Búcsú-ölelésre készül már a nyár

Búcsú-ölelésre
Készül már a nyár,
A többi évszak gond-hada
Csatasorba áll.

Emléke marad csak
Holnaptól nekünk,
Jövő Nyárig ebből talán
Feltöltekezünk.

Újabb nyár a polcon,
Múlt-kamra telik;
Az emlékek egyszer majd a
Jövőt éltetik.

Búcsú-ölelésre
Készül most a nyár,
Ami szépet tettünk, hozzánk
Mindig visszajár.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXX

NYOLCVANADIK RÉSZ

Elindultam Vettius fogadója felé. Az utcákon teremtett lélek sem volt. Gondoltam, egyet, és elszántam magam a kerülőre. Napsárkány bohócának mutatványosbódéja felé vettem az utamat. Az előadás éppen akkortájt ért véget, még lézengtek néhányan a közönségből. Nyugodtan elsétáltam mellettük. Már legalább két saroknyira voltam, amikor megéreztem, hogy valaki a nyomomba szegődött. Először azt hittem, lovas szállítókocsi zörejét hallom. Rómában a szállítókocsik csak éjszaka közlekedhettek. A szélesebb utcák felől hallottam is némi szekérzörgést. De nem. Engem nem szekér követ, hanem valaki gyalogosan.

Publius Crispinusként sem voltam gyáva ember. A mögöttem kopogó léptek korántsem voltak félelmetesek. Inkább bizonytalanoknak tűntek. Megálltam és szembefordultam.

Azonnal megpillantottam a mögöttem lépkedő vékony, árnyékszerű alakot. Amikor megfordultam, megállt. Egyik lábáról a másikra állt. Tanácstalan volt. Mint aki nem tudja eldönteni, meneküljön-e, vagy maradjon. Végül helyben maradt. Megindultam felé.

-          Nem kell félned tőlem! – igyekeztem bátorítani.

Az ismeretlen csak állt tétován. Vékony alakjában összesűrűsödött az alaktalan szorongás. Már csak néhány lépésnyire voltam tőle, amikor döbbenten visszahőköltem. Az ismeretlen ugyanis nő volt. De nem a fiatalabb fajtából.

-          Most csalódtál? – kérdezte pengevékonyan halvány keserűséggel a hangjában.

-          Mi dolgod velem? – makogtam, és jól szemügyre vettem.

Legalább húsz esztendővel idősebb volt nálam. Csapzott, deres hajában az öregség zörrent meg a holdsugárban. Pergamenfehér arcbőrére mély ráncok vízmosásait vájták az évtizedek szenvedései. Az egész arcból csak a szempár élt. A szemekből az élet teljessége villogott elő. A szemek! Hang sem jött ki a számon döbbent megrendülésemben.

Ő pedig elmosolyodott. Elmosolyodott, kezét a vállamra tette, és minden keserűség nélkül csak ennyit mondott:

-          Most elkerültük egymást, Fénysugár.

Felüvöltött bennem a csönd. Végtelen sík fölött suhant az öröklét szele, vérem elpattant fájdalomhúrok dallamára lüktetett; és feljajdult bennem a végtelen. Holdsarló pedig csendesen szelíd mozdulattal simított végig az arcomon.

-          Fogunk mi még találkozni, Fénysugár. Fogunk mi még találkozni, és lesz még nekünk közös ifjúságunk.

-          Kerestél? – kérdeztem a kedvesemtől, aki ebben az életemben idősebb volt az anyámnál.

-          Nem. – finoman megrázta a fejét. – De most szükségem van a segítségedre. A mutatvány mögött Napsárkányt sejtettem, azért mentem oda. Amikor gúnyt űztél belőle, rájöttem, hogy te is jelen vagy. Akkor keresni kezdtelek, de nem találtalak. Már kezdtem kétségbe esni, de szerencsém volt. Türelmesen vártalak, és te visszatértél.

-          Könnyű engem felismerni?

-          Egyáltalán nem. Még akkor sem voltam benne biztos, amikor a nyomodba szegődtem. Meg kell mentenem a fiamat, Fénysugár! Ha tudsz, segíts!

Folytatása következik

Kárpát-medencei Nyár

Kárpát-medencei Nyár,
Vége fele jár;
Talán egyszer Múlt és Jelen
Egymásra talál...

Hogyha megugrik az őz,
Eljön majd az Ősz;
Nem marad majd globál dollár,
Csupán helyi csősz.

Hogyha a Tél visszajön,
Alagutat ás,
Talán lesz a Földön újabb
Időszámítás.

Kárpát-medencei Nyár,
Magányos Jelen;
Fojtott Múltból nem nyújt kezet
Többé senki sem.

Kárpát-medencei Nyár,
Vége fele jár;
Talán egyszer Múlt és Jelen
Egymásra talál...

Még tart az Élet, tart a Szerelem

Még tart az Élet,
Tart a Szerelem.
Jelenünk épül
Szent emlékeken,

Még élhetünk,
Az Isten engedi.
Létünk Szerelem,
S Hit melengeti.

Jövő felé
Szelíd Jelen-vízen;
Még tart az Élet,
Tart a Szerelem.

Augusztus végi partokon

Augusztus végi partokon
Idült hitetlenség oson.

Rossz, megmondó művészetek
Felett kacag a fergeteg.

Meztelenkedő végzetek
Rettegik az enyészetet.

Augusztus végi partokon
Jelen - posztmodern romokon.

Fekete gólyahad rakott
Avantgárd remetelakot.

Remény fekszik a homokon;
Augusztus végi partokon.

Hermész Triszmegisztosz kései monológja - csak úgy önmagának

Ha részei vagyunk a Végtelennek,
S a Végtelen bennünk otthonra lel,
Magunk vagyunk
A Minden,
Meg a Semmi,
És akkor alkotunk.
Ha szeretünk...

Az Isten
Kívülünk,
S bennünk teremt;
Ahogy fent,
Úgy odalent...

Mindegy,
Hétköznapok, vagy ünnepek;
Az isten soha nem lehet
Tömeg.

Lehet az ember
Nemtelen,
Nemes,
Csak a felelősség
Egyetemes.

Profán a lárma,
Ünnepi a Csend,
Ahogy fent,
Úgy odalent.

Álmos késő nyári napon

Álmos késő nyári napon
Ásít a Jelen,
Szunnyad öreg kunyhójában
A Történelem.

A kihunyó emlékek vén
Dajkája, a szél,
Egyfolytában régi, fáradt
Napokról regél.

A profán lelket az Idő
Most üti szíven,
Akiben nem hisznek, nem tud
Hinni semmiben...

Feketére festett egek

Feketére festett egek
Alatt minden remény beteg.

Mindig még nagyobb vermet ás
 A profán önmarcangolás.

Hogyha magunkban nem hiszünk,
"Utolsó csatlósok" leszünk.

Feketére festett egek
Alatt boldogság nem lehet

Hit és önbecsülés nélkül
A Felelősség megvénül.

Rövid távú profán görbe
Apró pályán kering körbe.

Feketére festett egek
Távlatot nem lebegtetnek.

Ha messzire nem nézhetünk,
Magunk alatt delelhetünk.

Akinek nem jó a magyar,
Az a leggonoszabb cudar.

Rossz, áruló tekintetek;
Feketére festett egek...

Megszentelt Nyárutó

Megszentelt Nyárutó;
Nap ragyog az égen,
Nagyon várom haza
Drága Feleségem.

Nyárutói napok
Látogatnak sorra,
Készítenek meghitt,
Boldog öregkorra.

Szépen múlik a Nyár,
Éppen úgy, mint régen,
Megszentel Nyárutó
Áll a faluvégen.

Gonosz számítógéphibák

Gonosz számítógéphibák,
Gágognak - akár a libák...

Ördög akárhová vesse,
Nem válaszol
Ez se
Az se...

Tovaterjednek a bajok;
Az ördög valahol vihog,

A vén virtuális svihák...
Gonosz számítógéphibák...

Szent István napján, magyar ünnepen

Szent István napján,
Magyar ünnepen,
Eső kopog az
Idő-köveken.

A kis Jövő
Bölcsőben elcsitult,
Jelen-fejecskét
Simogat a Múlt.

Jelen Jövőben
Majd Múltat terem,
Szent István napján,
Magya ünnepen.

A néhai ugor-török háborúság

Ugor-török háborúság,
Régen történt az eset -
Olvasgatom, s attól tartok,
Mind a két fél tévedett.

Török és ugor irányzat
Gőzmozdonyként zakatolt,
S lett olyan őstörténetünk,
Ami igaz sose volt.

Indogermán kultúrfölény
Volt akkor a fő divat,
Nyelvi nemek hiányában
Nekünk csak a csont maradt.

Ugor-török háborúság,
Rég elvitte a fene,
De múltunk feltárásában
Ránk maradt a neheze.

Nyárutói napsugár

Nyárutói napsugár,
Boldog Élet-Őszre jár.

Ötvenötödik Nyaram
Lassacskán Múltba rohan.

Nyárutó szent ritmusát
Együtt érzi a Család.

Augusztusi kék egek;
Élek - amíg élhetek.

Nyárutói napsugár,
Boldog Élet-Őszre jár.

Késő esti Nyárutó

Késő esti Nyárutó...

Az Idő vén lomha tó...

Az éjszaka néma vár,

Hajnal-hercegnőre vár.

A Hold öreg ószeres,

Szellem-Múltakat keres.

Jövőnk mindig rossz futó;

Késő esti Nyárutó.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXIX.

HETVENKILENCEDIK RÉSZ

Végül is nekivágtam. Azzal kezdtem, hogy nyugodtan körbejártam az összes környékbeli házat, és különböző trükkökkel próbáltam előcsalogatni a bátyámat. Hamis káprázatokat keltettem; nappali világosságot, villámcsapást, tüzet. Amikor aztán előtódult a sok megrettent ember, elrejtőztem és figyeltem. Napsárkányt egyszer sem láttam. A harmadik alkalom azonban nyomra vezetett.

-          Nincs is tűz! – tört ki vagy két tucat torokból az életmentő megkönnyebbülés. Ahogy rendesen történni szokott, tüstént követte a méltatlankodás is.

-          Biztosan a harmadik emeleten lakó furcsa fickó járatta velünk a bolondját! – ordította egy szajha külsejű nő. – A vendégem is elszelelt!

-          Különös alak! A szeme se áll jól! – tódította egy másik szajha.

-          Mindig mondtam, hogy rosszban sántikál! bőgte egy kövér férfi.

-          Úgy bizony! – fecsegett az első szajha. – Bezárkózik a szobájába, és gonosz erőkkel praktikál!

Igazán figyelemre méltó értesülések voltak. Vártam egy keveset, azután újra felvertem álmukból vagy egyéb éjszakai elfoglaltságukból ezeket a végtelenül rokonszenves embereket. Most földrengés látszatával. Nekibőszülten szapulták Napsárkányt, és hangosan kihirdették, hol lakik.

Kisvártatva vigyorgó arccal állítottam be a bátyámhoz. Majd’ megpukkadt a méregtől.

-          Megőrültél? Csaknem elrontottál mindent! Fénysugár testvéremnek sohasem nő be a feje lágya?

-          Mit akarsz Szélfarkastól?

-          Az én dolgom! Elszámolni valóm van a mi drága Szélfarkas testvérünkkel. Túlságosan sok gonoszságot művelt ellenem, de főleg Holdsarló ellen. Egyéb nem tartozik rád.

A többit már magam is kitaláltam.

-          Ezért aztán úgy döntöttél, – olvastam a fejére. – hogy kiugrasztod a nyulat a bokorból. Támadásra ingerled Szélfarkast, hogy végre kiderüljön, miben áll a hatalma. Nagyon veszélyes játék.

-          Veszélyes, de célravezető – felelte a bátyám. – Végre kiderül, hányadán állunk!

Még lett volna mondanivalóm, Napsárkány azonban elérkezettnek látta az időt, hogy kidobjon.

-          Távozz, öcsém! Felbosszantottál, terhemre van a társaságod!

Kurta búcsúszavamra foghegyről felelt. Kissé dohogva jöttem el. Az utcán fáklyás éjjeli őrjáratba botlottam A vezetőjük – Manilius – régi ismerősöm volt.

-          Üdvözöllek, Publius Crispinus! Ne csodálkozz, ha ma éjszaka megsokasodnak az éjszakai őrjáratok! Nem akárkit keresünk! El kell fognunk a híres Gaius Valerius húgát!

Megrökönyödtem.

-          Nagyon magas helyről jött a parancs – tette hozzá suttogva.

-          A császártól? – kérdeztem mohón.

Manilius legyintett.

-          Dehogy a császártól! Agrippina császárnőtől!

-          Ugyan, miért?

-          Mit tudom én, Publius. Velem nem közlik az okát.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Nememet nem váltogatom

Nememet nem váltogatom,
Pedig ez ma módi,
Nekem minden álságosnál
Szebb, ami valódi!

Hogyha férfinak születtem,
Férfiként kell élnem,
Férjnek és Apának lenni
Szent kötelességem.

Nem egyénként kell ülnünk az
Individuum-kincsen,
Senkit sem egy szál magának
Teremtett az isten.

Egyszer a genderséget is
Elviszi a kánya,
Csak néhány hermafrodita
Nyafog majd utána!

Őszies augusztus

Ősziesre fordult
Az idő hirtelen,
Szürke felhő nyargal
Fenn az égi gyepen.

Tegnap száraz volt még,
Ma már csupa latyak,
Szomorkás kis szellők
Sarat dagasztanak.

Hőség-emlékeket
A Múlt szekrénye zár,
Nyárutóra kondul
A ködös láthatár.

Ősziesre fordult
A jelen esztendő,
Tradíció-paplan
Lett újra kelendő.

Míg a hagyományok
Nem vitrinben élnek,
Addig vághatunk még neki
Akármilyen télnek.

Ősziesre fordult
Az idő hirtelen,
Mos bocsátja útra
A Jövőt - a Jelen.

Kommersz ének

Kommersz ének - bágyadt ének;
Fújják: média-szirének.

(Régi ének - lelkes ének;
Reményeink addig élnek,
Amíg lelkünkben az Ének.)

Kommersz ének - módos ének;
Élj a piac örömének!

(Régi ének - igaz ének;
A dolgok csak annyit érnek,
Amennyivel szebb az Élet.)

Kommersz ének hazug ének;
Csak anyag van, nincsen lélek.

(Régi ének - igaz ének;
Ameddig van bennünk Lélek,
Addig lesz a földön Élet.)

Egyszer régen, nagyon régen...

Egyszer régen,
Nagyon régen...
- Csillag járt az égen -
Találkoztunk
Egy szomorú
Élet-világ-végen.

Egyszer régen,
- Már akkor is csillag járt az égen -
Együtt maradtunk
Talán egy
Kopott faluvégen.

Valamikor
Nagyon régen...
- Nap ült a kék égen -
Együtt voltunk
Valahol
Egy csöndes városszélen.

Egyszer régen,
Vagy talán már
Nem is olyan régen,
Személyeddel
Életembe
Költözött az Éden.

Ezután már
Mindig együtt
Röppenünk az égig,
Ameddig csak létezhetünk:
Élet-világ-végig.

Augusztusnak közepén

Augusztusnak közepén
Regényemnek fekszem én.

Idő lombjai alatt
Hűsöl a jövő-csapat.

Vén Nap égi széken ül,
És csak fűt kegyetlenül.

Vadul táncol a meleg,
Forrnak modern nem-hitek.

Tradíció-patakon
Evez vén Jövő-rokon.

Remény hátán úszom én
Augusztusnak közepén.

Kánikula - újratöltve

Kánikula - újratöltve,
Lóg megint augusztus nyelve.

Forrnak a nyitott ablakok,
Szürke ég felhőért makog.

Újra lángol három határ,
Porba tűnt a tegnapi sár.

Repülni tanul a madár,
Múlik,
Múlik,
Múlik a Nyár...

Holt Lét új Életre öltve;
Kánikula - újratöltve.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXVIII.

HETVENNYOLCADIK RÉSZ

A múlt képei egyetlen momentumban egyeztek meg: kivétel nélkül mindegyiken megjelent Szélfarkas valamelyik alakja. Ő volt a különös műsor állandó főszereplője. Megjelent Szélfarkas, hogy aztán valami egészen különös átalakuláson menjen keresztül: lassan, fokozatosan minden alkalommal felvetet Gaius Valerius arcát. A jelenés sohasem szűnt meg addig, amíg Szélfarkas testvérem tökéletesen át nem lényegült a legújabb alakjává.

-          Varázshatalmam a múltat hozza a jelenbe, ablakot nyit régmúlt idők felé, életre kelt letűnt birodalmakat! Akinek nyitva a szeme, és éles az esze, láthatja, miként vált arcot és alakot korról korra az ősi gonoszság! Nézzetek! Lássatok! Figyeljetek!

Kezdett a dolog egyértelművé válni. A mágus mutatványa szépecskén szuggerálta Szélfarkas legújabb arcát a tömegnek. Lassú víz partot mos. Gaius Valerius előbb-utóbb gyűlöletessé fog válni. A pusmogás talán már el is indult. Bizonyára tudomást szerez róla a császár is. Miért jó ez Napsárkánynak? Szélfarkasnak ezt az alakját tönkreteszi. És? Megéri?

Vagy nem is ez napsárkány célja, hanem valami más? Napsárkány tervei ennél sokkal csalafintábbak. Az ő fejében még a spirálvonal is háromszor megcsavarodik, ha valamit kifundál. Szélfarkas elsőre nyilván ugyanazt gondolja, amit én, hogy Napsárkány tönkre akarja őt tenni, mint Gaius Valeriust. Utána pedig… Nos, ez valóban csapda volt. Kelepce. Nem is akármilyen. Kelepce bizony! De nem nekem.

A vásznon újabb kép villant fel. A peloponnészoszi háború. Azonnal tudtam: most a szicíliai kaland fog életre kelni. Úgy is lett. Pillanatok alatt felvillant Arisztonikosz sisakkal keretezett pökhendi tekintete. Aztán lassanként magára öltötte Gaius Valerius vonásait.

-          Varázshatalmam a múltat hozza a jelenbe, ablakot nyit régmúlt idők felé, életre kelt letűnt birodalmakat! Akinek nyitva a szeme, és éles az esze, láthatja, miként vált arcot és alakot korról korra az ősi gonoszság! Nézzetek! Lássatok! Figyeljetek!

Sietség nélkül sorra megnéztem mindenkit, és megállapítottam, hogy maga Napsárkány testvérem nincs jelen. Nyilván valahol a környéken, egy elhagyatott kis szobában űzi mesterkedéseit. Onnét összpontosítva hozza létre a vásznon a képeket. Óhatatlan elismeréssel adóztam a mutatványnak. Napsárkány megint visszaszerzett valamit korábban elveszített hatalmából.

Kaján terv hasított belém. Miért ne tornásztassam meg egy kissé ezt a terebélyesedő én-hatalmat? Miért ne ugrasszam meg egy kicsit Napsárkányt, ha már ennyire meghízott az önbizalma? Tudtam, hogy felbőszítem, de nem állhattam meg, hogy borsot ne törjek fondorkodó bátyám megnyúlt orra alá.  Néhány csendes összpontosítási próba után türelmesen kivártam, amíg az éppen soron lévő jelenés véget ért, aztán odavarázsoltam a vászonra az én drága jó Napsárkány testvéremet. Napsárkányt, amint a botjával hadonászik, és megveszekedetten vad rikácsolással perlekedik két kóbor ebbel valamelyik ősrégi babilóniai város utcáján.

A mágus megkövülten meredt a képre. A vendégek is meglepődtek. A jelenet oly mérhetetlenül nevetséges, volt, hogy harsogva tört ki a hahota. Bizony, hosszú percekig viaskodott a loncsos kutyákkal Napsárkány testvérem a sóbálvánnyá vált mágus formátlan makogása mellett, mire megkönyörültem rajta, és véget vetettem a komédiának. Gonoszkodásom nem várt sikert aratott.

-          Ezt még egyszer! Ez hol volt? Az iménti jelenetet akarjuk!

Végül egy előkelő külsejű idegen vetett véget a nyomorult szemfényvesztő megpróbáltatásainak: Róma alapítását akarta látni. Kapott is a pénzéért némi látványt. Persze, nem Róma volt, hanem valami egyéb város, s hamarosan feltűnt Szélfarkas ábrázata is.

-          Varázshatalmam a múltat hozza a jelenbe, ablakot nyit régmúlt idők felé, életre kelt letűnt birodalmakat! Akinek nyitva a szeme, és éles az esze, láthatja, miként vált arcot és alakot korról korra az ősi gonoszság! Nézzetek! Lássatok! Figyeljetek!

A mutatvány teljesen visszazökkent zavartalanságába. Immáron koromsötét lett. A mágus fáklyákat gyújtott a vászon előtt.

-          Tudtam! Mindig tudtam, hogy ezzel a Valeriusszal valami nincs rendjén! – suttogta valaki mellettem ékes bizonyságául annak, hogy az erősen tendenciózus produkció elérte célját.

-          Varázshatalmam a múltat hozza a jelenbe, ablakot nyit régmúlt idők felé, életre kelt letűnt birodalmakat! Akinek nyitva a szeme, és éles az esze, láthatja, miként vált arcot és alakot korról korra az ősi gonoszság! Nézzetek! Lássatok! Figyeljetek!

Eleget láttam. Mivel Napsárkány most már tudja, hogy jelen vagyok, elhatároztam, hogy megkeresem. Kiléptem a sötét utcára. A környéken egyik bérkaszárnya a másikat érte. Napsárkányt megtalálni nem tűnt egyszerű feladatnak. Néhány pillanatig töprengtem. Nem volna okosabb másnapra hagyni a keresést? Az éjszaka mindig Napsárkány szövetségese. Menedéket ad neki, felöltözteti, elrejti. Napsárkány mindig is kedvelte az éjszakár. Ilyenkor valósággal démonivá növekedett a hatalma. Ilyenkor próbáljam felkutatni?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Szánalmas kánonita

Szánalmas kánonita
Mű-rongyait rázza,
Amit csak kedvel a köznép,
Reflexből gyalázza.

Hogyha a könyv-abrakot
Nem piacon mérték,
Nem illeti meg "a magas
Irodalmi érték!"

A kánon-irodalom
Kenyerét megette,
Önmagát a lótuszevők
Szigetén feledte.

Szánalmas kanonita
Csak az anyag "áldja".
A "művészet hivatali
Elméletét" rágja.

Poétika megkopott,
Esztétika bandzsa
A költői nyelvezet meg
Drog szülte haladzsa.

Ha a "remekmű" csupán a
Nyelvünket gyalázza;
Akad kánon-föggő firkász -
Majd megmagyarázza.

Kánon-nyáj bölcsész-birkája
Szervilisen béget,
Keveri az iróniát,
Meg a nyegleséget.

Szánalmas kánonita,
Nem beefsteak a kása;
Nem dicsőség "a költészet
Önfelszámolása".

A profán pót-költészet
Istent nem idézi,
A szánalmas kánon egyszer
Szánalmasan végzi.

Olyan vagy nekem...

Olyan vagy nekem,
Mint csillagösvénynek a végtelen,
Mikor
Teremt
A Csend.

Mint hangnak a szó,
Mint testnek
A Lélek,
Maradj meg nekem mindig,
Amíg élek...

Teremt-e Jövőt a Múltunk?

Teremt-e Jövőt a Múltunk?
Tágul-e a régi Kör?
Vagy az újabb gonoszságok
Áradata elsöpör?

Halad-e a jó irányba,
Fejlődik-e a világ?
Vagy a pénz teremt globális
Rabság-demokráciát?

Az egyéni felelősség
Kerül-e végre felül?
Közösen döntünk sorsunkról,
Vagy csak a pénz egyedül?

Ál-szabadság szemétdombján
Pénz-kotlós meddig fötör?
Teremt-e Jövőt a Múltunk?
Tágul-e a régi Kör?

Nagy benga hőség idején

Nagy benga hőség idején
Új regényemet írom én.

Kint a Nap csillagként ragyog;
Felforrnak a gondolatok.

A média-bolond hátul
Negyvenfokos jövőt árul.

Nagy benga hőség idején
Felhő csüng az ég peremén.

Függőleges hőség-hegyen
Csimpaszkodik a türelem.

Fogy a Múlt, izzik a Jelen,
Láp Nyugaton,
Jég Keleten.

Még mindig kitart a Remény;
Nagy benga hőség idején...

Hazaváró augusztusban

Hazaváró augusztusban
Hever a kutya,
Terhétől már roskadozik
A vén körtefa.

Hőség szülte gondolatok
Lustán ömlenek.
Nem az Isten, talán nem is
A világ beteg.

Pénz-szörnyetegek börtönén
A lakat laza,
Rossz függőhídon Jövőbe
Ballag a Haza.

Az Élet a Mindenségben
Szívós szalmaszál,
Hazaváró augusztusban
Megpihen a Nyár.

Kánikulai napon

Kánikulai napon
Élek - magas hőfokon.

Virtuális lapokon
Víg betűimet rovom.

Írok vidám-konokon;
Csak a hőség monoton.

Élet - magas hőfokon,
Kánikulai napon.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXVII.

HETVENHETEDIK RÉSZ

Szegény meglehetősen félénken gajdolta keshedt értelmű varázsigéit, mint aki nincs meggyőződve róla, hogy mormolása meghozza a várva várt sikert. Amikor aztán a kép megjelent, ő sóhajtott mindig legnagyobbat. Gúnyosan mosolyogtam rajta.

A szemfényvesztő a keleti maskarához fekete vendéghajat és álszakállt viselt. Mintha csak Napsárkánnyá akarta volna maszkírozni valaki.

-          Varázshatalmam a múltat hozza a jelenbe, ablakot nyit régmúlt idők felé, életre kelt letűnt birodalmakat! Akinek nyitva a szeme, és éles az esze, láthatja, miként vált arcot és alakot korról korra az ősi gonoszság! Nézzetek! Lássatok! Figyeljetek!

Felkaptam a fejem. Az utolsó néhány mondatot korábban nem hallottam. Talán nem is mondta.

Kezdett a dolog egyre jobban érdekelni. Ki kivel járatja itt a bolondját? Hogy a „mágus” ebben a játékban csak silány eszköz, az nem lehetett vitás. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valamilyen formában esetleg én lehetek a célpont. Okos dolog volt idejönnöm? Miféle kelepce ez?

Lássuk azokat a képeket! Eddig csak szórakozottan figyeltem rájuk, most kinyitottam a szemem. Hamarosan többet tudtam.

Három jelentkező fizetett be újabb összeget. Egyikük Nagy Sándor hadait akarta látni, a másik a nagy Julius Caesart, a harmadik pedig a Periklész korabeli Athént.

Igazából egyikük vágya sem teljesült. Láttak valamit, ami annak véltek, amit látni akartak. A kép és a kívánság azonban ritkán egyezett.

-          Varázshatalmam a múltat hozza a jelenbe, ablakot nyit régmúlt idők felé, életre kelt letűnt birodalmakat! Akinek nyitva a szeme, és éles az esze, láthatja, miként vált arcot és alakot korról korra az ősi gonoszság! Nézzetek! Lássatok! Figyeljetek!

A nagy mágus egészen egyszerűen – csalt. De úgy csalt, hogy nem is tudott róla. A drágán fizetett kérések mindegyike csupán ürügy volt a játékigazi irányítója számára, hogy mutathasson valamit a tömegnek. Valamit? Inkább valakit!

Folytatása következik.