A császárság nem tudta maga alá gyűrni a német államokat, de ehhez még a kontinens legerősebb hatalmának, Franciaországnak is ringbe kellett szállnia. Megtörtént a látszólag lehetetlen: egy katolikusok és protestánsok közt zajló „vallásháborúba” a katolikus Franciaország, amelyet ráadásul egy bíboros, Richelieu irányított, a protestánsok oldalán lépett be.
A császár nem érte el célját, de a háború iszonyatosan tönkretette Németországot. Ezért történetünk idején a császár tekintélye és népszerűsége a német államokban a mélypontjára zuhant, a németek zöme ellenérzést táplált vele szemben, és inkább az ifjú francia királyban, XIV. Lajosban bízott. Majd annak is eljön az ideje, amikor ez megfordul, amikor az erőszakos, hódítani akaró franciák válnak népszerűtlenné, és a németek jelentős része újra a császár felé fordul, de Zrínyi halála idején ez még messze van.
A császár németországi törekvései nem teljesedtek. A magyar rendek türelmesen várták a harmincéves háború befejezését, közben minden segítséget megadtak uralkodójuknak az idegen földön vívott harchoz – ebből maga Zrínyi is kivette a részét öccsével együtt – és reménykedve várták, hogy a háborús kötöttségtől szabaduló császár majd a török ellen fordul. Megdöbbenve tapasztalták, hogy a béke lejártával nem következett török háború, hanem a király gyorsan meghosszabbította a szultánnal a békét.
A rendek nem alaptalanul számítottak török háborúra. Úgy vélték, a nemzetközi helyzet ehhez most különösen kedvező. A törökkel való kereskedelemben leginkább érdekelt angolok és hollandok éppen egymás ellen háborúznak. Velence Kréta szigetén élethalálharcot vív a szultánnal. A lengyel-oszmán viszony is pattanásig feszült. A cár is megnyerhető egy törökellenes háborúra. A császár most ugyanazokkal a szövetségesekkel mehetett volna hadba a szultán ellen, akikkel majd szűk húsz év múlva sikerre is viszi a török kikergetését – miután a nagyvezír megostromolta a fővárosát és elpusztította annak környékét.
Volt azonban egy jelentős többlet is ehhez képest: a francia király is hajlandónak mutatkozott a török elleni harcra. Természetesen Lajos király politikájában ez csak átmeneti fordulatnak bizonyult, a század végére a franciák ismét az oszmánok szövetségesei lesznek. 1691-ben például francia tüzérek és hadmérnökök szolgálnak majd a török seregben.
Addig azonban évtizedek vannak hátra. Egyelőre a francia politika szeretne a közös keresztény ügy nemzetközi irányítójának és patrónusának szerepében tetszelegni. Nemcsak szavakban: 1664-ben francia katonaság érkezett hazánkba Coligny tábornoknak, Condé hercegének parancsnoksága alatt, és derekasan kivette részét a szentgotthárdi győzelemből. Lajos király tovább is ment, a háború folytatása esetére anyagi segítséget és még több katonát ígért.
Minden esély megvolt hát a sikeres harcra. Lehet ennél kedvezőbb helyzet a török kiűzésére?
Akkor miért kötötték meg a vasvári békét?
A kormányzat tehát akkor sem mutatott hajlandóságot a török kiűzésére, amikor erre a legkedvezőbbek voltak a feltételek. Csak egyetlen következtetés vonható le: a kormányzat nem akarta megszüntetni a magyarországi török hódoltságot.
Azért kell ezzel ennyit foglalkoznom, mert meggyőződésem, hogy egyenes összefüggés van a vasvári béke és Zrínyi Miklós meggyilkolása között. Mindkettő ugyanannak a tervnek a része. Mindkettőt ugyanazon csoport művelte. Miféle állam az, ahol valakik kikényszeríthetnek egy olyan békét, amely államuk és uralkodójuk érdekeivel szögesen ellentétes?
Manapság az emberek hajlamosak azt képzelni az abszolutizmusról, hogy ott egyetlen embernek, az uralkodónak abszolút hatalma és akarata érvényesült. Voltaképpen ezt jelentené a fogalom.
A gyakorlatban nem egészen ezt jelentette. Az uralkodói személyes hatalom az oszmán birodalomban sem érvényesülhetett korlátlanul, pedig ott a szultán még az államgépezet első emberét, a nagyvezírt is megölethette bármikor különösebb indoklás nélkül – gyakran meg is tette. Az európai abszolút monarchiákban a hatalom gyakorlásának rendszere egészen másképpen nézett ki. Jól szervezett hivatalnoki gépezet működött, amelynek többé-kevésbé szakosodott irányítói az uralkodó környezetében éltek. Az uralkodói abszolutizmus a gyakorlatban az ő akaratuk érvényesülését jelentette. Sok esetben rivalizáltak egymással, gyakran intrikáltak, megbuktatta egyik a másikat. Ha azonban összefogtak, irányításuk alatt tarthatták a tőlük független információktól általában elzárt uralkodót.
Magyarországon a rendek a Habsburg politika abszolutizáló próbálkozásait nem fejlődésnek tekintették, hanem ugyanolyan királyi önkénynek, amilyenek ellen a rendiség szervezete kialakult. Mivel az osztrák bürokrácia a magyar érdekekkel keveset gondolt, hazánkban a rendi érdekvédelem nemzeti színezetet kapott. Voltaképpen ezzel új szakasza kezdődött a rendiségnek, a magyar politikai attitűdöt ez a kiindulópont igen sajátságosan határozta meg legalább az első világháborúig.
Érdekes, hogy maga Zrínyi Miklós elvileg nem volt a rendiség híve, erős uralkodói hatalmat akart, de az ország érdekeinek szolgálatával. Adott helyzetben a rendiséget szükséges, nem mellőzhető intézménynek tartotta, a jogérvényesítés eszközének, de meg volt győződve a túlhaladottságáról, sőt az abszolutisztikus államberendezkedés szükségességéről is.
Nagyon fontos megállapításhoz érkeztem. Zrínyit nem azért gyilkolták meg, mert ő volt a magyar rendek nagy tekintélyű vezetője. Nem. Zrínyi Miklósnak azért kellett meghalnia, mert a koncepciója meghaladta a rendiséget. A gyilkosság szervezője pontosan tudta, milyen következményei lehetnek annak, ha a magyarországi felszabadító háború a rendkívül kedvező körülmények között folytatódik. Hogy mi lesz Magyarországgal, mi lesz a Habsburgok birodalmával. Mindenekelőtt pedig: mit várhat a sikeres felszabadító háborútól az osztrák államgépezetet irányító bürokraták csoportja?
A vasvári béke híveinek publikációi még manapság is igyekeznek velünk elfogadtatni a suttyomban kötött egyezményt. Érvrendszerük a szokásos sablonokra épül, sőt mintha még rá is erősítenének. A már rongyosra koptatott „szükségszerűség” mellett persze nincs egyebük, legfeljebb hangzatos szólamaik. Mintha éppen Magyarország érdeke lett volna, hogy az ország pusztulása akkor is folytatódjék, amikor végre valóban lehetőség nyílt a török hódítók végleges elűzésére.
Ez nem lehetett az ország érdeke.
Akkor kinek az érdeke? Az uralkodónak?
Folytatása
következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése