején ez még messze van.

A császár németországi törekvései nem teljesedtek. A magyar rendek türelmesen várták a harmincéves háború befejezését, közben minden segítséget megadtak uralkodójuknak az idegen földön vívott harchoz – ebből maga Zrínyi is kivette a részét öccsével együtt – és reménykedve várták, hogy a háborús kötöttségtől szabaduló császár majd a török ellen fordul. Megdöbbenve tapasztalták, hogy a béke lejártával nem következett török háború, hanem a király gyorsan meghosszabbította a szultánnal a békét.

A rendek nem alaptalanul számítottak török háborúra. Úgy vélték, a nemzetközi helyzet ehhez most különösen kedvező. A törökkel való kereskedelemben leginkább érdekelt angolok és hollandok éppen egymás ellen háborúznak. Velence Kréta szigetén élethalálharcot vív a szultánnal. A lengyel-oszmán viszony is pattanásig feszült. A cár is megnyerhető egy törökellenes háborúra. A császár most ugyanazokkal a szövetségesekkel mehetett volna hadba a szultán ellen, akikkel majd szűk húsz év múlva sikerre is viszi a török kikergetését – miután a nagyvezír megostromolta a fővárosát és elpusztította annak környékét.

Volt azonban egy jelentős többlet is ehhez képest: a francia király is hajlandónak mutatkozott a török elleni harcra. Természetesen Lajos király politikájában ez csak átmeneti fordulatnak bizonyult, a század végére a franciák ismét az oszmánok szövetségesei lesznek. 1691-ben például francia tüzérek és hadmérnökök szolgálnak majd a török seregben.
Addig azonban évtizedek vannak hátra. Egyelőre a francia politika szeretne a közös keresztény ügy nemzetközi irányítójának és patrónusának szerepében tetszelegni. Nemcsak szavakban: 1664-ben francia katonaság érkezett hazánkba Coligny tábornoknak, Condé hercegének parancsnoksága alatt, és derekasan kivette részét a szentgotthárdi győzelemből. Lajos király tovább is ment, a háború folytatása esetére anyagi segítséget és még több katonát ígért.

Minden esély megvolt hát a sikeres harcra. Lehet ennél kedvezőbb helyzet a török kiűzésére?
Akkor miért kötötték meg a vasvári békét?

A kormányzat tehát akkor sem mutatott hajlandóságot a török kiűzésére, amikor erre a legkedvezőbbek voltak a feltételek. Csak egyetlen következtetés vonható le: a kormányzat nem akarta megszüntetni a magyarországi török hódoltságot.

Azért kell ezzel ennyit foglalkoznom, mert meggyőződésem, hogy egyenes összefüggés van a vasvári béke és Zrínyi Miklós meggyilkolása között. Mindkettő ugyanannak a tervnek a része. Mindkettőt ugyanazon csoport művelte. Miféle állam az, ahol valakik kikényszeríthetnek egy olyan békét, amely államuk és uralkodójuk érdekeivel szögesen ellentétes?

Manapság az emberek hajlamosak azt képzelni az abszolutizmusról, hogy ott egyetlen embernek, az uralkodónak abszolút hatalma és akarata érvényesült. Voltaképpen ezt jelentené a fogalom.

A gyakorlatban nem egészen ezt jelentette. Az uralkodói személyes hatalom az oszmán birodalomban sem érvényesülhetett korlátlanul, pedig ott a szultán még az államgépezet első emberét, a nagyvezírt is megölethette bármikor különösebb indoklás nélkül – gyakran meg is tette. Az európai abszolút monarchiákban a hatalom gyakorlásának rendszere egészen másképpen nézett ki. Jól szervezett hivatalnoki gépezet működött, amelynek többé-kevésbé szakosodott irányítói az uralkodó környezetében éltek. Az uralkodói abszolutizmus a gyakorlatban az ő akaratuk érvényesülését jelentette. Sok esetben rivalizáltak egymással, gyakran intrikáltak, megbuktatta egyik a másikat. Ha azonban összefogtak, irányításuk alatt tarthatták a tőlük független információktól általában elzárt uralkodót.

Magyarországon a rendek a Habsburg politika abszolutizáló próbálkozásait nem fejlődésnek tekintették, hanem ugyanolyan királyi önkénynek, amilyenek ellen a rendiség szervezete kialakult. Mivel az osztrák bürokrácia a magyar érdekekkel keveset gondolt, hazánkban a rendi érdekvédelem nemzeti színezetet kapott. Voltaképpen ezzel új szakasza kezdődött a rendiségnek, a magyar politikai attitűdöt ez a kiindulópont igen sajátságosan határozta meg legalább az első világháborúig.

Érdekes, hogy maga Zrínyi Miklós elvileg nem volt a rendiség híve, erős uralkodói hatalmat akart, de az ország érdekeinek szolgálatával. Adott helyzetben a rendiséget szükséges, nem mellőzhető intézménynek tartotta, a jogérvényesítés eszközének, de meg volt győződve a túlhaladottságáról, sőt az abszolutisztikus államberendezkedés szükségességéről is.

Nagyon fontos megállapításhoz érkeztem. Zrínyit nem azért gyilkolták meg, mert ő volt a magyar rendek nagy tekintélyű vezetője. Nem. Zrínyi Miklósnak azért kellett meghalnia, mert a koncepciója meghaladta a rendiséget. A gyilkosság szervezője pontosan tudta, milyen következményei lehetnek annak, ha a magyarországi felszabadító háború a rendkívül kedvező körülmények között folytatódik. Hogy mi lesz Magyarországgal, mi lesz a Habsburgok birodalmával. Mindenekelőtt pedig: mit várhat a sikeres felszabadító háborútól az osztrák államgépezetet irányító bürokraták csoportja?

A vasvári béke híveinek publikációi még manapság is igyekeznek velünk elfogadtatni a suttyomban kötött egyezményt. Érvrendszerük a szokásos sablonokra épül, sőt mintha még rá is erősítenének. A már rongyosra koptatott „szükségszerűség” mellett persze nincs egyebük, legfeljebb hangzatos szólamaik. Mintha éppen Magyarország érdeke lett volna, hogy az ország pusztulása akkor is folytatódjék, amikor végre valóban lehetőség nyílt a török hódítók végleges elűzésére.

Ez nem lehetett az ország érdeke.

Akkor kinek az érdeke? Az uralkodónak?

Folytatása következik.

Ulti - túl az Időn

Amíg a végzet nem múlt ki -
Tart az Időn túli ulti.

A félelem szakadt varsa,
Indul a pénz tök durchmarsa.

A fátum kártyáját rázza,
Csupán az Élet kontrázza.

Hogyha a durchmars sikerül -
Atlantisz nyugdíjba kerül.

Tán már gyermekre se futja;
Buktassa el, aki tudja...

Szent játék vagy profán játszadozás - 26. Rész

26. Rész

A lírai mű alkotója abban a szent pillanatban, amikor személyisége mintegy örök időkre „belekövül” a versbe, nem sérülékeny, nem esendő, nem téved, nem hibás, nem bűnös. Akkor sem, ha a verse éppen ilyesmiről, sérülékenységről, esendőségről, tévedésről, hibáról, bűnről szól. Mindig tiszta emberi érzéseket közvetít, éppen saját tiszta emberi érzéseit önti szavakba, rendezi ritmusba.

Ha az alkotó a versben mégis sérülékeny, esendő, téved, hibás, vagy bűnös, ha a mű ilyet üzen, nemcsak ihletett szent pillanatról nem beszélhetünk, teljes értékű lírai műalkotásról sem. Csak a tiszta erkölcsi alátámasztással rendelkező művet tekinthetjük teljes értékű lírai műalkotásnak.

Az alkotó személyiségének legtisztább rétege képezi tulajdon műveinek erkölcsi talapzatát. A vers alkotójának hiteles és őszinte belső emberi tartalmait fejezi ki; alkotójának érzelmeit, akaratát, indulatát, vágyát, de nem közvetlenül, hanem a művészi fegyelem irányítása alatt, a tehetség segítségével, a nyelv, a ritmus és a zene felhasználásával.

A belső emberi tartalomból csak a művészi, költői koncentráció képes teljes értékű lírai műalkotást létrehozni.

Nem mindenki és nem minden pillanatban képes belső emberi tartalmait lírai műalkotás létrehozásával kifejezni. A vers, a kötött szöveg még önmagában nem feltétlenül tekinthető értékes lírai műalkotásnak. Sőt az ilyenek zöme általában rossz műalkotás.

Érzelmeinek, belső emberi tartalmainak kifejezésére minden ember képes valamilyen formában, sőt az emberi léthez ez a képesség elengedhetetlen. De a belső tartalom, érzelem puszta kifejezése még nem líra. A sóhajtás, sírás, nevetés érzelmet fejez ki, de semmi köze a lírához.

