27. Rész
Érdemes ezen elgondolkodnunk. Akármennyire is furcsának
tűnik, de az emberi fejlődésnek a mai
napig sincs valódi definíciója. Mit is szokott a tudomány fejlődésnek
tekinteni? Általában a következőket:
v Az anyagi javak gyarapodását, sőt egyszerű
felhalmozódását.
v A technika fejlődését.
v A gazdasági mechanizmusok fejlődését, a
termelés növekedését.
v A tudomány módszereinek fejlődését,
eredményeinek gyarapodását.
Ezek valóban az
emberi fejlődés igazi mércéi?
Ha valóban azok volnának, az emberi történelem szemlélete
sokkal egyszerűbb volna. Különböző anyagelvű felfogások képviselői jobb ügyhöz
méltó buzgalommal próbálták is érvényre juttatni ezen felfogások valamelyikét.
A két utolsó évszázad bővelkedett efféle teóriákban. Leginkább a pozitivizmus és a marxizmus, meg a
hozzájuk kapcsolódó egyéb nézetrendszerek.
Ezek a történetfilozófiai építmények általában
elhanyagolható jelentőségűnek tekintik, a költészetet – ahogy egyáltalán a
művészetet is – ellentétben a roppant fontos, mindenek alapját képező
gazdasággal.
Ma is van olyan gondolkodó, aki az emberi fejlődés lényegét
az anyagi javak, a termelés növekedésében, vagy éppen a technika eszközök
tökéletesedésében véli felfedezni. Ezek az elméletek napjainkban helyenként át
is lépik az abszurditás határait. Olyan közgazdász is van – nem is kevés – aki
azt állítja, hogy az emberi erkölcs,
viselkedés, tolerancia, műveltség, jog és becsület alapja nem más, mint – a
gazdasági növekedés. Ennyire egyszerű volna minden. Ha van gazdasági
növekedés, az emberek varázsütésre toleránsabbak, erkölcsösebbek és megértőbbek
egymáshoz, engedelmeskednek a jognak, csökken az erőszak, rohamtempóban
fejlődik a tudomány és a művészet. Ellenben, ha a gazdasági növekedés megáll,
az emberek azonnal egymásnak esnek, nem törődnek joggal és erkölccsel, őrült
módon elharapódzik az erőszak és a szörnyűségeknek nincs határuk.
A fejtegetésekben tagadhatatlanul van igazság. Gazdasági
növekedés idején a társadalom megnyugszik, a jog konszolidálódik, az erőszak
visszaszorul, legalábbis az esetek többségében. Ha azonban a gazdasági
növekedés megáll, azonnal csőstül szakadnak a bajok az emberekre. Infláció,
drágaság, létbizonytalanság, munkanélküliség, és a mindezekkel törvényszerűen
együtt járó elkeseredés.
Csakhogy…
Mindez korántsem bizonyítja, hogy az emberi fejlődés lényege
a gazdasági növekedés. Legfeljebb azt, hogy az ember kevésbé indulatos, ha van mit ennie, hiszen a gyakorlatban
a gazdasági növekedésre való hivatkozás pontosan ezt jelenti.
Nyilvánvalóan összetévesztik az okot az okozattal. Nem arról van szó, hogy a gazdasági
növekedés megoldaná az emberiség összes hétköznapi és államközi jogi, erkölcsi,
személyes és egyéb természetű problémáját, hanem arról, hogy a gazdasági
prosperitás idején ezeket a gondokat sokkal könnyebb kezelni, mivel megvan a
türelem anyagi alapja. Amikor ez elfogy, kiderül, hogy a gazdasági növekedés a problémákat nem oldotta meg, csupán a szőnyeg
alá söpörte őket, a – gyakran több évszázados – konfliktusok parazsa még nem
hűlt ki, azok még mindig léteznek, csak arra várnak, hogy az indulatok
elszabadulásával eszkalálódhassanak. Nemcsak, hogy nem oldódtak meg, az
esetek többségében még súlyosbodtak is.
Újra felvetődik a kérdés: miféle gondokat oldhat meg egyáltalán a gazdasági növekedés? Igazából
semmit, de keretet adhat a problémák
valódi megoldásához. Tragikus, hogy az ilyenkor mindent háttérbe szorító
piacelvű gondolkodás a gyakorlatban ezt többnyire megakadályozza.
Arról nem is beszélve, hogy számos ellenpéldát mondhatunk olyan helyekről és időszakokból, amikor
és ahol pedig éppen gazdasági növekedés zajlott.
A gazdasági növekedés tényezőjét, mint az emberi fejlődés
alapvető motorját bátran elvethetjük.
Hogy állunk a technika fejlődésével?
A legtöbb gyakorlati tudomány jelenleg is ezzel méri a
fejlődést. A régész számára a tökéletesebb eszközök fejlettebb gondolkodást,
fejlettebb társadalmat, és fejlettebb embert is jelentenek. A legújabb kor
emberi fejlődését is zömmel a technikai eszközök tökéletesedése, az új
találmányok megjelenése és elterjedése alapján kezeli – gyakran kritikátlan
hozsannázással – a történettudomány.
Az ilyen szemlélet persze a költészet – vagy egyáltalán a
művészet – jelentőségét néhány vállveregető közhellyel véli elintézni. Vagy
azzal se, egyszerűen elfeledkezik róla.
Pedig ez a szempont még kínosabb.
Fejlettebb-e emberi értelemben véve az a nép, amely jobb
eszközöket készít, mint a másik?
Fejlettebbek vagyunk-e emberileg és erkölcsileg, ha autóval
járunk, és nem szekéren?
Fejlettebbek vagyunk-e attól, ha mobiltelefont használunk
vezetékes helyett?
Fejlődött-e erkölcsi értelemben az emberiség az utóbbi
évezredekben? Hát az utóbbi évszázadokban?
v Emberségesebbek vagyunk-e egymáshoz?
v Tisztességesebbek vagyunk-e a magánéletben,
illetve az államközi kapcsolatokban?
v A jelenlegi államok hatalmi játszadozása
mennyivel erkölcsösebb, mint a több ezer évvel ezelőttieké?
Rendkívül fontos kérdések. Ha csak az utóbbi kétezer
esztendőt számítjuk – mondjuk időszámításunk kezdetétől – azt tapasztaljuk,
hogy a kiindulóponthoz viszonyítva a technika fejlődése minden téren óriási. Az
ember életének külső keretei hallatlan mértékben változtak meg.
Amennyiben az ember által előállított eszközök – a technika
– tökéletesedése egyúttal az emberiség valódi fejlődését is jelenti, úgy ennek
megfelelően azt kellene látnunk, hogy az utóbbi kétezer év elsöprő erejű
technikai fejlődésének megfelelő emberi-erkölcsi fejlődés is végbement.
Így volt?
Nemigen.
De – hogy biztosak lehessünk a dolgunkban – nézzünk néhány
példát:
Fejlődött-e az
emberiség attól, hogy a kétezer évvel ezelőtti emberiséggel ellentétben mára
„megszűnt” a rabszolgaság?
Valóban megszűnt? Nem létezik-e ma is számtalan államban,
még jogi értelemben is? Nem létezik-e számos álcázott formában is?
Mesterségesen alacsony béreket fizetni, és az embereken
folyamatosan élősködni vajon nem a rabszolgaság álcázott változata? Annál még
„gazdaságosabb” is, hiszen a rabszolgatartó már attól is megkíméli magát, hogy
el kelljen tartania a rabszolgáját és annak családját. Ha az ellátást
pénzösszegre változtatjuk, az tetszés szerint pofátlanul csökkenthető.
Fejlődött-e erkölcsi értelemben egyáltalán az emberiség?
Talán látunk erre néhány apró jelet. Leginkább azt, hogy a háborút ma már erkölcsi értelemben
elfogadhatatlannak, erkölcstelen állapotnak tekintjük. De ez is csak a
jelen emberiség egy részének filozófiai felfogása, a többi vígan lövöldöz, még
Európa közepén is, ahogy a közelmúltban nem egyszer megesett.
Van persze látszatfejlődés is…
Eltöröltük a halálbüntetést?
Semmit sem jelent. A
halálbüntetés magán értelemben továbbra is érvényben van, és alkalmazza is, aki
elég elvetemült, vagy elegendő pénze van hozzá. A halálbüntetés eltörlése
csupán jogi aktus, és nehéz nem akceptálni a téma szkeptikusainak véleményét,
akik úgy vélik, a halálbüntetés eltörlése egyáltalán nem a humánum
megnyilvánulása, csak azt a célt szolgálja, hogy a világ „elitjéhez” tartozó
nagytőkések és pénzemberek akkor se kerülhessenek életveszélybe, ha a Föld
bármelyik országában átmenetileg fölébük kerekedne a törvény.
Ha azt képzeljük, hogy a magánemberi erkölcs, szülő-gyermek
és férj-feleség viszonylatában mégiscsak fejlődött az emberiség, nagyot kell
csalódnunk. Ha szétnézünk, látnunk kell, mennyire elenyészően kevesen vannak
azok, akire a véleményünket építhetjük. Ha tovább is vizsgálódunk, szemügyre
vesszük a múltakat, meg kell állapítanunk, hogy régen is, az ókorban is, a
középkorban is voltak igazán példás és szép házastársi és szülő-gyermek
kapcsolatok, az ilyenek aránya ma sem nagyobb, viszont napjainkban is
előfordulnak a legrémesebb szörnyűségek. A családra a gazdasági változások
alapján ráaggatott szociológiai és egyéb elméletek érvényessége nem meggyőző.
Kénytelen vagyok megállapítani: az elmúlt két ezredév alatt
a világban korántsem játszódott le olyan emberi-erkölcsi fejlődés, amely
arányban állhatna a technika fejlődésével.
Más szempontok is az ellen szólnak, hogy a technikai
eszközök tökéletesedését az emberiség általános emberi fejlődésének lehessen
beállítani.
A technikai fejlődés
csak kevés embert érint, és minél inkább specializálódik, minél bonyolultabbá
válik a technika, annál kevesebbet. A világ jelenlegi technikai fejlődése –
hiába él a Földön több milliárd – csupán néhány tízezer ember munkájának
eredménye. A többiek csak annyiban hordozói a technológiának, hogy kezelni
tudják a termékeit, de képtelenek lennének reprodukálni. Az emberek zöme nem
képes annyi idő alatt futni a százat, mint a világcsúcstartó, így annak
eredménye az emberiség egészére nézve nem releváns.
A technika fejlődése
nem jelenti az emberiség egyetemes fejlődését.
Egyáltalán annak tekinthető-e?
A múltból vannak olyan információ-foszlányok, amelyek arra
utalnak, mintha bizonyos időszakokban
kimondottan korlátozták volna a technika fejlődését. Vajon véletlenül?
Nem csupán Hérón gőzgépére gondolok itt. A mai hivatalos
magyarázat, hogy „nem ismerték fel az akkori primitív gondolkodású emberek a
technika fejlesztésének lehetőségét és jelentőségét” természetesen marhaság. A
régi korok embereinek gondolkodása semmivel sem volt alantasabb a miénknél.
Vajon miért ódzkodtak a technikától?
Miért voltak tele régi vallási előírások a fémeszközök
tilalmával? Miért tiltották a fémek használatát? Féltek tőle? Az nem
magyarázat, hogy nem ismerték, különben miért tiltották volna? Miért? Talán éppen azért, mert ismerték?
Miben nyilvánul hát
meg az emberi fejlődés?
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése