A vadkanra fogott gyilkosság - 28. rész

28. Rész

Menjünk sorjában.

Ø  A várak karbantartása, korszerűsítése.

Javítani, karbantartani mindig kellett, de az ilyen munkálatok általában a magyar vármegyékre voltak kiosztva, a háromfelé adózó magyar jobbágy robotja biztosított munkaerőt, igásállatot, szállítóeszközt. Leggyakrabban szerszámot is. Néha egy tucat ásó vagy lapát megvásárlása körül is hónapokig (esetleg évekig) tartó vita folyt a kamara és az illetékes magyarországi parancsnokok között.

Komoly korszerűsítéseket magyarországi végvárakon az előző évszázadban végeztetett a bécsi haditanács, és az akkor kiépített várak egy része – Kanizsa, Eger – már régóta az ellenség birtokában van. A mostani háborúban veszett el Nagyvárad és Érsekújvár. Rövid ideig a Bécs felé vezető utat fedező Győr is török kézre került, de azt annak idején Pálffy Miklós bravúros rajtaütéssel visszafoglalta. A felsoroltakon kívül egyedül Komárom várán végeztek valóban komoly korszerűsítési munkálatokat. Kivétel nélkül mind a XVI. században. Azóta az ostromtechnika sokat fejlődött, 1664-ben már ezek egyike sem tekinthető korszerű erődnek.

Új várat majd csak a következő években kezdenek építeni, ez lesz a Bécs felé vezető utat fedező Lipótvár. Nyilvánvalóan Érsekújvár eleste miatt, a császárváros védelmére építik.

Melyik várat erősítették meg a XVII. században?

A Haditanács komoly munkálatokat egyiken sem végeztetett. Magánkezdeményezések azonban voltak, ezek közül mindenképpen ki kell emelnem Zrínyi Miklós várát Zrínyi-Újvárt. Ez a többi magyarországi erődnél lényegesen korszerűbb elvek alapján épült, tervezője Wassenhoven németalföldi származású mérnök alezredes volt. A várat könnyű kézzel oszmán birtokba juttató Montecuccoli leszólta, bagatellizálta, valami olyasmit mondott róla, hogy „csak egy redout”. A kortársi vélekedések és a jelenleg a mai Őrtilos közelében folyó régészeti feltárások nem igazolják Montecuccoli szavait. A császári fővezér saját gyávaságát, ügyetlenségét vagy felelőtlenségét próbálja igazolni. A vár elvesztéséért súlyos felelősség terheli. Talán magáévá tette egyes bécsi körök idióta elképzelését, hogy a török hadjárat egyedüli célja Zrínyi gróf megbüntetése; de az is lehet, hogy egyszerűen félt megütközni a törökkel. A szentgotthárdi csatáig az összes manővere, minden hadmozdulata leginkább azt a célt szolgálta, hogy kitérjen az ellenség elől, hogy eltáncoljon, mint a riadt ökölvívó. Szentgotthárdnál azonban önmagát hozta lehetetlen helyzetbe; a visszavonulási utak nem voltak alkalmasak rá, hogy a seregét elvigye a török támadás útjából, Köprülü Ahmed nagyvezír pedig a Rába kanyarulatában átkelve megrohamozta a had centrumában elhelyezett német birodalmi csapatokat.

Montecuccoli egyes állításaihoz hamarosan visszatérek.

Most azonban vizsgálódnék még egy kicsit a várak karbantartása, korszerűsítése területén. Megéri a fáradságot.

Láttuk, hogy a XVI. század 70-es és 80-as éveiben néhány magyarországi várat igen komolyan átépítették, korszerűsítették, kiváló itáliai hadi építészek irányítása alatt. Mostanra azonban ezek zöme már török kézre jutott, a végvári rendszerben korszerűnek mondható erődítmény nincs. Az ember azt gondolná, ideje volna néhányat ismét korszerűsíteni, esetleg újakat emelni.

Nem. Sokba kerül. A magyarországi királyi jövedelem nem elég rá.

Mi került (volna) olyan sokba a várak korszerűsítésén, hogy nem volt rá elegendő a magyarországi királyi jövedelem?

A történészek általában a jelenlegi építkezések gigantikus költségeiből indulnak ki, és eleve leteszik a fegyvert.

Csakhogy…

Vegyük sorjában.

A munkaerő fizetése és ellátása?

Nemigen. Az ilyen munkát általában robotban végeztették a nyomorult jobbágyokkal, igénybe vették munkaerejüket, igásállatukat, szállító eszközeiket, és semmiféle ellenértéket sem adtak, sem fizetést, sem ellátást.

Talán az anyagköltség?

Nemigen. A kőanyag szállítását a Felvidékről szintén a jobbágyok végezték, ugyancsak robotmunkával. Helyenként még a kő kifejtését is. Másutt meg biztonságukat féltő magyar városok felajánlásából fedezték a költségeket.

Talán a szállítás?

Nemigen. Az a nyomorult jobbágy dolga volt.

Az építőmester és a szakemberek fizetése?

Ez is problematikus. Az előző században még a legnevesebb itáliai építészek is gyakorta panaszkodtak, hogy nem kapták meg a járandóságukat. Olyan is megesett, hogy az építész kénytelen arról tudósítani, hogy olasz kőművese fizetség hiányában abbahagyta a munkát.
Gyakran az építőmestereket sem fizették jobban és rendszeresebben, mint a katonákat.

A XVII. században is alkalmaztak építőmestereket, igaz, ekkor már zömmel nem olasz, hanem holland vagy német „várfundálókat”, őket azonban a legtöbb esetben nem a Haditanács fizette, hanem a várkapitány zsebből, valamelyik egyházi méltóság, város, urambocsá’ egy-egy magyar földesúr, akinek a birtokait veszélyeztette volna az érintett vár eleste.

Mindennek ellenére igen gyakran olvashatunk a XVII. századi magyar várak kapcsán igazi hióbhíreket. Se szeri, se száma az olyan tudósításoknak, amelyek arról számolnak be, hogy a falak omladoznak, helyenként romosak, azonnal javításra várnak, de – nincs rá pénz.

Számunkra különösen irritáló, ha valamit ezzel utasítanak el. Az utóbbi időben Magyarország éppen olyan „nincspénzország” lett, mint annak idején. A kortársak is dohogtak emiatt eleget.
De álljunk csak meg egy szóra. Gondoljuk át az eddigieket.

Vajon mi kerülhetett (volna) olyan irdatlanul sokba a magyarországi várak modernizálásán, megerősítésén, hogy nem tellett rá a királyi jövedelemből?

Lássuk tovább.

Ø  A védelemhez szükséges eszközök (ágyúk, lőszer stb.) biztosítása, karbantartása, pótlása

Talán ez kerülhetett annyira sokba, hogy nem volt rá elég a hazai uralkodói jövedelem?

Nemigen. A magyarországi várak tüzérségi lövegállományát a XVII. század folyamán csak a legritkább esetekben bővítették, és igen vegyes képet mutatott. Az esetek zömében különböző űrméretű, különböző helyekről származó lövegek alkották egy-egy vár tüzérségi védelmét. Akadt köztük olyan is, amit még a XV. században öntöttek. Egy részüket a töröktől zsákmányolták, esetleg városok, nemesek öntették őket a saját pénzükből. A szakértők az egész század folyamán állandóan azt jelentették, hogy a tüzérségi lövegállomány nem megfelelő, a védelemre alkalmatlan, sürgős változtatásra van szükség.

Az erdélyi fejedelmek – különösen az „öreg” Rákóczi György – több ágyúöntödét hoztak létre, igyekeztek korszerű tüzérséget teremteni. A kérdés azért is fontos volt, mert a korszakban több műszaki újítás is terjedt, forradalmasodott az ágyúöntés, növekedett a lövegek hatékonysága. A harmincéves háborúban a tüzérség mobil fegyvernemmé vált, megszületett a tábori tüzérség. A magyar várak tüzérségi lövegállományában a változások csak nagy üggyel-bajjal mutathatók ki.

Hát a lőszer?

Lőpormalom a várak zömében volt, a hozzávalók gyűjtését általában valamelyik tiszt szervezte. Az ostromolt magyar várak a legtöbb esetben nem szenvedtek hiányt lőporban, a tárolás azonban nem volt megoldott. Erre mutat a sok robbanás, ami gyakran okozott katasztrófát a védelemben.

Ha nem az ágyúk és a lőszer, talán a tüzérek kerülhettek olyan sokba, hogy nem telt rá a magyarországi királyi jövedelemből?

Nemigen. A korban a tűzmester – akkor közkeletű idegen kifejezéssel cájbert – szakembernek számított, akire mindig és mindenütt szükség volt. Zömük idegen volt, ekkor már többnyire német. A magyarországi városok gyakorta fogadtak fel tűzmestert. A várakban előfordult, hogy a kapitány zsebből fizette őket. Nagy volt irántuk a kereslet, ezért nem kértek a haditanács-féle fizetetlenségből. Ha nem kapták meg a járandóságukat, tüstént odébbálltak. Előfordult, hogy valamelyik várat éppen a végzetes ostrom előtt hagyta faképnél a fizetetlen cájbert. Egyetlen vár sem maradhatott az ágyúkhoz értő szakember nélkül, ezért a kapitány, a lakosok, vagy éppen a környékbeli nemesek általában ki is fizették a tűzmester járandóságát.

Vajon mi kerülhetett (volna) olyan irdatlanul sokba a magyarországi várak modernizálásán, megerősítésén, hogy nem tellett rá a királyi jövedelemből?

Menjünk tovább.

Ø  A végvárakat védelmező katonák ellátása, élelme, ruházata, fegyverzete, zsoldja.

Talán bizony ez volt az a hatalmas tétel, amelyet nem lehetett a magyarországi királyi bevételekből finanszírozni?

Igen, talán ez is lehetett volna. Amennyiben valóban kifizetik a végvári katonaság zsoldját. Vagy ha legalább megpróbálják kifizetni…

Ma már közhely, hogy a magyar végvári katonaság általában fizetetlenül állt helyt. A bécsi Haditanács a világ legaljasabb módján tartott a várakban megbízható magyar csapatokat: a hazaszeretetükben és a kötelességtudatukban bízva egyszerűen nem látta el őket, arra számítva, hogy azok fizetetlenül is teljesítik a kötelességüket.

Az is el kell mondani, hogy nem kizárólag a magyarokkal cselekedett így a Haditanács. Gyakran a külföldiek – olaszok, vallonok, németek, spanyolok – is morogtak, őrhelyük elhagyásával fenyegettek. Időnként meg is tették, hogy elvonultak, és a sorsára hagyták a várat. Néha fel is lázadtak. Olyan is megtörtént, hogy valamelyik csapat zsoldos a török oldalára állt, mint egy vallon alakulat a hosszú háború idején.

Az idegen katonaság csak rövid ideig maradhatott fizetetlen, a magyarok azonban évekig is.
Erre nem volt elég a magyar királyi jövedelem? Egyáltalán, mire költötték? Melyik vár őrségét fizették tisztességesen? Nagyon kíváncsi volnék, akadt-e olyan, mert tudtommal az összes magyarországi vár őrségével voltak zsoldfizetési problémák. A magyarországi végvári katonaság zöme mindig fizetetlen volt.

Hogy a kontraszt még súlyosabb legyen: számos magyarországi főúr tartott fenn több száz főből álló magánhadsereget, ők pedig pontosan és megbízhatóan fizették a katonáikat. A XVI. század második felében sűrűn le is írták a kortársak: a katonák közül sokan igyekeznek magánföldesúri szolgálatba állni, mert ott rendszeresen megkapják a járandóságukat.

Vajon mi kerülhetett (volna) olyan irdatlanul sokba a magyarországi várak modernizálásán, megerősítésén, hogy nem tellett rá a királyi jövedelemből?

Nézzük még egyszer a varázsmondatot:

„A hazánkban beszedett királyi jövedelem együttvéve sem volt elég arra, hogy fenntartsa a török ellen létesített erődvonalat.”

A dolog egyre kevésbé érthető. Függetlenül a magyarországi királyi jövedelem összegétől, vajon mit fedeztek belőle, ami a védelemhez kellett, és mire nem volt elegendő? Mire költötték?

Ezt a kérdést bizony időről időre a kortársak is feltették. Ugyanolyan szkeptikusak voltak, mint én.

Akad azonban itt egy másik kérdés is.

Kinek volt érdeke a magyarországi végvári rendszer fenntartása?

Folytatása következik.