Hiteles belső emberi tartalomból teljes értékű lírai műalkotást csak hiteles költői személyiség hozhat létre; utóbbinak pedig az olyan embert tekinthetjük, aki kitartó munkával – ahogy a színész alakítja ki önmagából az eljátszani kívánt karaktert – megformálta önmagából az erkölcsi világrend tiszteletére támaszkodó, személyes költői koncentrációra képes, tehetsége külső és belső feltételeit önmagában létrehozó alkotót.

A költő felelős önmaga előtt önmagáért, tehetsége felhasználásáért, de felelős önmaga előtt a közösségért, a népért, a világért is.

Újra le kell szögeznem: a versben beszélő költői én semmiképpen sem azonos a hétköznapi magánéletbeli személyiséggel, a költő mindennapi énjével; de nem is független tőle, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt manapság mondják és gondolják. A költő a gyakorlatban csak akkor lehet hiteles, ha magánéleti gesztusaival sem kérdőjelezi meg a műveiben foglalt üzenet hitelességét.

Erről majd kissé később, sajnos a mai gyakorlatban ennél jóval alantasabb esetek fordulnak elő. Maga a „költő” státusz az, ami hitelét veszítette a közvélemény igen jelentős rétegei előtt. A költő, mint magánember, képtelen megfelelni a költő-státusz követelményeinek

A státuszköltő nagyjából olyan viszonyban van a valódi lírával, mint a békebeli hadvezér a győzelemmel.

A békebeli katonatiszt lehet nagyon fess, parádézhat festői egyenruhában, tele lehet a válla aranycsillaggal, szakadhat a díszegyenruhája a kitüntetéstől, masírozhat díszlépésben ide-oda, pöffeszkedhet a díszszemlén, vagy éppen kicsinyesen veszekedhet a bakával, hogy ki van-e suvickolva rendesen a bakancsa; mindezektől még nem igazi hadvezér. Akkor sem, ha elérte a legmagasabb rendfokozatot, és a kitüntetések számában minden vetélytársán túltesz. Mindezek egyike sem jelent semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy képes volna-e a kötelességét teljesíteni, amennyiben valóban meg kellene az országot védelmeznie.

A békebeli tábornok azonban semmiképpen sem alaptól nevetséges, csak akkor válik azzá, ha a protokolláris sikerei értékét kellőképpen eltúlozza, és láthatólag ebben látja a katonai pálya lényegét. Minél több energiát fektet a látszatba, annál kevésbé veszik komolyan.

Mindig nevetségessé válik azonban, ha összetéveszti a díszelgés értékrendjét a valódi háborús győzelemmel. Ha egy hadgyakorlaton valakit megdicsérnek a szépen végrehajtott manőver miatt, rendjén van, de ha ugyanitt kitüntetések záporoznak „ellenség előtt tanúsított vitéz magatartás” miatt, az gigantikus értékzavar, és merőben nevetséges. Elrugaszkodás a valóságtól. Egy hadvezér természetesen nem attól jó, ha magas a rendfokozata, vagy sok a kitüntetése.

Amikor a hangsúly végképp a látszat-értékekre, a díszelgés világára tolódik át, megjelenik az operett-tábornok és az operett-hadsereg. Silány utánzat, deklarált rendeltetésére alkalmatlan képződmény. Egyébre sem való, mint díszelgésre. Amikor szorul a kapca, és valódi harcra, igazi helytállásra lesz szükség, az elegáns díszszemle-marsallok és a páváskodó játék katonák eltűnnek a süllyesztőben, mert igazi harcosokra van szükség, akik talán kopottak, de teljesítik a feladatukat. Grant, Napóleon, Hunyadi, Damjanich.

A státusz-költő létezése voltaképpen kísérlet a költészetnek a bürokratikus síkon való elhelyezésére. Mivel a líra önmagában a hivatal értékrendszere számára minden korban felfoghatatlan és értelmezhetetlen volt, ma is az, a jövőben is az marad; a bürokrácia elemi igénye, hogy olyasféle tulajdonságokkal ruházza fel, ami a maga kartotékrendszerében is el tud helyezni.

A vers nem bürokratizálható, de a verset író magánember igen. Más kérdés, hogy a verset író magánember, mint az apparátus része, mennyiben tekinthető költőnek.

Státusz-költőnek lenni azonban számos előnnyel is jár az egyén számára a társadalom anyagi és kapcsolati dimenzióiban. Korábban is így volt ez, napjainkban pedig már Dunát lehetne rekeszteni az ilyesféle „hivatalos”, „kinevezett”, apparátus-költőkkel. A státusz-költő léte speciális létmód. Egy idő múlva maga is elhiszi, hogy a költő-lét lényege kapcsolati sikerekben és szociológiai jelenségekben merül ki, hogy attól jó költő valaki, ha sok a díja, megjelenése, ha az apparátus szamárlétráján minél magasabb fokról vigyorog alá.

A státus-költő az apparátus poétája, értéke a rendfokozatától függ.

Csakhogy…

A költő-státusz igen messze van a költői jelenség lényegétől. Magánemberként senki sem költő. Költővel nem találkozhatunk az utcán, nem ripakodhat ránk a lépcsőházban, nem tolakodhat elénk a buszon. Ilyeneket csak költő státuszt viselő magánember tehet.

Az apparátus minden korban olyan jogosítványokat próbált magának vindikálni, amelyek nem illették meg. A búcsúcédulák árusításával kinyilvánította, hogy hatalma van a túlvilági szféra felett, az általa javasoltakat Szent Péter a mennyekbe bocsátja, ha eleget tettek földi fizetési kötelezettségeiknek.

Az ilyesmi persze mindig nevetséges.

 A státusz-költő a búcsúcédulával analóg jelenség. Az apparátus azt képzeli, hogy rajta keresztül behatolhat a líra területére, és ott uralkodó helyzetbe kerülhet. Ez azonban csak látszólagos hódítás. A státusz-költő csupán költőnek nevezett magánember.

Ahogy az irodalmi műalkotás kizárólag értelmezett formában létezik, úgy költő is csak a versein keresztül lehet költő, de még úgy sem bármikor és bárhogyan. A költemény hatását a lírai élményközösségen keresztül fejti ki, a költő-lét is csupán ezen keresztül nyilvánulhat meg a maga teljességében, küldetését ezen keresztül válthatja valóra. A státus nem számít, sem a megjelenések, sem a díjak, sem az egyéb rendfokozatok. De csak a valódi lírai élményközösség számít, utánzata, imitációja mit sem ér.

Konferenciázhat akárhány státusz-költő, beszélhetnek szépen és csúnyán, bikkfanyelven és természetesen a költészetről – ha pediglen lírai élményközösség nem történik, költészet sincs jelen.

Összetrombitálhatnak protokolláris rendezvényre több ezer státusz-költőt is, zajonghatnak, vagy tarthatnak csendes pihenőt - ha pediglen lírai élményközösség nem történik, költészet sincs jelen.

A költő önmagával szembeni felelősségének egyik legfontosabb megnyilvánulása, ha nem ragad le a státusz-költők szintjén, ha nem éri be a látszattal, ha valódi költő akar lenni akkor is, ha az nehezebb, és semmiféle anyagi előnnyel nem jár.

A költő felelőssége a közönségével szemben

A költő felelősségének különböző dimenziói közt igen sok az átfedés, ezek állandóan egymásba játszanak, mereven elkülöníteni őket sohasem lehet. A közönséggel szembeni felelősség igen sok ponton azonos a költő önmagával szembeni felelősségével; csupán a nézőpont más.

Goethe mondta, hogy „Színpad és nézőtér együtt alkot egészet”. A lírára is érvényes ennek analóg megfogalmazása: vers és közönség együtt alkot egészet, a lírai élményközösség megvalósulásához mindkettőre szükség van. A lírai élményközösségnek feltehetően igen fontos szerepe van ember és társadalom életében, hamarosan eljön majd a korszak, amikor a tudomány ezt komoly vizsgálat tárgyává teszi. Ehhez természetesen arra van szükség, hogy félrehajítsuk a szemellenzőt, és elismerjük, hogy az emberiség fejlődésében nem csupán az anyagi természetű jelenségek kaphatnak szerepet. Mindez elvezethet majd egy, a jelenleginél, átfogóbb, pontosabb és igazabb fejlődés-definíció kialakulásához.

A lírai élményközösség megvalósítása a költészet alapvető céljai közé tartozik. Ahogy a színházban is az aktívabb félnek, a színpadnak kell dominálnia, ugyanez a helyzet a lírában is. A közönség nem alkalmazkodhat egyoldalúan a vershez, az első lépésben a versnek kell alkalmazkodnia a közönséghez. Más szóval: elő kell segítenie a lírai élményközösség megvalósulását.

Ez nem igazán ördöngös dolog, látszólag magától értetődik, de mégis beszélni kell róla, hiszen a jelenlegi kanonizált magyar líra szövegeit nézegetve úgy tűnik, hogy mégsem egyértelmű.

A lírai élményközösség kialakításának első feltétele, hogy a mű olyan nyelven beszéljen, amely a közönséggel való párbeszédre alkalmas. Vázlatosan ez nagyjából annyit tesz, hogy a mű – amellett, hogy a lírai értékteremtéshez és a lírai élményközösség megvalósításához alapvetően fontos etikai alapon áll – elfogadja, és magas szinten alkalmazza azokat az érzelmi, értelmi, szociológiai és nyelvi konvenciókat, amelyek a korban a minél nagyobb számú közönséggel folytatott hatékony kommunikációt lehetővé teszik.

A költő a lírai élményközösségnek – amennyiben az megvalósul – éppen olyan részese, mint a közönség minden tagja. A vers mindig úgy keletkezik, hogy a költő a saját magánemberi létében átélt élményeket és érzelmeket konvertálja személyes és közösségi lírai élménnyé. Ebből lírai élményközösség csak akkor jöhet létre, ha adó és vevő – vers és közönség – ugyanazon a nyelven beszélnek.

A költészet minden korban a nyelv legigényesebb művelője és legaktívabb fejlesztője volt, és ezután is az lesz. A nyelv fejlesztése azonban nem azonos a semmibe történő rugaszkodással, a halandzsával.

Ami a ma nagyon divatos „nyelvkritikát” illeti, ennek értelmében és céljában kételkednünk kell akkor is, ha egyes megállapításai alaposnak tűnnek. Az egész ugyanis nem hordoz magában semmiféle emberi perspektívát.

Amikor a fonetika tudománya a XX. század derekán eljutott oda, hogy nincs két azonos beszédhang, azonnal akadtak olyan nyelvészek, akik megértették, hogy a több ezer éves tudomány olyan szituációba kormányozta önmagát, ahol alkalmatlanná vált az emberi kommunikáció alapjait képező beszédhangok rendszerének tanulmányozására. Tüstént meg is alakult hát az új hangtani tudomány, a fonológia, amely sietett leszögezni, hogy minden beszédhangot a rendszer elemének tekint, és a hangok közötti különbségek csak akkor relevánsak, ha általuk szavakat lehet megkülönböztetni.

A lírai élményközösség legáltalánosabb alapja (is) az emberi kommunikáció, amelyet a költészetnek nem kétségbe vonnia, hanem gyakorolnia és fejlesztenie kell.

Költészet és nyelv szorosan egybetartozik, kapcsolatuk pontos jellege egyelőre nem tisztázott. Talán soha pontosan nem is állapítható meg, hiszen az ember történelmi fejlődése folyamán a kapcsolat egyre bővül, állandóan új és még újabb funkciókat kap. Nincs olyan definíció, amely képes lenne ezt az időbeli bővülést kellőképpen akceptálni. Nem is beszélve arról, hogy akadnak súlyos filozófiai kérdések is, amelyekre ebben a pillanatban talán nem is lehet válaszolni.

Utóbbiak között a legfontosabb: Mit is tekintünk fejlődésnek?

Folytatása következik.

Születésnapodra 2018-ban

Mától ötvenhat éves vagy
Te is;
Szalad velünk a vén Idő tova,
S az évek száma oly gyorsan növekszik,
Mint népszerű rendezvény idején
A hosszú parkoló kocsisora...

Te most is az vagy, aki mindig voltál,
Drága kis asszony,
Kicsi Napsugár;
Akire várok,
Aki hazavár,
Aki az Életedet nekem adtad...
Érdemes volt megszületnem -
Miattad.

Drága Anikóm!
Kicsi Angyalom!
Veled az öregkort is vállalom...

Szeretnék Veled évtizedeket,
Még sok Jelent,
És még több holnapot...

Legyen ma nagyon-nagyon
Szép napod!

Észrevétlenül jött a Nyár

Észrevétlenül jött a Nyár,
Máris itt ragyog,
Izzadnak a tanév végi
Túlzsúfolt napok.

A Június becserkészett,
És rajtunk ütött,
Mi meg botorkálunk a sok
Feladat között.