Szent játék vagy profán játszadozás - 26. Rész

26. Rész

A lírai mű alkotója abban a szent pillanatban, amikor személyisége mintegy örök időkre „belekövül” a versbe, nem sérülékeny, nem esendő, nem téved, nem hibás, nem bűnös. Akkor sem, ha a verse éppen ilyesmiről, sérülékenységről, esendőségről, tévedésről, hibáról, bűnről szól. Mindig tiszta emberi érzéseket közvetít, éppen saját tiszta emberi érzéseit önti szavakba, rendezi ritmusba.

Ha az alkotó a versben mégis sérülékeny, esendő, téved, hibás, vagy bűnös, ha a mű ilyet üzen, nemcsak ihletett szent pillanatról nem beszélhetünk, teljes értékű lírai műalkotásról sem. Csak a tiszta erkölcsi alátámasztással rendelkező művet tekinthetjük teljes értékű lírai műalkotásnak.

Az alkotó személyiségének legtisztább rétege képezi tulajdon műveinek erkölcsi talapzatát. A vers alkotójának hiteles és őszinte belső emberi tartalmait fejezi ki; alkotójának érzelmeit, akaratát, indulatát, vágyát, de nem közvetlenül, hanem a művészi fegyelem irányítása alatt, a tehetség segítségével, a nyelv, a ritmus és a zene felhasználásával.

A belső emberi tartalomból csak a művészi, költői koncentráció képes teljes értékű lírai műalkotást létrehozni.

Nem mindenki és nem minden pillanatban képes belső emberi tartalmait lírai műalkotás létrehozásával kifejezni. A vers, a kötött szöveg még önmagában nem feltétlenül tekinthető értékes lírai műalkotásnak. Sőt az ilyenek zöme általában rossz műalkotás.

Érzelmeinek, belső emberi tartalmainak kifejezésére minden ember képes valamilyen formában, sőt az emberi léthez ez a képesség elengedhetetlen. De a belső tartalom, érzelem puszta kifejezése még nem líra. A sóhajtás, sírás, nevetés érzelmet fejez ki, de semmi köze a lírához.

Hiteles belső emberi tartalomból teljes értékű lírai műalkotást csak hiteles költői személyiség hozhat létre; utóbbinak pedig az olyan embert tekinthetjük, aki kitartó munkával – ahogy a színész alakítja ki önmagából az eljátszani kívánt karaktert – megformálta önmagából az erkölcsi világrend tiszteletére támaszkodó, személyes költői koncentrációra képes, tehetsége külső és belső feltételeit önmagában létrehozó alkotót.

A költő felelős önmaga előtt önmagáért, tehetsége felhasználásáért, de felelős önmaga előtt a közösségért, a népért, a világért is.

Újra le kell szögeznem: a versben beszélő költői én semmiképpen sem azonos a hétköznapi magánéletbeli személyiséggel, a költő mindennapi énjével; de nem is független tőle, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt manapság mondják és gondolják. A költő a gyakorlatban csak akkor lehet hiteles, ha magánéleti gesztusaival sem kérdőjelezi meg a műveiben foglalt üzenet hitelességét.

Erről majd kissé később, sajnos a mai gyakorlatban ennél jóval alantasabb esetek fordulnak elő. Maga a „költő” státusz az, ami hitelét veszítette a közvélemény igen jelentős rétegei előtt. A költő, mint magánember, képtelen megfelelni a költő-státusz követelményeinek

A státuszköltő nagyjából olyan viszonyban van a valódi lírával, mint a békebeli hadvezér a győzelemmel.

A békebeli katonatiszt lehet nagyon fess, parádézhat festői egyenruhában, tele lehet a válla aranycsillaggal, szakadhat a díszegyenruhája a kitüntetéstől, masírozhat díszlépésben ide-oda, pöffeszkedhet a díszszemlén, vagy éppen kicsinyesen veszekedhet a bakával, hogy ki van-e suvickolva rendesen a bakancsa; mindezektől még nem igazi hadvezér. Akkor sem, ha elérte a legmagasabb rendfokozatot, és a kitüntetések számában minden vetélytársán túltesz. Mindezek egyike sem jelent semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy képes volna-e a kötelességét teljesíteni, amennyiben valóban meg kellene az országot védelmeznie.

A békebeli tábornok azonban semmiképpen sem alaptól nevetséges, csak akkor válik azzá, ha a protokolláris sikerei értékét kellőképpen eltúlozza, és láthatólag ebben látja a katonai pálya lényegét. Minél több energiát fektet a látszatba, annál kevésbé veszik komolyan.

Mindig nevetségessé válik azonban, ha összetéveszti a díszelgés értékrendjét a valódi háborús győzelemmel. Ha egy hadgyakorlaton valakit megdicsérnek a szépen végrehajtott manőver miatt, rendjén van, de ha ugyanitt kitüntetések záporoznak „ellenség előtt tanúsított vitéz magatartás” miatt, az gigantikus értékzavar, és merőben nevetséges. Elrugaszkodás a valóságtól. Egy hadvezér természetesen nem attól jó, ha magas a rendfokozata, vagy sok a kitüntetése.

Amikor a hangsúly végképp a látszat-értékekre, a díszelgés világára tolódik át, megjelenik az operett-tábornok és az operett-hadsereg. Silány utánzat, deklarált rendeltetésére alkalmatlan képződmény. Egyébre sem való, mint díszelgésre. Amikor szorul a kapca, és valódi harcra, igazi helytállásra lesz szükség, az elegáns díszszemle-marsallok és a páváskodó játék katonák eltűnnek a süllyesztőben, mert igazi harcosokra van szükség, akik talán kopottak, de teljesítik a feladatukat. Grant, Napóleon, Hunyadi, Damjanich.

A státusz-költő létezése voltaképpen kísérlet a költészetnek a bürokratikus síkon való elhelyezésére. Mivel a líra önmagában a hivatal értékrendszere számára minden korban felfoghatatlan és értelmezhetetlen volt, ma is az, a jövőben is az marad; a bürokrácia elemi igénye, hogy olyasféle tulajdonságokkal ruházza fel, ami a maga kartotékrendszerében is el tud helyezni.

A vers nem bürokratizálható, de a verset író magánember igen. Más kérdés, hogy a verset író magánember, mint az apparátus része, mennyiben tekinthető költőnek.

Státusz-költőnek lenni azonban számos előnnyel is jár az egyén számára a társadalom anyagi és kapcsolati dimenzióiban. Korábban is így volt ez, napjainkban pedig már Dunát lehetne rekeszteni az ilyesféle „hivatalos”, „kinevezett”, apparátus-költőkkel. A státusz-költő léte speciális létmód. Egy idő múlva maga is elhiszi, hogy a költő-lét lényege kapcsolati sikerekben és szociológiai jelenségekben merül ki, hogy attól jó költő valaki, ha sok a díja, megjelenése, ha az apparátus szamárlétráján minél magasabb fokról vigyorog alá.

A státus-költő az apparátus poétája, értéke a rendfokozatától függ.

Csakhogy…

A költő-státusz igen messze van a költői jelenség lényegétől. Magánemberként senki sem költő. Költővel nem találkozhatunk az utcán, nem ripakodhat ránk a lépcsőházban, nem tolakodhat elénk a buszon. Ilyeneket csak költő státuszt viselő magánember tehet.

Az apparátus minden korban olyan jogosítványokat próbált magának vindikálni, amelyek nem illették meg. A búcsúcédulák árusításával kinyilvánította, hogy hatalma van a túlvilági szféra felett, az általa javasoltakat Szent Péter a mennyekbe bocsátja, ha eleget tettek földi fizetési kötelezettségeiknek.

Az ilyesmi persze mindig nevetséges.

 A státusz-költő a búcsúcédulával analóg jelenség. Az apparátus azt képzeli, hogy rajta keresztül behatolhat a líra területére, és ott uralkodó helyzetbe kerülhet. Ez azonban csak látszólagos hódítás. A státusz-költő csupán költőnek nevezett magánember.

Ahogy az irodalmi műalkotás kizárólag értelmezett formában létezik, úgy költő is csak a versein keresztül lehet költő, de még úgy sem bármikor és bárhogyan. A költemény hatását a lírai élményközösségen keresztül fejti ki, a költő-lét is csupán ezen keresztül nyilvánulhat meg a maga teljességében, küldetését ezen keresztül válthatja valóra. A státus nem számít, sem a megjelenések, sem a díjak, sem az egyéb rendfokozatok. De csak a valódi lírai élményközösség számít, utánzata, imitációja mit sem ér.

Konferenciázhat akárhány státusz-költő, beszélhetnek szépen és csúnyán, bikkfanyelven és természetesen a költészetről – ha pediglen lírai élményközösség nem történik, költészet sincs jelen.

Összetrombitálhatnak protokolláris rendezvényre több ezer státusz-költőt is, zajonghatnak, vagy tarthatnak csendes pihenőt - ha pediglen lírai élményközösség nem történik, költészet sincs jelen.

A költő önmagával szembeni felelősségének egyik legfontosabb megnyilvánulása, ha nem ragad le a státusz-költők szintjén, ha nem éri be a látszattal, ha valódi költő akar lenni akkor is, ha az nehezebb, és semmiféle anyagi előnnyel nem jár.

A költő felelőssége a közönségével szemben

A költő felelősségének különböző dimenziói közt igen sok az átfedés, ezek állandóan egymásba játszanak, mereven elkülöníteni őket sohasem lehet. A közönséggel szembeni felelősség igen sok ponton azonos a költő önmagával szembeni felelősségével; csupán a nézőpont más.

Goethe mondta, hogy „Színpad és nézőtér együtt alkot egészet”. A lírára is érvényes ennek analóg megfogalmazása: vers és közönség együtt alkot egészet, a lírai élményközösség megvalósulásához mindkettőre szükség van. A lírai élményközösségnek feltehetően igen fontos szerepe van ember és társadalom életében, hamarosan eljön majd a korszak, amikor a tudomány ezt komoly vizsgálat tárgyává teszi. Ehhez természetesen arra van szükség, hogy félrehajítsuk a szemellenzőt, és elismerjük, hogy az emberiség fejlődésében nem csupán az anyagi természetű jelenségek kaphatnak szerepet. Mindez elvezethet majd egy, a jelenleginél, átfogóbb, pontosabb és igazabb fejlődés-definíció kialakulásához.

A lírai élményközösség megvalósítása a költészet alapvető céljai közé tartozik. Ahogy a színházban is az aktívabb félnek, a színpadnak kell dominálnia, ugyanez a helyzet a lírában is. A közönség nem alkalmazkodhat egyoldalúan a vershez, az első lépésben a versnek kell alkalmazkodnia a közönséghez. Más szóval: elő kell segítenie a lírai élményközösség megvalósulását.

Ez nem igazán ördöngös dolog, látszólag magától értetődik, de mégis beszélni kell róla, hiszen a jelenlegi kanonizált magyar líra szövegeit nézegetve úgy tűnik, hogy mégsem egyértelmű.

A lírai élményközösség kialakításának első feltétele, hogy a mű olyan nyelven beszéljen, amely a közönséggel való párbeszédre alkalmas. Vázlatosan ez nagyjából annyit tesz, hogy a mű – amellett, hogy a lírai értékteremtéshez és a lírai élményközösség megvalósításához alapvetően fontos etikai alapon áll – elfogadja, és magas szinten alkalmazza azokat az érzelmi, értelmi, szociológiai és nyelvi konvenciókat, amelyek a korban a minél nagyobb számú közönséggel folytatott hatékony kommunikációt lehetővé teszik.

A költő a lírai élményközösségnek – amennyiben az megvalósul – éppen olyan részese, mint a közönség minden tagja. A vers mindig úgy keletkezik, hogy a költő a saját magánemberi létében átélt élményeket és érzelmeket konvertálja személyes és közösségi lírai élménnyé. Ebből lírai élményközösség csak akkor jöhet létre, ha adó és vevő – vers és közönség – ugyanazon a nyelven beszélnek.

A költészet minden korban a nyelv legigényesebb művelője és legaktívabb fejlesztője volt, és ezután is az lesz. A nyelv fejlesztése azonban nem azonos a semmibe történő rugaszkodással, a halandzsával.

Ami a ma nagyon divatos „nyelvkritikát” illeti, ennek értelmében és céljában kételkednünk kell akkor is, ha egyes megállapításai alaposnak tűnnek. Az egész ugyanis nem hordoz magában semmiféle emberi perspektívát.

Amikor a fonetika tudománya a XX. század derekán eljutott oda, hogy nincs két azonos beszédhang, azonnal akadtak olyan nyelvészek, akik megértették, hogy a több ezer éves tudomány olyan szituációba kormányozta önmagát, ahol alkalmatlanná vált az emberi kommunikáció alapjait képező beszédhangok rendszerének tanulmányozására. Tüstént meg is alakult hát az új hangtani tudomány, a fonológia, amely sietett leszögezni, hogy minden beszédhangot a rendszer elemének tekint, és a hangok közötti különbségek csak akkor relevánsak, ha általuk szavakat lehet megkülönböztetni.

A lírai élményközösség legáltalánosabb alapja (is) az emberi kommunikáció, amelyet a költészetnek nem kétségbe vonnia, hanem gyakorolnia és fejlesztenie kell.

Költészet és nyelv szorosan egybetartozik, kapcsolatuk pontos jellege egyelőre nem tisztázott. Talán soha pontosan nem is állapítható meg, hiszen az ember történelmi fejlődése folyamán a kapcsolat egyre bővül, állandóan új és még újabb funkciókat kap. Nincs olyan definíció, amely képes lenne ezt az időbeli bővülést kellőképpen akceptálni. Nem is beszélve arról, hogy akadnak súlyos filozófiai kérdések is, amelyekre ebben a pillanatban talán nem is lehet válaszolni.

Utóbbiak között a legfontosabb: Mit is tekintünk fejlődésnek?

Folytatása következik.