NYOLCVANADIK RÉSZ
Elindultam Vettius fogadója felé. Az utcákon teremtett lélek
sem volt. Gondoltam, egyet, és elszántam magam a kerülőre. Napsárkány bohócának
mutatványosbódéja felé vettem az utamat. Az előadás éppen akkortájt ért véget,
még lézengtek néhányan a közönségből. Nyugodtan elsétáltam mellettük. Már
legalább két saroknyira voltam, amikor megéreztem, hogy valaki a nyomomba
szegődött. Először azt hittem, lovas szállítókocsi zörejét hallom. Rómában a
szállítókocsik csak éjszaka közlekedhettek. A szélesebb utcák felől hallottam
is némi szekérzörgést. De nem. Engem nem szekér követ, hanem valaki gyalogosan.
Publius Crispinusként sem voltam gyáva ember. A mögöttem
kopogó léptek korántsem voltak félelmetesek. Inkább bizonytalanoknak tűntek.
Megálltam és szembefordultam.
Azonnal megpillantottam a mögöttem lépkedő vékony,
árnyékszerű alakot. Amikor megfordultam, megállt. Egyik lábáról a másikra állt.
Tanácstalan volt. Mint aki nem tudja eldönteni, meneküljön-e, vagy maradjon.
Végül helyben maradt. Megindultam felé.
-
Nem kell félned tőlem! – igyekeztem bátorítani.
Az ismeretlen csak állt tétován. Vékony alakjában
összesűrűsödött az alaktalan szorongás. Már csak néhány lépésnyire voltam tőle,
amikor döbbenten visszahőköltem. Az ismeretlen ugyanis nő volt. De nem a
fiatalabb fajtából.
-
Most csalódtál? – kérdezte pengevékonyan halvány
keserűséggel a hangjában.
-
Mi dolgod velem? – makogtam, és jól szemügyre vettem.
Legalább húsz esztendővel idősebb volt nálam. Csapzott,
deres hajában az öregség zörrent meg a holdsugárban. Pergamenfehér arcbőrére
mély ráncok vízmosásait vájták az évtizedek szenvedései. Az egész arcból csak a
szempár élt. A szemekből az élet teljessége villogott elő. A szemek! Hang sem
jött ki a számon döbbent megrendülésemben.
Ő pedig elmosolyodott. Elmosolyodott, kezét a vállamra
tette, és minden keserűség nélkül csak ennyit mondott:
-
Most elkerültük egymást, Fénysugár.
Felüvöltött bennem a csönd. Végtelen sík fölött suhant az
öröklét szele, vérem elpattant fájdalomhúrok dallamára lüktetett; és feljajdult
bennem a végtelen. Holdsarló pedig csendesen szelíd mozdulattal simított végig
az arcomon.
-
Fogunk mi még találkozni, Fénysugár. Fogunk mi még
találkozni, és lesz még nekünk közös ifjúságunk.
-
Kerestél? – kérdeztem a kedvesemtől, aki ebben az
életemben idősebb volt az anyámnál.
-
Nem. – finoman megrázta a fejét. – De most szükségem
van a segítségedre. A mutatvány mögött Napsárkányt sejtettem, azért mentem oda.
Amikor gúnyt űztél belőle, rájöttem, hogy te is jelen vagy. Akkor keresni
kezdtelek, de nem találtalak. Már kezdtem kétségbe esni, de szerencsém volt.
Türelmesen vártalak, és te visszatértél.
-
Könnyű engem felismerni?
-
Egyáltalán nem. Még akkor sem voltam benne biztos,
amikor a nyomodba szegődtem. Meg kell mentenem a fiamat, Fénysugár! Ha tudsz,
segíts!
Folytatása következik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése