Csikorog az alkonyat
Fagy morog az égre,
A közelgő hosszú vén tél
Küldte követségbe.
—–
Köd emeli jogarát,
Hajnal szürke bátyja,
Haloványan fénylik a Hold
Ezüstös kabátja.
——-
Elterül az éjszaka,
Mint kivénhedt sellő;
Sereget gyűjt alattomban
Holnapra a felhő.
——
Csikorog az alkonyat,
Múlt és jelen válnak;
Most adják át a világot
Jövőnek, halálnak.
2012. október 31., szerda
2012. október 30., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 22.
Nem árulom el, ki mondta. Évtizedek óta halott.
——
Szóval, valamikor a nyolcvanas évek vége felé egy köztiszteletben álló író kezébe került egy ifjú titán posztmodern verseskötete.
Az író olvassa, olvassa…
Elhúzza a száját…
Hümmög, nem tudni, elismerően-e, vagy vészjóslóan.
- Hogy’ tetszik? – kérdik tőle.
- A költő lehet hormonzavaros – dörmögi. – Ezt elfogadom. De: nem lehet képzavaros!
——
Szóval, valamikor a nyolcvanas évek vége felé egy köztiszteletben álló író kezébe került egy ifjú titán posztmodern verseskötete.
Az író olvassa, olvassa…
Elhúzza a száját…
Hümmög, nem tudni, elismerően-e, vagy vészjóslóan.
- Hogy’ tetszik? – kérdik tőle.
- A költő lehet hormonzavaros – dörmögi. – Ezt elfogadom. De: nem lehet képzavaros!
2012. október 29., hétfő
A szürke öltönyös Végzet
Közöttünk bolyong a Végzet,
Számol tőkét, kamatot,
S a név-értékű enyészet
Tudja: kaszálhat, nagyot.
——-
Profán öltöny-glóriában
Képernyő-kapuba áll;
S a kényszeres halál-ködben
Szabadságról prédikál.
——–
Megszabja, min kell nevetni,
Miért kell vért ontani;
Mely szavunkat kell elvetni,
Mit nem szabad mondani.
——-
Szűkül hajdan tágas világ,
Hit helyett lesz hitele,
Végzet-rendelte szabadság
Húz a sivár semmibe.
——-
Kozmopolita igézet
Lencsetálja a világ;
S a globális luxusvégzet
Minden kontúrt körberág.
——–
Pénz-mércéjű ál-szabadság
Atlantisz mellé vihet,
Ha fatornyos kicsi csodák
El nem érik az eget.
——
Eleve elrendelt kudarc,
Vagy a szabad akarat;
Vagy miénk lesz az öltönyös -
Vagy magának megmarad.
Számol tőkét, kamatot,
S a név-értékű enyészet
Tudja: kaszálhat, nagyot.
——-
Profán öltöny-glóriában
Képernyő-kapuba áll;
S a kényszeres halál-ködben
Szabadságról prédikál.
——–
Megszabja, min kell nevetni,
Miért kell vért ontani;
Mely szavunkat kell elvetni,
Mit nem szabad mondani.
——-
Szűkül hajdan tágas világ,
Hit helyett lesz hitele,
Végzet-rendelte szabadság
Húz a sivár semmibe.
——-
Kozmopolita igézet
Lencsetálja a világ;
S a globális luxusvégzet
Minden kontúrt körberág.
——–
Pénz-mércéjű ál-szabadság
Atlantisz mellé vihet,
Ha fatornyos kicsi csodák
El nem érik az eget.
——
Eleve elrendelt kudarc,
Vagy a szabad akarat;
Vagy miénk lesz az öltönyös -
Vagy magának megmarad.
2012. október 28., vasárnap
Lukács válasza
Bizony, Lukács is mondott néha jót. Sőt – nagyon jót.
Bizony, Lukács György…
A Kortársban, 1968-ban jelent meg egy interjú. Egy kérdésre válaszolta a következőt:
Lehet hazudni a népnek, sőt olyan ember is akad, aki a hazugságot szajkó módjára ismételgeti.
De olyan egy se lesz, aki a hazugságot el is hiszi.
Bizony, Lukács György…
A Kortársban, 1968-ban jelent meg egy interjú. Egy kérdésre válaszolta a következőt:
Lehet hazudni a népnek, sőt olyan ember is akad, aki a hazugságot szajkó módjára ismételgeti.
De olyan egy se lesz, aki a hazugságot el is hiszi.
2012. október 27., szombat
Október végi emléktemető
Holtra szikkadt levelek
Láb alatt zörögnek,
Holt emlékek októberben
Csöndben elpihennek.
——
Időzápor zakatol
Őszi vénülésbe;
Elmossa a holt lapokat
Végső feledésbe.
—–
Régen kihűlt tegnapok
Levél-teste mállik,
Előbb-utóbb a jelen is
Holt tegnappá válik.
Láb alatt zörögnek,
Holt emlékek októberben
Csöndben elpihennek.
——
Időzápor zakatol
Őszi vénülésbe;
Elmossa a holt lapokat
Végső feledésbe.
—–
Régen kihűlt tegnapok
Levél-teste mállik,
Előbb-utóbb a jelen is
Holt tegnappá válik.
Sír az őszi szél
Sír az őszi szél,
Hull a falevél,
A Szegénység országában
Közeleg a Tél.
—–
Szűkös panel-ól,
Végzet zakatol;
Drótozott, fáradt fülekbe
Hitvány zene szól.
——-
Szél hitet sodor,
Mindent lep a por;
Szakad lélek-csatornákon
Remény kóborol.
Hull a falevél,
A Szegénység országában
Közeleg a Tél.
—–
Szűkös panel-ól,
Végzet zakatol;
Drótozott, fáradt fülekbe
Hitvány zene szól.
——-
Szél hitet sodor,
Mindent lep a por;
Szakad lélek-csatornákon
Remény kóborol.
2012. október 26., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 189.
SZÁZNYOLCVANKILENCEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips a fejét rázta.
- Agyrém, Karen – mondta kissé csalódottan.
- Talán agyrém, de valóság – vágta rá váratlanul Helmut Schellenberg.
Még a szőke nő is meglepetten nézett rá.
- Máshol ugyanis nem lehet.
Karen bólintott. Valóban nem lehet másutt. Kizárólag ott.
- Lehetetlen – makacskodott Ed Philips. – A válaszfalak általában tömörek.
- Nem hinném! – vitatta Helmut. – Tele vannak mindenféle vezetékekkel.
- Egy vezeték helyén aligha bujkálhat ember.
- Talán van nagyobb is.
- És ha van? honnan jut élelemhez és levegőhöz?
- Ne mondd, hogy ezt nem lehet megoldani.
- Őrültség, Helmut!
- Én meg azt mondom, foglalkoznunk kell vele.
Karen nem habozott:
- Admirális a hajónak! Kérek térképet a csatahajó válaszfalairól. Kérem külön jelölni az üreges részeket. Arra vagyok kíváncsi, rejtőzködhet-e odabent ember.
Gyors választ kapott. Szinte azonnal megjelent a panorámaképernyőn a Rodney válaszfalainak bonyolult térképrajza. Számos üreg volt, de gyakorlatilag mindenütt annyira jelentéktelen méretűek, hogy azokban ember nem mozoghatott.
Mindhárman üres tekintettel bámulták. Karen látta, hogy a két férfi tanácstalanul fixírozza egymást. Ezek még a végén képesek lesznek egymásnak esni. Édes Istenem, csak ezt ne…
Mi itt a megoldás? Egyáltalán lehetséges-e valamilyen megoldás?
Elgondolkodott.
- Valahol mégiscsak lennie kell valamilyen üregnek – Helmut kitartott, bár maga se hitte, amit mondott. – Talán, ha szektoronként figyelmesen végignézzük…
- Ember, az napokba telne! – rivallt rá Ed Philips.
Karen gondolkodott. Robert egyszer mondott valamit. Aztán egy éve valami professzor kísérője volt, az is karattyolt sokat, és azt képzelte, hogy a csinos szőke hivatásos barátnő semmit sem ért a szóözönből. Karen azonban néhány dolgot annyira furcsának érzett, hogy utánajárt. Felét sem értette annak, amit megtudott, de mindent elraktározott az agya valamelyik sarkában.
„Hajó az admirálisnak! A csatahajó válaszfalaiban sehol sem található akkora üreg, amelyben egy ember elférhetne.”
Úgy hangzott, mint valami ítélet. Helmut lehorgasztotta a fejét.
A szőke nő azonban már egészen másra gondolt.
- Admirális a hajónak! áttekintést kérek azon helyekről, ahol a csatahajó válaszfalai tömörebbek az átlagnál.
A két férfi döbbenten meredt rá.
Folytatása következik.
2012. október 25., csütörtök
Szerelem és líra - XLVIII.
Negyvennyolcadik rész
Általában az irodalom jóval többet és fontosabbat mond a szerelemről, mint a tudomány, ami nyilvánvalóan tudomány és irodalom eltérő küldetéséből, az emberi lényeghez fűződő eltérő viszonyukból adódik.
Az irodalmi művek azonban nem is tűzik ki célul a szerelem teljességének fogalmi megragadását, megelégszenek azzal, hogy a szerelem hatalmas jelenségcsoportjának valamely – gyakran igen apró – szegmenséről mondjanak figyelemre méltó dolgokat. Hitelessé vagy hiteltelenné az emberközeliség mélysége vagy sekélyessége teszi őket.
A szerelemről szóló keleti irodalmi tankönyvek – Kámaszutra, Anangaranga stb. – igazából nem a szerelemről, hanem a mindennapi szerelmi életről, a természetes szexualitásról szólnak, nem céljuk a szerelem teljességének filozófiai feltárása, ilyen ambícióik nincsenek is. Vállalt feladatuknak azonban remekül megfelelnek, bölcsességük mögött gyakran szánalmasan kullog a modern szexológia.
Az ilyen művek egyik legfőbb értéke abban áll, hogy egyik sem próbál a szerelemre semmiféle hajánál fogva előrángatott anyagi-gazdasági, társadalmi-politikai, vagy éppen genetikai meghatározottságot kényszeríteni. Igyekeznek tárgyukról ezektől függetlenül beszélni, a témát minél személyesebb síkra vinni.
A szerelemről szóló európai esszék, kvázi-filozófiai fejtegetések – Ovidiustól Stendhalig – látszólag mélyebben merítenek, de megmaradnak választott témájuk felszínén, néhány koruk kulisszáinak sajátos alakjában megjelenő részjelenség vizsgálatánál. Irodalmi mércével mérendők; ahol szórakoztatóak, ott rendszerint mélyebbek is, ahol meg szárazak, ott üres és terméketlen spekulációba bocsátkoznak.
A szerelemmel a hétköznapok szintjén gyakran jelképszerű kapcsolatba hozott irodalmi karakterek egy része valójában nem a szerelmet képviseli. Don Juan, vagy Casanova figurája merőben másról szól. Mindkettő halhatatlan kalandor, fontos irodalmi alakok, de a szerelemnek a történetükben nincs szerepe. Az egyik a spanyol Aranyszázad köpenyes-kardos kalandorának állít önmaga jelentőségét meghaladó irodalmi emléket; a másik meg egy, a rokokó korszakának felszínén úszó, nem egészen tiszta kezekkel érvényesülni próbáló embertípus szexuális szokásait tárja elénk.
Antonius és Cleopátra története sokkal inkább szól a hatalomról, mint a szerelemről. Troilus és Cressida leginkább az árulásról. Trisztán és Izolda történetének legtöbb feldolgozása nem más, mint a szerelem ismeretlen dimenziójára való értetlen rácsodálkozás.
A modernebb szerelmi történetek zöme akarva akaratlanul mégiscsak valamiféle „objektív” meghatározottság Prokrusztész-ágyába igyekszik gyömöszölni a szerelmet; minél jobban sikerül, általában annál hiteltelenebb.
A legújabb irodalom meg éppenséggel bagatellizálná, helyenként meg tagadná. Erről majd a maga helyén szólok, csak annyit jegyeznék meg: nem ez az egyetlen pont, ahol a mai „irodalom” szembefordul voltaképpeni kötelességével, hagyományos küldetésével. Az „írástudók árulása” témaköre az irodalomban az elmúlt évszázad egyik slágertémája, sokan fogalmazták meg ezzel kapcsolatos véleményüket; ha nem is mindig kellő erkölcsi alappal.
A drámában csak ritkán sikerült igazán a színpadra vinni a szerelem igazi arcát, voltaképpen a Rómeó és Júlia a nagy kivétel. Erről talán az tehet, hogy a szerzők általában vagy a szerelem személyes belső természetét próbálták megragadni – ami magán jellegénél fogva eleve színpadszerűtlen és nem drámába való; vagy drámaiságot igyekeztek belelátni oda, ahol nincs – emiatt mesterkélt, hamis elvontságot teremtettek a rá jellemző parttalan relativitással; vagy valamiféle ideológia alá próbálták rendelni a szerelmet – ebből születtek a legrosszabb, gyorsan avuló művek.
Regényben sokszor igen megkapóan jelenítik meg a szerelmet, de gyakran darabosan, egyéb céloknak alárendelve, mintegy a fő csapás mellékösvényeként. Az epika feladatköre természetszerűleg nem elsősorban a szerelem, hanem sokkal inkább a szerelmesek életének lényegi ábrázolása, és ezen feladatának az irodalomtörténet legnagyobb részében eleget is tett.
A szerelem lényegének felmutatása a líra küldetése.
Folytatása következik.
Általában az irodalom jóval többet és fontosabbat mond a szerelemről, mint a tudomány, ami nyilvánvalóan tudomány és irodalom eltérő küldetéséből, az emberi lényeghez fűződő eltérő viszonyukból adódik.
Az irodalmi művek azonban nem is tűzik ki célul a szerelem teljességének fogalmi megragadását, megelégszenek azzal, hogy a szerelem hatalmas jelenségcsoportjának valamely – gyakran igen apró – szegmenséről mondjanak figyelemre méltó dolgokat. Hitelessé vagy hiteltelenné az emberközeliség mélysége vagy sekélyessége teszi őket.
A szerelemről szóló keleti irodalmi tankönyvek – Kámaszutra, Anangaranga stb. – igazából nem a szerelemről, hanem a mindennapi szerelmi életről, a természetes szexualitásról szólnak, nem céljuk a szerelem teljességének filozófiai feltárása, ilyen ambícióik nincsenek is. Vállalt feladatuknak azonban remekül megfelelnek, bölcsességük mögött gyakran szánalmasan kullog a modern szexológia.
Az ilyen művek egyik legfőbb értéke abban áll, hogy egyik sem próbál a szerelemre semmiféle hajánál fogva előrángatott anyagi-gazdasági, társadalmi-politikai, vagy éppen genetikai meghatározottságot kényszeríteni. Igyekeznek tárgyukról ezektől függetlenül beszélni, a témát minél személyesebb síkra vinni.
A szerelemről szóló európai esszék, kvázi-filozófiai fejtegetések – Ovidiustól Stendhalig – látszólag mélyebben merítenek, de megmaradnak választott témájuk felszínén, néhány koruk kulisszáinak sajátos alakjában megjelenő részjelenség vizsgálatánál. Irodalmi mércével mérendők; ahol szórakoztatóak, ott rendszerint mélyebbek is, ahol meg szárazak, ott üres és terméketlen spekulációba bocsátkoznak.
A szerelemmel a hétköznapok szintjén gyakran jelképszerű kapcsolatba hozott irodalmi karakterek egy része valójában nem a szerelmet képviseli. Don Juan, vagy Casanova figurája merőben másról szól. Mindkettő halhatatlan kalandor, fontos irodalmi alakok, de a szerelemnek a történetükben nincs szerepe. Az egyik a spanyol Aranyszázad köpenyes-kardos kalandorának állít önmaga jelentőségét meghaladó irodalmi emléket; a másik meg egy, a rokokó korszakának felszínén úszó, nem egészen tiszta kezekkel érvényesülni próbáló embertípus szexuális szokásait tárja elénk.
Antonius és Cleopátra története sokkal inkább szól a hatalomról, mint a szerelemről. Troilus és Cressida leginkább az árulásról. Trisztán és Izolda történetének legtöbb feldolgozása nem más, mint a szerelem ismeretlen dimenziójára való értetlen rácsodálkozás.
A modernebb szerelmi történetek zöme akarva akaratlanul mégiscsak valamiféle „objektív” meghatározottság Prokrusztész-ágyába igyekszik gyömöszölni a szerelmet; minél jobban sikerül, általában annál hiteltelenebb.
A legújabb irodalom meg éppenséggel bagatellizálná, helyenként meg tagadná. Erről majd a maga helyén szólok, csak annyit jegyeznék meg: nem ez az egyetlen pont, ahol a mai „irodalom” szembefordul voltaképpeni kötelességével, hagyományos küldetésével. Az „írástudók árulása” témaköre az irodalomban az elmúlt évszázad egyik slágertémája, sokan fogalmazták meg ezzel kapcsolatos véleményüket; ha nem is mindig kellő erkölcsi alappal.
A drámában csak ritkán sikerült igazán a színpadra vinni a szerelem igazi arcát, voltaképpen a Rómeó és Júlia a nagy kivétel. Erről talán az tehet, hogy a szerzők általában vagy a szerelem személyes belső természetét próbálták megragadni – ami magán jellegénél fogva eleve színpadszerűtlen és nem drámába való; vagy drámaiságot igyekeztek belelátni oda, ahol nincs – emiatt mesterkélt, hamis elvontságot teremtettek a rá jellemző parttalan relativitással; vagy valamiféle ideológia alá próbálták rendelni a szerelmet – ebből születtek a legrosszabb, gyorsan avuló művek.
Regényben sokszor igen megkapóan jelenítik meg a szerelmet, de gyakran darabosan, egyéb céloknak alárendelve, mintegy a fő csapás mellékösvényeként. Az epika feladatköre természetszerűleg nem elsősorban a szerelem, hanem sokkal inkább a szerelmesek életének lényegi ábrázolása, és ezen feladatának az irodalomtörténet legnagyobb részében eleget is tett.
A szerelem lényegének felmutatása a líra küldetése.
Folytatása következik.
2012. október 24., szerda
História, a vén színpadmester
A legfőbb Garabonciás
A vén História,
Tőle a nagy színésznek is
Van mit tanulnia.
——
A fennkölt hazugságokat
A színpadra viszi,
S az édeskés hőskölteményt
Bohózattá teszi.
—-
A hősi emberistenek
Ölnek, hódítanak,
S megvénülnek a színpadon
Paprikajancsinak.
—–
A pénz uralma önmagát
Öröknek képzeli,
De vén rendezőnk humorát
Át ő sem vészeli.
—–
Fickándozik a pénzvigéc
Ma még, mint nagy vadóc;
Egy szép napon majd kiderül,
Hogy nyálas, rossz bohóc.
—–
História, a színpadok
Vénséges mestere
Jól tudja, hogy a ripacsot
Miként leplezze le.
—–
Rövid az élet – jól tudom,
Ezt meg nem érem én;
Pedig nagyon is érdekel,
Hogy mi lesz a poén.
——
A színpadmester már figyel,
Arcán mosoly suhan;
S a színpadon a pénz-bohóc
Ágál szánalmasan.
A vén História,
Tőle a nagy színésznek is
Van mit tanulnia.
——
A fennkölt hazugságokat
A színpadra viszi,
S az édeskés hőskölteményt
Bohózattá teszi.
—-
A hősi emberistenek
Ölnek, hódítanak,
S megvénülnek a színpadon
Paprikajancsinak.
—–
A pénz uralma önmagát
Öröknek képzeli,
De vén rendezőnk humorát
Át ő sem vészeli.
—–
Fickándozik a pénzvigéc
Ma még, mint nagy vadóc;
Egy szép napon majd kiderül,
Hogy nyálas, rossz bohóc.
—–
História, a színpadok
Vénséges mestere
Jól tudja, hogy a ripacsot
Miként leplezze le.
—–
Rövid az élet – jól tudom,
Ezt meg nem érem én;
Pedig nagyon is érdekel,
Hogy mi lesz a poén.
——
A színpadmester már figyel,
Arcán mosoly suhan;
S a színpadon a pénz-bohóc
Ágál szánalmasan.
2012. október 23., kedd
Jutalomjáték - másodszor
A darabról már írtam – remélhetőleg ma éjjel befejezem.
Részletet akkor nem adtam belőle, most pótolom.
A színpadon: Petőfi Sándor és színésztársa, Némethy György.
———
PETŐFI:
Ne is folytasd, Gyuri, mert butaság.
A rögtönzés csupán a munka része,
A jó színész így készülhet fel arra,
Hogy minden világot életre kelt,
Amit a drámaköltő álmodik,
De rögtönözni pusztán önmagában
Csak füst az áldozati tűz helyett,
A ripacsok szánalmas hübrisze.
NÉMETHY:
Amit Lear-ről mondtál, az érdekes.
PETŐFI:
„Az urat, ki rávett, hogy
Add át országodat,
Jer, állitsd ide mellém,
Vagy állj helyén magad.
Megláthatd, melyik édes,
Melyik fanyar bolond.
Itt áll egyik tarkán, amott
A másik. – Meg ne mondd.”
Ha ezt harsányan, bohóckodva mondja,
Abból semmi egyéb ki nem derülhet,
Mint hogy fogalma sincs a külvilágról,
És semmit sem ért.
NÉMETHY:
Nem tudom követni.
Talán csak nagyon ostoba vagyok.
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Mi van?
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Most bolondozol?
PETŐFI:
Bizony nem.
NÉMETHY:
Te mégsem vagy egészen bolond.
PETŐFI:
„Lordok és nagy emberek nem engednék azt nekem: ha egyedáru-jogosítványom volna rá, ők is részesek akarnának benne lenni; s a hölgyek, éppen azok nem hagynák egymagamnak a bolondságot, ők is kaparítanának el belőle.
Adj egy tojást, komám, s én két koronát adok neked.”
NÉMETHY:
Cudar! Miféle tojásról handabandázol itt nekem?
PETŐFI:
Te nem tanultad meg a szövegedet, Gyuri?
NÉMETHY:
Nem hát! Arra van a súgó!
PETŐFI:
De legalább elolvastad?
NÉMETHY:
El akartam, csak nem értem rá.
PETŐFI:
Gyuri! Azonnal kezdődik az előadás!
NÉMETHY:
A dalokat tudom!
(Énekel):
Ez év nem kedvez a bolondnak,
Mert most a bölcs is dőre;
Nem bír eszével, s a majommal
Komázik nyakra-főre.
PETŐFI:
Ez nem a te dalod, hanem az enyém!
NÉMETHY:
Biztos? Azt hittem, hogy az enyém!
PETŐFI:
Te csirkefogó!
NÉMETHY:
Azt hiszem, én vagyok a jobb színész!
PETŐFI:
Kérlek, komám, fogadj nekem mestert, hogy hazudni oktasson; úgy szeretném megtanulni a hazudást.
(Párnákat hajigál Némethyhez.)
NÉMETHY:
Na mi van? Elhitted nekem, komám?
PETŐFI:
„Légy vígan, kérlek, mert eszed sohasem fog papucsban járni.”
NÉMETHY:
Tehát ma szomorú Bolond leszel.
(Felnevet.)
PETŐFI:
Mi nevetnivaló van itt?
NÉMETHY:
Sanyi!
Te fel fogod hergelni Lear királyt!
Elképzelem, milyen lesz Deézsy képe,
S nevetnem kell.
PETŐFI:
Meg fogja érteni.
NÉMETHY:
Mármint a Deézsy Zsiga? Hogyne. Persze.
Róla mintázták a megértés szobrát.
Nem mondtam még?
Részletet akkor nem adtam belőle, most pótolom.
A színpadon: Petőfi Sándor és színésztársa, Némethy György.
———
PETŐFI:
Ne is folytasd, Gyuri, mert butaság.
A rögtönzés csupán a munka része,
A jó színész így készülhet fel arra,
Hogy minden világot életre kelt,
Amit a drámaköltő álmodik,
De rögtönözni pusztán önmagában
Csak füst az áldozati tűz helyett,
A ripacsok szánalmas hübrisze.
NÉMETHY:
Amit Lear-ről mondtál, az érdekes.
PETŐFI:
„Az urat, ki rávett, hogy
Add át országodat,
Jer, állitsd ide mellém,
Vagy állj helyén magad.
Megláthatd, melyik édes,
Melyik fanyar bolond.
Itt áll egyik tarkán, amott
A másik. – Meg ne mondd.”
Ha ezt harsányan, bohóckodva mondja,
Abból semmi egyéb ki nem derülhet,
Mint hogy fogalma sincs a külvilágról,
És semmit sem ért.
NÉMETHY:
Nem tudom követni.
Talán csak nagyon ostoba vagyok.
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Mi van?
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Most bolondozol?
PETŐFI:
Bizony nem.
NÉMETHY:
Te mégsem vagy egészen bolond.
PETŐFI:
„Lordok és nagy emberek nem engednék azt nekem: ha egyedáru-jogosítványom volna rá, ők is részesek akarnának benne lenni; s a hölgyek, éppen azok nem hagynák egymagamnak a bolondságot, ők is kaparítanának el belőle.
Adj egy tojást, komám, s én két koronát adok neked.”
NÉMETHY:
Cudar! Miféle tojásról handabandázol itt nekem?
PETŐFI:
Te nem tanultad meg a szövegedet, Gyuri?
NÉMETHY:
Nem hát! Arra van a súgó!
PETŐFI:
De legalább elolvastad?
NÉMETHY:
El akartam, csak nem értem rá.
PETŐFI:
Gyuri! Azonnal kezdődik az előadás!
NÉMETHY:
A dalokat tudom!
(Énekel):
Ez év nem kedvez a bolondnak,
Mert most a bölcs is dőre;
Nem bír eszével, s a majommal
Komázik nyakra-főre.
PETŐFI:
Ez nem a te dalod, hanem az enyém!
NÉMETHY:
Biztos? Azt hittem, hogy az enyém!
PETŐFI:
Te csirkefogó!
NÉMETHY:
Azt hiszem, én vagyok a jobb színész!
PETŐFI:
Kérlek, komám, fogadj nekem mestert, hogy hazudni oktasson; úgy szeretném megtanulni a hazudást.
(Párnákat hajigál Némethyhez.)
NÉMETHY:
Na mi van? Elhitted nekem, komám?
PETŐFI:
„Légy vígan, kérlek, mert eszed sohasem fog papucsban járni.”
NÉMETHY:
Tehát ma szomorú Bolond leszel.
(Felnevet.)
PETŐFI:
Mi nevetnivaló van itt?
NÉMETHY:
Sanyi!
Te fel fogod hergelni Lear királyt!
Elképzelem, milyen lesz Deézsy képe,
S nevetnem kell.
PETŐFI:
Meg fogja érteni.
NÉMETHY:
Mármint a Deézsy Zsiga? Hogyne. Persze.
Róla mintázták a megértés szobrát.
Nem mondtam még?
Jutalomjáték - másodszor
A darabról már írtam – remélhetőleg ma éjjel befejezem.
Részletet akkor nem adtam belőle, most pótolom.
A színpadon: Petőfi Sándor és színésztársa, Némethy György.
———
PETŐFI:
Ne is folytasd, Gyuri, mert butaság.
A rögtönzés csupán a munka része,
A jó színész így készülhet fel arra,
Hogy minden világot életre kelt,
Amit a drámaköltő álmodik,
De rögtönözni pusztán önmagában
Csak füst az áldozati tűz helyett,
A ripacsok szánalmas hübrisze.
NÉMETHY:
Amit Lear-ről mondtál, az érdekes.
PETŐFI:
„Az urat, ki rávett, hogy
Add át országodat,
Jer, állitsd ide mellém,
Vagy állj helyén magad.
Megláthatd, melyik édes,
Melyik fanyar bolond.
Itt áll egyik tarkán, amott
A másik. – Meg ne mondd.”
Ha ezt harsányan, bohóckodva mondja,
Abból semmi egyéb ki nem derülhet,
Mint hogy fogalma sincs a külvilágról,
És semmit sem ért.
NÉMETHY:
Nem tudom követni.
Talán csak nagyon ostoba vagyok.
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Mi van?
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Most bolondozol?
PETŐFI:
Bizony nem.
NÉMETHY:
Te mégsem vagy egészen bolond.
PETŐFI:
„Lordok és nagy emberek nem engednék azt nekem: ha egyedáru-jogosítványom volna rá, ők is részesek akarnának benne lenni; s a hölgyek, éppen azok nem hagynák egymagamnak a bolondságot, ők is kaparítanának el belőle.
Adj egy tojást, komám, s én két koronát adok neked.”
NÉMETHY:
Cudar! Miféle tojásról handabandázol itt nekem?
PETŐFI:
Te nem tanultad meg a szövegedet, Gyuri?
NÉMETHY:
Nem hát! Arra van a súgó!
PETŐFI:
De legalább elolvastad?
NÉMETHY:
El akartam, csak nem értem rá.
PETŐFI:
Gyuri! Azonnal kezdődik az előadás!
NÉMETHY:
A dalokat tudom!
(Énekel):
Ez év nem kedvez a bolondnak,
Mert most a bölcs is dőre;
Nem bír eszével, s a majommal
Komázik nyakra-főre.
PETŐFI:
Ez nem a te dalod, hanem az enyém!
NÉMETHY:
Biztos? Azt hittem, hogy az enyém!
PETŐFI:
Te csirkefogó!
NÉMETHY:
Azt hiszem, én vagyok a jobb színész!
PETŐFI:
Kérlek, komám, fogadj nekem mestert, hogy hazudni oktasson; úgy szeretném megtanulni a hazudást.
(Párnákat hajigál Némethyhez.)
NÉMETHY:
Na mi van? Elhitted nekem, komám?
PETŐFI:
„Légy vígan, kérlek, mert eszed sohasem fog papucsban járni.”
NÉMETHY:
Tehát ma szomorú Bolond leszel.
(Felnevet.)
PETŐFI:
Mi nevetnivaló van itt?
NÉMETHY:
Sanyi!
Te fel fogod hergelni Lear királyt!
Elképzelem, milyen lesz Deézsy képe,
S nevetnem kell.
PETŐFI:
Meg fogja érteni.
NÉMETHY:
Mármint a Deézsy Zsiga? Hogyne. Persze.
Róla mintázták a megértés szobrát.
Nem mondtam még?
Részletet akkor nem adtam belőle, most pótolom.
A színpadon: Petőfi Sándor és színésztársa, Némethy György.
———
PETŐFI:
Ne is folytasd, Gyuri, mert butaság.
A rögtönzés csupán a munka része,
A jó színész így készülhet fel arra,
Hogy minden világot életre kelt,
Amit a drámaköltő álmodik,
De rögtönözni pusztán önmagában
Csak füst az áldozati tűz helyett,
A ripacsok szánalmas hübrisze.
NÉMETHY:
Amit Lear-ről mondtál, az érdekes.
PETŐFI:
„Az urat, ki rávett, hogy
Add át országodat,
Jer, állitsd ide mellém,
Vagy állj helyén magad.
Megláthatd, melyik édes,
Melyik fanyar bolond.
Itt áll egyik tarkán, amott
A másik. – Meg ne mondd.”
Ha ezt harsányan, bohóckodva mondja,
Abból semmi egyéb ki nem derülhet,
Mint hogy fogalma sincs a külvilágról,
És semmit sem ért.
NÉMETHY:
Nem tudom követni.
Talán csak nagyon ostoba vagyok.
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Mi van?
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Most bolondozol?
PETŐFI:
Bizony nem.
NÉMETHY:
Te mégsem vagy egészen bolond.
PETŐFI:
„Lordok és nagy emberek nem engednék azt nekem: ha egyedáru-jogosítványom volna rá, ők is részesek akarnának benne lenni; s a hölgyek, éppen azok nem hagynák egymagamnak a bolondságot, ők is kaparítanának el belőle.
Adj egy tojást, komám, s én két koronát adok neked.”
NÉMETHY:
Cudar! Miféle tojásról handabandázol itt nekem?
PETŐFI:
Te nem tanultad meg a szövegedet, Gyuri?
NÉMETHY:
Nem hát! Arra van a súgó!
PETŐFI:
De legalább elolvastad?
NÉMETHY:
El akartam, csak nem értem rá.
PETŐFI:
Gyuri! Azonnal kezdődik az előadás!
NÉMETHY:
A dalokat tudom!
(Énekel):
Ez év nem kedvez a bolondnak,
Mert most a bölcs is dőre;
Nem bír eszével, s a majommal
Komázik nyakra-főre.
PETŐFI:
Ez nem a te dalod, hanem az enyém!
NÉMETHY:
Biztos? Azt hittem, hogy az enyém!
PETŐFI:
Te csirkefogó!
NÉMETHY:
Azt hiszem, én vagyok a jobb színész!
PETŐFI:
Kérlek, komám, fogadj nekem mestert, hogy hazudni oktasson; úgy szeretném megtanulni a hazudást.
(Párnákat hajigál Némethyhez.)
NÉMETHY:
Na mi van? Elhitted nekem, komám?
PETŐFI:
„Légy vígan, kérlek, mert eszed sohasem fog papucsban járni.”
NÉMETHY:
Tehát ma szomorú Bolond leszel.
(Felnevet.)
PETŐFI:
Mi nevetnivaló van itt?
NÉMETHY:
Sanyi!
Te fel fogod hergelni Lear királyt!
Elképzelem, milyen lesz Deézsy képe,
S nevetnem kell.
PETŐFI:
Meg fogja érteni.
NÉMETHY:
Mármint a Deézsy Zsiga? Hogyne. Persze.
Róla mintázták a megértés szobrát.
Nem mondtam még?
Jutalomjáték - másodszor
A darabról már írtam – remélhetőleg ma éjjel befejezem.
Részletet akkor nem adtam belőle, most pótolom.
A színpadon: Petőfi Sándor és színésztársa, Némethy György.
———
PETŐFI:
Ne is folytasd, Gyuri, mert butaság.
A rögtönzés csupán a munka része,
A jó színész így készülhet fel arra,
Hogy minden világot életre kelt,
Amit a drámaköltő álmodik,
De rögtönözni pusztán önmagában
Csak füst az áldozati tűz helyett,
A ripacsok szánalmas hübrisze.
