Arpeggio

(Versek Lilla festményeiről - 1.)

Először a színek világa fog meg....

Sötét tónusból bőséggel akad,

De pillanatig sem nyomaszt

A kép...

A fények

Meghitt, s fenséges táncot lejtenek,

Nem súlyosodik fölénk a tömeg...

Egymásba játszik sötét is világos,

Örök mozgás,

Állandó változás,

S a Pillanatok áradó sorában

Nem juthat szóhoz az entrópia...

Nyoma sincs mesterkélt gócoknak, élnek

Ezek a színek

Élnek...

A színek élnek,

És akarnak élni;

Ezen a képen minden szín dalol...

És csendben

Valahol

Egy hárfa hangja szól...

Minden szín dúdol

Halkan,

Fényesen, 

De nem szeszélyesen...

Hol a többi színbe mosódva bujkál,

Hol mosolyogva,

Önmagában áll;

Spontánul,

Mint az Élet...

Itt nincs semmi szögletes...

Nincs halál...

A hétköznapok ködfala mögött

Lesben lapuló sunyi rettenet

E festményről

Száműzetett...

Itt nem bődül felénk a vész harangja,

Csak távolról szól

Ezüst hárfa hangja...

A háttérben parázsló naplemente

Mint színházak bayreuthi függönye,

Ha gombnyomásra lezúdulni készül...

Most csukódik a nappal ablaka...

Felkelni készül a Nap valahol...

Az útkanyarban hárfa húrja szól...

Csendben figyelő álmos házsorok,

Fénypászmák,

Autók,

Egy város éli esti életét...

Sudár póznákon

Utcalámpák ülnek

Fényes-délcegen.

Egy meg távolabb

Sárgállva konyul az utca fölé,

Talán most fog majd zöldre váltani...

A naplemente arany aurája

Sárgán visszhangzik

A hárfa szavára...

Esett.

Tán esni is fog

Odafenn az égen

Még őrt állnak a borzas fellegek.

Tükröt tart egymásnak

"Lent"

S "fent"...

Ahogy odafenn,

Éppúgy idelenn...

Ahogy itt lenn,

Éppen úgy odafenn...

Csak szól a hárfa

Dalol

Csendesen...