NÉMETHY:
Amit Lear-ről mondtál, az érdekes.
PETŐFI:
„Az urat, ki rávett, hogy
Add át országodat,
Jer, állitsd ide mellém,
Vagy állj helyén magad.
Megláthatd, melyik édes,
Melyik fanyar bolond.
Itt áll egyik tarkán, amott
A másik. – Meg ne mondd.”
Ha ezt harsányan, bohóckodva mondja,
Abból semmi egyéb ki nem derülhet,
Mint hogy fogalma sincs a külvilágról,
És semmit sem ért.
NÉMETHY:
Nem tudom követni.
Talán csak nagyon ostoba vagyok.
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Mi van?
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Most bolondozol?
PETŐFI:
Bizony nem.
NÉMETHY:
Te mégsem vagy egészen bolond.
PETŐFI:
„Lordok és nagy emberek nem engednék azt nekem: ha egyedáru-jogosítványom volna rá, ők is részesek akarnának benne lenni; s a hölgyek, éppen azok nem hagynák egymagamnak a bolondságot, ők is kaparítanának el belőle.
Adj egy tojást, komám, s én két koronát adok neked.”
NÉMETHY:
Cudar! Miféle tojásról handabandázol itt nekem?
PETŐFI:
Te nem tanultad meg a szövegedet, Gyuri?
NÉMETHY:
Nem hát! Arra van a súgó!
PETŐFI:
De legalább elolvastad?
NÉMETHY:
El akartam, csak nem értem rá.
PETŐFI:
Gyuri! Azonnal kezdődik az előadás!
NÉMETHY:
A dalokat tudom!
(Énekel):
Ez év nem kedvez a bolondnak,
Mert most a bölcs is dőre;
Nem bír eszével, s a majommal
Komázik nyakra-főre.
PETŐFI:
Ez nem a te dalod, hanem az enyém!
NÉMETHY:
Biztos? Azt hittem, hogy az enyém!
PETŐFI:
Te csirkefogó!
NÉMETHY:
Azt hiszem, én vagyok a jobb színész!
PETŐFI:
Kérlek, komám, fogadj nekem mestert, hogy hazudni oktasson; úgy szeretném megtanulni a hazudást.
(Párnákat hajigál Némethyhez.)
NÉMETHY:
Na mi van? Elhitted nekem, komám?
PETŐFI:
„Légy vígan, kérlek, mert eszed sohasem fog papucsban járni.”
NÉMETHY:
Tehát ma szomorú Bolond leszel.
(Felnevet.)
PETŐFI:
Mi nevetnivaló van itt?
NÉMETHY:
Sanyi!
Te fel fogod hergelni Lear királyt!
Elképzelem, milyen lesz Deézsy képe,
S nevetnem kell.
PETŐFI:
Meg fogja érteni.
NÉMETHY:
Mármint a Deézsy Zsiga? Hogyne. Persze.
Róla mintázták a megértés szobrát.
Nem mondtam még?
Részletet akkor nem adtam belőle, most pótolom.
A színpadon: Petőfi Sándor és színésztársa, Némethy György.
———
PETŐFI:
Ne is folytasd, Gyuri, mert butaság.
A rögtönzés csupán a munka része,
A jó színész így készülhet fel arra,
Hogy minden világot életre kelt,
Amit a drámaköltő álmodik,
De rögtönözni pusztán önmagában
Csak füst az áldozati tűz helyett,
A ripacsok szánalmas hübrisze.
NÉMETHY:
Amit Lear-ről mondtál, az érdekes.
PETŐFI:
„Az urat, ki rávett, hogy
Add át országodat,
Jer, állitsd ide mellém,
Vagy állj helyén magad.
Megláthatd, melyik édes,
Melyik fanyar bolond.
Itt áll egyik tarkán, amott
A másik. – Meg ne mondd.”
Ha ezt harsányan, bohóckodva mondja,
Abból semmi egyéb ki nem derülhet,
Mint hogy fogalma sincs a külvilágról,
És semmit sem ért.
NÉMETHY:
Nem tudom követni.
Talán csak nagyon ostoba vagyok.
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Mi van?
PETŐFI:
Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.
NÉMETHY:
Most bolondozol?
PETŐFI:
Bizony nem.
NÉMETHY:
Te mégsem vagy egészen bolond.
PETŐFI:
„Lordok és nagy emberek nem engednék azt nekem: ha egyedáru-jogosítványom volna rá, ők is részesek akarnának benne lenni; s a hölgyek, éppen azok nem hagynák egymagamnak a bolondságot, ők is kaparítanának el belőle.
Adj egy tojást, komám, s én két koronát adok neked.”
NÉMETHY:
Cudar! Miféle tojásról handabandázol itt nekem?
PETŐFI:
Te nem tanultad meg a szövegedet, Gyuri?
NÉMETHY:
Nem hát! Arra van a súgó!
PETŐFI:
De legalább elolvastad?
NÉMETHY:
El akartam, csak nem értem rá.
PETŐFI:
Gyuri! Azonnal kezdődik az előadás!
NÉMETHY:
A dalokat tudom!
(Énekel):
Ez év nem kedvez a bolondnak,
Mert most a bölcs is dőre;
Nem bír eszével, s a majommal
Komázik nyakra-főre.
PETŐFI:
Ez nem a te dalod, hanem az enyém!
NÉMETHY:
Biztos? Azt hittem, hogy az enyém!
PETŐFI:
Te csirkefogó!
NÉMETHY:
Azt hiszem, én vagyok a jobb színész!
PETŐFI:
Kérlek, komám, fogadj nekem mestert, hogy hazudni oktasson; úgy szeretném megtanulni a hazudást.
(Párnákat hajigál Némethyhez.)
NÉMETHY:
Na mi van? Elhitted nekem, komám?
PETŐFI:
„Légy vígan, kérlek, mert eszed sohasem fog papucsban járni.”
NÉMETHY:
Tehát ma szomorú Bolond leszel.
(Felnevet.)
PETŐFI:
Mi nevetnivaló van itt?
NÉMETHY:
Sanyi!
Te fel fogod hergelni Lear királyt!
Elképzelem, milyen lesz Deézsy képe,
S nevetnem kell.
PETŐFI:
Meg fogja érteni.
NÉMETHY:
Mármint a Deézsy Zsiga? Hogyne. Persze.
Róla mintázták a megértés szobrát.
Nem mondtam még?
2012. október 22., hétfő
"Szabályos" világ
Szabványos lett a világ,
Az öröklét: hajsza;
Lekonyulhat szegény Sátán
Hivatali bajsza.
—-
Aki béget, szerezzen
Birka-végzettséget,
Hömpölyög a szabály-folyam,
Nem ér soha véget.
——–
Szabályosan kell mostantól
Szakadékba futni;
Csak hivatalosan lehet
Koldusbotra jutni.
—–
Házi étek helyett jön majd
A fűrészpor-kása;
Meddig késik az érzelmek
Piacosítása?
——
Míg bölcsesség hordozója
Piac és a káosz;
Addig csupán temetőben,
S kocsmában ég fárosz.
—–
Ha pedig a vízözön is
Betoppanna végre,
Hivatalos világnak lesz
Hivatalos vége.
——-
Szabványos lett a világ,
Úszik a pénz hátán,
Összevonja szemöldökét
A becsapott Sátán.
——-
Mintha az élő világunk
Holt számokról szólna,
Mintha Isten is csupán
Egy bürokrata volna.
——
Dollár-mennyországot épít
Ateista csürhe,
Dollár-nyeregben pályáznak
Jövőbe, meg Űrbe.
——-
Aki legkevesebbet bír,
Még többet fizessen,
Hogy pár ezer uzsorásnak
Még többje lehessen.
—-
Kiszáradhat már az Élet
Derék, lombos fája,
Nem tartja meg költség-világ
Költség-logikája.
——
Vén öltönyös dollár-birka
Ingyen sose béget;
Költségvetés oszlopából
Elfolyik az Élet.
—-
Szabványos lett a világ,
Pénz-letétbe téve,
Előbb-utóbb rájön majd,
Hogy költséges a léte.
——
Megszorítva a Jövő,
Abortuszra bírva,
A Teremtés aligha van
Űrlapokra írva.
—–
Szabványos lett a világ,
Pénz a szabvány csősze;
Globalizálva nyekereg
Költség-világ ősze.
——
Választani kellene,
Biztat ész és bendő;
Legyen bürokrata-világ,
Vagy legyen jövendő.
Az öröklét: hajsza;
Lekonyulhat szegény Sátán
Hivatali bajsza.
—-
Aki béget, szerezzen
Birka-végzettséget,
Hömpölyög a szabály-folyam,
Nem ér soha véget.
——–
Szabályosan kell mostantól
Szakadékba futni;
Csak hivatalosan lehet
Koldusbotra jutni.
—–
Házi étek helyett jön majd
A fűrészpor-kása;
Meddig késik az érzelmek
Piacosítása?
——
Míg bölcsesség hordozója
Piac és a káosz;
Addig csupán temetőben,
S kocsmában ég fárosz.
—–
Ha pedig a vízözön is
Betoppanna végre,
Hivatalos világnak lesz
Hivatalos vége.
——-
Szabványos lett a világ,
Úszik a pénz hátán,
Összevonja szemöldökét
A becsapott Sátán.
——-
Mintha az élő világunk
Holt számokról szólna,
Mintha Isten is csupán
Egy bürokrata volna.
——
Dollár-mennyországot épít
Ateista csürhe,
Dollár-nyeregben pályáznak
Jövőbe, meg Űrbe.
——-
Aki legkevesebbet bír,
Még többet fizessen,
Hogy pár ezer uzsorásnak
Még többje lehessen.
—-
Kiszáradhat már az Élet
Derék, lombos fája,
Nem tartja meg költség-világ
Költség-logikája.
——
Vén öltönyös dollár-birka
Ingyen sose béget;
Költségvetés oszlopából
Elfolyik az Élet.
—-
Szabványos lett a világ,
Pénz-letétbe téve,
Előbb-utóbb rájön majd,
Hogy költséges a léte.
——
Megszorítva a Jövő,
Abortuszra bírva,
A Teremtés aligha van
Űrlapokra írva.
—–
Szabványos lett a világ,
Pénz a szabvány csősze;
Globalizálva nyekereg
Költség-világ ősze.
——
Választani kellene,
Biztat ész és bendő;
Legyen bürokrata-világ,
Vagy legyen jövendő.
2012. október 21., vasárnap
Hála a GULAG-on
Állítólag ez megtörtént.
——-
A GULAG valamelyik hírhedten szadista parancsnoka súlyos beteg volt. Műtét kellett volna, de nem akadt olyan szovjet orvos, aki el merte volna vállalni, mert a siker valószínűsége nem érte el a tíz százalékot. Senki sem akart a GULAG valamelyik táborába csöppenni…
A parancsnok apja – aki saját fiának beosztott tisztjeként működött – megtudta, hogy a GULAG egyik borzalmas, északi táborában őrzik a legjobb orosz specialistát. Nosza, elhozatta a főtáborba.
A fogoly orvosnak nem volt választási lehetősége, operálnia kellett.
A műtét fényesen sikerült, a szadista parancsnok meggyógyult. A doktor ettől kezdve lágerorvosként dolgozott a főtáborban. Fűtött szállása ezután sem volt, de valamivel jobb étkezést kapott, és kevesebbet verték.
Bő egy év múlva megállította a parancsnok apja, aki ekkor éppen politikai tiszt volt.
- Félsz a fiamtól?
A doktor összerándult. Rettegett ő is attól a vadbaromtól, mint mindenki más, de jobbnak látta, ha nem felel.
- Nem fog rosszat tenni neked, ezt jó tudnod – magyarázta az apa. – de jót se. Ezt sem árt, ha tudod.
——-
A GULAG valamelyik hírhedten szadista parancsnoka súlyos beteg volt. Műtét kellett volna, de nem akadt olyan szovjet orvos, aki el merte volna vállalni, mert a siker valószínűsége nem érte el a tíz százalékot. Senki sem akart a GULAG valamelyik táborába csöppenni…
A parancsnok apja – aki saját fiának beosztott tisztjeként működött – megtudta, hogy a GULAG egyik borzalmas, északi táborában őrzik a legjobb orosz specialistát. Nosza, elhozatta a főtáborba.
A fogoly orvosnak nem volt választási lehetősége, operálnia kellett.
A műtét fényesen sikerült, a szadista parancsnok meggyógyult. A doktor ettől kezdve lágerorvosként dolgozott a főtáborban. Fűtött szállása ezután sem volt, de valamivel jobb étkezést kapott, és kevesebbet verték.
Bő egy év múlva megállította a parancsnok apja, aki ekkor éppen politikai tiszt volt.
- Félsz a fiamtól?
A doktor összerándult. Rettegett ő is attól a vadbaromtól, mint mindenki más, de jobbnak látta, ha nem felel.
- Nem fog rosszat tenni neked, ezt jó tudnod – magyarázta az apa. – de jót se. Ezt sem árt, ha tudod.
2012. október 20., szombat
Holdfény-misztérium
Hold fényében ezüst szárnyon
Szikrázik a szél;
Hold fényéből ezüst arccal
Érkezik a tél.
——
Hold fényében az éjszaka
Bozontos szakáll,
Hold fényében ezüst szemmel
Dereng a halál.
——
Hold fényében nyugodt vízen
Siklik a hajó;
Hold fényében ezüstösen
Halovány a szó.
——
Hold fényében félelmetes
Szemek fénylenek;
Hold fényében sötét múltak
Éje didereg.
——-
Hold fényében Artemiszek
Szeme lángoló;
Hold fényében vörös árnyként
Hullik majd a hó.
——–
Hold fényében puha csendnek
Ezüst lába lép;
Hold fényében ezüst álmot
Álmodik a Lét.
Szikrázik a szél;
Hold fényéből ezüst arccal
Érkezik a tél.
——
Hold fényében az éjszaka
Bozontos szakáll,
Hold fényében ezüst szemmel
Dereng a halál.
——
Hold fényében nyugodt vízen
Siklik a hajó;
Hold fényében ezüstösen
Halovány a szó.
——
Hold fényében félelmetes
Szemek fénylenek;
Hold fényében sötét múltak
Éje didereg.
——-
Hold fényében Artemiszek
Szeme lángoló;
Hold fényében vörös árnyként
Hullik majd a hó.
——–
Hold fényében puha csendnek
Ezüst lába lép;
Hold fényében ezüst álmot
Álmodik a Lét.
2012. október 19., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 188.
SZÁZNYOLCVANNYOLCADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen torka összeszorult, úgy érezte, nem kap levegőt. Mintha valami láthatatlan kéz ki akarná tépni helyéből a mellkasát. Sápadtan roskadt le az egyik székbe.
Ed Philips határozatlanul ácsorgott.
- Van még valaki a hajón? – nyögte.
Felesleges kérdés volt, nem is kapott rá választ.
Helmut Schellenberg ellenben összeszorított foggal ült a vezérlőhöz, és elkeseredett elszántsággal kezdte pásztázni a csatahajó közlekedési útjait, vaskos, tömör válaszfalai. Ide-oda villogtak a képek, Helmut dühös képpel figyelt.
A szőke nő úgy hevert a székén, mint valami rongybaba.
Helmut Schellenberg tekintete előtt vadul cikáztak a csatahajó roppant testének közlekedési útjai, folyosói, csarnokai, munkahelyei, harcálláspontjai és körletei. A masszív válaszfalak.
Egy perccel később Ed Philips a vezérlőhöz lépett, félretolta onnan a társát, és maga ült a képernyőkhöz. Két monitoron is behozta a csatahajó járatainak térképét, az egyiken a teljes áttekintést, a másikon követő üzemmódra váltott, és infravörösre kapcsolt.
Erre Karen is felállt, és csatlakozott Philipshez.
Infravörösben figyelték a Rodney városnyi méretű belső terének közlekedési útjait, folyosóit, csarnokait, munkahelyeit, harcálláspontjait és körleteit. Kiéhezve lesték, hol bukkan fel a roppant sötétségben az egyetlen apró, piros fénypont. A vaskos válaszfalak némán és komoran sötétlettek a háttérben.
Helmut a hátuk mögött állt, és feszülten figyelt.
Egyetlen szó sem esett.
Maradt az egyöntetű, nyugtalanító sötétség. Látszólag semmi élet sem volt a csatahajó gigászi belsejében.
Hogy’ lehet ez?
Karen nagyot sóhajtott.
- Admirális a hajónak! Tartózkodhat-e valaki a csatahajón a tudomásunk nélkül?
Már amint feltette, érezte, hogy a kérdés felesleges. Nem bánta. Valamit tenni kellett, és teljesen tanácstalan volt.
„Hajó az admirálisnak. Negatív. Emberi lény ott nem tartózkodik, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.
Karen a homlokát ráncolta. Időközben Ed Philips levette az infravöröst, és tehetetlenül hátradőlt a fotelben. Karen elnézte a csatahajó útjait és a tömör válaszfalakat.
- Admirális a hajónak! létezhetnek-e ott általunk nem ismert búvóhelyek?
„Hajó az admirálisnak. Negatív. Ismerjük a csatahajó minden zegét-zugát, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.
Karen a fejét rázta. Valami nem stimmel. Annak az embernek, aki kiadta az utasítást, valahol lennie kell. Valahol mégiscsak létezhet olyan búvóhely, amiről nem tudnak.
Egyre a csatahajót nézte. Széles közlekedési utak. Szűkebb folyosók. Szállások, körletek, harcálláspontok, műhelyek, válaszfalak. Valahol lennie kell.
Valahol lennie kell!
Karen próbált egyenletesen, mélyen lélegezni, hogy el ne hatalmasodjon rajta a pánik. Valaki van a csatahajó fedélzetén, ellenségesen viselkedik, és ők képtelenek rátalálni. Miféle csapdába lépett megint, és milyen veszély fenyegeti?
Látszólag ő az admirális, a helyzet ura. Mit kellene tennie? Mi ez a kelepce?
Elnézte a két férfit. Feldúlt, kétségbeesett tekintetek. Csak ki ne ütközzön valamelyiken az elmebaj, arra most nincs idő.
- Esetleg valamiféle védőöltözet? – morfondírozott Ed Philips. – Olyan, amiben még infravörösben sem látszik?
- Bizonyára magára öltött egy fagyasztót – felelte neki gúnyosan a szőke nő.
- És ha nem ember? – kiáltott fel eszelős tekintettel Helmut. – Ha valami idegen szervezet, aminek a teste nem fejleszt hőt, és az infravörösben nem látszik?
Karen elgyötört arccal pillantott a vezérlőre. A felvetés annyira ostoba volt, hogy mindenképpen foglalkozni kellett vele.
- Admirális a hajónak! Hallottad a kérdéseket?
Miközben a könnyűcirkáló válaszára várt, Karen újra a csatahajó belsejét nézegette. Széles közlekedési utak. Szűk folyosók. Szállások. Körletek. Harcálláspontok. Műhelyek. Válaszfalak.
Hol lehet?
„Hajó az admirálisnak. Negatív, Karen Bozchana Kadlecikova admirális. Oxigénre az élő szervezetnek szüksége van, és oxigénfogyasztás nem történik, a legkisebb mértékben sem, állandóan ellenőrizzük. Ha az oxigén nem az élethez szükséges elem, akkor halálos méregnek kell lennie. Ami pedig a védőruhát illeti, nem tudok olyanról, ami az infravörös felderítés ellen hatékony védelmet nyújtana. Ha viszont elméletben lehetségesnek tartjuk ilyen felszerelés létezését, a viselője akkor sem lehet abszolút mozdulatlan, és a csatahajó egészét behálózó több ezer, igen érzékeny mozgásérzékelő már jelezte volna. A mozgásérzékelők rendszere azonban kifogástalanul működik, senki és semmi nem iktatott ki közülük egyetlen egyet sem. Nem történik azonban mozgás, még annyi sem, amennyi egy kis méretű rovarnak egy apróbb szárnycsapáshoz szükséges, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
- Akkor esetleg kísértet! – vetette oda akasztófahumorral Ed Philips.
Karen nem felelt, a csatahajót vizsgálgatta. Széles közlekedési utak. Szűk folyosók. Szállások. Körletek. Harcálláspontok. Műhelyek. Válaszfalak.
- Igen, egy szellem – ismételte Ed. – Valami csirkefogó szelleme.
Karen Boczhana Kadlecikova lassú, tétova mozdulattal felemelte a kezét, és a homlokára tette. Nem csapott rá, csak a homlokára illesztette a tenyerét.
- Hát persze…- mondta tétován.
Ed Philips meglepődve nézett rá. Helmut lecsapott.
- Mi az, hogy persze?
- Csak ott lehet!
- Ott? Hol?
- A válaszfalak belsejében!
A két férfi tátott szájjal nézett rá.
Karen lassan bólintott. Akárki is adta az utasítást, valahol a csatahajó válaszfalainak belsejében tartózkodik.
Folytatása következik.
2012. október 18., csütörtök
Szerelem és líra - XLVII.
Negyvenhetedik rész
Azt is le kell most szögeznem, hogy a szerelmet az emberi jelenség lényegi elemének tekintem, magyarán mondva azon tényezők egyikének, amelyek az embert emberi mivoltában meghatározzák.
Tehát semmiképpen sem valami pusztán biológiai vagy pusztán evolúciós tényezőnek, hanem emberi mivoltunk egyik ismertetőjegyének.
Talán különös, hogy a definíció kísérlete előtt mindezeket előre bocsátom, de úgy vélem, csak ilyen módon közelíthető meg egyáltalán a szerelem fogalma, és talán még így is nagyon messze vagyunk a teljes megértésétől.
Annak a kérdésnek, hogy „létezik-e a szerelem az állatvilágban?” ezen a szinten még egyáltalán nincs értelme, hiszen hogyan vizsgálhatnánk valami olyasminek a meglétét, vagy meg nem létét, amit még egyáltalán nem sikerült definiálni. Ezt azért kell leszögeznem, mert a genetika, illetve az evolúció kutatói időnként felröppentenek olyan információkat, amelyekkel azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy „felfedezték” az állatok szerelmét, és ez „megint csak az evolúció elméletét igazolja”. A valóság minden ilyen esetben az, hogy valamelyik állatfaj viselkedésében, érzelmi megnyilvánulásaiban olyan elemet azonosítottak/véltek azonosítani, amelyről azt tételezik fel, hogy valamilyen szinten beletartozhat a szerelem definíciójába.
Természetesen főleg akkor bukkannak ilyen „egyezésekre”, amikor a maguk számára túlságosan egysíkú vagy csökevényes szerelem-meghatározást alakítottak ki.
Valójában az ilyesmi még akkor sem lenne bizonyíték az „állatok szerelme” mellett, ha csakugyan felfedeznének az állatok viselkedésében olyan elemet, ami valóban a részét képezni a szerelem majdani definíciójának. A részek összege nem azonos a teljes fogalommal, némely rész megléte meg nem helyettesítheti.
Vitathatatlan, hogy az állatok is élnek szexuális életet. Az is, hogy sok fajnál igen gondos ivadékgondozást figyelhetünk meg, és a szülők egymással mély és szeretetteljes közösségben élnek. Esetleg életük végéig. Némelyik állatfajnál kimondottan családi jellegű életközösséget figyelhetünk meg.
Tagadhatatlan, hogy az állatoknak is van érzelmi életük. Sokszor láthatóan tisztábban és mélyebben szeretnek bennünket, mint sok embertársunk. Képesek beilleszkedni a családba, alkalmazkodni egymás és az emberek elvárásaihoz. Egyáltalán nem jellemző rájuk az a megfontolt gonoszság, ami az embereknél nagyon is gyakori. Féltékenyek lehetnek a társaikra, képesek egymással torzsalkodni és hatalmaskodni, némely esetekben nyilvánvalóan bosszúállók is, gyakran nem képesek megbocsátani a sérelmeiket, esetleg duzzognak és haragot tartanak. De a gonoszságot és a megfontolt gyilkolás képességét általában az ember „fejleszti ki” bennük.
Mindezek azonban még együttesen sem jelenthetik azt, hogy az állatok ismerik, vagy azt, hogy nem ismerik a szerelmet; hiszen még korántsem jutottunk el addig, hogy a magunk számára definiálhatnánk a fogalmat.
Voltaképpen még csak ott tartunk, hogy bizonyos jelenségeket a szerelem fogalmába beletartozónak, vagy azzal érintkezőnek tekinthetünk.
Beletartoznak/beletartozhatnak a következők:
Az „állatok szerelme” kérdéskör azért is problematikus, mert az állatok kommunikációját illetőleg a tudomány az esetek többségében még mindig találgat.
Azt viszont bátran kijelenthetjük, hogy – anélkül, hogy kizárnánk az állatok szerelmének lehetőségét – az általunk ismert szerelmet az emberi faj specifikus tulajdonának kell tekintenünk.
Láttuk, hogy a tudomány aligha lesz képes bármit is hozzátenni a definícióhoz. Lényegében ugyanazon aggályokat fogalmazhatom meg, amit Husserl vetett a pszichológia szemére; az emberi tudomány leginkább önmaga, az ember meghatározására képtelen. Ez aligha véletlen, és talán így is marad mindaddig, amíg az evolúciós gondolkodás megmarad a jelenlegi egysíkú szemléleténél, az anyag (feltételezett) önfejlődésének alapján álló spontán eleve elrendelésnél, mint kiindulópontnál.
Van persze rosszabb is; az időről időre felbukkanó, önmagukat „forradalminak”, „radikális nézőpontváltásnak” aposztrofálni akaró nézetek, amelyek valamiféle történeti, evolúciós, vagy éppen kvázi történeti-evolúciós „meghatározottság” alapján a szerelmet új keletű, legfeljebb az utolsó néhány évszázadban kialakult fogalomnak, az evolúció, a gazdaság, vagy éppenséggel a liberalizmus melléktermékének igyekeznek feltüntetni. Ezekben persze nincs sem forradalmiság, sem lényeges nézőpontváltás, csupán színtiszta műveletlenség; megfogalmazóiknak láthatóan fogalmuk sincs arról, hogy két és félezer évvel ezelőtt minden idők egyik legnagyobb filozófusát, az athéni Platónt gyakorlatilag ugyanazok a kérdések foglalkoztatták a szerelemmel kapcsolatban, amelyek ebben a tanulmányban is megfogalmazódtak.
Megint csak ugyanoda érkeztünk: a szerelemről talán a szerelmi líra tudhat a legtöbbet…
Folytatása következik.
Azt is le kell most szögeznem, hogy a szerelmet az emberi jelenség lényegi elemének tekintem, magyarán mondva azon tényezők egyikének, amelyek az embert emberi mivoltában meghatározzák.
Tehát semmiképpen sem valami pusztán biológiai vagy pusztán evolúciós tényezőnek, hanem emberi mivoltunk egyik ismertetőjegyének.
Talán különös, hogy a definíció kísérlete előtt mindezeket előre bocsátom, de úgy vélem, csak ilyen módon közelíthető meg egyáltalán a szerelem fogalma, és talán még így is nagyon messze vagyunk a teljes megértésétől.
Annak a kérdésnek, hogy „létezik-e a szerelem az állatvilágban?” ezen a szinten még egyáltalán nincs értelme, hiszen hogyan vizsgálhatnánk valami olyasminek a meglétét, vagy meg nem létét, amit még egyáltalán nem sikerült definiálni. Ezt azért kell leszögeznem, mert a genetika, illetve az evolúció kutatói időnként felröppentenek olyan információkat, amelyekkel azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy „felfedezték” az állatok szerelmét, és ez „megint csak az evolúció elméletét igazolja”. A valóság minden ilyen esetben az, hogy valamelyik állatfaj viselkedésében, érzelmi megnyilvánulásaiban olyan elemet azonosítottak/véltek azonosítani, amelyről azt tételezik fel, hogy valamilyen szinten beletartozhat a szerelem definíciójába.
Természetesen főleg akkor bukkannak ilyen „egyezésekre”, amikor a maguk számára túlságosan egysíkú vagy csökevényes szerelem-meghatározást alakítottak ki.
Valójában az ilyesmi még akkor sem lenne bizonyíték az „állatok szerelme” mellett, ha csakugyan felfedeznének az állatok viselkedésében olyan elemet, ami valóban a részét képezni a szerelem majdani definíciójának. A részek összege nem azonos a teljes fogalommal, némely rész megléte meg nem helyettesítheti.
Vitathatatlan, hogy az állatok is élnek szexuális életet. Az is, hogy sok fajnál igen gondos ivadékgondozást figyelhetünk meg, és a szülők egymással mély és szeretetteljes közösségben élnek. Esetleg életük végéig. Némelyik állatfajnál kimondottan családi jellegű életközösséget figyelhetünk meg.
Tagadhatatlan, hogy az állatoknak is van érzelmi életük. Sokszor láthatóan tisztábban és mélyebben szeretnek bennünket, mint sok embertársunk. Képesek beilleszkedni a családba, alkalmazkodni egymás és az emberek elvárásaihoz. Egyáltalán nem jellemző rájuk az a megfontolt gonoszság, ami az embereknél nagyon is gyakori. Féltékenyek lehetnek a társaikra, képesek egymással torzsalkodni és hatalmaskodni, némely esetekben nyilvánvalóan bosszúállók is, gyakran nem képesek megbocsátani a sérelmeiket, esetleg duzzognak és haragot tartanak. De a gonoszságot és a megfontolt gyilkolás képességét általában az ember „fejleszti ki” bennük.
Mindezek azonban még együttesen sem jelenthetik azt, hogy az állatok ismerik, vagy azt, hogy nem ismerik a szerelmet; hiszen még korántsem jutottunk el addig, hogy a magunk számára definiálhatnánk a fogalmat.
Voltaképpen még csak ott tartunk, hogy bizonyos jelenségeket a szerelem fogalmába beletartozónak, vagy azzal érintkezőnek tekinthetünk.
Beletartoznak/beletartozhatnak a következők:
- A szerelem valamiféle szeretetközösség
- Az emberi fejlődés egyik alapvető mozgatórugója
- Az emberi erkölcs és annak fejlődése
- A művészet és annak egyetemes igénye
- Az ember küldetése
- Szexualitás
- Fajfenntartás
- Az ember önreprodukciója
- Vallásos és filozófiai értelemben vett erkölcsi világkép
Az „állatok szerelme” kérdéskör azért is problematikus, mert az állatok kommunikációját illetőleg a tudomány az esetek többségében még mindig találgat.
Azt viszont bátran kijelenthetjük, hogy – anélkül, hogy kizárnánk az állatok szerelmének lehetőségét – az általunk ismert szerelmet az emberi faj specifikus tulajdonának kell tekintenünk.
Láttuk, hogy a tudomány aligha lesz képes bármit is hozzátenni a definícióhoz. Lényegében ugyanazon aggályokat fogalmazhatom meg, amit Husserl vetett a pszichológia szemére; az emberi tudomány leginkább önmaga, az ember meghatározására képtelen. Ez aligha véletlen, és talán így is marad mindaddig, amíg az evolúciós gondolkodás megmarad a jelenlegi egysíkú szemléleténél, az anyag (feltételezett) önfejlődésének alapján álló spontán eleve elrendelésnél, mint kiindulópontnál.
Van persze rosszabb is; az időről időre felbukkanó, önmagukat „forradalminak”, „radikális nézőpontváltásnak” aposztrofálni akaró nézetek, amelyek valamiféle történeti, evolúciós, vagy éppen kvázi történeti-evolúciós „meghatározottság” alapján a szerelmet új keletű, legfeljebb az utolsó néhány évszázadban kialakult fogalomnak, az evolúció, a gazdaság, vagy éppenséggel a liberalizmus melléktermékének igyekeznek feltüntetni. Ezekben persze nincs sem forradalmiság, sem lényeges nézőpontváltás, csupán színtiszta műveletlenség; megfogalmazóiknak láthatóan fogalmuk sincs arról, hogy két és félezer évvel ezelőtt minden idők egyik legnagyobb filozófusát, az athéni Platónt gyakorlatilag ugyanazok a kérdések foglalkoztatták a szerelemmel kapcsolatban, amelyek ebben a tanulmányban is megfogalmazódtak.
Megint csak ugyanoda érkeztünk: a szerelemről talán a szerelmi líra tudhat a legtöbbet…
Folytatása következik.
2012. október 17., szerda
Őszünk java kora
Őszünk java korát
Mutatja a naptár,
Lassú a pirkadat,
Mint a fáradt batár.
—–
Október apóé
Az Alkonyat újra,
Fáznak a csillagok
Bakacsinba bújva.
—–
Vénül az esztendő,
Rosszabb lett a kedve,
Nehézkesen dörmög,
Mint az öreg medve.
—-
Lomha szürke pányva
Tartja fenn az eget,
Mohón falja fel
A maradék meleget.
——
Falevéllel telik
Meg az ázott járda,
Nyári szép dicsőség
Hull a pocsolyába.
—–
Szomorú reggelek
Csendben pityeregnek,
Könnyek, őszi napok
Bágyadtan peregnek.
——-
A köd lepte Holnap
Roppant szürke verem,
Porhanyós mélyében
Készül a Sejtelem.
Mutatja a naptár,
Lassú a pirkadat,
Mint a fáradt batár.
—–
Október apóé
Az Alkonyat újra,
Fáznak a csillagok
Bakacsinba bújva.
—–
Vénül az esztendő,
Rosszabb lett a kedve,
Nehézkesen dörmög,
Mint az öreg medve.
—-
Lomha szürke pányva
Tartja fenn az eget,
Mohón falja fel
A maradék meleget.
——
Falevéllel telik
Meg az ázott járda,
Nyári szép dicsőség
Hull a pocsolyába.
—–
Szomorú reggelek
Csendben pityeregnek,
Könnyek, őszi napok
Bágyadtan peregnek.
——-
A köd lepte Holnap
Roppant szürke verem,
Porhanyós mélyében
Készül a Sejtelem.
2012. október 16., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 21.
A magyar irodalom az utóbbi évszázadban úgynevezett
folyóirat-irodalom volt; azaz gyakorta szerveződött különféle
folyóiratok köré. Ebből persze az is következik, hogy az
irodalomtörténet is folyóiratokhoz kötődött, és gyakran volt hajlamos
figyelmen kívül hagyni olyan szerzőket, akik nem tartoztak egyik
orgánumhoz se.
(Csak egy “apró” probléma van ezzel kapcsolatban: ezen tekintélyes folyóiratoknak az esetek többségében maroknyi olvasójuk volt. Tessék csak megnézni, akár még a Nyugat esetében is…)
Sok kezdő író tolakodott egyes nagy tekintélyű folyóiratok környékén, a szerkesztőknek volt honnan válogatniuk.
Így alakulhatott, hogy az irodalmi életben egyre inkább a folyóiratokban való megjelenés jelentette az igazi “rangot”…
Ritka eset volt, hogy egy író nemet mondott valamelyik lapnak. Főleg, ha olyan orgánumról volt szó, amelyet a hatalom “teljes mellszélességgel” támogatott.
Pedig ez is előfordult.
Akadt író, aki idős korában megértette, hogy ez a folyóirat-irodalmiság önmagában véve paródiája, vagy keserű pótléka a valódi irodalomnak, az irodalmi élet belterjessé válásának biztos jele – és ezen véleményének többször is hangot adott.
Maga pedig utolsó éveiben mindinkább függetleníteni igyekezett magát a gyarló szempontoktól…
Lengyel József éppenséggel a Kortárs invitálására mondott nemet 1968 márciusában.
Éppen úgy “fordult a szél”, hogy a lap hirtelen érdeklődni kezdett a korábban feltűnően mellőzött író után. Sürgönyöztek neki, hogy írói arcképet készítenének róla, meglátogatnák, és közölnének tőle néhány “válogatott” írást. A válaszsürgönyt fizették.
Lengyel József nem késlekedett a felelettel:
“Javaslom, maradjunk a több éves bevált gyakorlatnál. Jól megvoltunk eddig egymás nélkül.”
(Csak egy “apró” probléma van ezzel kapcsolatban: ezen tekintélyes folyóiratoknak az esetek többségében maroknyi olvasójuk volt. Tessék csak megnézni, akár még a Nyugat esetében is…)
Sok kezdő író tolakodott egyes nagy tekintélyű folyóiratok környékén, a szerkesztőknek volt honnan válogatniuk.
Így alakulhatott, hogy az irodalmi életben egyre inkább a folyóiratokban való megjelenés jelentette az igazi “rangot”…
Ritka eset volt, hogy egy író nemet mondott valamelyik lapnak. Főleg, ha olyan orgánumról volt szó, amelyet a hatalom “teljes mellszélességgel” támogatott.
Pedig ez is előfordult.
Akadt író, aki idős korában megértette, hogy ez a folyóirat-irodalmiság önmagában véve paródiája, vagy keserű pótléka a valódi irodalomnak, az irodalmi élet belterjessé válásának biztos jele – és ezen véleményének többször is hangot adott.
Maga pedig utolsó éveiben mindinkább függetleníteni igyekezett magát a gyarló szempontoktól…
Lengyel József éppenséggel a Kortárs invitálására mondott nemet 1968 márciusában.
Éppen úgy “fordult a szél”, hogy a lap hirtelen érdeklődni kezdett a korábban feltűnően mellőzött író után. Sürgönyöztek neki, hogy írói arcképet készítenének róla, meglátogatnák, és közölnének tőle néhány “válogatott” írást. A válaszsürgönyt fizették.
Lengyel József nem késlekedett a felelettel:
“Javaslom, maradjunk a több éves bevált gyakorlatnál. Jól megvoltunk eddig egymás nélkül.”
2012. október 15., hétfő
Ars poetica
Sznob siker rám nem tekinget;
Nem viselek Nessus-inget.
——
Nessus-divat igen lenge,
Vegye fel, akinek inge.
——-
A globálság liberális,
Az Élet meg populáris.
——
Idehaza Föld forog,
Körmünkre ég a dolog;
Gagyi líra elefántcsont
Világokban
Kujtorog.
—–
Uzsora sújtotta vidék
A világ. A Hit menedék.
——–
A Semmi globállá tágul,
Vele a Jövő bezárul.
——-
Globál-szinten halál fakad,
Az Élet kis körben marad.
——-
Világvége-film pereg,
Sorsunk alant ténfereg;
Gagyi líra alamuszi
Elmúlással
Enyeleg.
—–
Tárgyiság vagy alanyiság?
Inkább Ritmus, Élet, világ.
——-
A Ritmus a szívre felel;
Armageddónnal avul el.
——
Létet Család, haza teremt;
S a Szeretet maga a Rend.
——
Nyálkás próza szenveleg,
Versbe törve nyekereg;
Fáradsággal agyalt semmi
Líra mezben
Hentereg.
—–
Hogyha a koszorú makog,
Jobb, ha koszorús nem vagyok.
——-
Nyelvet csócsálgatva lehet
Imitálni költészetet.
—–
Sok nyegle, csökött halandzsa,
Azt hiszi, az Isten bandzsa.
—–
Mind elfogyhat a falat,
Uralkodhat pénz, kamat,
De a Ritmus és a Líra
Míg Ember él,
Megmarad.
—-
Lehet kamat, válság, adó,
Nyelv és Haza nem eladó.
——
A Költészet öröm, béke,
Az emberség menedéke.
—-
Királyi jókedvből fakad,
Társa a szabad akarat.
—
Sznob módra lustán nem hever,
A Lelkekben visszhangra lel.
Nem viselek Nessus-inget.
——
Nessus-divat igen lenge,
Vegye fel, akinek inge.
——-
A globálság liberális,
Az Élet meg populáris.
——
Idehaza Föld forog,
Körmünkre ég a dolog;
Gagyi líra elefántcsont
Világokban
Kujtorog.
—–
Uzsora sújtotta vidék
A világ. A Hit menedék.
——–
A Semmi globállá tágul,
Vele a Jövő bezárul.
——-
Globál-szinten halál fakad,
Az Élet kis körben marad.
——-
Világvége-film pereg,
Sorsunk alant ténfereg;
Gagyi líra alamuszi
Elmúlással
Enyeleg.
—–
Tárgyiság vagy alanyiság?
Inkább Ritmus, Élet, világ.
——-
A Ritmus a szívre felel;
Armageddónnal avul el.
——
Létet Család, haza teremt;
S a Szeretet maga a Rend.
——
Nyálkás próza szenveleg,
Versbe törve nyekereg;
Fáradsággal agyalt semmi
Líra mezben
Hentereg.
—–
Hogyha a koszorú makog,
Jobb, ha koszorús nem vagyok.
——-
Nyelvet csócsálgatva lehet
Imitálni költészetet.
—–
Sok nyegle, csökött halandzsa,
Azt hiszi, az Isten bandzsa.
—–
Mind elfogyhat a falat,
Uralkodhat pénz, kamat,
De a Ritmus és a Líra
Míg Ember él,
Megmarad.
—-
Lehet kamat, válság, adó,
Nyelv és Haza nem eladó.
——
A Költészet öröm, béke,
Az emberség menedéke.
—-
Királyi jókedvből fakad,
Társa a szabad akarat.
—
Sznob módra lustán nem hever,
A Lelkekben visszhangra lel.
2012. október 14., vasárnap
A császár pohara
Ezt a történetet állítólag Friedrich Taubmann
wittenbergi professzor mesélte. Hozzánk több változatban is eljutott,
sőt 1899-ben Mátyás király nyakába akasztotta valaki. Utóbbi tévedés, a
történetben szereplő uralkodó karaktere nem is hasonlít Mátyáséra.
——-
Egyszer valamelyik német-római császár egy hosszúra nyúlt menyegzői lakomasorozat sokadik napján asztalhoz ültette előkelő vendégeit, bort hozatott, és előszólította az udvari bolondot.
- Most te vagy a pohárnok. Ossz bort mindenkinek!
A bolond elmosolyodott, aztán a király serlegét az asztal közepére állította, az urak kupáit a serleg köré. Hozott valahonnan egy nagy idomtalan fa ivóedényt is, azt meg az asztal szélére tette.
- Az kié? – csodálkozott a császár.
- A nép, felséges uram – felelt a bolond.
- Úgy a népé – morfondírozott a császár, és egy kissé ostoba képet vágott. Talán valamiért el is szégyellte magát.
A bolond folytatta a terítést. Valahonnan kerített egy díszes ezüst serleget is, azt meg az asztal másik szélére helyezte.
- Hát az meg kié? – kérdezte a császár.
- A lombard bankároké, felséges uram, akiknek sokkal tartozol, és akik kétszer-háromszor annyit követelnek tőled, mint amennyit ők adtak neked.
A császár zavarba jött.
- Miért kellene most nekik is önteni a borból?
- Meg mered tenni, hogy nem fizetsz ezeknek a haramiáknak, felséges uram? Vagy akár azt, hogy csak annyit fizetsz, amennyit adtak?
A császár nem felelt.
- Látod, felséges uram – magyarázta a bolond. – Azok a pénzes csirkefogók sápot húznak mindenből, ami a tied, vagy a népedé. Miért éppen ebből a kancsó borból hagynád ki őket?
A császár nem válaszol, a bolond meg kezdte kiporciózni a bort. Igen különösen.
Először a magában álló nagy ezüst serleget töltötte, de színültig, utána egyenként az urak kupáit. Mindet csurig. A végén a császár serlegébe alig jutott pár cseppnél több, a nagy fa ivóedény meg száraz maradt.
A császár megütközve nézett a bolondra.
- Mit képzelsz? Mi ez az udvariatlanság?
- Csak a valóság, felséges uram! – nevetett a bolond.
- A valóság? Bitang! Felakasztatlak! Kettéhasítalak!
A bolond ellenben csak mosolygott. Megvárta, amíg a császár kidühöngi magát, és a következő magyarázatot adta:
- Megmutattam neked, felséges uram, hogyan is kezelik országod jövedelmeit. Mindenből a legtöbbet a külföldi uzsorások fölözik le. A körülötted hemzsegő urak is szégyentelenül leszedik a sápot. Neked az egészből alig marad valami, a népednek meg semmi se jut.
——-
Egyszer valamelyik német-római császár egy hosszúra nyúlt menyegzői lakomasorozat sokadik napján asztalhoz ültette előkelő vendégeit, bort hozatott, és előszólította az udvari bolondot.
- Most te vagy a pohárnok. Ossz bort mindenkinek!
A bolond elmosolyodott, aztán a király serlegét az asztal közepére állította, az urak kupáit a serleg köré. Hozott valahonnan egy nagy idomtalan fa ivóedényt is, azt meg az asztal szélére tette.
- Az kié? – csodálkozott a császár.
- A nép, felséges uram – felelt a bolond.
- Úgy a népé – morfondírozott a császár, és egy kissé ostoba képet vágott. Talán valamiért el is szégyellte magát.
A bolond folytatta a terítést. Valahonnan kerített egy díszes ezüst serleget is, azt meg az asztal másik szélére helyezte.
- Hát az meg kié? – kérdezte a császár.
- A lombard bankároké, felséges uram, akiknek sokkal tartozol, és akik kétszer-háromszor annyit követelnek tőled, mint amennyit ők adtak neked.
A császár zavarba jött.
- Miért kellene most nekik is önteni a borból?
- Meg mered tenni, hogy nem fizetsz ezeknek a haramiáknak, felséges uram? Vagy akár azt, hogy csak annyit fizetsz, amennyit adtak?
A császár nem felelt.
- Látod, felséges uram – magyarázta a bolond. – Azok a pénzes csirkefogók sápot húznak mindenből, ami a tied, vagy a népedé. Miért éppen ebből a kancsó borból hagynád ki őket?
A császár nem válaszol, a bolond meg kezdte kiporciózni a bort. Igen különösen.
Először a magában álló nagy ezüst serleget töltötte, de színültig, utána egyenként az urak kupáit. Mindet csurig. A végén a császár serlegébe alig jutott pár cseppnél több, a nagy fa ivóedény meg száraz maradt.
A császár megütközve nézett a bolondra.
- Mit képzelsz? Mi ez az udvariatlanság?
- Csak a valóság, felséges uram! – nevetett a bolond.
- A valóság? Bitang! Felakasztatlak! Kettéhasítalak!
A bolond ellenben csak mosolygott. Megvárta, amíg a császár kidühöngi magát, és a következő magyarázatot adta:
- Megmutattam neked, felséges uram, hogyan is kezelik országod jövedelmeit. Mindenből a legtöbbet a külföldi uzsorások fölözik le. A körülötted hemzsegő urak is szégyentelenül leszedik a sápot. Neked az egészből alig marad valami, a népednek meg semmi se jut.
2012. október 13., szombat
Próba után, fájó térddel
Próba után,
Fájó térddel
Hörpölöm a csendes őszi éjszakát;
Próba után szép az Élet;
Október is
Sétabottal
Megy tovább.
——
A Jelen
Elébem térddel,
S próba után,
Fájó térddel
Leülök;
Konstatálom,
Hogy az Élet
Nem örök.
—-
Próba után
Fájó térddel
Bicegek,
Mint Bicebóca Elemér;
Fájó térdem
Emlékeztet,
Hogy az Élet
Hamarosan
Véget ér.
—–
A Jövő
Előttem lépdel,
S próba után
Fájó térddel
Simogatom buksiját;
Hagyok neki
Sok darabot,
Sok verset
És talán némi
Tűzifát.
—-
Próba után
Fájó térddel
Siker is jöhetne értem,
De én még akkor sem értem,
Mért fáj ennyire
A térdem.
Fájó térddel
Hörpölöm a csendes őszi éjszakát;
Próba után szép az Élet;
Október is
Sétabottal
Megy tovább.
——
A Jelen
Elébem térddel,
S próba után,
Fájó térddel
Leülök;
Konstatálom,
Hogy az Élet
Nem örök.
—-
Próba után
Fájó térddel
Bicegek,
Mint Bicebóca Elemér;
Fájó térdem
Emlékeztet,
Hogy az Élet
Hamarosan
Véget ér.
—–
A Jövő
Előttem lépdel,
S próba után
Fájó térddel
Simogatom buksiját;
Hagyok neki
Sok darabot,
Sok verset
És talán némi
Tűzifát.
—-
Próba után
Fájó térddel
Siker is jöhetne értem,
De én még akkor sem értem,
Mért fáj ennyire
A térdem.
Modern frász-világ
Halaszthatatlan a világ,
Mindenki sietteti;
Nagy gondok életet adnak,
Viszont öl a sok kicsi.
—-
Örökös mellék-létekről
Szól ezernyi frász-mese;
“Csak néhány perc!”, “Csak pár óra!”
S nincsen vége sohase.
—-
Ha elvégzem, megaprítom,
De mire el is hiszem,
Már újabb frász-horda nyomja
A víz alá a fejem.
——
Frász-hullámok gyors patakja
Zúdul, soha meg nem áll,
Rajta utazva az Élet
Nagyon gyorsan tova száll.
——
Nincs ezekben semmi távlat,
Semmi Élet, Küldetés;
Szerencse, ha Dolgunkra is
Marad Idő – egy kevés.
Mindenki sietteti;
Nagy gondok életet adnak,
Viszont öl a sok kicsi.
—-
Örökös mellék-létekről
Szól ezernyi frász-mese;
“Csak néhány perc!”, “Csak pár óra!”
S nincsen vége sohase.
—-
Ha elvégzem, megaprítom,
De mire el is hiszem,
Már újabb frász-horda nyomja
A víz alá a fejem.
——
Frász-hullámok gyors patakja
Zúdul, soha meg nem áll,
Rajta utazva az Élet
Nagyon gyorsan tova száll.
——
Nincs ezekben semmi távlat,
Semmi Élet, Küldetés;
Szerencse, ha Dolgunkra is
Marad Idő – egy kevés.
2012. október 12., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 187.
SZÁZNYOLCVANHETEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen egy fotelbe huppant. Látta, hogy Ed Philips szinte sóbálvánnyá merevedik, és olyan az arca, mint egy hazajáró léleké.
Furcsamód most Helmut Schellenberg volt, aki se meg nem döbbent, se meg nem illetődött.
- Ezek szerint van még valaki a csatahajón, akiről nem tudunk.
A szőke nő tehetetlenül bólintott.
- Nemcsak, hogy van, – motyogta Ed Philips, – de kimondottan rosszindulatú, cselekvőképességének teljes birtokában van, és hatalommal is rendelkezik. Megölheti az apámat.
Karen tehetetlenül tárta szét a karját.
- Nem hiszem, hogy félnünk kellene – mondta Schellenberg. – Akárki az, csak a foglyok közt lehet. Nekünk van egy egész sereg kiváló robotharcosunk, azok behatolhatnak a foglyok közé, és kiemelhetik az illetőt.
- Mire elfogják, megölheti az apámat – hajtogatta makacsul Ed Philips.
Karen kezdte összeszedni magát. A foglyok között lenne a tettes? Ebben nem nagyon hitt, de a lehetőséget jó lesz ellenőrizni.
- A foglyok között? – nézett fel Ed Philips. – Minden gyanús eszközt elvettünk tőlük. A fegyvereket is. A szállásukon semmiben sem szenvednek hiányt, de onnan lehetetlen kommunikálni.
- Biztos vagy ebben?
- Ember, a fogolytár kialakítása eleve úgy történt, hogy igen hatásos eszközökkel megakadályoztak minden kommunikációs kísérletet. Ezt biztosan tudom.
Karen bólogatott. Valószínűleg így is van, de nem árt ellenőrizni.- Admirális a hajónak! Kérem kivizsgálni azt a lehetőséget, hogy valaki a csatahajó fogolyteréből adta ki az utasítást a hibernáltak felébresztésére, illetve kivégzésére.
A könnyűcirkáló számítógépe azonnal válaszolt:
„Hajó az admirálisnak. Negatív. A foglyok nincsenek ilyen lehetőségek birtokában.”
Karen nem hagyta ennyiben:
- Admirális a hajónak! Azonnal kivizsgálni, aprólékosan, részletesen, minden eshetőségre való tekintettel! Lehet-e bármely fogolynál olyan eszköz, amellyel befolyást gyakorolhat a hibernációs rendszerre, illetve a fogolytérben létezik-e erre alkalmas felszerelési tárgy, vagy olyan tárgyak, amelyekből a szükséges eszköz összeállítható. Elrendelem a vizsgálat haladéktalan megkezdését. Befejezéséről azonnali jelentést kérek!
Határozott parancs volt.
„Hajó az admirálisnak! Haladéktalanul teljesítem az utasítást.”
Karen Bozchana Kadlecikova nagyot fújtatott. Aztán leült a vezérlőpulthoz.
- Az ördögbe is!
- Továbbra is azt mondom, – ütötte a vasat Helmut. – hogy a foglyoknak közük van hozzá. Ha valaki véletlenül kint maradt, nekik tudniuk kell róla.
Ed Philips a fejét rázta.
- Nem hiszem. A foglyokat elkábítottuk, és a robotharcosaink szedték össze őket. Lehetetlen, hogy bárki is kint maradhatott volna.
- Akkor ki volt?
- Nem tudom! Bár tudnám!
A szőke nő a fejét csóválgatta, és tehetetlen dühvel nézegette a panorámaképernyőn a csatahajó impozáns belső termeit, vezérlőközpontját, járatait, vaskos, erős válaszfalait. Mi történik itt? Karen keze ide-oda járt a kapcsolótáblán; vaktában pásztázta a kamerával a Rodney belsejét, mint aki arra vár, hogy valahol hirtelen megpillant egy bujkáló embert. Vagy egy kísértetet.
Most már Helmut is kezdett ideges lenni.
- Azt mondd meg nekem, ember, hogy akkor ki lehetett?
- Mondtam már, hogy nem tudom!
Karen felhagyott a csatahajó belső tereinek nézegetésével, és felállt a vezérlőpulttól.
- Össze ne vesszetek! – nézett a férfiakra.
Töltött magának egy italt. Helmut követte a példáját, és a poharával Karenhez lépett. Ed Philips néhány tétova mozdulat után szintén az italos pulthoz lépett.
- Továbbra is az a véleményem, – kezdte némileg higgadtabban Helmut. – hogy a foglyok tudnak valamit. A robotharcosok nyilván ismerik a vallatás különféle technológiáit, talán érdemes volna megpróbálkoznunk vele.
- Szamárság! – vágta rá Ed.
- Miért?
- Mert a fogolytár körülményei között a foglyok állandó audió-vizuális megfigyelés alatt állnak. Nyilván kamerák tucatjai figyelik őket, és minden szavukat lehallgatja a rendszer.
„Hajó az admirálisnak. A vizsgálat befejeződött.”
- Admirális a hajónak! Részletes jelentést kérek!
„Hajó az admirálisnak! A fogolytárban senki sem rendelkezik olyan eszközzel, amely alkalmas lehetett az utasítás kiadására. A foglyok közül senki sem adta tanújelét annak, hogy bármit is tudna az ügyről, határozottan az a véleményem, hogy a hibernációs rendszerről egyáltalán nincs tudomásuk.”
- Admirális a hajónak! akkor ki adhatta az utasítást?
„Hajó az admirálisnak! Sajnos e pillanatban nem áll módomban felelni a kérdésére, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
A szőke nő nagyot sóhajtott. Kényszerítette magát, hogy higgadt maradjon, de nehezen ment. Megborzongott, ahogy belegondolt.
A csatahajón ellenség tartózkodik.
Folytatása következik.
2012. október 11., csütörtök
Szerelem és líra -XLVI.
Negyvenhatodik rész
A tanulmány végére szeretnék eljutni a szerelem értelmezéséig, valamint addig, hogy számba vegyem, miféle szerelmi lírára van (vagy volna) szükség most ahhoz, hogy a szerelem aktuális fogalmát, a szerelem jelenségének mai arcát méltó módon mutassa meg.
Szerelem és szerelmi líra voltaképpen elválaszthatatlan egymástól, valamiféle szinkretizmusban élnek, mint ugyanazon sok oldallal rendelkező idom két különböző oldala.
Mielőtt a következő részekben megkezdem szemlémet a szerelmi líra történetében, hogy példákat hozzak rá, mikor, melyik korszakban mit is jelentett a szerelem, változott-e a fogalom jelentése az idők során, mennyiben kötődött az adott társadalmakhoz, illetve mennyire volt független ezektől; még ebben a részben néhány igen fontos megjegyzést kell tennem.
Napjainkban a kultúra, az irodalom és a művészet általában a relativizálódás jeleit viseli magán. A fejlődés elveit vagy általában véve tagadja, vagy kifordítja őket a sarkaiból. A kétezer éves európai múlt alapvető fogalmait kérdőjelezi meg, talán sokkal többet rombol, mint amennyit épít.
A fékevesztett relativizmus fellazít, felbomlaszt, megkérdőjelez, visszájára fordít mindent, amihez csak hozzáférhet. Ezt természetesen hiba volna minden kritika nélkül elvetnünk, de még nagyobb tévedés lenne, ha elfogadnánk. A mai komprádor jellegű magyarországi „elit” és a szolgálatában álló kanonizált művészet amúgy is szeret mindent átvenni; kultúránk ezen része évszázadok óta jobb ügyhöz méltó buzgalommal tevékenykedik azon, hogy az éppen divatos „nyugati” kulturális jelenségek hazai utánérzéseit megteremthesse, és eközben ritkán képes arra, hogy a valódi értéket a puszta divattól megkülönböztesse.
Az önmagában vett, parttalan „nyugatosság” nem jelent semmiféle „felzárkózást”, értékteremtést meg éppen a legritkább esetben. Természetesen voltak és lesznek a magyar kultúra történetének olyan szakaszai, amikor a nyugatról hozott értékek a lehető legszerencsésebb pillanatban képesek megújítani a magyar művészetet vagy irodalmat, de ez nem igaz minden pillanatban. Nem is beszélve arról, hogy néha csak merőben formális kapcsolatban van a hazai jelenség azzal a külföldi kulturális elemmel, amelyből többé-kevésbé származtatható. Talán Ady költészete a legjobb példa erre; az ő poétikája, szimbólumhasználata minőségi értelemben véve, tartalmában merőben mást jelent, mint a francia szimbolizmus, ami ihlető hatást gyakorolt rá.
Az önmagában vett és hasonlóképpen parttalan nyugat-ellenesség sem hordoz semmiféle értéket, sem pedig programot, akkor sem, ha az előbbi kiváltotta visszahatás formájában jelentkezik.
A nyugati kulturális elemek idegen testként való átvétele időnként szomorú eredményeket hoz. Nemcsak a művészet terén, másutt is kudarcra van ítélve minden mechanikus átvétel. Az angol vagy más nyelvre alapozott (és ott sem tökéletesen működő) pedagógiai módszerek puszta átvétele és erőltetése a magyar oktatásban kiábrándító eredményeket hozott. A bűnüldözésben szintén; néhány éve magas rangú szakértő ismerte be, hogy az amerikai tanúvédelmi eljárások mechanikus átvétele már tragédiákat okozott; az USA területe mellett eltörpülő Magyarországon lehetetlen a tanúnak a (nagyjából) bevált amerikai módszerek alapján új személyiséget kialakítani.
Ugyanígy nem adaptálható a szorosan vett kultúra számos eleme sem. Az angol nyelvű irodalom története egészen más kérdéseket vet fel, mint a magyar nyelvűé, ott a „nemzeti irodalom” fogalma is másképpen értelmezhető – vagy nem értelmezhető. Többé-kevésbé ez a helyzet a francia, spanyol, német, portugál, és számos egyéb nyelven született irodalmakkal is. Az ott kialakult, gyakran kényszer szülte eljárások és szempontok adaptálása, és „modern nyugati” nézetek gyanánt a magyar irodalomra erőszakolása komoly zűrzavart, károkat okozhat – van már erre példa.
A mindezen jelenségekből fakadó parttalan relativizmust semmiképpen sem fogadhatjuk el, igazság és erkölcs alapfogalmait nem tekinthetjük viszonylagosnak, hiszen akkor sohasem juthatnánk el a szerelem valódi értelmezéséhez.
Egy korábbi (a szabad akaratról szóló) tanulmányomban erről a kérdésről már a jelenleginél nagyobb terjedelemben beszéltem, az ott elmondottakat nem kívánom most ismételni. Az ott előadottakat fenntartom.
Az emberi gondolkodás történetében időről időre szükségessé válik, hogy újra és újra megerősítsük, léteznek alapvető, örök igazságok. Szókratész és Kant nyomdokain haladva most is ezt kell tennünk, a „posztmodern” relativizmus és szkepticizmus „távlataiban” a kultúra felszámolásával egyenértékű – amit nem is tagad. Semmiképpen sem fogadhatjuk el, mert nyilvánvalóan zsákutcába vezet.
Azt is le kell szögeznem, hogy a szerelemnek mindenképpen bizonyos fokú függetlenséget kell tulajdonítanunk, különben aligha érthetnénk meg, miért létezhet, és miért születhet újjá minden korban, mindenféle társadalmi viszonyok között, miért alakulhat ki minden gátló körülmény dacára, a fentebb részletezett szerelem-tagadó és szerelem-akadályozó normák, intézmények és szokásrendszerek ellenére. Természetesen nem állítom azt, hogy a szerelem mindenfajta meghatározottságtól mentes lenne; de meghatározottsága egyáltalán nem „genetikai”, még kevésbé „gazdasági” vagy „politikai”.
A szerelem meghatározottsága éppenséggel abból fakad, hogy az „emberi jelenség” lényegi oldalának eleme; egyfelől állandó része eme emberi jelenségnek, másfelől együtt fejlődik, változik vele. Állandó és változó elemek együttesének kell tehát felfognunk.
Mivel a művészet a maga tiszta és igaz formájában ugyanazon emberi jelenség lényegéhez tartozik, a kapcsolat közöttük minden tekintetben szükségszerű.
Folytatása következik.
A tanulmány végére szeretnék eljutni a szerelem értelmezéséig, valamint addig, hogy számba vegyem, miféle szerelmi lírára van (vagy volna) szükség most ahhoz, hogy a szerelem aktuális fogalmát, a szerelem jelenségének mai arcát méltó módon mutassa meg.
Szerelem és szerelmi líra voltaképpen elválaszthatatlan egymástól, valamiféle szinkretizmusban élnek, mint ugyanazon sok oldallal rendelkező idom két különböző oldala.
Mielőtt a következő részekben megkezdem szemlémet a szerelmi líra történetében, hogy példákat hozzak rá, mikor, melyik korszakban mit is jelentett a szerelem, változott-e a fogalom jelentése az idők során, mennyiben kötődött az adott társadalmakhoz, illetve mennyire volt független ezektől; még ebben a részben néhány igen fontos megjegyzést kell tennem.
Napjainkban a kultúra, az irodalom és a művészet általában a relativizálódás jeleit viseli magán. A fejlődés elveit vagy általában véve tagadja, vagy kifordítja őket a sarkaiból. A kétezer éves európai múlt alapvető fogalmait kérdőjelezi meg, talán sokkal többet rombol, mint amennyit épít.
A fékevesztett relativizmus fellazít, felbomlaszt, megkérdőjelez, visszájára fordít mindent, amihez csak hozzáférhet. Ezt természetesen hiba volna minden kritika nélkül elvetnünk, de még nagyobb tévedés lenne, ha elfogadnánk. A mai komprádor jellegű magyarországi „elit” és a szolgálatában álló kanonizált művészet amúgy is szeret mindent átvenni; kultúránk ezen része évszázadok óta jobb ügyhöz méltó buzgalommal tevékenykedik azon, hogy az éppen divatos „nyugati” kulturális jelenségek hazai utánérzéseit megteremthesse, és eközben ritkán képes arra, hogy a valódi értéket a puszta divattól megkülönböztesse.
Az önmagában vett, parttalan „nyugatosság” nem jelent semmiféle „felzárkózást”, értékteremtést meg éppen a legritkább esetben. Természetesen voltak és lesznek a magyar kultúra történetének olyan szakaszai, amikor a nyugatról hozott értékek a lehető legszerencsésebb pillanatban képesek megújítani a magyar művészetet vagy irodalmat, de ez nem igaz minden pillanatban. Nem is beszélve arról, hogy néha csak merőben formális kapcsolatban van a hazai jelenség azzal a külföldi kulturális elemmel, amelyből többé-kevésbé származtatható. Talán Ady költészete a legjobb példa erre; az ő poétikája, szimbólumhasználata minőségi értelemben véve, tartalmában merőben mást jelent, mint a francia szimbolizmus, ami ihlető hatást gyakorolt rá.
Az önmagában vett és hasonlóképpen parttalan nyugat-ellenesség sem hordoz semmiféle értéket, sem pedig programot, akkor sem, ha az előbbi kiváltotta visszahatás formájában jelentkezik.
A nyugati kulturális elemek idegen testként való átvétele időnként szomorú eredményeket hoz. Nemcsak a művészet terén, másutt is kudarcra van ítélve minden mechanikus átvétel. Az angol vagy más nyelvre alapozott (és ott sem tökéletesen működő) pedagógiai módszerek puszta átvétele és erőltetése a magyar oktatásban kiábrándító eredményeket hozott. A bűnüldözésben szintén; néhány éve magas rangú szakértő ismerte be, hogy az amerikai tanúvédelmi eljárások mechanikus átvétele már tragédiákat okozott; az USA területe mellett eltörpülő Magyarországon lehetetlen a tanúnak a (nagyjából) bevált amerikai módszerek alapján új személyiséget kialakítani.
Ugyanígy nem adaptálható a szorosan vett kultúra számos eleme sem. Az angol nyelvű irodalom története egészen más kérdéseket vet fel, mint a magyar nyelvűé, ott a „nemzeti irodalom” fogalma is másképpen értelmezhető – vagy nem értelmezhető. Többé-kevésbé ez a helyzet a francia, spanyol, német, portugál, és számos egyéb nyelven született irodalmakkal is. Az ott kialakult, gyakran kényszer szülte eljárások és szempontok adaptálása, és „modern nyugati” nézetek gyanánt a magyar irodalomra erőszakolása komoly zűrzavart, károkat okozhat – van már erre példa.
A mindezen jelenségekből fakadó parttalan relativizmust semmiképpen sem fogadhatjuk el, igazság és erkölcs alapfogalmait nem tekinthetjük viszonylagosnak, hiszen akkor sohasem juthatnánk el a szerelem valódi értelmezéséhez.
Egy korábbi (a szabad akaratról szóló) tanulmányomban erről a kérdésről már a jelenleginél nagyobb terjedelemben beszéltem, az ott elmondottakat nem kívánom most ismételni. Az ott előadottakat fenntartom.
Az emberi gondolkodás történetében időről időre szükségessé válik, hogy újra és újra megerősítsük, léteznek alapvető, örök igazságok. Szókratész és Kant nyomdokain haladva most is ezt kell tennünk, a „posztmodern” relativizmus és szkepticizmus „távlataiban” a kultúra felszámolásával egyenértékű – amit nem is tagad. Semmiképpen sem fogadhatjuk el, mert nyilvánvalóan zsákutcába vezet.
Azt is le kell szögeznem, hogy a szerelemnek mindenképpen bizonyos fokú függetlenséget kell tulajdonítanunk, különben aligha érthetnénk meg, miért létezhet, és miért születhet újjá minden korban, mindenféle társadalmi viszonyok között, miért alakulhat ki minden gátló körülmény dacára, a fentebb részletezett szerelem-tagadó és szerelem-akadályozó normák, intézmények és szokásrendszerek ellenére. Természetesen nem állítom azt, hogy a szerelem mindenfajta meghatározottságtól mentes lenne; de meghatározottsága egyáltalán nem „genetikai”, még kevésbé „gazdasági” vagy „politikai”.
A szerelem meghatározottsága éppenséggel abból fakad, hogy az „emberi jelenség” lényegi oldalának eleme; egyfelől állandó része eme emberi jelenségnek, másfelől együtt fejlődik, változik vele. Állandó és változó elemek együttesének kell tehát felfognunk.
Mivel a művészet a maga tiszta és igaz formájában ugyanazon emberi jelenség lényegéhez tartozik, a kapcsolat közöttük minden tekintetben szükségszerű.
Folytatása következik.
2012. október 10., szerda
Ősz démona bajra vár
Ősz démona bajra vár,
Csörömpöl az orsó,
Rontásé már a határ,
A világ koporsó.
—–
Hajnal könnye csepereg,
Nap mosolya csorba,
Lemészárolt levelek
Hullanak a porba.
——
Alkony ágya holt, sivár,
Nyirkos a Hold vára,
Készül már a fagy-tatár
Téli barantára.
——
Ősz démona halkan jár,
Surran a határon,
Hajnal-percet ködbe zár,
Mint a gonosz álom.
—–
Feltámad a szél, s vele
Szól a régi nóta,
Ősz démona bajra vár
Ezer évek óta.
——
Ősz-pokolból előbújva
Reményünket issza;
Hit, erkölcs és szerelem
Űzi oda vissza.
—-
Üljön minden őszi rend
Kicsi kosarába;
Ősz démona bajra vár,
Hadd várjon hiába.
Csörömpöl az orsó,
Rontásé már a határ,
A világ koporsó.
—–
Hajnal könnye csepereg,
Nap mosolya csorba,
Lemészárolt levelek
Hullanak a porba.
——
Alkony ágya holt, sivár,
Nyirkos a Hold vára,
Készül már a fagy-tatár
Téli barantára.
——
Ősz démona halkan jár,
Surran a határon,
Hajnal-percet ködbe zár,
Mint a gonosz álom.
—–
Feltámad a szél, s vele
Szól a régi nóta,
Ősz démona bajra vár
Ezer évek óta.
——
Ősz-pokolból előbújva
Reményünket issza;
Hit, erkölcs és szerelem
Űzi oda vissza.
—-
Üljön minden őszi rend
Kicsi kosarába;
Ősz démona bajra vár,
Hadd várjon hiába.
2012. október 9., kedd
Irodalomtörténeti szösszenet - 20.
Annak idején, amikor Sükösd Mihály valamelyik
tanulmánykötete megjelent, Lengyel József megsokallta a korabeli
sematizmus sablon-következtetéseit arról, hogy a magyar irodalom
állandóan késésben volt a “fejlett” nyugati irodalmakhoz képest.
Levelet írt a szerzőnek, és abban kifejtette: abszurdum a “fejlett ország – fejlett irodalom” sematikus elképzelése. Az irodalom nem így működik. Nem biztos, hogy a “fejlett nyugati” irodalom a literatúra fejlődésének egyetlen lehetséges modellje – ha ugyan van értelme fejlődésről beszélni.
Nem biztos, hogy mindkét helyen ugyanarról szól az irodalom…
Meg olyan is akadt – konkrét példát hozott fel – amikor a hazai irodalom éppenséggel megelőzte a napnyugatit – legfeljebb a fordítás késett…
Levelet írt a szerzőnek, és abban kifejtette: abszurdum a “fejlett ország – fejlett irodalom” sematikus elképzelése. Az irodalom nem így működik. Nem biztos, hogy a “fejlett nyugati” irodalom a literatúra fejlődésének egyetlen lehetséges modellje – ha ugyan van értelme fejlődésről beszélni.
Nem biztos, hogy mindkét helyen ugyanarról szól az irodalom…
Meg olyan is akadt – konkrét példát hozott fel – amikor a hazai irodalom éppenséggel megelőzte a napnyugatit – legfeljebb a fordítás késett…
2012. október 8., hétfő
Október
Most már október pereg,
Dolgoznak az emberek,
Kőkemény múlt áll mögöttük,
S a jövőjük:
Reszketeg.
——-
Készül a fagyok sora,
Még drágább a vacsora;
Messzi felhők mögül vihog
A vén buta
Uzsora.
——
Halál les a kapura,
Éhség készül alkura,
Szabadságról prédikálgat
A világ
Dollár-ura.
—–
Október hava pereg,
Élnek még az Emberek;
Dollár-vezényelte Végzet
Szürke égen
Hentereg.
——
Isten még derűs marad,
Nap szárítja a sarat;
Nincsen jövő,
Ha nincs
Szabad akarat.
Dolgoznak az emberek,
Kőkemény múlt áll mögöttük,
S a jövőjük:
Reszketeg.
——-
Készül a fagyok sora,
Még drágább a vacsora;
Messzi felhők mögül vihog
A vén buta
Uzsora.
——
Halál les a kapura,
Éhség készül alkura,
Szabadságról prédikálgat
A világ
Dollár-ura.
—–
Október hava pereg,
Élnek még az Emberek;
Dollár-vezényelte Végzet
Szürke égen
Hentereg.
——
Isten még derűs marad,
Nap szárítja a sarat;
Nincsen jövő,
Ha nincs
Szabad akarat.
2012. október 7., vasárnap
Jutalomjáték
Ezt a darabot két színészbarátomnak írom. Ma kezdtem, holnap éjjel
már terjedelmes részletet szeretnék küldeni, mert utána – ahogy a dolgok
most állnak – jövő vasárnapig aligha jutok hozzá, hogy tovább írjam.
Jutalomjáték.
Az első rész: Kecskemét, 1843. március huszonharmadika, Petőfi jutalomjátéka Kecskeméten. Választott szerepe: a Bolond (Shakespeare – Lear király.)
A második rész: Pest, 1845. Petőfi színészbarátja, Egressy Gábor számára ír darabot, hogy az a jutalomjátékán felléphessen benne.
———
Petőfi, a plebejus költő értékét gyakran próbálta kétségbe vonni a pimasz brancsbeliség. Voltaképpen máig sem szűntek meg ezek a szánalmas kísérletek, de sok szót nem érdemelnek, a magyarok számára Petőfi – Petőfi.
Ami nem megy az egyik fronton, látszólag diadalt aratott a másikon: dogmatikus irodalmunkban közhellyé vált, hogy Petőfinek nem volt színészi tehetsége.
Attól eltekintve, hogy a színészi képesség merőben relatív és korhoz kötött fogalom, hogy a néhai legnagyobbak, Garrick vagy Talma játékát sem élveznénk ma, sőt ripacskodásnak vélnénk, hiszen a megváltozott színpadi körülmények teljesen más játékot és játékmodort igényelnek; voltaképpen nem egykönnyen érthető, mitől jegecesedett ki ez a nézet Petőfivel kapcsolatban.
Mi támasztja alá?
A kortársak visszaemlékezései nemigen. Azok a legrosszabb esetben ellentmondásosnak értékelhetők. Egyértelműen meg éppen ugyanazok a költővel szemben elfogult szerzők vonják kétségbe Petőfi színészi tálentumát, akik a költői tehetségét is tagadják…
——-
A források alapján az egykori kiváló tragika, Jászai Mari volt az, aki egy esszéjében elég bátortalanul, de védelmébe vette a költőt. A szakirodalom nem nagyon akar érdemben tudomást venni róla.
Pedig nem ártana jobban figyelni a forrásokra, mivel azok éppenséggel azt állítják, hogy Petőfi Sándor nem volt a korabeli rutin-játékban állandóan új életre kelő síró-éneklő-deklamáló játékmodor híve, helyette egészen másképpen formálta meg a figurát; vásári bohóc helyett filozofikus alakot vitt színre, ami az előbbinél sokkal közelebb áll Shakespeare Bolondjához. Akit egyébként a szerző a darabban (Lear szavaival) nemes bölcsésznek nevez…
Ez éppenséggel nem arra vall, hogy a költőnek ne lett volna színészi tehetsége.
A karzatnak tetszett Petőfi játéka, az ellenséges szemléletű tudósító szerint “botrányosan ünnepelte” a húszéves színészt, a leendő költőt.
A színpadon korról korra előfordul, hogy (Arany Hamlet-fordításának kifejezésével élve) némely színészek megdölyfösödnek, meg-ordítoznak, vadul ágálnak és hadonásznak – és ez csak a legritkább esetben velejárója a valóban művészi produkciónak.
——-
Petőfi színészi kvalitásairól a legjobban és legalaposabban egy ukrán tudós, a nemzetközi Petőfi-szakértő, Alekszandr Gerskovics mondott véleményt. Lényegesen jobb könyvet írt, mint a hazai szerzők zöme, ráadásul a színház világában is sokkal otthonosabban mozog:
http://books.google.hu/books/about/Alekszandr_Gerskovics_Pet%C3%B6fi_%C3%A9s_a_sz%C3%AD.html?id=0qWYMQAACAAJ&redir_esc=y
——–
Ha már szőrös, másszon falra…
A másik csaknem közhelyszerű ítélkezés: Petőfi rossz drámaíró volt…
Ezt vajon mi támasztja alá?
A leggyakoribb “érv” még a reformkorból származik; ezt kérődzi vissza azóta a brancsbeliek minden nemzedéke:
Petőfi “szubjektív” lelkületű lírikus volt, a dráma pedig “objektív” műfaj.
Ennyi.
Az “elegáns” semmitmondáson túl – ha mélyebbre ásunk – ez a rendszerint nagy grandezzával felvezetett ítélet sokkal félszegebb és következetlenebb, mint amilyennek tűnik. Leegyszerűsítve: a drámából akarja száműzni a líraiságot, ami így kimondva nagyon is kérdőjeles elképzelés.
Nálunk általában Hegelre szoktak hivatkozni az ilyesféle “megfellebbezhetetlen” ítéletek. A német filozófus azonban véletlenül sem mondott ilyet. Sőt. Nézzük csak:
„…unter den besonderen Gattungen der redenden Kunst wiederum die dramatische Poesie diejenige, welche die Objektivität des Epos mit dem subjektiven Prinzip der Lyrik in sich vereinigt.”
Azaz: Hegel szerint a dráma éppenséggel egyesíti az eposz objektivitását a líra szubjektív princípiumával…
Hogy a “dráma kizárólagos objektivitásának” elve mennyire ostoba, leginkább azzal jelezhetem, hogy – amennyiben az elvet könyörtelen szigorral végigvisszük – tehetségtelennek kellene nyilvánítanunk a következő drámaírókat:
Victor Hugo, Schiller, Puskin, Lermontov, Csehov… Meg sokan mások…
(Sőt: talán magát Shakespeare-t is…)
Költői erő nélkül a drámaírás olyasféle iparosmunkává züllene, amit például Kotzebue, Scribe vagy Feydeau képvisel. A színpadon általában jól működik, de nem szól semmiről.
——-
Hogy milyen drámaíró volt Petőfi?
Egyetlen teljes drámai műve maradt. Ennek “színpadszerűtlensége” 1967-ben megszűnt, az ősbemutató rendezője Kazimír Károly volt. Azóta a darab bekerült a magyar színházi repertoárba.
A Zöld Marci című darabját maga Petőfi pusztította el, mert a drámabíráló bizottság elparentálta.
A bizottság mást is elvetett, nem mindig bölcsen. A mű címszerepe Egressy Gábor jutalomjátéka lett volna. A színész fia, Egressy Ákos visszaemlékezései szerint az édesapjának tetszett a darab, sajnálta, hogy megsemmisült.
A bizottság véleményét eleve megkérdőjelezi egy korabeli, szakértőinek mondható vélemény: a Nemzeti Színműtár két kiadója, a drámaíró Obernyik Károly, valamint a mindig roppant kényes és taktikus Vahot Imre nyilvánosan szálltak szembe a drámabíráló bizottság értékítéletével a Pesti Divatlap közleményében:
“…a játékszíni választmány által előadásra nem fogadtaték el, de általunk némi módosítások mellett egyhangúlag elfogadtatott, s jónak, kiadhatónak találtatott.”
——-
Ilyesmikről írok…
Vígjátékot…
Jutalomjáték.
Az első rész: Kecskemét, 1843. március huszonharmadika, Petőfi jutalomjátéka Kecskeméten. Választott szerepe: a Bolond (Shakespeare – Lear király.)
A második rész: Pest, 1845. Petőfi színészbarátja, Egressy Gábor számára ír darabot, hogy az a jutalomjátékán felléphessen benne.
———
Petőfi, a plebejus költő értékét gyakran próbálta kétségbe vonni a pimasz brancsbeliség. Voltaképpen máig sem szűntek meg ezek a szánalmas kísérletek, de sok szót nem érdemelnek, a magyarok számára Petőfi – Petőfi.
Ami nem megy az egyik fronton, látszólag diadalt aratott a másikon: dogmatikus irodalmunkban közhellyé vált, hogy Petőfinek nem volt színészi tehetsége.
Attól eltekintve, hogy a színészi képesség merőben relatív és korhoz kötött fogalom, hogy a néhai legnagyobbak, Garrick vagy Talma játékát sem élveznénk ma, sőt ripacskodásnak vélnénk, hiszen a megváltozott színpadi körülmények teljesen más játékot és játékmodort igényelnek; voltaképpen nem egykönnyen érthető, mitől jegecesedett ki ez a nézet Petőfivel kapcsolatban.
Mi támasztja alá?
A kortársak visszaemlékezései nemigen. Azok a legrosszabb esetben ellentmondásosnak értékelhetők. Egyértelműen meg éppen ugyanazok a költővel szemben elfogult szerzők vonják kétségbe Petőfi színészi tálentumát, akik a költői tehetségét is tagadják…
——-
A források alapján az egykori kiváló tragika, Jászai Mari volt az, aki egy esszéjében elég bátortalanul, de védelmébe vette a költőt. A szakirodalom nem nagyon akar érdemben tudomást venni róla.
Pedig nem ártana jobban figyelni a forrásokra, mivel azok éppenséggel azt állítják, hogy Petőfi Sándor nem volt a korabeli rutin-játékban állandóan új életre kelő síró-éneklő-deklamáló játékmodor híve, helyette egészen másképpen formálta meg a figurát; vásári bohóc helyett filozofikus alakot vitt színre, ami az előbbinél sokkal közelebb áll Shakespeare Bolondjához. Akit egyébként a szerző a darabban (Lear szavaival) nemes bölcsésznek nevez…
Ez éppenséggel nem arra vall, hogy a költőnek ne lett volna színészi tehetsége.
A karzatnak tetszett Petőfi játéka, az ellenséges szemléletű tudósító szerint “botrányosan ünnepelte” a húszéves színészt, a leendő költőt.
A színpadon korról korra előfordul, hogy (Arany Hamlet-fordításának kifejezésével élve) némely színészek megdölyfösödnek, meg-ordítoznak, vadul ágálnak és hadonásznak – és ez csak a legritkább esetben velejárója a valóban művészi produkciónak.
——-
Petőfi színészi kvalitásairól a legjobban és legalaposabban egy ukrán tudós, a nemzetközi Petőfi-szakértő, Alekszandr Gerskovics mondott véleményt. Lényegesen jobb könyvet írt, mint a hazai szerzők zöme, ráadásul a színház világában is sokkal otthonosabban mozog:
http://books.google.hu/books/about/Alekszandr_Gerskovics_Pet%C3%B6fi_%C3%A9s_a_sz%C3%AD.html?id=0qWYMQAACAAJ&redir_esc=y
——–
Ha már szőrös, másszon falra…
A másik csaknem közhelyszerű ítélkezés: Petőfi rossz drámaíró volt…
Ezt vajon mi támasztja alá?
A leggyakoribb “érv” még a reformkorból származik; ezt kérődzi vissza azóta a brancsbeliek minden nemzedéke:
Petőfi “szubjektív” lelkületű lírikus volt, a dráma pedig “objektív” műfaj.
Ennyi.
Az “elegáns” semmitmondáson túl – ha mélyebbre ásunk – ez a rendszerint nagy grandezzával felvezetett ítélet sokkal félszegebb és következetlenebb, mint amilyennek tűnik. Leegyszerűsítve: a drámából akarja száműzni a líraiságot, ami így kimondva nagyon is kérdőjeles elképzelés.
Nálunk általában Hegelre szoktak hivatkozni az ilyesféle “megfellebbezhetetlen” ítéletek. A német filozófus azonban véletlenül sem mondott ilyet. Sőt. Nézzük csak:
„…unter den besonderen Gattungen der redenden Kunst wiederum die dramatische Poesie diejenige, welche die Objektivität des Epos mit dem subjektiven Prinzip der Lyrik in sich vereinigt.”
Azaz: Hegel szerint a dráma éppenséggel egyesíti az eposz objektivitását a líra szubjektív princípiumával…
Hogy a “dráma kizárólagos objektivitásának” elve mennyire ostoba, leginkább azzal jelezhetem, hogy – amennyiben az elvet könyörtelen szigorral végigvisszük – tehetségtelennek kellene nyilvánítanunk a következő drámaírókat:
Victor Hugo, Schiller, Puskin, Lermontov, Csehov… Meg sokan mások…
(Sőt: talán magát Shakespeare-t is…)
Költői erő nélkül a drámaírás olyasféle iparosmunkává züllene, amit például Kotzebue, Scribe vagy Feydeau képvisel. A színpadon általában jól működik, de nem szól semmiről.
——-
Hogy milyen drámaíró volt Petőfi?
Egyetlen teljes drámai műve maradt. Ennek “színpadszerűtlensége” 1967-ben megszűnt, az ősbemutató rendezője Kazimír Károly volt. Azóta a darab bekerült a magyar színházi repertoárba.
A Zöld Marci című darabját maga Petőfi pusztította el, mert a drámabíráló bizottság elparentálta.
A bizottság mást is elvetett, nem mindig bölcsen. A mű címszerepe Egressy Gábor jutalomjátéka lett volna. A színész fia, Egressy Ákos visszaemlékezései szerint az édesapjának tetszett a darab, sajnálta, hogy megsemmisült.
A bizottság véleményét eleve megkérdőjelezi egy korabeli, szakértőinek mondható vélemény: a Nemzeti Színműtár két kiadója, a drámaíró Obernyik Károly, valamint a mindig roppant kényes és taktikus Vahot Imre nyilvánosan szálltak szembe a drámabíráló bizottság értékítéletével a Pesti Divatlap közleményében:
“…a játékszíni választmány által előadásra nem fogadtaték el, de általunk némi módosítások mellett egyhangúlag elfogadtatott, s jónak, kiadhatónak találtatott.”
——-
Ilyesmikről írok…
Vígjátékot…
2012. október 6., szombat
Októberi alkonyat
Októberi alkonyat
Búcsúztatja a nyarat;
Illatos az éj.
——
Októberi éjjelen
Az illat mezítelen,
Csendes a világ.
—-
Csendes októberi éj,
A végzettől sose félj,
Hallgatag a Lét.
—–
Hallgatag a Létezés,
Mosolygó emlékezés
Szüli a Jövőt.
—-
A Múlt szüli a Jövőt,
A gyengeség ad erőt,
A Lét: Szerelem.
——-
Fogja a világ kezét
A Szerelem meg a Lét,
Októberi éj…
——
Októberi éjszakán
Hold ül az ég teraszán,
Ásít az Idő…
Búcsúztatja a nyarat;
Illatos az éj.
——
Októberi éjjelen
Az illat mezítelen,
Csendes a világ.
—-
Csendes októberi éj,
A végzettől sose félj,
Hallgatag a Lét.
—–
Hallgatag a Létezés,
Mosolygó emlékezés
Szüli a Jövőt.
—-
A Múlt szüli a Jövőt,
A gyengeség ad erőt,
A Lét: Szerelem.
——-
Fogja a világ kezét
A Szerelem meg a Lét,
Októberi éj…
——
Októberi éjszakán
Hold ül az ég teraszán,
Ásít az Idő…
Arad...
Arad…
Ez a nap évről évre visszatér,
Deres üstökkel, köddel, komoran,
Gyász-glóriásan,
Némán,
Súlyosan;
S míg magyar szó fogan,
A tompa fájdalom élő marad…
Arad…
——
Nincs vége még…
Mert most is tart
A História végtelen pöre;
Bürokraták és hóhérok söre
Koccan ma is…
S a Létből kín fakad…
Arad…
—–
Hatalmi pökhendiség szégyenfája,
A megtaposott Nemzet Golgotája…
Mert Hóhér
Tolvaj
Meg élősködő
Mindig akad…
Arad…
—–
Hol van már az egykori hatalom…
Csak múzeumsarok,
Nagy halom
Lom..
S a Nemzet
Megmarad…
Arad…
—-
Őrizd örökké
Fájdalmas könnyeinket,
És vádlóan emlékező
Hű-Magad,
Arad…
Ez a nap évről évre visszatér,
Deres üstökkel, köddel, komoran,
Gyász-glóriásan,
Némán,
Súlyosan;
S míg magyar szó fogan,
A tompa fájdalom élő marad…
Arad…
——
Nincs vége még…
Mert most is tart
A História végtelen pöre;
Bürokraták és hóhérok söre
Koccan ma is…
S a Létből kín fakad…
Arad…
—–
Hatalmi pökhendiség szégyenfája,
A megtaposott Nemzet Golgotája…
Mert Hóhér
Tolvaj
Meg élősködő
Mindig akad…
Arad…
—–
Hol van már az egykori hatalom…
Csak múzeumsarok,
Nagy halom
Lom..
S a Nemzet
Megmarad…
Arad…
—-
Őrizd örökké
Fájdalmas könnyeinket,
És vádlóan emlékező
Hű-Magad,
Arad…
2012. október 5., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 186.
SZÁZNYOLCVANHATODIK RÉSZ
A szőke nő döbbenetében összerázkódott. Hány meglepetést szerez még neki ez az átkozott csatahajó?
- Admirális a hajónak. Valami gépezet adta az utasítást? Tudni akarom!
„Hajó az admirálisnak! Az instrukció forrásának felkutatása folyamatban van.”
- Admirális a hajónak! Sürgősen tudnunk kell! Elrendelem a lehető legteljesebb kutatást!
„Hajó az admirálisnak! Nyugtázom a parancsot! A kutatás nagy energiával folyik.”
Karen nem tudott megnyugodni. Ijedtében egy ideig határozatlanul toporgott az admirális lakosztályában, aztán a vezérlőbe sietett.
Egyedül volt. A két férfi talán még mindig alszik. Nem is baj.
- Admirális a hajónak! Hogy’ áll a kutatás?
„Hajó az admirálisnak! Egyelőre nincs lokalizálva a forrás.”
- Admirális a hajónak! Igyekezz! Ha van ott valamiféle szerkezet, az bármikor újabb instrukciót adhat. Nem is tudom, miért nem fedezted fel eddig.
Karen Bozchana Kadlecikova hangjából úgy sütött a szemrehányás, hogy talán még a számítógép is képes volt azonosítani az árnyalatot. Mindenesetre azonnal felelt:
„Hajó az admirálisnak! A csatahajó fedélzetén működő összes gépi berendezés átvizsgálása megtörtént, mindet besoroltuk a flotta rendszerébe, fennakadás, meghibásodás vagy téves működés sehol sem tapasztalható.”
Karen gúnyosan húzta el a száját.
- Admirális a hajónak! Nincs fennakadás, meghibásodás vagy téves működés? Akkor mivel magyarázod az előbb elfogott utasítást? Vagy ezek szerint mégsem áll az összes szerkezet az ellenőrzésünk alatt?
„Hajó az admirálisnak! A Rodney fedélzetén található minden gép, gépi berendezés vagy mesterséges intelligencia teljes mértékben a flotta parancsnokságának irányítása alatt áll.
Karen nem értette.
- Admirális a hajónak! Akkor mivel magyarázod a hibernáltak ébresztésére és megölésére vonatkozó utasítást? Illegális szerkezet van a hajón?
„Hajó az admirálisnak! Negatív, Karen Bozchana Kadlecikova admirális! Az utasítás nem származhat géptől, gépi berendezéstől vagy mesterséges intelligenciától.”
Karen érezte, hogy elszorul a torka.
- Admirális a hajónak! jól értem? Azt akarod mondani, amit én gondolok?
„Hajó az admirálisnak! Ehhez körvonalaznia kellene, mit is gondol, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
- Admirális a hajónak! Azt mondtad, az utasítás nem származhat géptől, gépi berendezéstől, vagy mesterséges intelligenciától.
„Hajó az admirálisnak! Igen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
- Admirális a hajónak. Komolyan gondolod?
„Hajó az admirálisnak. Természetese, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
- Admirális a hajónak. Nem adhatta sem gép, sem gépi berendezés, sem mesterséges intelligencia?
„Hajó az admirálisnak. Nem adhatta, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
Megjelent a két férfi, és megrökönyödve bámultak a szőke nőre. Karen észre se vette őket.
- Admirális a hajónak! Se gép, se gépi berendezés, se mesterséges intelligencia?
„Hajó az admirálisnak. Egyik sem adhatta, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
Karen kitört:
- Hát akkor ki adhatta?
Szinte közönyös hangon érkezett a válasz:
„Hajó az admirálisnak. Kizárólag ember adhatta, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
Folytatása következik.
A szőke nő döbbenetében összerázkódott. Hány meglepetést szerez még neki ez az átkozott csatahajó?
- Admirális a hajónak. Valami gépezet adta az utasítást? Tudni akarom!
„Hajó az admirálisnak! Az instrukció forrásának felkutatása folyamatban van.”
- Admirális a hajónak! Sürgősen tudnunk kell! Elrendelem a lehető legteljesebb kutatást!
„Hajó az admirálisnak! Nyugtázom a parancsot! A kutatás nagy energiával folyik.”
Karen nem tudott megnyugodni. Ijedtében egy ideig határozatlanul toporgott az admirális lakosztályában, aztán a vezérlőbe sietett.
Egyedül volt. A két férfi talán még mindig alszik. Nem is baj.
- Admirális a hajónak! Hogy’ áll a kutatás?
„Hajó az admirálisnak! Egyelőre nincs lokalizálva a forrás.”
- Admirális a hajónak! Igyekezz! Ha van ott valamiféle szerkezet, az bármikor újabb instrukciót adhat. Nem is tudom, miért nem fedezted fel eddig.
Karen Bozchana Kadlecikova hangjából úgy sütött a szemrehányás, hogy talán még a számítógép is képes volt azonosítani az árnyalatot. Mindenesetre azonnal felelt:
„Hajó az admirálisnak! A csatahajó fedélzetén működő összes gépi berendezés átvizsgálása megtörtént, mindet besoroltuk a flotta rendszerébe, fennakadás, meghibásodás vagy téves működés sehol sem tapasztalható.”
Karen gúnyosan húzta el a száját.
- Admirális a hajónak! Nincs fennakadás, meghibásodás vagy téves működés? Akkor mivel magyarázod az előbb elfogott utasítást? Vagy ezek szerint mégsem áll az összes szerkezet az ellenőrzésünk alatt?
„Hajó az admirálisnak! A Rodney fedélzetén található minden gép, gépi berendezés vagy mesterséges intelligencia teljes mértékben a flotta parancsnokságának irányítása alatt áll.
Karen nem értette.
- Admirális a hajónak! Akkor mivel magyarázod a hibernáltak ébresztésére és megölésére vonatkozó utasítást? Illegális szerkezet van a hajón?
„Hajó az admirálisnak! Negatív, Karen Bozchana Kadlecikova admirális! Az utasítás nem származhat géptől, gépi berendezéstől vagy mesterséges intelligenciától.”
Karen érezte, hogy elszorul a torka.
- Admirális a hajónak! jól értem? Azt akarod mondani, amit én gondolok?
„Hajó az admirálisnak! Ehhez körvonalaznia kellene, mit is gondol, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
- Admirális a hajónak! Azt mondtad, az utasítás nem származhat géptől, gépi berendezéstől, vagy mesterséges intelligenciától.
„Hajó az admirálisnak! Igen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
- Admirális a hajónak. Komolyan gondolod?
„Hajó az admirálisnak. Természetese, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
- Admirális a hajónak. Nem adhatta sem gép, sem gépi berendezés, sem mesterséges intelligencia?
„Hajó az admirálisnak. Nem adhatta, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
Megjelent a két férfi, és megrökönyödve bámultak a szőke nőre. Karen észre se vette őket.
- Admirális a hajónak! Se gép, se gépi berendezés, se mesterséges intelligencia?
„Hajó az admirálisnak. Egyik sem adhatta, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
Karen kitört:
- Hát akkor ki adhatta?
Szinte közönyös hangon érkezett a válasz:
„Hajó az admirálisnak. Kizárólag ember adhatta, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
Folytatása következik.
2012. október 2., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 19.
A népi írók kifejezés annak idején nyilvánvalóan
gyűjtőfogalom volt, nagyon eltérő ars poéticák. minőségek, világlátások
kerültek egybe az égisze alatt. Az 56-os forradalom után “odafent”
átfogó támadást intéztek ellene. A cél egyértelmű volt: kiszorítani a
magyar irodalomból az “ideológiailag megbízhatatlan” csoportosulást.
1958 tavaszán sorra megjelentek az aczélosan pártvezérelt, ledorongoló kritikák.
Akkoriban Németh László óva intette a továbbiaktól az attak egyik kiagyalóját:
- Vigyázzatok, rossz ügyet szolgáltok. Talán eljárt az idő a népi irodalom felett, de mégiscsak közösségi és magyar. Mit akartok elérni?
A másik elmondta az akkori, marxista-leninista közhelyektől hemzsegő szabvány választ, mire Németh László a fejét csóválta.
- Az európai szellem sokat ígérő tartományát züllesztitek a nyugati irodalom gyarmatává.
Hm…
1958 tavaszán sorra megjelentek az aczélosan pártvezérelt, ledorongoló kritikák.
Akkoriban Németh László óva intette a továbbiaktól az attak egyik kiagyalóját:
- Vigyázzatok, rossz ügyet szolgáltok. Talán eljárt az idő a népi irodalom felett, de mégiscsak közösségi és magyar. Mit akartok elérni?
A másik elmondta az akkori, marxista-leninista közhelyektől hemzsegő szabvány választ, mire Németh László a fejét csóválta.
- Az európai szellem sokat ígérő tartományát züllesztitek a nyugati irodalom gyarmatává.
Hm…
2012. október 1., hétfő
Bennünk az Üdvösség
Magunkban hordozzuk,
Mint örök Szerelmet,
A világteremtő
Isteni Kegyelmet.
——
Istentől vett részünk
A lelkünkben sarjad;
Int, tagad, helyesel,
Vagy komoran hallgat.
——-
Tőle indul Létünk,
És Benne ér véget;
Nagy baj, ha sohasem
Talál békességet.
——
Néma, ha gonosz vagy,
De ha jó – megéget;
Nem ismer tömeget,
Csak egyéniséget.
——
Nem áll szóba végzettel,
Vagy indulattal,
Csak az istenáldott
Szabad akarattal.
——
Kívül harsogja
A nyegle matéria;
Hogy a világ csupán
Pénz, meg mizéria.
——-
Hogy csupán az anyag
Khimérái hatnak,
S a legnagyobb vétkek
Büntetlen maradnak.
——
Erkölcsi világrend
Nincsen, csak a semmi;
Csak bank-mennyországba,
S pénzért lehet menni.
——
Így lesz, míg Nap a Nap,
S a Hold föl nem lázad;
Árulnak anyagi
Búcsúcédulákat.
—-
Ameddig hömpölyög
Duna, Rajna, Volga;
Bálványoknak hódol
Az ész – a vén szolga.
——
Hiszen csak a Földön
Lehet ülni kincsen;
Amúgy a világban
Bizonyosság nincsen.
——
Mennyre és pokolra
Csupán nyerít a ló;
Erkölcs és igazság
Önmagáért való.
—–
Magunkban hordjuk
Az örök üdvösséget;
Bennünk él a világ,
Vagy bennünk ér véget.
—–
Kificamodhatnak
A földi törvények;
Ott belül mindig csak
Ugyanaz a lényeg.
——
Szeretet, Haza és
Család nőtt egy tőre;
Ezt kell átmenteni
Életre, jövőre.
——
A léha szerencse
A földre szivárog;
S a múló profitra
A varjú se károg.
——
Minket könnyen cserben
Hagy a fejlett nyugat;
Utána meg értünk
A kutya se ugat.
——
Nem terem ott nekünk
Csak luxus, cicoma;
De itt van az erkölcs,
S itt marad a haza.
—-
Léha világ-divat
Akárhova “halad”;
Bennünk van az Isten,
És bennünk is marad.
—-
Magunk vagyunk saját
Üdvösségünk őre;
Idő, anyag semmit
El nem vesz belőle.
Mint örök Szerelmet,
A világteremtő
Isteni Kegyelmet.
——
Istentől vett részünk
A lelkünkben sarjad;
Int, tagad, helyesel,
Vagy komoran hallgat.
——-
Tőle indul Létünk,
És Benne ér véget;
Nagy baj, ha sohasem
Talál békességet.
——
Néma, ha gonosz vagy,
De ha jó – megéget;
Nem ismer tömeget,
Csak egyéniséget.
——
Nem áll szóba végzettel,
Vagy indulattal,
Csak az istenáldott
Szabad akarattal.
——
Kívül harsogja
A nyegle matéria;
Hogy a világ csupán
Pénz, meg mizéria.
——-
Hogy csupán az anyag
Khimérái hatnak,
S a legnagyobb vétkek
Büntetlen maradnak.
——
Erkölcsi világrend
Nincsen, csak a semmi;
Csak bank-mennyországba,
S pénzért lehet menni.
——
Így lesz, míg Nap a Nap,
S a Hold föl nem lázad;
Árulnak anyagi
Búcsúcédulákat.
—-
Ameddig hömpölyög
Duna, Rajna, Volga;
Bálványoknak hódol
Az ész – a vén szolga.
——
Hiszen csak a Földön
Lehet ülni kincsen;
Amúgy a világban
Bizonyosság nincsen.
——
Mennyre és pokolra
Csupán nyerít a ló;
Erkölcs és igazság
Önmagáért való.
—–
Magunkban hordjuk
Az örök üdvösséget;
Bennünk él a világ,
Vagy bennünk ér véget.
—–
Kificamodhatnak
A földi törvények;
Ott belül mindig csak
Ugyanaz a lényeg.
——
Szeretet, Haza és
Család nőtt egy tőre;
Ezt kell átmenteni
Életre, jövőre.
——
A léha szerencse
A földre szivárog;
S a múló profitra
A varjú se károg.
——
Minket könnyen cserben
Hagy a fejlett nyugat;
Utána meg értünk
A kutya se ugat.
——
Nem terem ott nekünk
Csak luxus, cicoma;
De itt van az erkölcs,
S itt marad a haza.
—-
Léha világ-divat
Akárhova “halad”;
Bennünk van az Isten,
És bennünk is marad.
—-
Magunk vagyunk saját
Üdvösségünk őre;
Idő, anyag semmit
El nem vesz belőle.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
